Solohov különszám (3)

VIKTOR GURA
Az első háborús karcolatok


A Nagy Honvédő Háború súlyos megpróbáltatásainak kezdetén Solohov szülővárosában, Vjosenszkajában élt. Alighogy a háború kitört, beszédet mondott a városka régi főterén a frontra induló kozákoknak: „Nem ártana, ha a fasiszta vezetők, akik ugyancsak elfelejtették a történelmet, emlékeznének rá, hogy a múltban az orosz nép nemegyszer verte szét a német hordákat, könyörtelenül elzárta keletre haladásuk útját, és Berlin város kulcsa volt már orosz hadvezérek kezében".


Solohov június 23-án táviratot küldött Moszkvába, melyben felajánlotta a Honvédelmi Alap számára a Csendes Donért kapott Állami-díj első fokozatát és közölte, hogy bármikor kész beállni a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregbe és utolsó csepp véréig védelmezni a szocialista hazát.


Mint tartalékos ezredkomisszárt 1941 júliusában behívták, és más szovjet írókkal együtt a frontra küldték. A Pravda és a Krasznaja Zvezda haditudósítójaként dolgozott, részt vett a szmolenszki harcokban a Nyugati fronton, ott volt Rosztovnál a Déli fronton, osztozott a katonák megpróbáltatásaiban a volgai csata nehéz napjaiban, követte a frontot egész Németország határáig.


,,A Krasznaja Zvezda haditudósítójaként dolgoztam akkor — emlékezik Solohov. — Először 1941-ben a Nyugati fronton voltam, Szmolenszknál, nem messze a várostól, Vjazma bekerítése előtt. Aztán jártam a frontokat, ahogy a körülmények kívánták és ahova küldtek."


A háborúval szemtől szembe még 1941 forró augusztusi napjaiban találkozott, az ősz a Déli fronton találta, novemberben egy kis Volga melletti városba, Nyikolajevszkbe került, átellenben Kamisinnal, ahol családja élt az evakuáció idején. A frontról érkezett íróhoz szinte özönlöttek a meghívások a megalakult egységektől, kozák ezredektől, iskoláktól.

Mark Bernesz: A fronton harcoló sofőr dala

Az utazások szüneteiben Solohov a fronton készült feljegyzésein dolgozott. Sokat írt abban az időben a Szovinformbjuro számára. Itt a Volga mellett, a frontról visszatérve fejezte be A gyűlölet iskoláját, jegyzeteket készített A hazáért harcoltak című regényéhez. 1941-ben a front elérte Vjosenszkaját. A fasisztáknak nem sikerült átkelniük a Donon, nem tudták elfoglalni Vjosenszkaját, de kegyetlenül bombázták, aknákkal szórták tele a várost. Az egyik júliusi légitámadás után meghalt az író édesanyja. Romba dőlt Solohovék háza, elpusztult az író könyvtára, a Csendes Don kézirata, a Feltört ugar második könyve, melyen az író a háború előtt dolgozott. A rázúdult csapások egybeolvadtak azokkal a szerencsétlenségekkel, melyeket az egész népre a háború hozott.
Ezekben a különösen szomorú napokban az író családja elhagyta a barátságos Volga-vidéket és Kazahsztánba költözött, Solohovot pedig újra a fronton találjuk, a heves és kemény sztálingrádi harcokban.


„Sztálingrádnál történt — emlékezik Vaszilij Grjaznov sofőr —, nehéz harcokat vívtunk a fasisztákkal. Ő eljött hozzánk a lövészárkokba. Látjuk, hogy jön valaki az összeköttetési vonalak mentén, ki-kinéz távcsövével a fasiszták felé. Egyikünk rászól: »Vigyázzon a távcsővel, ezredes elvtárs! A német mesterlövészek résen vannak ám!« Solohov elmosolyodik és így szól: »Köszönöm a figyelmeztetést, de a mesterlövészektől nem félek, nem fog engem a golyó, testvér.« Ekkor a lövészárok katonái köréje sereglettek. Szinte egyszerre ismerték fel az ezredesben Solohovot. Én is megszólaltam :»Talán valami imát is tud a golyó ellen, Mihail Alekszandrovics ?« »Tudok —felelte. — Azokat is, amik benne vannak a Csendes Donban, meg újakat is. Sok imádságot tudok. De most csak egyetlen van a szívemen meg a számon. Az pedig, barátom, úgy kezdődik, hogy 'Az atya, fiú és anyánk nevében egy lépést se hátra.« Megkérdeztem még Mihail Alekszandrovicsot, min dolgozik, mit ír. »Hát lehet-e ülni és írni — válaszolta —, amikor földünk, otthonunk, sőt fél Oroszország tűzben áll? Itt, pajtás, nem tollat, hanem szuronyt kell ragadni és keményen bánni vele.a Elhallgatott, eltakarta a mahorka füstje, aztán újra megszólalt: »Szeretnék valami jót írni és azt hiszem, meg is írom.« »De mit — kérdeztem — mit?« »Hát azt — felelte —, ahogy ti a hazáért harcoltok. Járom a lövészárkokat, figyelek, tanulok tőletek, megtapasztalom, milyen is igazából a katona élete. És aztán feltétlenül írok, rólatok is meg az imádságról is — 'Egy lépést se hátra'' —, ne feledd!«" Hosszú idő után Solohov 1944 júniusában rövid időre Vjosenszkajába utazott. Ott még frissek voltak a pusztítás nyomai. A háború újból szólította katonáját és krónikását. Solohov elment még a Nyugati frontra, a 3. Belorusz frontra, látta a szovjet csapatok erőteljes betörését Kelet-Poroszországba Eydtkuhnennél.
(...).
Az itt közölt karcolatok az első háborús élményeket dolgozzák fel. A Nyugati fronthoz kapcsolódnak, ahol 1941 augusztus—szeptemberében járt az író. Solohov a Krasznaja Zvezda tudósítójaként Alekszandr Fagyejevvel, Jevgenyij Petrovval és Alekszandr Karpovval (az újság titkárával) járta az Iván Konyev altábornagy parancsnoksága alatt harcoló 19. Hadsereg alakulatait. (...) Solohov a front hétköznapjairól, a hadrakelt sereg életéről ír. Mindenekelőtt azonban az emberek érdeklik... Mindezek a vonások, melyeket az író már akkor megfigyelt, teljességükben bontakoznak ki A hazáért harcoltak, A gyűlölet iskolája és Az emberi sors hőseiben.

TÉRI SAROLTA fordítása

MIHAIL SOLOHOV
Úton a frontra

Ceruzákkal, jegyzetfüzetekkel és géppuskával fölfegyverkezve gépkocsin utazunk a frontvonal felé; utunkon az arcvonalba lőszert, élelmet és katonákat szállító teherautókat hagyunk magunk mögött.


Minden egyes autót mesterien álcáztak nyír- és fenyőgallyakkal, és a dombtetőről az útra tekintve az embernek olyan érzése támad, mintha bokrok és fák vonulnának valamiféle mesebeli csapatban keletről nyugatnak, mintha költözködnének valahova. Fölkerekedett egy egész erdő!


Nyugat felől egyre erősebb az ágyúzás mennydörgésszerű morajlása. A front közel van, de a forgalomirányító vöröskatonák csakúgy lengetik sárga és piros kis zászlóikat, mint eddig, a teherautó-karaván ugyanolyan eltökélten halad előre, az út szélén pedig ormótlan vontatótraktorok csattognak lánctalpaikkal.


Mivel figyelmeztettek bennünket a bármely pillanatban bekövetkezhető légitámadásra, útitársaimmal egymás után a kocsihágcsóra állunk és körbekémlelünk, de német repülő sehol, így zavartalanul folytathatjuk utunkat.


Nekem, a majdnem fátlan doni sztyeppék fiának idegen ez a szmolenszki vidék. Érdeklődve szemlélem a kibontakozó tájakat. Az út mellett, kétfelől fenyőerdők magasodnak, zöld falként. Hűvös levegő csap ki belőlük és erős gyantaillat. Bent, az erdő sűrűjében fényes nappal is félhomály borong, és van valami baljós az alkonyat csendjében, egyáltalán, valahogy ellenségesnek érzem ezt a magas páfrányfenyőkkel és félig elkorhadt tönkökkel borított földet.


A fiatal nyírfákkal és nyárerdővel benőtt tisztáson a nap sugaraiban lángra kap és felpiroslik egy-egy berkenyebokor, aztán újra erdők fognak közre bennünket. Egy fénycsóvában váratlanul dimbes-dombos mező tárul elénk, letaposott rozs vagy zab — katonák jártak arra —, a távoli lankán pedig fekete foltok — a németek által fölégetett falvak elszenesedett romjai.


Letérünk egy dűlőútra, és olyan vidékeken megyünk keresztül, ahol néhány napja még németek voltak. Már kiverték őket innen, de körös-körül minden a nemrégiben lezajlott elkeseredett harcok nyomait viseli magán. A földet gránátok, aknák, bombák tölcsérei csúfítják el. Rengeteg a tölcsér. Mind gyakrabban botlunk még eltakarítatlan hullákba és lótetemekbe. Az édeskés émelyítő hullabűz egyre sűrűbben kényszerít arra, hogy visszafojtsuk a lélegzetünket. Itt, az út közelében püffedt pejkanca fekszik, és a döglött anyaállat mellett — pöttömnyi, halott kiscsikó; oldalra vetett farkának selymes kis söprűje megadóan simul a földre. A háború óriási csatamezején ez a pirinyó áldozat is olyan tragikusan szükségtelennek látszik...


A domboldalon német lövészárkok és fedezékek. Tüzérségi gránátjaink felszántották őket. Széthasított gerendák merednek ki a földből, a mellvédek mellett töltényhüvelyek, üres konzervdobozok, sisakok, alaktalan, szürkészöld német egyenruha-foszlányok, puskadarabok és szeszélyesen ide-oda tekeredő, szétszaggatott telefonhuzalok. A gránát telibe talált: megsemmisített egy egész géppuskás rajt. A szín ajtajában, a lövészárkoktól nem messze páncéltörő ágyú csonkja. A szovjet tüzérség fergeteges tüze végzett itt ilyen iszonyú pusztítást.


A falu, amelyért több napig tartó, makacs küzdelem folyt, a domb túloldalán van. Mielőtt elvonultak volna, a németek teljesen fölégették. Lent; a kis folyón vöröskatonák — utászok — vernek hidat. A levegőben iszap és friss fenyőforgács illata száll. Az utászok ing nélkül dolgoznak. Lesült hátuk fénylik az izzadtságtól és — akárcsak a hídpadló friss deszkája — ragyog a napon.


Egymás mellé fektetett gerendákon, óvatosan kelünk át a kis folyón. Az út mellett lánctalpak — harckocsik és traktorok — dagasztotta sár. Bemegyünk oda, ami nemrégen még a falu nevet viselte. Kétoldalt leégett házak romjai. Csak a füstös kémények merednek az égre. Ahol nemregen lakóház állt, most tégla, üszkös tárgyak, cserepekre törött edények, a tűzben összevissza görbült rácsozatú kiságy.


A tűzvész komor hátteréből valószerűtlenül, olyan szépen, hogy az már valóságos istenkáromlás, egy szál, csodával határos módon megmaradt napraforgó emelkedik ki; aranyos szirmai háborítatlanul csillognak. Nem messze a leégett ház alapjától, egy letaposott krumplitábla közepén álldogál. Levelei egy kicsit megpörkölődtek a lángokban, tövét téglatörmelék borítja, de él! Makacsul, az általános pusztulás és halál közepette. És úgy látszik, hogy ez a szélben szelíden ringó napraforgó a természet egyedüli eleven teremtménye ebben a temetőben.


De mégse: ahogy az autót otthagyjuk, és csöndben járjuk az utcákat, hirtelen egy sárga macskát pillantunk meg az egyik fekete, üszkösödő falon. Békésen mosakszik. Mintha nem is lett volna tanúja a szörnyű eseményeknek, amelyek elvitték a feje fölül a tetőt és megfosztották a gazdáitól. De ahogy észrevesz bennünket, egy másodpercre mozdulatlanságba dermed, majd sárgán cikázva, mint a villám, eltűnik a romok közt.


Két elvadult, özvegy, párja vesztett és társak nélkül maradt tyúkot még negyven méterre se tudunk megközelíteni. Nyugodtan kapirgáltak a letaposott veteményeskertben, ide-oda futkostak, de mihelyst meglátták a kekiruhás embereket, abban a pillanatban némán szétrebbentek és nyomuk veszett.


—  Tapasztalatlan baromfiak lévén nem igazodtak el az egyenruhánkon és németeknek néztek bennünket — mondja egyik útitársam, aki részt vett az itteni harcokban.