Solohov különszám (4)

VASZILIJ SUKSIN
Dolgozni kell


Szpasz Popov interjúja


Szpasz Popov — bolgár újságíró, a Gorkij Világirodalmi Intézet hallgatója — „A hazáért harcoltak" filmváltozatának forgatása idején ellátogatott a Don mellé, itt találkozott Vaszilij Suksinnal, és interjút készített vele a Narodna Kultúra című bolgár újság számára.


Vaszilij Makarovics Suksin a Szovjet Irodalom számára is dolgozott, egyes elbeszélései ebben a folyóiratban jelentek meg. Olvasóink bizonyára érdeklődéssel fogadják ezt az interjút; ez volt az utolsó, amely Suksinnal készült. A sokoldalú filmes művészként is erőteljes tehetségű író nem sokra rá befejezte földi pályafutását...




*

Az A hazáért harcoltak c. film DVD-borítója
Balra, előtérben: Suksin mint Lopahin

Amikor Vjosenszkajában arról értesültem, hogy az A hazáért harcoltak forgatócsoportja ellátogatott a regény szerzőjéhez, szerettem volna minél előbb találkozni Vaszilij Suksinnal, aki Lopahin bányász szerepét játssza, és megtudni, milyen hatással volt rá a találkozás Mihail Alekszandrovics Solohovval. Úgy véltem, a rendezők, a díszlettervezők, az operatőrök, a színészek meglehetősen népes csoportjából éppen Suksin számára lehet különleges jelentőségű ez a találkozás.


Vjosenszkajából szárnyashajón a kletszkiji járásba indultam, ahol a MOSZFILM-esek a filmet forgatták.
Suksinnal már odaérkezésem napján megismerkedtem. Azt mondta, keményen dolgozik új mesedarabján, amelyet a Leningrádi Drámai Színház és a Sztanyiszlavszkij Színház számára ír, de hajlandó beszélgetni velem. Három nap múlva sor került erre a beszélgetésre. 1974. július 16-án, reggel 9 órakor...


—  Mondja el, kérem, milyen benyomást tett önre a találkozás Solohovval?
—  Felfedezés volt számomra. Solohovot eddig csak aszerint képzeltem el, amit különböző emberek — színészek és írók — meséltek róla, amit klubokban, társaságban, vendégségben hallottam. Ez pedig leegyszerűsítette őt, vagy, jobban mondva, pontatlan elképzelést alakított ki bennem. Milyennek láttam az első találkozásnál? Nagyon okos, bölcs, közvetlen embernek. Számomra Solohov: a krónikás megtestesítője. Ismerek néhány középszerű írót, és ez elősegítette azt, hogy leegyszerűsített elképzelés alakuljon ki bennem Solohovról. Ezektől az íróktól én a hiú sürgés-forgást tanultam meg az életben. Solohov azonban helyre rakott. Megértette velem — nem szavakkal, hanem jelenlétével Vjosenszkajában meg az irodalomban —, hogy nem szabad sietni, rekordokat hajhászni a művészetben, hogy csöndet és nyugalmat kell keresni, ahol az ember mélyen átgondolhatja a nép sorsát. A mindennapos sürgés-forgás, az a törekvés, hogy az ember a múlékony pillanatot ragadja meg és tükrözze vissza — eléggé erősen összekuszált. Solohov a maga valóságos földi világában, az irodalom fáradhatatlan munkásának tárgyilagos, természetes, igaz világában tárult fel előttem. Újólag meggyőződtem róla, hogy olyasmivel foglalkozom, ami nem az én dolgom. Most fontolóra kell vennem, hogy gyökeresen megváltoztatom az életemet. Valaminek bizonyara búcsút kell mondanom — vagy a filmnek, vagy a színháznak, vagy a színészi pályának. De talán a moszkvai lakásnak is... Hiú sürgés-forgás! Az ember igyekszik mindenből egy keveset megragadni — ez vezérelt engem. Ez a sürgés-forgás sok embert tönkretesz. Ha irodalommal foglalkozol — akkor búcsúzz el a filmtől. Sok minden egyelőre homályos előttem. De az, hogy a film és a próza zavarja egymást, árt az alkotói stílusnak — ebben bizonyos vagyok. Ha irodalommal foglalkozol, akkor egész életedet teljesen rendeld alá neki. Az irodalom nyugalmat és elmélyültséget követel, annak az életnek a tanulmányozását és megismerését, amelyben élünk. Nekem annyi könyvem jelent meg, ahányat írtam. Az íróasztalfiókomban nem hever semmi. Komoly írónak pedig mindig van valamije, amin dolgozik, gondolkodik, amit csiszol. Most látom, hogy jóformán semmit sem alkottam. Mélyen, nagyon mélyen be kell hatolni az életbe és megérteni. Mi pedig a változatosságot, a hasznot keressük, mennyi mindenre pazaroljuk energiánkat, s azt gondoljuk, hogy a művészetért élünk. Pedig mindez: hiú sürgés-forgás.


Egy író filmet rendez! Hiszen ez megalkuvás az írói munkával! A film technikája korlátok közé szorítja az írót, akadályozza abban, hogy átfogóan gondolkodjék. A jövő technikája talán felszabadít majd bennünket? Aligha! Számomra ez súlyos nehézség. Most az a kérdés áll előttem, mit válasszak: a filmet vagy az irodalmat? Már tanítómesterem, Romm megmondta: „A művészet mélységes szenvedélyt követel. Ha valaki egyszer kapcsolatba került a filmmel — akkor egész életét neki kell áldoznia. Maga pedig azonkívül még irodalommal is foglalkozik. Választania kell: film vagy irodalom." Figyelmeztetett, hogy később nehezebb lesz választanom.
A filmnek sokmilliós közönsége van, ez pedig az író vágyálma. A film — múlékony művészet, az irodalom — örök művészet. Választani kell. Számomra ez nagy gond. Rendező legyek vagy író? Ezért a korábbi határozatlanságomért bűnhődnöm kell. És még nem tudom — mivel...


A film csábító foglalkozás. De telnek-múlnak az évek, és az új technika mindent elseper a mozivászonról. A solohovi próza azonban keményen tartja magát, ehhez nem férhet szó. Tartja magát és él, s a film körülötte forog. Hányszor filmesítettek meg Solohovot, uramisten! Solohov azonban csak egy van. Prózája filmszerű, és sikere van a moziban — megannyi új csábítás a filmszínész számára. Mint színész, elmondhatom : szavai feszültségtől lüktetnek, s teljes odaadást igényelnek, az embernek óriási gyönyörűsége telik az ő igazságában. A hazáért harcoltak című regény nincs befejezve, azt forgatjuk, ami megvan, és izgatottan találgatjuk, mi lehet még az íróasztalfiókban. Általában Solohov prózájával könnyű dolgozni. Nem, ez így nem pontos. Az embernek nagy gyönyörűséget, nagy alkotói örömet szerez. Igazság, valóság van benne, tehetséges mű. Solohov a háborút a nép háborújaként fogta fel.


Már az is, amit ebből a regényből ismerünk, nagy és érdekes alkotásra vall. Hősöm, Lopahin — bányász, ízig-vérig népi jellem. Nem tudom, hogyan alakítom majd — de élő ember. A fronton találkozik egy asszonnyal. Felébred benne a férfivágy. Meg akarja hódítani. Egyszerűen, ravaszkodás nélkül. Ez az élet igazsága. Nem sematikus. Én torkig vagyok a sémákkal. A művészetnek és az irodalomnak az életből kell problémákat merítenie, ez pedig öröm a művész számára a filmben.


Semmit sem változtatunk meg Solohovban. Sem Bondarcsuk, sem én. Adja isten, hogy megbirkózzunk vele! Ez nagy irodalom, és nagy őszinteséget igényel. A solohovi mű önálló és erőteljes csengést kap a mozivásznon. Érzem, igyekszem élethűen játszani, gondolkodom Lopahin megformálásán, elnézem, hogyan alakítják szerepüket mások, és úgy vélem, jó film lesz belőle. A nézőnek kell majd ítéletet mondania.


—  Szergej Geraszimov „Csendes Don"-ját és Szergej Bondarcsuk „Emberi sors"-át Solohov művei legjobb filmváltozatának nevezte. Ön színész és rendező, mit mond Szergej Bondarcsukról, a rendezőről és a színészről?
—  Kiváló rendező, kiváló színész. Hivatásos színész, aki széles skálájú rendező lett. Magas szakmai színvonalon veti fel és a maga módján oldja meg a bonyolult problémákat. Bondarcsuk okos rendező, pontosan választja ki színészeit, ez pedig már a forgatókönyv értelmezése, ez már döntés. Bondarcsuk tapintatos rendező, sohasem kényszeríti rá másra a maga szerepfelfogását. Mivel gazdag munkatapasztalatokat szerzett a film terén, figyelmet tanúsít a színészi játék iránt. Bizonyos helyzetekben támogatja a színésznek azt a törekvését, hogy teljesen szabadon akarja megformálni a szerepét. A forgatás színhelyén sajátos mikroklímát hoz létre, és bevezeti ebbe a színészt. És e klímán belül a színészek önálló alkotók, akik felszabadultak az ö gyámkodása alól. Tiszteli alkotó munkájukat. Ez nagyon kifinomult művészet a művészetben.


—  Úgy gondolja, hogy „A hazáért harcoltak" katonafilmnek nevezhető?
—  Tudja isten! Ha majd befejezzük, döntsék el a nézők... Egyvalami világos: ezt a filmet szigorúan, igényesen fogják megbírálni. Felelősségünk általában igen nagy, amilyen nagy a filmünk iránt tanúsított érdeklődés is... Nem gondolom, hogy a háborús téma terén már sok sikert arattak. Maga a téma ilyen: mélyenszántó, óriási, egyhamar ki sem meríthető. Fontos, hogy lelkiismeretesen fogjuk fel a saját munkánkat — aztán majd elválik.


Ez a film a szó jó értelmében vett katonafilm. Közel áll a Vaszilij Tyorkinhoz, alapja: a népi jellemek. És mi, színészek, bátran, őszintén hallathatjuk szavunkat arról az időről. De más dolog a bátorság, más az, hogy mire képes az ember, megint más az, hogy mi lesz belőle, és végül az is más — hogyan értékeli majd a néző a filmet. S ezért a rendező igyekszik minden lehetőt elkövetni. A rendezőtől sok függ. Elsősorban, hogy megbirkózik-e a rendezői sablonokkal. Ha a sablonok rabja, és a problémák megoldásában meg van kötve a keze — akkor ennek következtében sablonos megoldást kapunk. A filmnél gondolkodni kell. A népi hőstettről, a népi jellemről kell gondolkodni. Embereink úgy indultak hősi vállalkozásra, hogy jól ismerték népük tragikus helyzetét. Bondarcsuk is közöttük volt. Megjárta a háborút, és igyekszik elmondani róla az igazságot.


—  De Bondarcsuk, a színész nem zavarja Bondarcsukot, a rendezőt?
—  Amikor Bondarcsuk színészek között van, akkor ő is színész. Ha elkezdődik a felvétel — mindent rendezői szemmel lát. Az egyik nem zavarja a másikat. Ellenkezőleg, segíti.


—  Ön prózát ír, forgatókönyvvé alakítja át, színészként játszik benne. Hogyan változik eközben a prózája ?
—  Ez nagyon kényes és bonyolult munka. Nálam ez a magam módján történik, másoknál bizonyára másként. A prózáról a filmre való áttérés — visszafordíthatatlan folyamat. Filmből nem lehet prózát csinálni. Próbáljon meg Chaplin filmjeiből novellát csinálni. Az eredmény nevetséges lesz. A film vizuális. A természete másféle. Solohov regényének minden szavát nem lehet de nem is szükséges a mozivászonra átültetni. A regényt egy hétig olvassák, a filmet két óráig nézik. A film: a próza sűrített változata. A film másként figyeli az életet, mint az irodalom. Ábrázoló eszközökben pedig a film és a próza egyaránt gazdag. Amikor filmbe fogok, megfeledkezem a prózáról, a motor magától bekapcsolódik. Gyakran még csak nem is olvasom a forgatókönyvet, s nem ügyelek a szöveg pontos betartására. A cselekmény vezérel. A papírra vetett szöveg csupán támpontul szolgál. A fejemben megmaradt valami a forgatókönyvből — és én beérem ezzel. Hiszen az ember minden gondolatát úgysem tudja soha feljegyezni. Meghagyom azt a lehetőséget, hogy végleg a forgatás színhelyén döntsék — az operatőrrel és a rendezővel együtt. Mégpedig a forgatókönyv szellemével összhangban. Én minden tekintetben a szubjektív megközelítés híve vagyok. Voltak olyan esetek, amikor átírtam a forgatókönyvet, mert a forgatás színhelyén eltávolodtam tőle. így történt ez a Volt egy ilyen legény forgatókönyvével.


Nem törődöm vele, hogy forgatás közben csorbítatlanul megmaradjon a téma — hiszen az bennem él.
De el sem vetem. A téma anyagot, célt hordoz, a többi pedig... A film az életet kutatja. Ez pedig kész témából nem meríthető. Én ezért változtatásokat iktatok bele, a film törvényeivel és a dolgok logikájával összhangban. Én hiszek az élet igaz ábrázolásában, s ilyen ábrázolásra törekszem, amikor a filmeimet forgatom.


—  Hát a klasszikusok? Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gorkij, Csehov — belőlük mi marad?
—  Ha Dosztojevszkijt valaki a saját szavaival mondja el — akkor ebből semmi sem lesz. A rendező kezébe veszi a témát, s azután az kicsúszik a kezéből... A téma alkalmat ad a rendezőnek a beszélgetésre, aztán pedig ő megfeledkezik róla. .. Pedig törődni kell a témával, félni kell tőle. A rendező meg a témán kívül hajszolja az igazságot, s eközben elfelejti, hogy éppen a téma adott neki alkalmat arra, hogy az igazságról beszélhessen...


—  A prózai műben a legfontosabb: a nyelv. De a filmben mi történik vele ?
—  Ördög vigye, hát nagy különbség van! Ez nehéz kérdés. Félek beszélni róla. A rendezőt, akárcsak az írót, az irányítja, hogy milyen hatással lesz a nézőre. De más dolog könyvet olvasni, más dolog színielőadást nézni, és megint más filmet nézni. A színházban a néző — az abban a pillanatban végbemenő cselekvés tanúja, a könyvnél és a filmnél pedig az olvasó és a néző elhiszi, hogy pontosan van leírva benne az, ami történik. Manapság a színházunk érdekesebb, mint a filmünk. A színház előrelépett, és olyan kérdéseket vet fel, amelyeknek megoldásától a film még messze van.


—  Eddig a rendező, színész és forgatókönyvíró válaszolt a kérdéseimre. De talán Suksint, az írót is bekapcsoljuk beszélgetésünkbe? Ide, a Don partjára, a színész jött el. De hol van most Suksin, az író?
—  Igen, igen... Leginkább ez a kérdés nyugtalanít: hol van Suksin, az író? Hiszen végeredményben az író a legfontosabb számomra. Nem tudom megtagadni. Nem tudom abbahagyni az írást. Különösen azután, hogy találkoztam Solohovval. Életfelfogása rám is átragadt. Ez a bölcs itt él Vjosenszkajában. Távol minden hiú sürgés-forgástól... A mi hétköznapjaink azzal telnek, hogy igyekszünk semmit el nem szalasztani. Este pedig, amikor az ember elgondolkodik azon, mi történt aznap, s meg akarja érteni, milyen nyomot hagyott maga után, kiderül — hogy semmit. Az élet továbbment. Újabb nap suhant el mellette. Mi elmegyünk az élet lényege mellett, nem tudunk nyugodtan gondolkodni és dolgozni. Ez nem az én felfedezésem, már az ókoriak is rájöttek. Solohov élete bezzeg távol van a hiú sürgés-forgástól. Ez a legfontosabb, amit a házából magammal vittem. Dolgozni kell! És fel kell hagyni a sürgés-forgással... a filmmel, a darabokkal, a színészséggel, a forgatókönyvírással stb. Ha tíz elbeszéléssel többet írok — akkor életre szóló tőkém marad... De nem elég megírni — fontos az a mesterségbeli tudás is, ahogyan megírom majd. Solohov: bölcs. Elbűvölő ember. Kiderült, hogy jobban ismer engem, mint én őt...


... Vologdában él Vaszilij Belov. Neki egyetlen olyan napja sincs, amikor ne ejtene dús írói zsákmányt. Én pedig eltékozlom az életemet, az élet meg elsuhan mellettem... Nem, többé nem tékozlom el! Ezt Solohovtól távozóban határoztam el, és nem szándékozom megtagadni ezt a döntést.

Solohov különszám (3)

VIKTOR GURA
Az első háborús karcolatok


A Nagy Honvédő Háború súlyos megpróbáltatásainak kezdetén Solohov szülővárosában, Vjosenszkajában élt. Alighogy a háború kitört, beszédet mondott a városka régi főterén a frontra induló kozákoknak: „Nem ártana, ha a fasiszta vezetők, akik ugyancsak elfelejtették a történelmet, emlékeznének rá, hogy a múltban az orosz nép nemegyszer verte szét a német hordákat, könyörtelenül elzárta keletre haladásuk útját, és Berlin város kulcsa volt már orosz hadvezérek kezében".


Solohov június 23-án táviratot küldött Moszkvába, melyben felajánlotta a Honvédelmi Alap számára a Csendes Donért kapott Állami-díj első fokozatát és közölte, hogy bármikor kész beállni a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregbe és utolsó csepp véréig védelmezni a szocialista hazát.


Mint tartalékos ezredkomisszárt 1941 júliusában behívták, és más szovjet írókkal együtt a frontra küldték. A Pravda és a Krasznaja Zvezda haditudósítójaként dolgozott, részt vett a szmolenszki harcokban a Nyugati fronton, ott volt Rosztovnál a Déli fronton, osztozott a katonák megpróbáltatásaiban a volgai csata nehéz napjaiban, követte a frontot egész Németország határáig.


,,A Krasznaja Zvezda haditudósítójaként dolgoztam akkor — emlékezik Solohov. — Először 1941-ben a Nyugati fronton voltam, Szmolenszknál, nem messze a várostól, Vjazma bekerítése előtt. Aztán jártam a frontokat, ahogy a körülmények kívánták és ahova küldtek."


A háborúval szemtől szembe még 1941 forró augusztusi napjaiban találkozott, az ősz a Déli fronton találta, novemberben egy kis Volga melletti városba, Nyikolajevszkbe került, átellenben Kamisinnal, ahol családja élt az evakuáció idején. A frontról érkezett íróhoz szinte özönlöttek a meghívások a megalakult egységektől, kozák ezredektől, iskoláktól.

Mark Bernesz: A fronton harcoló sofőr dala

Az utazások szüneteiben Solohov a fronton készült feljegyzésein dolgozott. Sokat írt abban az időben a Szovinformbjuro számára. Itt a Volga mellett, a frontról visszatérve fejezte be A gyűlölet iskoláját, jegyzeteket készített A hazáért harcoltak című regényéhez. 1941-ben a front elérte Vjosenszkaját. A fasisztáknak nem sikerült átkelniük a Donon, nem tudták elfoglalni Vjosenszkaját, de kegyetlenül bombázták, aknákkal szórták tele a várost. Az egyik júliusi légitámadás után meghalt az író édesanyja. Romba dőlt Solohovék háza, elpusztult az író könyvtára, a Csendes Don kézirata, a Feltört ugar második könyve, melyen az író a háború előtt dolgozott. A rázúdult csapások egybeolvadtak azokkal a szerencsétlenségekkel, melyeket az egész népre a háború hozott.
Ezekben a különösen szomorú napokban az író családja elhagyta a barátságos Volga-vidéket és Kazahsztánba költözött, Solohovot pedig újra a fronton találjuk, a heves és kemény sztálingrádi harcokban.


„Sztálingrádnál történt — emlékezik Vaszilij Grjaznov sofőr —, nehéz harcokat vívtunk a fasisztákkal. Ő eljött hozzánk a lövészárkokba. Látjuk, hogy jön valaki az összeköttetési vonalak mentén, ki-kinéz távcsövével a fasiszták felé. Egyikünk rászól: »Vigyázzon a távcsővel, ezredes elvtárs! A német mesterlövészek résen vannak ám!« Solohov elmosolyodik és így szól: »Köszönöm a figyelmeztetést, de a mesterlövészektől nem félek, nem fog engem a golyó, testvér.« Ekkor a lövészárok katonái köréje sereglettek. Szinte egyszerre ismerték fel az ezredesben Solohovot. Én is megszólaltam :»Talán valami imát is tud a golyó ellen, Mihail Alekszandrovics ?« »Tudok —felelte. — Azokat is, amik benne vannak a Csendes Donban, meg újakat is. Sok imádságot tudok. De most csak egyetlen van a szívemen meg a számon. Az pedig, barátom, úgy kezdődik, hogy 'Az atya, fiú és anyánk nevében egy lépést se hátra.« Megkérdeztem még Mihail Alekszandrovicsot, min dolgozik, mit ír. »Hát lehet-e ülni és írni — válaszolta —, amikor földünk, otthonunk, sőt fél Oroszország tűzben áll? Itt, pajtás, nem tollat, hanem szuronyt kell ragadni és keményen bánni vele.a Elhallgatott, eltakarta a mahorka füstje, aztán újra megszólalt: »Szeretnék valami jót írni és azt hiszem, meg is írom.« »De mit — kérdeztem — mit?« »Hát azt — felelte —, ahogy ti a hazáért harcoltok. Járom a lövészárkokat, figyelek, tanulok tőletek, megtapasztalom, milyen is igazából a katona élete. És aztán feltétlenül írok, rólatok is meg az imádságról is — 'Egy lépést se hátra'' —, ne feledd!«" Hosszú idő után Solohov 1944 júniusában rövid időre Vjosenszkajába utazott. Ott még frissek voltak a pusztítás nyomai. A háború újból szólította katonáját és krónikását. Solohov elment még a Nyugati frontra, a 3. Belorusz frontra, látta a szovjet csapatok erőteljes betörését Kelet-Poroszországba Eydtkuhnennél.
(...).
Az itt közölt karcolatok az első háborús élményeket dolgozzák fel. A Nyugati fronthoz kapcsolódnak, ahol 1941 augusztus—szeptemberében járt az író. Solohov a Krasznaja Zvezda tudósítójaként Alekszandr Fagyejevvel, Jevgenyij Petrovval és Alekszandr Karpovval (az újság titkárával) járta az Iván Konyev altábornagy parancsnoksága alatt harcoló 19. Hadsereg alakulatait. (...) Solohov a front hétköznapjairól, a hadrakelt sereg életéről ír. Mindenekelőtt azonban az emberek érdeklik... Mindezek a vonások, melyeket az író már akkor megfigyelt, teljességükben bontakoznak ki A hazáért harcoltak, A gyűlölet iskolája és Az emberi sors hőseiben.

TÉRI SAROLTA fordítása

MIHAIL SOLOHOV
Úton a frontra

Ceruzákkal, jegyzetfüzetekkel és géppuskával fölfegyverkezve gépkocsin utazunk a frontvonal felé; utunkon az arcvonalba lőszert, élelmet és katonákat szállító teherautókat hagyunk magunk mögött.


Minden egyes autót mesterien álcáztak nyír- és fenyőgallyakkal, és a dombtetőről az útra tekintve az embernek olyan érzése támad, mintha bokrok és fák vonulnának valamiféle mesebeli csapatban keletről nyugatnak, mintha költözködnének valahova. Fölkerekedett egy egész erdő!


Nyugat felől egyre erősebb az ágyúzás mennydörgésszerű morajlása. A front közel van, de a forgalomirányító vöröskatonák csakúgy lengetik sárga és piros kis zászlóikat, mint eddig, a teherautó-karaván ugyanolyan eltökélten halad előre, az út szélén pedig ormótlan vontatótraktorok csattognak lánctalpaikkal.


Mivel figyelmeztettek bennünket a bármely pillanatban bekövetkezhető légitámadásra, útitársaimmal egymás után a kocsihágcsóra állunk és körbekémlelünk, de német repülő sehol, így zavartalanul folytathatjuk utunkat.


Nekem, a majdnem fátlan doni sztyeppék fiának idegen ez a szmolenszki vidék. Érdeklődve szemlélem a kibontakozó tájakat. Az út mellett, kétfelől fenyőerdők magasodnak, zöld falként. Hűvös levegő csap ki belőlük és erős gyantaillat. Bent, az erdő sűrűjében fényes nappal is félhomály borong, és van valami baljós az alkonyat csendjében, egyáltalán, valahogy ellenségesnek érzem ezt a magas páfrányfenyőkkel és félig elkorhadt tönkökkel borított földet.


A fiatal nyírfákkal és nyárerdővel benőtt tisztáson a nap sugaraiban lángra kap és felpiroslik egy-egy berkenyebokor, aztán újra erdők fognak közre bennünket. Egy fénycsóvában váratlanul dimbes-dombos mező tárul elénk, letaposott rozs vagy zab — katonák jártak arra —, a távoli lankán pedig fekete foltok — a németek által fölégetett falvak elszenesedett romjai.


Letérünk egy dűlőútra, és olyan vidékeken megyünk keresztül, ahol néhány napja még németek voltak. Már kiverték őket innen, de körös-körül minden a nemrégiben lezajlott elkeseredett harcok nyomait viseli magán. A földet gránátok, aknák, bombák tölcsérei csúfítják el. Rengeteg a tölcsér. Mind gyakrabban botlunk még eltakarítatlan hullákba és lótetemekbe. Az édeskés émelyítő hullabűz egyre sűrűbben kényszerít arra, hogy visszafojtsuk a lélegzetünket. Itt, az út közelében püffedt pejkanca fekszik, és a döglött anyaállat mellett — pöttömnyi, halott kiscsikó; oldalra vetett farkának selymes kis söprűje megadóan simul a földre. A háború óriási csatamezején ez a pirinyó áldozat is olyan tragikusan szükségtelennek látszik...


A domboldalon német lövészárkok és fedezékek. Tüzérségi gránátjaink felszántották őket. Széthasított gerendák merednek ki a földből, a mellvédek mellett töltényhüvelyek, üres konzervdobozok, sisakok, alaktalan, szürkészöld német egyenruha-foszlányok, puskadarabok és szeszélyesen ide-oda tekeredő, szétszaggatott telefonhuzalok. A gránát telibe talált: megsemmisített egy egész géppuskás rajt. A szín ajtajában, a lövészárkoktól nem messze páncéltörő ágyú csonkja. A szovjet tüzérség fergeteges tüze végzett itt ilyen iszonyú pusztítást.


A falu, amelyért több napig tartó, makacs küzdelem folyt, a domb túloldalán van. Mielőtt elvonultak volna, a németek teljesen fölégették. Lent; a kis folyón vöröskatonák — utászok — vernek hidat. A levegőben iszap és friss fenyőforgács illata száll. Az utászok ing nélkül dolgoznak. Lesült hátuk fénylik az izzadtságtól és — akárcsak a hídpadló friss deszkája — ragyog a napon.


Egymás mellé fektetett gerendákon, óvatosan kelünk át a kis folyón. Az út mellett lánctalpak — harckocsik és traktorok — dagasztotta sár. Bemegyünk oda, ami nemrégen még a falu nevet viselte. Kétoldalt leégett házak romjai. Csak a füstös kémények merednek az égre. Ahol nemregen lakóház állt, most tégla, üszkös tárgyak, cserepekre törött edények, a tűzben összevissza görbült rácsozatú kiságy.


A tűzvész komor hátteréből valószerűtlenül, olyan szépen, hogy az már valóságos istenkáromlás, egy szál, csodával határos módon megmaradt napraforgó emelkedik ki; aranyos szirmai háborítatlanul csillognak. Nem messze a leégett ház alapjától, egy letaposott krumplitábla közepén álldogál. Levelei egy kicsit megpörkölődtek a lángokban, tövét téglatörmelék borítja, de él! Makacsul, az általános pusztulás és halál közepette. És úgy látszik, hogy ez a szélben szelíden ringó napraforgó a természet egyedüli eleven teremtménye ebben a temetőben.


De mégse: ahogy az autót otthagyjuk, és csöndben járjuk az utcákat, hirtelen egy sárga macskát pillantunk meg az egyik fekete, üszkösödő falon. Békésen mosakszik. Mintha nem is lett volna tanúja a szörnyű eseményeknek, amelyek elvitték a feje fölül a tetőt és megfosztották a gazdáitól. De ahogy észrevesz bennünket, egy másodpercre mozdulatlanságba dermed, majd sárgán cikázva, mint a villám, eltűnik a romok közt.


Két elvadult, özvegy, párja vesztett és társak nélkül maradt tyúkot még negyven méterre se tudunk megközelíteni. Nyugodtan kapirgáltak a letaposott veteményeskertben, ide-oda futkostak, de mihelyst meglátták a kekiruhás embereket, abban a pillanatban némán szétrebbentek és nyomuk veszett.


—  Tapasztalatlan baromfiak lévén nem igazodtak el az egyenruhánkon és németeknek néztek bennünket — mondja egyik útitársam, aki részt vett az itteni harcokban.

Solohov különszám (2)

MIHAIL SOLOHOV
Azúrkék puszta

A Don partján, a nap hevétől kopasz halmon, vadkökénybokor alatt heverünk: Zahar apó meg én. Felhők hosszú, pikkelyes sora mellett barna kánya kóvályog. A madárürülékkel tarkára pettyezett kökénylevelek nem adnak hűvöset. A hőségtől forró zúgást érzek a fülemben. Ha az ember lenéz a Don göndör fodraira vagy a lába elé, az összeráncosodott görögdinnyehéjakra, nyúlós nyál fut össze a szájában, de lusta kiköpni a nyálát.
A horpadásban, egy kiszáradt tocsogó mellett szoros csomókba bújtak össze a birkák. Tomporukat fáradtan leeresztve csapkodnak szutykos zsírfarkukkal, és görcsösen tüszkölnek a portól. A gátnál egy jól megtermett bárány a hátsó lábait megvetve szopja anyja tőgyét; olykor úgy beledöf a fejével, hogy a piszkossárga juh felnyög, meggörnyedve ereszt még egy kis tejet, és — én úgy látom — a szemében fájdalom tükröződik.
Zahar apó oldalvást ül felém. Kötött gyapjúingét levetve vaksin hunyorog, és tapogatva keres valamit a redőkben meg a varrásokban. Az öreg egy híján hetvenéves. Meztelen hátát ráncok kacifántos hálója borítja, lapockája hegyesszögben áll ki a bőre alatt, de világoskék szeme fiatalos, deres szemöldöke alól kivillanó tekintete meg élénk és szúrós.
A megfogott tetűt nehezen tartja remegő, kérges ujjai közt, de vigyázatosan és kíméletesen tartja, aztán leteszi a földre, jó messzire magától, apró kereszteket rajzol a levegőbe, és tompán azt dörmögi:
—  Mássz el innét, te Isten teremtménye! Biztosan élni akarsz, mi?... Hát persze... Ejha! De teleszítta magát... Mint egy földesúr...
Az öreg nagy nehezen, nyögdécselve felveszi az inget, aztán fejét hátravetve jót húz a csobolyóból, pedig már megmelegedett a víz. Ádámcsutkája minden nyeléskor felfelé csúszik, az állától a torkáig két petyhüdt lebernyeg lóg, szakállán cseppek csorognak végig, lehunyt, sáfrányszínű szemhéján át vörösesen világít át a nap.
Ahogy a csobolyót bedugja, rám sandít, tekintetemet elkapva szárazon mozgatja száját, mintha rágna valamit, és a pusztába néz. A horpadáson túl délibáb fátyla rezeg, és a perzselt föld felett kakukkfű mézes, fűszeres illata lebeg a szélben. Az öreg hallgat egy darabig, aztán odább tolja bunkósbotját, és dohánytól sárga ujjával a távolba mutat mellettem.
—  Látod a topolyák csúcsát ott a völgyön túl? Az a Tomilin uraságék birtoka volt — Topolevka. A tőszomszédságban van egy muzsikfalu (kozák földön az orosz parasztot nevezték muzsiknak, többnyire lenézően – a ford.) is. Azelőtt jobbágyok voltak azok. Apám a pánnál kocsiskodott haláláig. Még kölyökkoromban hallottam tőle, hogyan szerezte meg őt Jevgraf Tomilin pán: egy kezes daruért kapta cserébe a szomszéd földesúrtól. Apám halála után én léptem a helyébe mint kocsis. Maga a pán akkoriban úgy hatvan körül lehetett. Bővérű ember volt, hústorony. Fiatalkorában a cár mellett szolgált, a testőrségnél, aztán a szolgálat leteltével idejött, hogy a Donnál élje le az életét. A doni földjüket elvették a kozákok, de a kincstár háromezer gyeszjatyinát hasított ki neki a szaratovi kormányzóságban. Kiadta árendába a szaratovi muzsikoknak, ő maga meg továbbra is Topolevkában élt.
Nagyon furcsa ember volt. Mindig vékony posztókaftánban járt, tőrrel. Ha vendégségbe indult, alighogy kiértünk Topolevkából, mindig azt parancsolta:
—  Hajts, te rüpők!
Én aztán odacserdítettem a lovaknak. Úgy vágtattunk, hogy a szél nem győzte a könnyemet szárítani. Ha az út közepén árok akad — a hólé rengeteget váj az úton át —, az első kerekeket nem is hallani, a hátulsók meg — reccs!... Egy fél versztát hallgatunk, akkor a pán elordítja magát: „Fordulj vissza!" Visszafordulok, lóhalálában vágtatok ahhoz az árokhoz... Háromszor is belenyargalunk abba az átkozott árokba, míg el nem törik a rugó, vagy teljesen tönkre nem megy a hintó kereke. Akkor elkrákogja magát az én pánom, feláll, és gyalog megy, én meg kantárszáron vezetem utána a lovakat. Volt még egy ilyen szórakozása: elindulunk a birtokról, mellém ül a bakra, és kikapja az ostort a kezemből. „Noszogasd meg a középsőt!..." Én teljes erővel hajszolom a középsőt, meg se moccan a hámiga, ő meg ostorral üti-vágja az egyik szélsőt. Hármas volt a fogat, a két szélső telivér doni ló, a fejüket oldalt tartották, akár a kígyók, szinte a földet marták.
A pán ostorral hurkásra veri valamelyiket, szegény párát kiveri a tajték... Aztán a pán kihúzza a tőrt, lehajol és — nyissz! — úgy elvágja az estrángot, mint egy szőrszálat beretvával. A ló vagy két ölet repül, felbukfencezik, a földre zuhan, az orrából patakzik a vér — és kész!... Ugyanúgy a másikat is... A középső meg addig rohan, amíg meg nem szakad, a pán meg fel se veszi az egészet, sőt egy kicsit még fel is vidul, az arca bőre alatt csak úgy lüktet a vér.
Sohasem kocsin érkezett meg a helyszínre: vagy a hintót törte össze, vagy a lovakat pusztította el, aztán meg gyalog ment... Vidám uraság volt... De ez régi história, csak az Isten ítélhet rajtunk ... Szemet vetett az én oldalbordámra, aki szobalány volt nála. Az asszony többször is úgy szaladt haza a cselédházba, hogy csupa cafat volt az inge, és keservesen rítt. Látom, az egész mejje össze van harapdálva, a bőre szalagokban fityeg... A pán egyszer késő este a felcserért küldött. Tudtam, hogy erre semmi szükség sincs, kitaláltam, miről van szó, a pusztán megvártam az éjszakát, aztán fogtam magam, visszamentem. A szérűn keresztül hajtottam be a birtokra, a lovakat a kertben hagytam, fogtam az ostort, bementem a cselédházba, a mi kis kamaránkba. Megnyikordult az ajtó, gyufát szándékosan nem gyútottam, hallom, hogy az ágyon dulakodás folyik... Épp akkor emelkedett fel egy kicsit az én pánom, én meg odasóztam neki az ostorral. Az ostorom végén ólom volt... Hallom, ahogy az ablak felé igyekszik, a setétben még egyszer ráhúztam a homlokára,. Kiugrott az ablakon. Én egy kicsit megcsapkodtam az asszonyt, aztán lefeküdtem. Vagy öt nap múlva a sztanyicába indultunk. Én kezdtem a helyére csatolni a lábtakarót a hintóban, a pán meg a kezébe vette az ostort, oszt a végét nézegette. Forgatta, forgatta a kezében, tapogatta az ólmot, aztán azt kérdezte:
—  Miért tettél ólmot az ostorra, te kutyaházi?
—  Uraságod maga parancsolta — feleltem.
Nem szólt erre semmit, egész úton fütyörészett a foga közt az első árokig, én meg ahogy futólag hátrafordultam, láttam: a haja le van fésülve a homlokára, a sapkája meg mélyen lehúzva...
Vagy két év múlva megütötte a guta. Bevitték Uszty-Medvegyicába, összehíttak jó néhány doktort, ő meg csak feküdt a padlón, egészen megfeketedett. Elővett a zsebéből egy csomó Katalin-bankót, a földre dobta őket, és folyton azt hajtotta: „Gyógyítsatok meg, bitangok! Mindent megadok érte!..."
Gazdagon halt meg, Isten nyugosztalja. Katona fia lett az örököse. Kicsi korában előfordult, hogy kiskutyákat elevenen megnyúzott, aztán elengedte őket. Egészen a papájára fajzott. De amikor felcseperedett, abbahagyta a bolondozást. Magas volt, vékony, a szeme alatt örökké fekete karika, mint valami fehércselédnek... Arany szemüveget hordott az orrán, olyan zsinórost. A német háború alatt fogolytábor parancsnoka volt Szibériában, a fordulat után pedig megjelent a mi környékünkön. Akkorra nekem a megboldogult fiam után már két felnőtt onokám volt; az idősebbiket, Szemjont megházasítottam, de Anyikuska még legénysorban maradt. Én náluk laktam, ott morzsolgattam öreg napjaimat... Tavasszal megint fordulat történt. A parasztok elkergették a fiatal pánt a birtokról, és Szjomka a gyűlésben még aznap rábeszélte a muzsikokat, hogy osszák fel az urasági birtokokat, az ingóságokat meg hordják szét. Úgy is tettek: az ingóságot hazacipelték, a földet meg parcellákra hasították, és elkezdtek szántani. Egy hét múlva, de lehet, hogy rövidebb idő múltán híre jött, hogy a pán kozákokkal a falunk ellen indult, ki akarja irtani. A gyűlés két szekeret küldött az állomásra fegyverért. A nagyhéten fegyvert hoztak a Vörös Gárdától, Topolevka határában meg lövészárkokat ástak. Egészen az urasági tóig húzódtak az árkok.
Látod, ott ni, ahun kerek foltokban nő a kakukkfű, azon a völgyön túl feküdtek lövészárkokba a topolevkaiak. Ott voltak az enyémek is, Szjomka meg Anyikej. Az asszonyok reggel elemózsiát vittek nekik, amikor meg delelőre hágott a nap — a dombon megjelent a lovasság. Laza hadrendbe szóródtak szét, megvillantak a kék kardok. A szérűről láttam, ahogy a legelső, aki fehér lovon ült, csap egyet a hosszú kardjával, a lovasok meg csak úgy peregnek lefelé a dombról, akár a borsó. Járásáról megismertem a pán fehér ügetőjét, a lóról pedig felismertem a lovast is... A mieink kétszer visszaverték őket, de harmadjára megéjük kerültek a kozákok, ravaszsággal felülkerekedtek, akkor aztán elkezdődött a közelharc... Amikor elhalványult az alkonyat, vége lett a csatának. Kimegyek a házból az utcára, hát látom: a lovasok egy csomó embert hajtanak a birtok felé. Erre — kézbe a botot, és gyerünk oda.
Az udvaron úgy csomóba verődtek a mi topolevkai parasztjaink, mint ezek a birkák itt. A kozákok közrefogták őket... Odamentem.
—  Mondjátok, cimborák, hol vannak az én onokáim? — kérdezem.
Hallom, ahogy a csapat közepéből mind a kettő visszakiált. Egy kicsit tanakodtunk egymás közt. Látom, kijön a tornácra a pán. Ahogy észrevesz, odakiált:
—  Te vagy az, Zahar apó?
—  Igenis, nagyságos úr!
—  Mért jöttél?
Odamegyek a tornáchoz, és letérgyepelek.
—  Azért jöttem, hogy kisegítsem a bajból az onokáimat. Légy kegyelmes, pán! Az édesapádat szolgáltam világéletemben, Isten nyugosztalja haló porában, ne felejtsd el, pán, az igyekezetemet, szánj meg engem, öreget!...
Erre azt mondja:
—  Nézd, Zahar apó, én nagyra becsülöm, hogy szolgáltad édesapámat, de az unokáidat nem engedhetem szabadon. Azok megátalkodott lázadók. Törődj bele, öreg.
Átöleltem a lábát, úgy csúsztam a tornácon.
—  Kegyelmezz, pán! Drága lelkem, jusson eszedbe, hogy szolgált az öreg Zahar téged is. Ne pusztítsd el őket, az én Szjomkámnak szopós gyermeke van.
Rágyútott egy jó szagú cigerettára, felfelé eregette a füstöt, és azt mondta:
—  Menj, szólj azoknak a gazfickóknak, hogy jöjjenek a szobámba. Ha bocsánatot kérnek, hát nem bánom: apám emlékéért csak megvesszőztetem őket, és beveszem a csapatomba. Hátha igyekeznek majd jóvátenni azt a gyalázatos bűnüket.
Én máris nyargaltam az udvarra, elmondtam az onokáimnak, mit mondott a pán, és húztam őket a ruhájuk ujjánál fogva.
—  Gyertek, bolondok, fel ne álljatok a földről, amíg meg nem bocsát!
Szemjon még a fejét sem emelte fel. Guggon ül, és egy dudvaszárral piszkálja a földet. Anyikuska nézett, nézett rám, aztán odavágja:
—  Menj vissza a pánodhoz, és mondd meg neki, hogy Zahar apó egész életében térgyen csúszott, a fia is csúszott-mászott, de az onokái már nem akarnak. Ezt izenjük neki!
—  Nem jössz, te ebszülte kölyök?!
—  Nem megyek!
—  Neked, te bitang, egykutya: élni vagy meghalni, de Szjomkát mibe rántod bele?! Kire hagyja az asszonyt a kisgyermekkel?
Látom, Szemjonnak megremegett a keze, vájkálja a földet avval a dudvaszárral, keresi, amit nem is tett oda, közbe hallgat. Hallgat, mint az ökör.
—  Menj innét, nagyapám, ne keseríts bennünket — kért Anyikej.
—  Nem megyek, a fene a pofádat! A Szjomka Aryiszjája kezet vet magára, ha baj történik!...
Szemjon kezében megreccsent a dudvaszár, és eltört. Várok. Megint hallgatnak.
—  Szjomuska, térj észre, drága fiam! Gyere a pánhoz.
—  Mi mán észre tértünk! Nem megyünk! Ereggy te, csússz-mássz te! — dühöng Anyikuska. Én meg azt mondom:
—  A szememre veted, hogy térgyen álltam a pán előtt? Hát osztán? Én öregember vagyok, az anyám csecse helyett is a pán ostorát szoptam... És nem szégyellek letérgyelni az onokáim előtt se.
Le is térgyeltem, fődig hajoltam, könyörögtem. A többi muzsik félrefordult, mintha semmit se látna.
—  Ereggy, nagyapám... Ereggy, mer agyonváglak! — ordítja Anyikuska, csak úgy tajtékzik a szája, a szeme meg vad, akár a hurokba került farkasé.
Megfordultam, mentem megint a pánhoz. A mejjemhez szorítottam a lábát — nem tud elrúgni se. A karom akár a kő, egy árva szót sem tudtam szólni.
—  Hát hol vannak az unokáid?
—  Félnek, uram...
—  Á, félnek... 
Többet nem mondott. Az egyik csizmájával egyenest szájon rúgott, és a tornácra indult.

Solohov különszám (1)

MIHAIL SOLOHOV
A dinnyecsősz


I.
                                                        .
Az apa jókedvűen érkezett haza a sztanyica atamánjától, láthatólag nagyon örült valaminek. Sűrű szemöldöke alatt nevetés bujkált, ajkát ráncosra húzta a visszafojtott mosoly. Mityka rég nem látta apját ilyennek, mint ma. Amióta megjött a frontról, örökké dühös és komor volt, sűrűn osztogatta a tizennégy esztendős Mitykának a nyakleveseket, és hosszan, elgondolkodva babrálta vörös szakáilát. Ma viszont mintha kibukkant volna a nap a felhők közül, még Mitykát is csak tréfából lökte le a tornácról, amikor a keze ügyébe került, aztán nevetve odaszólt neki:
— Hé, te pernahajder... Fuss a kertbe, hidd anyádat ebédelni!
Az ebédnél ott ült az egész család: az apa a szentképek alatt, az anya a lóca legszélén kuporogva, hogy közelebb legyen a kemencéhez, Mityka pedig a bátyja, Fjodor mellett. Amikor aztán bekanalazták a híg, hústalan scsít, az apa kétfelé simította szúrós szakáilát, és ráncos, kékes ajkát mosolyra húzta.
—  Adassék tudtára az egész családnak az örömhír: ma kineveztek a sztanyica tábori hadbíróságához kommendánsnak... — Aztán kis szünet után hozzátette: — Nem hiába szógáltam meg a német háborúban a rangjelzésemet, a feljebbvalóság nem felejtkezett el se tiszti mivoltomról, se virtusomról.
Arcát egyszerre sűrű vér öntötte el, s kivörösödve rávillantotta szemét Fjodorra:
—  Hát te bitang, mit lógatod a fejed? Nem örülsz apád örömének? Mi? Hát csak vigyázz magadra, Fegyka!... Azt hiszed, nem tudom, hogy összeszűröd a levet a parasztokkal? Temiattad, te gazember, még az atamán is rámpirított: „Maga — azt mondja —, Anyiszim Petrovics, csakugyan tartja a kozák becsületet, hanem a fiacskája, a Fjodor, a bolsevikokkal cimborál. Húszesztendős a legény, kár érte, még baja eshet..." Mondd csak, te pokolfajzat: csakugyan odajársz a parasztokhoz?
—  Oda.
Mityka szíve megremegett; azt várta, az apjuk most megüti Fjodort, de csak keresztülhajolt az asztalon, és kezét ökölbe szorítva rárivallt:
—  Aztán tudod-e te vörös fattyú, hogy holnap letartóztatjuk a cimboráidat? Tudod-e, hogy Jegorkát, a szabót, meg Gromovot, a kovácsot még holnap agyon is lövik?
—  Nem, nem tudtam, de most már tudom — hallotta Mityka a kemény választ sápadt bátyja szájából.
Az anyjuk a testével takarta volna el Fjodort, de Mityka még kiáltani se érkezett, mikor az apa nagy lendülettel odavágta a súlyos rézkorsót. A korsó törött fülének éles széle végigszántotta Fjodor homlokát a szeme fölött/Messzire fröccsent a vékony vérsugár. Fjodor szó nélkül tapasztotta tenyerét vérrel elöntött szemére. Az anya feljajdult, úgy ölelte fia fejét, az apa nagy robajjal felborította a lócát, és az ajtót becsapva kirontott a házból.
Az anya egész estéig tett-vett. A szuszékból elővett egy köteg szárított halat, kétszersültet rakott a tarisznyába, aztán leült az ablakba, hogy megfoltozza Fjodor fehérneműjét. Amikor Mityka arra járt, anyjuk ott ült a halom fehérneműbe rejtve arcát, mozdulatlanul, s csak a válla emelkedett és süllyedt görcsösen a szakadozott kartonblúz alatt.


Az apa sötétedés után jött meg a kozákfalu elöljáróságáról, és le se vetkőzve végigvetette magát az ágyon. Fjodor lábujjhegyen, hogy a padló meg ne csikorduljon, kisurrant a kamrába, előszedett egy nyerget meg egy kantárt, és kiment az udvarra.
—  Mitya, gyere ide!
Mityka beterelte a borjakat, elhajította a botot, és odament a bátyjához. Homályosan sejtette, hogy Fjodor meg akar szökni, át a Don túlsó partjára, a bolsevikokhoz, oda, ahonnét minden pirkadatkor tompa ágyúszó hömpölyög ide és árad szét a falu felett.
—  Nem tudod, Mityaj, az istálló be van zárva? — kérdezte Fjodor félrefordított fejjel.
—  Be... Minek kérded?
—  Csak úgy. Kell. — Fjodor hallgatott, a foga közt fütyürészett, aztán hirtelen suttogva megszólalt. — Az istálló kulcsa ott van apánk párnája alatt... a fejénél... lopd ki onnét... el akarok menni...
—  Hová?
—  A vörös gárdába, szolgálni... Te még kicsi vagy, de egyszer majd meg fogod érteni, kinek az oldalán az igazság... Tudd meg, harcolni megyek a földért, a szegény népért, és azért, hogy mindenki egyenlő legyen, hogy ne legyenek se szegények, se gazdagok, hanem mindenki egyenlő legyen.
Fjodor elengedte Mityka fejét, és keményen azt kérdezte:
—  Elszeded a kulcsot?
—  El — válaszolta Mityka habozás nélkül. Sarkon fordult, és hátra se tekintve bement a házba.
A szobában félhomály van, a mennyezeten vontatottan duruzsolnak az elszenderedő legyek. Mityka az ajtóban ledobta a cipőjét, a kilincsnél fogva kissé megemelte az ajtót, hogy ne nyikorogjon, benyitott, és meztelen lábbal puhán odasurrant az ágyhoz.
Az apa fejjel az ablaknak hevert az ágyon, egyik keze a zsebében, a másik lelógott az ágyról, dohányfoltos nagy körme a padlót érte. Mityka visszafojtott lélegzettel odaosont az ágyhoz, megállt, és egy darabig leste apja bugyborékoló hortyogását. Sűrű, moccanatlan csend... Az apa vöröses szakállába kenyérmorzsa és néhány tojáshéjdarab ragadt, tátott szájából undorító pálinkabűz dőlt, valahonnan a torka mélyéről egy elakadt köhögés hörgött, s tört volna kifelé.
Mityka a párna felé nyúlt, szíve csak úgy zakatolt: tak-tak-tak-tak.
A fejében lüktető vér csengőn zúgott fülében. Előbb egyik ujját dugta be a koszlott párna alá, aztán a másikat. Kitapogatta a csúszós szíjat és a hideg kulcsköteget, óvatosan meghúzta, de az apja hirtelen elkapta a gallérját.
—  Hát te mit settenkedsz itt, te bitang? Kitépem a hajad, te!
—  Apám! Kedvesapám! Az istálló kulcsáért jöttem... Nem akartam felébreszteni... 
Az apa Mitykára sandított bedagadt, sárgás szemével.
—  Minek a kulcs?
—  A lovak nyugtalankodnak...
—  Akkor azt mondd. — Az apa odavetette a kulcscsomót, azzal falnak fordult, fújt egyet, s egy perc múlva már újra horkolt.
Mityka usgyé, ki a házból, Fjodorhoz, aki ott lapult a csűr eresze alatt. A markába nyomta a kulcsokat, s megkérdezte:
—  Melyik lovat viszed?
—  A csikót.
Mityka Fjodor nyomában lépkedve nagyot sóhajtott, aztán halkan így szólt:
—  Fegyka, apánk agyonver engem, tudod?...
Fjodor hallgatott, szótlanul kivezette az istállóból a csikót, fölnyergelte, lábával sokáig bök-döste az engedetlen kengyelt, aztán már amint kifelé léptetett a kapun, lehajolt a nyeregből, és odasúgta:
—  Tűrd, Mityaj! Nem tart örökké a nyomorúság, apánknak, Anyiszim Petrovicsnak pedig add át a szavaimat: mondd meg, ha csak egy ujjal is bántani merészel téged vagy kedvesanyánkat, kegyetlen bosszút állok rajta...
Azzal lovát nógatva, kilovagolt a kapun, neki a nagy útnak, Mityka pedig lekuporodott a sövény tövében, szerette volna tekintetével elkísérni Fjodort, de szemére sós fátyol borult, és elszorult a torka.


II.


Az apa teli torokból bugyborékolva horkolt a szobában. Mityka pitymallat előtt kelt, felkantározta a Pejkót, s indult a Donhoz, hogy megitassa és megfürössze az igást. A Pejkó patája alatt zörögve pergett a száraz mészkő; Mityka lelovagolt a part tövébe, a vízhez, leszedte a kantárt, a hajnali homályban a nyirkos hidegtől dideregve ledobta ruháját. A víz felett valahol messze-messze visszhangos dörej terült szét, és végighömpölygött a folyó mentén. Mityka fejest ugrott a vízbe, mely a reggeli hidegtől mintha millió tűvel lett volna tele. „Fjodor alighanem ott van már a bolsevikoknál — gondolta elmosolyodva... — A Vörös Gárdában szógál..."
Gondolatai visszaterelődtek haza, az apjára, s öröme egy szempillantás alatt kihunyt, mint szikra a szélben. Görnyedten lovagolt hazafelé, szemében kialudt a fény.
„Kereket kéne oldani... — gondolta már a ház közelében. — Oda, a bolsevikokhoz... Azt mondta Fjodor, az ő oldalukon az igazság. Vele kellett volna tartani. Apám ma lenyúzza bőröm, az orrom vérét fakasztja..."
A tornácnál leszedte a lóról a kantárt, és lassan bement a házba. Az apja rekedten kiszólt a szobából:
—  Miért nem vitted a csikót fürödni?
Mityka pillantása az anyjára rebbent — az asszony dermedten állt a kemence mellett —, s érezte, hogy vére mind a szívébe zúdul.
—  A csikó nincs az istállóban!...
—  Hát hun van?
—  Nem tudom.
—  És Fjodor?
—  Nem láttam.
Az apa csoszogva csizmát húzott a szobában. A konyhán keresztül kiment a kamrába, álomtól bedagadt szeme csak úgy villogott.
—  Hol a nyereg?... — dörgött a pitvarból.
Mityka közelebb húzódott az anyjához, és mint régen, kisgyerek korában, belekapaszkodott a kezébe. Az apa bőrszíjat szorongatva lépett a konyhába.
—  Kinek adtad oda a kulcsokat? 
Az anya a testével védte Mitykát.
—  Ne bántsd, Anyiszim Petrovics. Krisztus nevére, ne verd!... Szánd meg a tulajdon fiadat.
—  Ereszd, te pokolfajzat!... Nem érted? Neked beszélek!... – Azzal félrelökte az asszonyt, Mitykát földre teremtette, és rugdosni kezdte, módszeresen, kitartóan, kegyetlenül, míg végül Mityka torkából nem tört fel több tompa jajkiáltás.


III.


Az ágyúk moraja egyre erősebben hallatszott. Reggelente, amikor a ménest kihajtották legelni, Mityka soká elüldögélt a rét mellett a szélmalom tövében. A tetőn sivított, nyikorgott a szélben a bádog, a malom szárnya vontatottan és keservesen nyekergett, de a dombon túlról hallatszó dübörgés el-elnyomta a félénk hangokat.
A sűrű visszhangot verő moraj soká oszladozott a falun túl, a hajnal kékes ködébe vesző vízmosásokban. Reggelente lőszerrel, tölténnyel, szögesdróttal rakott szekérkaravánok vonultak keresztül a falun, a Don felé. Visszafelé összesebzett, eltetvesedett kozákokat hoztak, ott rakták le őket a téren, a falu elöljárósága mellett. A kíváncsi tyúkok gondosan bekaparták a csikkeket, az átvérzett kötéseket, a száradt vércsomóval tele vattadarabokat, és figyelmesen hallgatták a sebesültek nyögését, sírását, rekedt káromkodását.
Mityka igyekezett, hogy ne kerüljön az apja szeme elé.
Amint megreggelizett, fogta horgászbotját, és ment ki a Don partjára, ott üldögélve nézte a hídon vonuló lovasságot, a zörgő géppuskásszekereket, a fagyos port kavaró gyalogságot. Alkonyatkor tért haza. Este egy csoport fogoly vörösgárdistát hajtottak be a faluba. Sűrű csapatba verődve jöttek, mezítláb, szakadozott hitvány köpenyben. A kozák asszonyok kifutottak az utcára, beleköptek a foglyok poros, szürke arcába, ocsmányan szidták őket, a kozákok és az őrök harsány hahotája kíséretében. Mityka a nyomukba szegődött, s nyelte a foglyok lábától felkavart, torkát kaparó port; szíve, melyet ökölbe szorított a fájdalom, egyenetlenül kalimpált... Sorra belenézett a foglyok kékesfekete karikával körülvett szemébe, tekintete egyik bajusztalan arcról a másikra ugrált, hátha valamelyik szürkeköpenyesben felismeri a bátyját, Fjodort.
A téren, a közös magtár előtt, ahová azelőtt a falu gabonáját hordták össze, megállították a foglyokat. Ekkor az elöljáróság tornácára kilépett Mityka apja, és bal kezével kardbojtját babrálva elordította magát: —  Sapkát le!...
A vöröskatonák lassan levették a sapkájukat, s bozontos fejüket lecsüggesztve egy-egy suttogó szót váltottak egymással. Ekkor újra felharsant az ismerős fenyegető hang:
—  Sorakozó!... Mozgás, vörös kutyák!
Csoszognak a mezítelen lábak. Az elkínzott arcú foglyok szürke sorfala egész az elöljáróság tornácáig ért.
—  Sorszám szerint jelentkezz!...
Rekedt hangok. Begyakorolt fejfordítások. Mityka torka elszorult, olyan szánalom fogta el, hogy szinte égette, majd megfulladt tőle, s életében először izzó gyűlöletet érzett apja iránt, gyűlölte önelégült mosolyát, kefeszerű vörös szakállát.
—  Irány a magtár — lépés indujj!...
Egyenként beléptek az ajtó tátongó fekete nyílásán. Az utolsónak, egy alacsony termetű katonának, aki alig állt a lábán, Mityka apja a kardhüvellyel a fejére sújtott, mely átvérzett ronggyal volt bekötve; a szerencsétlen bukdácsolva tántorogva futott vagy öt lépést, aztán súlyosan végigzuhant a számtalan láb tapodta kemény földön. A téren röhögés, zsivaj támadt. Nevetéstől ösz-szeszűkült szemek, nyálas vihogásra tátott női szájak. Mityka halkan felsikoltott, arcát beletemette hideg tenyerébe, s az embereknek ütközve futásnak eredt az utcán.