2012. december 25., kedd

A hetvenes évek lírája (1): Lezárult pályák


VSZEVOLOD ROZSGYESZTVENSZKIJ
Kiterítve asztalodon a tarka térkép...

Kiterítve asztalodon a tarka térkép, 
Melyen minden sarok remény színében ég. 
Úgy nézz rá, ahogyan az űrhajós tekint szét, 
Járván a nyolcvanas évek kéklő egét.

Mennyi felfedezés, ígéret odafentről, 
Hány város, hány tenger, havas csúcsok, folyók, 
Csillag tó tenyerén, s vihar, öröm a szívből — 
Minden, amit élet embernek megadott.

Ahányszor fölrepülsz, annyiszor visszatérhetsz.
S akad távoli út, nehezebb próba majd — 
Lesz, hogy fölszakítod a titkos szövedéket. 
Amely rejtőzködik a térképek alatt.

Jövőd — becsukott könyv, lapjain üzenettel, 
Egyik nap sem olyan, mint a következő.
Hát így járkálj, egy pillanatot se szalassz el —
Ami elmúlt, vissza sose téríthető.

BERTÓK LÁSZLÓ fordítása


Alekszej Zaharcsuk: Téli ünnepnap


PAVEL ANTOKOLSZKIJ
Kísérlet önkritikára

Hamlet, bizonnyal, nem vagyok, 
Bár nem volt egy percem se boldog, 
És szegény Yorick rám vicsorgott: 
— Elpatkolsz, hát vedeld borod!

Tán Don Quijote sem vagyok, 
És szélmalmokkal sem csatáztam, 
Csak fabrikáltam s mit se bántam, 
Órjás karokkal hogy forog.

A többi szereplő között 
Hlesztakov voltam én bizonnyal, 
El is hitték, amit koholtam, 
És hírem egekig szökött.

S a csőcselék utálatos 
Darázsraját így ingerelve, 
Beleszürkültem a tömegbe. 
Mely hozzám volt hasonlatos.

BAKA ISTVÁN fordítása



NYIKOLAJ TYIHONOV
A villódzó havon...

A villódzó havon s a 
Hóvihar hívogató énekén át 
Látom virágzó gyümölcsösök 
Szirmát, mint szilaj habot. 
Hópehely szárnyú versek,
Mint karnisról rebbenő madárkák, 
Idegen városok zsivajától 
Megittasult verssorok.

Látom más szabású ruhában 
Visszatérni az ifjúságot, 
Jön fülemnek ismeretlen 
Dallal a viharon át, 
S mint halott hősi maszkja, 
Látom, dereng a holdvilág ott. 
Függ némán a föld felett, 
Mintha tükrözné álom-világ.

Fák tavaszi susogása... 
Honnét is, hogy épp ide hallik? 
S nincs vihar. Lanyha szellő 
Homlokom körüllengedezi. 
S a téli nyugalomban. 
Míg a föld pihen, alszik. 
Csöndesen úsznak 
Az emberi boldogság fellegei.

S a villódzó havon s a 
Tél örök szárnyverésén át 
Előre érezlek benneteket, 
Köznapok zöld lángnyelvei, 
A versek: gabonaszemecskék, 
Fölfedezések földjében csírák, 
Majd szárba szökkennek, 
A nap új gabonává megérleli.

Az ismeretlen, százarcú föld 
A fák tavaszi susogását 
Hozza fehér palástban elébünk, 
Viharban is hangját hallanunk. 
Mi, rettentő telek didergői, 
Utódai győzelmes tavaszoknak — 
A hópelyhek s lombok megragadnak 
emlékünkben, tanúik vagyunk.

KALÁSZ MÁRTON fordítása


VASZILIJ KAZIN
Cinege

Nem vártam, kis cinege, 
Én, Moszkva neveltje, 
Hogy egyszer mérgemet 
Te szítsad hosszú perbe.

Csak úgy történhetett: 
- S ne higgy gonosznak — 
Rámküldött új gyötrelmeket 
Az a távoli, ott, az.

De így is szerencsefi 
Vagyok, hát jöjj, tüzem 
Elő, kín kezd áramlani, 
Mint dalból szerelem.

S már versbe kezdtem épp, 
Csiszolva sorra sort, 
Mikor a csivitelés 
A dalon áttiport.

Azám, micsoda szégyen! 
Nem csalogány tette. 
Lám, hogy ily sokat érjen 
Cinegénk szerelme.

PETRŐCZI ÉVA fordítása


SZTYEPAN SCSIPACSOV
Irataim rendezgetvén

Egy mappa előkerül újra, 
s kibontom a kis szalagot. 
Fióknyi sötétbe szorulva 
türelmesen álmodozott.

Tudtam: tengernyi papír közt 
kár még fölverni a port, 
 kár nagynehezen kibetűznöm                              
egy-egy elfeledett feladót.

Levelek, levelek. Lapozok csak, 
már föl sem emelve fejem. 
Naptól aranyozva ragyognak 
a porszemek ujjhegyemen.

Archívumom őrzi a múltat, 
de sok jelet összekuszált! 
Itt asszonyi lelkek alusznak, 
mint könyvben a régi virág.

Ám íme közöttük egy élő, 
bár föltámasztani nincs hatalom. 
Ő versek mélyén már örökéltű, 
s neve mindig az ajkaimon.

Én másra találtam azóta,
s vele élem az életemet.
De ha ő, aki elment, látna ma újra,
ha átpillantana most ide túlra,
nem féltené deres fejemet.

Láttam sok förgeteget kavarogni, 
ezernyi könnyzápor zuhogott. . . 
Ma még magam bogozom ki 
mappákon a kis szalagot.

SZOKOLAY ZOLTÁN fordítása


PJATRUSZ BROVKA
Akad, ki elhagyja...

Akad, ki elhagyja szülői lakát, 
más tájra telepszik örökre, 
de engem, akár gólyát, húz a vágy, 
hogy lássam a hajdani fészket.

Bejártam a távoli nagy hegyeket, 
bolyongtam a tengerek árján, 
de szebb nekem itt a fenyőfaliget, 
hol gyantaszagot szív a keblem.

Itt berkenye, lucfa, gyertyán sora néz 
s juharfa — a szél veteménye: 
szálfáik az én Parthenonom és 
Colosseumom ím e tisztás.

Vágyódva eként Belorusszia, rád, 
elindulok csakhamar újra, 
meglelni szülőhonom ősi lakát, 
mint fészket a hűszivű gólya.

FODOR ANDRÁS fordítása


LEONYID MARTINOV
Sors

Sokkal többet
tudok én, hidd el, rólad,
mint amennyit magadról tudsz magad.
Ó, kedves földi hétköznap! Kopogtat
kis ujjad, nyittatva a házakat.

És sokkal jobban ismerem a földet, 
mint ahogyan az ismeri magát. 
Én, akit csillagok világa termett, 
én vetettem a földbe gabonát.

És az égről is jóval többet sejtek, 
mint magáról tud az égboltozat. 
Épp azért tovább nem várhatok veszteg, 
találgatva tétlenül sorsomat.

Ó sorsom, melyet énnekem kiróttak, 
hidd el, sokkal többet tudok terólad, 
mint amennyit magadról tudsz magad!

RAB ZSUZSA fordítása


AGNYIJA BARTO
Március-április

Nem szúrt szemet
a rengeteg:
hóban lapulva, várt csak.
Ám egyszer mindent
felfedett
egy tűnődő leánynak.

S a lány — bejárta mindenütt. 
Ez már tavasszal történt: 
az erdő vízben tündökölt,
és meztelennek tűnt még, 
mint nyírfa pőrének tűnik 
a tó tükrén, ha nap süti.

A ragyogás a nyíresen 
úgy lobbant végig hirtelen, 
mint sokezernyi gyertyán. 
S a fenyők csúcsa, míg kileng, 
fény-csermelyektől reng tán.

Kezében nedves kesztyűvel, 
áll egy tuskón a lány, s figyel. 
Csöndet nem szeg. Körülnéz, 
a messziségbe fürkész.

Nem szúrt szemet
a rengeteg.
Csak a lánynak födte fel: él,
s hogy a széllel a nyírfák
indulnak már, tavasz felé;
tócsákon át, mezítláb!

RÓZSA ENDRE fordítása



MEMMED RAHIM
Tetszik nekem a reggel

Tetszik nekem a reggel,
keresem benne, ami hozzád hasonló szépség.
Tetszik a réti virágokban a hozzád hasonló
hamvas-dús elsőszülöttség.
A forróság fészke nap! —
emlékeztet az engem más tüzekre.
Szomorúsága a fűznek! — mintha
bennem az a te bánatodra felelne.
Mikor a fülemile
csattogja dalát a lombban,
teli leszek a te hangoddal.
A távol hegyeket nézem,
ahol pezsegnek kristályos vizek.
gyöngyeikkel a te arcod remeg.
Hol boldog, hol csupa kín:
tetszik nekem az éj előudvara, est,
a csillagok nyitott szemével
a te szemed az, ami ideles.
És a hegyi tó! Tündöklő smaragdja
hasonlít arra,
amikor reád gondolva,
nekem minden oly tiszta és áttetsző lesz.
Az áldott mindenség!
A víz s a nyír, ahogyan ragyog:
te vagy az, kit szeretek,
s ahogyan szeretlek, én vagyok.
A reggel, az est, a dél
veled van teli.
Lángol a tűzhely —
a te tüzed lobog,
köszönve mindeneknek
ezt az elsőszülött szerelmet.
Rád emlékeztet bármi szépség.
Te vagy ott, abban,
gyönyörű elevenség

HÉRA ZOLTÁN fordítása



OLGA BERGGOLC
Anna Ahmatova 1941-ben, Leningrádban

A Fontankán az a ház, az a ház. . .
Süket, sötét kafpuinál,
kovácsoltvas rácsainál
polgártársnő Anna... Andrejevna Ahmatova,
a költő Anna Ahmatova
éjjeli őrségbe kiáll.
Balcsípején gázálarc,
súlyos, esetlen,
és jobbkezén, mint mindig, könnyű-fehéren, 
szeme csillogása fölé
húzott
lepelben 
a Múzsa, a kedves vendég,
könnyű nádsíp a kezében. 
Szemben a Fontankán
tömörfalú, néma házak, 
fehérkeresztes ablakok.
Mögöttük a semmi remeg. 
Üvegükön a homály
gyöngyfényű rongyai áznak, 
s a környék útjain
újra ellenség közeleg.
Ó ellenség, hát kit, kit akarsz te legyőzni? 
Anna Ahmatovát,
aki ott áll őrt
a Sereg közelében? 
Vagy a fehér éjszakát,
amely őrzi? 
Vagy a Múzsát,
halálos fegyverével, 
a könnyű nádsíppal a kezében?

RAB ZSUZSA fordítása



RESZUL RZA
Éjszakai pillanat

Nehéz homályban hallgatom a várost:
dobog mint mellkasban a szív.
Nem némul el,
nem csitul.
Alusznak a múzeumok,
a vonatok s a metró,
álmosan pislognak a fényjelek.
Gépek motorja
nappali rohanástól fáradt,
de csak rohan tovább
zakatolva, dobolva.
Zúgnak a gyárak
nekik nyugtot az éjszaka sem ád.
Sok ablakban a fény
nem aludt ki még —
Ott benn, az ablakok mögött
csattognak a szapora nyomdák:
talán éppen versemet nyomják
vagy valami rendeletet.
Ablakokban emberek szíve ég. . .
Álmuk bárcsak válna valóra,
mire a hajnal szerteszét szórja
a lomha éji árnyak seregét.

KÉPES GÉZA fordítása



MIRZO TURSZUN-ZADE

Ne veszítsd el a jóbarátod

A barátsághoz hű légy, e drága kincset el ne veszd, 
Szeresd mindannyi embert, talajodat hogy el ne veszd.

Barátság nélkül nincsen eszméd, munkád és életed; 
Mint végrendelkezést, a barátaidat .el he veszd.

Társadhoz kapcsolódjék szándékod, lelked, mindened; 
Elhagyod? nem találod; ezért vigyázz, hogy el ne veszd.

Az ihletnek egyetlen forrása van: a nép, a nép, 
Néped szeretetére mindig vigyázz, hogy el ne veszd.

Kert mosolyát, virágát, gyengéd szerelmét, sok kegyét, 
Virágnál lágyabb ajkát őrizd örökké, el ne veszd.

Mikor barátod eljő, zárd karjaidba szívesen,
A tadzsik vendéglátás ősi örökség, el ne veszd.

Számtalan nemzetségű emberiség: barátaim. 
Szívednek gazdagságát, testvériségét el ne veszd.

WEÖRES SÁNDOR fordítása



ARKADZ KULJASOV
Hatiny

A füstös kémény
és a gránitkő felett szól 
A háború örök
visszhangjaként messzi harangszó. 
Az örök láng,
mely érted ég, Hatiny,
nappal és éjjel, 
Lobogjon zölden, mint a föld,
s az ég kékjével égjen. 
Mint érett, zizzenő búza
hajoljon meg a lángja, 
Köszöntve illőképpen
a kővé dermedt portákat, 
A küszöbök hideg csendjét,
s az elárvult kunyhókat, 
S a kőként szunnyadó bánat
újra riadót kongat.

SZILÁGYI ÁKOS fordítása



KONSZTANTYIN SZIMONOV
A tenger...

A tenger a tengert idézi
Hegység a hegységet idézi. 
Bánat a bánatot idézi. 
Ez, valamint az.

Nincs idegen s közönyös bánat.
 Aki ezt nem vallja, nem érzi, 
Vagy gyilkos, testvérére támadt, 
Vagy gyilkos lesz, útját bevérzi.

WEÖRES SÁNDOR fordítása



LJUDMILA TATYJANYICSEVA
Kezdet

Kiált a visszhang.
A rétek mintás szőnyegek.
De mint kislány, szinte még gyerek,
A folyók még rendetlenek.
A meder sima vörös bársony,
A zátony
Körül, hol nyárfák
Fekete hajuk Vízbe mártják,
S a hajnal rózsaszín szalagját.
Játszik
Az örvény tölcsért kavar,
Ringat faágat,
Mint tutajt.
Kicsi emlőket a viz alatt
Vékony szűrőn át megmutat.
Boldogan kezdi meg
Az útját,
Még nincs messze a nap,
Mikor
yáratlanul zavarba(hozzák,
És megigézik — Hadd szapulják —
A sok, tengerbe menő bárkát.

KARTAL ZSUZSA fordítása



MIHAIL LUKONYIN

Verset írni

Verset írni úgy aligha szabad:
nekifeszülve
a papíriveknek.
Hiszen mind visszatérnek a szavak,
mint tűzporzselte zászlók, lengedeznek.
Mondom magamnak:
félre,
nyugalom. 
Élni veszélyes.
Átélni — az könnyebb. 
Különben
szíven üt a fájdalom s a vers-vetette árnyék
silány-könnyed. 
Ne úgy:
minden sor
új csata legyen.
Képtelenség, de: versedet úgy írjad, 
hogy minden sor átfolyjék lényeden, 
és közben
mégis
magad is kibírjad.

RAB ZSUZSA fordítása



SZERGEJ NAROVCSATOV
Királyok

Az ismerkedés sport lett, ű
Hát Negyedik Tupóval 
Ülünk asztal mellett, 
A tonga királlyal.

Szemrevaló és friss, 
Vonzza a tekintetet, 
S ha rangját tartja is, 
Ám nem erőltetett.

Térfogat-, súly-, s termetre 
Gargantuai alkat, 
S örömmel lest vetne 
Titokzatos szavaknak.

Folyt a szó belőle végig, 
„Rám mosolygott a szerencse", 
Amint mondják, három évig 
Oxfordba járt egyetemre.

Isteni jog őrzi arra 
a kék vérü fejedelmet, 
Birodalmának hatalma 
Vagy száz szigetre terjedt.

Százezer ember lakja, 
Kisváros ez hazámban. . . 
De csak tüzet csihol ma, 
Kihez nem jut el áram.

Majd új téma jön szóba, 
Gondolatra gondolat, 
Új nemzedékek sorsa 
Utánunk miként halad.

Ez hozzánk közeli sors csak, 
Korszakos határvonal: 
Találkozás frontharcosoknak 
Utolsó mohikánjaival.

Mi tudjuk, mennyit értek 
Nagy és erős napok, 
Nagy tettek színéről végleg 
Eltűnni: ideje most.

Nekünk még égett a láng, 
Egy kártyára tettünk sokan, 
Királyok voltunk talán 
Mi is, csak másik pakliban.

A léttel vívtunk, hogy utána 
Vidáman vessünk véget 
A királyok halála   
Bús történetének.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása



SZERGEJ ORLOV
Föld

Repül a zöld, zsendülő föld elébem, 
kék hóviharként zengnek a tavak, 
nyírfák suhannak el gyertya-fehéren, 
vadvirág int, folyók tajtékzanak.

Ezt a földét mennyit tapodta talpam! 
Arccal simultam hozzá tűz alatt, 
megperzselt kézzel is megsímogattam, 
szívtam szagát, eső vagy hó szakadt.

Bocsáss meg, föld, hogy el kell hagynom téged —
más a hibás ebben, tudod, nem én, 
hogy sose látok többé berkenyéket 
sem ébren, sem mély álmom éjjelén.

RAB ZSUZSA fordítása



IRINA SZNYEGOVA
Nyaralótelepen

Úgy nézek én, város neveltje, 
aki nőttem, lifteken szállva, 
e szerény nyaralótelepre, 
mint a természet templomára. 
Lankához búvó fenyveserdő, 
ágak közt ég tenyérje foltja, 
s nagyanyáink szívét epesztő, 
később apáink-kicsúfolta 
hattyú-sóhajú jázminillat, 
a táj, a lomb zöld viharával, 
az egész nap, amely elillant 
mindenható szomorúsággal — 
mindez bennem verődik vissza, 
belémhatol, mint élő lélek, 
s iszom: beton madara issza 
tócsából így kékjét az égnek.

RAB ZSUZSA fordítása


 (Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 12. sz., 69-83. oldalak)

2012. december 7., péntek

A szovjet költészet "klasszikusaiból"

VALERIJ BRJUSZOV
A tőr

Tokjából felszökell és villog szerteszét, 
Mint hajdan, most is úgy sugárzik hegye-éle. 
Ha bőg a vihar, egy a költő és a nép, 
Dal és vihar örök fivérek.

Amikor elapadt erő, dac és remény, 
S minden nyak meghajolt, nehéz igába fúlva, 
A sírok és a csend földjére mentem én, 
A mély, rejtelmes méhü múltba.

Hogy meggyülöltem itt e rothadó, sekély, 
Gennyes-zavaros és rabló, iszonyú rendet! 
De hitetlen mosoly ült számra, ha a gyér 
Harcok halk hívó szava zengett.

De most, hogy kürtötök titokban jelt adott, 
S bontjátok lobogók parázsló, tiszta selymét, 
Én, a harc dalnoka, kiáltom szavatok, 
A mennybolt új-új dörgedelmét.

Költészet tőre! Mint hajdanta, átragyog 
Hű vasadon vörös villámfénye a láznak, 
S a népbe olvadok, mert költő — az vagyok, 
S mert újra villámok cikáznak.


KARDOS LÁSZLÓ fordítása


ALEKSZANDR BLOK
Tizenkettő
Részlet

Elült az utca, semmi zaj, 
Hallgat mélyen a Néva partja. 
Rendőr se jár. — Nincs bor, sebaj, 
Ma tor lesz annál, aki tartja.

A burzsuj homályban oson, 
Lapul, nyakát behúzza fázva, 
Bevont farokkal, kushadón 
Vén éhes eb huz a nyomába.

A burzsuj némán néz a ködbe, 
S mint az a koszrágta, kizárt, 
Behúzott farku eb, mögötte 
Kushad a régi világ.


JÓZSEF ATTILA fordítása


GYEMJAN BEDNIJ
A verseim

Én zengek. De vájj ont hát ének ez?
Durvul harcban a hang, megrepedez. 
S a verseim... oly egyszerű mentében...
Nem állnak ragyogó lámpafényben 
A finom, ünnepélyes publikum előtt, 
S nem elragadó, bűvölő futamba'
Árasztom dalaimból az erőt. — 
A hangom nyers, haragos, gúnyos, tompa. 
Az átkos multat kapta örökségbe.
Én nem szállók a Múzsához az égbe. 
Mert minden versem megkovácsolt vas-virágszirom.
Te drága, dolgos, sok bajt látott népem,
Csak te, csak te vagy fontos nékem, 
Te légy egyetlen, igazszivü bírom, 
Kinek reményét, s gondolatát írom, 
Vagyok „házőrző eb" — a házad szögletében.


HIDAS ANTAL fordítása


NYIKOLAJ ASZEJEV
Nem aranyhajad igézete...

Nem aranyhajad igézete 
tette, nem a lángsisak, 
hogy szívemben más nő senki se, 
soha más nő nem maradt. 
Tudtalak már s megjegyeztelek, 
ah, rég, mikor, szép gyerek, 
haragtalan állta förgeteg 
ostromom tekinteted. 
Mélyebben, mint akkor, valaha, 
szeretlek most, szenvedély; 
azt mondtad, hogy neved Okszana, 
s vitt, vitt a tavaszi szél: 
azt szeretem benned ma is, a 
régi lányt, ki jött s örült 
napjainknak, bár a tél hava 
évekig vállunkon ült.

Ott, hol a hó kéken kapja le 
ajkunkról az éneket, 
hol bolondúlásig senki se 
szerethet, s a dal hideg, 
hol bújában úgy kifárad a 
tavasz, hogy a kapukat — 
öleli és titkos bánata 
elnyúlik a fűz alatt, —

nem ifjú hajad igézete 
tette, nem a lángsisak: 
te tetted, szívem egésze, te, 
hogy versem csengője vagy.


SZABÓ LŐRINC fordítása


ANNA AHMATOVA
Márciusi elégia

Kincseimből még maradt nekem. 
Jaj, sokáig kell még köztük élnem. 
Tudod, gonosz emlékezetem 
nem költötte még el a felét sem: 
kis kupola billenő feje, 
varju-had, mozdony sír eltűnőben, 
és, akár lejárt idők jele, 
sántikálva nyírfa fut a réten, 
bibliai tölgyfa-seregek 
éjféltáji, titkos társasága, 
valakinek álmából lebeg 
felém ez a süllyedező bárka... 
Fehérlik a dérütött mező.
 Még a tél-elő is visszatévedt. 
Véletlenül semmibe vesző 
köddé zagyválta a messzeséget. 
Azt hittem, már vége. Ez maradt. 
Soha semmi nem jöhet utána... 
Ki bolyong a tornácom alatt, 
megint csak a nevünket kiáltva? 
Jég az ablak. Rá egy arc lapul. 
Ki integet, ágként hadonászva? 
Pókhálós tükrömben válaszul 
alvó fényfolt lendül fürge táncba.


RAB ZSUZSA fordítása


BORISZ PASZTERNAK
Tél elején 

Nyílt az ajtó, párálva dőlt be 
a konyhába a levegő 
s lett rögtön minden régi tőle: 
gyermek vagyok s lám, este jő.

Száraz, csendes idő; az ajtó 
előtt négy-öt lépésnyire 
áll kint a tél feszengve, attól, hogy 
mégis be kell jönnie.

Tél, s jő minden megint először. 
Vezető s bot nélkül amott 
úgy mennek együtt, ki a ködből, 
a fűzfák, akár a vakok. 

A folyó befagyott nagy lapján, 
átívelve a partokat, 
mint tükör a tükörasztalkán, 
áll a sötét égboltozat.

Előtte, hol a messzi síknak 
két útja egymást vágja át, 
egy nyírfa áll, kontyában csillag, 
úgy nézi tükrében magát.

Tudni titkon olyat szeretne, 
hogy annyi tündér csoda van 
lent a kis házban is telente, 
mint fent az ő lombjaiban.

ILLYÉS GYULA fordítása

MARINA CVETAJEVA
Neved
A „ Versek Blokhoz" című ciklusból

Neved — madárfiók tenyeremben. 
Neved — mint jégcsap, üdíti nyelvem. 
Szájmozdulat, egy-rezzenetű. 
Neved — öt betű... 
Szép labda, égbe szökellő. 
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved — tudod, mi nekem? 
Neved — csók lehunyt szememen. 
Dermedt századok fagya enged 
hóra-hullt csókjára nevednek. 
Kékcsobogású, hűs italom 
neved, álom, mély nyugalom.


RAB ZSUZSA fordítása

SZERGEJ JESZENYIN
Micsoda éj

Micsoda éj! Nem alhatok. 
Bírhatatlan. A hold ma lángol. 
Valami még ragyog, ragyog 
az eltékozolt ifjúságból.

Kihűlt esztendők társa, te, 
ne mondj játékot szerelemnek,
engedd párnám, hadd hintse be, 
jöjjön a holdfény egyre beljebb.

Hadd rajzolja ki élesen 
előtted arcom, ami torz már — 
nem tudsz kiábrándulni, nem, 
hisz szeretni is gyáva voltál.

Szeretni csak egyszer lehet, 
azért maradtál idegennek. 
A térdig hóba süppedett 
hársfák hiába integetnek.

Mert látod jól e zúzmarás, 
kék holdban, s én is látva-látom, 
hogy nem virágzik itt a hárs, 
hogy hó van itt a hársfaágon.

Mert csalódtunk valaha mi, 
másban csalódtam, te se bennem, 
s oly mindegy nekünk játszani 
most már nem-drága szerelemben.

Hanem azért becézz, ölelj, 
csúfolódó csókkal, no födj be, 
örök nyár kápráztasson el, 
s az, kit szeretek mindörökre.


NEMES NAGY ÁGNES fordítása


NYIKOLAJ TYIHONOV
Én így szeretlek...

Én igy szeretlek, kócosán, te kedves — 
Hajnalfelé, a szádon semmi rúzs — 
Makacs hajad fekete lángja repdes, 
Halván^ a képed, szigorú, borús.

De elhúzod a kezed és az ajkad 
S magamra hagysz, — te örökös utas, 
Találkozónk persze csak eddig tarthat, 
De szívem szomja szüntelen kutat.

Mint elriasztott gyönge-lenge álom, 
Suhansz el tőlem — húz a messzi táj, 
Távol utcákban tűnsz fel a homályon, 
Talpad alatt új s új országhatár.

Szívtam már illatod rőt alkonyatban, 
Mely égetőbb, mint bármely gyötrelem, 
Párizsban, a bulvári forgatagban, 
S a leningrádi kékes éjeken.

A kaukázusi hegyek meredélyén, 
S a szép, monoton moszkvai telek 
Fölénk-boruló, tiszta-néma éjén
 Leheltem be az édes bút veled.

Jaj, hol talállak, hol talállak újra? 
Hol látom újra, milyen gyönyörű, 
Ha mosolyogsz a homályban, kigyúlva — 
Te felpihegő, halk lélegzetű?!

Nyomnak a komor, mindennapi gondok, 
Sorsom vad sodra görget sebesen; 
Féltés? Panasz? — Egyetlen szót se mondok: 
Éhes vagyok, s te vagy a kenyerem.


KARDOS LÁSZLÓ fordítása


ALEKSZEJ SZURKOV
A fedezékben

Nyög a kályha és lobog a láng, 
gyöngykönnyet sír a fenyő-hasáb,
húzza-húzza víg harmonikánk
 nevető szép kék szemed dalát.

Rólad susog a nagy éjen át 
havas cserje a fagyott úton, 
be szeretném, ha most hallanád 
hozzád vágyó, sustorgó dalom.

De te messze vagy, oly messze vagy, 
zúg a szél a bús, vad éjszakán, 
hozzád mennék s az út hosszú, nagy,
a halál meg — két lépés csupán.

Hát csak zengjed, kis harmonikám,
boldogságom muzsikáld elém, 
húzd, s a nyirkos födözék talán 
felmelegszik szerelmem tüzén.


MADARÁSZ EMIL fordítása


JOSZIF UTKIN
Népdal

Nyiss már ajtót, ki van ott? 
Ki az, aki kopogott?
—  Csak egy koldus, Annuska.

—  Adj hát neki kenyeret
S fuss a tóhoz, nézzed meg:
Ki sóhajtott
Olyan nagyot,
Mintha elnyelnék a habok?
—  Csak egy hattyú, Annuska.

—  Akkor menj a sövény mögé, 
Árnyék mitől borult fölé?!
—  Fegyverektől, Annuska.

—  Nosza, járd körül a házat
S kérdezd meg, hogy milyen század: 
Honnan jönnek, merre tártnak, 
Egy kis tejet nem akarnak ?
—  Nem megyek én, Annuska!

Mert azok, künn, fehérek, 
Vörös foglyot kisérnek, 
A férjedet... Annuska...


HIDAS ANTAL fordítása

NYIKOLAJ ZABOLOCKIJ
Nyári est

Bágyasztó még a fény az esti égen. 
A csorda: ringó testű sok tehén, 
apró pásztorfiúk kíséretében 
ballag már messziről a part gyepén. 

A partnál csillogó a táj folyója, 
s ez is szemet vonzó gyönyörűség: 
a menny a fényes tükröt átkarolja 
s a boldog frigyben lelkesedve ég. 

A felhőkből rózsás formák születnek, 
összeszövődve lengenek kuszán, 
majd alakjukat váltva ellebegnek 
dél és nyugat felé egymás után.

S a víz, amelyre csókot hint az este, 
olyan, mint lány, ki félig szendereg, 
alig rezzent hullámot még a teste, 
a csók még nem részegítette meg. 

A játék még kedvetlenségbe ejti 
s húzódozik, pedig az álmon át 
előre érzi s vágyakozva sejti 
augusztus nagy tüzet és mámorát.


ÁPRILY LAJOS fordítása


LEONYID MARTINOV
Te, nélkülem

Te,
Nélkülem
Füst vagy csak, lángtalan.
Te,
Nélkülem,
Nem vagy, csak láncszem, egy
Nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
Magában mélybe nem eresztenek:
Horgonyt fölvonni azzal nem lehet.
Te,
Utánam is
Élhetsz, társtalan,
Mint az éj, ha a nappal oda van
S fönt csak beteg
Csillagsereg
Remeg.
Visszhangom!
Éjt-nap mondd, mint magam:
Te,
Nélkülem
Füst vagy csak, lángtalan!

ILLYÉS GYULA fordítása


SZEMJON KIRSZANOV
Fölöttünk

Madár? Hajó? 
Te! Szállani kéne! 
Úgy volna jó, 
a szív ha beérne!

Az égen: ék. 
A földön: az árnya. 
Remeg a lég. 
Madárcsapat szállna?

Az égen ők 
kikötőbe érnek. 
Zászlóvivők! 
Futárai szélnek!

Boldog madár! 
A csönd csobogása
 ringatja már. 
Szállnék utána!


RÁKOS SÁNDOR fordítása


ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ
A nagy utópia

Ázsia lesz? Európa-e 
a nagy utópia vélt helye — 
minket ugyan nem ijeszt: 
elfolyt pár év, kis vodka vele, 
s addigra elég is ez...

Kár csak — akárcsak az énekért — 
lányok, fiúk szépségeiért, 
— mind kedves gyermekeim... 
S az első harmatcseppekért 
zsenge rügyek hegyein...

CSORBA GYŐZŐ fordítása


BORISZ SZLUCKIJ
Régi ház

Régi faház, alacsony, kivénhedt! 
Dülöngélsz, akárcsak a részeg, 
s a világűrbe szállsz, 
markolva alattad a földet. 
Mégis jó vagy te! Köszöntlek,
régi ház.

Befogadsz, akár egy ország, 
mely alszik századik éve. 
Ódon a zárad, rozsdás, 
lepi évek nyirka, penésze,
s a súlyos kulcsra nyikordul.

S hogy a kulcs csikorogva fordul, 
megzendül rá a csatorna; 
tárul s beenged az ajtó, 
mormolva valami tompa 
gyanúról, s valami nagy, jó 
hűségről is dalolva.

Padlód deszkája, öreg ház, 
mind furcsa madárdalt cifráz; 
őslakóid a tücskök — ezek rég 
elfeledték már a kemencét, 
s a fülledt szobákban föl-le 
gyalogszerrel sétafikálnak. 
Ráakadtam egy kósza tücsökre: 
nem ismert el a ház urának.

Bekormozva, porlepetten,
pokolbűztől égetetten,
s mintha áznál holt vizekben,
ne titkold bajaid előttem.
A képeid megfeketedtek,
a függönyök mind evesebbek,
arany haj ad is deres lett,
s most csapzottan lebeg, őszen.

Ó, múlt század maradéka! 
Köszönöm, te rokkant béna,
 recsegését tompa jajodnak, 
s hogy ily őszintén fogadtál; 
példádból megtanulom már, 
hogy idején eltakarodjak.


RÓNAY GYÖRGY fordítása


DAVID SZAMOJLOV
Elutazni

Emlékszem, apám még fiatal; 
emlékszem, készülünk, elkap a láz. 
Kocsis — szemébe hullik a haj — 
ló, ostor, a konflis fédere ráz.

S még az ódon villamos baktat; 
amit vonszol, a kocsi is ősi. 
A Katalin-út fölött varjak. 
A gyerek-emlék mindezt megőrzi.

Emlékszem, anyám fiatal még; 
mosolyog szomszédra, idegenre. 
És utazunk csak. Hova mennénk? 
Óh valamiért csak valamerre...

Majd föltündököl Moszkva, a tág, 
magas város. Az Ohotnij-sor nyüzsög. 
Aztán — kupolák, kupolák. 
S mi valahová utazunk köztük.

A patkó már macskakövén cseng 
két összefutó nevesincs útnak, 
Kupolákon hunynak a fények. 
A csillagképek gyertyái kigyúlnak.

Apám ifjú. Ifjú anyám is. 
Szárnyas kocsi, csupa tűz a lova. 
És senki se tudja, hová visz. 
Megyünk mind, utazunk csak, ki hova.


SIMON ISTVÁN fordítása


ALEKSZANDR MEZSIROV
Út

lm itt fut az út kerekekre tekerve, 
a fák sorakoznak, az oszlopok itt, 
és látod a csillagokat leszögelve, 
a katonasors végső jeleit.

Ez az út. A kaptató meg a lejtő. 
Romok. Mérföld-jelzők. Kövezet. 
Orosz út, a határtalanba kerengő, 
mint dallam, elunni soká se lehet.

A keréknyomokkal szembe-üt engem, 
talpamra tapad, síksága pedig 
a lábam alá leterűl puha csendben, 
s az erdőkkel fölemelkedik.


WEÖRES SÁNDOR fordítása


RIMMA KAZAKOVA
Fiatalok

Fiatalok vagyunk. Stoppolt harisnya rajtunk.
Meg mennyi bűn. Jaj, mennyi zord szülő.
De kedvünket, mit függöny mögé rejtünk,
lobogtatja a tavasz-levegő.
Mennyi babát hagytunk a gyerekkorban!
És most, mint megálmodtuk valaha,
hívnak a fiúk sötét esti parkban
hintázni, eszpresszóba, moziba.
Ők megbocsájtják únt kartonruhánkat,
ők megbocsájtják viseltes cipőnk.
Fiatalok vagyunk. Fehérfogú, vidám had,
szemünkben csak mosoly van, semmi könny.
Meg esték illata: csupa orgona, menta,
kavics csikordul, zizzen a homok.
Fiatalok vagyunk. Szemünk szigorú mint a
vitáink s gyakran bolyongunk gyalog.
Tavaszhitünk ne hagyja senki cserben,
ha közelít komoly felnőttkorunk,
ha felnőtt értelemmel fölszerelten
az ismeretlen útra indulunk.
Első nemünket, első igenünket
nem áruljuk el, bármi-bárki volt.
S nem húzhatja annyi pénz a zsebünket,
hogy többet érjen, mint a telihold.
Ránk munka vár: nem indulunk hiába —
az élet üllő, mi a kalapács.
Fiatal vagy. Tükörbe vagy folyóba
fiatal szemmel kell, hogy beleláss.


VERESS MIKLÓS fordítása


ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ
Az embernek oly kevés kell

Az embernek oly kevés kell:
hogy kutasson
s leljen is.
Kell egy barát, semmi kétely,
s hozzá
még
egy
ellen is...

Az embernek oly kevés kell: 
egy ösvény — s a messzeség. 
És a mama addig éljen, 
amig kedve
tartja még.

Az embernek oly kevés kell: 
Csend -
a mennydörgés után. 
Kéklő köd rongya az égen. 
S egy
élet s halál
csupán.

Friss újság reggel a kézben —
s rokoni emberiség.
Csak egy bolygó: a Föld!
Éppen
ennyi kell s ez épp elég.
S út
a csillagközi térben, 
sebesség ábrándjaképp. 
Nem is sok ez —
voltaképpen. 
Valójában —
semmiség.
Ily csekély kitüntetéssel 
porondra ki állna ki... 
az embernek
oly kevés
kell.
Otthon — várja valaki.


GARAI GÁBOR fordítása


ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ
Mahambetet olvasva

Mahambetembe temetkezve
belsőmből hallom Ázsiát.
Itt benn kis antenna a rezge
nyíl, mely a falba állt.
Mit jelent nekem ez az asszony?

Romlást, amely boldogító? 
A nyíl alatt a rés riasztón 
bújik, mint rászegzett kígyó.

S mért, hogy minket, kiket rakéta 
és atom kora itt talált, 
az íjászok árnya kisért, a-
mely görbe élű, mint a bárd?


SOMLYÓ GYÖRGY fordítása


NYINA KUPRIJANOVA
Líra-antológiánk elé

Folyóiratunknak ezt a számát a mai szovjet költészetnek szenteltük. Észak és a Kaukázus, a Baltikum és a közép-ázsiai köztársaságok legkülönbözőbb vidékein élő népek költőinek verseit olvashatják... Olyan népek szólalnak meg, amelyek ez év decemberében nevezetes dátumot köszöntének, annak évfordulóját, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után valamennyi szovjet szocialista köztársaság önként egyesült egy egységes szövetségben. 1922. december 30-án kiáltották ki a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulását. Jelenleg 15 szövetségi és 20 autonóm köztársaság, 8 autonóm terület és 10 autonóm körzet tartozik hozzá, amelyekben összesen száznál több nemzet és nemzetiség él.
Nemcsak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége hatvanéves, hanem a szovjet irodalom is. (...)
Olvasóink figyelmébe ajánljuk ezt a számunkat, amelyben a szerkesztőség a mai szovjet költészet egy kis antológiáját nyújtja át önöknek. Megtalálhatják itt a legidősebb költőnemzedék tagjainak műveit, azokét, akiknek alkotói pályafutása még a forradalom előtt kezdődött: Vlagyimir Majakovszkij és Szergej Jeszenyin, Marina Cvetajeva és Borisz Paszternak verseit. És azokét is, akiknek ifjúsága a polgárháború küzdelmeiben telt el, akiknek hangja a húszas években csendült föl először: Nyikolaj Tyihonov, Sztyepan Scsipacsov, Alekszej Szurkov. Elolvashatjuk azok költeményeit is, akik a Nagy Honvédő Háború frontjairól visszatérve érkeztek el a költészethez. Sok költő pedig utánuk következő nemzedékek tagja, a ma költészetének képviselője. Vannak köztük ukránok — Iván Dracs és Mikola Vinhranovszkij —, beloruszok — Makszim Tank és Pimen Pancsanka —, azerbajdzsánok — Szülejman Rüsztem és Behtijar Vahabadze — és észtek — Debora Vaarandi és Hando Runnel. (...)


WEISZ GYÖRGYI fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 12. sz., 5-63. oldalak)