2011. augusztus 31., szerda

Puskin - két nyelven


A szövegek, ha rájuk kattintunk, olvashatók lesznek.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 162-163. oldalak)

Natalja Baranszkaja: Sötét mézszín


(A szerző 1977-ben közölt kisregénye a nagy orosz költő, Puskin családjának életével és a költő halálának körülményeivel foglalkozik a belső emberábrázolás finom eszközeivel. Alább néhány beszédes fejezete olvasható.)




A TÜKÖR ELŐTT 
ALEKSZANDRÍNA


Puskin és felesége szobra Szent Péterváron
Alekszandra Nyikolajevna sajnálta a nővérét, de még jobban sajnálta saját magát. Megint itt van falun, bezárva, az átkozott Polotnyanij Zavodban, a férjhez menés, a megfelelő parti minden reménye nélkül. Nemsokára huszonhat éves lesz. Gratulálok, kisasszony, ön vénlánykorban van! Kiöregedett — ahogyan a nép mondja. Kedve támadt, hogy durván, csúfondárosan mondja ki a véleményét a vénlányságáról. Összehasonlította magát a Fecskével, a hátaslovával, amelynek az ő utasítására nem engedtek mént a közelébe. „Csak semmiféle nász!" — jelentette ki szigorúan, amikor Pétervárra utazott. Közben aztán megtudta, hogy a tilalomról két év alatt megfeledkeztek, és a Fecske megellett. „Na jó, ez most így igazságos" — mosolyodott el Alekszandrina. Hiszen ő is búcsút vett mélységesen megunt szüzességétől. Csakhogy — mi haszna lett belőle? A Fecskével ellentétben ő semmit sem nyert. Fittyet hányt az illemszabályokra, bátran, merészen cselekedett, abban a reményben, hogy zaklatott teste nyugalmat talál. De csalódott — a nyugalom nem jött el, nem szólva arról, hogy szégyentelen viselkedése rövid ideig milyen dermedtséget idézett elő.
Azt az esetet el kell felejtem, azt az embert — szintén. Futó kapcsolat volt csupán. Elmúlt örökre. S hiába, Alekszandrina mégiscsak Goncsarova kisasszony maradt, most már az egyedüli. Az összes nővér közül a legszerencsétlenebb. Lehet, hogy bűn most Natalja sorsához hasonlítani a sajátját, de Tása férjnél volt, szerették, gyermekei születtek. El fog múlni a bánata, s öröm köszönt majd rá.
És Catherine? Ő aztán főnyereményt csinált! Férjhez ment a pétervári szalonok kedvencéhez, a hölgyek hódolójához, ráadásul még szerelemből ment hozzá — igaz, nem a férfiéből, hanem a sajátjából, de akkor is szerelemből; báróné lett, és Franciaországban él. Ki gondolta volna, ki számított erre? A legkevésbé maga a huszonnyolc éves Koko.
Csak egyedül ő — mademoiselle Alexandrine Goncharoff — a vénlány mindenki szemében. De hát miért a „szemükben"? Hiszen ez így van — vénlány. S ebben anyuska, Natalja Ivanovna és a húga, Natalie a bűnös. A leginkább — anyuska.
Amikor Alekszandrina, a középső lány, betöltötte a tizenhetedik évét, eljött az ideje, hogy a moszkvai bálokon az eladó lányok sorába lépjen. Catherine, a legidősebb, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket — két évig keringett a tánctermekben, s egyetlen győzelmet sem aratott! Alekszandrának viszont még azt sem engedte meg az anyja, hogy kipróbálja az erőit: azon nyomban bemutatta a legfiatalabb lányát is. Óh, jaj, ezt olyan igazságtalanul, olyan esztelenül ostobán tette. Tása még egészen kislány volt, igazán várhattak volna. Először az idősebb lányokat kellett volna férjhez adni. Vajon nem ez egy anya elsőrendű kötelessége? De a maman bogaras, lusta és keményszívű volt. Nem szeretett a házuktól távol lenni. Az elutazásokat és összejöveteleket, amelyek a nőket és különösen a fiatal lányokat olyan izgalomba hozzák, Natalja Ivanovna ki nem állhatta. „Szeretek imádkozni" — mondogatta mentségül, hogy a házához való ragaszkodását igazolja. Mintha ők semmit sem tudnának a gyümölcslikőrök meg a kegyencei iránti vonzalmáról. Így maman, anélkül, hogy engedett volna Alekszandrinának akár csak egy cseppet belekóstolnia a sikerbe, elhatározta, hogy vele együtt magával viszi a bálokra a legkisebb lányát is.
Natasa félénk volt és bátortalan. Szeme, akár egy csikóé, ijedten kancsított, a fejét lehajtotta, a legyezőjét úgy tartotta, hogy az nem fejezett ki semmit, valóságos gyötrelem volt számára, ha meg kellett szólalnia.
Viszont ő, Alekszandra, már az első lépésektől kezdve, magabiztosan, bátran ment végig a tükörfényes parketten. Nem sütötte le a szemét, habozás nélkül felelt a kérdésekre, nem engedte el a beszélgetések fonalát. És gondolt a legyezők titkos nyelvére is, az ő legyezője azt mondta: „Az én szívem szabad."
Mindketten jól táncoltak, de Alekszandrina bátrabban, határozottabban mozgott, a táncosának le kellett győznie az ő titkos akaratát. Natalie viszont, mintha mindig kissé fáradt lett volna, a táncnál szelíd, engedelmes volt.
Alekszandra Nyikolajevna, amikor most emlékezetében még egyszer sorra vette ezeket a régi dolgokat, újra elcsodálkozott azon, miért kérték fel Natalie-t egymással vetélkedve, neki pedig miért kellett egyre gyakrabban ott ülnie vagy állnia a mamán mellett, és bosszúságtól lángoló arcát legyezgetnie? És akkor még itt van ráadásul a mama fösvénysége, a kiadások örökös számítgatása, a rettegés, hogy cipőre, belépőre, báli kesztyűre, új ruhára kell költenie. És egy újabb igazságtalanság: mamán, miután meggyőződött arról, hogy Natalie-nak nagyobb sikere van, szívesebben gondoskodott az ő ruháiról. Alekszandra megismerte a megalázottság szégyenletes érzését, amikor végigment a termen, és arra gondolt, hogy mindenki felismeri majd rajta Catherine felújított virágfüzéres ruháját.
Ezek a kis átalakítási furfangok jól sikerültek Liza varrónőnek: „Olyan a ruha, mintha tökéletesen új lenne" — dicsérte maman az egyszerű házivarrónő munkáját. De Alekszandrina képzeletében mindig megjelent a gyorsan kapcsoló moszkvai mamák vizsla tekintete.
Belenyugodhatott-e abba, hogy átengedi húgának a sikert? Nem. Irigyelni kezdte. És azóta mindig is irigyelte. Szerette és irigyelte. Irigyelte, bár szerette is. Tudta jól, hogy ez a sötét érzés bűn, de semmit sem tudott ellene tenni.
Natalie, a törékeny virágszál, aki támasz nélkül mintha még növekedni sem merne, alighogy megjelent a nagyvilági társaságban, határtalan szerelmet ébresztett. Méghozzá ki szeretett bele? A híres, egekig dicsőített költő, akiről egész Moszkva dicshimnuszokat zengett.
Amikor Puskin megkérte a kezét, Natasa megszeppent. Nem volt felkészülve a házasságra, a szerelemre. Érzelmei még szunnyadoztak. Félt. Mind a három nővér félénken viselkedett Puskinnal, a dicsőségével, az életéről, viharos szenvedélyeiről, különcködéseiről, furcsa dolgairól szóló híresztelésekkel szemben. Nem ismerték Puskin verseit, csak azokat, amelyeket megzenésítettek, és a szalonokban énekeltek: A nap kihunyt..., A fekete sál... — Megszerezték, megtalálták a könyveit — a poémákat és a verseket. Amikor fennhangon olvasták, beleszerettek Puskinba mind a hárman, de amikor becsukták a könyvet, kialudtak az érzelmek. Érthetetlen volt számukra, mit nyer ebben a házasságban Natalie, s vele együtt ők.
De közben ismételgették, amit hallottak: „Oroszország büszkesége", „az orosz szó diadala". Rávették húgukat, hogy igent mondjon — a „büszkeség" és a „diadal" nagy hatást tett rájuk. És még jobban szerették volna, hogy életük megváltozzék, — hogy elkerülhessenek otthonról. A ház elviselhetetlen volt, néha egyenesen borzasztó. Anyjuk zsarnokoskodott, veszekedett, titokban ivott és paráználkodott, a cselédek nyíltan beszéltek róla. Apjuk időnként üvöltött, mint egy vadállat, rohangált félemeleti szobájában, majd szörnyű dübörgés és lábdobogás jelezte, hogy elkezdték a szegény beteg megfékezését, a nyögések és panaszos kiáltások pedig arra engedtek következtetni, milyen gorombán bántak vele a szolgák. Uram isten, irgalmazz és ments meg! Bárcsak semmit sem kellene hallani vagy tudni.
Anyuska Puskin leánykérésére nem adta meg a beleegyezését. Bár ez volt az első alkalom, jjogy három leánya közül valamelyiknek megkérték a kezét. De az is lehet, hogy éppen ezért: anyuska már régóta megneheztelt az egész világra, s akkor egyszerre megérezte, hogy szabadjára engedheti a szeszélyeit, s ezzel megbosszulhatja magát.
Felsorolta az ellenérveit. Puskinnak nincs rangja, sem vagyona. Senki nem tudja, kedvelt-e még, vagy netán kegyvesztetté vált. A cár visszahívta a száműzetésből, de az a hír járta, hogy megfigyelés alatt tartják. Jobb megvárni egy másik partit. Natasa gyönyörű szép lány, talán csak akad majd számára egy érdekesebb ember. Nem szabad elfelejteni: pénz a hozományra nincs, Afanaszij Nyikolajevics nagyapa elherdálta a vagyonát, az egész család eltartására alig negyvenezret ad egy évben, de azt is hogy adja — részletekben, apránként, agyongyötri vele őket.
Natasa a nővérei és az anyja között egészen elvesztette a fejét. Szót fogadott az anyjának — és várt. De nem történt semmi. Nem akadt érdekesebb ember. Senki sem akadt. Táncoltak vele, epekedtek érte, gyönyörködtek benne, meghajoltak a szépsége előtt. De senki sem kérte meg a kezét. Igaz, neki sem tetszett meg senki. És titokban egyre gyakrabban gondolt Puskinra. A költő viszont elutazott a Kaukázusba. Veszélyes volt arrafelé, folyt a háború. Miért utazott oda? A nővérei azt mondták: a halált keresi. Natasa aggódott érte. Amikor pedig Puskin egy fél év múlva visszajött, Natasa bosszankodott, hogy nem találkozik vele a bálokon, a beszélgetésekből igyekezett egyet-mást megtudni róla, s amikor egyszer azt hallotta, hogy idegen tájakra készül, sokáig sírt, s örökre elbúcsúzott tőle.
Egy év múlva Puskin újra megkérte a kezét. Natalie örömmel beleegyezett. De amint Puskin vőlegényként kezdett hozzájuk járni, Natasát kétségek fogták el — úgy érezte, hogy nem fogja tudni Puskint igazán szeretni.
Anyuska pedig, miután egyik lányát férjhez adta, megnyugodott, mintha csak mind a háromnak elrendezte volna a sorsát.
De hát Alekszandra is szép volt! Volt? Nem, most is az. Hasonlít a húgára. Nagyon hasonlít — különösen profilból. Nataljának egyenes az orra, az övé is majdnem olyan. Natalja kissé kancsít, ami különös bájt kölcsönöz neki. Alekszandrina is kancsít egy cseppet. A nyaka, a válla, a keble is hasonlít. A nyaka talán — egy icipicit rövidebb. Natalie-é kissé vékonyabb, különösen most, Alekszandrina kissé teltebb, és keményebben, magabiztosabban tartja magát.
Alekszandra Nyikolajevna odalépett a toalettasztalhoz, hogy szemügyre vegye a külsejét.
Úristen, az ovális tükörből mamán arca nézett vissza rá! Ugyanaz a parancsolnivágyás, hajthatatlanság, önteltség, mások semmibevevése és megvető elégedetlenség az ajkán. Késői felfedezés: kisasszony, ön Madame Goncsarovára hasonlít!
Alekszandra Nyikolajevna hirtelen nyelvet nyújtott arra a tükörből visszanéző maman-arcra, ami nem is volt az anyjáé.
Elég azonban az elmélkedésből! Most rögtön elmegy a húgáért, Máskáért és Száskáért, és mindnyájan együtt sétára indulnak a parkba.
Hirtelen elszorult a szíve, annyira megsajnálta a gyerekeket és a húgát, aki jószívű és változatlanul gyengéd volt iránta. El kell vonnia, amennyire lehet, a szomorú gondolatoktól és a bánkódástól.
Abban a pillanatban, amint Alekszandra Nyikolajevna nem gondolt többé rosszul sikerült életére, arcvonásai lágyabbak, finomabbak letté, s a húgával való hasonlatosság sokkal észrevehetőbbé vált.


A GYEREKSZOBÁBAN
MÁSA, SZÁSA, GRISA ÉS TÁSENYKA


Alekszandra Nyikolajevna bement a két nagyobbik gyerek, Mása és Szása szobájába. Natalja nem volt itt. A gyerekek a német nevelőnővel az asztalnál ültek, és kockákból házat építettek.
—  Hol van a maman ? — kérdezte Alekszandrina, és megsimogatta a fejüket.
A kislány felemelte duzzadt ajkú arcocskáját, ránézett a nénjére, és kérdéssel válaszolt:
—  Azja néni, de hol van a mi papánk?
Alekszandra szigorú arcot vágott. Másának, az idősebbiknek — hiszen nemsokára ötéves lesz —  megmondták az igazat: a Jóisten elvitte apukát az égbe, és most ott van, ahol az angyalok laknak, ahol mindig süt a nap és mindig nyílnak a virágok. A kislánynak megtiltották, hogy az apjáról kérdezősködjék, különösen az anyjától volt tilos kérdeznie. így aztán Mása minden alkalommal, amikor meglátta a nénjét egyedül, feltette a kérdést: hát a papa hol van?
Gyermeki eszével nem tudta felfogni a történteket, és elfogadni, amit a felnőttek mondtak neki. Ha a Jóisten elvitte apukát az égbe, miért van ott ilyen sokáig? Miért nem jön le hozzájuk, és viszi őket magával oda, ahol olyan jó? Mása arra gondolt, az is lehet, hogy már útban is van visszafelé, és Azja néni mindjárt azt mondja majd: „hamarosan megérkezik".
De Azja hallgatott.
A nevelőnő összeszidta a kislányt. Meg akarta mutatni mademoiselle Alexandrine-nak, hogy a csökönyös gyermeket már nem egyszer figyelmeztették a tilalomra.
Mása — a közelgő sirás jelenként — tágra nyitotta a szemét, lebiggyesztette az ajkát, s így még jobban hasonlított az apjára.
—  Most sétálni megyünk — mondta sietve Alekszandra —, maman-nal együtt.
—  Én is, én is! — kiabált Szása, meglökte az asztalt, és az építmény összeomlott.
—  És én, én is, jó? — Mása félt, hogy most hirtelen meg fogják büntetni.
—  Hiszen azt mondtam: te is, Szása is, és mi a maman-nal. Kérjétek a dadust, hogy készítse ki a kabátotokat, a kapucnikat és a csizmáitokat.
—  Nem akarom a kapucnit! - ellenkezett Mása. - A kapucniban olyan meleg van! - Megrázta hajfürtjeit, és Szása, aki mindenben utánozta a nővérét — szintén azon nyomban rázni kezdte a fejét.
—  A kapucni olyan meleg...

2011. augusztus 30., kedd

Adamovics–Granyin: Fejezetek a blokád könyvéből (3)


ALESZ ADAMOVICS
Társszerzőségben a néppel


A Nagy Honvédő Háborúról hatalmas mennyiségű memoárirodalom jött létre. Mi is az alapja a kortárs dokumentumirodalomnak, ha a szerzők pszichológiáját vesszük figyelembe? A háború résztvevőiét. Szerintem az, amit egy leningrádi asszony fejezett ki naiv közvetlenséggel: „Én megmaradtam, de nem is tudom, miért éppen én maradtam meg... Lehet, hogy azért maradtam életben, hogy elmondhassak mindent..."


A kötelesség érzése, a tartozás azokkal szemben, akik nem tértek vissza, akik a háborúból néznek utánunk, élők után — vajon nem ez az érzés táplálja-e a mi dokumentarisztikánkat erkölcsi szempontból?


Szeretnék a magam gyakorlatára hivatkozni. Annál is inkább, mert ez nem csak az én személyes tapasztalatom, hanem egy egész írócsoporté, amellyel közösen íródott meg jó néhány könyv. Janka Brilre, Vlagyimir Kolesznyikre, valamint Danyiil Granyinra gondolok. Nem hatalmaztak fel, hogy ilyen és ehhez hasonló gondolatokat kifejtsek könyveink műfajával kapcsolatban (pedig éppen erről szeretnék beszélni), de sok mindent, amiről szó esik, együtt kerestünk, együtt találtunk meg vagy nem találtunk, sikerült megírnunk vagy nem sikerült — ez mindnyájunkra érvényes.


Munkánkhoz az adta a kezdő lökést, hogy érzékeltük: a nép emlékezete a háborúról (a belorusz Hatinyokról, a leningrádi blokádról) itt van mellettünk, a közvetlen közelünkben, és kitör, mint a tüzes gejzírek, és eltűnik teljesen, ha nem örökítjük meg írásban.


Kezdetben volt ez az érzés. A gondolatok arról, milyen formába öntsük is mindezt, később jöttek. A rnűfaj azután született meg, hogy sikerült-e vagy sem — ez más lapra tartozik. De úgy tűnik, az önálló műfaj, amit A blokád könyvének is bizonyítania kellett (természetesen, amennyiben bizonyítja). Magával a címmel — A blokád könyve — azt kívántuk érzékeltetni, hogy ez nem regény, nem elbeszélés, nem memoár...  Akkor hát mi? Lehet akár riportnak is nevezni, amely a történelmi események színhelyéről készült, riport-visszaemlékezésnek, riportnak a múltból, a már rég eltűnt időkből. Úgy tetszik, a riport feltételezi az egyidejű eseményeket és a pillanatnyi időt. De hát Hatiny és a leningrádi blokád számára, az ilyen emlékezés számára az idő rohanása szinte nem is létezik.


Ez az emlékezet jelen idejű átélésként, mi több, fizikai realitásként éled fel. S a szerzők feladata, célja teljességgel meghatározott: úgy kell megvalósítani a művet, hogy az olvasó harminc vagy akár ötven év múlva is érzékelje a többi ember fájdalmát, égési sebeit, didergését és éhezését. Miért? Akár azért is, mert ha elfelejtjük a múltat, az a veszély fenyeget, hogy holnap is találkozunk mindezzel...


Az elbeszélések, történetek, valamint az elbeszélők nagy száma a Tűzfaluhoz és A blokád könyvéhez hasonló művekben — a műfaj legfontosabb feltétele. Formateremtő sajátosság. Ezenkívül nem csupán az elbeszélések összességére van szükség, hanem aktív kölcsönhatásukra is, amely a bennük rejlő érzelmi áramlásokból fakad. Ezek az elbeszélések, epizódok, részletek a belső erővonalak mentén helyezkednek el — ebből adódik a feladat bonyolultsága.


Amikor még csupán elkezdtük létrehozni ezt a műfajt, utazgattunk Belorussziában, lejegyeztük néhány tucat ember történeteit, azonnal érzékeltük mind az elbeszélések érzelmi erejét, mind pedig ismétlődésüket. Kétségeink támadtak, vitáink: vajon nem elegendő-e ennyi? Van-e értelme, hogy más területekre is elmenjünk, hiszen a többi helyen is csak ugyanarról hallunk? A halálnak és a megmenekülésnek különbözőek a helyzetei, mások az emberek, mások a szavak, de végül is — mindig ugyanarról szólnak. Egy kisebb füzetben ezt nem lehet észrevenni, de könyvben —, lehet-e könyvet létrehozni ilyen nyersanyagból?


Később azonban, amikor már Belorusszia más részeit és vidékeit is bejártuk, a következő és a rákövetkező évben, már nem gondoltunk erre. Megértettük, nem a könyvre kell gondolnunk, hanem arra, hogy mindazt leírjuk, amit az oly sokat tudó és sokra emlékező földről látunk és hallunk, mindarról, amit a többiek nem tudnak vagy már elfeledtek...


Amikor a hasonló jellegű könyvekben a szereplők sokaságáról beszélünk, felmerül a kérdés: de hát mennyi az a sok? Természetesen nem mindegyikük mondandóját jegyeztük le, de az, amit leírtunk, az általános kép befejezettségének érzetét kelti. Hatinyban a fasiszták nem egyszerűen csak öltek, gyújtogattak. Még kísérleteztek is: kádereket képeztek ki, a még nagyobb méretekben, több más országban megvalósítandó gyilkosságok módszereit tanulmányozták. Újabb és újabb Auschwitzokat terveztek, de a szláv és egyéb „kérdés" hírhedt „végső megoldására" alkalmasak lehettek — elképzelésük szerint azzá váltak volna — az ilyen rögtönzött krematórium-fészerek, krematórium-templomok és kunyhók, amint sok belorusz, orosz, ukrán és lengyel faluban történt. Amikor az emlékezőket hallgatjuk - egyiket a másik után (és majdnem minden elbeszélés magába foglal egy tudósítást egy egész falu kiirtásának különleges esetéről és módjáról), fellebben a fátyol a második világháború eme igazságáról. De bármennyire fontos is ez önmagában véve, a leglényegesebb mégis az elbeszélések pszichológiai mélységeiben tárul fel.


Leningrádban valamivel több, mint hatszázezer blokád-túlélő közül mára száz-százötvenezren maradtak életben. Nem sokan, de az író számára ez kimeríthetetlen óceán.


A falvakban egyszerűbb volt: egyvalamiről kellett beszélni, arról a bizonyos napról. Leningrádban ez kilencszáz napig tartott. És minden elbeszélőnek megvan a maga története. Igaz, a többség emlékezete az 1941 —42-es évek őszéhez —teléhez —tavaszához tapad, az éhezéshez, de itt sem egyetlen napról van szó, hanem majdnem egy évről. Az elbeszélés elhúzódik, egy óra hosszat is eltart, de hogy minderre szükség lesz-e és egyáltalán mire lesz szükség, azt nem lehet előre tudni. Később derül csak ki, mi épül bele a könyvbe, mi esik ki, válik tárgytalanná...


De a tudatunk, hallásunk, belső látásunk egyszeriben kiragadja az elbeszélés folyamából azt, ami azonnal hat...


Az egyik asszony beszélte el: „Kevesen tudják, hogy Leningrádban a blokád egész ideje alatt működtek a zeneiskolák, és a tanárok a legtehetségesebb növendékekhez házhoz jártak... Az egyik foglalkozás után egyszercsak a tanárnő arra figyel fel, hogy valaki fekszik az ágyon. »A nővérem — mondja a növendék. - Halott.«" (Tkacseva M. A.)


Vagy: egy jéghideg, kihalt házban felhangzik egy kiáltás: „Meghalok! Meghalok!" A csodával határos módon életben maradt papagáj ismételgeti gazdája utolsó szavát, akinek már kihűlt a teste...


Vagy: 1941 nyara, a németek négy kilométernyire vannak a Kirov Művektől, a munkásoknak sietve kiadják a fizetésüket egy hónappal előre. S az emberek a könyvelő baljós bőkezűsége miatt sírnak... Hallgassák csak figyelmesen, hogyan beszélnek, mesélnek ezek az emberek: mindegyik önmagáról, de — „minket vertek", „minket égettek el, gyújtottak fel", „bennünket fogdostak el a mocsarakban"... önmagukról beszélnek, de ugyanakkor és feltétlenül: „mi", „minket". Megint a sokaság, de már minden egyes elbeszélésből külön kiindulva. Ezáltal minden történet a többi mellé állítja magát, szólítja, követeli a többi elbeszélést, a többi sorsot, azaz diktálja a könyv műfaját, szerkezetét, sokféleségre késztet. íme, ezt értjük azon, amikor azt mondjuk, hogy az ilyen könyv önmagát építi fel.


Más elbeszélésekben a falubeliek vagy egy városból valók közös sorsában történő osztozás valamiféle globalitásba nő át. A polesszki asszonyok, miközben elbeszélik, mit álltak ki, többször felkiáltanak: „Azt hittem, ezek most már mindenütt, mindenkit megölnek". „Azt hittem, egymagám maradtam a földön". . . „Már élni se akartam, mert csupán németek maradtak és policájok"...


Az általunk hallott, feljegyzett elbeszélések nagy része a közös sors nemzeti érzését hordja magában — az örömét és a bánatét egyaránt. Igen, az örömét is: emlékezzünk például a blokád megtörésére. A kórházban fekvő lány boldog, pajkos felkiáltására: „Andrejenko, adj több kenyeret!" (I. A. Andrejenko írta alá az élelmiszer-fejadagok csökkentéséről vagy felemeléséről szóló közleményeket.) És a nagyértékű sajtdarabra, amelyet a kisleány — miután nem volt virágja — a katonáknak adott a Győzelem Napján... Az a műfaj, amelyről beszélünk, az elbeszélések sajátos erkölcsi telítettsége, az erkölcsi feszültség által jön létre. Enélkül a morális légkör nélkül sok minden szükségtelen kegyetlenségnek, sőt betegesnek tűnhetne. És megfordítva: a népi-nemzeti emlékezet ősi erkölcsiségének köszönhetően válik lehetővé, hogy arról is tudósítsunk, amiről az irodalom nem beszélt, és olykor nem is szánja rá magát, hogy beszéljen... A Fejezetek a blokád könyvéből publikálása óta leveleket kapunk: a legtöbbet a blokád túlélőitől. E levelek szavaiban és mondataiban, amelyek néha összefüggéstelenek a fájdalomtól és az izgalomtól, olyan közvetlen kapcsolat van a körülmények realitása és a blokád napjai alatt átéltek között, hogy itt már csak a mélységekre kell figyelni, amelyek tragikus módon megnyíltak több tízezer ember előtt — a lélektani és az erkölcsi mélységekre.


Nagyon sokan, akik átélték a leningrádi blokádot, Hatiny tragédiáját, és látták az emberfelettit (önmagukat is teljes mélységükben), olyannyira megismerték az emberi természetet, annyira meg tudják ítélni a jót és a rosszat, hogy valóban a nagy humanistákra kell visszagondolnunk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt megmagyarázni — lehet, hogy az élet ilyen hirtelen kitárult —, de az, ami eddig csupán a „nagyok" eszébe jutott, ami kinyilatkoztatásként hangzott a lángelmék műveiben — most egyszerűen szólal meg, ott él a látszólag kevéssé észrevehető emberekben.

2011. augusztus 28., vasárnap

Adamovics–Granyin: Fejezetek a blokád könyvéből (2)


/Részletek egy kollektív valóságregényből/


A MUNKAHELYEN


Mit lehetett az ilyen éhséggel szembeszegezni? Sokan már elég hamar megérezték az elvtársi kapcsolat megmentő erejét, igyekeztek összefogni, együtt maradni. Ez szervezetten, a pártbizottságok vezetésével is történt. De ösztönösen, spontánul is, az emberek munkájuk révén igyekeztek összetartani, s az úgynevezett kaszárnyaviszonyok közti életmódra tértek át. A munkahelyeken egyes szobákat átalakítottak, ágyakat állítottak fel, megszervezték a fűtést, a mindennapi életfeltételeket. Az emberek műhelyenként, részlegenként tömörültek, gyülekeztek, egymáshoz szorultak: meleget, segítséget kerestek. Meg aztán dolgozni is könnyebb volt, ha nem kellett rossz időben gyalogszerrel eljárni hazulról és hazamenni. Először természetesen az egyedülállók tértek át a kaszárnyaéletre, és azok, akiknek családja a hátországba költözött. Rosszabb volt a helyzet, amikor valakinek a családja a városban élt, s így nem hagyhatta egyedül az anyját, a feleségét, a gyermekeit.


Sokan az egész blokádot ilyen kaszárnyahelyzetben élték át, jóformán ki sem mentek a „városba". Minden erejüket felemésztette a munka, az ügyeletes szolgálat, a szétrombolt műhelyek helyreállítása. A világ összeszűkült, ahogyan az ember a fagyban begubózik, behúzza a nyakát, szinte magába húzódik. Így húzódtak az emberek üzemük megmentő ölébe, igyekeztek embertársaik között lenni. Közösségben a halál is könnyű, a közösség könnyebben megbirkózik a halállal.


De a városban is valamiféle összpontosítás ment végbe. A lakásokban valamennyien egy szobába gyűltek: minél szorosabb, annál melegebb. Leheletükkel melegítették egymást. Barátaikhoz, rokonaikhoz költöztek. A város különböző kerületeiben élő családok kettesével, hármasával összetömörültek. A rokoni kapcsolatok feléledtek. Közösen könnyebben győzték, könnyebb volt sorba állni kenyérért, vizet hordani, a gyerekekre vigyázni.


Ez a kaszárnyahelyzet abban az időben talán a leghatékonyabb segítség volt az embereknek. A közösség szervezettsége, akaratereje, esze a látszólag legvalószínűtlenebb lehetőségeket is felkutatta.


A város lakói számára élelmiszerjegyeket készítő nyomda egykori munkásai elmondták: amikor ezekre a jegyekre egyre kevesebbet adtak (november 20-tól kezdve a dolgozók kétszázötven gramm, az alkalmazottak, az eltartottak, a gyermekek pedig százhuszonöt gramm fekete, gittszerűen ragadós, vizenyős, cellulózzal és fűrészporral kevert kenyeret kaptak, és ezenkívül semmit), akkor elkezdtek keresgélni, nézelődni, miként lehet újra megvizsgálni ehetőség szempontjából mindazt, ami kéznél van, az éhségtől gyulladásos szemmel fürkésztek körös-körül mindent.


„ — Nyomdai matricák voltak. Cigarettapapír volt, meg bizonyos mennyiségű lisztes csiriz, kennivaló. Használt matricák; ólom, festék nincsen, csak papír van. Mi pedig megőröltük, kását készítettünk belőlük, és azt mondtuk, hogy egészen tűrhető kása. Vagy az asztalosenyv — hiszen az kocsonya.
—  Eszerint önöknek volt egy »szakmai« ételük, amely matricából készült?
—  Igen. Ettük ezt a kását, és egészen tűrhető volt! Liszt igen csekély mennyiségben lehetett benne, zömmel papír, enyv és számos más összetevő" (Jevgenyij Alekszandrovics Trenke, Marti-nova rakpart 12., 2. ajtó).


A munkahelyen bármiféle étkezést könnyebben lehetett megszervezni.


„Az étkezdében ettünk — meséli Klavgyija Petrovna Dubrovina, és mindjárt meg is kérdi: — Persze, csak ha érdekli önöket? Jegyrendszer alapján étkeztünk..."


Klavgyija Petrovna negyvenegy-negyvenkettő telén esztergályos volt egy gyárban. Elbeszéléseiben becses részletek akadnak, ő azonban minduntalan zavartan félbeszakítja önmagát:


„— Rövidre fogom... Talán ez fölösleges, talán rövidebben kellene?"


Otthoni nyomor blokád idején
„Jegyeket osztottak ki köztünk. Ezekre egy kevés híg kását adtak, mi pedig még egyszer odamentünk, és forró vízzel hígítottuk fel a maradékot, hogy minél több legyen, hogy olyan érzésünk legyen, többet ettünk. Ott az étkezdében volt forró víz, azzal hígítottuk fel. Aztán jegy nélkül úgynevezett élesztőlevest adtak. Nos, abban az időben mi mindent megettünk, ami ehető csak akadt. Aztán meg a férfiak, akik koruk vagy felmentés miatt nálunk maradtak, mivel dolguk volt a gyárban, hát tudják, előfordult, hogy valamelyik ott ült az asztalnál, s egyszerre lefordult a székről és meghalt. Ilyen csendes halállal, ilyen nyugodtan haltak meg... A gyárban természetesen szörnyű állapotok voltak. És aztán? Éhesen dolgoztunk a szerszámgépek mellett, az ablakok mind kitörve, a kezünk odafagyott a fémhez. Én kesztyűben dolgoztam, mert minden odafagyott. Társaim segítettek, még a művezetőhöz sem fordultunk. Volt ott egy technológusmérnök, Vászja Kiricsenko nevezetű, aki odaállt a szerszámgép mellé dolgozni — hát ő gyakran odajött hozzám. Mellém lép és megkérdi: »Nos, nem megy? Segítek neked.« (Őt nem hívták be, mert tengerész volt, a tengerészeket pedig nem hívták be, tavaszig ott hagyták). Hát ő mindent megmutogatott, én így kitanultam és dolgoztam... Aztán pedig már így sem dolgoztunk. Bementünk a munkaidő kezdetére — nincs áram. A művezető azt mondta: »Üljetek és várjatok.« Eleinte néhány óráig ültünk, vártunk — áram nincsen. Aztán ez már mindinkább napokig eltartott, már naphosszat nem volt. Azt mondták nekünk: »Csak három nap múlva gyertek be.« Akkor ritkábban jártunk dolgozni. Hát körülbelül így dolgoztunk, folyton szüneteket tartottunk. Rövid voltam?"


Marija Andrejevna Szjutkinának elbeszélése vége felé hirtelen eszébe jutott, hogy neki megvan az egyik műhely étkezdéjének ezerkilencszáznegyvenkettőből való étlapja, és felolvasta nekünk a hús-, hal- és lisztes ételeket helyettesítő fogások neveit. De ez már 1942 tavaszán és nyarán volt, amikor kissé könnyebb lett az élelmezési helyzet:


„Útilapu-leves
Csalán- és sóskapüré
Cékla-fasírozott
Laboda-vagdalt
Rántott káposztalevél
Máj olajpogácsából
Olajpogácsa-torta
Halcsontliszt-mártás
Kazeinlángos
Élesztőleves
Szójatej (jegyre)."


Mi mindent meg nem főztek, meg nem ettek, fel nem kutattak akkor az emberek! Valóban úgy volt, ahogyan a régi német mondás tartotta: „Az éhség a legjobb szakács!"


„Nagypapa! Hát a harckocsizsír?" — emlékeztette hirtelen nagyapját a beszélgetésünknél jelenlevő kisunoka, Pjotr Trofimovics Zanykov pedig nyilván némi csodálkozással emlékezett vissza az egyik családi történetre:


„Tyű! Én bizony harckocsi-kenőzsírt ettem. Istenem! És tudják, hogyan történt? Volt egy ismerősöm, munkásnő abban a műhelyben, ahol a háború előtt én is dolgoztam. Egy ideig függetlenített titkár voltam ott. Igen. No, és ez az asszony azt mondja: »Ide hallgass, Trofimics. Van nálam egy zsírral teli hordó — a harckocsikat kenik vele. Gyere csak oda!« És én elvittem azt a hordót. Milyen remek volt az a zsír! Hogy ettük! Haza is vittem belőle. Értik?. .."


A kaszárnyahelyzetben, ebben a közös életben, a kölcsönös segítség, az együttműködés volt a legfontosabb, ez tartotta az emberekben a lelket.


A Zsdanov Hajógyár egy részét a kiürítés során a Viborgi kerületbe telepítették át, ott aknákat gyártottak, decemberig dolgoztak, amíg volt áram. Azután pedig a munkások hazamehettek volna, de sokan továbbra is ottmaradtak a gyárban, ott éltek.


Minél súlyosabb lett az éhség, annál nehezebbé vált a munka, de annál szükségesebb volt a front, a város, de maguk a leningrádiak számára is. A munka segítséget nyújtott az embereknek ahhoz, hogy kitartsanak. És ők a munkába kapaszkodtak. Ebben a megfagyott, néptelenné vált, a végsőkig legyengült városban a legtöbb intézmény tovább működött. A postások kihordták a leveleket, a nyomdák élelmiszerjegyeket, újságokat, röpcédulákat készítettek, működtek a kerületi végrehajtó bizottságok, az óvodák, az orvosi rendelők, folyt, melengetett az élet a levéltárakban, a könyvtárakban, a szimfonikus zenekarban. A munka elfojtotta a szüntelen töprengést az éhségről, amely már-már tébolyba kergette az embereket. A munka révén kapcsolódtak be az ország életébe, amelytől el voltak vágva.


G. A. Knyazev és munkatársai tovább dolgoztak „A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának történeté"-n. Erre a munkára elsősorban saját maguknak volt szükségük. Ők a kötelességüket teljesítették, ők — levéltárosok, történészek — megtettek, amit tudtak, amire képesek voltak.


A többség pedig sokkal lényegesebb dolgokkal foglalkozott — azért, hogy fenntartsák a város életét, főként pedig azért, hogy ellássák a Leningrádi Frontot és — mellesleg szólva — nem csak ezt a frontot. Fegyvereket, aknákat, lövedékeket készítettek.


Marija Andrejevna Szjutkina visszaemlékszik arra, amikor a Kirov Gyárban a technológiai iroda helyiségeiben laktak, s azokkal a fakockákkal fűtöttek, amelyek a műhelyek padlóját borították.


„Nos hát, amikor beköszöntött a tavasz, elhatároztuk — mivel mindennap röpcédulákat szórtak ránk a levegőből: »Úgyis elpusztultok« — ez állt rajtuk, — »Meghaltok az éhségtől, a fagytól — elhatároztuk, hogy valamiképpen lelket kell önteni az emberekbe. Értik, ugye, amikor mindennap ilyesmi történik! Hát valahogy fel kellett bátorítani az embereket. No, és elhatároztuk, hogy helyreállítjuk a rézöntödét. A nők egy része minálunk magkészítő volt. Feladatot kaptunk: ötvenkét milliméteres aknákat kellett gyártanunk. Erőnkhöz képest dolgoztunk, úgy, hogy a döngölővel meg lehessen munkálni az anyagot a ládákban. A fő rézgyártó gépsort nem lehetett üzembe helyezni — nem volt fémünk. De a kupolókemence számára volt. Elhatároztuk, hogy üzembe helyezzük a kupolókemencét. De hogyan? Hiszen hét közül csak egy kupoló olvasztárunk maradt. Ezek a kupoló olvasztárok amolyan tagbaszakadt, magas férfiak voltak, és az éhségtől mind elpusztultak. Csupán Csaginszkij maradt életben. Ő jól értett a kupolókemencékhez. De mitévők legyünk? Neki sorra kihullottak a fogai - a skorbuttól! Akkoriban, tavasz felé, sokan megbetegedtek skorbutban. Úgy határoztunk, hogy nőket képezünk ki kupoló olvasztárnak. És akkor mi ennek a Csaginszkijnak bepólyáltuk a lábát (!), hogy talpra állítsuk, és odavigyük a kupolókemencéhez (a rendelőtől, ahol kezelték, a műhely vagy ötven méterre esett). És oda is karon fogva vezettük. Ő utasításokat adott, hogyan kell a kemencét üzembe helyezni. És mi üzembe is helyeztük. Nők dolgoztak mellette. A részleg megkezdte a munkát. S mihelyt megindult a munka, képzeljék, az emberek valósággal feltámadtak, valahogy felélénkültek, még mosolyogtak is. Bízni kezdtek abban, hogy mégis győzünk."
Igen bonyolult, nehéz feladatok hárultak a — városi, kerületi — pártbizottságok, a kerületi végrehajtó bizottságok munkatársaira. El kellett osztani az üzemek között az elektromos energia morzsáit, el kellett szállítani a termékeket, el kellett helyezni a megrendeléseket, a szinte magától értetődő feladatokat valakinek el kellett végeznie. Valakinek ki kellett jelölnie a lebontandó faházakat. Valakinek el kellett költöztetnie a kibombázott lakókat. Végül valakinek meg kellett szerveznie a temetéseket, el kellett szállíttatnia, városszerte össze kellett gyűjtenie a holttesteket. Az erő egyre fogyott, a városi szervezetek teendői pedig egyre szaporodtak. Erről azonban talán helyesebb lesz külön fejezetben beszámolni.


A munkán belül is minden megváltozott. A blokád és az éhség mindent különlegessé tett — a járművek forgalmától kezdve egészen a gépkezelők változhatatlannak látszó technológiájáig. A munka összefonódott a mindennapi élettel, a családdal, annyira, mint azelőtt még soha. A munkáról szóló történetek még a valószínűtlen mindennapi élet közepette is szokatlanul hatnak. A lehetséges fogalmai is megváltoztak. A műhelyek mindennapos szokásos viszonyai között a termelés szempontjából elképzelhetetlennek látszó körülmények jelentek meg. Sötét volt. Olyan nők dolgoztak, akik a legegyszerűbb munkafogásokat sem ismerték; kisfiúk és kislányok, valósággal gyermekek; valamennyi gyenge, ügyetlen volt...


Fjodor Usztyinovics Kozodoj (Traktornaja utca 13., 11. ajtó), műhelyfőnök, aztán politikai munkás, kerületi bizottsági titkár, például most, több mint három évtized múltán, sehogy sem tudja megérteni, hogyan tudták lift és daru nélkül felcipelni a harmadik emeletre a nehéz szerszámgépeket, amikor a Viborgi kerületben megszervezték az aknagyártást.


A munkáról szóló történetek mind lenyűgözőek.


„ — Melyik évben volt? Szóval, negyvenegyben — igyekszik visszaemlékezni Vera Antonovna Gavrilova (Kaszimova utca 14., 22. ajtó). — A műanyaggyárat Borovicsiba evakuálták. Igen jó berendezésünk, igen összeforrott kollektívánk volt, ahogyan emlékszem. A gyárban csak a szinte üres műhelyek maradtak. A legjobb szerszámgépeket elszállították. A műhelyek már mind leálltak — nem volt nyersanyag a műanyaggyártáshoz. És akkor megkezdtük az F— 1 és az RGD típusú kézigránátok készítésének elsajátítását. Ez a munka jól ment. A dolgozók fele nő, fele férfi volt. Az éjszakai műszak tizenkettőkor indult, diszpécser nem volt, én meg láttam, hogy két szerszámgép áll — nincs mellette ember. Elindultam megkeresni őket. Éppen ezelőtt vettünk fel a gyárba a gyermekotthonból történt elosztás alapján néhány ipariskolai tanulót. Átmentem hozzájuk a szállásra. Hát látom: Petyka ott fekszik és alszik, ő él, de fölötte egy halott hever...
—  Megálljon! Nem értem. Hol feküdtek ők?
—  Hát az iparitanuló-otthonban! Nos, a fiúk kimerültek, éhesek voltak, feltáplálni semmivel sem tudtuk őket — a jegyeken kívül nem volt semmi. Csak később jöttünk rá arra, hogy kazeint együnk. Nos, odamegyek: »Istenem, Petyka! Mi van veled?« »Hát elnyomott az álom!« »Hát Vityka?« »Vityka, hát ő - már halott!« És akkor ez a legényke átjött a gyárba, és dolgozni kezdett. Ne kérdezzék, hogyan állt a gép mellett! De a kézigránátokban a lyukakat meg más egyebet, amit kellett, ezeknél a fiúknál persze senki sem tudta jobban megcsinálni."


Mindenképpen dolgoztak. Áram nem volt, áramot nem adtak, és ha néhány órára bekapcsolták is, akkor elsősorban a fegyvergyártó üzemek számára. De a többinek is folytatnia kellett a munkát. És akkor, ahol lehetett, kézi erővel dolgoztak. A Bebel Gyárban előfordult, hogy kézzel forgatták a gépeket. Itt kézigránáttáskákat varrtak, bekecseket foltoztak, szíjakat javítottak.


„Nyáron könnyebb lesz, akkor világos lesz, télen a legnehezebb. A műhelyben hideg van, nem fűtenek. A műhely nagy, kétoldalt ablakok. Odakint harmincfokos fagy van. Kezünk, lábunk lefagy. A gépeket kézzel forgatjuk, a gépek befagytak."


Ez Jelena Nyikolajevna Averjanova Fjodorova naplójából való. Felolvasta nekünk naplójegyzeteit, magyarázatokkal szolgált. Olvasta, magyarázta és sírt.


Utcai jelenet a leningrádi utcán
„1942. I. 26. Ma teljesen összefagytam a munkahelyemen, bár melegen voltam öltözve! De amikor az ember gyomra üres, akkor bármit húzhat magára — nem lesz melege...


1942. I. 27. Sehol sem volt kenyér. Reggel öttől sorban álltak az emberek. Kinyitották a péküzleteket — de semmi. Meg kellett várni, amíg kisütik és odaszállítják a kenyeret. Sura reggel héttől sorban állt, és csak este hétkor kapott kenyeret. Tizenkét órát ácsorogni a szabadban! És azt a kenyeret mi egy pillanat alatt megettük. Hiszen egész nap egyetlen falat sem volt a szánkban : persze, ha kenyeret hoztunk, akkor nem tudtuk türtőztetni magunkat. Azelőtt egy időre be tudtuk osztani, most azonban képtelenek voltunk erre.


Ma egy órát dolgoztam, azután hazaengedtek, kenyeret szerezni.


Második nap megyek üres gyomorral munkába. Hogyan lehet ilyen hidegben dolgozni, és mit csináljak? Hát elindultam.
A legrosszabb azonban az, hogy ma csak reménykedni lehet a kenyérben. Hiszen megint nem adnak semmilyen élelmiszert. Azelőtt adtak ötven gramm grízt, és most megint semmit. Ennél rosszabb már nem is lehet! A kenyér — az élet. Egyszóval, ki kell tartani! Milyen nehéz átélni ezeket a súlyos napokat!


1942.1. 28. Ma nem engedtek el a munkából, bármennyire igyekeztem rábeszélni, és kértem a művezetőt, hogy engedjen haza. De hát mi értelme? Dolgozni úgysem tud senki. A gépek mind befagytak. Valamennyien olyanok vagyunk, mint a piszkafa. És nem nehéz megfagyni, ha a műhelyben a forró víz nyomban jéggé változik. A falakat mindenütt hó borítja, az ablaküvegeket pedig vastag jégréteg. Hát vajon lehet ilyen műhelyben dolgozni, ahol huszonöt fokos fagy van, ha odakint mínusz harminc fok — éppen csak szél nincs!


Három órakor befejeztük a munkát. Hazamentünk. Megint rossz a helyzet, megint nincs semmi ennivaló. Elindultam egy olyan üzletet keresni, ahol kiadják a 29-ére szóló kenyéradagot. Hiszen kenyér nélkül elpusztul az ember."


Térjünk vissza a Vasziljev családhoz. Zoja Jefimovna beszámolóját már korábban idéztük, most nézzük meg azt, amit a férje, Nyikandr Ivanovics, a Fémárugyár művezetője mesélt el nekünk. Ha lehetséges volna az, hogy ne szakítsuk félbe az elbeszélést, ne kanyarodjunk vissza, ne rendezzük a történeteket sorba, hanem valahogy egyszerre mutassuk meg azt, ami Vasziljevék gyermekeivel, a Vasziljev gyárában dolgozó emberekkel és otthon, a feleségével, azután vele a kórházban történt, s összehasonlítsuk, miként dolgoztak és éltek ugyanebben az időben más családok, hogyan dolgozott Natalja Szidorovna Petrusina postás, és Anna Alekszejevna Petrovna villamosvezető, s hogyan dolgoztak a szétbombázott műhelyekben a Kirov és a Krasznaja Zárja Gyár munkásai...


Az óriási város különböző részeiben harcoltak, szenvedtek, leküzdötték és nem küzdöttek le szenvedéseiket az emberek, s minden ugyanazokban a napokban történt, és minden egységes képpé olvadt össze s nem olvadt össze, mivel mindegyik sorsnak megvolt a maga különleges története, voltak egyedülálló részletei, és az emlékezet is különbözőképpen őrizte meg őket.


Jó volna tolmácsolni az életnek ezt a sokféleségét, hogy ne kelljen mindig visszafordulni. Például így: „Ebben az időben pedig." Vagy: „Ugyanebben az órában pedig..." Mégis vissza kell térni. A visszatérés pedig önmagunk ismétlését jelenti. Nekünk is jó néhányszor ismételnünk kell magunkat. Ugyanarról van szó — és mégis másról. Mert minden elbeszélés az életnek új, bár kicsiny fordulatát rejti magában. Mert ez a számtalan ismétlés az emberek történeteiben nem volt ismétlés. A látszólag eléggé ismertnek egyre újabb körülményeit tárták fel. Megerősítettek, és a dolgok mélyére vezettek, egyetemességgel, törvényszerűséggel, átfogó jelleggel ruházták fel ugyanazokat az eseményeket.


(A folytatáshoz mindig kattanjon a További bejegyzések-re!)

Adamovics–Granyin: Fejezetek a blokád könyvéből (1)


/Részletek egy kollektív valóságregényből/


MINDENNAPI ÉLET A BLOKÁD GYŰRŰJÉBEN


A fasiszták éhséggel kínozták Leningrádot, a leningrádiakat. Az anyáknak az a kínszenvedés jutott osztályrészül, hogy a szemük láttára haltak meg gyermekeik és férjük, a katonáknak pedig az, hogy látták lassan sorvadó anyjukat, feleségüket, gyermekeiket. Ettől remélték a németek azt, hogy a leningrádiak meginognak és megnyitják a város kapuit.
Hitler így magyarázta a Leningrád miatt támadt nem várt „fennakadás" okát a németeknek és a világnak: „Leningrádot most szándékosan nem rohamozzuk meg. Leningrád maga emészti fel önmagát."


A rohamok pedig eközben egymást érték. Tovább folytatódtak. Közöttük a legfélelmetesebb roham is: az éhségé.
Az emberi szükségletek rohamosan csökkentek, kenyérre, melegre, vízre összpontosultak, korlátozódtak.


„Az éhség: minden!" — így kiált fel G. A. Szamovarova orvosnő, aki átélte a blokádot. És ő ezt nemcsak másokon tapasztalta, hanem személyes élménye is ez. „Tudják, mi volt a legnagyobb öröm? Amikor háromszáz grammra emelték a kenyéradagot. Tudják? A péküzletekben sírtak, összeölelkeztek az emberek. Ez Krisztus boldog feltámadása, pirosbetűs ünnep volt!"


De a háromszáz gramm kenyér (más élelmiszer nélkül) — még mindig „halálos" adag. Pedig kétszáz és százhuszonöt gramm is volt. És sem víz, sem tüzelő, sem villany...


A városi körülmények akadályozták az alkalmazkodást. A központi fűtés nem működött, kályhák meg nem voltak. A tűzhelyeket, elektromos főzőlapokat már régen felszámolták a lakásokban. Egy vödör víz, akárcsak egy hasáb fa megszerzése — gyakran bonyolult, néha egyenesen megoldhatatlan probléma lett. És a világítás? Mécses — látszólag egyszerű. De mivel töltsék meg? Hol lehet petróleumot, lámpaolajat szerezni? Hiszen még a nappali világítás lehetőségét sem használhatták ki, mert sok házban — talán a házak többségében — a belövésektől, a bombázásoktól kitörtek az ablaküvegek, és az ablakokat furnérlemezzel szegezték be, takarókkal függönyözték el, rongyokkal, matracokkal tömték be. Úgyhogy a szobákban állandó sötétség volt (ekkor született a „befurnéroz" szó, a „beüvegez" helyett).


„Borja ügyes mécsest eszelt ki — kiönthetetlen tintatartó, amelybe üvegcsövet illesztett kanócnak" — jegyzi fel naplójában Faina Pruszova. Ez találmány, esemény volt. Még az utcán is sötét volt: az elsötétítés miatt a házszámtáblákra kék lámpákat csavartak be. 


„Amikor a kék lámpák is kialudtak, akkor emlékezet szerint kellett eligazodni. Amikor derült az ég, akkor az ember a háztetők szerint tájékozódik, amikor pedig sötét, akkor rosszabb a helyzet. Autók nem jártak, az ember beleütközött azokba a járókelőkbe, akiknek mellén nem volt világító jelvény" (O. P. Szolovjovának, a Kirov Cérnafonó Kombinát munkásnőjének naplójából).


A sötétség valóban nyomasztóan hatott. Ehhez a dermesztő sötétséghez nehéz volt hozzászokni, alkalmazkodni.


„— Tehát hazament a kórházból? — kérdezzük Irina Vasziljevna Kurjajevától.
— Igen, egy ideig kezeltek, aztán hazamentem. A dajkánk még élt, de már a végét járta az éhezéstől. Emlékszem, igyekeztünk talpra állítani. A kórházban különféle porokat adtak nekünk — aranyat ért! — és mi úgy véltük, hogy ha ezeket hazavisszük, akkor megmenthetjük hozzátartozóinkat. Emlékszem, megpróbáltuk feltáplálni a dajkát, aki persze már nagyon legyengült, annyira, hogy az éhségtől hasmenése volt. Szemünk láttára halt meg. Ezelőtt pedig meghalt tizennyolc éves unokatestvérünk, a nagynéném és nagybátyám. Januárban és februárban sok helyen egész családok pusztultak el. Szörnyű volt! Nagynéném kórházban. Anyám szörnyű ödémával feküdt (akkor bizonyára fiatalabb lehetett, mint én most). Nagyanyám fekszik. A dajka fekszik. Víz nincs. Sötétség és hideg.
—  Villany már nem volt?
—  Villany nem volt. Ideiglenesen kis vaskályhát állítottak be. Megjelent egy katona, és letett egy ilyen ideiglenes kályhát. Ekkor nekem kellett vízért járnom, mivel én voltam a legéleterősebb és a legidősebb a gyermekek közül. Vizet a vízvezeték nyílásából vettünk. Minden reggel kimentünk — ez is hőstett volt. Vödör nem akadt. Kis korsót használtunk, legfeljebb úgy három liter férhetett belé. Vizet kellett szerezni. A Néváig elmenni bizony nagy út volt, az aknanyílás pedig nyitva állt. Mindennap egyre újabb és újabb hullákat találtunk, azokét, akik nem jutottak el a vízig, aztán pedig a víz elborította őket. Valóságos kis domb keletkezett: domb meg jégkéreg, alatta pedig holttestek. Szörnyű volt. Keresztülmásztunk rajtuk, vizet mertünk és hazavittük.
—  Látszottak a jégen keresztül?
—  Igen, látszottak. Nem lehetett megkülönböztetni, férfi vagy nő, valamennyi be volt bugyolálva — ki pokrócba, ki kendőbe, ki mibe. Egyre kevesebb ember maradt. A mi lakásunkban még egy család élt, ott csak egy ember maradt. Az egész házban nagyon kevés élő ember akadt. Reggel kimentek, és hőstettnek tekintették, ha egy holttestet ki tudtak cipelni a lakásból a lépcsőházba. Ezt úgymond helyes dolognak tartották: a lakásban nem maradt halott, az önkéntes rendészek pedig felszedik a lépcsőről."


Klavgyija Petrovna Dubrovina akkor húszegynéhány éves volt, esztergályosként dolgozott, és a blokád alatti fiatalságából most sok mindenre mosolyogva emlékszik vissza. Számunkra szinte semmi szívderítő nincs ebben, ő azonban — miért, miért nem — mosolyogva beszél akkori nehéz életéről.


A jegyrendszer nyomai a blokád idején
„A háború előtt én olyan voltam, hogy közönséges harisnyát nem is viseltem - tudják, mint mondani szokás, amolyan divathölgy: csak selyemharisnyát hordtam meg magas sarkú körömcipőt. De amikor az élet így főbe kólintott, azonnal áthangolódtam. Igaz, Leningrádban talán néhány nap alatt minden egy csapásra eltűnt. Az üzletekben például azelőtt, akárcsak most, oszlopban álltak a tábla csokoládék, de akkor néhány nap múlva — az égvilágon semmi sem maradt! Mindent azonnal felvásároltak: az emberek készleteket gyűjtöttek. De hamar bevezették a jegyrendszert. Az iparcikkekkel ugyanez volt a helyzet. Észbe kaptam: hogy maradhattam én így? Az üzletbe szaladtam, és még sikerült egyszerű pamutharisnyát szereznem, ráadásul fekete volt és gumis. Nem emlékszem, mennyi lehetett ott, talán hat pár, hét, én megvettem mind a hat párat, és mindet felhúztam. S ez a hat pár harisnya le se jött rólam. Elképzelhetik. Fekete harisnyát viseltem, méghozzá hat párat állandóan — hogy megmeneküljek a hidegtől! Aztán: hogyan szereztem megfelelő lábbelit. Ezen is töprengtem — mitévő legyek? Hiszen így elpusztulok. Hát, hevert otthon néhány ócska rókabőr. És valahol szereztem, kéz alatt vettem (akkor még árultak ilyesmit, egy darabka kenyérért) amolyan csizmafélét, ezt gépen varrják, barchetből, olyan vékonyka lábbeli. De az ember mégis beledughatta a lábát. Hát én mit csináltam? Ezeket a bőröket kapca helyett felcsavartam, és beledugtam a lábamat a csizmába. De ebben nem lehet az utcán járni, ez amolyan házicipőféle, a talpa vékony. Valahol a folyosón találtam egy óriási férfikalucsnit (nyilván a legnagyobb méretű lehetett), olyan hegyes orrú volt. Hát a csizmámat bedugtam ebbe a sárcipőbe, lyukakat szúrtam, zsinórral átfűztem, mint a bocskort, bekötöttem — így óvtam a lábamat. Állandóan meleg lábbeliben jártam. Másként elpusztultam volna. .. Ami pedig a mosakodást illeti, víz persze nem volt. Amikor még eljártam hazulról, gyárba mentem, az egyetlen mosdószerem egy darabka rongy volt, a zsebemben. Kiléptem az utcára — hó volt. Felmarkoltam egy keveset, kicsit megdörzsöltem a kezemet, víz helyett — és kész. Nos, az arcomat, úgy emlékszem, ledörzsöltem a ronggyal. Különben sohasem volt ennél több, nem mosakodtunk, egyáltalán nem akadt víz. Nos hát, az étkezdében, ahol enni kaptunk, ott adtak egy keveset."


Iván Andrejevics Korotkov festőművész:


„Milyen események történtek itt? A vízvezeték néhol működött, és onnan vödörrel vizet lehetett venni, de sok helyütt nagy jéghegyek keletkeztek. A Nyevszkijen, éppen a Gosztyinij Dvor körül is emelkedett egy ilyen torony. Miért keletkezett? Hát mert, amikor a vödröket megtöltötték, akkor kiloccsantották a vizet, az megfagyott, a jég egyre vastagodott, és már két-három méter magasra emelkedett a földtől. Aztán már valóságos esemény volt felkapaszkodni rá. Vizet én hordtam. Az ember felkapaszkodik (katonacsizmát viseltem), de hogyan megy vissza? A vödrökkel? Nos, néha lekuporodtam a dombra és szépecskén lecsúsztam, néha azonban lehuppantam. És megint kiloccsantottam a vizet. S ez a hegy egyre növekszik, se vége, se hossza. Így volt a Névához vezető lejtőn is, így jártak azok is, akik a Néváról hordták a vizet."


Galina Joszifovna Petrova:


„Igen, mi a Néváról hordtuk a vizet. Nagyon jól emlékszem erre. A Bronzlovassal szemközt volt az a hely. Az Alekszandrovszkij-kerten keresztül jártunk oda. Volt ott egy nagy lék. Letérdeltünk a lék mellé, és vödörrel mertük a vizet. Én mindig apával jártam oda, vödrünk meg nagy kannánk volt. És miközben hoztuk a vizet, az persze már jéggé változott. Hazahoztuk, felolvasztottuk. Persze piszkos víz volt. Nos, felforraltuk. Főzéshez kellett egy kevés, aztán meg mosakodáshoz. Elég gyakran kellett vízért járni. És szörnyen csúszós volt. Nagyon nehéz volt leereszkedni a lékhez. Mert hát az emberek nagyon legyengültek: gyakran előfordult, hogy valaki telemerte a vödrét, de felmászni nem tudott. Egymást segítették, fölfelé húzták, a víz pedig megint kiömlött. A Szenátus és a Szinódus előtt valamilyen hajó állt. Megesett, hogy a tengerészek odajöttek, és segítettek az időseknek. De hát rá sem lehetett jönni, hogy idős vagy fiatal az illető, először, mert annyira be volt mindenki bugyolálva, másodszor pedig a füstös mécsesek miatt olyanok voltunk, akár az ördögök. Nem mindig lehetett mosakodni, nem volt mindig víz."


A faházakat szétbontották tüzelőanyagnak, tűzifának a gyárak, a hivatalok számára, s a fa egy részét azoknak adták, akik részt vettek a bontásban. De mindenki olyat keresett, ami közelebb esett és amivel meg tudott birkózni.


„Nálunk, a negyvenes számú házban központi fűtés volt, de nem fűtöttek. A szobákban hideg volt. A konyhában pedig egy fatüzeléses tűzhely állt. Csak egy társbérlőnőnk maradt ott, így hát velejártunk ki. Kerítés már nem jutott nekünk — valamennyit szétfűrészelték (körös-körül mindenütt fakerítések voltak). Hát én ővele a földből kiálló, alacsony kis cövekeket fűrészeltem le. Hol én fűrészeltem fekve egy kicsit, amolyan egykezes fűrésszel (mit is bírtam én), hol meg ő fűrészelgetett fekve. így hoztunk fát, elfutottuk, néha főztünk is" (Zoja Jefimovna Vasziljeva).


Akkor még gyermek volt, de emlékszik rá, és soha nem felejti el Galina Alekszandrovna Marcsenko (Primorszkij sugárút 55., 11. ajtó), milyen mérhetetlenül fontos a kenyér, a víz, a tűzifa:


„ — Aztán, mint mondtam, már nem jártunk többé az óvóhelyre, mert nem volt hozzá erőnk. Amikor riadó volt, egyszerűen lefeküdtünk, és betakaróztunk. Az első emeleten laktunk, az ablakok mind teljesen be voltak szegezve; sohasem jártunk ki. A lakásból mindenki elköltözött. Társbérlet volt, négyszobás. Mi a legkisebb szobába költöztünk át - ahol a nagynéném lakott. Az összes többiben pedig szép lassacskán kitördeltük a padlót. S a padlót — már nem emlékszem: parkett volt vagy egyszerű, festett deszka - tüzeltük fel. Könyvünk nem volt nagyon sok, és sajnáltuk elégetni. Egy ágy, egy dívány és néhány szék - ennyi bútorunk maradt. A díványon három párna meg néhány hurkapárna, ezeket is fokozatosan elégettük, mert azokban forgács is akadt. Honnét került a vaskályha, ki hozta, mikor vettük? Erre nem emlékszem. Kis vaskályha volt. Apróra, igen apróra vagdostuk a kenyeret, kis darabkákra, és a kályhán szárítottuk, egyszerűen rátapasztottuk. A kenyér amolyan ragadós volt. Ezt a kétszersültet rágcsáltuk.
-  Vizes kenyér volt, de jobb volt szárazon enni? Miért?
-  Mert így tovább megmaradt a kenyér íze..."


Alekszandra Boriszovna Gyen, a leningrádi rádió volt munkatársnője pedig, miközben emlékeit mesélte, sorra mutogatta:


„Itt állt nálunk az ideiglenes vaskályha, a parkett azóta is hibás. Itt meg azért hibás a parkett, mert a férjem a legutolsó időkben itt hasogatta szét a bútort. Míg meg nem halt, ezen a díványon. Itt. Mert ezen az ablakon át fény szűrődött be... Előbb a konyhai polcok, a konyhaasztalok tűntek el. Aztán a többi bútor."


Vlagyimir Rudolfovics Gyen, Alekszandra Boriszovna fia is beavatkozott a beszélgetésbe:


„Az ennivalóról beszélni, szerintem illetlenségnek számított. Az emberek jól megtanulták, hogy amikor ellátogattak valakihez, úgy viselkedjenek, mintha egyáltalán nem is akarnának enni. Idegen ember jelenlétében lehetett enni, bár ez általában illetlenségnek számított. Igen, lehetett enni, és mindenki nagyon ügyesen úgy tett, mintha ő nem is volna éhes..."



2011. augusztus 26., péntek

Kortársak a kortársakról (2)


TATYJANA TESSZ
Találkozások Babellel


Kialszik már a dúshabú este, 
Barátom árnya a szivemen... 
Nyikolaj Tyihonov


Nagy, lilás felhő takarta makacsul a napot, és ez a felhő nem ígért sem esőt, sem vihart, csupán kioltotta a nyári reggel színeit, a színek pedig eltompultak, elveszítették élénk ragyogásukat. A táj jámboran csöndessé és szürkévé vált, mint olykor ősz elején, és már-már úgy tetszett, hogy az ősz idő előtt hatalmába kerítette az erdőt és a kertet. De a fák lombjai megzizzentek, megremegtek, föltámadt a szél, a felhő lassan elúszott, előbukkant a vakító, kék ég, és megkezdődött az átalakulás csodája.


A fű, a bokrok, a virágok mind fölfrissültek, a nap meleg foltokat festett a földre, a levelek lángoltak, elővillantották gyöngéd, ezüstös visszájukat, kövér dongó röpült az ágra, alatta hintázott a vékony gally. Az ismerős, fehér foltos homlokú madár vörös farkát sebesen billegetve gyalog lépegetett az ösvényen. Mindez kedves volt a szívemnek. Minden olyan újszerűen szép volt, tisztára mosva a friss, reggeli fényben, hogy el is üldögéltem volna így, gyönyörködve a természet pompájában, ha nincs az az írógépembe fűzött, fehér papírlap. Nincs félelmetesebb ennél a fehér papírnál, amin még egyetlen sor sincs, és ugyanakkor semminek a világon nincs ilyen titokzatos vonzereje.


A fiatal „Szerapion testvérek", amikor összetalálkoztak, köszönés helyett ezt mondogatták: „Üdvözlégy, testvér, írni nagyon nehéz."


Azóta sok-sok év telt el, de az írás, hála istennek, azóta sem lett könnyebb dolog. És szerintem a legnehezebb olyan emberekről írni, akiket jól ismertünk, akik kedvesek a szívünknek.


Többször tettem én már tiszta papírt a gépbe, hogy megírjam találkozásaimat Iszaak Emmanuilovics Babellel, de mindig ki is vettem a papírt, és soha nem írtam egyetlen sort sem. Megmondom, mi vette el mindig a kedvemet: megpróbáltam elképzelni, hogy mit mondana Babel, ha elolvashatná, mit írnak róla mások. És ez a láthatatlan bíróság, amelynek benyújtottam még meg sem írott fogalmazványomat, annyira megijesztett, hogy rögtön elfutottam az írógéptől. És ilyenkor mindig ugyanaz jutott az eszembe: az a régi, téli reggel és a telefonhívás.


Azon a reggelen jelent meg az Izvesztyija legfrissebb számában a Dávid Ojsztrahról írott karcolatom. Ojsztrah hatalmas tehetsége lázba hozott, és amikor a cikk megírása előtt fölkerestem őt az otthonában, lelkesedésem csak fokozódott. Ojsztrah asztalán Ysaye kezének szobormásolata feküdt, és én nem tudtam levenni a szememet erről a csodálatos kézről, ami széles és erős volt, mint a halász keze, de a zenész hosszú, érzékeny ujjaival. Először láttam közvetlen közelről Ojsztrah hegedűjét: a tokjából kivett, védtelenül hozzáférhető hangszer elbűvölt formájának kecses egyszerűségével, fájának titokzatos, halvány csillogásával. Hegedűversenyek partitúrái, kot' tacsomók, nagy karmesterek arcképei, a nagy, nyitott zongora — maga a zene volt ennek a háznak a gazdája, a lelke.


Mindez akkora hatással volt rám, hogy az áradó metaforák és díszes frázisok csak úgy peregtek a tollamból: írásom telis-tele volt velük. És úgy vigyáztam rájuk, hogy késő éjszakáig ültem a szerkesztőségben, és minden egyes sorra ügyeltem, nehogy a szerkesztő kihúzza.


Későn aludtam el. És kora reggel ébresztett a telefon.


— Itt Ojsztrah beszél — hangzott föl a kagylóból, a nevetéstől fuldokolva, Babel ismerős hangja. — Szeretném megköszönni, amit értem tett...


És abban a pillanatban, mintha valami könyörtelen reflektor fénye világítaná meg, már egész más fényben láttam a fogalmazványomat. Hogy nem vettem észre ezt a sok-sok túlzást már tegnap? A sok „felsőfokért", amelyek semmivel sem gazdagíthatták az amúgy is hírneves hegedűművész hírnevét, elszalasztottam Ojsztrah lelkét, semmit sem mondtam megszállott szorgalmáról, kérlelhetetlen igényességéről önmagával szemben, meglepő szerénységéről, nyugodt egyszerűségéről, humoráról — mindarról, ami jellemezte őt mint embert és művészt. És valahányszor csak megkísértettek a díszes frázisok, hányszor jutott eszembe az az ismerős, nevetéstől fuldokló hang: „Szeretném megköszönni, amit értem tett..." És rögtön kihúztam a fölösleges sorokat...


De szeretném, ha nem lennének ilyen sorok a Babelről szóló írásomban! Mert mégiscsak rászántam magam, hogy írjak róla, mert rájöttem, hogy írnom kell róla.


Babel
Iszaak Babellel először Moszkvában találkoztam, Mihail Levidov írónál. Levidov, a kifinomult és ironikus gondolkodó, az éles eszű társalgó, mohón szomjazta a beszélgetést: kis dolgozószobájában, a diófa könyvespolcok között írók, újságírók, rendezők, színészek, festők gyűltek össze teázni, alkotói viták folytak, megvitatták az irodalmi élet eseményeit, a színházi bemutatókat, az új könyveket. Levidovhoz menni mindig érdekes volt. Egy jóindulatú, ismerős író vitt el engem, a kezdő irodalmárt először ebbe a vidám házba: és miután megismerkedtem a Levidov családdal, gyakori vendégük lettem.


Egy este csöngettek, és a háziasszony ment, hogy beengedje a soros vendéget. Levidov a könyvespolcok mellett sétált, és paradoxonokat sziporkázott. Hirtelen félbeszakította a beszédet, fölfigyelt, és a keskeny ajkai körül mindig ironikus fintorba torzuló, mozgékony arca szokatlanul komollyá vált.


—  Ha az embert meghívják — zsémbelődött az előszobában egy ismeretlen hang —, ha az embert meghívják, és az ötödik emeleten laknak, illene talán előre közölni, hogy a lift nem működik, nem működött, és valószínűleg nem is fog működni soha...


—  Ez Babel — mondta Levidov szokatlanul jelentőségteljesen. — Mégis eljött... Levidov gyorsan az ajtóhoz ment.
De a vendég már belépett a szobába.


Sohasem találkoztam Babellel Odesszában, bár Odessza mindkettőnknek szülővárosa volt. Sokkal korábban jött el onnan, mint én, és Odesszába már csak Moszkvában megjelent első elbeszélései gyors sikerének a híre jutott el. Minket, fiatal irodalmárokat ezeknek az elbeszéléseknek az izmos energiája, új színei, merész metaforái fogtak meg: Babel prózája egyszerre volt számunkra fölfedezés és megrázó élmény.


És most Babel belépett a szobába, és a saját szememmel láthattam.


Babel megjelenése az első pillantásra jelentéktelen volt, de aki egyszer is látta, mégsem felejthette el, vagy téveszthette össze senkivel.


Ez a lassan és kacsázva járó, alacsony, zömök, szemüveges ember csöppet sem hasonlított sem híres íróra, még kevésbé egykori lovaskatonára, hanem, ahogy mondani szokás, egész közönségesen nézett ki kezdetben. De néhány perc múlva már érezni lehetett a belőle áradó rejtett, belső erőt. Az arcán meghökkentő volt a látszólag össze nem egyeztethető vonások — a gyerekesség és az ősi bölcsesség - keveredése. Gyerekesen duzzadt, puha ajkai szinte maguktól húzódtak ra-vaszkás mosolyra, és hatalmas, mozgékony, bölcs homlokán néha a kíváncsiság és a csodálkozás ráncai tűntek föl.
De a legmeglepőbb a szeme volt.


A szeme őszinte, nyílt érdeklődéssel nézett mindenkire, és figyelmes tekintete arra késztette az embert, hogy ne hagyja ezt az érdeklődést kialudni. De ez nem azt jelentette, hogy minden erőnkből törekedni kellett „hatással" lenni a beszélgetőpartnerünkre -, ilyesmiről szó sem volt. A bensőnkbe pillantó, élénk, átható tekintet azt követelte, hogy önmagunk maradjunk, hiszen ez érdekelte a legjobban Babelt: olyannak látni az embert, amilyen. Babel a fejét kicsit félrehajtva, szemüvege üvegén át nézett a beszélgetőpartnerére; a szemüvege is a leghétköznapibb volt, nem olyan vastag szarukeretes, mint az akkori divat, hanem a tanító vagy a hivatalnok fül mögé simuló szárú, vékony keretes szemüvege.


A Bábel érkezése miatt félbeszakított beszélgetés hamarosan folytatódott, föllángolt a következő vita, de Babel nem vett részt benne, csak figyelte a vitatkozókat, nézte hol az egyiket, hol a másikat. Rendkívül nagy figyelemmel hallgatott, és figyelme akkor sem lankadt, ha a beszélő, belemelegedve a vitába, valami nyilvánvaló ostobaságot mondott — Babel ilyenkor teljes törzsével a beszélő felé fordult, és élénk érdeklődéssel nézett rá. Végül valaki föltett neki egy kérdést, és ekkor figyelhettem meg Babelnak azt a jellegzetes vonását, amit később már olyan jól ismertem.
Nem válaszolt azonnal. Kicsit fölemelkedett a székről, majd lábát maga alá húzva ismét leült: általában nem a felnőtt emberek ülnek így, hanem a nyughatatlan kamaszok, és gyakran szorulnak is érte a tanártól az iskolában. Az ajkát kicsit előrecsücsörítve még hallgatott egy kicsit, csak aztán kezdett komótosan beszélni. De a válasza olyan ragyogóan éles eszű és gondolatgazdag volt, olyan kifejező, élénk és pontos volt minden egyes kiejtett szó, hogy a vitatkozók nyomban elhallgattak, és szemüket le nem véve róla hallgatták Babelt. Őt pedig magával ragadta a beszéd, és egymás után mesélte a történeteket.


Babel nem mindennapi elbeszélő volt.


Ismerte a szó által való ábrázolás titokzatos erejét, aminek segítségével arra késztette hallgatóit, hogy lássák maguk előtt mindazokat az embereket, akikről mesélt, és mindazt, ami ezekkel az emberekkel történt. Elbeszéléseiben a tragikum keveredett a komikummal, az őszinteség megfért a huncutsággal. Kifejezőerejének mágiája olyan nagy volt, hogy még a legtapasztaltabb elbeszélők, a fordulatos históriáktól a legjobban elkényeztetett irodalmárok is lélegzetvisszafojtva hallgatták. És ez után az este után még hányszor történt, hogy láttam, amint Babel egy kicsit fölemelkedik a székről, és lábát maga alá húzva visszaül, aztán előrecsücsöríti az ajkát, és szinte megdermedtem az örömteli várakozástól, mert tudtam, hogy most jön a soron következő csoda.


Néha egész história bontakozott ki, pontos részletekkel, zamatos — hol kegyetlen, hol tréfás — apró megfigyelésekkel, néha meg csak két-három komótosan elmondott mondat, amelyek mesterlövészi pontossággal találták el az esemény lényegét vagy az emberi jellemet. De valahányszor Babel érdekesnek találta a témát, tűzijátékként szikrázott föl döbbenetes erejű fantáziája.


Levidovéktól egyszerre mentünk el.


Akkoriban a közelben laktam az Arbaton, és Babel hazakísért. Búcsúzáskor elmondtam neki, hogy éppen fotózással töltöm az időmet: az akkoriban fotóriporterként dolgozó Roman Karmen, közös riportútjaink során, megkedveltette velem a munkáját.


—  Jöjjön el egyszer, majd lefényképezem — mondtam meggondolatlanul merészen. — De nappal jöjjön, hogy nappali fényben tudjak felvételeket csinálni.


Babel figyelmesen nézett rám, és hallgatott. Csak később tudtam meg, hogy nem szerette, ha fényképezték, és érett korából alig maradt fénykép róla.


Legnagyobb csodálkozásomra, néhány nap múlva megszólalt a telefon.


—  Hánykor a legjobb a nappali megvilágítás? — kérdezte morcosán az a halk, kicsit fátyolos hang, ami a későbbiek során már annyira ismerős lett számomra.