2018. július 19., csütörtök

A végtelenség szomja (Visszatérés 22)

Marina Cvetajeva: Mindegy



„Honvágy gyötör!” Milyen silány
kis ál-sóhajtás ez a mondat!
A sorsom mindenütt – magány.
Nem édesmindegy, hol szorongat?

S hogy milyen utcán cipelem
piaci kosaram – a házba,
mely éppúgy nem haza nekem,
mint egy kórház vagy egy kaszárnya?

Mindegy az is: végezetül
miféle rab-oroszlán-pózban
szenvelgő emberek közül
menekülök, hogy elhúzódjam

magamba, sarki medveként,
mely nem lel jéghegyet a tájon.
Szívem hol nem leli helyét,
hogy hol futom vesszőfutásom,

mindegy… Az anyanyelv meleg
tej-illatát, ízét sem érzem.
Milyen nyelven nem értenek - 
mindegy az is, mindegy egészen.

(Ki értsen? Az újságfaló,
ki borsos pletykákra vadászgat?
Egy kurta századé a szó,
az én hazám meg: minden század!)

Állok szikáran, mereven,
kidőlt fasor utolsó tönkje.
Minden, mindenki idegen.
Elmúlt belőlem mindörökre

a múlt. Emléket és jelet
és dátumot – mindent feledtem.
Magából mindent kivetett
Ki-tudja-hol-született lelkem.

Mert megőrizni nem tudott
hazám. Már senki nem találhat
bennem egy ismerős zugot,
egy tenyérnyi hazai tájat.

Már minden ház üres nekem.
Csupa „mindegy”!, csupa „hiába!”…

Csak ne csapódjék hirtelen
elém egy berkenyefa ága!…


Szergej Jeszenyin: Elindulok



Elindulok, szelíd zarándok,
mezítlábas szegénylegény,
amerre úsznak zsenge ágak
nyírfaderék fehér tején.

A földet véges-végig mérem,
követve képzelt csillagot.
Közelgő jósorsom remélem,
míg rozstáblák közt ballagok.

Piros almát emel az égre
a hajnal hűvös tenyerén.
Kaszások indulnak a rétre,
énekük lassan ring felém.

Falu-sövény mellett haladva
csöndes igéket mormolok:
százszor boldog, ki elfogadta
a tarisznyát, vándorbotot,

boldog, kit gyér öröm vigasztal,
barát, ellenség elfeled,
kit dűlő, mezsgyekő marasztal,
s ki csak kévéknek hajt fejet.


Jevgenyij Vinokurov: A végtelenség szomja



A végtelenség szomja ez: gyalog 
nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye... 
Utakat róni nagyszerű dolog. 
Hogy megadta a sors, milyen szerencse!

A járás jó zamatát ízleled. 
Eredj, ha csábít bújával a térség!

A hajnalon ha pipacs szendereg, 
reggel már úgy köszönt, mint ismerősét.

Mi az út? Rakosgatod lábadat, 
arra, hol felhőtrón magaslik égnek. 
Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad, 
és mélyükre szívnak a messzeségek.

Magadban érzed lüktetésüket 
s beleoldódol lassan az egészbe. 
Láthatatlan leszel. Vak és süket.

De ezt már nem veszed magad sem észre.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. július 2., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 21)

David Szamojlov: A faluban hála az háznak



A faluban hála az háznak,
és a gyertyának, s hála a tgetőnek,
hála a fáknak, s csillagok hadának,
mikor a szél mint gyertyát oltja őket.

A falusi tücsöknek hála, hála,
és az olajnak s a lámpabélnek,
mikor hóvihar zúdul a határra,
s a hangja dörgő medveének.

Hála szomszédasszonynak és komának,
s a házőrző kuvasznak,
mikor hold-verten mind az ágak
ködben nyugosznak.

S az igaz észnek is hála legyen,
és az első betűvetésnek…
S áldott legyen a szerelem…
Mindnek, mindenkor hálaének!

Lator László fordítása


Ioszif Nonesvili: Tevék



Sárgában izzó földhatár, homok felhőzte ég.
Mentek végtelen útjukon a csüggeteg tevék.

Kóró kínálta szájukat tüskés csomóival.
Hangos, szapora csámcsogás és csengettyű-zsivaj.

Imbolygott púpjuk reszketeg, mint sorsuk mérlege,
nehéz, világ-nagy fájdalom tömege fért bele.

Vonult a sívó homokon a hosszú karaván,
rémlett: titkon lopózkodik egy idegen után.

Sárgában izzó földhatár, homok-felhőzte ég.
Mentek, mint lassó századok, vonultak a tevék.

Most rám néz hosszan némelyik, és mellém oldalog.
Bizony, barátaim, sokat tudok tirólatok!

Titkaitokat ismerem, fájdalmatok tudom:
ott ringtok álmotokban az aranyporos uton,

málhátok indus fátyol és kínai szűz-selyem,
szép lányok bomlanak virágba bennük ékesen.

Várta a messzi mátkapár jöttötök ünnepét.
Emlékeztek-e: sok arany kösöntyűjük zenélt…

Szomjú, veszejtő, hosszú útra emlékeztek-e?
Magasotokban villogott ifjak sugár szeme.

Mondják, amikor Tbiliszi alá érkeztetek,
tárult kapu, lódult harang, ujjongott értetek…

Megvagytok még, de hol maradt a régi rangotok?
Nagy, lomha lábatok alól már elfut a homok:

a sivatag, ahol bogáncs tengődött és tövis,
virágot hajt, füvet növell, terem gyümölcsöt is,

a halott sárga homokot zöld élet söpri szét.
Majd megszeretitek ti is az édes fű izét!

Tevék, számítunk rátok is! Van munka még elég!
Nem juttok állatkertbe, nem! Föl a fejjel, tevék!

Rab Zsuzsa fordítása


Ralf Parve: A darvak krúgatásának szomorúsága messzire hallatszik az ég alatt



Jövetelük és elmenetelük
egyként fájdalmas utazás
e szürke égbolt alatt
e porlepte vidék fölött -
mennek, hogy újra jöjjenek,
jönnek, hogy újra útra keljenek.

Szülőhazámban kurták a nyarak.
Alig kezdődik:
minden arany-érett.

Menyasszonyian zsenge almafák,
fukar föld szárba szökkenő vetése,
kaszát rettegő lucerna és széna -
nem élnek soká, mint a korhelyek.

Hamar érkezik nyakunkra az ősz -
esők és ködök, dérgyöngyök peregnek.

Holttá merevedik a tar mező.
Levél hulladoz. Gallyak rácsai
a szeszélyes szél hullámaival
birkóznak akaratosan,
értelmetlen férfi-erőt csiholva.

Élettelen ágak közt ottmarad
a csőrrel font ezernyi fészek,
eljött az útrakelés ideje
a felhőbarázdás égbolt alatt -
de új tavasz reményét zengi fennen
sok szélbemártott csőr:
krú-krú-krú-krú!

Kormos István fordítása