2012. január 30., hétfő

Válogatás a finnugor népek irodalmából (1)

HAJDÚ PÉTER
Magyarok és a finnugor népek


A Szovjet Irodalomnak ez a száma a Szovjetunió finnugor népeinek kultúrájába kíván betekintést nyújtani abból az alkalomból, hogy 1985 júliusában Sziktivkarban, a Komi ASZSZK székvárosában rendezik a VI. Nemzetközi Finnugor Kongresszust. Ez az esemény alkalmat ad arra is, hogy néhány szót szóljunk a bemutatott népek és a magyar művelődés közötti kapcsolatokról.


Elöljáró tájékoztatásul annyit említünk, hogy a finnugor (vagy ahogy újabban nevezik: uráli) nyelvcsalád szám szerint legnagyobb képviselője a magyar (15 millióan beszélik - az országhatáron kívül élőket is számítva), s ezt követi sorrendben az 5 milliós finn nyelv. Tudományos jelentőségben ezekkel egyenértékű az az összesen 4—4,5 milliónyi, ám 17 külön nyelvre oszló népesség, amely a Szovjetunió területén a Baltikum, illetve Fennoskandia keleti széleitől a Volga és a Káma vidékén át Szibéria északnyugati területeiig tömbökben vagy szétszórtan található (közülük legkompaktabb elhelyezkedésű az 1 milliós észt nemzet), s amelyeket a következő csoportokba rendezünk: balti finn és lapp; volgai finnugor (cseremisz vagy mari, mordvin), permi (zürjén vagy komi, votják vagy udmurt), obi-ugor (vogul és osztják, azaz manysi és hanti), illetve szamojéd (a szovjet tudományos irodalomban: szamodij) csoport (jurák vagy nyenyec és még 3 kisebb nyelv). E nyelvek rokonságának ténye azonos származásukról tanúskodik, melynek a nyomai ma már csak a legkifinomultabb nyelvészeti módszerekkel mutathatók ki. Az egymástól kisebb-nagyobb távolságra szakadt népek nem értik meg egymást a maguk nyelvén, különbözőségeik pedig a kulturális produkciók egyéb megnyilvánulásaiban is szembeötlők. Jól tükröztetheti ezt a mostani összeállítás, amely irodalmi életükből ad ízelítőt.


Ez a válogatás - úgy tűnik - önkényes és aránytalan. Legváltozatosabb kép talán a lírai műcsoportból bontakozik ki, amelyben a kisebb rokon népek irodalmi terméséből is szemelgetni lehetett. Szovjetuniói nyelvrokonaink közül az észteknek van a legrégibb - néhány száz évre visszanyúló - írásosságuk és a leggazdagabb hagyományokon nyugvó irodalmi életük. Így az észt irodalom az egyetlen a bemutatott irodalmak közül, amely a világirodalmi összehasonlításban teljesen egyenértékű más fejlett népekével, és amely a saját lábán meg tud állni. Kisebb nyelvrokonainknak a 30-as évektől jelentkező irodalmi zsengéit viszont csak az utóbbi évtizedekben kezdik a magasabb irodalmi mércének is eleget tevő alkotások felváltani, s Magyarországon bizonyára érdeklődés fogja kísérni ezeknek a nálunk inkább kevésbé mint többé ismert szerzőknek a bemutatását. Igaz: a Szovjetunióban élő nyelvrokonok irodalma iránt újabban érdeklődés tapasztalható nálunk is, egyik-másik külföldi országban is, egyelőre azonban talán inkább szakmai körökben. A magyar könyvkiadás-politika fölkarolja néha-néha kis rokon népeink irodalmát: néhány szerzőnek önálló kötete is jelent már meg (köztük Juvan Sesztalov a legismertebb), és több antológia is napvilágot látott (ezek közül az 1975-ben kiadott, 900 oldalas Medveéneket emlegetik gyakran). Magyarországon a tájékozódás inkább a folklór felé irányult, s ezért nem állíthatjuk, hogy a műirodalom megismertetésével kapcsolatos lehetőségeink kimerültek. (Egyébként is általánosnak látszik a szakkörök húzódozása a kisebb finnugor népek irodalmaitól: az eddigi öt nemzetközi finnugor kongresszus irodalmi szekcióiban jobbadán csak a magyar, finn és észt irodalom problémáiról esett szó, a kisebb finnugor népeknek legfeljebb az orális irodalma volt kutatási téma a folklór szekciókban.) Pedig az élő műirodalom valódi értékeinek a bemutatása fontos tudományos és közművelődési feladat.


Éppen ezért szándékozik ez a füzet szerény mértékben segíteni a cél megvalósítását annak vállalásával, hogy nem a finnugor irodalom bemutatására törekszik, mert ilyen nincsen, ahogyan finnugor nyelv vagy népi kultúra sem létezik. Finnugor irodalmak vannak, hol egészen fejlett, hol kevésbé kibontakozott formában, színvonalon s ezek az egymástól sokszor nagyon is különböző irodalmak nem éppenséggel a nyelvrokonság miatt érdekelnek bennünket, hiszen a nyelvi tényezőnek pusztán annyi jelentősége van, hogy ez a gondolati-érzelmi kifejezés burka, abban azonban semmi szerepe nincsen, hogy pl. magyarra fordításukat a nyelvrokonság ténye megkönnyítené (mint ahogyan azt sokan tévesen feltételezik). Inkább azért érdeklődünk ezen irodalmak iránt, mert rajtuk keresztül látunk bele rokon népeink, sőt Észak-Eurázsia kultúráinak színes forgatagába, elénk tárulkoznak belőlük azok az egyezések és különbségek, amelyek a környező kultúrákkal való érintkezésekben alakultak ki.
(...)
A szovjetunióbeli uráli népek irodalmainak hézagos ismertsége természetes függvénye annak a ténynek, hogy ezek az irodalmak fiatalok, és hagyományaik alig vannak. Kialakulásukra az orosz irodalom oly nagy mértékben hatott, hogy lényegében a szovjet irodalom vonulatába illeszkedő, attól legfeljebb helyi sajátságokban eltérő irodalmakról van szó. Nyilván ez is oka annak, hogy a kisebb finnugor népek írói gyakran kétnyelvűek és „két-tollúak", anyanyelvükön és oroszul egyaránt írnak (s utóbbin nyilván az olvasottság növelése érdekében is). Kivétel e tekintetben - mint mondottuk — a Magyarországon már hosszabb ideje számon tartott és méltányolt észt irodalom és művelődés, amellyel kapcsolataink régtől fogva valók (pl. fél évtizede még önálló magyar lektorátus működött a 350 éves nagy múltú tartui egyetemen, ahol egyébként a magyaroktatás színvonala mindmáig a legjobb).


A mai uralisztika több különböző diszciplínát ölel együttes keretbe: nyelvészeti, régészeti, folklorisztikai, néprajzi, zenetudományi, embertani és újabban irodalmi szakágazatokból tevődik össze. Közülük legrégibb hagyománya a nyelvészetnek van, amely több mint kétszáz éve tartja szemmel finnugor nyelvrokonaink sorsát. Emlékezetünkben van, hogy Johann Eberhard Fischer német származású pétervári akadémikus Sibirische Geschichte (1768) című műve révén vált a finnugor kutatások úttörőjévé s az is, hogy 1756-ban készített De origine Ungarorum című kéziratos tanulmánya, valamint Pjotr Simon Pallas XVIII. század végi poliglott szótárai hatással voltak a finnugor nyelvtudomány fejlődésére. Számon tartjuk a XIX. századi Nyikolaj Haruzin, Iván Szmirnov, Alekszandr Szpicin régészeti-történeti-néprajzi műveit s a pétervári - nem is mindig orosz - akadémikusoknak (J. A. Sjögrennek, A. Schiefnernek, Ferdinánd Wiedemannak stfe.) kimagasló szerepét a finnugor kutatásokban. Másfelől Hunfalvy Pál és Budenz József, a finnugor nyelvhasonlítás magyarországi megalapozói következetesen figyelték az orosz tudományos életet (közülük Budenz egy időben még azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy a pétervári akadémián vállal professzori állást). Tudjuk, hogy Szerafim Patkanov orosz statisztikusnak és néprajzos-nyelvésznek sokat köszönhetünk: e jeles férfiú önálló munkákat jelentetett meg szibériai rokonainkról, és gyümölcsöző együttműködésben állt a század elején Fokos-Fuchs Dáviddal. Az említettek fontosnak tartották a finnugor népek közötti terepmunkát, s némelyiküknek erre módjuk is volt: ennek köszönhető Reguly Antal, Munkácsi Bernát, Barna Ferdinánd, Pápay József, Pápai Károly, Jankó János, Fokos-Fuchs Dávid hosszabb-rövidebb tanulmányútja nyelvrokonok között. Az említettek munkássága komplex jellegű volt: a nyelvészek a nyelvi anyagon kívül folklorisztikus szempontból nem múló értékű szöveggyűjtésekkel érkeztek haza, s ezek a gyűjtemények még a mai napok kutatói számára is becses forrásértékűek. A komplexitásnak tulajdonítható, hogy a néprajzi megismerés is mind bővebb lett, s hogy a néprajzos-antropológus Pápai Károly vagy Jankó János nyelvészeti feljegyzéseket is készített, s hogy a magyar Reguly nevéhez fűződik az Urál-vidék első pontos föltérképezése és megrajzolása az Orosz Földrajzi Társaság számára.


A finnugor tudományoknak ez volt a hőskora. Sokatmondóan jellemzi ezt a korszakot, hogy Budenz József russzkij kruzsok néven minden kedden este szakmaibaráti asztaltársaságot szervezett a lakásához közel eső Hess-féle budai vendéglőben, abból a célból, hogy a finnugor kutatásban nélkülözhetetlen orosz nyelvet gyakorolják. Ez a cél Budenz József halála után lassan feledésbe merült, noha maga a kruzsok nevű asztaltársaság napjainkig fennmaradt.


A szakmai kapcsolatokon túli, népeink közötti közvetlen érintkezésekről azonban nem volt szó: a hidat tudós kutatók verték közöttünk tisztán tudományos érdekből, ezzel is lehetővé téve az egész nagy világ előtt a kisebb finnugor népek kulturális értékeinek megismerését.


E gyarapodó kapcsolatok századunk első felében a politikai történet szeszélyét követve alakultak tovább. Az I. és II. világháború alatt természetesen minden kontaktus befagyott. A két háború közötti időszak sem volt alkalmas az érdemi együttműködésre. Igaz: még ekkor is volt egy-két olyan tudósunk, aki iparkodott fenntartani legalább a cserekapcsolatokat. Munkácsi Bernát hagyatékából szép számú szovjet kiadvány maradt fenn. Hasonlóképpen törekedett a szovjet szakirodalom ismeretére Zsirai Miklós, Györké József, Fokos-Fuchs Dávid, s az akkori idők szovjet nyelvészetéről kiváló általános nyelvészünknek, Lazíczius Gyulának voltak a legmélyebb isméretei. Szovjet részről ebben az időben látogatott el hozzánk Vaszilij Litkin, a nemrég elhunyt kitűnő komi nyelvész és költő, aki bölcsészdoktori értekezését Budapesten írta s védte meg, hazájába visszatérve pedig mindvégig a magyar kultúra barátja maradt (többek között a magyar költészet néhány nagyszerű alkotását ültette át komi nyelvre).


A háborús éveket követő konszolidálódás azután módot teremtett arra, hogy a magyar és szovjet szakemberek közvetlenebbül érintkezhessenek egymással, s itt szovjet szakembereken a rokon nyelvű kollégáinkat is bele kell érteni, mégpedig egyre gyarapodó számban. Nehéz volna fölsorolni mindazokat, akik részt vesznek ebben az együttes munkában. Legfeljebb arra utalok, hogy a nyelvész Bereczki Gábor és a zenekutató Vikár László két évtizedes gyűjtő tevékenysége a Volga-vidéki népek zenei kultúráját s folklórját helyezte új megvilágításba. A sokfelé járt magyar kutatók közül megemlítjük a fiatal Schmidt Évát, aki az obi-ugor (hanti és manysi) nyelveket elsajátítva értékes hagyományanyagot gyűjtött a helyszínen. Rajtuk kívül sokan végeztek szovjet egyetemeken, vettek részt szovjetuniói aspiránsképzésen, de a kölcsönös kapcsolatok szovjet kutatók magyarországi tanulmányaira is kiterjednek. Rendszeresek a publikációk egymás folyóirataiban, különösen jó viszonyunk van a moszkvai, tallinni, leningrádi, tartui, sziktivkari, usztyinovi (korábban izsevszki), joskarolai, novoszibirszki kutatóhelyekkel. Ennek egyik maradandó megnyilvánulása az a 3 kötetes finnugor nyelvészeti kézikönyv (A finnugor nyelvészet alapjai), amely Moszkvában magyar szerzők közreműködésével készült. Sokat mond a szovjet finnugor nyelvtudomány elismertségéről az a tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának két szovjet finnugor nyelvész tiszteletbeli tagja van (Paul Ariste és Borisz Szerebrennyikov), s hogy a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság egyik alelnöke Klára Majtyinsz-kaja, a nyelvtudományok doktora, aki a Moszkvába látogató magyar szakembereknek mindig segítőkész patrónusa, pontosabban patrónája. Ő az egyik szorgalmazója és szerkesztője A világ nyelvei címen készülő nagy szovjet projektumnak, amelynek magyarországi részvevői is vannak, s amelynek nyelvi anyaga a debreceni számítóközpont memóriáiban kerül tárolásra.


A szervezeti keretek közé tartozik a finnugor kongresszusok ismétlődő sorozata is, amely magyar javaslatra 1960-ban indult útjára Budapesten. Ezen az első nemzetközi finnugor kongresszuson határozat született arról, hogy e kongresszusok ötévenkénti megrendezésére a finnugor kutatásokban leginkább érintett három ország (Finnország, Magyarország és a Szovjetunió) vállalkozik, egyben megalakult a Nemzetközi Finnugor Kongresszusok Bizottsága is, melyben más államok képviselői is helyet kaptak. A VI. Nemzetközi Finnugor Kongresszus megrendezését ez év júliusában a szovjet fél vállalta, mégpedig a Komi ASZSZK székvárosában. Komi barátaink, ahogyan egy-két éve tett sziktivkari látogatásunk során is megbizonyosodtunk róla, szívügyüknek tekintik e kongresszus sikeres lebonyolítását a köztársaság legfelső vezetőitől a rendezőség felelőseiig egyaránt, de láttuk s tapasztaltuk, hogy várakozással tekint e nemzetközi esemény elé a város és környékének egyszerű lakossága is. Ez lesz talán az első alkalom, hogy Sziktivkar egy 800 főt fogadó nemzetközi tudományos rendezvény színhelye lesz, ahol a részvevők fele külföldi. Ezeken a kongresszusokon, s így a mostanin is, nemcsak a nyelvészek vannak érdekelve: külön szekciókban dolgoznak a finnugor népek kutatásában elkötelezett néprajzosok, folkloristák, régészek-antropológusok, irodalomkutatók, s e találkozások a tudományos hasznon kívül jó alkalmat adnak a személyes eszmecserékre. Számunkra és külföldi kollégáink számára pedig különleges élményt fog nyújtani a Komi Köztársaság életével és tájaival való megismerkedés lehetősége...




JULIAN BROMLEJ–VLAGYIMIR PIMENOV–NATALJA SLIGINA
Finnugor népek a Szovjetunióban
(Etnokulturális folyamatok napjainkban)


1. A finnugor nyelvcsaládba tartozó népek a néprajztudomány szemszögéből nem alkotnak ugyanolyan jellegű egységet, mint amilyennel a nyelvüket vizsgáló nyelvészek találkoznak. E népek kultúrájában természetesen léteznek bizonyos rokon elemek, amelyek még etnogenezisük és etnohistóriájuk korai szakaszaiból maradtak fenn. Történelmi fejlődésük során azonban e népek sokkal több olyan vonással gazdagodtak, amelyek olyan etnoszok és népek kultúrájával alakítottak ki hasonlóságokat, amelyekkel tartósan kapcsolatba kerültek. Éppen ezért az adott népek néprajzi kutatása termékenyebbnek ígérkezik, ha nem a nyelvészeti hovatartozás szerint, hanem történelmi és néprajzi régiók szerinti csoportosításban vizsgálják őket a kutatók.



2012. január 28., szombat

Egy pályatárs Leonyid Martinovról


SZERGEJ ZALIGIN
A költő


Szergej Zaligin
Leonyid Martinov költőnek született, soha, semmilyen körülmények között nem lehetett volna más. Költőnek szánta a természet, és azzá is vált. A természetnek ezt az akaratát senki meg nem másíthatta volna, úgy hiszem, még Martinov sem.


Magam nagyon régen ismertem meg Martinovot, csaknem fél évszázada, és mindig éppen ezt csodáltam benne, amit sem magamban, sem más írókban nem fedeztem fel, bár sokuk legalább ugyanannyi ideig munkálkodott az irodalomban, s teljesen megérdemelt hírnevet és általános elismerést vívott ki magának.


Úgy hiszem, nem találkoztam még egy emberrel, akiben ennyire kifejeződött volna az elhivatottsága. Kérdezhették Puskinról, Arisztotelészről - válaszolt; faggathatták az antibiotikumokról, az emberré válás hipotéziseiről vagy éppen ebédelési szándékáról - minden szavában a költő nyilatkozott meg. De nem úgy, hogy cikornyásan vagy versformában fejezte ki magát, dehogyis, ezt az embert egyszerűen áthatotta a költészet, és ezt állandóan érezni lehetett. Martinov annyira költő volt, hogy el sem lehetett volna őt képzelni mondjuk az írószövetség valamelyik vezetői beosztásában, és biztosan ő maga is igencsak meglepődik, ha valaki azt indítványozza neki, vállaljon funkciót.


Hivatali szoba, és benne Martinov?! No nem, ez lehetetlen! Még egy szakmai megbeszélésen is nehezünkre esett őt elképzelni, és a mai napig sem értem, hogy ez az ember tagja — méghozzá példás tagja - volt a moszkvai írószervezet felvételi bizottságának!


Martinov apa sem volt, s ezt is nagyon természetesnek vehetjük: mindig foglalt volt a karja, csakhogy nem gyereket, hanem verseket dajkált.


Ilyen benyomást keltett bennem már az első találkozásunkkor, és ez a találkozás is tipikusan martinovi modorban zajlott le.


Omszkban került rá sor, főiskolás voltam, és írtam egy elbeszélésfélét. Rendszertelenül, két-három évente egyszer kiadtak akkoriban Omszkban egy almanachot, és a kiadóban azt mondták, Martinov gyűjti hozzá a kéziratokat, neki adjam át olvasásra az elbeszélést.


A Krasznije Zori utcában, ha jól emlékszem, a 30-as szám alatt, megtaláltam a keresett épületet, egy földbe süllyedt, faburkolatú kis házikót. A házikóban öreg nénike fogadott, akiben azonnal felismertem Martinov édesanyját. Aztán megpillantottam egy hegyes szakállú öregembert, és rögtön láttam, hogy az az édesapja, majd egy viszonylag fiatal embert, a fivérét.


Az én szememben valamennyien hasonlítottak egymásra és Leonyid Martinovra, akit akkor már, legalábbis látásból, jól ismertem.


Az öreg néni megkérdezte tőlem, ki vagyok. Megmondtam neki.
— Persze, persze — kapta fel a hangját. — Lonya várja magát a kertben. Menjen ki hozzá, kérem.


Az udvarról nyílt a ház bejárata, és amikor beléptem a házba, nem vettem észre a kertet, de az ajtóból sem látszott belőle semmi. Igaz, két vékony korlát választotta el az udvartól, amögött pedig laboda burjánzott.


Én aztán láttam elég labodát életem során - a kolhozmezőkön, a barnauli üres telkeken, kiégett portákon a háború után, a növényvilág királya volt itt a laboda, és mi, gyerekek tudtuk is értékelni: széles utakat, titkos ösvényeket törtünk a sűrűjébe, ahol keresve sem találtak ránk a felnőttek, de ilyen dzsungelt, amilyen a Martinovék kertjét elárasztotta, álmomban sem láttam - két ujjnyi vastag, két méter magas növények sűrűsödtek itt, közöttük éjszakai sötétség, habár íelettük fényesen sütött a nap.


Gondolkodtam egy ideig, aztán nekivágtam ennek a dzsungelnek: átléptem a korlátokon, és elindultam a szűk ösvényen... Sötét, fülledt a levegő, csak elöl világol valami, ott, ahova ez a szűk, jól kitaposott ösvény vezet.
Mentem a fény felé, és hamarosan ott találtam magam egy hat-hét méter átmérőjű szabályos körben, ahol a laboda le volt taposva, és a tisztáson Martinov rövidnadrágban meg pamutsapkában, eléggé szapora és határozott léptekkel, egyik kezében papírlapot tartva, rótta a köröket: olvasott valamit... Verset olvasott.


Észrevett, de intett a kezével, hogy várjak, ne zavarjam.
Vártam. Tett még egy-két kört a tisztás peremén, halkan mormolta a verset, aztán megállt velem szemben.
- Szóval, maga Zaligin? - kérdezte. Igenlően válaszoltam.
- Szóval, maga írta azt az elbeszélést. 
-Én.
- A hidrotechnikus a főhőse, igaz? 
- Igaz...
- Es miért ő?
- Nyilván azért, mert magam is hidrotechnikai szakon tanulok.
- Nyilván azért — erősítette meg ó is. — És ez teljesen érthető. Az nagyon jó, ha az író ismeri a hőse szakmáját. De az már nem jó, azt már nem értem, hogy a maga hőséből miért nem árad a hínár szaga.
Kissé zavartan azt mondtam:
- Úgy hiszem, ez nem feltétlenül fontos...
- Hogy mondhat ilyet?! Hogy lehet,  hogy egy hidrotechnikus számára ez nem fontos?! Gondolja meg, hogy mit beszél!
- Nem egészen értem magát! — mondtam, és valójában egy cseppet sem értettem Martinovot.
- Az öreg hiba, hogy nem ért engem! Hallja?! Az öreg hiba, az semmi jót nem jelent, ha maga mint hidrotechnikus, azt hiszi, nem kell hínárszagot árasztania. — Nyomatékképpen beleszagolt a levegőbe. - Ez öreg hiba! És biztosan azért gondolkodik így, mert még fiatal. Még nem dolgozott úgy istenigazából, és nem tudja, milyen szaga van egy hidrotechnikusnak. Figyeljen rám! Amíg saját magán nem érzi meg a hínárszagot, addig csak névleg hidrotechnikus!


Martinov egy szót sem szólt többet az elbeszélésemről. És bizonyára helyesen tette: gyönge volt ez az írás, sohasem vettem elő, hogy átdolgozzam, sőt eldobtam, és ha most emlékszem belőle valamire, akkor az nem több, mint amit Martinov mondott róla annak idején.


Később az omszki írószervezet összejövetelein találkoztam Martinovval. Tízen-tizenöten szoktunk összejönni, mindig megvitattunk valamit, vitatkoztunk erről-arról, és azt hiszem, hogy Martinov, aki akkor már igen tapasztalt, ismert költő volt, igencsak unatkozhatott velünk, kezdőkkel, aligha lelt bennünk örömet, de mégis látogatta a „csütörtököket", éspedig nyilván azért, mert közte és köztünk, kezdők között, ott ült Viktor Utkov, a szervezet vezetője, egy érdeklődő és érdeklődést keltő ember, azonkívül időnként benézett hozzánk még egy igazi és rendkívül érdekes költő meg tudós, Pjotr Ljudovikovics Dravert, aki egészen más alkatú és tehetségű ember volt, mint Martinov, így aztán mindannyian jól szórakoztunk: Martinov és Dravert vitatkozott, mi pedig hallgattuk őket.


Martinov szerényen, mintegy magába merülten vitatkozott. Dravert viszont, ösztönös, heves természet lévén, szentül meg volt győződve arról, hogy mindenben neki van igaza, nem tűrt semmilyen ellenvetést.


Dravert viszonylag kevéssé ismert költő maradt, ellenben naggyá lett mint tudós: ő alapozta meg a szovjet meteoritkutatást. Nagy mennyiségű meteoritot gyűjtött össze, és Omszkban sok legenda terjedt el arról, hogyan végezte ezt a gyűjtést. A főiskolán több geológiai előadást hallgattam Dravert professzortól, aki aztán teljesen áttért arra a tudományos és expedíciós munkára, amelyhez mi, diákok nem is konyítottunk: meteorit - no és aztán?! Kinek van arra szüksége? Nem tudtuk, hogy közeleg a világűr meghódításának a kora. Dravert tudta ezt, és mindennap erre várt.
No de kanyarodjunk vissza. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy néhány évvel, pontosabban egy vagy két esztendővel később együtt dolgoztam Martinovval az Omszkaja Pravda című területi lapnál. Az akkori előírás szerint két úgynevezett tárcaíró-tudósító kapott státust a szerkesztőségben. Könnyű és viszonylag jól fizetett állás volt ez. Havonta két írás, bármilyen témában, a többi idő szabad, havi fizetés plusz honorárium.


Az egyik státust Martinov töltötte be, a másikat én. A szerkesztőségi értekezleteken engem mindig dicsértek, őt mindig korholták.


Akkor úgy véltem, az természetes, hogy én jó tárcákat írok, Martinov pedig rosszakat. Néha kételkedtem ugyan e megállapítás igazában, de kételyemet nem tudtam kellően alátámasztani, inkább az a formális következtetésem zavart, hogy Martinov neves költő, már fiatal korában is írt karcolatokat, azok megjelentek, és tetszettek nekem, de most úgy alakult, hogy ő nem tud jókat írni, én pedig tudok. Ez az okoskodás valahogyan sántított. Egyéb kételyem azonban nem támadt.


Sok évvel később, amikor első cikkemet írtam Martinov művészetéről, átlapoztam a majdnem húsz évvel azelőtti újságkötegeket, és minden megvilágosodott előttem. Istenem, milyen sablonos tárcákat írtam én, és milyen nem mindennapiakat ő! Már a témájuk sem volt hétköznapi, olyanokat csakis ő találhatott, senki más. Írt például az egyik parti vízmű mentőjéről, aki maga nem tudott úszni, de jól bánt az evezőkkel és a mentőfelszereléssel, és már több embert kimentett az Irtisből.


— Úszni nem tud, ez igaz — írta Martinov —, de mivel ő maga is veszélybe került néhányszor, és kimentették, ezért nagyon jól tudja, hogyan kell csinálni.


Vagy vegyük az öreg kovácsot, aki levelet ír Mihail Ivanovics Kalinyinnak, s arra kéri, adjanak neki lakást, egész életében földkunyhóban lakott vagy ágyrajáró volt, de a levélben kiköti: „Azt kérem, hogy a lakás a gyár közelében legyen, mert ha nem hallom a kovácskalapácsot, elkerül az álom."


Vagy egy harmadik, tipikusan martinovi téma.
Omszkban, amely már akkor legalább 350 ezer lakost számlált, még nagyon sokan tartottak tehenet, és nyáridőben reggel meg este, amikor a csordások a legelőre, majd hazafelé terelték az állatokat, a központot kivéve az egész város tehénbőgéstől visszhangzott.


És Martinov rátalált egy asszonyra, aki „Omszk város főcsordása" volt, és karcolatot írt róla. Mert hiszen a tárcaíró-tudósító sohasem kapott konkrét feladatot, mindig úgy választotta meg a témát, hogy minél változatosabb és érdekesebb legyen a lap. Martinov is így válogatott... És mindig talált valamit.


A szerkesztőségi értekezleteken meg szapulták — miket ír folyton?! Honnan kaparja elő ezeket? „A mentő nem tud úszni... hiszen ez szégyen, elvtársak, a mi tudósítónk pedig majdhogynem pozitív hőst csinál egy ilyen emberből!"


Pedig Martinov nagyon nem szerette, ha szidták, szenvedett, gyötrődött ilyenkor, ezt biztosan tudom.
Paprikavörös lett az arca, a mennyezetet nézte és csak foghegyről válaszolgatott. Aztán megkérdezte:
- Befejezték?
- Magának tán ez kevés? 
 -Szóval, befejezték... Elmehetek? 
Felállt, és elment.


És minden munkatárs kissé furcsán érezte magát. Nem állítom, hogy lapunk szerkesztőségében már akkor voltak ellenfelei meg rosszakarói, nem, ilyesmiről csak jóval később lehetett beszélni, egyszerűen nem értettük őt, nekünk amolyan „tipikus", az olvasó számára teljesen érthető anyagokra volt szükségünk, ezért folyton ilyen szemszögből ítéltük meg az írásait: „Az olvasó nem érti!"


Én más okból is kellemetlenül éreztem magamat ezeken az értekezleteken: tudtam, hogy Martinov és a felesége ebből a tárcaírói fizetésből él, míg nekem ez csak mellékkereset volt, hiszen mint főiskolás ösztöndíjat kaptam, azonkívül földrajzot adtam elő a munkásfakultáson, és jól kerestem a nyári szakmai gyakorlatokon meg a szünidőben, mert szakemberhiány miatt minket, főiskolásokat, mérnöki beosztásban alkalmaztak.


Azonkívül — ezt is tudtam - Leonyid Nyikolajevics azokban az években írta később híressé lett - az „Igaz történet Uvenykajról", a „Mese Vaszilij Tyumenyec atamánról", „A tobolszki krónikás", a „Háziszőttes Vénusz" című történelmi műveit.


A szerkesztőségi értekezletekről egyenesen hazament Krasznije Zori utcai lakásába, pontosabban abba a kis szobába, amelyet ketten laktak Nyina Anatoljevnával, és ott dolgozott. Parányi volt ez a szoba, az íróasztalt is csak egy bicegő alkalmatosság helyettesítette.


A háború előtt Martinovék és Utkov igen gyakran eljöttek hozzám a Szibakára röplabdázni. Lunacsarszkij művelődési népbiztos nevezte el találóan Szibakának (Szibériai Akadémia) az omszki mezőgazdasági főiskolát. („Hiszen ez valóságos mezőgazdasági akadémia, ugyanolyan, mint a moszkvai Tyimirjazev!" — kiáltott fel, amikor meglátogatta az omszki főiskolát.)


Akkor én már elvégeztem a Szibakát, a hidrotechnikai meliorációs tanszéken dolgoztam mint tanársegéd, saját szobám volt az „aspiráns-házban", amely gyönyörű környezetben épült: köröskörül nyírfaerdők, különféle kultúrákkal bevetett kísérleti parcellák, s nem messze az Irtis kanyargott a parti cserjék zöld sávjai között. Omszki ismerőseim szívesen jártak ki ide, a városon kívülre.



2012. január 26., csütörtök

Leonyid Martinov versei


Vércsepp


Infúziós
Lángolásunk,
És fölhabzunk a vitában,
Végtelen sok kiáltásunk,
Mint a csepp az óceánban.


Akarom,
Hogy szóba öltve
Annyi láng és hév pezsegjen,
Mintha vércsepp tündökölne
Földgolyónál nehezebben.




Mit adjak még nektek én


Két hugocskám, ne legyetek 
Hozománytalan jegyesek - 
Most a táskájukba teszek 
Tánchoz illő lemezeket -


Mit adjak még nektek én? 
Arcotokra pírt, kedveset? 
Mit adjak még nektek én? 
Fénylő holdat, mi fenn lebeg, 
Fenn a jobb vállatok felett?


Mit adjak még nektek én? 
Békét, józan, jó férjeket, 
Bíbor ősz fényét, meleget?


Mit adjak még nektek én?




Logosz


Fölmordult a
Mennyek riadója,
A magas ég küszöbén dobogva,
Dörgés hangja, harsány, mint a Logosz.


— Logosz! Ugyan mi is ez a Logosz?


Ó, mert a múlt logikája mondta, 
Minden sztoikus bölcs azt tartotta, 
E szó a világ-értelem kulcsa, 
S a gnosztikus istenének tudta... 
No most — Logosz — ez a Végzet hangja. 
Dohogsz, próféta s költő haragja, 
Borongsz, űr és űrhajó magadba, 
Suhogsz, gép és pilóta magasba -


S kürt-hang, mi várat dönt, úgy záporoz!


— Hát, hang, mi lobogsz, mind te vagy, Logosz?


Nem; önértéket szigor sokszoroz, 
Hogy égből mélybe ne lökjön a rossz. 
Látja Ti-Vakságtok ezt — bizonyos?




Falumba kellene mennem


Januárban kéne már,
Bár az udvar jégben áll,
Mégiscsak falumba mennem.
Mit művelt ott január?
Vettek-e Újesztendőre
Színes televíziót?
Könyvem, mit adtam örökbe,
Sokan olvasták-e ott?
Fiatalok, nem a vének,
Csak elolvasták talán,
Bár magukról csekélységet
Lelhettek benne csupán.
Nyilván másutt, más formában
írtam róluk verseket,
Ha nem az „Izvesztyija"-ban,
Más lapokban, úgylehet.
Ám szemük bármire villan,
Hol szülőföldem ragyog -
„Pravdá"-ban vagy „Krokogyil"-ban, —
Azt hiszik: ez én vagyok.
Így becsültök! - meglátjátok,
Őszinte szó sosem árt!
Nyárra tán olvashatjátok
Januárt és februárt.




Szépség


Az irigyek s gazemberek 
Világa mind veszélyesebb...


A szépség egyre vétlenebb, 
Bajosabb, tündökletesebb.


Hogy ne bántsanak téged itt 
És el ne űzzön a világ, 
Mutasd föl hegyes körmeid — 
Ne félj, ez sose lesz hibád, 
Sőt még reád rossz fényt se vet, 
S ámulnak a gazemberek.


A szépség pedig fölnevet, 
Oly búsan, szinte pityereg.




A népiség ismérve


Falucska,
Mint tündérszép leányka, 
Miért búvik el fácskáid árnya 
Mögé földed gombája, virága -
Mind, mi lényeged örök sajátja?


Szelíd alázatosom, te drága,
Míg számolsz, haszonra szert mint tehetsz,
Maradtál-e olyan mértékletes,
Amilyen vagy, mikor birkát terelsz,
Melyből suba épp méretedre lesz,
S oly házias, de nem csak hogy szerezz?


Ne szánd, hogy közkincs, s köztünk terjedez 
Mind, mi benned jó s arra érdemes!


Nem parádéd, bármily tökéletes, 
Nem is a szertartás, az illemes, 
De nagyszerűséged, mely tényleges 
S takarosságod, a természetes, 
Tudom, a népiség ismérve ez.




Tudom, milyen a Szerelem


Tudom,
  Milyen a Szerelem. 
Mikor szeretők bújnak ágyba, 
Szirmait szedve lelkesen, 
Ízlelni, mit terem virága,
  Nem, az nem mindig - Szerelem!


S feltételed bármi legyen, 
Hegymagas kupola s alatta 
Bármily harang-dörgedelem, 
Szerelmes szókat zengve fenn -
  Nem, ez se mindig Szerelem!


Sőt, ha még azt is megérezted, 
Szép, selymes fejek közt, igen, 
Bársony-brokát babák közt, sejtett 
Coboly szemöldöke milyen — 
  Nem, ez akkor se Szerelem!


De ha nem bársonyt simogattál, 
Hanem Vas Szüzet hódítottál -
Befele szúrt, kifele nem — 
  Nem, ez akkor se Szerelem!


Nevét ne szennyezd be soha!
Ő haragtól
Talpig fehérben
Töri a Vas Szüzet keményen,
S félrebillen a kupola.
És erős kézzel bosszút áll
Férfi s nő ellenfeleden.
Milyen is ő, érted-e már?
Tudom,
Milyen a Szerelem!




A Harc c. vers eredeti szövege
Harc


Lányka,
Kézen fogtam vigyázva.


S a lányka.
Mint farkas-szukácska.
Látszatra volt gyönge csupán.


S harc tört ki köztünk ezután.


De én makacs voltam, hiába: 
Magammal vittem a könyvtárba. 
Ahol könyv hátán könyv szorong.


A kislány hallgatag, mogorva. 
Mintha észre se vette volna 
Mindazt, mit tudni jó dolog.


Gyerünk, gyerünk csak szaporán, a
Művészeti galériába
Kéne már mennünk, tudhatod!


De ő mindegyre hallgatott. 


Csak moziba kívánkozott.


GARAI GÁBOR fordításai


Néhány szó Leonyid Martinovról:


Sz. 1905, Omszk-mh. 1980, Moszkva. A szibériai költészet termékeny alakja. Értelmiségi középcsaládból származott, földrajz és geológiai tanulmányokat folytat. Érdekli a szibériai folklór. A forradalom miatt megszakadnak tanulmányai. Később a formabontó költészetei irányzatokat követi. 1932-ben ellenforradalmi propaganda vádjával letartóztatják s Vologdában él száműzetésben 1935-ig. Költészete valójában a második világháború, illetve Sztálin halála után bontakozik ki a maga teljességében. Jelentős műfordító, a magyar költészet jó ismerője, Petőfi és Ady elismert fordítója. Mellszobra ott áll a kiskőrösi Petőfi múzeum műfordítói szoborkertjében. Életének utolsó szakaszában önéletrajzi fogantatású novellái jelentősek. Önkezével vetett véget életének.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/8. sz. 93-98. oldalak)

2012. január 20., péntek

Ezúttal kivel utaztál?


JÜRI TUULIK
Három nap Görögországban
Komédia egy felvonásban


Szereplők
LAIMA
VAHUR


Szoba egy mai lakásban. A leghétköznapibb, de éppenséggel nem vadonatúj berendezés. A tapéta szakadozott. A fal mentén, a földön könyvkupacok. Reggel. Laima egyedül van otthon. A tükör előtt áll, fésülködik. Ajtócsapódás.


LAIMA Mintha jött volna valaki.
VAHUR (az előszobából) Kitaláltad.
LAIMA Miért nem mondja hát az a valaki, hogy „jó reggelt!"?
VAHUR Tényleg. Bocsáss meg.
LAIMA (ironikusan, csöppnyi szomorúsággal) Kellemes dolog, ha valaki megérkezik a messzi távolból, és azt mondja neked: jó reggelt. Nemde?
VAHUR És azt ugyan honnan szedted, hogy a messzi távolból?
LAIMA Mi az, hogy honnan? Ha egyszer egy férj három napig nincs otthon... Ennyi idő alatt nagyon messzire lehet eljutni.
VAHUR Hát, lehetni éppen lehet. Fogod magad, felülsz — és elröpülsz. Bárki megteheti, aki akarja. Csak valamiért nem mindenki akarja... (bejön a szobába) Jó reggelt, kedvesem.


Laima kritikus tekintettel vizslatja.


Mit bámulsz úgy rám, mintha valami bandita lennék? (a tükör felé fordul) Szerintem egész normálisan nézek ki. Nem, igazán...


Laima keserű, kicsit hisztérikus nevetésben tör ki.


Na, mi olyan nevetséges?
LAIMA Megjelent az utazó... (még erőltetettebben nevet) Igen... Na, ki vele, maestro, ezúttal melyik országból volt szíves visszatérni?
VAHUR (komolyan) Görögországból.
LAIMA Óh, Görögországból... Nos, téged csak irigyelhetnek.
VAHUR Ne, igazán! Három napot töltöttem ott, és...
LAIMA Értem. Én meg csak töprengek, mi az ördögnek hever az asztalon Görögország térképe? Szóval ittfelejtetted?
VAHUR Ugyan, dehogy. Egyszerűen nem volt rá szükségem, (némi szünet után) Egyébként te miért nem mentél ma dolgozni?
LAIMA Ha csak egy picit is többet törődnél velem, lehet, hogy még arra is emlékeznél, hogy ma van évi rendes szabadságunk első napja.
VAHUR Persze, persze, valóban. Igazán.
LAIMA És ha egy icipicit még gentleman is volnál ráadásul, akkor tudnád, hogy egy igazi gentleman a feleségével utazgat külföldre. Nemdebár, szívem?
VAHUR Hát... így esett... Minek erről beszélni.
LAIMA Magától értetődik, (szkeptikusan méregeti) Mellesleg, az esetben talán eszedbe se jutott volna, hogy koszos kezeslábasban ródd a görög utcákat.
VAHUR Tényleg? Ott mindenki így jár.
LAIMA Mit nem mondasz? Az összes görög, mind egy szálig munkaruhában?
VAHUR Mindenesetre elég sokan. Igazán.
LAIMA (kötekedőn) Na jó, nekik megbocsátható, hisz güriznek reggeltől estig. De te? Bárhogy vesszük is, turista vagy, hazánk érdemes képviselője. És hol? Az ókori kultúra bölcsőjében. És miben? Egy rongyos kezeslábasban. Ajjajjaj... Adjunk némi tiszteletet a történelemnek.
VAHUR (félszegen) Tudod... Ez valahogy nem zavart. Sőt ellenkezőleg. Kényelmes viselet, nem akadályoz a mozgásban. És nem kár érte, ha bepiszkolódik. Elfáradtál — leülhetsz benne, ahol kedved szottyan.
LAIMA Értem. És mondd csak, az, hogy három napig nem borotválkoztál, az is valami görög divat mostanában?
VAHUR Nem, ez... Szóval, tudod, éppen borbélysztrájk volt.
LAIMA (váratlanul jóízűen felnevet) Vagy úgy... Amikor Párizsban voltál, ott, ha nem tévedek, éppen a cipőpucolók sztrájkoltak. Igen... Mázlid van ezekkel a sztrájkokkal.
VAHUR Igazán. Egyszerű fatális véletlen.
LAIMA  És mi a helyzet Görögországban a koszttal?
VAHUR (habozva) Hogy is mondjam neked...
LAIMA Amikor Izlandról jöttél haza, alig álltál a lábadon. Ám akkor, ott, ha még emlékszel rá, száj- és körömfájás miatt volt zárva minden kávézó és étterem. És itt mi volt száj- és körömfájás-ügyben? Vagy direkt fogytál le?
VAHUR Miért is ne? Igazán.
LAIMA És amikor ott voltál... jaj, hol is... abban a... elfelejtettem. Kár, hogy nem vezetek naplót róla, mely országokban járt a férjem.
VAHUR Minek az?
LAIMA  Hogyhogy minek — hogy legyen mivel eldicsekedni a barátnőimnek.
VAHUR Ez aztán tényleg fölösleges, kérlek.
LAIMA Már miért volna az?
VAHUR Ugyan... Magad is tudod.
LAIMA Te elmeséled boldog-boldogtalannak, nekem meg nem szabad?
VAHUR Kinek meséltem én el? Kinek? Különösebben senkinek. Igazán.
LAIMA Senkinek, mi? Pedig tegnap az alattunk lakó szomszédasszony kérdezte...
VAHUR Mért figyelsz oda mindenkire?
LAIMA Te meg mért beszéled tele mindenkinek a fejét? Mint valami szadista.
VAHUR Hogy mit húzod fel magad már kora reggel, nem értem! Nem vagy te ilyen méregzsák, igazán. De ha egyszer kiereszted a gőzt...
LAIMA Jó, befejeztem. Különben se akarok beszélni erről. Inkább menj, és hozd rendbe magad. Zuhanyozz le, borotválkozz meg. Úgy járkálsz itt, akár egy madárijesztő, (nevet) Egy madárijesztő Görögországból.
VAHUR Tényleg nem ártana, ha megmosakodnék, ez igaz. Valahogy olyan poros vagyok.
LAIMA Csak nem javítottál megint tetőt az öregeknek?
VAHUR Nem. Mondtam már, hogy Görögországban voltam.
LAIMA Vagy úgy, akkor ez az Akropolisz szent pora. Talán nem is érdemes lemosni. Máskülönben a kutya se hiszi el, hogy ott voltál.
VAHUR Nem lehetetlen. Igazán.
LAIMA Ja, tényleg, elfelejtettem megkérdezni: azokat a fekete ezredeseket láttad?
VAHUR Már hogy láttam volna? Hisz mind rács mögött ül.
LAIMA És kivel találkoztál? Az Olimposz isteneivel? Hogy hívják őket, elfelejtettem... Afrodité, ugye?
VAHUR (kissé gépiesen) Afrodité, Apolló, Árész, Artemisz, Poszeidón. De mindannyiuk felett az istenek és emberek atyja, Zeusz uralkodott, aki az apját, Kronoszt letaszította a trónról...
LAIMA És te ezekkel a hírességekkel egyszerűen csak úgy sétálgattál az Olimposz lejtőin? Naná... Összehordasz majd hetet-havat Görögországról, el tudom képzelni.
VAHUR Attól tartok, kedvesem, nem viseltetsz irántam ma valami nagy jóindulattal.
LAIMA Ellenkezőleg, szerelmem. Még a sorsommal is kibékültem.
VAHUR Igazán?
LAIMA Hát persze. Micsoda boldogság, ha az ember férje dilinyós. Mekkora szerencsém van. Hurrá! Éljenek az ütődöttek! (idegesen járkál a szobában)
VAHUR Én is boldog vagyok — egyáltalán nem hisztérika a feleségem.
LAIMA Korán repesel. Ha így folytatódik továbbra is, félek, ez könnyen bekövetkezhet... Nem, de igazán, én csak ülök itthon, mint holmi egérke, ő pedig, lám csak, utazgat. Három nap Görögországban. Négy - Koppenhágában. Egy hét Párizsban. Romantikus útvonalak és felejthetetlen útitársak. Erről jut eszembe, még nem is mesélted, ezúttal kivel utaztál...
VAHUR Ezzel a... hogy is hívják...
LAIMA Mi az — nem volt időd kitalálni?
VAHUR (elhallgat) Nem. Találd ki magad.
LAIMA Ejha, Vahur, nagyszerű legény vagy. Micsoda becsületesség. De ugyan honnan? Csak tán nem vagy beteg? Hiszen Franciaországba Utyeszovval és Magomajevval utaztál, Egyiptomban Elizabeth Taylorral sétáltál kézen fogva, Reyjkjavíkban pedig egy szállodában laktál Róbert Fischerrel meg Greta Garbóval. Csodálkozom, hogy nem kerültél vele egy szobába.
VAHUR Az is megtörténhetett volna. A szállodák mind zsúfolásig voltak. Dean Read is egy campingágyon aludt a hallban.
LAIMA Na bumm, neki ezt elnézik. Ő még campingágyon is biztosan igazi férfi benyomását keltette. Nem úgy, mint egyesek - koszosan, borostásan...
VAHUR Mit tehetünk, ha a természet nem ruházta fel apollói külsővel a férjedet?
LAIMA Valami mással viszont gazdagon ellátta. Tudod, ki vagy te? Egy kolosszális, egy interkontinentális, nem - egy kozmikus hazudozó. Igenis, az vagy. Városunk Münchhausen bárója, te, nem csodálkoznék, ha az utókor szobrot emelne neked. Még az is megeshet, hogy életedben, (érzéssel) „A felülmúlhatatlan hazudozónak, a szófacsarás nagymesterének, földinknek — hálás honfitársai."
VAHUR Csodálatos fantáziád van, kedvesem.
LAIMA Méghogy nekem? De hisz melletted gyerek vagyok. Csak attól félek, tudod, hogy a meséid hamarosan nem illenek a koromhoz.
VAHUR Miféle mesék?
LAIMA A tieid.
VAHUR Nem értlek. Igazán.
LAIMA Tényleg?... Tegnap a könyvtárban voltam, és a kölcsönzőben hirtelen megkérdi tőlem az a kislány: elnézést, azt mondja, a férje minden finn sampont eladott már? Nos... Én meg, bolond fejjel, azt se tudtam, hogy már Finnországba is sikerült eljutnod...
VAHUR Ott nem voltam, összekevertek valakivel. Finnországot egyáltalán nem ismerem. Se a történelmét, se a földrajzát.
LAIMA És Japánban se voltál? Merthogy Vera Leszkina a legfölső emeletről folyton holmi japán ernyőkről faggat.
VAHUR Menjen Japánba ő maga. Húsz éve gyűjtögeti a pénzét. Mire, kérdem én? Gyereke nincs, gondja sincs. Utazzon hát.
LAIMA Tudod mit, lelkem, ne szédítsd az embereket. Én még csak hagyján... De őket hagyd békén. Ami azt illeti, jófajta szórakozást találtál ki magadnak: járod a sörözőket, az olasz Alpokról szeszkazánoknak mutogatsz tájképeket, azok krokodilkönnyeket sírnak az elfuserált életük miatt, te pedig elégedett vagy. Hát hogy is ne - a misszionárius, aki jóságot és fényt visz a nép közé.
VAHUR Mi rossz van ebben, drágám?
LAIMA És mi benne a jó, kedvesem? Tudod legalább, hogy minden alkalommal mi a vége ennek az egésznek? Vagy a te dolgod csupán annyi, hogy elmondd a mondókádat, az viszont, hogy mi sül ki belőle, már nem is érdekel?
VAHUR Miért?
LAIMA Azt legalább tudod, hogy az agitálásodra Akulina három malacot vásárolt?
VAHUR Tényleg? Ez újdonság.
LAIMA Valamilyen igazgatóról fecsegtél neki.
VAHUR Mi az, hogy fecsegtem! Az igazat mondtam. A téglagyár igazgatójáról van szó - megkérdezheted, mindenki tudja. Vett két malacot. És mindennap, ebédidőben, elment megetetni őket. Megetet, lecsutakol, kihordja a trágyát, aztán újra be a fekete Volgába - és vissza a gyárba.
LAIMA Legalább engem ne traktálj ilyen mesékkel.
VAHUR Ő maga mondta el nekem. Mit gondolsz, miért csinálta ezt az egészet? A pénz miatt, azt hiszed? Vagy mert nem tud húst szerezni?
LAIMA Egyszerűen, mert dilis, akárcsak te.
VAHUR Nem. Hanem mert hirtelen megérezte, hogy nem tud tovább létezni e találkozások nélkül. És miért? Mert körülötte minden olyan szabályos, minden olyan monoton, a malackák meg — valami élő, eleven dolog, ami nem hasonlít semmire. A röfögésük, a szaguk — megismételhetetlen.
LAIMA Hagyd abba, kérlek!
VAHUR De az igazat mondom. Még a röfögésüket is felvette magnóra - mielőtt levágta őket.
LAIMA Pfuj, micsoda disznóság!
VAHUR Később, amikor vágyakozott utánuk, meghallgatta a szalagot.
LAIMA Az ilyeneket pszichiáterhez keli küldeni.
VAHUR Minek? Éppenséggel ő a normális ember. Adná isten, hogy mindenki ilyen volna - udvarias, vidám.
LAIMA Ahá! Aztán ez az udvarias és vidám ember egy szép napon egyenest a dolgozószobájában fog majd libát és kacsát tartani, hogy már az utazgatásra se kelljen elpocsékolnia az idejét. Érintkezés a természettel, mindjárt a munkahelyen.
VAHUR Megint túlzol. És egyébként is egyoldalúan szemléled a dolgokat. Nyárspolgár vagy, bizony. Igazán.
LAIMA Régi lemez, ezt már mondtad. Magadat ismétled, szívem. Egyszerűen nézni is fáj, ahogy Akulina már jókor pirkadat előtt kibumlizik a város szélére, hogy egy zsák füvet cipeljen a malackáinak. Helyesebben a te malacaidnak — hiszen az ötlet tőled származik.
VAHUR Megint én vagyok a hibás.
LAIMA Hát ki más lenne? Rá nem gondoltál? Arra, hogy mit jelent ez az ő korában? Mellesleg a hetvenedikben jár, ha nem tudnád. Egész nyugodtan nevelgethetett volna virágokat az udvaron, vagy felügyelhetett volna a mások unokáira. Ahogy minden nyugdíjas teszi. Gyönyörű, nyugodt élet. De nem — a te bolond meséid felébresztették benne a szunnyadó természettudóst és a nagy világutazót. Leélhette volna nyugalomban és boldogságban az egész életét, semmi se vonzotta őt különösebben, erre egyszer csak, se szó, se beszéd, váratlanul intim kapcsolat kell neki a természettel. Kezdetben vala a sertéstenyésztés, most meg már Csukotkára készülődik. Honnan támad hirtelen ez az ötlete? Nem tudod véletlenül?
VAHUR Egyre megy, akárhonnan. Ez nagyszerű dolog...
LAIMA De miért mindjárt a Csukcs-félszigetre? Ha már oly nagyon elviselhetetlen a városban, hát üljön fel a helyiérdekűre, annyi erdő és mező van körülöttünk, hogy még. De nem, merthogy neki feltétlenül a saját szemével kell sarki medvét látnia.
VAHUR Micsoda öregasszony! Pompás!
LAIMA És arra nem gondoltál, ugye, hogy esetleg nem teljesen egészséges? Hogy talán gyenge a szíve, mi?
VAHUR Nos, ha így szaladgál a malackái  kedvéért,  az azt jelenti,  hogy a szíve rendben van. 
LA1MA De mi lesz, ha nem bírja a hosszú repülőutat? Azt mondom neki: minek repülnél bárhová is, add el a malacokat, végy egy televíziót, aztán ülj otthon és nézegesd a Csukotkádat akár minden áldott nap. 
VAHUR Az nem egészen ugyanaz. 
LAIMA De mikor oroszul is alig-alig pöntyög. 
VAHUR Na és aztán? Mindenképpen jobb, ha az ember a saját szeméve! néz meg valamit, és nem a telekukucskán át látja. Úgy ülünk a tévé előtt, mint madarak a dróton: ott a nyírfa, látjuk, csak épp hozzáérni nem lehet. Se íze, se bűze. Nem, Akulina tényleg nagyszerű teremtés, mondj, amit akarsz. Belevaló kisöreg! 
LAIMA Az lehet, hogy ő nagyszerű teremtés, no de te... Ha neked úgy tetszik - tessék, fantáziálj magadban, de másokat ne rángass bele a kisded játékaidba. Ha Akulina, ne adj isten, rosszul lesz a repülőgépen, ki a hibás? 
VAHUR Mondd, hogy van az, hogy neked kizárólag sötét gondolatok jutnak az eszedbe? Igazán!
LAIMA Mert melletted végképp neuraszténiás lettem. 
VAHUR Nem tesz semmit. Hiszen ma kezdődik a szabadságunk. Hamar rendbejössz. Egy kicsit sportolunk, utazgatunk... 
LAIMA Utazgatunk? Meghalok a nevetéstől. Már el is felejtettem, mikor voltam veled utoljára valahol. Mostanában inkább egyedül jársz.
VAHUR Rövid az emlékezeted. Mintha bizony keveset járkáltunk volna kettesben. 
LAIMA Mikor is, szívem? ja, amikor lefelé jöttünk a lépcsőn a házasságkötő teremből - egészen a kocsiig! Erre gondoltál, drágám? 
VAHUR Ugyan, dehogy... Hát emlékezz... Na... 
LAIMA Ne gyötörd magad, sehová se mentünk együtt. 
VAHUR És a vízesés? Nos? Emlékszel? 
LAIMA Jobb, ha nem is juttatod az eszembe. 
VAHUR Miért? Amikor voltunk ott! És a vízesés csodálatos volt, magad mondtad. Egyszerűen el se hittük, hogy nálunk, Észtországban ilyen látnivalók vannak. No persze, nem Niagara...
LAIMA (ironikusan)... Amit, természetesen, szintén volt szerencséd láthatni... 
VAHUR (darálja, mintha olvasná a szöveget) A Niagara szó az irokézek nyelvéből lefordítva azt jelenti: mennydörgő víz. A vízesés Kanada és az Egyesült Államok határán található. Az úgynevezett Kecske-sziget két egyenlőtlen szélességű ágra osztja. A kanadai vízsugár 917 méter széles, 48 méter magas, az amerikai oldala 328 méter széles, 51 méter magas. A vízesés... 
LAIMA Elég, elég. Voltál, láttad — elhiszem. 
VAHUR Szóval a mi vízesésünk neked nem tetszett? 
LAIMA Hagyj békén, utálok rágondolni is. 
VAHUR  De miért? Mindenkinek tetszik, és mindig annyi ott a nép, hogy oda se fér az ember, csak a zajt hallani. Hol a vízesését, hol a kocsikét. Emlékszel, mennyi kocsi volt ott — több, mint ahány ember.
LAIMA Persze. Minden rendes embernek van már saját kocsija. Csak nekünk kellett zötyögtetni magunkat a vízözön előtti autóbuszon,
VAHUR Egyre megy, hogy min, a lényeg, hogy odaértünk, és kellemes utunk volt.
LAIMA Mi az hogy, kívánni se lehetett volna jobbat... Csak éppen úgy nézett ki a ruhám, mintha a kutya szájából rángatták volna elő. Más asszonyok meg kilibbentek a kocsijukból, akár egy címfotó a divatlapból. Tisztán, ropogósra keményítve.
VAHUR Hát éppen ez az - esküvőre vagy temetésre mennek úgy, nem pedig sétálni indulnak.
LAIMA No de mégse járnak naponta ilyen helyekre az emberek! Mégis egyfajta eseménynek számít. És annyi az ismerős! Minden kocsira jutott belőlük egy. Mi meg, mint két diák, gyalogosan.
VAHUR (kötekedve) Persze, minek gyalogolni. Szél van, a vízeséstől permetes lesz az ember. A végén, ments isten, még a frizurája is tönkremegy. Legjobb ki se lépni a kocsiból. Mellesleg, az ismerőseid éppen ezt tették. A kocsiablakbó! gyönyörködtek. Mintha tévé előtt ültek volna. Hogy mért utaztak ezért ennyit!
LAIMA Szerinted viszont az ember inkább ereszkedjen le a vízesés aljára, és üljön ott, mint egy vízipocok. Mindenki mulatságára.
VAHUR Hát az azért mindenképpen jobb, mint a kocsiban gunnyasztani.
LAIMA Lehet, hogy direkt áztattad el magad, hogy aztán az autóbuszon ne merjen melléd ülni senki? Agyonnyomtuk egymást, de te főúri módon utaztál, igaz ugyan, hogy úgy néztél ki, mint egy ázott tyúk.
VAHUR Mindegy, jól sikerült nap volt, bármit mondasz is. És különben sem az én ötletem volt, hogy odamenjünk, hanem a tied.
LAIMA Az enyém?
VAHUR A tied.
LAIMA Na és? Ha az enyém. Kié lett volna? Tőled aztán soha nem mentünk volna sehová. Csak álmodozni tudsz. Álmodozó... Hát így kell álmodozni a mi időnkben? És ilyesmiről?... (komolyan) Vahur, utoljára mondom: ha továbbra is így folytatod, elmegyek. Ezt jegyezd meg jól.
VAHUR (némi szünet után) Laima...
LAIMA Tessék...
VAHUR Szerinted hogy kéne viselkednem, hogy ne hagyj el?
LAIMA Ahogy minden normális ember.
VAHUR Na de konkrétan?
LAIMA Konkrétan... Hisz megbeszéltük, hogy szombaton megyünk és veszünk neked nyárra néhány dolgot. Ugye, megbeszéltük? Erre te? Fogod magad, és ehelyett Görögországban kötsz ki.
VAHUR De mikor van egy zakóm! A kockás, az, amit tavaly vettél.
LAIMA Ide hallgass, mi tisztességes emberek vagyunk, nem holmi ágrólszakadt népség. Es nem akarom, hogy úgy nézz ki, mint azok.
VAHUR Ugyan, ki néz rám? Kinek kellek én? Tucatember vagyok, egy semmi kis galvanotechnikus, minden utcasarkon hasonlókba botlasz...
LAIMA Méghogy te tucatember volnál? Miféle tucatember vagy te? Hát mit gondolsz, egy tucaternber megengedheti magának, hogy negyedévenként külföldre utazgasson? Mondd csak. Hogy is van ez... Szóval, te Görögországba, Párizsba járkálsz, én meg még vendéget se hívhatok.
VAHUR Miért ne? Hívj csak, váljék egészségedre.
LAIMA Igen? Hát nézz körül, mihez hasonlít ez a lakás?
VAHUR Miért? Mihez? Ez egy teljesen normális lakás. Egyszerűen csak meguntad. Idővel minden lakásból elegünk van. Igazán. Ezért húzza-vonzza valami olykor az embereket, hogy elutazzanak valahová.
LAIMA Egyáltalán nem gondolsz az otthonodra, ötödik éve már, hogy nem tataroztunk. Látod, hogy néz ki a tapéta? Meg a bútorok? Nem tudom, hogy minden férfi ilyen tutyimutyi-e, mint amilyen te vagy, de másoknál legalább a lakás kinéz valahogy...
VAHUR (félbeszakítja) Megjegyzem, éhes vagyok.
LAIMA Nagyon jó, de előbb új bútort kell vennünk.
VAHUR Persze, ha úgy gondolod...
LAIMA Vahur, mi is csak egyszer élünk. Nézz körül, hát lehet embermódra élni ilyen felfordulásban? Lakni szépen keil, érted, szépen. Mindenki arra törekszik, hogy szép, divatos dolgokkal vegye körül magát, de te ezt valahogy észre sem veszed.
VAHUR De észreveszem, már elég régen észreveszern.
LAIMA Észreveszed, de nem vonod le a szükséges következtetéseket.
VAHUR Egyszerűen azért, mert az én megítélésem szerint nem élünk olyan rosszul. (körülnéz) Egész otthonos itt. Igazán.
LAIMA Igen, nagyon otthonos... A padló összekaristolva, mintha egy traktor vonult volna keresztül a szobán. A mennyezeten repedések, a könyvek, tessék - a sarokban hevernek, kupacokban. Európában utazgatni van időd, de a polcokat teltenni bezzeg nincs. Még az ágy alatt is könyvek, szanaszét.
VAHUR Nem, az ágy alatt folyóiratok vannak. Nagyon kényelmes dolog. Ha nem tudsz aludni — csak kinyújtod a kezed, és ott az újság.
LAIMA Rövidesen majd a gáztűzhelyet is a hálószobába állítod be. Szintén nagyon kényelmes megoldás - rögtön főzhetsz egy kávét magadnak, ha nem tudsz elaludni.
VAHUR Miért kell így eltúlozni a dolgokat?
LAIMA De hát ez a te logikád.
VAHUR Az én logikám... Az én logikám azt mondja, hogy még mielőtt veszekedve felfaljuk egymást, faljunk valami mást, különben menten éhen halok.
LAIMA Menj, előbb mosakodj meg. Ja, és hogy el ne felejtsem, gombold le a szabadságpénzt. Ki vele, ide, az asztalra. Kerüljük a veszélyhelyzeteket. Nehogy elindulj nekem valahová a Kilimandzsáróra...
VAHUR (gépiesen, mintha valaki bekapcsolta volna, akár egy magnót) A Kilimandzsáró vulkáni hegyóriás Kelet-Afrikában, Tanzániában. Három vulkán egyesüléséből keletkezett, közülük az egyik a Kibo, amely az afrikai  kontinens legmagasabb pontja: 5855 méter magas. A hegy lábánál egyenlítői dzsungel, a tetején az örök hó birodalma, gleccserek...
LAIMA Elhiszem, elhiszem, csak a pénzt tedd le, de tüstént.
VAHUR  Hemingway vadászott arra és egy nagyon érdekes könyvet írt a vidékről, az Afrikai vadásznaplót, amelyben többek közt... 
LAIMA Tudom, olvastam. 
VAHUR (csodálkozik) Olvastad? 
LAIMA Képzeld el. VAHUR  Ugyan mikor? 
LAIMA Egy egyedülálló asszony el kell, hogy foglalja magát valamivel, amíg a férje távoli kontinenseken bóklászik. 
VAHUR Vannak még csodák. Én azt hittem, leginkább a tévé előtt szeretsz üldögélni. Igazán.
LAIMA  De az esték hosszúak ám. Nagy-gyon, de nagy-gyon hosszúak. 
VAHUR  Igen? jól van. Tehát Hemingway koncepciója szerint... 
LAIMA  Hagyd békén Hemingwayt. Tedd ki szépen a pénzt az asztalra, és gyerünk mosakodni. Nem éppen kellemetes dolog egy piszkos csavargóval az irodalomról társalogni. 
VAHUR Persze, persze. Igazad van. Máris megyek. Hanem a pénz... (könyékig beletúr a zsebébe)
LAIMA Vedd elő és tedd az asztalra. 
VAHUR Mindjárt, Laima. Úgy. Tessék... (kiszámolja) Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven. Tessék...
LAIMA Rajta, rajta, mit adagolod, nem gyógyszer ez, hogy cseppenként mérd. 
VAHUR Ez minden, (megvonja a vállát, bűntudattal) Egyelőre nincs több. 
LAIMA  Hogyhogy nincs? Száznyolcvanat kaptál. 
VAHUR Annyit. 
LAIMA Hol van?
VAHUR Hol, hol... Görögországra harminc rubel ment el... 
LAIMA Mit nem mondasz? Harminc? Pazarló lettél — Párizs oda-vissza egy tízesedbe került.
VAHUR Tudod, ez a konjunktúrától függ. Nagyon sokba került az album Görögországról - tizenöt rubel. És a fényképész is tizenötöt kért a fotókért. Színes technika, tudod, hogy az milyen sokba van manapság? 
LAIMA Tényleg, és hol vannak? Nem látom a képeket. 
VAHUR Hát... Most nincsenek nálam. Szóval... (habozva) 
LAIMA Mitől lettél egyszerre olyan bátortalan? Félsz, hogy elveszem, mi? Ne félj, kellenek is nekem a te fényképeid!                     '     
VAHUR Hiszek neked, és nem szeretnék semmi rosszat mondani, de... Szóval, a spanyol fényképek ott voltak a szekrényben az ingeim alatt, most meg nincsenek ott. Eltűntek valahová. 
LAIMA Vajon hová? Legközelebb ne őrizgesd az ereklyéidet nem nekik való helyen, vagy dugd el őket jobban. A Spanyolországodat mossák-keményítik. Együtt a koszos ingeiddel.
VAHUR (csodálkozik) Tényleg? Egyébként logikus, de én valahogy nem gondoltam erre. Igazán.
LAIMA Még szép. Jól van, ne tereld el a figyelmemet a fotóiddal. Hol a maradék száz rubel?
VAHUR Odaadom. Hamarosan. Egy hónap múlva. Egyszerűen... szóval... kölcsönadtam valakinek...
LAIMA (keményen) Kinek?
VAHUR  Egy embernek.
LAIMA Úgy. (megpróbálja türtőztetni magát) De hiszen úgy rémlik, megbeszéltük, hogy semmi költekezés, semmi kölcsön, amíg a szükséges pénzt össze nem szedjük. Így van?
VAHUR De én azt hittem, hogy...
LAIMA (félbeszakítja) Nem érdekel, hogy mit hittél.
VAHUR Egy hónap múlva visszaadja, meglátod.
LAIMA Érdekelne, hogy ezúttal kit boldogítottál? Legalább ismerem?
VAHUR Nem valószínű.
LAIMA Hogy hívják?
VAHUR Hogy hívják?... (erőlteti az emlékezetét) Úgy hívják... Várj csak...
LAIMA Úgy. Percről percre szebb lesz. Egy idegennek adtál kölcsön.
VAHUR Jaj, dehogy, ismerjük egymást. Megismerkedtünk. Igazán.
LAIMA  Hol?
VAHUR A lóversenyen.


2012. január 11., szerda

"A boldogságos holdra esküszöm..."


JURIJ NAGIBIN
A titokzatos birodalom követe


Szergejev a Tudós-telep klubjából jött, amely vagy tizenöt kilométerre volt városkörnyéki szálláshelyétől. Személygépkocsija nem lévén, szolgálati autóbusszal vitték haza, amely méreteiben nem maradt el a menetrend szerinti járatoktól. Az üres busz zörgött, ugrándozott a hepehupás országúton, ide-oda dülöngélt, mintha dühöngő szárazföldi vihar tépázná. Amikor az író-telep előtti kanyarhoz értek, Szergejev megkérte a vezetőt, tegye ki; szerényebb hazatérést akart - minek annyi zaj, feltűnés, benzinbűz, minek foglalja el teljes egészében a csöndes, zöld utcát ez a suta óriás? Csak hosszasan bőgne, pöfögne, bűzölögne, forogna, letördelné a kerítéseken kihajló szomorúnyír- és a későn kivirágzott zelnicemeggyágakat, miközben megfordulna a szűk utcában — átjáró ugyanis nem volt.


Ráadásul még egy kicsit ki akarta fújni, össze akarta szedni magát a háromórás nyaggatás után, amelynek során megint mohón faggatóztak a világegyetem titkairól, a múltról, a jelenről, a jövendőről, mintha egy szerencsétlen firkász valóban tudna valami olyat, amit a közönséges halandó nem. Próbára tették égető erkölcsi kérdéseikkel és furcsa meggyőződésükkel, miszerint joguk van beleszólni a magánéletébe.


A mai író—olvasó találkozó semmiben sem különbözött az eddigiektől. Ez is csak tovább erősítette azt az érzését, hogy van valami egészségtelen abban a mohó kíváncsiságban, amellyel a nézőkké átvedlett olvasók átadják magukat a kérdezz-felelek játéknak, „Engedje meg, hogy gyönyörködjem csodálatos tehetségében, de kíméljen meg kevéssé vonzó személyiségétől" — a „nagy Grimm"-nek ezek a Jean-Jacques Rousseau-hoz intézett szavai író és olvasó természetes viszonyát fogalmazzák meg.
Az íróhoz nem illik a fecsegés és a színjátszás; csendben és magányban kell a „szent munkát" végeznie, és megítélésre csak a művet kell az emberek elé tárnia, nem pedig a hasát, a ráncait, a dadogásait és az esetleg nagyon is kétséges éleselméjűségét.
De feldúltságának más magyarázata volt. Kellemetlenül hasított bele a kérdés: „Hogyan vélekedik a mai fiatalokról?" A kérdés nem új, leggyakrabban azokkal a Szergejev számára hízelgő szavakkal vezették be, hogy úgymond „ön segített megőrizni a húszas és a harmincas évek moszkvai gyermekeinek és a háború előtti időszak fiataljainak alakját, miért hiányzik hát könyveiből a mai fiatalság?". Általában kitért az egyenes válasz elől, inkább magát, mint a hallgatóságot csapva be azzal, de most, első ízben mondta ki kertelés nélkül: „Mert nem ismerem a mai fiatalokat." És az egyenes válasz igazságától kellemetlen szájíze lett.


Amikor kiszállt a buszból, hirtelen beesteledett, az éjszaka egy pillanat alatt leszállt, ennek pedig nem így kellett volna történnie júniusban. A nap ilyenkor apránként olvad el, még este tizenegy órakor is pislákol, amikor pedig már rég kihunyt a naplemente sugárzása, az árnyékok a földön már feketéilenek, megsűrűsödnek, egybeolvadnak, de a magas ég még mindig üveglapként csillog, és a fecskék, rábízva magukat a fényére, a magasban cikáznak, holott már rég aludniuk kéne sárfészkeikben. Bizonyára felhők vonták be az eget, és semmi nem gátolta a földről felszálló sötétséget abban, hogy a térség ura legyen.


Szergejev alig tudta kitapogatni a talpával az országutat, ahogy először az üzemi település, majd egy - magáról a friss szellő áramlatával hírt adó, sötétség elnyelte -mező mellett elhaladt. Meg akarta érteni, mikor is veszítette el ifjúságát, és lett egy másik kor embere. Nagyon sokáig maradt fiatal, részben a háború miatt, amely sokaknak megszakította a fiatalságát, másokét meghosszabbította. Huszonnégy évesen hazatérve a frontról — mindent elölről kezdett; az egyetemet, a diákélet gondjait, nélkülözéseit és könnyelműségét. Mint a többi volt frontharcos, aki újra diák lett, elvegyült a tizennyolc évesek háborútól megkímélt évjáratával. És hamarosan nagyon is kényelmesen érezte magát ebben az idegen világban, minthogy nem cipelte oda magával a háborút. Ez távolról se mindenkinek ment, nem is mindenki törekedett rá, de neki sikerült. Háború utáni zabolátlansága fiatal élet volt: a fájdalom, a bánat, a kegyetlen és keserű tapasztalás engedett a fel nem használt mohó erők nyomásának. Szerelmeskedett és ivott a kimerülésig. És olvasott a kifulladásig, és derekasan tanult, és semmilyen munkától nem futott el. Mindent túlzásba vitt, de nem sínylette meg, inkább mintha kiteljesedett és megerősödött volna. Aztán kezdetét vette az irodalmi élet, benne az az új, különös és elkerülhetetlen fiatalosság, amelyben oly tartósan konzerválódtak a hazai irodalom újoncai. 
Vénségedig fiatal akarsz maradni? Csapj fel írónak! De ha komolyan nézzük a dolgot... Az el nem múló fiatalság érzetét megerősítette benne a múlttal való hosszas vesződése. Olyan eltökélten mentette át a jelenbe gyermekkora mellékutcáit, a visszhangos moszkvai udvarokat, az esős Moszkvakörnyéki nyarat és gyermekkora minden kedves alakját, hogy — miközben maga sem vette észre - valami mesterséges kettős létben élt, ahol a ma elmosódott körvonalain élesen és világosan átütöttek a múlt vonásai. Akkor keletkezik ilyen, ha véletlenül két felvételt készít az ember ugyanarra a filmkockára. Nem emlékiratot írt, hiszen akkor megőrizte volna a távolságérzetet, s ezzel az életkori változás érzetét is. Nem, ő ebben a képzelt világban élt, amelyet valóságosnak érzékelt, szenvedélyesen érdeklődőn élt az egykori sérelmekben, kapcsolatokban, megbántódásokban, vonzalmakban, örömökben, miközben nem engedte meg magának, hogy felnőtté váljon. Néha úgy tetszett, hogy ez az illuzórikus világ azonos a mai fiatalok világával, de aztán meggyőződött róla, hogy írásai, akár egész lénye is, csak őszülő kortársainak érdekesek, a „mostaniak" szemében réges-rég őskori lelet, dalai pedig olyanok, mint az elfeledett orosz románcok.


Mostanában egyre gyakrabban érték el egy ismeretlen világ neszei és fuvallatai, és ez a világ túlnőtt az ő öröknek és változatlannak látszó rendjén. Az érthetetlen madárnyelv nyugtalanította a fülét, a szórakozott, átható, közvetlen közelről néző, mégis távoli tekintetek kíméletlen idegenségükkel égették arcát, furcsa zavart érzett ez előtt az élet előtt, félt tőle, de ezt magának se vallotta be, igyekezett a „megszokáséba rejtőzködni előle, ahol nyugodtan élheti az életét. Megszokás — milyen visszataszító még a szó is! És védekezve ellene, a „mostaniakat" ifjúsága csodálatos birodalma bitorlóinak kezdte tartani, annak a birodalomnak, amelyet örökre az ő nemzedékének szántak, de álnokul ellopták, amikor az öreg harcosok elszundítottak egy pillanatra.


— Nem ismerem a mai fiatalságot, és nem is akarom megismerni! — nyilatkoztatta ki fennhangon, és még a lépéseit is lelassította.


— Jaj, istenem, hogy megrémisztett! — hallatszott a közelből egy ismerősnek tűnő eléggé csengő női hang, amely bárha nem is fiatal, tagoltán intonált, de a kiszámított moduláció mégis elárulta, hogy tulajdonosa nem fél se istent, se ördögöt.


Bebizonyosodott, hogy így van: Szergejev szomszédja, a nemrég elhunyt öreg regényíró özvegye volt.
— Mitől ijedt úgy meg? — kérdezte Szergejev abban a halvány reményben, hogy a tettetett rémületet nem a puszta éjszakába kiáltott nagyhangú és ostoba kijelentés váltotta ki.


Az asszony közelebb lépett, a sötétség már nem akadályozta meg, hogy láthatóvá legyen lesoványodott, csontos arca és nagy szeme, amely ellenségesen villogott mély üregében. Hirtelen, egy csapásra esett össze a férje halála után. Úgy látszott, egyetlen célja volt: ritka szépsége maradványait a férje haláláig megőrizni, hogy aztán eldobja az elnyűtt maszkot, és megvetéssel mutassa meg a világnak reménytelenül öreg, kisemmizett alakját. A haldokló magával vitte a szépségét, s a temetőből egy shakespeare-i boszorkány tért vissza.


Valamikor, még a háború előtti időkben felszolgáló volt az Újságírók Székházában, és Fenyának hívták. De a lány, aki az isten háta mögötti Tambovból jött Moszkvába, gyorsan fölfogta, hogy ilyen névvel a fővárosban nem lehet megélni, és az akkori évek szokása szerint túlzásba esett. Mindenkinek, aki meg kívánt ismerkedni vele – és ezek nem is voltak kevesen — merev deszkaként nyújtotta erős kezét, és szemét elkerekítve kibökte: „Flóra." Majd félénken magyarázkodni kezdett: „Tudja, van egy ilyen virág."


És akkor a távolról se fiatal háborús emlékiratíró, a polgárháború harcosa, a Vörös Zászló érdemrend tulajdonosa — amelyet a forradalmi évek divatja szerint vörös posztókorongon viselt – beleszeretett Fenya-Flórába, és feleségül vette. A pálmaházi melegben ritka virágként virult ki, magára szedve mindazt a jót és egy s más rosszat is, amivel új környezetében találkozott. A környezetében élők tudtak az öreg emlékiratíró szenvedélyes szerelméről a felesége iránt, de furcsa módon senki nem hitt az ő viszontszerelmében. Azt tartották: jól helyezkedett az életében. A dolgok magyarázata nem a korkülönbségben rejlett – ki törődik ezzel? Még csak nem is abban, hogy az emlékiratíró vad külseje, féktelen, ellentmondást nem tűrő jellemmel és gorombakihívó viselkedéssel párosult volna. A lovassági rohamban megesett, hogy szablyájával kettészelte az ellenséget, de hát az irodalomban ilyen vágásokra nincs mód, rendszerint oldalvágásokat alkalmazott, és ez rontott jellemén. Az általános hitetlenség oka Flóra igéző lényében rejlett, akinek midannyian jobb sorsot szántak, kárpótlásul és vigaszként a sovány végkifejletre. Nem akarták elhinni, hogy e virág illatát kizárólagosan a vén vagdalkozó szagolgatja. De Flóra láthatólag egy egészen más embert ismert benne, mint a többiek. Számára az árvalányhajas sztyeppe áradt belőle, a kíméletlen bátorság, az acélos erő és az odaadó szerelem. A halotti toron Flórának csak az orcája égett különös pírban, végigjártatta hatalmas szemét az asztaltársaságon és ilyen pohárköszöntőt mondott:


- Az utolsó férfira! Most már csak muslincák maradtak.


És akkor ha késve is, de mindenki számára minden megvilágosodott!


- Hogy mitől ijedtem meg? — kérdezte rosszindulatúan az asszony alázatos-védtelen modorában, és csengő hangjában furcsán kelt életre a megboldogult felcsattanó parancsnoki tenorja. — Hát magától, ki mástól? Minden embertől félek. A vadállatoktól, a kígyótól, a kísértetektől nem félek és semmi mástól sem, csak az emberektől, az eleven kis emberecskéktől. Jobban mint a haláltól.


Ezt Szergejevnek szánta, hogy megsértse és ok nélküli vitát provokáljon, amelyben mindig az kerekedik fölül, aki aljasságokat mond. Máskor Szergejev nem állta volna meg, de most más gondolatok motoszkáltak a fejében, és nem harapott rá a csalétekre.


- Hogyhogy gyalogosan? - kérdezte.


Flóra mindig is imádta a kormánykereket forgatni - a hajdani lovas nem ereszkedett le a vaslóhoz —, de mostanában a kocsihoz való ragaszkodása már rögeszméssé fajult; mintha a veszteségtől, a fájdalomtól, a gondolatoktól, önmagától így akarna elszáguldani.


- Nem Moszkvából jöttem. A postán voltam telefonálni. Talán tudja, mennyit kell várni a távolsági hívásra... Kilépek, koromsötét van idekint, egész testemben reszketek. Na, és akkor előbújik valaki a bokrok mögül. Óh! — ezúttal valódi rémülettel kiáltott fel, hátrahőkölve a mogyoróbokorból kibontakozó sötét alak elől.


Szergejev könyéken ragadta. Önkéntelenül összerezzent maga is, bár nem félt az emberektől, se nappal, se éjszaka, se a nyílt mezőn, se az erdőben, se a néptelen úton, se a kihalt mellékutcákban. Nem mintha rendkívüli módon bízott volna bennük, vagy hitt volna a maga védettségében — egyszerűen csak nem félt tőlük.


A bozótból, a mellékösvény sötétjéből eddig észrevétlen, nadrágos, vékony, törékeny, de nem kis növésű, hosszú hajú alak ugrott ki az aszfaltra. Farmeros lány? Nem, fiatalember, szinte kisfiú még, soványka, finom vonású arcába tapadt nedves hajjal.


- Nem tudják, merre van a szanatórium? — kérdezte nem egészen elgyötört, de azért egy picit izgatott hangon.
- Itt sok szanatórium van - mondta Szergejev.
- Hát, ahol a beteg gyerekek vannak... a szívesek...
- Így kellett volna mindjárt kezdened: Menj egyenesen az úton, semerre ne térj le. Beérsz a telepre — lesz ott egy bódé és egy nyitott sorompó, akkor tovább mész, az útkereszteződésig, és ott balra. Nekimész a vaskapunak, nincs bezárva. Ott van a szanatórium jobbra, a fák mögött látszanak az épületei.
- Milyen bonyolult... — mondta a kamasz. — Nappal voltam itt, akkor azonnal megtaláltam, most meg nem ismerem ki magam.
— Dehogy, egyszerű ez. Az útkereszteződésig — mindig csak egyenesen. Aztán a kapu és a fasor.
— Maguk nem oda mennek? Elmehetnék magukkal?
— Menjünk.
– Jaj, kedves - szólalt meg Flóra elnyújtott hangon, Szergejev számára ismeretlen falusias modorban. — De hiszen egész vizes vagy. Mi történt?


Attól hatott olyan törékenynek ez a fiúcska, hogy a nedves ing és nadrág sovány testéhez tapadt.
— Fürödtem egyet — vetette oda hanyagul a legényke. — Nincs egy cigarettájuk?
— Mi nem dohányzunk — mondta Szergejev —, és neked se ajánljuk. A legényke megvetően fölnevetett.
— De hát mi a csudának fürdik ruhástul? — folytatta ugyanabban a meleg, falusias hangnemben a Fenyává alakult Flóra.
— Igen, ostobán jött ki - mondta bosszúsan a legényke. - Korán ugrottam le a buszról, gondoltam, lerövidítem az utat. Egy patakhoz értem, sehol nem látok hidat. Úgy döntöttem, átgázolok rajta. Elhajítottam a táskámat - fölemelte, és megmutatta lapos, fekete diplomatatáskáját —, de rövidet dobtam. Mit volt mit tennem, mentem utána. Most mit csináljak?
— Le kellett volna vetkőznöd előbb, s csak azután dobálózni - jegyezte meg Szergejev.
— Mi? Ja, igen. Nem gondoltam végig. Ostoba tökfej vagyok!
— Miért mondod ezt? — nevette el magát Szergejev.
— De hisz fiatal még! Hát terveznek valamit is előre a fiatalok?... — avatkozott bele Flóra.


A legényke hálás pillantást vetett rá a sötétben. Megértette, hogy ez az ősz, nehéz légzésű, látszatra jóindulatú bácsika rajtakapta, és elcsodálkozott, miért kerül mindig kényes helyzetekbe a fiatal a felnőttekkel.


— Lehet, hogy Flóra, felnőtt létére, nem jön rá, a fiú hazudik? - gondolkodott el Szergejev. — A legényke kiért a patakhoz, a kanyarulathoz, ahol a helybéli gyerekek rákászni szoktak. A fővárosi fiú piperkőc külseje, divatos frizurája, fekete táskája kivívta az ifjú rákászok jogos haragját, és „megmártották", ahogy az óvatlan, városi jövevényekkel szokták csinálni, egyszóval behajították a sárga tavirózsával benőtt patakba teljes felszerelésével, miközben ujjai görcsösen szorongatták a diplomatatáska fogantyúját. Láthatólag nemigen állt ellen, különben más, hősiesebb hazugságot eszelt volna ki.


Hazugságon érni a fiút valahogy kellemes volt, de önmagát kicsinyes kárörömön — ellenszenves. A két érzés rosszindulattá állt össze benne. A tüskés, ingerlékeny, mostani magányáért az egész világot bűnösnek tartó Flóra kétségbevonhatatlan rokonszenvvel viseltetett a legényke iránt. Kérdezgette erről-arról. A legényke közölte, hogy moszkvai, és hogy most az anyósához igyekszik.


— Kicsodához? — képedt el Flóra.
— Az anyóshoz — ismételte meg nyugodtan.
— Hát hány éves vagy?
– Tizenhét. Nemsokára befejezem az iskolát.
– Kisfiú, iskolás. És már anyósa van!
– Nem egészen. A lányával járok. Vagyis, mi így mondjuk: anyós.
– Azért! Már azt hittem, nős vagy.
– Hova gondol? A kislány csak tizenhat éves. Én hamarosan érettségizem, de ő még egy évig kínlódik.
– És hogy viszonyul hozzád az anyja, te vőlegény?
– Polja néni? A szomszédasszonyunk, egy udvarban lakunk. Most takarítást vállalt a nyárra. Ha odaérek, ad nekem száraz ruhát és teát málnával.
– Hallgass ide, te hős – mondta Flóra. – A szívszanatóriumban vagy és dohányzol, vizes ruhában csatangolsz - hát illik ez?
– Dehát nem én vagyok itt, hanem Tányka. A szíve visszamaradt, mert hogy olyan hirtelen nőtt. Kihagy, aritmiás, meg minden. Majd elmúlik.
– Persze, hogy elmúlik — mondta Flóra. — Akceleráció. Ismered ezt a szót?
– Ismerem. Arra mondják, ha égimeszelő valaki. De Tanya nem olyan hosszú. Alig magasabb nálam.
– Normális testmagasság manapság. Csak tovább ne nőjön.
– Nem fog — biztosította a legényke. — Itt megáll. Én meg növök még egy kicsit.
– Szerintem az iskolában épp most vannak a vizsgák - jutott eszébe Szergejevnek.
– Aha. Holnap lesz a matematika.
– És így készülsz?
– Minek készüljek? A matekot úgyse tudom. Majd csak kihúznak egy hármasra.
– Hogyhogy „kihúznak"?
– Ahogy a többieket, úgy engem is. Matematikából kihúznak, és fizikából is kihúznak. Biológiából magam szerzem meg az ötöst, a többiből a négyest vagy a hármast.
– Mi tanultunk — mondta csöndesen Szergejev. — Minket nem húztak ki.
– Helyes, hogy továbbtanuljon. Én a nyolcadik után el akartam menni dolgozni. Anya sopánkodott - az volt a vágya, hogy mind a tízet kijárjam. Talán főiskolára is gondolt — de még csak az kéne! így is vesztettem két évet. Nem én vagyok az egyetlen...


A fiú vitathatatlanul becsületes volt — egyáltalán nem igyekezett jobb színben feltűnni, mint amilyen valójában. Csak egyszer hazudott, a legelején, de vajon lehet-e egy tizenhét éves ifjútól, egy Júliájához siető Rómeótól azt követelni, vallja be, hogy „megmártották"?
– És milyen foglalkozást választottál magadnak? – kérdezte Flóra.
– Az apámét — mondta, mintha köztudott volna, mi is az, és nem szorulna pontosításra. – Ha nem vesztek két évet, már kitanultam volna.
– És mi az apád?
– Lakatos.
– Mennyit kap?
– Kétszázat. Hetedik kategóriájú.
– Ki lehet jönni belőle.
— Ki. Csak tartásdíjat is fizet – mondta a legényke, átérezve az apa terheit.
— Vagyis, volt már családja?
— Volt. Mi a mamával. Értem fizet.
— Hát így vagyunk! – jött zavarba Flóra. – De te már dolgozni fogsz?
— Aha! Most már könnyebb lesz neki. Van ott két kishúgom, ikrek, meg egy öreg nagymama.
— És gyakran találkozol az apáddal?
— Nem mondhatnám, hogy gyakran, de látjuk egymást. Ő is benéz hozzánk, én is bejárok hozzá az üzembe.
— És ő nem akarja, hogy továbbtanulj?
— Mérnöknek, mi? Öt évi kínlódás. Nem ellenségem nekem az apám.