2018. november 17., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés 28)

Ellen Niít: Szélforgó



Vettem a tallini vásáron 1934-ben

Tarka szélforgók könnyű röpte
fasorok, fasorok, fasorok mentén!

Szárnyak surrognak a papírkerékben
és ki olyan könnyű mint én?
Szélkönnyű a kabátom ujja -
Repülök a nyári fasorban.

Szélforgóm felkap, visz a fénybe már -
A szélforgós gyerek olyan, mint a madár,
mint a madár – a föld öle hol van?

Testem pehely és
szívem lebegés
fuvallat a hugom
szitakötő az öcsém -
a szélforgók repülése:
madárcsapat;
madárcsapatban madárrá
változom én.

Kék madár, kettő,
ezüstmadár, egy
és sármány is
és vörösbegy
és még ergy madár
és még egy madár, seregnyi!

Köztük olyan könnyű madárnak lenni.
Nem is érinti lábujjam a földet,
s fák hajában fényfoltok tündökölnek.
Puha pelyhek súlytalan álma,
pihés fiókák gyönge szárnya -
repülök a tarka madárcsapattal
s mintha tollfelhők hava szállna -

Fel, fel: az ágak aranyzöld ívén át,
s már fenn úszom a fényben.

Csak a madár érti,
hogy nem repülni
micsoda szégyen.

Képes Géza fordítása


Giorgi Leonidze: Kipcsak éj



A kipcsak hordák fehér homokján
mozdoki fehér holdfény legelget.
Egy espcseppnyi szívem maradt tán,
azért maradt meg, hogy énekeljek.
Evezősöknek, útonjáróknak
tenger ködéből visszafeleljek.
   Látom Iora szőlővesszőit,
   mint gyertyaszálak, zöld fényben égnek.
   Hallom, csobognak már evezőid,
   társa lett szívem rég a tiédnek.
A Tejúton túl égek magamban,
ne sugaradtól legyek világos!
Alszik a kipcsak a kunhalomban,
víg csobolyója fejének vánkos.
Álmában Róma hűs palotái,
doni fogoly nők dalai szállnak.
De már a kipcsak lovak patái
a Darjal mentén föl nem szikráznak!
   Hányszor röpült itt lovuk sörénye,
   éles szablyájuk hány szívet járt át!
   Gyógyírt e földön nem leltek mégse,
   Sírban a földet dühödten rágják.


Raszul Rza: Aranybarna (a Paletta c. ciklusból)



Homoksivatag, karaván.
Nagyapám könyve:
aranycifrájú, régi Korán.
Gyarmati háborúk
sosenyugvó lobogása.
Rizsföldeken napfény-hajigálta lándzsa.
Elefántormány-sima fatörzsek,
lombok közt menedéket adók,
nedvektől feszülő gyümölcsnek.
Gyógyíthatatlan bánat.
Könnycsepp egy arcon, ottfeledett.
És – a szemed, a szemed, a szemed.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. október 12., péntek

A végtelenség szomja (Visszatérés 27)

Oszip Mandelstam: Nézek a fagy szemébe



Nézek a fagy szemébe egymagam: 
ő sehová, én meg sehonnan,
a sík, lélegző csoda, ránctalan
tágul, siklik dermedt habokban.

Tisztes-keményített koldus-nap hunyorog
már megbékélten, már nyugodtan…
A tízértelmű fák éppolyanok…
Mint büntelen kenyér, a hó a szembe roppan.

Pór Judit fordítása


Gevorg Emin: Majomfogó



Tudjátok,
              hogyan ejtik foglyul a majmot?
Egy szűknyaku kancsó alját
megtöltik kockacukorral.
Mohó mancsát bedugja érte a torkos.
Markába szorítja a cukrot.
Rikkant örömében!

De akárhogy igyekszik,
a szűk kancsóból a markát
többé nem tudja kihúzni.
Nyitná a markát – 
jaj, odavész a cukor!
Szorítja hát,
őt meg szorítja a kancsó.
Mohó mancsánál fogva
így ejtik foglyul a majmot.

Ej, de mi emberek vagyunk!
Mi közünk az egészhez?



Betti Alver: Krónika



Nemzetségem címerébe
bőrdudát meg kést foglaltak.
Vásározók, csűr-őrizők
voltak az én ősapáim,
lomha szántók, haragtartók,
kemény vadászok, borisszák
hát kunyhónkban a pálinka
sokszor vegyült embervérrel.

Ki börtönben, ki kocsmában,
verekedők csapatában
lelte végét. Csak nagyapám
volt a hollók között sólyom:
hintók kúsztak, mint a hernyók,
tornyok nőttek ég aljából,
amikor a házgerincen
zsindelyt szögelt a tetőre.

Nagyanyám meg félig vakon,
adott-vett csak, kuporgatott,
cimborált az ördögökkel,
míg magát fel nem kötötte.
Jár az unokája gőggel
a tékozlók csapatában.
Csodát rabol minden perctől,
aztán mindent szélbe perget.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. szeptember 26., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 26)

Alekszandr Mezsirov: Ébresztőóra



Úgy ötre járt. Koromsötétben
kapkodtam lábam téveteg:
a zamoszkvorecsjei télben
hazafelé kísértelek.

A Zamoszkorecsje ilyentájt
kihalt már, csöndes, fény sehol.
Soványka válladon kabátkád,
szótlan vagy, begubózkodol.

Nincs már kedvünk üres beszédre,
nem kell a szópufogtatás.
A lényegest elmondtam én, de
most Isten áldjon! S megbocsáss!…

Szűk kis kuckómba hazatérek,
ébresztőórám felhúzom,
megfőzöm gyatra feketémet,
s a munkának rugaszkodom.

Majd hat körül löttyöm lehajtva
egy-egy ásítást elnyelek,
s belé is kezdek a dologba:
vers-témákat keresgetek.

Vers-témákat, ahogy szokásom.
Az ősi játék elragad.
Órákon át magam csigázom,
és jó, ha végre egy akad.

A csöndes, szűk legényszobában
csörögj csak, óra, meg ne állj,
ketyegj szünet nélkül s hibátlan,
ha megkoptál is, rendre járj!

Nem fáradó harkály-kopácsod
idáig is hasznomra vált:
munkámmal egybe-kalapácsolt,
az idővel összhangba zárt.

Elalszom. Ébredek. S ha ébren
megszólalok: minduntalan
- legelsőnek -: Hány óra? - kérdem -
A földön most hány óra van?

Csorba Győző fordítása


Bulat Okudzsava: Verkliszó



Bukdácsolva, mint kis hajó viharban,
le-föl, hullámhegyen át, völgyön át,
udvar mélyéről árva verklidallam
küldi felém tömör, nagy bánatát.

Úgy elbúsul, hogy szinte könnyezik.
De fölrikolt egyszerre: mit is hallok?
Kis félresikló, bicebóca hangok
a legtisztább örömet zengetik.

Ujjongjon a dal  megzavart fülünkben,
ha együgyűn is, bárdolatlanul.
Nincs más igazság: élni akar minden,
mielőtt az özönvíz rázudul.

Sem ügyeskedés, sem mézes hazugság
nem kárpótlás a szeretet helyett.
...Százszor is elsütöttem én a puskát -
minden golyómból fülemile lett!


Jevgenyij Vinokurov: Festés



Hát véget ért a tespedés kora!
A székek már halomban. Forr a munka!
Felfordulás támad, de akkora,
hogy minium és mész csöpög hajunkra.
Téglarakás az asztalom helyén.
Elámulok a káosz furcsa báján.
Nem értem, hogy élhettem eddig én
a kispolgári rend sivár lapályán.
A régi érát azzal tisztelem,
hogy festékes hordóra települve
teát iszom. De lusta a kezem,
hogy firniszes arcomat letörülje.
Álmomban csapkod óriás ecset.
Szelet zúgat az üvegtelen ablak.
Hogy új világként megszülessenek,
előbb a világok is széthasadnak!
Sav párolog, orron vág hirtelen,
maró illatok könnyeket facsarnak.

A világot is könnyebb értenem
mélyeiből ennek a zűrzavarnak.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. szeptember 24., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 25)

Jurij Levitanszkij: Szalmaszál




Mikor rendül a föld alattam,
reménytelen mélyeinek
örvénylő alvilága tárul,
s fölcsap az a jeges hideg -
mint ráolvasót, mint könyörgést,
elmormolom ezerszer is:
- Ó, édes munka, tarts meg engem,
kérlek, segíts, kérlek, segíts!
Jóság ölel körül, felém már
munkám enyhítő lelke száll,
s a felejtés fekete árján
felém libeg egy szalmaszál,
roppanó héj, kis semmi pálca,
csepp duda, törékeny hajó,
sztyeppen nőtt nádszálfurulyácska,
egyszál síp, mosolyogtató.

Rab Zsuzsa fordítása


Parujr Szevak: Művészet




Dúdol a szél valami dallamot;
Beethoven húrja szebben nem zenél.

Vak horizonton hajnalfény dereng;
sosem-látott, Rembrandt-festette kép.

Az élet túltesz még Shakespeare-n is,
döbbenetes tragédiáival…

S mi művészetet játszunk, te meg én,
Mégpedig úgy… Nem volt ily eltökélt
Cervantes bús lovagja sem talán.

Bede Anna fordítása


Bella Ahmadulina: Belép a lány



Belép a lány. Tizennyolc éves. Áll.
- Hány esztendős?
- Tizennyóc – válaszolja.
Sokszög: térd meg könyék, arccsont meg áll.
Félszegség, gőg és haj: szélverte boglya.

Csoda az egész: hősi mód sovány,
égő szeméből vitézi tűz árad.
És látom napcserzette homlokán
a füzet fölé görnyedt éjszakákat.

- Tizennyóc – mondta újra. - Engemet
odahaza, nálunk, nem ért meg senki.
De nem baj! Tudom, még költő lehet 
belőlem! - Sír, az arcát el se rejti.

Szeretem, ahogy néz, sötét-vadul,
s hogy fájásig mohó, s jólelkű mégis.
Mosolygok. Rég volt-e, hogy valahol
így álltam én is, így beszéltem én is?

Búcsúzik. Siet. Nincs egy perce sem,
ki kell használni az időt sietve:
báját nem tudva, állni félszegen,
szomorkodni, örömről mit se sejtve.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. augusztus 13., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 24)

Jaan Kross: A jávorbika énekei



1

Ma napkeltekor az erdeifenyők
vörösfeketezöld
árnyékhálója olyan sűrű
hogy nem lehet már áttörni rajtuk
és a pintyek dalözöne úgy cseng
hogy nem is akaródzik áttörni rajtuk

Nesztelen nőnek a lábra
a szürke mohaharisnyák
észrevétlen sűrűsödnek a háton
lehullt fenyőtűk jávorbarna gyapja

Árnyékszarvakkal
szétöklelve az árnyéksereget
eltűnök
a vörösfeketezöld árnyékszövevényben

2

Szürke mohaszigetek
halmok barna hajlatai
emelkednek a hajnali ködben
fejem mohacsomókkal befedett bozontos dombját
sötét fenyőág-szarvaimat
magasba emelem
vérben forgó szemmel

Belebőgök 
a hajnali ködbe

mézsárga homokdombokon át
mikor jávorünők nyaka
felrémlik előttem

át lilazöld tavakon
mikor felserkenéseimben
jávorborjak szeme csillan

párázó remegő kavargó tüzes hördülésekben
bömbölöm ki jávorlelkemet

mmmm mmmm mmmm mmmmm
mmm-mmező
mmm-mmélyvíz
mmmm-mmennybolt
mmmm-mmoha
mmmm-mmagam!

Képes Géza fordítása


Tamaz Csiladze: Kis állomás



Messze, túl az úton
szétszórt falu párállik a ködben,
odafönn csillagok közt
szenderegnek a nyárfák,

szemafor parázslik
a töltés szélén -
vadrózsabogyó.

Kilépsz a sínekhez
vársz valakit
szobormereven.
Ágyúk árnyéka ilyen.

A pőre puszta fölé lebegő
óriási, narancsszínű hold
felizzítja a kis megálló
talpalatnyi peronját.

Otthonos és fenséges az ég, 
akár egy pantheonb,
sírkövön elszórt
szegfűszirmok a csillagok.

Az idő, amelyben
vonatok körbe cikáznak,
veled van tele, és
füttyszóval
és lobogókkal.

Egyszercsak fölrepesnek a sínek,
és egy szitakötő
kilobban, akár a gyertya.

Ezen a kis állomáson
csak másodpercre
torpannak meg a mennydörgő vonatok.

Rab Zsuzsa fordítása


Marina Cvetajeva: Hajnal a síneken



Míg a nap égre nem tör,
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sinekből
összerakosgatom hazámat.

Talpfákból és nyirekből,
hideg nyarakból, árvaságból,
míg a nap az égre nem tör,
míg nem jön pályaőr, ki rám szól.

A köd kegyesen ámít.
Még homály gyolcsába takarva
alszik a zúzott gránit,
meg a mezők sakktábla-rajza.

Ködből, madárseregből...
A hollófényű sínek-hozta
kósza, hazug hírekből...
Egy kődobás – még itt van Moszkva!

És sorra megjelennek
- mint ködből idézett valóság - 
makacs tekintetemnek
széles tájaid, Oroszország!

Kibontom, szélesebbre!
S képzeletemből felrohanva
kúszik a köd-sinekre
a tűzkárosultak vonatja.

Vagonjain komorló
írás, öles kátrány-betűkkel:
„Negyven ember és nyolc ló”.
(Nekem ez is – örökre tűnt el.)

Sín-kígyó, talpfa-erdő.
Sorompóvá sürül a távol...
Nyirokból és didergő
nyirekből, ködből, árvaságból,

míg a nap égre nem tör
és bujtó kedve szét nem árad,
ködökből és sinekből
felépítem megint hazámat

tisztára és igazra.
Kék sínpár, végtelenbe indul...
Ott... még ott csillog az arca
a síneken... a síneken túl!

Rab Zsuzsa fordítása

2018. augusztus 4., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés 23)

Borisz Paszternak: Utazás



Fut a gőzös, zihál rohanva,
kerekeket pörget a gép.
S körül a fenyves csupa gyanta,
és nyírfákat lenget a lanka,
s elóttünk fut valami még.

Fut az út, oszlopok nyüzsögnek,
s a kalauznő haja repked
s a rétre korom leple terjed,
attól lesz kesedűbb a lég.

Tombol a dugattyú, a henger,
hajtókarok villámlanak,
a pálya mentén úszva leng el
egy kánya-forma árny-alak.

Köhög a masina a füstben,
mit sapkájaként félrevág, 
s az erdők, mint letűnt időkben,
mint hajdan, e sürgésre körben,
ügyet se vetve, áll időtlen,
csak áll és szendereg tovább.

És valahol a városok,
mint rég, távolból integetve - 
oda vontatják estelente
a régi állomás-sínekre
az újonnan-jött vonatot.

A csarnokokból kiözönlött
utas-tömeg kavarog ott,
s jönnek vonatkísérők, őrök,
kalauzok, pénztárosok.

Sa férfi, ki titkába görnyedt,
ím a kanyarban elveszett,
fölszabta szőnyegét a kőnek,
szétdúlt szigorú tömböket,
gödröket, kürtőket, tetőket, 
hotelt, színházat, hirdetőt meg
hársfasort, sétányt és teret.

Kapualjat, kaput, falat,
lakást, udvart, lépcsőt a mélyben -
hol szenvedélyek játszanak
a világ-változás nevében.

Garai Gábor fordítása



Olzsasz Szulejmen: Hegyomlás



Féktelen harsanású férfitorkok,
Egy-ölelésben tél és délibáb.
Ó hegyek ritmusa, könnyű köd-ormok,
napfény-egyszerű pusztai világ!
Kövön a repedés kígyóként tekereg,
nyírgyökerek a porfírt
széthasítják.
Tipratják lovas nomádseregek
a korrózió-meglehelte sziklát.
A karaván-kutyák
némán loholnak
a tingva vonuló tevék után,
az üres égre szimatolnak,
hogy esőt hoz a szél talán.
Hová, karaván? Porviharaid
kinek készülsz sárga arcába köpni?
Milyen ösvények
hajlós ágait
mennek málhás tevéid összetörni?
Homokfelhőt ver a Takla-Makán.
Óvatosan a hágón! Hogyha volna
egy üres nyereg, végy fel, karaván!
Gyerünk oda, ahol hegyek omolnak!

Rab Zsuzsa fordítása


Vlagyimir Majakovszkij: Kikötő



Vizek lepedőjén hasaltam,
mit fehér fogsor tépdesett.
Hajókürt búgott, téz-zsivajban
szerelem áradt, s élvezet.
Öblök bölcsőiben a csónak
vas-anyja kebelén szopott.
Fülében a süket hajóknak
násfák voltak a horgonyok.

Kálnoky László fordítása

2018. július 19., csütörtök

A végtelenség szomja (Visszatérés 22)

Marina Cvetajeva: Mindegy



„Honvágy gyötör!” Milyen silány
kis ál-sóhajtás ez a mondat!
A sorsom mindenütt – magány.
Nem édesmindegy, hol szorongat?

S hogy milyen utcán cipelem
piaci kosaram – a házba,
mely éppúgy nem haza nekem,
mint egy kórház vagy egy kaszárnya?

Mindegy az is: végezetül
miféle rab-oroszlán-pózban
szenvelgő emberek közül
menekülök, hogy elhúzódjam

magamba, sarki medveként,
mely nem lel jéghegyet a tájon.
Szívem hol nem leli helyét,
hogy hol futom vesszőfutásom,

mindegy… Az anyanyelv meleg
tej-illatát, ízét sem érzem.
Milyen nyelven nem értenek - 
mindegy az is, mindegy egészen.

(Ki értsen? Az újságfaló,
ki borsos pletykákra vadászgat?
Egy kurta századé a szó,
az én hazám meg: minden század!)

Állok szikáran, mereven,
kidőlt fasor utolsó tönkje.
Minden, mindenki idegen.
Elmúlt belőlem mindörökre

a múlt. Emléket és jelet
és dátumot – mindent feledtem.
Magából mindent kivetett
Ki-tudja-hol-született lelkem.

Mert megőrizni nem tudott
hazám. Már senki nem találhat
bennem egy ismerős zugot,
egy tenyérnyi hazai tájat.

Már minden ház üres nekem.
Csupa „mindegy”!, csupa „hiába!”…

Csak ne csapódjék hirtelen
elém egy berkenyefa ága!…


Szergej Jeszenyin: Elindulok



Elindulok, szelíd zarándok,
mezítlábas szegénylegény,
amerre úsznak zsenge ágak
nyírfaderék fehér tején.

A földet véges-végig mérem,
követve képzelt csillagot.
Közelgő jósorsom remélem,
míg rozstáblák közt ballagok.

Piros almát emel az égre
a hajnal hűvös tenyerén.
Kaszások indulnak a rétre,
énekük lassan ring felém.

Falu-sövény mellett haladva
csöndes igéket mormolok:
százszor boldog, ki elfogadta
a tarisznyát, vándorbotot,

boldog, kit gyér öröm vigasztal,
barát, ellenség elfeled,
kit dűlő, mezsgyekő marasztal,
s ki csak kévéknek hajt fejet.


Jevgenyij Vinokurov: A végtelenség szomja



A végtelenség szomja ez: gyalog 
nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye... 
Utakat róni nagyszerű dolog. 
Hogy megadta a sors, milyen szerencse!

A járás jó zamatát ízleled. 
Eredj, ha csábít bújával a térség!

A hajnalon ha pipacs szendereg, 
reggel már úgy köszönt, mint ismerősét.

Mi az út? Rakosgatod lábadat, 
arra, hol felhőtrón magaslik égnek. 
Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad, 
és mélyükre szívnak a messzeségek.

Magadban érzed lüktetésüket 
s beleoldódol lassan az egészbe. 
Láthatatlan leszel. Vak és süket.

De ezt már nem veszed magad sem észre.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. július 2., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 21)

David Szamojlov: A faluban hála az háznak



A faluban hála az háznak,
és a gyertyának, s hála a tgetőnek,
hála a fáknak, s csillagok hadának,
mikor a szél mint gyertyát oltja őket.

A falusi tücsöknek hála, hála,
és az olajnak s a lámpabélnek,
mikor hóvihar zúdul a határra,
s a hangja dörgő medveének.

Hála szomszédasszonynak és komának,
s a házőrző kuvasznak,
mikor hold-verten mind az ágak
ködben nyugosznak.

S az igaz észnek is hála legyen,
és az első betűvetésnek…
S áldott legyen a szerelem…
Mindnek, mindenkor hálaének!

Lator László fordítása


Ioszif Nonesvili: Tevék



Sárgában izzó földhatár, homok felhőzte ég.
Mentek végtelen útjukon a csüggeteg tevék.

Kóró kínálta szájukat tüskés csomóival.
Hangos, szapora csámcsogás és csengettyű-zsivaj.

Imbolygott púpjuk reszketeg, mint sorsuk mérlege,
nehéz, világ-nagy fájdalom tömege fért bele.

Vonult a sívó homokon a hosszú karaván,
rémlett: titkon lopózkodik egy idegen után.

Sárgában izzó földhatár, homok-felhőzte ég.
Mentek, mint lassó századok, vonultak a tevék.

Most rám néz hosszan némelyik, és mellém oldalog.
Bizony, barátaim, sokat tudok tirólatok!

Titkaitokat ismerem, fájdalmatok tudom:
ott ringtok álmotokban az aranyporos uton,

málhátok indus fátyol és kínai szűz-selyem,
szép lányok bomlanak virágba bennük ékesen.

Várta a messzi mátkapár jöttötök ünnepét.
Emlékeztek-e: sok arany kösöntyűjük zenélt…

Szomjú, veszejtő, hosszú útra emlékeztek-e?
Magasotokban villogott ifjak sugár szeme.

Mondják, amikor Tbiliszi alá érkeztetek,
tárult kapu, lódult harang, ujjongott értetek…

Megvagytok még, de hol maradt a régi rangotok?
Nagy, lomha lábatok alól már elfut a homok:

a sivatag, ahol bogáncs tengődött és tövis,
virágot hajt, füvet növell, terem gyümölcsöt is,

a halott sárga homokot zöld élet söpri szét.
Majd megszeretitek ti is az édes fű izét!

Tevék, számítunk rátok is! Van munka még elég!
Nem juttok állatkertbe, nem! Föl a fejjel, tevék!

Rab Zsuzsa fordítása


Ralf Parve: A darvak krúgatásának szomorúsága messzire hallatszik az ég alatt



Jövetelük és elmenetelük
egyként fájdalmas utazás
e szürke égbolt alatt
e porlepte vidék fölött -
mennek, hogy újra jöjjenek,
jönnek, hogy újra útra keljenek.

Szülőhazámban kurták a nyarak.
Alig kezdődik:
minden arany-érett.

Menyasszonyian zsenge almafák,
fukar föld szárba szökkenő vetése,
kaszát rettegő lucerna és széna -
nem élnek soká, mint a korhelyek.

Hamar érkezik nyakunkra az ősz -
esők és ködök, dérgyöngyök peregnek.

Holttá merevedik a tar mező.
Levél hulladoz. Gallyak rácsai
a szeszélyes szél hullámaival
birkóznak akaratosan,
értelmetlen férfi-erőt csiholva.

Élettelen ágak közt ottmarad
a csőrrel font ezernyi fészek,
eljött az útrakelés ideje
a felhőbarázdás égbolt alatt -
de új tavasz reményét zengi fennen
sok szélbemártott csőr:
krú-krú-krú-krú!

Kormos István fordítása

2018. június 23., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés, 20)

Enn Vetemaa: Öregasszony, bicikli, domb



A meredek dombra, a szélmalom
s a lemenő nap szelete felé
száguld nyílegyenest a kaptatón
egy hatpudos szüle.

Az áldóját, hogy nyomja a pedált!
A megszeppent hátsókerék a nyolcasokat csak úgy hányja!
Az ájultra préselt ülés
fulladozva csuklik a zökkenőkön.
Az áldóját, hogy nyomja a pedált!

Ing-reng, mint fenséges kolosszus,
jobbra lendül és balra lendül
a taposás vad ritmusára.

Észthon, Maarjamaa, Mária Földje!
Vakondtúrás csak minden dombod
aranyat érő lányaidnak,
kik vénkorukra is ilyen erős-szilajok
széldagasztotta ruhájukban!

Rab Zsuzsa fordítása


Juvan Sesztalov: Ének a tajgán



Ki őrzi a rénszarvasokat?
Felkél a Nap,
s úgy tartja őket meleg tenyerén
mint a fűszálakat.

Nap -
te nappali pásztor!
Ki legelteti éjjel a rénszarvasokat?

Ha Étposz-kisz szeme,
a Hold szeme ferdén sandít a földre
mint az ázsiai ember szeme:
akkor a szarvas – a tajga villáma -
farkasok foga közt
vérzik el.

Hold – éjszaka fénye!
Hold -
szarvasok éjszakai pásztora!

De a Nap semmiértfénylik egész nap:
a napot ellopják a felhők
ezek a fekete tolvajok,
a fény tolvajai.

És olyan lesz a Nap,
mint az őserdő asszonya,
aki kendővel fedi el arcát
a kíváncsi szemek elől.

Éjszaka az Ural mögé evez a Nap,
éjszaka alszik a nap…
És íme, a farkasok
nyüzsögnek, mint a férgek.

Éjszaka ömlik a vér.
A tajgán a szarvasok élete
olvad el, mint tavasszal a hó.
És Étposz-kisz, a Hold
nagyon is állhatatlan:
hol nő, hol fogy,
a szarvasok agancsába akasztja szarvát.
De a sötét éjszakában minden mindegy.
Farkasok vicsorgatják fogukat.

A szarvasok igazi pásztora az ember,
csak ő barátja mindennek, ami él.
Ahogy forog a Föld,
forog, nem áll meg pillanatig sem:
az ember szíve sem
pihen soha meg.

Nő a fű, mint ahogy
nőnek a szarvasok -
tél ködein át gyöngyházfénnyel
távoli tavasz int.

Rénszarvaspásztor
áll a világ közepin.

Képes Géza fordítása


Vlagyimir Vologyin: Fenyves



Fenyők, fenyők, fenyves tájak,
ékességei hazámnak,
zöld tengerek, birodalmak,
ti adtok nekem hatalmat - 
Ver, dobog
                az ember szíve,
mintha fenyves zúgna benne.

Föntről napfény zuhog fölé,
lentről vérem árad felé,
föld alatt futó gyökerek
mind a szívemben erednek,
erőt erdőmnek ők adnak,
és otthont a lelkes vadnak.
Fenyves-szívem, megvédelek,
bárki rontana is neked
Ellenség! Ha kedved támad
vérét csorgatni hazámnak,
fenyves földre nem engedlek,
erdeimtől elkergetlek.
Madár képében ha repülsz,
folyóm elől nem menekülsz,
vetlek jávorszarvas elé,
taposson a földbe belé,
neve szent volt, az volt régen,
tégedet mégse kíméljen.
Vagy réncsordát küldök reád,
mártsa beléd mind a szarvát,
hányjon, vessen csont-tüskéken,
ott pusztulj el agancs-élen;
vészbe senkit ne taszíthass,
több életet ki ne olthass!

Fenyves, fenyves táj:
hű szívem,
bolondulásig életem,
jó nép hazája, boldogé,
ösvényét járó vadaké.

Csoóri Sándor fordítása