2018. július 19., csütörtök

A végtelenség szomja (Visszatérés 22)

Marina Cvetajeva: Mindegy



„Honvágy gyötör!” Milyen silány
kis ál-sóhajtás ez a mondat!
A sorsom mindenütt – magány.
Nem édesmindegy, hol szorongat?

S hogy milyen utcán cipelem
piaci kosaram – a házba,
mely éppúgy nem haza nekem,
mint egy kórház vagy egy kaszárnya?

Mindegy az is: végezetül
miféle rab-oroszlán-pózban
szenvelgő emberek közül
menekülök, hogy elhúzódjam

magamba, sarki medveként,
mely nem lel jéghegyet a tájon.
Szívem hol nem leli helyét,
hogy hol futom vesszőfutásom,

mindegy… Az anyanyelv meleg
tej-illatát, ízét sem érzem.
Milyen nyelven nem értenek - 
mindegy az is, mindegy egészen.

(Ki értsen? Az újságfaló,
ki borsos pletykákra vadászgat?
Egy kurta századé a szó,
az én hazám meg: minden század!)

Állok szikáran, mereven,
kidőlt fasor utolsó tönkje.
Minden, mindenki idegen.
Elmúlt belőlem mindörökre

a múlt. Emléket és jelet
és dátumot – mindent feledtem.
Magából mindent kivetett
Ki-tudja-hol-született lelkem.

Mert megőrizni nem tudott
hazám. Már senki nem találhat
bennem egy ismerős zugot,
egy tenyérnyi hazai tájat.

Már minden ház üres nekem.
Csupa „mindegy”!, csupa „hiába!”…

Csak ne csapódjék hirtelen
elém egy berkenyefa ága!…


Szergej Jeszenyin: Elindulok



Elindulok, szelíd zarándok,
mezítlábas szegénylegény,
amerre úsznak zsenge ágak
nyírfaderék fehér tején.

A földet véges-végig mérem,
követve képzelt csillagot.
Közelgő jósorsom remélem,
míg rozstáblák közt ballagok.

Piros almát emel az égre
a hajnal hűvös tenyerén.
Kaszások indulnak a rétre,
énekük lassan ring felém.

Falu-sövény mellett haladva
csöndes igéket mormolok:
százszor boldog, ki elfogadta
a tarisznyát, vándorbotot,

boldog, kit gyér öröm vigasztal,
barát, ellenség elfeled,
kit dűlő, mezsgyekő marasztal,
s ki csak kévéknek hajt fejet.


Jevgenyij Vinokurov: A végtelenség szomja



A végtelenség szomja ez: gyalog 
nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye... 
Utakat róni nagyszerű dolog. 
Hogy megadta a sors, milyen szerencse!

A járás jó zamatát ízleled. 
Eredj, ha csábít bújával a térség!

A hajnalon ha pipacs szendereg, 
reggel már úgy köszönt, mint ismerősét.

Mi az út? Rakosgatod lábadat, 
arra, hol felhőtrón magaslik égnek. 
Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad, 
és mélyükre szívnak a messzeségek.

Magadban érzed lüktetésüket 
s beleoldódol lassan az egészbe. 
Láthatatlan leszel. Vak és süket.

De ezt már nem veszed magad sem észre.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. július 2., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 21)

David Szamojlov: A faluban hála az háznak



A faluban hála az háznak,
és a gyertyának, s hála a tgetőnek,
hála a fáknak, s csillagok hadának,
mikor a szél mint gyertyát oltja őket.

A falusi tücsöknek hála, hála,
és az olajnak s a lámpabélnek,
mikor hóvihar zúdul a határra,
s a hangja dörgő medveének.

Hála szomszédasszonynak és komának,
s a házőrző kuvasznak,
mikor hold-verten mind az ágak
ködben nyugosznak.

S az igaz észnek is hála legyen,
és az első betűvetésnek…
S áldott legyen a szerelem…
Mindnek, mindenkor hálaének!

Lator László fordítása


Ioszif Nonesvili: Tevék



Sárgában izzó földhatár, homok felhőzte ég.
Mentek végtelen útjukon a csüggeteg tevék.

Kóró kínálta szájukat tüskés csomóival.
Hangos, szapora csámcsogás és csengettyű-zsivaj.

Imbolygott púpjuk reszketeg, mint sorsuk mérlege,
nehéz, világ-nagy fájdalom tömege fért bele.

Vonult a sívó homokon a hosszú karaván,
rémlett: titkon lopózkodik egy idegen után.

Sárgában izzó földhatár, homok-felhőzte ég.
Mentek, mint lassó századok, vonultak a tevék.

Most rám néz hosszan némelyik, és mellém oldalog.
Bizony, barátaim, sokat tudok tirólatok!

Titkaitokat ismerem, fájdalmatok tudom:
ott ringtok álmotokban az aranyporos uton,

málhátok indus fátyol és kínai szűz-selyem,
szép lányok bomlanak virágba bennük ékesen.

Várta a messzi mátkapár jöttötök ünnepét.
Emlékeztek-e: sok arany kösöntyűjük zenélt…

Szomjú, veszejtő, hosszú útra emlékeztek-e?
Magasotokban villogott ifjak sugár szeme.

Mondják, amikor Tbiliszi alá érkeztetek,
tárult kapu, lódult harang, ujjongott értetek…

Megvagytok még, de hol maradt a régi rangotok?
Nagy, lomha lábatok alól már elfut a homok:

a sivatag, ahol bogáncs tengődött és tövis,
virágot hajt, füvet növell, terem gyümölcsöt is,

a halott sárga homokot zöld élet söpri szét.
Majd megszeretitek ti is az édes fű izét!

Tevék, számítunk rátok is! Van munka még elég!
Nem juttok állatkertbe, nem! Föl a fejjel, tevék!

Rab Zsuzsa fordítása


Ralf Parve: A darvak krúgatásának szomorúsága messzire hallatszik az ég alatt



Jövetelük és elmenetelük
egyként fájdalmas utazás
e szürke égbolt alatt
e porlepte vidék fölött -
mennek, hogy újra jöjjenek,
jönnek, hogy újra útra keljenek.

Szülőhazámban kurták a nyarak.
Alig kezdődik:
minden arany-érett.

Menyasszonyian zsenge almafák,
fukar föld szárba szökkenő vetése,
kaszát rettegő lucerna és széna -
nem élnek soká, mint a korhelyek.

Hamar érkezik nyakunkra az ősz -
esők és ködök, dérgyöngyök peregnek.

Holttá merevedik a tar mező.
Levél hulladoz. Gallyak rácsai
a szeszélyes szél hullámaival
birkóznak akaratosan,
értelmetlen férfi-erőt csiholva.

Élettelen ágak közt ottmarad
a csőrrel font ezernyi fészek,
eljött az útrakelés ideje
a felhőbarázdás égbolt alatt -
de új tavasz reményét zengi fennen
sok szélbemártott csőr:
krú-krú-krú-krú!

Kormos István fordítása

2018. június 23., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés, 20)

Enn Vetemaa: Öregasszony, bicikli, domb



A meredek dombra, a szélmalom
s a lemenő nap szelete felé
száguld nyílegyenest a kaptatón
egy hatpudos szüle.

Az áldóját, hogy nyomja a pedált!
A megszeppent hátsókerék a nyolcasokat csak úgy hányja!
Az ájultra préselt ülés
fulladozva csuklik a zökkenőkön.
Az áldóját, hogy nyomja a pedált!

Ing-reng, mint fenséges kolosszus,
jobbra lendül és balra lendül
a taposás vad ritmusára.

Észthon, Maarjamaa, Mária Földje!
Vakondtúrás csak minden dombod
aranyat érő lányaidnak,
kik vénkorukra is ilyen erős-szilajok
széldagasztotta ruhájukban!

Rab Zsuzsa fordítása


Juvan Sesztalov: Ének a tajgán



Ki őrzi a rénszarvasokat?
Felkél a Nap,
s úgy tartja őket meleg tenyerén
mint a fűszálakat.

Nap -
te nappali pásztor!
Ki legelteti éjjel a rénszarvasokat?

Ha Étposz-kisz szeme,
a Hold szeme ferdén sandít a földre
mint az ázsiai ember szeme:
akkor a szarvas – a tajga villáma -
farkasok foga közt
vérzik el.

Hold – éjszaka fénye!
Hold -
szarvasok éjszakai pásztora!

De a Nap semmiértfénylik egész nap:
a napot ellopják a felhők
ezek a fekete tolvajok,
a fény tolvajai.

És olyan lesz a Nap,
mint az őserdő asszonya,
aki kendővel fedi el arcát
a kíváncsi szemek elől.

Éjszaka az Ural mögé evez a Nap,
éjszaka alszik a nap…
És íme, a farkasok
nyüzsögnek, mint a férgek.

Éjszaka ömlik a vér.
A tajgán a szarvasok élete
olvad el, mint tavasszal a hó.
És Étposz-kisz, a Hold
nagyon is állhatatlan:
hol nő, hol fogy,
a szarvasok agancsába akasztja szarvát.
De a sötét éjszakában minden mindegy.
Farkasok vicsorgatják fogukat.

A szarvasok igazi pásztora az ember,
csak ő barátja mindennek, ami él.
Ahogy forog a Föld,
forog, nem áll meg pillanatig sem:
az ember szíve sem
pihen soha meg.

Nő a fű, mint ahogy
nőnek a szarvasok -
tél ködein át gyöngyházfénnyel
távoli tavasz int.

Rénszarvaspásztor
áll a világ közepin.

Képes Géza fordítása


Vlagyimir Vologyin: Fenyves



Fenyők, fenyők, fenyves tájak,
ékességei hazámnak,
zöld tengerek, birodalmak,
ti adtok nekem hatalmat - 
Ver, dobog
                az ember szíve,
mintha fenyves zúgna benne.

Föntről napfény zuhog fölé,
lentről vérem árad felé,
föld alatt futó gyökerek
mind a szívemben erednek,
erőt erdőmnek ők adnak,
és otthont a lelkes vadnak.
Fenyves-szívem, megvédelek,
bárki rontana is neked
Ellenség! Ha kedved támad
vérét csorgatni hazámnak,
fenyves földre nem engedlek,
erdeimtől elkergetlek.
Madár képében ha repülsz,
folyóm elől nem menekülsz,
vetlek jávorszarvas elé,
taposson a földbe belé,
neve szent volt, az volt régen,
tégedet mégse kíméljen.
Vagy réncsordát küldök reád,
mártsa beléd mind a szarvát,
hányjon, vessen csont-tüskéken,
ott pusztulj el agancs-élen;
vészbe senkit ne taszíthass,
több életet ki ne olthass!

Fenyves, fenyves táj:
hű szívem,
bolondulásig életem,
jó nép hazája, boldogé,
ösvényét járó vadaké.

Csoóri Sándor fordítása

2018. június 18., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 19)

Nyikolaj Zabolockij: Nyári est



Bágyasztó még a fény az esti égen.
A csorda: ringó testű sok tehén,
apró pásztorfiúk kíséretében
ballag már messziről a part gyepén.
A martnál csillogó a táj folyója,
s ez is szemet vonzó gyönyörűség:
a menny a fényes tükröt átkarolja
s a boldog frigyben lelkesedve ég.
A felhőkből rózsás formák születnek,
összeszövődve lengenek kuszán,
majd alakjukat váltva ellebegnek
dél és nyugat felé egymás után.
S a víz, amelyre csókot hint az este,
olyan mint lány, ki félig szendereg, 
alig rezzent hullámot még a teste,
a csók még nem részegítette meg.
A játék még kedvetlenségbe ejti
s húzódozik, pedig az álmon át
előre érzi s vágyakozva sejti
augusztus nagy tüzét és mámorát.

Áprily Lajos fordítása


Justinas Marcinkievicius: Erdőirtás



Nyesik az ágakat az égből -
s ottmarad egy üreg.
A tönknél állatok gyülekeznek,
s az évgyűrűk papirusztekercséből
olvassák az erdő történetét.

Tűz ég.
Forgács illatozik.
   Véres a fejsze.
   Áfonyacseppek.

Ezt a nyárfát itt ne vágjuk ki -
gyermekkorom keres rajta
vadgalambfészket.

Tej habja.
Vér habja.
Kígyócska kúszik a mohán -
kidöntött fa
óriástörzse
mesém, otthonom de messze.

Estére madarak jöttek,
ágakba vájva karmuk.
És tartották a fákat,
hogy ki ne dőljenek.

Tandori Dezső fordítása


Olzsasz Szulejmen: Számum



Befúj, behord mindent a homok,
besöpör, betemet.
                           S én félek:
sehova el nem futhatok,
hogy minaret tetejéről
kiabáljak a szélnek.

A század utolsó jajszava száll,
homokviharként száll az idő,
tép-szaggat, görcs gyökeret kicibál,
oázis fája reccsen, mint gyufaszál.

Tenyeremmel a számat görcsösen befogom,
elfödözöm szememet.
Nemzetségemet siratom,
meztőimet, szép termő kertjeimet.

Homoktól csikorog torkomban a sírás,
behordta a szél,
de kitör,
            magának utat ás,
kúszik a homokon,
                             nyomában vér feketéll.

A puszta felett kihalt minaret,
mint égre vonító kutya torka.
Behordja a szél
                        szülőhelyemet,
behordja, behordja…

Rab Zsuzsa fordítása

2018. június 12., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 18)

Justinas Marcinkievicius: Magunkról



Elfogadjuk egymást sors helyett:
alig értjük már, minek-mit.
Élünk változatlan. Meglehet,
asztalunk-székünk öregszik.

De a lányunk, nézd, kinyitja már
egyedül az ajtó szépen.
Szerelmünk mottója körbejár,
ártatlanság nagy szemében.

Olyan szörnyen köznapi, ezért
oly szörnyen felfoghatatlan
ingoványba süpped évre év,
menthetetlen fogyva lassan.

Csak a szív nem adja meg magát,
visszahúz oda ma is még,
hol szerelmünk érlelt gabonát, 
mint nem gyógyuló betegség,

mely átjár, édes kínokat
sajdít, s szíved egyre könnyebb…
S ha földre rogyok súlya alatt,
legalább tudom, mi öl meg.

Tandori Dezső fordítása


Gleb Gorbovszkij: Ketten



Feleségét nem látta tíz éve.
Éjjel jött meg.
Kopottan, sután.
De nem külországból hazatérve,
nem is hosszú háború után.
Csak úgy elment egyszer a világba,
jószerencsét űzni,
könnyű pénzt.
Elpazalta erejét – hiába.
Hazajött.
Ó istenem… No nézd!
Mint egy film. A nő kövülten áll.
Nézi férjét csüggedten. Leülnek.
Megbocsátott ő ennél különbet!
Bor is kerül. „Aljona, igyál...”
Vastag derék. Zsírpárnák.
Igen…
Tíz év. Merre lelni meg a múltat?
Ugyan melyik
réteg alatt nyughat
a törékeny régi szerelem?
Most poharát bámulja a nő.
Mintha más bolygó
lakója volna.
Forgolódik köztük hánytorogva
az idő.
Az óceán-idő.

Rab Zsuzsa fordítása


Ellen Niít: Ez a föld




 „...hogy mívelné a földet,
    Amelyből vétetett vala...”
                  Mózes 1. 3. 33.

Ez a föld
tele szedetlen krumplival,
az enyém.
Ez a vadvizes, sovány rét,
csenevész, gyér boglyáival,
az enyém.
Ez az aszatos, köves szántó,
ez a szulákos útszél,
ez az ingovány,
ez a holt mocsár
az enyém.

Felelek értük.
Felelnek értem.

*

Az utam itt ered.
Zsombékról zsombékra lépek
földem puha héján,
mocsárszemek: lihogók körülöttem,
és napfényes meder.

Jobb-e vajon a só-kiverte
zsombékok biztonsága
a lihogók napos szeménél?

*

Ez volt a dolgom - 
a sáros földből felszedni a krumplit.
Derekam hétrét, tíz ujjam a földben.
Fakó-szürke sőben ázó
ponyva
a vállamon.

Meg kellene vetnem
ezt az esőtől szürke szüretet,
vagy szeretnem
hátam görnyedt ívét?

*

Ez volt a földem -
borzas aszat, mészkő-kavics,
termőföld, egy maroknyi,
tózegmocsár, pólingok füttye fölötte,
út menti bozót dzsungele,
málnaindát fogjtogató szulák.

A szulák világító virága
fehér és tiszta.
Mintha nem sejtené,
mit művel a szára.

*

A mészkő méhébe
magot vetettem,
kihajtottam a semlyékre a nyájat.
Megyek haza.
Fülemben pólingok szava,
lábam alatt szúrós aszat,
szívem fölött szulák virága.

Hogy is gyűlölném a szulákot?
Mért átkoznám a lankák kavicsát?
Mért vágyódnék a pálmaerdők édenébe,
áhítoznék zsíros feketeföldre?

Az utam itt ered.
Ez volt a dolgom.
Ez az én földem.
Felelek érte.
Ő meg
felel értem.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. június 6., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 17)

Bulat Okudzsava: Szerelmem utcája



Majd a régi sörházat becsukják,
új verébhad ül az ágakon.
Szerelmem utcáját, ezt az utcát
újrakeresztelik egy napon.
És majd ráillő nevet találva,
becézgetik újdonsült nevén,
ronggyal fényesített utcatábla
ragyog frissen minden szögletén.
Hanem őrzik még a kapualjak
verseimnek cinkos dallamát.
Lányok mátkasorban így maradnak
férfivesztő háborúkon át.
A kőműves persze nem gyanítja,
vagy ha tud is róla, mit neki!
Csákányát a falakra zuhintja,
ezt az utcát úgy szépítgeti.
De mi összegyűlünk, nyugtalan had,
felrepülünk, mint verébcsapat,
amint a hó roskadozva olvad,
szerelmünk utcája hívogat.
Sima aszfalt feszül ott azóta,
kéklik, mint a januári jég,
emlékek kölkesszeme kiszórva,
kóbor hadunkat csábítja még.


Anna Ahmatova: Utolsó pohárköszöntő



Éljen hát felperzselt tanyám,
én ádáz életem,
a kettesben cipelt magány.
Neved is éltetem.
Éljen az árulás szava,
szemed, a rámfagyott,
a világ durva igaza…
S hogy Isten elhagyott…


Szilva Kaputikjan: Feltételes megálló



Mint ódon könyvlapok, úgy zizegnek a fák.
Tolsztoj vén erdeje, fenséges, vad, magányos.
Balzsamot hint reám a hűvüs, zöld világ,
messze az ördögi, az eszevezett város.

Megyek, nehéz az út, ólmosan lépkedek
a te vidékeden, ó Karenina Anna!
Koloncnehéz szívem botlasztja léptemet,
vagy a te hajdani bánatod üszke-hamva?

Fájdalmas áldozat, Anna!… Mi haszna volt?
Azért töretted szét büszke fejed a fémen,
hogy esendő szívünk, ez a szegény bolond,
vergődjön csak tovább, füstölgő szenvedélyben?

Megint – a szűk világ, egysejtű ösztönök,
megint – a férfi: ész, akarat, vágtató ló,
megint – a női szív, az oktalan, örök
szeretetszomjazó, láb alatt hánykolódó,

s megint – az állomás, sínek ollóival,
kísértő telefon, úton-útfélen ránk les,
elég egy mozdulat – valahol felrivall,
és beleszól egy hang, mosolygó-győzedelmes…

Taníts meg, Anna hát – inkább a sínre hullni,
semmint győztes elé megadón leborulni!


Rab Zsuzsa fordításai

2018. május 28., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 16)

Konsztantyin Szimonov: Szeretlek



„Szeretlek” - vallottad nekem,
de csak éjjel, alig rebegve,
s a „tűrlek”-et is nehezen
tartottad vissza reggelente.

Hittem ajkadnak s mind vadabb
kezednek is a vaksötétben,
de láthatatlan szavadat
nem hittem éjjelente mégsem.

Nem csaltál, én ismertelek, 
akartad, hogy szíved szeressen,
s hazudni csak éjjel lehet,
mikor a test az úr a lelken.

De reggel, józanul, mihelyt
ismét a lélek az erősebb,
nem mondtál volna egy igent
nekem, az ott reménykedőnek.

A háború jött, válás, peron,
hol ölelkezni sincs elég hely,
s egy vicinális kis vagon
bresztlitovszki rendeltetéssel.

Este volt, s már remény se volt
éjre, örömre, ágymelegre.
„Reménytelen” - mint a sikolyt
ejtetted csókod köpenyemre.

És hogy az éji szerelem
szavával össze ne zavarjam:
„Szeretlek” - mondtad hirtelen,
de szinte higgadtan, de halkan.

Ilyen nem voltál még soha,
mint ott, abban a búcsúpercben.
Szeretlek… Peron, éjszaka,
bánattól hideg kéz kezemben.

Tellér Gyula fordítása


Marina Cvetajeva: Így élek



Föld-egyszerűen élek,
Viskóm szegény vacok.
Messziről idetévedt
Szigetlakó vagyok. 

Igy élek. Senki nem kell.
De zörget valaki!
S kunyhómat perzselem fel,
tüzén főzök neki.

Rám néz – enyémnek érzem.
Marad, ha már leült.
A törvényt tudja vérem,
az ősi egyszerűt.

Ha kellene az újhold -
én megkeríteném.
S ha továbbmegy – nem is volt,
nem volt – sem ő, sem én…

Még csupa seb nyomától
az út. De beheged,
mire egy másik vándor
bezörget majd: „Vizet!”

Rab Zsuzsa fordítása


Jurij Levitanszkij: Hófúvások évszaka



Felfénylik a vászon. Hó ered.
Egy ember az utcán lépeget.
Mélységes-mély hóba fúlt a város,
vánkos-nagy hó huppan a lapátról,
havat hánynak teherautókra,
elszállítják
ünnepélyesen.
Hó ül a járókelők kalapján,
hó hever a vállon meg a háton,
cipelik fáradhatatlanul
keresztül-kasul a téren, utcán.
Valahol a városrengetegben
telefonfülkében áll egy ember.
Telefonfülkében áll egy asszony
valahol a föld másik zugában,
valahol a Mindenségen is túl,
valahol a szomszéd utcasarkon -
elnyújtott, kitartó csöngetések
vergődnek a fülkében sokáig,
áttetszőn derengő kék homályból
elnyújtott, kitartó csöngetések,
mintha fényjelzés villanna távol,
mikor szputnyikok keresik egymást,
egyre gyorsabb és vadabb a forgás,
számok, kagyló,
tárcsa, telefonszám,
kagyló, tárcsa,
vad kerekek aztán,
villanyvonat, gőzmozdonykerék,
villamoskerék zakatolása,
kagyló, tgárcsa,
tárcsa, újra tárcsa,
tárcsa-dobok,
tárcsa-dobverők,
cirkusz-forgás és
körhinta-tárcsa,
kagyló,
tárcsa,
vidámparkok sátra, 
magnetofon,
aztán újra kagyló,
ördögkerék, körbe-körbeforgó -
telefonfülkében áll egy ember,
telefonfülkében áll egy asszony,
a férfi szeme, a nő szeme,
szemük álmatlan-mély szakadéka,
bennük most szélhordta hófúvás,
köztük két domb,
hósöpört halom:
két telefontárcsa-óriás,
két kereklő sírkő-óriás,
fehér síkon, öles-mély havon.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. május 22., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 15)

Bulat Okudzsava: Ballada az éjszakai Moszkváról


Bella Ahmadulinának

Mikor felharsan nagy merészen
a kürtök sárgaréz szava,
szájról forró szavak lecsapnak,
mint éhes ölyvek éjszaka,
egy dallam, mint üdítő zápor,
zeng és pezseg
völgyön-hegyen:
kis zenekara a reménynek. Ő vezényel:
a szerelem.

Válások, harcok évadában
vad eső csattog hátadon,
mint ólomkorbács, és tudod jól,
hogy nincs semerre irgalom,
s már berekedt minden pasrancsnok -
akkor szóhoz jut hirtelen
kis zenekara a reménynek, s ő vezényel:
a szerelem.

A kürtök, flóták széttaposva,
a dobok bőre elrepedt,
de hej, ördögi szép as flótás,
utána minden nő eped,
a klarinétos: ifjú herceg!
S zeng cinkosan
völgyön-hegyen
kis zenekara a reménynek,
ő vezényel: a szerelem.

Rab Zsuzsa fordítása


Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő



Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát;
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása


Bella Ahmadulina: Ez a szeptember


Ez a szeptember csúful rászedett,
ez az együgyű, gyermeteg ravaszság.
Szerencsés fogást csinált: kivetett
hálójában vergődünk, kis halacskák.

Nincsen miért találkoznunk: elég
bonyolultak úgyis a szövevények.
Elhaladsz előttem s amerre mégy,
ősz fejedhez narancs növények érnek.

Ördög vigye a jövő hónapot -
az október küszöbén azt kívánom.
Adj szabadságot nekem végre, hogy
lehessen győznöm, győznöm s bosszút állnom.

E szeptemberi derű színeket
lobbant a szemben, cinkos tarkaságot,
s mint rajzórákon, buzgón levelet
körmölök neked, s válást kunyerálok.

Hogy gőgös voltam, bánom már nagyon.
Úgy elvenném hideg élét a szónak.
Legyen benned irántam irgalom.
Olyan nagyon remélem, hogy te jó vagy.

Lator László fordítása

2018. május 20., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 14)


Jaan Kross: Van



Van van valahol
van van valahol

túl letört kedven és csömörön
túl gúnyos sorson mert magad kigúnyoltál
mindent ami ártatlan öröm
túl a kínon keserű cefrén
túl a bölcs mosolyán mely csupa hideg fény:
villog mint gyermek
markában a kés
mikor fásult a test és zsibbadt a lélek
s nehéz a súly nehéz

van van valahol
van van valahol

túl a megjátszott békén
s a kétségbeesés ocsmány üledékén
túl az undor féken tartott szaván
a beletörődés ragacsos gőzén
túl a megaláztatás
szemmaró saván

van van valahol
van van valahol

túl a szemeken miknek tükre
üres üres üres üres örökre
bennük néma fojtogató vád
nem mossa már ki friss könny forró csöppje
a múlt lerakódott
száraz sóját
túl a vak szemeken melyek mint
halottak napja bámulnak meredten

van van valahol
mindig is volt valahol
minden minden minden arcból sugárzó

gyerekszem

Képes Géza fordítása


Rimma Kazakova: A névtelenek



Újságlapozó esti béke,
fotók, melyeket kitakarsz:
világháborús hősök képe,
mintha megannyi gyerekarc.
Összekarolva mind a négyen:
fénykép az ütközet előtt.
Ragyogtak kékségek az égen,
zöld fű futott be zöld mezőt.

Nevüket egy könyv sem citálja,
dalok róluk nem zengenek.
Valaki fia, kisdiákja:
valakije valakinek.
Fekszenek valahol, valami réten,
alig valamit éltek ők.
Kékségek ragyogtak az égen,
zöld fű futott be zöld mezőt.

Azt az időt, bár csupa ködből,
nem tudjuk elfelejteni.
Sudárlanak az orosz földből
a lelkek obeliszkjei.
Kis életük azt védte régen,
amit már meg sem értek ők,
hogy ragyogjon kékség az égen,
fusson be zöld fű zöld mezőt.

Veres Miklós fordítása


Tamaz Csiladze: Gyerekrajz



Vitorla árnyéka suhan
és nyíló szemhéjamra rebben.
Téli nap ébred hangosan,
ünneplős-kikeményítetten.

Álldogálok as küszöbön
s figyelem, mint valaha régen:
fehér kendő, fehér özön,
és meszelt fal villog fehéren.

Pöttöm kisfiú baktat ott,
a falhoz settenkedve lépdel,
és rajzol ákombákomot
mész-fehérre szén-feketével.

Már moccan, már életre kelt
egy lény a sok kusza vonalból.
Az egész egy kislányt jelent,
bólint, kimosolyog a falból.

A fiú szívében aludt,
várva, hogy egyszer megszülessék.
Már állni, már libegni tud,
csupa mozgás és nőiesség.

Célzás csupán még. Léptei
bizonytalanok egyelőre.
De a föld már otthon neki,
mosolyog a fura időre.

Szerelmes vagy, Jancsi bohóc!
A mi szerelmünk elviharzott.
Te még sután csetelsz-botolsz,
de tragikus-fehér az arcod.

Sejtés fut át már szíveden
egy pillanatra, és jövendöl:
majd hűtlen hűség, szerelem
vihara csap le kék egedből.

Jóslat sajdítja válladat,
egy nap nehéz kereszttel ébredsz.
A te jövendő bánatod,
akár a miénk volt, nehéz lesz.

Rab Zsuzsa fordítása