2014. április 28., hétfő

Leningrádi naplók tükrében (3)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)


AKI MÁR NEM GYERMEK

Aki Jura Rjabinkinnak ugyanezekre a napokra vonatkozó feljegyzéseit olvassa, mintha más világba kerülne. Különben ez valóban másféle világ volt - az ifjúság világa. A tragikus események nem olthatták ki a fiatalság túláradó életszeretetét, hitét, vidámságát. Kártya, játék, csatározás, gúnyolódás, ábrándozás, félelem — minden egybeforrott, háborgott, ide-oda vetette ezeket a gyerekeket, akik csak most serdültek ifjúvá.
De már meg lehet különböztetni bizonyos jellemvonásokat, a sors, mint valamikor mondták, már az ajtón kopogtat. Ó, milyen egyszerűen és könnyen begyógyulnak ebben a korban a sebek, milyen nyomtalanul szertefoszlik a nemrég érzett félelem a tengerésziskolához szükséges orvosi vizsgálat miatt. És Jura ebben az időben állandóan igényesen, szigorúan tovább figyelte önmagát, ítéletet mondott saját magáról. Talán éppen ez a vonás, éppen ez a tulajdonság hozza közel egymáshoz G. A. Knyazevet és Jura Rjabinkint.
Jura régi értelmiségi családból származott, mindenesetre anyja, Antonyina Mihajlovna részéről. Az ő apja — Jura nagyapja — a forradalom előtt elvégezte a tüzériskolát, tiszt lett, 1917 után a Vörös Hadseregben szolgált, az északnyugati tüzérségi bázis helyettes parancsnoka volt. Anyja gimnáziumot végzett, jól tudott franciául, németül, lengyelül, gazdag házikönyvtáruk volt. Minderről később szereztünk tudomást. A családi levéltár maradványai között épségben megtaláltuk a nagyapa és a dédapa — ő is katona volt — fényképeit, a nagyapa pompás rajzait. . .

„1941. október 3. Ez rendkívül izgalmas nap volt számomra. Reggel 8-tól este 7-ig az iskolában voltam — huszonegyeztem. 10 kopejkát veszítettem. De ez még semmi! Megebédeltem — malacsültet ettem lencsével, meg kocsonyát. Visszamentem a tanáriba — s megint leültem huszonegyezni. Én, Brony, Finkelstejn, Lopatyin és még valamilyen fiú, a másik csoportból. Eleinte rendesen játszottunk - és a pénzemnél maradtam. De aztán rám került a sor, én adtam a bankot. Egy rubelt tettem a bankba. Előttem mindenki ennyit tett. Adom a bankot. És, szinte bosszantásomra, mindenki passzol. Szerencsém van, a bank egyre növekszik... 2 rubel, 4 rubel... 8 rubel... 16 rubel!... Kopogok. A második osztás folyik. 32 rubel!!! A játékosokat elfogja a szenvedély, mindenki mohón bámul a lapjaira... 64 rubel!!! A fiúk közösen játszanak, és megint passzolnak. Nekik kilencesük van — nekem ászom!!! A bankban pedig 128 rubel!!! Hihetetlen játékszenvedély fog el... És lám... A fiúk megint passzolnak. Brony is, letakarja a lapjait. Én felütöm a kártyámat - dáma... Brony óvatosan felfedi a lapját - dáma!!! Beseprem a bankot - 254 rubelt!!!
Nem tudom, mi történt velem, úgy ültem ott, mint akit főbe kólintottak. Micsoda nyereség! Megint játszani kezdtem... Játszom... - és megint néhányszor egymás után felrobbantom a bankot - összesen körülbelül 400 rubelem van (készpénzben 73). Roppant szomorúság vett erőt rajtam... Mit kezdjek ezzel a pénzzel? Fogtam magam, és visszaadtam a fiúknak. Lopatyin azonban akkorra már elment. Brony valamit dünnyögött válaszul. Így most körülbelül 40 rubel van a kezemben, Brony 130-cal, Finkelstejn 100-zal, Lopatyin és még valamilyen fiú 40-40-nel tartozik. Persze, egyiküktől sem fogadom el a pénzt... Milyen izgalom! Amikor először a bank (. . .)-ig növekedett, én egyszerűen ezt akartam mondani: »Fiúk, nem kártyázom tovább, ti se játsszatok...« És amikor nyertem, furcsa mód nem örömet éreztem, hanem valami tehetetlen csodálkozást, valahogy kővé meredtem, és azután sokáig minden percben idegesen felnevettem. Bizony, igaz a közmondás: »A gazdagság nem mindig hoz szerencsét.« Most is így van. A pénzt otthon eldugtam egy régi bonbonos dobozban, a polcos állványon. De hát mi történik velem? Csak nem őrülök meg?
Október 4. Még mindig nem tudok magamhoz térni a nyereségtől. Tulajdonképpen nem magától a nyereségtől, hanem a nyereség tudatától. A fiúktól természetesen nem kértem el a pénzt.
Anya 5-én szombati önkéntes munkára megy, Irát is magával viszi. Mindezt 5-én reggel írom. Most elmesélem, hogy mi történt ma éjjel. Ezen az éjszakán körülbelül nyolc légiriadó volt. Néha olyan erősen fütyült a bomba, hogy arra gondoltam, az iskolába csap be. Pontosan éjjel egy órakor felváltottam Finkelstejnt a figyelőhelyen. Éppen riadómentes idő volt. Az első félóra nyugodtan telt el. Aztán hirtelen fütyülés hasított belé a csöndbe, majd még egy... Felvillanás, robaj — felvillanás, robaj. Leugrottam az asztalról, amelyen ültem, és a figyelőhelyről félénken néztem ki az ablakon. Vagy tíz gyújtóbomba füstölt az iskolaudvaron és a szomszéd házakon. Azonnal három helyre telefonáltam: a harmadik őrhelyen (...) De aztán kiderült, hogy kissé tévedtem — az egyik bomba az iskola fala mellett, ahol a harmadik őrhely van, az udvarba esett. Persze valamennyit gyorsan eloltották. A németek még néhány robbanó-bombát dobtak le, és csak ezután hasított belé a levegőbe a sziréna panaszos vijjogása. Az én őrhelyemen nyugodt volt a helyzet. De ettől kezdve különleges légiriadók voltak. A légvédelmi ágyúk hallgattak. És csak távoli repülőgépzúgás hallatszott, hol erősödött, hol gyengült, néha pedig öblösen visszhangzó fütyülés - azután sivítás és a robbanás döreje. Ez az éjszaka roppantul felizgatott. Egész éjjel nem aludtam. Bizony, hát ilyen éjszakák köszöntöttek Leningrádra. Dávid azt mondta, ő is azt hallotta valahol, hogy Kulik elfoglalta Pszkovot és Sztaraja Russzát.. .
Október 5. és 6. Ez a két nap az állandó légiriadók miatti izgalom közepette telt el. Ma, jobban mondva most - október 6-a, este 9 óra van. Légiriadó. Én meg Anfisza Nyikolajevna (a hozzájuk beköltöztetett I. felesége - A. A., D. G.) a lakásban vagyunk. Anya Irával lement. Levelet kaptunk Tyinától. Október 2-án kutyabaja sem volt. Azt írja, hogy bombáznak náluk. Persze csak célozgat rá. Aggódik miattunk. Az iskolában megkezdődött a tanítás a 10. osztályosok számára. Megkértem Nyina Nyikolajevnát, adjon nekem valamilyen matematikai feladatot. Adott is. Nyikityint már felvették a tengerésziskolába, és be is iratkozott.
Október 8. Orvosi vizsgálaton voltam. Kiderült, helyesen tettem. A szemem miatt nem feleltem meg. A bal szemem 20 százalékos, a jobb 40 százalékos. Anya ragaszkodik hozzá, hogy azonnal kezeltessem. Bizonyára szemüveget kell viselnem. Vologyka Nyikityin utánam ment orvosi vizsgálatra. Őt biztosan felveszik. A legfontosabb azonban az, hogy a sebésznél, a fülorvosnál megfeleltem. A frontokon a helyzet az én számomra ködös. Ma Vologyka Smajlovval álmodtam. Hej, merre lehet most?
Mindezt ma, X. 9-én írom. Ha tegnap írtam volna, akkor 2-3 oldalt is teleírok vele, de ma nem lehet. Ma ügyeletes leszek.
Október 9. A mai ügyelet alatt nagyon vidám volt a hangulat. Ebédig még csak hagyján, de ebéd után igencsak belemelegedtünk... Azzal kezdődött, hogy Nyina Nyikolajevna megtiltotta, hogy pénzbe játsszunk. Így hát kiszámolósdit kezdtünk játszani. Alka lett a szamár. Azt a büntetést szabták rá, hogy az utcán menjen oda az első járókelőhöz, és mondja a szemébe: »szamár vagyok«. Lett is kacagás! Aztán zálogosdit játszottunk. Lopatyin négykézláb mászott fel egy emeletet a csigalépcsőn, Finkelstejn Bronyt cipelte a hátán, nekem pedig meg kellett fognom egy macskát és beengednem az ügyeletes tanári szobába, majd csókolóznom kellett Elával. Az elsőt teljesítettem, de a másodikat megtagadtam. Most már sajnálom, mert ezért a visszautasításért vizet öntöttek a nyakamba. Általában fergeteges vidámság volt. A vége felé megfogtunk egy kandúrt, és ráakasztottunk egy cédulát: »Vacsora vagy halál a macskára« — ezt írtuk rá, aztán elengedtük. A kandúr az ebédlőbe szaladt. Hogy mi lett vele — magam sem tudom. A vége felé orosz zeneszerzők műveiből rendezett hangversenyt hallgattunk a rádióban.
Most fél nyolc van. Légiriadót rendeltek el. Az ég majdnem felhőtlen. A hivatalos hadijelentés szerint Orjol elesett, és a németek Vjazma és még valamilyen városok irányában támadnak. Az a hír járja, hogy a németeket legalább 60 kilométerre szorították vissza Leningrádtól. A 7., 8. és 9. osztályban X. 25-én kezdődik a tanítás.
Jelenleg légiriadó van.
Október 11. és 12. Semmi különös nem történt. Anya és Ira odalent van, én pedig a lakásban.
Nálunk az iskolában a következő a vélemény: a németek elhatározták, hogy télig befejezik a háborút, és hatalmas támadást indítottak Moszkva ellen. Finkelstejn szerint Nyikityint nem vette fel a vizsgabizottság. Az ő apja egyébként olyan beosztásban van, hogy ő úgyis bejut a tengerésziskolába.
Miért, miért nem, nagyon gyakran jut az eszembe Vologyka és Misa. Hej, barátaim, barátaim! Váltig átkoztam magamat, hogy így búcsúztam el Vologykától. Ha vissza lehetne hozni az időt! A régi szép időt!
Igor (Anfisza Nyikolajevna testvére - A. A., D. G.) azt ígérte, hogy szerez nekünk egy 1. kategóriájú élelmiszerjegyet. Nem tudom, sikerül-e ez a dolog.
Bárcsak mielőbb elkezdődne a tanítás! Unatkozom.
Ma huszonegyest játszottam az iskolában. Finkelstejn 121 rubellel adósom maradt (tőle úgysem fogadok el pénzt). A fiúk azt mondják, hogy átkozott szerencsém van a kártyában. Akinek a kártyában szerencséje van - annak a szerelemben nincs. Valóban így lesz? Inkább fordítva volna.
Amikor felrobbantom a bankot vagy én adom a bankot, és szerencsém van, és nagy összeget csikarok ki társaimtól, arcomon folyton valami kaján mosoly jelenik meg; állandóan harcolok ellene, hébe-hóba mégis átsuhan az arcomon. Ez csúnya jellemvonás.
Október 13. A nap nyugodtan telt el. Az éjszaka viszont mozgalmas volt. Este nagyon érdekes dolgot hallottam anyától. Találkozott ...-val, aki most kórházban dolgozik. Nekem is állást ajánlanak ott. A teendőm az volna, hogy a betegeket kísérjem az egyik kórházból a másikba. A szállításukért egyedül én vagyok felelős. Ha elveszítek valakit, bíróság elé állítanak. Éjszaka kell ide-oda járnom, többnyire autóval. Havi 20 rubel fizetést adnak, és munkás-élelmiszerjegyet. Talán ebédet is. Egy nap munka, egy nap pihenés. Elfogadom. A szükség...
Találkoztam Vologyka Nyikityinnel. Beiratkozott a tengerésziskolába. 15-én kezdődik a tanítás.
Az éjszaka, »kezdeti« véleményem szerint, eléggé békés volt. Kis felhők az égen, némi köd — ugyan milyen repülőgép indul ilyenkor bombázásra? De... 5 perccel 7 előtt már légiriadót rendeltek el.
A 2. és az 1. őrhelyen jómagam, Dávid, Borisz vagyunk ügyeletesek... és még két nő. Én meg Dávid a lépcsőn ülünk. Ó, ezek a végtelenül hosszú, nyugtalan éjszakák: örökre az emlékezetembe vésődnek. Félhomály, előttem a vödörben a viharlámpa, a lépcső, oldalt az ablak... a légvédelmi ágyúk dörgése messzire elhallatszik, fülem feszülten les minden hangot, szívem riadtan dobog a bomba hangos süvítése közepette, és a német repülőgép vijjogása hallatán éberen figyelek. És minden éjszaka így megy.. . Szeretnék aludni, enni, mindenről megfeledkezni, de megint fütyül valami a közelben, én ösztönösen a falhoz simulok, behúzom a fejemet... és a fütyülés elhalkul. Azután fellobbanó fény világítja meg az ablakot, a lépcső megremeg, és csak ekkor hallatszik a robbanás távoli moraja.
Ezen az éjszakán többé-kevésbé nyugodt volt a helyzet, és Dáviddal felmentem a háztetőre. Éppen csak körülnéztünk, az eget fényszórók pásztázták, egészen váratlanul bomba dühös sziszegése hallatszott, egyre hangosabban. Egyetlen szempillantás alatt leugrottunk a padlásra, és nem is éreztük, hogy esés közben megütöttük magunkat. Miután úgy döntöttünk, hogy a padláson maradni veszélyes, lementünk a lépcsőházba; ugyanekkor kurta fütyülés hallatszott, és utána több robbanás a fejünk fölött. Nappali világosság támadt. Dávid nálam hamarább jött rá, mi történt, felkapta a lapátot, és rohant a bombát oltani. Én utána. Őrült kapkodás kezdődött. Sűrű, maró füstben dolgoztunk, amely a torkunkba tolult, csípett, arcunkon verejték folyt, mi pedig egyre csak a bombákkal vesződtünk. Átszaladtam az 1. őrhelyre. Egy nő ijedten kiáltozott: »Bomba! Oltsátok!« Marokszámra kapta fel a homokot és az égő termitdarabkákra szórta. Én megragadtam a lapátot, és fél perc alatt homokkal temettem be az égő kupacot. Az élénk fényt mélységes sötétség váltotta fel. Nagy nehezen kivergődtem a padlásról, kézen fogva vezettem azt a nőt, majd a 2. őrhelyre futottam. Ott már az összes bombát eloltották. Kinéztem a háztetőre - vagy tízen járkáltak ott. Egy kis friss levegőt akartak szívni, hogy felocsúdjanak, magukhoz térjenek. A légiriadót hamarosan lefújták. Azután semmi újabb nem történt. Még egy légiriadó következett, de ez már ártalmatlan volt számunkra. Ezután én meg Finkelstejn lefeküdtünk, és reggelig aludtunk. A rádió ébresztett fel, amely rossz hírt közölt: Vjazma elesett. A németek támadása folytatódik.
Később tudtam meg, hogy 23 bomba hullott az iskolánkra. (Én kettőt oltottam el, és egy harmadik eloltásában segítettem.)
Október 14. Ma csúf jelenet volt idehaza. Ira hisztériázni kezdett, hogy bezzeg én ettem a tröszt étkezdéjében, de ő még egy tányér levest sem kapott az étkezdéjükben. Anya kérte, hogy nyugodjon meg. Nekem pedig eközben elmondta, hogy Irának az étkezdében borscsot adtak meg zöldbabot szalonnával, de ő kijelentette, hogy utálja, és hozzá sem nyúlt. Megette a megmaradt fél tábla csokoládét, és mást semmit. Nem akar enni, és rám haragszik! »Én éhezem!« — mondja. Ugyan ki akadályozza abban, hogy megebédeljen? Nekem anya már arról beszél, hozzá kell szokni ahhoz a gondolathoz, hogy ha valaki napközben egy tányér levest kap — akkor is legyen elégedett. De ha én nem tudok hozzászokni ehhez a gondolathoz?. .. Én még a felét, a negyedét sem eszem annak, amire szükségem van, hogy jóllakjak... Hej, a háború, a háború...
Október 15. és 16. Semmi különös nem történt. Ma Dávid meg én nem mentünk iskolába, hanem a színházban a Veszélyes fordulót néztük meg. Rendkívül jó darab. Nagyszerű a keret, általában kitűnő színdarab, de sajnos valamilyen óriási bohózathoz hasonlít. Annyira tetszett ez a darab, hogy Az eszményi férjjel egy sorba állítottam.
Ma este az éjszakai légiriadó alatt eloltottam egy bombát az udvaron, megmentettem a tűzifát és a házat is.
A frontokon pocsék a helyzet. A legutóbbi adatok szerint Mariupol elesett, kialakult a kalinyini irány, és jelenleg még a nyugati frontot is áttörték!!! Amikor most a jövőbe nézek, hát égnek áll a hajam: mérget alkalmazhatnak, itt a tél, a német elnyomás; ez végképp lehetetlen. Vagy: front, halál, bomba, halál - vagy nyomorék leszek... de valahogyan átvészelem.
Október 17. Szörnyű bűnt követtem el: elveszítettem a lakáskulcsot. Anya jól megmossa majd a fejemet este, amikor hazajön. A szemészeten voltam, az orvos reggel 9-től l-ig rendel, mindennap, péntek kivételével; pénteken a rendelés délután 2-kor kezdődik. Fényképésznél voltam, igazolványképet csináltattam.
Tegnap csúf jelenet játszódott le lakóink között. I., amikor hazajött, azzal gyanúsította a feleségét, hogy cigarettázott (akinek tuberkulózisa van, annak a dohányzás — lassú, de biztos halál). Harsányan szitkozódni kezdett, cseppet sem feszélyezte magát amiatt, hogy mások is hallják. Az asszony mintha ellentmondott volna, ő pedig hadarva kiabálta: »Nem, nem, nem! Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz!« Azután, amikor légiriadót fújtak, a férfi le akart menni az óvóhelyre, és őt is maga után húzta. De az asszonynak nem volt kedve lemenni. Akkor a férje kitépte a kezéből a retikült, amelyben a szoba kulcsa volt, és elindult. Az asszony utolérte, belecsimpaszkodott a retikülbe, rövid ideig dulakodtak egymással. És mindez a szemünk láttára történt! Később is előfordultak még hasonló jelenetek. Csak itt nem írtam minderről. Neki a második felesége ez az asszony, az elsőtől elvált. De nem irigylem ennek a nőnek az életét, bár jóllakhat. Én az egész szűkös élelmiszeradagomat feláldoznám, csak ne sértegessenek így.
A nyugati frontot áttörték, a német rohamalakulatok Moszkva felé nyomulnak, gyűrűbe fogják erőinket. A német légierő mindennap bombázza Leningrádot. Éjszaka. Moszkvával, Harkovval stb. is bizonyára ugyanez történik. Az Uralban mindenütt elsötétítés van, olyan hírek járnak, hogy Ufát bombázták.
Október 20. Délelőtt unatkoztam, ide-oda mászkáltam, kvaszt kerestem, végül átfáztam, és hazamentem. Itthon jéghideg volt. Felöltőben maradtam. A tröszt étkezdéjében ebédeltem, káposztalevest meg céklát kaptam. Megettem. Ott üldögéltem egy kicsit, aztán elmentem anyához. A könyvtárból kivettem Voltaire-t és Dumas-tól a Montsoreau úrnőjét, és a befejezését, a Negyvenötöt. Az ottani étkezdében is megebédeltem. Zabkásalevest ettem. Aztán hazamentem. Amint hazaértem - riadó. Voltaire-t olvasgattam. Igaz is, ezelőtt benézett Igor. Azt mondta, este elhozza a jegyet, de hát én már nem hiszek ebben. Az üzletekben a hónap 3. dekádjára még nem adnak semmit. Este rendkívül érdekes dolog történt. Mint már előbb írtam, a könyvraktárból elhoztam egy Dumas-kötetet. És ekkor belép a szobába Anfisza Nyikolajevna, mint a ház teljhatalmú úrnője, és kijelenti: »Nyina Mihajlovna, elvittem magától ezt a Zolát, most visszahozom«. Odamegy az asztalkához, felveszi Dumas-t és így szól: »Nyina Mihajlovna, elviszem magától ezt a Dumas-t, nincs olvasnivalóm«. Én dühbe gurultam. Vitatkozni kezdtem (mosolygó arccal! — mennyire meg kell alázkodni), hogy ezt a könyvet magam akarom olvasni, de anya rámkiáltott, hogy én Voltaire-t is olvashatom. Semmit sem tehettem, Anfisza Nyikolajevna fogta a könyvet és elment. Én most már többé-kevésbé jól értem ennek az Anfisza Nyikolajevnának á politikáját. Először, látni kívánja, hogy mi enyhén szólva — szolgálatkész segítőtársaivá válunk, és hozzá akar szoktatni ehhez. Másodszor, bár látja, hogy szükségünk van kenyérre, cukorra stb., miközben ő maga bőségesen táplálkozik, semmit sem kíván »adni« nekünk — nos, tegyük fel, nagyon-nagyon önző, de különben lehet, hogy igaza van. Mióta anya egy pohárnyi drazsét kért tőle, s megígérte, hogy visszaadja, de nem adta vissza —  ő határozottan eltökélte magában, hogy egyetlen falatot sem ad nekünk. És most szégyen fog el, amikor látom, hogy anya közönséges vizet iszik, A. N. pedig mellette áll és a színházról mesél, miközben anya ezt mondja: »A végromlás szélére jutottunk. De valahogy csak átvészeljük«.
Talán a büszkeség beszél belőlem, de én kénytelen-kelletlen haraggal nézem ezt. És ami még rosszabb, néha magam is így teszek. Ez az Anfisza Nyikolajevna egy kövérkés, jóllakott cicához hasonlít, amely leheveredett a díványra, és mintha ezt mondaná: »Nosza, csiklandozzatok«. Az égvilágon mindenről beszámol a férjének (persze saját maga kivételével), az pedig (az asszony viseli a nadrágot) úgy tesz, ahogyan ő akarja, bár maga észre sem veszi. Most még egy érdekes eset történt: Igor 1. kategóriájú jegyet ígért nekünk, és azt mondta nekem, hogy ma este elhozza; Anfisza Nyikolajevna pedig bejött anya szobájába, és nyíltan a szemébe mondta: »Igor nem adhat magának élelmiszerjegyet, minthogy (...) elvették tőle«. Nem szokta meg, hogy a szívességet szívességgel viszonozza, de másoktól szívességet fogad el, és cserébe semmi mást nem ad, csak néhány hízelgő szót. Anya — egyszerűen nem értem őt — egy nagy fej káposztát adott neki, és (...) aki valóban jó barátunk, egy kis káposztát adott..."

A HATÁR

Jura Rjabinkin és hozzátartozói, bár még maguk sem ismerik fel, közelednek a határhoz, amelynél a blokád, az éhség sok embert egyre közelebb hoz és szorít. Egyesek helytálltak, nem lépték át ezt a határt. Mások nem tudtak, nem voltak képesek helytállni. De még azok is, akik ellenálltak az elviselhetetlen 

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)