2012. február 28., kedd

Válogatás a finnugor népek irodalmából (7)


ANATOLIJ UVAROV
Tegnap és ma - Az udmurt irodalomról


Udmurtok
Világjelenség napjainkban, hogy a népek egyre nagyobb figyelemmel fordulnak nemzeti kultúrájuk felé. Az Udmurt ASZSZK-ban is fokozódott az érdeklődés szűkebb hazánk kultúrájának jövője, a nemzetközi kulturális életben való részvétele iránt. Gondolataim sorát egy idevágó ténnyel szeretném nyitni: a közelmúltban, április elején tudományos tanácskozást szervezett az Udmurt Állami Egyetem és az Udmurt Etnográfiai, Történet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Kutató Intézet. A fővárosunkban, Usztyinovban (korábban Izsevszk) rendezett konferencia hármas évforduló előtt tisztelgett: 125 éve született Munkácsi Bernát, a híres magyar tudós, 100 éve járt földünkön, hogy tanulmányozza az udmurt népköltészetet, és 100 éve született Fokos-Fuchs Dávid Rafael, Munkácsi tanítványa, tudományos munkájának folytatója. 


Mint ismeretes, Munkácsi Bernát udmurtiai tartózkodása alatt gyűjtötte össze első könyvének, az Udmurt népköltészeti hagyományoknak, majd a később megjelenő terjedelmes udmurt—magyar—német értelmező, illetve nyelvjárási szótárának és több más jelentős nyelvészeti és folklorisztikai művének anyagát. (E munkákról egyébként Munkácsi ajándéka című könyvemben — udmurt, magyar és orosz nyelven — részletesebben írok.) Az usztyinovi konferencián neves nyelvészek és irodalomtörténészek tartottak előadásokat. Természetesen nem csak a régmúltról beszéltek: Munkácsi, Fokos-Fuch, valamint a harmadik nemzedékbe tartozó Bereczki Gábor, Domokos Péter és Vikár László munkáinak segítségével azt is érzékeltetni tudták, milyen gyors fejlődésen ment keresztül irodalmunk, köztársaságunk egész kulturális élete a forradalmat követő években.


Általában azt mondják, hogy elsősorban az epikai műfajok minőségi, mennyiségi fejlődésével erősödik, izmosodik egy nép irodalma. Úgy érzem, ez valóban igaz. A forradalom után például tíz év alatt mindössze három kisregényt és egy regényt adtunk ki. Ma pedig már minden évben csupán a Molotban — az Udmurt ASZSZK írószövetségének havonta megjelenő orgánumában - közlünk egy regényt és hat-hét kisregényt. Hadd szóljak pár szót erről a folyóiratról! Jövőre, 1986-ban lesz hatvanadik éve, hogy az első szám megjelent. A Molot köztársaságunk egyetlen udmurt nyelvű irodalmi-művészeti és társadalmi-politikai folyóirata. Tizenkétezres - időnként tizenötezres - példányszámban adják ki. Trofim Arhipov, legismertebb íróink egyikének igaza volt, amikor egyszer azt mondta, hogy az udmurt olvasó számára a Molot egyidejűleg jelenti az Oktyabrt, az Ogonyokot, a Krokogyilt és a Pionyert - minden olvasói réteg érdeklődését ki kell elégítenie. Terjedelmére nézve a magyar folyóiratok közül leginkább a Forráshoz vagy a Tiszatájhoz hasonlíthatnám. A Molotban megjelenő műveket természetesen szigorú szemmel válogatjuk ki. A Szovjetszkaja Udmurtyi-ja és a Dasz lu! (Légy kész!) című köztársasági újságok, valamint az udmurt rádió és televízió is közöl irodalmi alkotásokat, mégis úgy gondoljuk, hogy népünk irodalmában a Molot a meghatározó és irányadó tényező.


1984. november 30-án tartottuk az udmurt írók XII. kongresszusát. Több mint száz rendszeresen publikáló szerző (közülük harmincnégy a Szovjet írószövetségnek is tagja) értékelte az udmurt írók elmúlt öt esztendei munkáját és a következő időszak feladatait.


A tárgyalt fél évtized alatt mintegy százötven könyv jelent meg udmurt írók tollából (próza, költészet, dráma, publicisztika). Különösen említésre méltó Szemjon Szamszonov A galambok nem tévesztik el az utat (Golubi sz putyi nye szbívajutszja), Alekszandr Volkov Kunaj Oljok és Genrih Perevoscsikov Hajts térdet a földnek (Poklonyisz zemle) című regénye, valamint Trofim Arhipov Győzd le magad (Preodolej szebja) című kisregénye. Az utóbbi években szembetűnően sokat fejlődött a kisregény műfaja: három-négy év leforgása alatt több mint húsz alkotás került önálló kötetben az olvasók polcaira. Nagymértékben elősegítették az udmurt próza fejlődését Gennagyij Kraszilnyikov és Román Valisin — e korán elhunyt igen tehetséges két író - regényei és elbeszélései. Kraszilnyikov és Valisin már a hetvenes évek elején küzdöttek a túlzott epikusság, az egyhangúság ellen, s megnyitották az utat a lélektani próza irányába.


Íróink nemcsak a jelen ábrázolását tartják fontosnak; tehetségükből áldoznak a múlt problémáinak is. A történelmi ihletésű művek sorából kiemelkedik Szemjon Szamszonov Nem mese ez (Eto nye szkazki) című kisregénye, amelyben Antonyina Palsina műlovarnő életét mutatja be, részletesen ábrázolva a híres Bruszilov hadseregében töltött éveit.


Udmurtiában a líra a legnépszerűbb műfaj. Csupán az utóbbi öt évben félszáz verseskötet jelent meg köztársaságunkban udmurt és orosz költők műveiből. Az  ötvenből harmincöt saját költőink verseit tartalmazza. Kétévente jelenik meg az Égbolt a fejünk felett (Nyebo nad golovo) című gyűjtemény, amelyben harminchat fiatal költő legérdekesebb műveit adjuk közre.


Lírikusaink megéneklik a szülőföld szépségeit és munkás hétköznapjait. Néhány költő életművében még mindig jelentős helyet foglal el a háború és a béke témája. Nyikolaj Bajtyerjakov, Udmurtia Állami-díjas költője végigharcolta a Nagy Honvédő Háborút— verseiben, balladáiban, poémáiban forrón izzik a katonaköltő hazaszeretete. Nyikolaj Bajtyerjakov (ahogy Flór Vasziljev is) lelke mélyéig nemzeti költő, nem hagyják hidegen életünk változásai. Senki ilyen megrázóan nem tudta ábrázolni a katonák, katonaözvegyek jellemét, a falut és lakóit. Verseiből jó néhányat ma már népdalként énekelnek az udmurt emberek.


Az udmurt költészet a népi ihletésű művek terén is jelentős lépést tett előre. Vlagyimir Vladikin Mitől költő Pacsirta (Otcsevo poet Tyuragaj) című kötetét említhetjük példaként. Verseket, aforizmákat, csattanós történeteket találhatunk könyvében. Szabadverseit párhuzamosan olvashatjuk udmurt és orosz nyelven.


Örömmel figyelhetjük Fjodor Pukrokov művészi fejlődését: a közelmúltban látott napvilágot A forrás (Rodnyik) című verses gondolati regénye, amelynek hőse egy fiatalember, aki falun éli át a kemény háborús éveket. Irodalmunk történetében ez az első verses regény, megjelenése köztársaságunk kulturális életének jelentős eseménye volt.


Változatos műsort kínál az Udmurt Nemzeti Színház: Jegor Zagrebin darabjait, regények és kisregények dramatizált változatait, valamint — természetesen fordításban — a világ- és az orosz irodalom legjobb drámáit mutatja be. Az udmurt nézők nagyon szeretik nemzeti színházukat, egy-egy előadás kedvéért több száz kilométert is hajlandók utazni a falvakból szövetkezeti autóbuszaikon. A vidéki előadások száma évente meghaladja a százötvenet. A nézőtér pedig, akár a fővárosban, akár vidéken, mindig megtelik.


Az udmurt írók gyakran ellátogatnak az üzemekbe, a kolhozok klubjaiba. Népünk szereti a művészetet, legyen bár szó professzionális vagy amatőr művészetről. Sajátos színfoltot jelentenek művészeti életünkben az Izsmas gyár kultúrházában havonta szervezett „vidéki amatőr művészek estjei". Az udmurt költők itt ezres hallgatóság előtt olvashatják fel műveiket; gyakran foglalkoztatja őket az Udmurt Filharmónia, a határainkon túl is népszerű Italmasz Állami Ének- és Táncegyüttes, valamint a közelmúltban alakult új zenés színházunk.


Nemzeti irodalmunk már születése óta fordításokon keresztül kereste az utat a szélesebb közönséghez. Az udmurt írók műveinek többségét lefordítják a szovjet népek nyelveire, természetesen elsősorban oroszra. Legtehetségesebb íróink minden műve, általában véve minden második irodalmi alkotás kerül orosz nyelven is az olvasók kezébe. Nagy tisztesség világnyelven megjelenni, hiszen udmurtul mindössze hétszázezren értenek és olvasnak, az orosz nyelvű könyveket azonban negyedmilliárd szovjet és külföldi olvasó forgatja. Éppen ezért íróink törekednek arra, hogy műveik az orosz nyelvű közönség érdeklődését is felkeltsék. Irodalmi hagyományaink úgy alakultak,  hogy nagy  íróink  maguk tolmácsolják  műveiket  az orosz nyelvű olvasóknak. Példa erre a forradalom előtti időkből Grigorij Verescsagin, Kedra Mitrej, Cerd Kuzebaj, a későbbi irodalmi tehetségek közül pedig Mihail Petrov és Cennagyij Kraszílnyikov.


A Szovjetunióban ma már több mint harminc nyelven, határainkon túl pedig mintegy húsz nyelven olvashatók az udmurt írók művei. Sok országban, például Magyarországon, Finnországban, Svédországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban jelennek meg tudományos értekezések szűkebb hazánk irodalmáról.


Ismert szovjet tudósok, mint Leonyid Tyimofejev, Georgij Lomidze, továbbá a magyar Domokos Péter olyan világszerte híres írókkal emlegetik együtt az udmurt Gennagyij Kraszilnyikov és Flór Vasziljev nevét, mint Csingiz Ajtmatov, Raszul Gamzatov és Kajszin Kulijev. Úgy érzem, ez így van rendjén, hiszen a szovjet irodalom fejlődéséhez a hetvennyolc nemzeti irodalom mindegyike hozzáteszi a maga részét.


PILLÉR ANNAMÁRIA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 163-166. oldalak)

2012. február 27., hétfő

Válogatás a finnugor népek irodalmából (6)


ANATOLIJ MIKUSEV
A komi irodalom és kultúra az 1970-80-as években


Szoborcsiport Sziktivkarban
A Komi ASZSZK mai kulturális életének kiemelkedő fontosságú és jellegzetes eseménye volt a járások és városok alkotói versengése, melyet 1981-ben tartottak a sziktivkari irodalmi és művészeti napok keretében a komi autonómia létrejöttének 60. évfordulója tiszteletére. A komi nép kulturális eredményeit - hazai és külföldi közönség előtt — később bemutatták Moszkvában, Bulgáriában pedig megrendezték a Komi ASZSZK irodalmi és művészeti napjait.


A jubileumi rendezvényekhez kapcsolódóan a Komi ASZSZK Aszja Küa (Hajnali Pirkadat) Állami Ének- és Néptáncegyüttese és a Szigudek [szó szerint szőrtülök, komi népi hangszer] Ének- és Táncegyüttes fellépett Magyarországon, Finnországban, Angliában és Franciaországban; a köztársasági Viktor Szavin Drámai Színház és a Komi Zenés Színház társulata bejárta a Szovjetuniót; Rem Jermolin, Sztanyiszlav Torlopov, Vlagyimir Rohin és más komi festőművészek részt vettek A munka dicsérete című országos és a Szovjet-Oroszország című OSZSZSZK-beli kiállításon, illetve a Sziktivkarban, Vologdában és Novgo-rodban rendezett helyi tárlatokon.


A Komi ASZSZK-ban a hivatásos és az öntevékeny művészet is régi keletű hagyományokat ápol. Sziktivkarban művészeti iskola és kulturális-népművelő tagozatos tanintézet, Vorkutában zeneiskola működik. A Zenés Színház repertoárján a hazai és a külföldi klasszikusok mellett szerepel többek között a Perepelica balettje, melyet Az erdei ember című komi eposz alapján komponált és P. Csisztaljov Az én kis falum című zenés komédiája. Népszerűek Alekszandr Rocsev dalai, melyeket az első demokrata komi költő, Ivan Kuratov verseire szerzett.


A nézők elismerését méltán vívta ki többek között Rem Jermolin Domb Uszty-Cilmában és Sztanyiszlav Torlopov A komi földanya című festménye, V. Mamcsenko A harci dicsőség emlékműve című szoborkompozíciója és Vlagyimir Rohinnak a komik mai életét bemutató kisplasztikai sorozata.
A Komi ASZSZK-ban hagyományos irodalmi ünnepségeket tartanak Kuratovóban - a XIX. századi komi irodalom megteremtőjének, Iván Kuratovnak a szülőfalujában - és Nyobgyinóban - az első szovjet-komi költő, Viktor Szavin (Nyobdinsza Vittor) szülőfalujában. Vilgortban,  Szemjon Nalimovnak - a Vaszilij Andrejev vezette első orosz népi hangszeres zenekar híres balalajkakészítőjének — a  szülőfalujában zenei ünnepségeket rendeznek. Öt komi faluban népművészeti galéria működik.


Az utóbbi évtizedekben a legjelentősebb sikereket kétségtelenül a nemzeti szépirodalom, elsősorban a próza és a költészet érte el. Valamennyi fontos mű napvilágot lát a köztársasági lapokban, a Krasznoje Znamjában (kiadják 1918 óta, 101 ezres példányszámban), a Jugid Tujban (Világos Út; kiadják 1918 óta, 5 ezres példányszámban), A Mologyozs Szeverában (kiadják 1958 óta, 14 ezres példányszámban); illetve megjelenik a Vojvyv Kodzuv című irodalmi-művészeti és társadalom-politikai folyóiratban (Északi Csillag; kiadják 1926 óta, 6 ezres példányszámban) és a Csuskanzi című szatirikus folyóiratban  (Oarázs;  megjelenik  1957  óta,   11   ezres  példányszámban). A nemzeti nyelven írott művek fordításai az OSZSZSZK írószövetségének regionális folyóiratában, a Szeverben olvashatók. A Komi ASZSZK íróinak kötetei a Komi Könyvkiadónál, a moszkvai Szovremennyiknél és a Szovjetszkij Piszatyel Kiadónál jelennek meg. Itt láttak napvilágot Gennagyij Juskov, Pjotr Sahov, Nyina Kuratova, Iván Izjurov, Albert Vanyejev, Mihail Ignatov, Vaszilij  Lekanov és  Nagyezsda Mirosnyicsenko regényei, kisregényei, elbeszélései, poémái, versei, színdarabjai. A szépirodalmi sikerek elismeréseként 1984 óta adományozzák a Komi ASZSZK népi írója, illetve népi költője tiszteletbeli címeket. Elsőként Gennagyij Fjodorovnak és Szerafim Popovnak ítélték oda e címeket, Ivan Toropov Tovább kell élnetek című könyvét pedig az OSZSZSZK Állami-díjával jutalmazták 1984-ben.


A mai komi írókat egyéni stílusuk mellett is kétségtelenül egymáshoz közelíti egy uralkodó tendencia: a szociális és pszichológiai elmélyülés a választott téma megoldásában, a súlyos költői koncepcióra való törekvés, a pozitív hős keresése. Ezek a vonások jellemzik Ivan Toropov munkásságát is, a Megérkezett a lány a kopár fennsíkra, Az új kapitány, a Tyan című kisregényeiben és leginkább a „melehini ciklusában", a Tovább kell élnetek címen közreadott elbeszélések és kisregények kötetében, melyet a központi figura, Fegya Melehin forraszt össze egységes egésszé. Feszült drámaisággal teli ennek az isten háta mögötti északi kis faluból jött komi legénykének a sorsa, aki a kemény háborús időkben kapcsolódott a dolgos életbe. Jellemében, mint ahogy egész hősi nemzedéke jellemében is, akkor alakultak ki kortársunknak azok a férfias, a maga nemében egyedülálló jellemvonásai, melyekről a történelem úgy ítélt, hogy „tovább kell élniük", ma is és holnap is.


Következetes, a regényre jellemző gondolatmenet, az életben való aktív részvétel nézőpontja jellemzi Gennagyij Juskov új regényét, a Csugrát is. A mű a Pecsora-vidék északi rengetegének mai átalakítóiról szól, azokról, akik a tyiman-pecsorai területi termelési komplexum — az SZKP XXVI. kongresszusán közreadott — grandiózus problémáinak megoldásán fáradoznak. A regény címe egy ritka komi szó: a csugra olyan görbe szarv alakú kőhalom neve, amely egykoron a föld feltárulkozó méhéből kifröccsent tüzes lávából szilárdult ilyenné a metsző sarki szélben és a dermesztő hidegben. Ugyanakkor ebben az ősi komi szóban e jelentésen túl valami jelképszerű is érezhető, mely a zord sarkvidéki körülmények között megedződött merész északi népre utal. Ez a nép hozzászokott, hogy mindenben csak saját magára támaszkodhat, hogy semmilyen helyzetben nem veszíti el a fejét. Ezt domborítja ki a regény fő gondolata a komi nép jelleméről. Milyen is ez a népjellem szociális és történelmi szempontból? Mit örökölt a régmúlt időkből, mivel gazdagodott a megvalósult szocializmus korszakában, hogyan kovácsolódott újjá a megváltozott életkörülmények között? Ezekre a kérdésekre a regény főszereplőinek, a Pecsora mentén élő, három nemzedéket egyesítő Bazsukov családnak a története ad választ.


Szinte Cennagyij Juskov regényével egyidőben jelent meg Gennagyij Fjodorov regénye, a Távoli villámlás. De a Csugrától eltérően, mely alapjában véve a komi nép mai életével foglalkozik, a Távoli villámlásban, amint ezt már a mű címe alapján is feltételezhetjük, a komi demokratikus öntudatra ébredés átfogó történelmi-forradalmi látképe tárul elénk a múlt század második feléből. A főhős az orosz forradalmi demokraták hű követője, a komi „vegyesrendű" értelmiségi költő, Iván Kuratov. A komi nép jeles fiának tragikus a sorsa, de élete az új élet „távolban villámló" előhírnöke volt.


A komi próza sajátos stílusáramlatai nemcsak a regény műfajában vagy Ivan Toropovnak a regénnyel közeli műfaji rokonságban álló művében, a „melehini ciklusban" figyelhetők meg. Nem kevésbé szabatosan jelen vannak a kisregény műfajában is. Erről tanúskodik többek között Jegor Rocsev A kék tundra és Vlagyimir Beznoszikov A csintalan kis patak című kisregénye. Más-más módon oldják meg az élet valódi és vélt urának, az emberiségnek, az emberek között megmutatkozó közönyösségnek a problémáit.


A nemzeti költészet nagy öregje, Szerafim Popov nemrég fejezte be Az északi fény alatt című poémáját, mely Vlagyimir Ruszanov sarkkutatóról szól. Ez a poéma egyenes folytatása az Északi-sark első orosz és komi hódítóiról írott poéma- és balladaciklusának, a párját ritkítóan bátor emberi jellemeket bemutató, izzó hangú, romantikus történeteknek. A zord és rideg, ámde csodálatos északi táj képe központi helyet tölt be lírai költeményeiben is, ahol a Tyiman lejtőit belepő csillogó hóról ír, mely a hermelín bundájához vagy vörösberkenye ágacskáján függő nyírfakéreg itatóhoz hasonlatos, amit egy jóságos vadász gondos keze készített...


Észak polgárának patriotizmusa és a líraiság szerves egységbe forrnak Albert Vanyejev költészetében is. Poémáinak, balladáinak, verseinek és szonettjeinek lírai hőse az északi szülőföldjét szenvedélyesen szerető hazafi, aki ugyanakkor internacionalista is. Poémája, az Élő tűz, a Pirók című rövidke lírai műve, Szonettkoszorúja és Malsiski című balladája remek darabjai az élet értelméről, „az ősök hónának és a szülőföldnek" tegnapjáról és jelenéről szőtt szigorú gondolati lírájának.


A nemzeti színháztörténet összeforrott a félig hivatásosaiéiig műkedvelő Szikomtevcsuk Színház nevével, melyet Viktor Szavin alapított a polgárháború idején. 1930-ban a Szikomtevcsukot átszervezték és megnyitották a Drámai Színházat, melyet Szavinról neveztek el. A színházban olyan modern drámabemutatókat láthatott a honi közönség, mint például Pjotr Sahov A lélek ünnepe és a Miért is élünk? című művei, Vaszilij Lekanov Életkátyúk, Alekszandr Larev Randevú a zelnicemeggynél vagy Gennagyij Juskov Akadnak ilyenek is című darabjai. Iván Avramov és Glafira Szidorova a Szovjetunió népi művészei, Julija Troseva és Igor Krivoseín az OSZSZSZK népi művészei, Vaszilij Tasszihajev, a Komi ASZSZK népi művésze és mások híven alakították a felsorolt darabok kortárs szereplőit.


Figyelemre méltóak Pjotr Sahov drámai kísérletei. Sziporkázó népi humorral teli színdarabjai, A lélek ünnepe és a Miért is élünk? továbbfejlesztették a nemzeti dramaturgiai hagyományokat, melyeknek alapjait az 1920-as években Szavin rakta le A Paradicsomban és a Nyughatatlan lélek című színműveivel, s melyet aztán az 1950-es években Nyikolaj Gyakonov folytatott tovább a Házasság hozománnyal című lírai komédiájával. Pjotr Sahov életörömtől sugárzó színdarabjai ugyanakkor a mai komi falu cseppet sem könnyű hétköznapjairól és konfliktusairól, a falusiakról is szólnak, akiket egyformán izgatnak a helybelieket és az egész emberiséget érintő kérdések.


LENGYEL JÁNOS fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 160-163. oldalak)

2012. február 18., szombat

Válogatás a finnugor népek irodalmából (5)


ALEKSZANDR MARTINOV
(erza-mordvin, sz 1913)
Ne hívj...


Nyár is lehet - ne hívj oda, 
Hol már az orgonák lehulltak, 
S mint hóié olvadáskor, a 
Vágyak lelkemben elcsitultak. 
Nyár is lehet -
Ne hívj oda.


Ősz is lehet —
Ne hívj oda,
Fázós a lélek és kifáradt,
Pucér az almafák sora,
Nem látni ott gyümölcsös ágat.
Ősz is lehet -
Ne hívj oda.


Hol áll a hó, s a fagy foga 
A szerelmet dermeszti, veszti; 
Tél van. 
Sehogy se hívj oda.


Ó szív, de hívj, csak hívj oda. 
Hol jégtáblákat zúz futó hab, 
Liget virul, s a fő
csoda:
A hattyú-szerelem cirógat. 
Ó szív, de hívj csak, hívj oda.


Már máshová engem ne hívj. 
Száll bárhogy az idő felettünk, 
Ami nem ismétlődhetik, 
Azt őrzi csak tovább szerelmünk. 
Már máshová engem ne hívj...


CSORBA GYŐZŐ fordítása




SZERAFIM POPOV
(komi, sz. 1933)
Finn fürdő


Tudom én, habozás nélkül kimondják: 
legeslegjobb fürdő — a finn szaunák.


A világból sokat megélve, látva, 
én e hírnek is ott jártam utána.


Egyszer a sors, tán december lehetett, 
engem, komi költőt, finn tájra vetett.


A vendéget nem kenyérrel kínálják, 
hanem gőzcsokorral szaunák várják.


Rendben van. Nem vagyok májusi rózsa 
mesélhetne a fagy s forróság róla.


Megvesszőzöm magamat ama tájon, 
ahol anyám már régóta nem páhol.


Mellettem izmos hátukat verik ím, 
a finnugorok, édes testvéreim.


Fürdő után - csak csodálom és nézek -
testvéreim sietnek le a lékhez.


Honnan egy finn nyomban kihúzta lábát, 
s arcán riadt aggodalom futott át.


Egy hanti és egy karjalai lehűlt rég, 
és a léket nagy félve kikerülték.


Egy észt a vízbe fejest ugrott volna, 
de — meghátrált felnyögve és locsolva.


Testvéreim, sorsotok osztom én is, 
engem is vár a jeges ölű mély víz.


Fürgén vetettem magamat a tóba, 
ahogy otthon, fürdő után, a hóba.


A jég itt bárkit fagyhalálra dermeszt,
de nem engem. Én úszom egyre messzebb!


Remek a fürdő, gyönyörű, Finnország; 
de odahaza - Komiban sem rossz ám.


UTASSY JÓZSEF fordítása




MAKSZ MAJN
(mari, sz. 1914)
Mosoly


Mondják: ha folyton szádon a mosoly, 
Fényére kétely árnya válaszol, 
Képmutatást, sőt bűnt gyanítanak, 
Ha a lélekből sok mosoly fakad.


Én új élet új embere vagyok, 
Mosolyból fűnek-fának juttatok, 
Csak ha szél támad, kemény és hideg, 
Komollyá, zorddá akkor dermedek.


Reszket az erdők lombja, a virág 
Kristály harmatban ringatja magát, 
S a pacsirta, kit vár fent a zenit, 
Egyszerű mosolyával szíven üt.


Bölcs barátom szemernyit nem pihen, 
Várja a világűr, cikázni fenn. 
Dicsőség népnek, földnek becsület 
Mosolyognom hát miért nem lehet?


De ha valamely kéz durván lecsap, 
Gyermeket sértve, öreget,asszonyokat, 
Érzem, mélyről kelve, szívem alatt 
Feltámad bennem a jogos harag.


S ha ádáz ellenség tiporna ránk, 
Hozván sötétséget és rombolást, 
Mosolyom menten dühödt tűz gyanánt 
Zúdul rá, míg elpusztítja
a láng.


S a romlástól ha szabadul a Föld, 
Arcán a lombkorona újra zöld, 
Zöld mosolygássá érleli a nap. 
S bennem is újfent mosolygás fakad.


Mosolygok madarakat, kerteket, 
Tavaszok vadvizét s őszi jeget, 
A lét öröme tenger - cseppjeként 
Mosolyom is hadd vegyüljön belé!


KISS BENEDEK fordítása




JAAKKO RUGOJEV
(karjalai, sz. 1918)
Gyökereim - Karéliában


Ím, itt vagyok —
Mint sziklaszálát megülő fenyő.
Nem adatott
Nekem szál-törzs, csak rugalmas erő.


Ó, tajgai
Ősi fenyők, szívem sok rokona...!
Dalt hallani:
Zúgástokban szabadság tavasza.


Nyírfák, ti, fagy
Idejében se nyöszörögtetek.
Legkomolyabb
Tudásom, mit így kaptam tőletek.


Nem volt vidék,
Hol a borókákat feledtem én;
Úgy állok épp,
Mint ők, zömök kitartásuk enyém.


Fejem vetem,
Föl, mint ingoványról a rozmaring.
Sors, viselem
Szeszélyeid mélyebb parancs szerint.


Fák, suttogok,
Örökség vagytok, mint gyerekkorom:
Nyárfák, konok
Érzékenységetek föl nem adom.


Otthonom ez!
Ugyanazt érzem, mint a zelnice.
Halk íürt neszez
Fehérlőn...vagy már hajam őszül-e?


Mint venyigék,
Poéta-lelkem úgy hajladozik.
Híven tiéd
Vagyok, Természet - mindhalálomig.


Ember vagyok -
De babérfüzérrel barátkozom.
Ős alapok
Kötnek, míg járok hétköznapomon.


TANDORI DEZSŐ fordítása




SZEMJON VISNYEVSZKIJ
(mari, sz. 1920)
Csillaghullás


Levelek dermedeznek a fákon, 
dérrel lepte meg őket az éj. 
A sok csillag fönt néz frontbajtársak 
feledhetetlen szemeiként.


Zuhan most íme egy a sötétbe,
majd még egy... Meg nem tarthatni már.
Mennyi drága barát szállt az égbe
a háborúban, mennyi barát!


Állok kint, nézek a végtelenbe, 
csillaghullás a fejem felett. 
Tárul az öröklét kéklő rendje 
számomra is hamarost, lehet.


Nincs visszatérés a földre onnan, 
ebbe a világba visszaút nincs. 
Csillagok hullanak, mint háborúban 
katonák — hullanak mai napig.


KISS BENEDEK fordítása




VLADIMIR BEEKMAN
(észt, sz. 1929)
Indulásidő


Érkezésidő, indulásidő,
Ó, örök pillanat, ha érkezem,
Ám erős szálakkal feszít a messzeség,
S már új zászló leng a fedélzeten.


Röpít a szél, s csak pislákol remény, 
Ti utak, messzire vivők! 
Ha világítótoronyban a fény ígér 
nekünk nyugalmas kikötőt.


Érkezésidő, indulásidő,
Hajók jönnek és indulnak eként, 
És erős szálakon feszül ki életünk, 
Az elválásokén, a sorsokén.


S ím, sirálycsapat száll, falatra vár, 
A ködben sok sziget fogy, elfakul, 
A boldogság érzése visszaszáll, 
És új remény támad — találkozunk.


KONCZEK JÓZSEF fordítása




ALEKSZANDR BELONOGOV
(udmurt, sz. 1932)
Munkakezdés


Hogy éltek hajdanán az emberek? 
Istenben hittek, állatbőrt viseltek, 
menedéket az erdő mélyén leltek, 
s a tűzgyújtáshoz fogtak két követ.


Azóta bizony sok víz tovatűnt 
a folyókon, s megváltozott világunk. 
Ha mi lényre vagy melegségre vágyunk, 
nem kovakőtől lobban föl a tűz.


Mit mondhatnék? Új napra ébredek, 
s új kutatások izgatják az elmét; 
irigylem hát a régiek türelmét, 
akik két kővel gyújtottak tüzet.


SZOKOLAY ZOLTÁN fordítása




LEONYID LAPCUJ
(nyenyec, sz. 1932)
Távoli tájon


Szjo-jáha tenyérnyi falucska az Ob vize mentén, 
a folyam táplálja erős, szerető anyaként. 
Itt többnyire hó kavarog, zúg-bőg a szilaj szél, 
s ha fénylik az ég, maga Észak hímzi a fényt.


A telep gyökerét rögzíti az ősi fagyott föld, 
s jégpáncél vonja be testét, marja a fagy, 
kegyetlen a szél is, sűrűsödnek a felhők, 
s eltűnik, hóvihar-éjbe zuhanva a nap.


Nem nézve viharra, se szélre, se jégre, se fagyra, 
naponta bejárja a tundrát itt a vadász, 
sohasem tévedve találnak a fókanyomokra,
 nem ijeszt a kemény nyenyecekre a fagy-suhogás.


S tavasszal, a víznek örömteli árja ha harsog, 
ha a hó-maradékot frissen mossa az Ob, 
Szjo-jáha uralja az északi tág horizontot, 
s fölötte a légben a hattyúk szárnya ragyog.


Kortyolja a tiszta vizet a kicsiny falu újra,
s nézi: hogy úszik a jég az Obon s hova tart, 
az egén száz hattyú-szárny lebegő koszorúja, 
s köszönni szelíden lejjebb száll a csapat.


Szjo-jáha manapság napról-napra erősebb, 
a fülekbe ma frissiben eljut a távoli szó, 
autók hozzák közelebbre a messzi vidéket, 
s oly kedves a vendég itt, a tanácsot adó.


Az orosz geológust testvérként idevárták, 
s neki kőolajat a fagyott föld mélye adott, 
Szjo-jáha megújult, büszkén hordja ruháját, 
s jelenét s a jövőjét óvja-vigyázza az Ob.


HORVÁTH FERENC fordítása




ALBERT VANYEJEV
(komi, sz. 1933)
Elhallgatok...


Elhallgatok, ha keserű a lelkem,
szárnyam törve örökké hallgatok.
Hadd higgyék, hogy rendben van minden, rendben,
s miként mások — boldog ember vagyok.


Lám, az élet őt éppencsak meginti,
szemhéja alatt máris könny sajog.
Én a fájdalmamat nem mutatom ki,
hadd higgyék, hogy - boldog ember vagyok.


Kínoznak engem felnőtt aggodalmak,
de a világ köröttem zeng, ragyog, 
lelkemböl a gonosz száműzve hallgat,
 s valóban — én boldog ember vagyok.


Elegendő fényt és elég meleget 
sugárzok-e társaimnak talán? 
A lelkem fáj, fáj értetek, emberek, 
s bizony, ez az egyetlen nyavalyám.


UTASSY JÓZSEF fordítása




FLOR VASZILJEV
(urmurt, sz. 1934)
Fickándozik a forrás...


Fickándozik a forrás, mint a hal, 
csacsognak erek, csermelyek, folyócskák, 
és pajkosán
- hisz nagyon fiatal -
az első lomb susogja boldog sorsát.


S a fényes szempillájú csillagok 
összekacsintva, vígan súgdolóznak; 
együtt fecsegnek éjek s hajnalok,
s mi nem tudjuk, miről is társalognak.


Az élet cseng-bong, zeng-zúg és dalol, 
elfütyörészget,
el-elgügyörészget... 
Hallgatni mindezt oly vigasztaló, 
siess elébe,
hadd köszöntse ének!


SZOKOLAY ZOLTÁN fordítása




ASZKOLD BAZSANOV
(lapp, sz. 1935)
Orkán


Harmadnapja a Hibinák felett gonoszul, szakadatlan, 
Kegyetlenül, nyomasztóan zúg az orkán. 
Hegycsúcsok elrejtőztek a zúgó áradatban, 
Mintha tombolna hó-jég-vulkán. 
Befagyott a hegy lábánál a bányásztelep, 
Az örvénylő hó-habban elveszett;
Nem tudnak idáig elvergődni az emberek,
Ha nem kapnak időben segítő kezet.
E hegyektől a főváros de távol,
Hol útját a kocsi könnyen járja,
A vezető nem is álmodik oly viharról,
Amitől meghátrálna.
A vezetőfülke fölött recseg-törik a fák ága,
Az erdő nem bír a vésszel megvívni maga.
A bányászokat harckocsik viszik munkába,
Körülöttük, a vihar fehér forgataga.
Fordul s térül a terepjáró a szakadékig,
Úttalan utakon, vakon tör a megtöretlen földre,
Hol a természet féktelenül, félelmetesen csatázik,
Hogy hódítóját összetörje.






ANDREJ TARHANOV
(manysi, sz. 1936)
Kápja táncol


Bede Annának


Ó, ha látnád Kápjánkat, amint táncol,
hatalmas Goya! 
Bizony úgy lehet, 
megrendülnél e tajgai virágtól, 
és ecsetedért nyúlna a kezed!


„Berkenye-szedés" a neve e dalnak. 
Kigyúlt a lomb, kigyúlt a hét berkenye, 
s mint lomb-parázs, mit szelek fölkavarnak, 
mi is keringünk, 
szálldosunk vele.


Szahaltur-tói habtánc, hattyú-ének... 
Barna nyakán fehér gyöngyök- sora. 
Nem is szellő-tánc, 
hanem szenvedélyek 
kísértése, viharok mámora.


Táncol Kápja!
Vállain táncot járnak
a fényfoltok, s az ágak árnyai.
És hattyúk éles sikolyai szállnak
bokáihoz, s tűz-lombok szárnyai.


Táncot jár Kápja, Jevra falu lánya.
Táncol Kápja,
hajló, rugalmas ág.
S a tavak elhiszik egy mosolyára,
hogy van mélyüknél sötétebb világ.


Ó, ha látnád Kápjánkat, amint táncol,
 hatalmas Goya! 
Bizony úgy lehet, 
megrendülnél e tajgai világtól, 
és ecsetedért nyúlna a kezed.


BEDE ANNA fordításai

ARVI SIIG
(észt, sz. 1938)
Tavasz, siess!


Tavasz, siess!
Madárkák üdvrivalgó
dala, erősödő traktormoraj
hozza híred, az ég, akár egy fagyból
fölpattant láda, lélegzik, szabad.
S a napsugár, a hetyke kötéltáncos,
egy nyírfavesszőn sétál.
A szív úgy kívánja a boldogságot,
és csermelyekké omlik szét a tél már.


KONCZEK JÓZSEF fordítása



2012. február 11., szombat

Válogatás a finnugor népek irodalmából (4)


NIKOLAI JAAKKOLA
A kis horgász


Vagy három versztnyire a falutól van egy kis, mocsár- és erdőövezte, iszapos tó. Vehkalampinak hívják. Halban nem valami gazdag. Más karjalai tavakhoz és lampik-hoz [Lamba - kicsi, sekély vizű tó - ford. megj.] képest akár szegénynek is mondhatjuk. Ám, ha az embernek szerencséje van, a Vehkalampiból is kifoghat egy jó hallevesre való sügért és veresszárnyú koncért. Más hal nincs is benne.


Huoti gyakran jár pecázni a Vehkalampira. Most is ott áll a partján, egy csenevész fenyőfa árnyékában, gyönyörködik a sárga tavirózsákban és közben a fenyőkéregből faragott, lapos úszót figyeli. Körülötte fekete felhőként muslicaraj kavarog, és pimaszul zümmög a sok szúnyog. A muslicák aprók, szabad szemmel alig lehet megkülönböztetni őket egymástól, a hosszú lábú szúnyogok azonban jó nagyok és mérgesek. Huoti szüntelenül hessegeti őket a kezével vagy egy fűzfaággal, de oly sok van ezekből az átkozottakból, hogy valamelyik minduntalan a nyakába fúrja a fullánkját, vagy az inge alá bújik, olykor pedig az arcára telepszik, avagy éppenséggel az orra hegyére. Huoti néha hagyja, hogy a szúnyog teleszívja magát, s amikor felfúvódik és vörös lesz, a fiú rácsap a tenyerével, és az arcán vörös folt marad, amely a napon gyorsan megszárad és pici, fekete pörk képződik belőle.


Huotitól nem messze Hannes áll egy zsombékon, a víz szélén, a kezében pecabot. Ő is az úszóját figyeli. Neki igazi úszója van, hosszúkás, és az egyik fele fehér, a másik piros. Az ilyen úszó bármilyen időben jól látszik a vízen. Hannes apja hozta Kajaniból. Rajta kívül egyik fiúnak sincs ilyen úszója, és Hannes nagyon büszke rá.


Huoti és Hannes egyidősek, a tizenkettedik évükben járnak, egyforma magasak, ám Hannes zömökebb, vállasabb és egészséges, piros arca van. Csak ragyás. Vagy három évvel ezelőtt Hannesnak himlője volt. Szörnyű járvány söpört akkor végig a falun, mintha csak isten elhatározta volna, hogy megbünteti a falu lakóit. Sok embert elvitt a betegség. Huoti nővére is meghalt. A fiú valami csoda folytán nem kapta meg. Ő általában keveset betegeskedik. Ha mégis gyengének látszik, az csak azért van, mert nagyon szegényesen élnek. Valamire való ruhájuk sincs. Most is rongyosra hordott, szürke háziszőttes ing van rajta és ugyancsak szürke, durva posztóból varrt és térdén foltos nadrág. A szára térdig felgyűrve. A nadrágszíján, egy nagy tokban, kaszadarabból kalapált, házi készítésű kés lóg. A lábán semmi... ha csak a „varjúcipót" nem számítjuk, ahogy a faluban a piszkos, repedezett lábat nevezik. Ezt a cipőt Huoti minden tavasszal beszerzi.


Huoti hóolvadástói késő őszig mezítláb jár. Persze az erdőben kényelmesebb cipőben járni, de ha egyszer nincs... Igaz, hogy Hannesnak odahaza van cipője, de ő is jobban szeret mezítláb szaladgálni, úgy könnyebb. Nem baj, ha szúr a rőzse, a fiúk lába már hozzászokott, még ha nem is olyan kérges a talpuk, mint az öreg Petrié. Az utóbbi nem is csoda, mert Petri nyolcvanéves múlt, és azt mondják, egész életében összesen három pár csizmát hordott el. Márpedig Petrire igazán nem lehet ráfogni, hogy otthonülő lenne. Hogy hány versztet tett meg a sűrű erdőkben, ahol még ösvény sincs, azt össze se lehet számolni. Talán Huoti és Hannes is annyit járt volna? Teljesen értelmetlen mindenféle összehasonlítás...


— Harap?- kérdezte Huoti Hannestól, aki kirántotta a horgot a vízből, és kicserélte a csalit.
— Nem — felelte Hannes, és még csak rá sem pillantott Huotira.
—  Nálam se! — kiáltotta Huoti, és más helyre, egy vízből kiálló tuskó mellé dobta a horgot.


Tegnapelőtt pontosan ezen a helyen, itt a tuskónál szedett ki rövid idő alatt egy füzérnyi sügért, veresszárnyú koncért. Ma pedig nincs kapás, ha a feje tetejére áll, akkor se! Az idő jó, mégsincs igazi harapás. Igaz, hogy a vesszőn ott lóg már vagy tíz vacak sügér, de egyik se nagyobb egy hüvelyknél. Már mindenféle csalit kipróbált: hol egy kövér, tekergőző gilisztát akaszt a horogra, hol egy sügér szemét, hol pedig vastag hernyót vesz elő a gyufaskatulyából. És minden alkalommal megköpdösi a csalit, aztán jó messzire dobja s közben elmormolja:


Akadj a horogra,
Nyeld le a csalit.
ízletes giliszta                                                                         
Lóg a horgon itt.


Huoti nagyapja biztatta ezekkel a szavakkal a víziszellemet, hogy legyen nagylelkű és küldjön sok halat a horgára. Most pedig Huoti biztatja, de a víziszellem mintha nem is hallaná.


„Alszik — gondolta Huoti és egy ici-picit rándított a boton, hogy az úszó megmozduljon. - Túlságosan csendes idő van."
Valóban ritka csendes és meleg nap van. A nap csak úgy perzsel a felhőtlen égről. Persze hogy elkábította a víziszellemet. Lement a tó legfenekére, bebújt az iszapba, ahol hűvösebb van, és lepihent. Csak fekszik és hűsöl, a szemét is becsukta, s nem hallja Huoti kérését, hogy küldjön sügéreket a horgára.


A tó vize világos, áttetsző. Csak ritkán támad szél a túlsó part, a nagy mocsár felől, a sima víztükrön fekete sávként fut a gyors fodrozás, de a tó közepéig se jut, útközben elhal, mintha erejét vesztette volna. És a kis tó nyugodt, fényes felületén, mint a tükörben, ott csillog a hegyes túlsó part, látszanak a gerincén hajladozó magas fenyők, és a fejük tetejére állt fenyők alatt ott ragyog a kék ég. Huoti nézi a vízben látszó eget és fél. A Vehkalampi olyan mélynek, feneketlennek látszik, hogy beleszédül. Elfordul a félelmetes, feneketlen mélységtől és fölfelé néz, az igazi égre, amelyen egyetlen felhő sem látható. Tudja, hogy a sügér akkor harap legjobban, amikor enyhe szellő fújdogál, de különösen akkor, amikor meleg eső szemerkél. „Bárcsak eleredne" - gondolja Huoti, de azonnal eszébe jut, hogy az apja meg Ivo, a bátyja kaszálni mentek Livojokiba. „Nem, nem kell eső, hadd kaszáljanak le minél hamarabb." Ő is nagyon szeretett volna velük menni, de az apja nem vitte el. „Ráérsz még vele. Nem olyan jó ott, mint ahogy gondolod" - mondta a fiának.


Így aztán Huoti otthon maradt, segített az anyjának a munkában. Egész nap dolgozott, hol ezt, hol azt csinálta, mindenféle munkát elvégzett. Márpedig nyáridőben sok a munka a ház körül! Livojokiban biztosan könnyebb és vidámabb lett volna, mint odahaza. A kaszások igazi kenyeret kapnak, amit tiszta rozslisztből sütnek, az otthonihoz fenyőkérget kevernek. De hát mit csináljon, ha az apja nem vitte magával... Egyébként, ha belegondol az ember, otthon sem olyan rossz neki. Ha elvégezte a dolgát, elmegy az erdőbe gombát, málnát, áfonyát szedni, leveles ágakat gyűjt télire a juhoknak, és még arra is marad ideje, hogy egy levesre való halat fogjon. Pecázni rendszerint egyedül jár vagy a szomszéd Olekseijel, Hekki-Huotari fiával. Hannesszal már ritkábban. Hannes nagyon alattomos: ha birkóznak, mindig elgáncsolja, körül se tud nézni, máris kétvállra fekteti. Ám Huoti gyorsan elfelejti a sértést és olykor Hannessal megy pecázni. Legjobb természetesen egyedül horgászni. Olyankor még a sügér is jobban harap. Legalábbis Huoti így gondolja. Tegnapelőtt például egyedül pecázott. És mennyi sügért meg veresszárnyú koncért fogott! Ma meg egyáltalán nincs kapás. Huoti meg van győződve, hogy a sügér azért nem harap, mert Hannes-nak ártó szeme van.
Huoti sandán Hannesra pislog, és örül a lelke, mert Hannesnál sem harapnak a halak, a piros-fehér úszó sem segít.


Huoti friss hernyót tesz a horogra, ráköp és olyan messzire dobja, amennyire a zsinór engedi. Talán ott, a tavirózsa között majd harap.


A kis tó másik partjáról csengőszó hallatszik. A falu csordája befejezte a delelést, és ismét legeléshez látott. Akárhány tehén van is a háznál, csak egynek kötnek csengőt a nyakába. Csengő pontosan annyi van a csordában, ahány ház a faluban - huszonhat. Persze, amikor az erdőben egyszerre huszonhat csengő csilingel, nem könnyű kiválasztani közülük a saját csengőjük hangját. De Huoti pontosan kihallja a sok közül Juonikki rézcsengőjének csilingelését. Ismerős hangja itt az erdőben különösen kedvesen cseng.


Huoti hirtelen észreveszi, hogy az úszója megbillen, tótágast áll és gyorsan süllyedni kezd. Nem siet kirántani a horgot. Hadd nyelje le jobban a hal, akkor biztosan nem szakad le róla. Az úszó nem jön fel. Huoti elkezdi húzni a zsinórt, nem rángatja, egyenletesen, biztosan húzza, ahogy a nagyapja tanította. A zsinór eleinte nem engedelmeskedik, Huoti már-már azt gondolja, hogy egy tavirózsába vagy valami rönkbe akadt a horog, de aztán megindul, s egy kis ideig olyan könnyen jön, mintha semmi sem lenne a horgon. Utána ismét hirtelen megfeszül, a pecabot megremeg és meghajlik, és a vízből egy nagy sügér bukkan elő. Elkeseredetten vergődve nagy ívet ír le a levegőben, súlyától elszakad a zsinór, és a hal a bokrok közé repül.


Huoti fürgén a sügér után szalad és ügyesen megragadja a kopoltyúja alatt. Igen, ilyen nagy sügérek ritkán kerülnek horogra a Vehkalampin, és Huoti nem állja meg hencegés nélkül.


— Ide nézz! — kiáltja Hannesnak, és felmutatja a kezében vergődő sügért. Aztán gyorsan kiszabadítja a horgot, és ismét bedobja ugyanarra a helyre. Hátha ráakad a nagy hal párja is.


Hannes is a tuskó mellett dobja be a horgát, csak a másik oldalról, és nyomban egy nagy sügért húz ki. Huoti dühös. De nem szól. Annál is inkább, mert megint kapása van. És ekkor olyan sorozat kezdődik, hogy győzze csak kikapkodni a halakat. Egy szűk félóra alatt Huoti több mint tíz sügért és vagy tíz koncért fog. Utána abbamarad a kapás, mintha elvágták volna.
— Menjünk haza — ajánlja Huoti.
Hannes nem akar: az ő vesszőkoszorúján kevesebb a hal, mint a Huotién. De nincs mire várni, és ő is feltekeri a zsinórt.


Huoti a vállára dobja a vesszőkoszorút a halakkal, és a bozóton át az ösvény felé indul, amelyet a tehenek tapostak a Vehkalampi közelében. Hannes a nyomában halad.


Félversztnyi út megtétele után a gyerekek egy kis patakhoz jutnak, amelyen túl sűrű erdő kezdődik. A komor, sötét fenyvesben Huoti akaratlanul meggyorsítja lépteit. Valahányszor ezen a sűrű erdő borította mélyedésen halad át, mindig megmagyarázhatatlan félelem fogja el. De Hannes előtt nem akarja kimutatni.


— Nem félsz? - kérdezi Hannes, s igyekszik, hogy ne maradjon el Huotitól.
— Nem. Mitől félnék? — kérdez vissza Huoti, mintha nem értené a kérdést.
— A manótól — suttogja Hannes, mert a manónak nem szabad meghallania, hogy emlegetik.
— De hiszen semmiféle manó nincs — tiltakozik Huoti nem túl nagy meggyőződéssel.
— Hogyhogy nincs? Hát akkor ki vitte el Krikku-Karppi tehenét? Emlékszel? Tavalyelőtt nyáron az erdőben elveszett Krikku-Karppi tehene. Majdnem egy hétig kereste az egész falu, de nem találták meg. Az emberek különbözőképpen magyarázták az esetet. Volt, aki azt mondta, hogy az isten büntette meg Karppit, mert az megszegte a böjtöt: eztán majd tudni fogja és nagyböjt idején nem iszik tejet és nem eszik vajat. Huoti anyja is így gondolta. Az öregek pedig úgy vélekedtek, hogy a tehenet az erdő „rejtette el", vagyis a manó vitte el és ette meg. Huoti apja nagyon egyszerűen magyarázta a történteket: a tehenet, mondta ő, a medve tépte szét, vagy pedig a mocsárba tévedt valami olyan helyen, ahol nehéz lenne rátalálni. Az apja magyarázata meggyőzően hangzott, s Huoti hite a manó létezésében kissé megingott. Otthon egyáltalán nem is gondolt a manóra. De amint az erdőbe ért, azonnal megjelent előtte valami villogó szemű, két lábon járó szörnyalak, s akaratlanul szaporábbra vette lépteit, lombos erdőben vagy a csarabbal benőtt, nyílt helyeken soha sem érezte ezt a félelmet. Épp ellenkezőleg, a fehér nyírfatörzsek, a berkenyefürtök, a száraz, szürke moha, a kellemes boróka illat, a madárcsicsergés — mindez együtt — könnyűvé tette és fénnyel töltötte el a lelkét. Legszívesebben futkározott volna az erdőben, fára mászott, a bokrokba bújt és a füvön bukfencezett volna. Nem így a sűrűben, a sötét fenyvesben... Ott még a legnapfényesebb időben is nyirkos hideg, titokzatos sötétség uralkodik. Ott zuzmólepte, óriási, évszázados fenyők hajladoznak, a süppedékes moha mindig nyirkos, letört, korhadó faágak hevernek, amitől az enyészet és a halál illata lengi be a környéket... S ettől nehéz lesz az ember lelke és nyugtalanság fogja el, eszébe jutnak a kísértetekről és gonosz szellemekről hallott mesék.


De a víziszellemtől nem fél Huoti. Miért félne? A víziszellem nagylelkű... Jó időben horogra kergeti a sügéreket. De a manó... Bár Huoti nemigen hisz a létezésében, azért fél. Még a hideg verejték is kiverte a homlokát, amikor Hannes szóba hozta. „És ha mégis van, és ebben a sűrűben lakik?" — gondolja Huoti és félénken körülnéz. Ám senkit sem lát, és csend van körös-körül.
Meglassítja lépteit és határozottan kijelenti:
- Nincs semmiféle manó. Krikku-Karppi tehenét a medve tépte szét.


Végre mögöttük van a fenyves, Hannes is lassabban lépked és megkönnyebbülten kifújja magát. Elöl ott a világos lombos erdő.


A fiúk sárga, tőzegszederrel benőtt, kis mocsárhoz jutnak. Huoti és Hannes menet közben csipegeti a legérettebb szemeket. A szeder olyanyira lédús és édes, hogy valósággal összeragad a szájuk. A mocsárhoz már nagyon közel van az öböl partja, ahol az ifjú pecásokat csónak várja.


Minél közelebb érnek a faluhoz, annál ritkább az erdő, annál több tuskót látnak az ösvény két oldalán. Ha ilyen, emberkéz érintette erdőbe kerül, még az idegen tájakról érkező is tudja, hogy közel a falu, és mindjárt könnyebben lépeget...


KATONA ERZSÉBET fordítása


Néhány szó Jaakkola Nicolairól:


JAAKKOLA, Nikolai (1905-1967): karjalai író, finn nyelven ír. Finnországban született, de már gyermekkorában átkerült Karjalába. 1923 óta publikált. Fő műve tetralógiája, mely népe történetét dolgozza fel 1917-ig: Pirttijárvi partvidékén I-II. (1949, 1957), Hullámverésben (1963), Tiszta vizeken (1966). = Itt közölt elbeszélését a Csajki nad Onyego c. antológiából (Izd.-vo Cyetszkaja Lityeratura 1978) fordítottuk, orosz címe: Huoti.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 59-63. oldalak)

2012. február 7., kedd

Válogatás a finnugor népek irodalmából (3)


NYIKUL ERKAJ
Szarvaslesen


Bármennyire igyekeztem is, mégis késő este lett, mire megérkeztem, és a sötétben teljesen egyforma házak között csak üggyel-bajjal akadtam rá a keresettre. A kis előkert és a tető fölé magasodó antenna segített ki, meg a hold, amely ezüst glóriaként övezte az antenna csúcsát.
A behavazott GAZ közvetlenül a meredek lépcsős tornác előtt állt meg. A sofőr a tilalom ellenére dudálni kezdett. Dudált, dudált, de mintha teljesen kihalt lett volna a ház.
- Kapcsold be a lámpát, és világíts a sötét ablakokra - tanácsoltam neki. Alighogy így tett, odabenn nyomban mozgolódni kezdtek... Világosság gyulladt, ajtó csapódott, a folyosón léptek hallatszottak. Maga Mityaj bukkant föl a lépcsőn, halinacsizmában, fejére vetett vattakabátban.
- Micsoda szégyen, de hát nem estére vártunk - mondta, ügyesen leugrott a lépcsőről, és kinyitotta a kaput. — No, hajts be, nógasd meg a „lovad"...
Az udvaron Mityaj fia, Misa várt bennünket, aki apjával ellentétben magas termetű és kissé hajlott hátú volt. Kinyitotta az autó ajtaját, és elvette a hátizsákot meg a fegyvert.
Mityaj bátyó erdős faluban lakott. Ez meglátszott az egész portán. Az udvar körül, mint valami gyűrű, deszkakerítés állt. Az öreg ház száraz volt és meleg. A gerendaistállóban tehén szuszogott. Trágyaszag terjengett. Úgy élt Mityaj, ahogy faluhelyen szokás. A kutyája, Tol is előbújt az óljából, nyújtózott és vakkantott egyet, de amint megismerte a gazdáit, csóválni kezdte a farkát.
Kis dombon állt a ház. Az udvarból meredek lépcső, vagy ahogy errefelé mondják, grádics vitt föl hozzá. Föntről az egész udvar szem előtt volt, az alacsony kerítés mögül pedig idelátszott a kert meg a falun túl elnyúló távoli földek.
A házban az otthon sűrű melege csapott az arcomba. Köszöntöttem a nénét, a házigazda feleségét is. Misa valamiért nem jött elő a szobából.
Miközben vetkőztem, csak úgy mellesleg odavetettem, hogy jó mélyen aludtak. Dudálunk, dudálunk, és sehol egy árva lélek.
— Tudod, hogy van az. Mostanság vég nélkül járnak itt az ablakunk alatt ezek az autók, és folyvást dudálnak. Meg se fordult a fejünkben, hogy a te autód az — szólt ki a főzőkamrából Mityaj felesége. - De ahogy bevilágítottatok az ablakon, tüstént talpon voltunk. Olyan az, mint a tűzvész, akárkit is fölzavarna.
Mityajnál otthon éreztem magam. Misa felesége, Vera, az unokahúgom volt, így hát úgy is fogadtak, mint családtagot.
A néne a főzőkamrájában foglalatoskodott, és kis idő múlva ínycsiklandó illat áradt onnan.
Mityaj bátyó azalatt a kemence tetején keresgélt valamit. Végül egy pár vastagon talpalt halinacsizmát dobott le, s miután maga is lemászott, azt mondta:
— Nosza, sógor, rúgd le a lábadról azt a pampuskát, és ezt húzd föl, ni! Egy pud meleget is magába szívott ez a kemencén...
Bőrszáras nemezcsizmámra mondta, nem tudni, miért, hogy pampuska.
— Ez a Misa meg, úgy látszik, röstelli magát... - jött be az anyó a főzőkamrából, és halkan folytatta: — Gyakran fölhozta azt a múltkori összeszólalkozást. Hogy kikelt ellened a villany miatt! Azt mondta, az életben se lesz itt... Aztán mégis mi lett? Csak fogja az ember, és már világos is van! Elbukta a fogadást...
— No és, nénémasszony, jobb lett-e, hogy van villany?
— A szégyen lett nagyobb, sógor! A fürdőben egytől egyig mindenkit látni. Annak előtte, mikor még piláccsal világítottunk, alig láttuk a másikat. Most meg? Inkább nem is mondom! De ott van a tehénkénk, vemhes, maholnap borjadzik... Misa az istállóba is kihúzta a drótot, ott is olyan világos van, mint fényes nappal.
— Fogd már rövidebbre! Hosszú út van mögöttük, neked meg úgy megeredt a nyelved, reggelig se hagyod abba — mordult rá Mityaj, és elkezdte a konyhaszékeket az asztal köré rakni.
Alig vártam már, hogy szóba kerüljön jövetelem célja, az előttünk álló vadászat, hogy mihamarabb kimenjünk az erdőre, s elinduljunk a jávorbika friss csapásán. Az engedély a zsebemben lapult.
— Menjünk csak be oda, míg Anna megterít - mondta a szobára mutatva Mityaj.
— Várj egy kicsit, sógor! Hadd pakoljam ki a táskám. Hoztam valamit a nénének meg neked.
A nénének félgyapjú kendőt, tarka, zsebes kötőt, mézeskalácsot, perecet vettem elő, Mityajnak pedig egy pár meleg, nemezbélésű, recés talpú gumicsizmát. Nyomban neki is látott, hogy fölvegye az új szerzeményt. Mikor aztán fölhúzta, elragadtatva mondta:
— Ez aztán a lábbeli, olyan meleg, mint a kályha. - S ment is a szobába, hogy eldicsekedjen vele a fiának.
Misa nem jött rá rögtön, minek is örül úgy az apja. A puskámmal volt elfoglalva. A bepárásodott csövet és závárt már meg is törölte.
— No, mi van, Misenyká, elveszítetted a fogadást? Van villanyotok. Ahogy mondani szokás, asztalra a téttel! Jól van,,no, ne szégyelld, én legalább úgy örülök neki, mint te. Kezdetnek, azt hiszem, ez az üveg itóka is megteszi.
Elővettem a hátizsákomból egy üveg vadászpálinkát, és az asztalra tettem.
— Hűha, ilyet most látok először. Finom kis itóka — negyvenöt fokos! — kiáltott föl csodálkozva Misa.
— Ide nézz már, a lábamon mi van! - mondta büszkén Mítyaj, és az egyik lábát föltette a székre. Aztán nyomatékosan hozzátette: — Elnyűhetetlen. És meg se kottyan neki a hideg: nemezbéléses... meg nem is csúszik. Tapogasd csak meg, mekkora récék vannak rajta!
Amint leültünk az asztalhoz, nem bírtam tovább, előhúztam a zsebemből az engedélyt, és megmutattam Mityaj bátyónak.
— Annak előtte napjában három jávorszarvast is kilőttünk. Nem kellett semmiféle papiros. De most törvény van rá - mondta Mityaj.
— Nehéz lesz puskavégre kapni, sógor? — kérdeztem.
— Fülét hegyezni se lesz ideje, és már a miénk is.
— Akkor hát holnap irány az erdő? - faggattam tovább izgatottan.
— Nem szabad az ilyesmit elkapkodni, sógor. Sose aggódj, elcsípjük.
Nekem már attól is legalább kétszáz lett a pulzusom, hogy szóba került a vadászat, Mityaj bátyó azonban hidegvérrel fogadta engedélyemet, és látszott rajta, hogy esze ágában sincs már holnap nekivágni az erdőnek. Alighanem észrevette izgatottságomat, mert megjegyezte:
— Előbb kipihened az út fáradalmait, összeszedjük a fölszerelést, belakmározunk lángossal, jót gőzölünk a fürdőben, s aztán  majd  meghányjuk-vetjük a dolgot. Ráérünk, nem hajt a tatár. Jegyezd meg, az ilyesmihez, akárcsak egyébként bármi máshoz, nyugodt fej kell. A vadászat végtére is kedvtelés, jókedvvel kell nekivágni, hogy szívből jöjjön, kedve teljék benne az embernek, örüljön a lelke. Nem szívelem azokat, akik csak üzletet látnak a vadászatban. Elcsípjük mi, sógor, a neked kiírt daliát, az erdő agancsos királyát. Csakhogy túl kell járnunk az eszén. Elő is készítettem már egyet-mást hozzá. Amúgy sose éred utol: hosszú és erős a lába, jóval erősebb a miénknél. Furfanggal kell elcsípni. Szemernyit se aggódj, szerencsével járunk. Engem is csak egy dolog aggasztott: féltem, hogy papiros nélkül jössz. Akkor bizony csak megjárattalak volna az erdőn. Tán még mutatok is jávorbikát, de lelőni, azt nem hagyom. Nem is tudom, hogyan vittelek volna el csak úgy mellette. De most már mi gond lehet? Odamegyünk, ahova kell, és megkapjuk, mintha maga az erdő ura ajándékozná nekünk.
Meg volt már terítve, s a néne hívott, ne vessük meg szerény vacsoráját. Egy üveg vodkát is az asztalra tett, de hozzá se nyúltunk. Inkább a „vadászt" bontottuk föl.
A sült halon és húson kívül vagy három-négy fajta alma is díszelgett az asztalon. Különösen étvágygerjesztőek voltak az antonovka almák. Csodálatos, semmihez sem hasonlítható illatot árasztottak.
— Meg ne szóljanak, hogy konzerv nincs az asztalon. Rég nem voltunk a városban, az itteni boltban meg nem lehet kapni most - mondta a néne, miközben kínálgatott bennünket.
Meg kell hagyni, a vadászpálinka igencsak jónak bizonyult, és nagyon is kapóra jött. A bátyó az elejtendő jávorbikára ivott, a néne meg csak úgy általában a szerencsés vadászatra. A néne a fölhajtott kupica után kicsit fölvidult, és maga is állást foglalt a dologban:
— Te meg, öreg, ha majd vadásztok, ne csak a fenekeden ülj! Ne legyél rest az összes búvóhelyet megmutatni a sógornak!
— Nem asszony eszéhez való ez, a magad dolgával törődj, keríts egy nagyobb edényt a jó kis vadhús leveshez!
A néne másnap reggel, bár az este későn feküdtünk le, a szokott időben ébredt, s begyújtott a kemencébe. Faluhelyen minden munkanap ezzel kezdődik. Reggelire köleslisztből készült, finom, ropogós pirosra sült lángos volt.
A vadászatra még csak nem is célzott senki. A reggeli után Mityaj bátyó gyorsan összekészült, és elment. Az új csizmát húzta föl, vattakabátot vett magára, övet kötött, és hosszú nyelű kisbaltát dugott mögé. Nem is kérdeztem, hová indul. Az ilyet rossz előjelnek tartják. Mityaj bátyó azonban maga mondta meg:
— No, sógor, te most csak pihengess itthon, én kimegyek a rétre. Számba kell venni valamennyi szénaboglyát. Eddig nem volt időnk fölmérni és kiszámítani, mennyit is kaszáltunk a nyáron. Közben a terepet is kifürkészem, hova lesz a legajánlatosabb mennünk, hogy szerencsével járjunk.
A sofőr is útra készült. Misa öntött egy vödör forró vizet, és kimentek a kocsihoz.


2012. február 1., szerda

Válogatás a finnugor népek irodalmából (2)


JAAN KROSS
Nagyapám

Mindkét nagyapám vasutas volt.

Apai nagyapám, Jakob Mirk, mozdonyvezető volt a Tallinn—Pétervár vasútvonalon. 1886-ban lefokozták fűtővé, a tulajdon mozdonyára. Oroszul éppolyan rosszul beszélt, mint németül, de az új vasúti főnökök akkoriban még ezt a siralmas nyelvtudást is úgy értelmezték, hogy a németek híve. A család azt hajtogatta, hogy ez az igazságtalanság betegítette meg. Az ötvenedik évét meg sem érve elvitte a tüdővész, így én nem is ismerhettem.

Anyám apja, Hinrik Urban, kazánkovács volt a vasúti szerelőműhelyben, és bár alig beszélt jobban oroszul Jakob Mirknél, őt legalább nem fokozták le tulajdon üllője mellé ráverő legénynek. Ezzel a nagyapámmal jó barátok voltunk, s az a história a kereszttel, amit itt el akarok mondani, kettőnkkel történt.

Megállapodtunk, hogy a vasútállomáson találkozunk. Vagyis a Balti pályaudvaron, ahogy nagyapám nyilván mondta volna. A Balti pályaudvaron, 1929 egyik júniusi reggelén.

Én már jó ideje ácsorogtam az állomásépület meg a frissen felöntözött, macskaköves tér között, és jobb felé néztem. Onnan, a deszkapalánk mögül kellett felbukkannia nagyapámnak. De egyre késett, és én mind árvábbnak éreztem magam. Persze, nem attól, hogy egyedül voltam és idegen emberek haladtak el mellettem. Hiszen már betöltöttem a tizedik évemet, és már második hete harmadik osztályosnak mondhattam magamat, az ismeretleneket pedig még érdekes is volt elnézegetni: nem éppen sokan, roppant különböző emberek lépdeltek fel nyugodtan és ereszkedtek alá a kőlépcsőn; két-három parasztember, kereset reményében, ott álldogált esetlen targoncája mellett (egy szőrmók öregember, aki némileg nagyapámhoz hasonlított, mosolyogva kínált felém egy fél fonott cipót, de én elvörösödtem és visszautasítón félrefordultam), három álmos bérkocsis üldögélt lámpával fölszerelt konflisa bakján, a lovak, fülüket billegetve, utasra vártak, és volt ott még két egészen csodálatba ejtő bérautomobil — egy hátrahajtható, redős ponyvájú, gőgös fekete Ford, és egy ugyanolyan sötétzöld Fiat. Mindkettőből fantasztikus olaj-, benzin-, fém-, lakk- és műbőrillat áradt. Mindkét gépkocsi első ülésén egy-egy hihetetlen irigységet kiváltó sofőr terpeszkedett: az egyik gombos bőr sportsapkában, a másik ellenzős sapkában, ezen még az autóklub jelvénye is ékeskedett, ellenzője felett pedig csillogva meresztette szemét egy igazi autósszemüveg... De mindennek a pompás látványnak ellenére, én folyton csak nagyapámra gondoltam. Már egy éve aggódtunk érte. Főleg azért, mert iszonyú öreg volt — közel hetvenöt éves. Másodszor, mert nemrég nagyon ránk ijesztett betegségével. És még azért, mert a betegsége után valahogy megváltozott. Annyira, hogy, ha egészen őszinte akarok lenni, egy kicsit félni is kezdtem tőle.

Hinrik Urban, anyai nagyapám, mint már mondtam, kazánkovács volt. Valamikor a harjui járásban dolgozott, a Karila tanyavidéken, később, amikor összerúgta a port a főnökével, Tallinnba költözött. Itt, a vasúti szerelőüzem kovácsműhelyében negyven esztendeig állt a lohogó kovácstűzhelynél, a gőzkalapács dübörgésében, kovácsolta a vasat. Egészen az elmúlt tavaszig. Máig sem tudom, miért folytatta ezt a nehéz munkát ilyen hajlott koráig. Most kezdek csak arra gondolni: talán a legkisebb mértékben sem akart könyöradományra szorulni és vejeitől függni. Mert hiszen a negyvenkoronás nyugdíjból, amire számíthatott, nehezen éltek volna meg nagyanyámmal. Vagy talán csak megszokásból járt reggel hétre koromtól fekete műhelyébe, a nála sokkal fiatalabb társai, a nehéz öklű, kipödrött bajuszú ráverő legények közé, a kalapács, a fehérre izzított vasdarabok közé, amelyekről tüzes pelyhek röpködtek és szikrák vágódtak szét (voltam nála a műhelyében és tudtam, milyen ott minden). Ezt a pátoszra inkább hajló időkben úgy nevezték volna: az ember mélységes alkotó hűsége a munkához, vagy még szebben hangzón.

A múlt tavasszal nagyapám összeesett az üllő előtt. Vöröskeresztes autó vitte a kórházba. Anyám és nagyanyám látogatták, de engem nem vittek magukkal. Nagyapám egy hónap múlva hazatért, és egy vasárnap reggel elmentem hozzá. Kicsiny lakása a Paldiski út elején - egy kis szoba a tűzhellyel s a másik, kicsit nagyobb - az annyira ismerős lakás üres volt. Nagyanyám, persze, a templomba ment, de nagyapám sem volt a szobában. Az udvaron találtam rá, a pajtában, ahol, a satu fölé görnyedve, egy darab vasat fűrészelt. Kisszéken ült, az ablakból vetődő fénykévében, és odaintett magához. Súlyos kezét a vállamra tette és valamit mondott, de nem értettem belőle semmit. Igaz, adós maradtam a magyarázattal, hogy nagyapám néha, tréfából, egy-két szót svédül mondott, anyjától tanulta.

- Mondd észtül. Nem értem - kértem. Elmondta még egyszer, de akkor sem értettem.
- Nem értem, amit mondasz, nagyapó.
Nagyapám az ablak felé fordult és elnézte az udvart, a parányi levelű egresbokrokat, sokáig hallgatott. Aztán felelt csak lassú szóval, amit már megértettem:
- No, hát azt kérdem... hogy... hogy megy a tanulás? Hányadikos is vagy most?

Hangosan kérdezte, szokatlanul lassan, mégis úgy rémlett, mintha kásával volna tele a szája. És hát: hogyan lehet, hogy a nagyapó nem tudja, hányadikos vagyok? Elszorult a szívem. Akkor hát erről beszélt egymás között nagyanyám és anyám: a nagyapó sok mindent elfelejtett és nehezen beszél, de hát ez akkor volt, amikor kórházba vitték! Most meg már újra otthon van! A doktorok megtették a magukét! Ő most újra egészséges!

Nem volt egészséges. Az ijedségtől élesebbé vált szemmel megláttam: bal szeme egészen más, mint a jobb, szája bal sarka szakállának szürke bozótjában furcsa-keserűn lebiggyedt, bal keze nemigen engedelmeskedett és valami okból hidegebb volt, mint a másik. Amikor pedig felálltunk, hogy az udvaron keresztül bemenjünk a házba, mögötte lépkedve észrevettem, hogy a bal lába sehogy sem akart elválni a földtől és csizmája néhányszor megrekedt az érdes köveken, beleakadt a kikövezett út egyenetlenségeibe, s én féltem, nehogy elessen.

Amint beért a házba, nyomban leült a tűzhely mellé a kisszékre, és nagy nehezen, de többé-kevésbé érthetőn, s ahogy nekem rémlett, szinte haraggal mondta:
— Hogy én az üllő előtt összeestem, az butaság.  Csak elaludtam. Emlékszem mindenre. Az orromból, jól láttam, csiszolt rézgolyók ugrottak ki — négy golyó, legalább két hüvelyk átmérőjűek - egyenest rá az üllőre... Amikor aztán kérdeztem, hová lettek, a csibész doktorok... letagadták... mintha nem is léteztek volna.

Ez a furcsa beszéd annyira megrémített, hogy rosszul kezdtem érezni magamat a kis szobában, ahol minden olyan ismerős volt, a tárgyak, a szagok - nagyapám szivarjainak és cigarettáinak, nagyanyám kamillájának illata. Hiszen nagyapám históriáiban a házi szellemekről mindig sejlett az igazság, ha másutt nem, a szakállában bujkáló kópé mosolyból vagy szeme sarka rándulásából: elhiszed, nem hiszed? Most azonban a képtelen rézgolyóiról — a két hüvelyk átmérőjűekről! — szinte dühödten beszélt, tökéletesen komolyan. Ez olyan különös volt, hogy nem is szántam el magam a részletekről tudakozódni. Hallgattam a fenyőtoboz-súlyzójú láncos falióra tiktakolását, és egy idő múlva arra kértem:
— Inkább azt a históriát mondd el, amikor a gyerekek elmentek éjjel a karilai kápolnába, és hogy mi történt ott.
— Ugyan, mi van abban... különös... E-eh!

Nagyapám szája eltorzult. Elhallgatott, legyintett, odafordult az ablakhoz és kibámult az utcára. Én pedig ijedten gondoltam, hogy bizonyára nem lesz több alkalmam hallani különös és nagyszerű históriáit... Az egészen másféle időkről, a temetőbeli ördögökről, a falukról és tanyavidékekről, a kovácsok és inasaik csínytevéseiről, a terménykereskedőkről, a bárókról és feleségükről, és olyasmiről, ami talán nem mindig volt olyan hallgató fülének való, mint én, legalábbis így vélte nagyanyám. Mert, amennyire emlékszem, ha köztünk volt, sokszor ingerülten és szenvedő arccal szólt közbe: „Ugyan, mit rontod a gyereket az illetlen beszédeddel?"

Há-át, úgy látszik, nemigen hallok már érdekes történeteket nagyapámtól. De nem így történt. Első nyugdíjas éve folyamán nagyapám, a várakozás ellenére, teljesen meggyógyult. A szélütés következményeit alig lehetett észrevenni, beszédkészsége pedig teljesen helyreállt. Használni tudta a bal kezét is. Igaz, annyira nem, hogy cincogni tudott volna a hegedűjén, amivel pedig azelőtt egy öreg kovács kezétől nem várható ügyességgel bánt. De csodálatos históriáit újra mesélgetni kezdte nekem.

Emlékszem, karácsony másnapján nagyapám és nagyanyám, ahogy ez az ünnepeken szokás volt, ebédre jött hozzánk. Apám és nagyapám felhajtott egy-egy kupica vodkát ebéd előtt. Apám egynél többet sohasem ivott. Nagyapámnak pedig, istennek legyen hála, ahogy nagyanyám mondta, nem engedtetett kirúgni a hámból. Mivelhogy régebben többet ivott. Annyit, hogy, ahogy mondták, nagyanyám szenvedte meg. Nem tudom, mikor lehetett ez, később kezdtem csak érteni, hogy nagyanyám szenvedéseiben jó adag túlzás volt, mivel nagyapám barátkozása az itókával nem lépte túl a három-négy kupicát szombat esténkint a vasúti kazánkovácsok társaságában a mohos cseréptetejű, A szilfához címzett, alacsony kocsmában, amely később a Szilfa Restaurant névvel ékeskedett. Sohasem engedett le a torkán néhány kupicánál többet, és - gondolom, ez már a végső határ volt - dalocskákat dudorászott nyűtt bársonygalléros, rávarrott zsebű, avítt, esetlen kabátjában. Hej, te legény, nem tudod tán..., vagy efféléket. Szombat esténkint, tizenegy óra körül térve haza a Paldiski úton, természetesen egészen egyenesen járt.

Anna nagyanyám erdész lánya volt. Középtermetű volt, idős korára kigömbölyödött, de még mindig sűrű, sötét haját nem ütötte meg a dér, magasan ívelt szemöldöke alatt kéken csillogott a szeme. Véleményem szerint a legjobb és a bizalomra legméltóbb ember volt. Néha talán még elnézőbb, mint anyám. Ami a bizalmat illeti, az idő mit sem változtatott véleményemen. Ha viszont kedvességéről, szívélyességéről, nyájasságáról és nyíltságáról beszélünk, arra a következtetésre jutottam: nem kötelezhető mindenki, hogy osztozzon unokája véleményében. Mert nagyanyám, távolabbi ismerősei szemében, nyilván zárkózott és hideg ember lehetett. De egész külseje, cselekedetei és magatartása, ahogy ma mondanák, néha egyszerűen rendhagyó volt. Sohasem emelte fel a hangját. Nem ejtett ki egy durva szót, káromló szavakról nem is beszélve. Nagyanyám három ruhát hordott: télen feketét, tavasszal és ősszel szürkét, nyáron világosszürkét. Valójában két-két ruhája volt mindhárom színből, egy hétköznapi és egy ünneplő. Valamennyi egyforma szabású volt, útmutatása szerint Sandra néni varrta őket; teljesen egyszerű, zárt nyakú, keskeny fehér galléros ruhák voltak. Vasárnapi ruháira nagyanyám magasra, egészen a torkához, brosstűt tűzött fel - fonott ezüst dróttal keretezett, ovális fehér követ. Egyetlen ékszere a jegygyűrűje volt, amelyet hetven évig nem húzott le az ujjáról. És, noha csak munkás felesége volt és három osztályt végzett a falusi iskolában, soha életében senki — sem ismerős, sem ismeretlen —, senki nem alkalmazta vele szemben a „kovácsné" kifejezést, nem nevezte „a kovács anyójának", vagy „a Hinrik Annájának", vagy akár „Urban nénének". Mintegy magától értetődően, mindenki „Urbanné tésasszony"-nak szólította. Alighanem magától értetődő volt ez nagyanyám szemében is. Nem emlékszem a nevetésére. Csak enyhén gúnyos mosolyára, ahogy a másikat hallgatta: „Nocsak! Valóban minden olyan jól megy, mint ahogy elmondja?"

Nagyanyám ritkán tréfált. És a tréfái is különösek voltak. Abban az esztendőben, amikor nagyapám betegeskedett, karácsony előestéjén elhaladtunk nagyanyámmal a János-templom előtt, és ő azt mondta: „Menjünk be egy pillanatra."
Letértünk a friss hóval borított fasorról és beléptünk. Nagyanyám otthagyott a kihalt templom közepén álldogálva, maga félrehúzódott és letérdelt a padsorok között. Én csak néhány pillanat múlva ébredtem rá, hogy imádkozik.Elnéztem lehajtott fejét. Szeme csukva volt, ajka mozdulatlan, arckifejézése sokkal komolyabb, mint rendesen. Sokáig némán, elmerülten imádkozott. Aztán felkelt térdeltéből és kimentünk a templomból. És, bár az efféle imádság szokatlan volt számomra, nem mertem kérdezni semmit. A templomtornác előtt két felmálházott szán állt, a fuvarosok szürke zsákokat hordtak ki a templomból és rakták fel a szánokra.

- Mit visztek? - kérdezte nagyanyám.
- Mit vinnénk! Láthatja maga is - dörmögte az egyik fuvaros -, a galambok piszkát. A templomban már egy második mennyezet nőtt belőle, legalább egy láb vastag.
Nagyanyám szája sarka rándulásából felfogtam, hogy ő jól értette, mit akart mondani a fuvaros. Előbb rám nézett, aztán arra, és szigorúan azt mondta:
- Vigyétek csak, vigyétek. A templomban már rég túlságosan sok piszok gyűlt össze.

Nagyanyám maga után vonszolt. Az „Óvoda" felé indultunk, így hívták akkoriban ezt a teret; hátralestem és láttam, milyen hökkenten néz utánunk a galambtrágya fuvarosa. Nagyanyám tréfái néha kínos helyzetbe hozták az embereket. Ami nagyapámat illeti, azt hiszem - akkortájt, persze, csak sejtettem -, hogy nemegyszer került nevetséges vagy kínos helyzetbe senkihez sem hasonlító, különös és büszke felesége miatt.

Ez után a karácsonyi ebéd s az apámmal megivott kupica vodka után nagyapám leült kis nappalinkban az öreg zongorához és játszani kezdte a Kisded született ma... kezdetű karácsonyi éneket. De bal kezének csupán két ujja engedelmeskedett. A többinek nem tudott parancsolni, ezért a dallam nem kerekedett ki. Nagyapám lecsukta a zongora födelét, szájába dugta a vasárnapi szivarját, és özönvíz előtti tűzszerszámával, amely vattából, egy acélcsőből, petróleumból és kovakőből volt összeszerkesztve, tüzet csiholt. Láttam, hogy elcsüggeszti tehetetlensége. És megkérdeztem tőle:
— Nagyapó, ugye, te ki tudtad a patkót egyenesíteni?

Nehezen tudnám megmondani, miért éppen ezt kérdeztem tőle. Talán véletlenül, talán azért, mert vigasztalni akartam. Hiszen nagyapám olyan erős volt, hogy régebben biztosan művelt effélét. Nyilván még most is bírná erővel. Mert ehhez nem hajlékony, hanem inkább hajthatatlan ujjak kellettek.

Rám nézett a füstfelhő mögül:
- E-eh! Már nem emlékszem.
- De hiszen a kovácsok ki tudják egyenesíteni!
-Talán van, aki ki tudja. Ha silány a vas és erős az ember.
- Kiegyenesítették királyok is — folytattam állhatatosán. — Ágost lengyel király. Olvastam.
- A királyok meg az uralkodók birodalmakat egyenesítenek ki. Ezt mi is láttuk. De hogy lópatkót, azt nem hiszem. Hacsak valami kacér fehérnép nem nézte őket.
- Hát te sohasem egyenesítettél ki patkót?
- Megesett egyszer. Még legényke koromban.
- Meséld el.

És nagyapám elmondta, hogy a karilai kisasszony, a tizenhat éves Karolina, afféle huncut szemű bogárka, ahogy jellemezte, egyszer csak belépett hozzá a kovácsműhelybe megnézni, hogyan kovácsolják a vasat. Világos, hogy csak kényeskedésből és kíváncsiságból. Járt-kelt ott, nézelődött, pipiskedett. Nagyapám figyelmeztette, hogy még bepiszkolja a selyemszoknyáját. De ez sem hatott.

Egyszer csak azt kérdezte a kisasszony, ki tud-e Hinrik egyenesíteni egy patkót. Nagyapám húszéves volt, abból már ötöt dolgozott kovácsműhelyben, de már annak előtte is volt elég ereje, hogy megragadja az eke szarvát, legény volt a talpán. Elővett az üllő mellől a fiókból egy még ki sem hűlt patkót, a markába köpött, és a kisasszony orra előtt kiegyenesítette.

- És mit szólt a kisasszony?
- Semmit. Csak annyit: „Ó!"
- Aztán? - faggattam tovább. Mert valamilyen „aztánt" hallottam ki nagyapám hangjából.
- Aztán? Másnap megint ott termett a kisasszony. Azt gondoltam: megijesztem egy kicsit. És amikor belenézett a hűtőcsöbör vizébe, hogy magában gyönyörködjön, megragadtam a fogóval egy még veresen izzó vastömböt és belemártottam a csöbörbe. Sisteregve forrt fel a víz, és a kisasszony arcába csapott a forró pára. Félreugrott és a gőzfelhőn keresztül kimeredt szemmel bámult rám. Azt gondoltam: no, most majd a papácskájához szalad panaszkodni ez az ördöglánya, s nekem jól megmossák a fejemet. De ő csak hangosan vihogott és azt kiáltotta: „De hiszen magad is megijedtél!" Másnap hozott egy kulcsot: készítsd el a pontos mását! Megcsináltam. Következő nap megjelent érte. És ez így ment. Már arra gondoltam: sokba kerül még nekem az a kiegyenesített patkó! Aztán a szobalányt küldte értem: jöjjön fel Hinrik az úrilakba, emelje át a kisasszony ládáját egyik helyről egy másik helyre. Akkor elhatároztam: elég volt! A szobalánynak azt mondtam, menjen csak előre, én meg bekormoztam a bal kezemet meg az ujjaimat. Úgy mentem utána. Mentem a sarkában, egyenest a kisasszony szobájába. Ő elküldte a szobalányt, illegett-billegett, aztán azt mondta: „Tedd át, Hinrik, a ládámat az ágyam mellől az asztalom mellé." Odatettem. De közben bal kezemmel a fehér kárpittal bevont falnak támaszkodtam. Amikor a láda már a helyén állt, a kisasszony megfordult és észrevette. „Uramisten! Hinrik, mit tettél! Az ördög vinne el!" Ottmaradt a kormos kezem nyoma, talán egy lábnyi hosszúságban. Azt mondtam: „A munkáskéz, az már ilyen!"

- És a kisasszony mit csinált? - kérdeztem.
- A kisasszony? Csak sápítozott: „Hinrik, inkább az ágyamra támaszkodtál volna a mancsoddal, az ágyneműt ki lehet mosni. De most a kárpitot hogyan tisztítsuk ki?"

Ebben a pillanatban nagyanyám jelent meg a küszöbön, láttam, hogy csupa vörös folt a nyaka, ami belső háborgásáról tanúskodott. Halkan mondta:
- Apa, már megint az ocsmány dolgaiddal traktálod a gyermeket. Ahelyett, hogy karácsony napján az Evangéliumot olvasnád neki.
Nagyapám azt mondta:
- Ugyan, anya, mi rossz van ebben! Éppen ellenkezőleg...

Így nagyapám régi históriái, mint azelőtt is, bizonyos.mértékig benne rekedtek. De valamiféle változások azért történtek benne. Igazi muzsikus őszintén szólva, sohasem volt, de az, hogy a szélütés után nem tudott már bánni a zongorával vagy a hegedűvel, nyomasztotta és dühítette. Ha pedig valaki más játszott, úgy meghatódott, hogy nem lehetett ráismerni. Hans bácsi, anyám húgának, Emília nénémnek a férje valamikor majdnem hivatásos muzsikus lett. Ugyan már rég hajógépészként dolgozott, de fiatal korában évekig hegedült a Pandorina zenekarban. Márciusban a jégtörő hajó bevontatta Laanemaa nevű hajóját a tallinni kikötőbe, s én éppen nagyapámnál és nagyanyámnál voltam, amikor Hans bácsi, mint rendesen, beállított hozzájuk egy üveg whiskyvel, szivarokkal, és, mint nyilván máskor is, leakasztotta a falról a hegedűt és néhány kitűnő zenedarabot játszott nagyszüleimnek. Románcokat, úgy emlékszem, még Chopint is. Mindezt úgy, ahogy igazi hegedűshöz illik. Zengett, énekelt a kis szoba. Nagyszüleim ott ültek mellette és hallgatták. A török díványon ültek, ahogy akkoriban a pamlagot nevezték; három kemény, négyszögletes, domború párnája szolgált támlául, két végén két kőkemény henger. Abban a pillanatban, amikor Hans bácsi .szünetet tartott, nagyanyám felállt.

- Igazán kellemes volt hallgatni. Csak a hajón, azt hiszem, kétszer annyit keresel, mint régebben a hegedűddel... — és átment a másik szobába, hogy a tűzhelyen vacsorát készítsen a vejének.
Nagyapám még sokáig ült mellette. De nem hallgatta végig. Chopin után váratlanul megremegő hangon mondta:
- Elég volt, Hans! Ne játssz többet.
Hans bácsi értetlenül bámult rá, és abbahagyta a játékot. Nagyapám pedig zavartan fújogatta az orrát nagy kék zsebkendőjébe, és amikor Hans, hogy visszaakassza a hegedűt, elfordult, megtörülte a szemét.

E furcsa érzelmessége mellett nagyapám néha váratlanul érdes is tudott lenni.

Egy áprilisi vasárnap reggel megint náluk voltam. Nagyanyám még nem tért haza a templomból, nagyapám pedig az első szobában faliórát javított az ablaknál. Három faliórája is volt. Egy nagy, nyolcszögletű fatokban, angol gyártmány, a családi hagyomány szerint valamelyik állomás várócsarnokának faláról vették le, mert elromlott, és nagyapám megvette, bizonyára még cári rubelért. Az ágy felett függött, egy felhúzás után két hétig járt, s majdnem olyan hangosan ütött, azt mondta nagyapám, mint a kosei templom harangja. A másik kettő húzós óra volt. Az egyik, nagyon régi, elhomályosult réz súlyzóival az ablak mellett függött, szemközt a naggyal, a várótermivel. Nagyapám azért tartotta ott, mert még a nagyapjáé volt. Az angolt pedig azért, mert az ebédlőasztalnál, a helyéről úgy nézhetett rá, hogy el sem kellett fordítania a nyakát. A harmadik közönséges, de elég jó fajtájú óra volt, fenyőtobozt formáztak a súlyzói, ez az első szobában lógott a konyhaasztal fölött, „hogy Anna mindig tudja, mióta fő a krumpli vagy párolódik a hús".

Éppen ezt az órát javította nagyapám. Az órákat szét szokta szedni, sűrűn ellenőrizte, s úgy beszélt róluk, mintha élőlények lettek volna, például macskák. Az óráknak külön nevük volt: Angyal, Súlyzó és Toboz. Nem tudom, nagyapám keresztelte-e őket el, vagy valaki más. Hans bácsi később elmondta, hogy nagyanyám megengedhetetlennek tartotta Angyalnak nevezni az órát. De nagyapám ellene vetette: ha kislányt lehet Angyalkának nevezni, úgy az órát még inkább. Mert az óra csak az időben hazudhat, a kislány viszont - mindenben. Nagyapám mindenesetre gyakran babrált az óráival. Azt akarta, hogy mind pontosan járjanak, ugyanakkor egymás után üssenek: előbb az Angyal, utána rögtön a Súlyzó, végül a Toboz. De a Toboz az utóbbi időben nemcsak az órákat ütötte el, hanem jártában is ütött. Nagyapám kiemelte üvegházikójából. A kis ház az asztalon nyugodott, hasra fektetve, szétszedett belseje mellette hevert. Nagyapám fehér ronggyal letörülgette a fogaskerekeket, ráfújt az alkatrészekre, a kellő helyekre olajat csöppentett nagyanyám varrógép-olajozójának vékony csövéből. Ez olyan érdekes volt, hogy én nem is követeltem tőle semmiféle históriát.