2014. február 23., vasárnap

Hrihir Tyutyunnik novelláiból

„Mondd meg néki, kakukkmadár...


A mindenható szerelemnek ajánlom


Emléktábla a szerző egykori  lakóházán
Ahogy kiérek az utcára a falusi klub mögül, vadonatúj, olcsóbbfajta öltönyömben (három vagon téglát rakodtunk ki évfolyam-
társaimmal, így hát meg-
vehettem), kezemben kis bőrönddel, elsőnek Karpo Jarkovij házát pillantom meg. Előtte fiatal fenyőfák sorakoznak a sárga, homokos földben. A tornácon Marfa Jarkova néném áll, és engem néz. Hajadonfőtt áll ott, nem takarva szép, ősz haját, amely egykor aranyfényben tündökölt a napon; most persze már nem csillog. Úgy látszik, az ember haja hamarabb hal meg, mint maga az ember, gondolom magamban. Közelebb érve biccentek felé, és köszöntöm:
- Adjon Isten, nénémasszony.
Marfa rebeg valamit, és szemével kísér, amíg el nem tűnök a „nagy" fenyvesben (anyám így mondja: „amelyiket apád ültette").
Otthon anyám fogad, sír örömében, és megcsókol kékes színű ajkával.
- Miért néz rám olyan furcsán Marfa Jarkova néném? — kérdem tőle, miután röviden előadtam, mi újság az egyetemen (mindenből levizsgáztam, és vettem ezt az öltönyt).
Anyám sokáig hallgat, majd felsóhajt, és így szól:
- Szerette apádat. S te nagyon hasonlítasz édesapádra...
Marfa, akit kis termete miatt „kis Marfának" hívtak a faluban, tudta, mikor jön apámtól - egyszer egy hónapban - levél. A távolból is megérezte, mikor adták fel, és várt. Aztán elment a postára, leült a lépcsőre - vékony, törékeny alakja van, agyonmosott, hímzett blúzt, bő szoknyát visel -, és ahogy ott ül mezítlábasan, csillog a fekete kendő alól kibúvó göndör szőke haja: az aratásból szaladhatott ide, ahol talán kévét kötött, de az is lehet, hogy szénát gyűjtött a réten.
Ül a lépcsőn, a székfűvirág szirmait tépi, s közben suttogja: „Van levél - nincs levél; van - nincs, van..."
Amikor kijön a postáról Levko bácsi, a levélhordó postásunk - hórihorgas ember, maga a megtestesült soványság -, magasra fölhúzott vállán vitorlavászon táskájával, Marfa odaszalad hozzá, és csöndesen megkérdezi, jól a szemébe nézve:
- Levko bácsi, lelkem, ugye jött levél Miskától?
- Nem jött - feleli kurtán Levko bácsi, s tekintete elsiklik Marfa aranyhaja fölött.
- Ne mondjon már ilyeneket. Tudom, hogy jött.
- Hát ha tudod... Csak hát nem neked, hanem Szofijának.
- Levko bácsi, hadd érintsem már meg...
- Nem szabad. A levél csak a címzettnek adható oda, idegennek tilos.
- Csak megérintem, és már adom is vissza.
Könnyben úszik Marfa kék szeme, Levko bácsira csillog, most még kékebbnek látszik.
Levko körülnéz, felsóhajt, és ujjával int Marfának, jöjjön a posta mögé. Táskájából előkeresi a levelet, és odaadja:
- Nesze. Csak aztán el ne járjon a szád, mert akkor engem kidobnak innen!
- Isten ments, bácsikám! - mondja a meghatottságtól fuldokolva Marfa. - Áldja meg az Isten érte!
Kikapja a levelet Levko kezéből, sűrűn peregnek a könnyei, a levelet a kebléhez szorítja, csókolgatja ott, ahol a feladó neve áll.
- Szét ne kend a tintát - mondja Levko, és elfordulva vár.
Ha senki sincs a közelben, Marfa nem egyhamar adja vissza a levelet, epekedve szorítja magához, és közben suttog hozzá.
- Látja, semmi baja sincsen. Most már viheti Szofijának. Nem lett semmi baja. Köszönöm, Levko bácsi, kedves. Ez a magáé, igyon az ő egészségére.
Gyűrött rubelest szed elő, Levko markába nyomja.
- Jól van, iszom az egészségére. Máskülönben, tudod, nem fogadnám el - mormogja Levko távozóban, és beballag a faluba, felhúzott vállán a majdnem üres táskával (akkoriban ritkán írtak egymásnak az emberek).
Marfa pedig rohan vissza a mezőre, röpül, mint a kismadár, hogy estig meglegyen a maga kévéivel, a szél pedig szárítja, de sosem szárítja fel egészen a könnyeket a szemében.
- Édesanyám, kitől tudja mindezt? Levko bácsitól?
- Nem. Ő sohasem beszélt erről. Magam láttam s hallottam. Mert a nyomában titokban én is megszöktem a munkából. Egyenest a postára. Nézem, hát ő már megelőzött, ott ül a lépcsőn, és vár. Mindig megérezte, mikor jön levél apádtól.
- Anyám nem haragudott rá?
- Ha nagy a bánatunk, nem tartunk haragot. Elég a magunk baja.
- Hogy lehet, hogy ő megérezte, maga meg nem?
- Ki tudja, fiam. Nem vagyunk egyformák. Neki olyan szíve volt, nekem meg ilyen. Sokkal fiatalabb volt apádnál. Apád harminchárom éves volt, ő meg tizenkilenc. Két évig élt az urával, Karpóval, de az száz évet is kitett. Apád meg... ő valahogy nem öregedett, ugyanolyan maradt harmincéves korában, mint amikor húsz volt. Igazi sólyom, délceg, napbarnította, csak úgy perzselt az a fekete szeme. Rám nézett, én meg érzem, jaj, végem van, mindjárt eláll a szívverésem. Lehet, hogy azért, mert ritkán emelte föl a tekintetét. Gyakran a tenyerébe hajtotta a fejét, és töprengett valamin. Amikor aztán utoljára láttam (Romniba vittem neki élelmiszercsomagot, oda vitték őket), akkor már nem perzselt, csak simogatott az a szomorú szeme. Mintha ködfátyolon át nézett volna rám szegény.
Karpo és Marfa esténként mindig átjöttek hozzánk. Minden este. Beszélgetünk hárman, vagy halkan éneklünk. Apád a baritonján, én a második szólammal neki segítek, a vezérszólamot pedig Marfa énekli. Akkoriban olyan hangja volt, mint ő maga, vékony, hajlékony. Karpóval semmire se mentünk. Csak ül, és a mennyezetet bámulja. Vagy a bajszát fújja, hol az egyik felét, hol a másikat fújja unalmában. Akkor én egy tál forró haluskát teszek elébe (szörnyen szerette a hasát), kanalat nyomok a kezébe - egyél, Karpo! Mohón nekilát, szinte lapátolja magába az ételt. Mi éneklünk, ő meg az étel gőzébe temeti a bajszát, és úgy szuszog hozzá, hogy kis híján elfújja a mécsest az asztalon. „A krumplis haluskát szeretem - mondja. - Több krumpli kell a haluskába." Széles képű, vastag lábú ember volt. A haja meg fakó veres, uram-egek, akár az ócska szalma. Marfa őmellette akár egy nádirigó. Néha ránéz az urára, ahogy az a haluskával birkózik, felsóhajt ének közben, és elfordul, a szeme telve könnyel, két halovány gyertyaláng. Apádra néz. Látom. Ő meg a tenyerébe hajtja a fejét és úgy énekel. Vagy megnéz téged a bölcsőben, rád mosolyog, s elringat egy kicsit. Mondom neki egyszer:
- Te, Mihajlo, miért nem vagy kedvesebb hozzá? Nem látod, hogy ég a szeme? Mire ő:
- Minek gyötörni, gyötrődik ő anélkül is.
Anyám szeme száraz, hangja nem remeg, és én érzem, hogy már nem sajognak benne az emlékek - megkövesedtek.
Apám utolsó levele:
„Szofija! Szonya!
Tegnap egy tükördarabot szerzett a társam, és én két év óta először tükörbe néztem. Nem ismertem magamra. Nemcsak a hajam csupa ősz, hanem a szemöldököm is. Először arra gondoltam, talán zúzmarás (odakint voltunk, nem a barakkban), megdörzsöltem, de látom, hogy ez nem zúzmara.
Többé nem nézek tükörbe.
Ugyanaz a munkám, mint otthon: ablakot (de nem házakba valót), ajtót (de nem betétest), asztalt, lócát készítek, meg titokban kanalat faragok a fiúknak, ha van egy kis szabad időnk.
Sehogy se mutatnak, a szívem fáj, ha belegondolok, hogy ez az én kezem munkája. A faanyag jó, mifelénk palotát emelnének belőle. Csak hát nedves a fa. Meg a szerszám sem olyan, mint az enyém volt. Megvan-e még, nem adtad-e el? Ha megszorultok, add el, ne sajnáld. Én már nem sok hasznát veszem. Nem idefelé nagy az út, hanem visszafelé.
Kérded, mit adnak enni, meg milyen ruhát kapunk télire. Hát enni azt kapunk, olyan jóízű levest mindennap, hogy még Karpo Jarkovij is bevágna belőle vagy tizenöt tányérral, s még ráadást is kérne! A ruha a szokásos, parasztembernek nehéz megszokni.
Az elmúlt éjjel a fenyőfámról álmodtam. Szépen megnőhetett, amióta nem láttam, térdig ér, vagy még nagyobb. Látom a fenyőt, és mögötte a kék vizű folyót... Se te, se a kisfiam, az én kis palántám, nem vagytok sehol, valahogy rég nem álmodok veletek, csak néha ábrándozom.
A priccsszomszédom álmában imádkozik, de Isten nevét sohasem emlegeti. Hát akkor kihez imádkozik?
Szonya!
Ne ítélj meg engem keserűséggel. Soha életemben senkinek sem hazudtam, s ezúttal sem fogok: folyton úgy érzem, hogy valahol itt, a közelemben jár a boldogtalan Marfa lelke. Szonya, menj el hozzá, s azt üzenem, amit a zinykovi vásáron a vak bandolás énekelt: »Mondd meg néki, kakukkmadár...«; csak hát nem tudom, átrepüli-e az én madaram a határtalan Szibériát, vagy röptében fagy meg.
(A »határtalan Szibériát« bizonytalan, fekete tintás tollvonással áthúzták, de fölébe ugyanaz a kéz még egyszer odaírta: »határtalan Szibériát«.)
Menj el hozzá, Szonya, egyetlenem e világon! Hátha megnyugszik a lelke, s akkor nekem is enyhülést ad - ha csak egy percre is - a feledés.
Ölellek, karomba zárlak kisfiammal együtt, amíg csak élek..."
De régen volt... S ma is foglalkoztat a gondolat:
„Hogyan lehetséges, hogy ők ketten, Marfa és az apám megérezték egymást? Hogyan?"
Még ez is eszembe jut:
„Miért nem házasodtak össze?"
„Hol lennél te akkor..." - zúgja a nagy fenyőfa, amelyiket apám ültetett.


Látóhatár


A csapáson menj...

Az elhagyott kikötőből fölfelé kaptatok a látóhatár felé, amely bizonyára már egészen közel van, itt, akár egy óriási kapuban, a Dnyeper-menti szakadékok között, ünnepélyes áhítattal az est beállta előtt, az újhold lilás, keskeny sarlóját és egy lilás fényű csillagot hordozva.
Sötétedik.
Odalent, a harmattól ezüstös színű fűben lovak legelnek. Egy fehér meg egy világos pejkó. Az erdész lovai. A háza is idelátszik a horhos felől, meg a tágas udvar és egy szénával megrakott szekér a fészer mellett. Az udvar közepén pattog a tűz, fölötte kondér - vacsorát főznek.
Hallom, ahogy a lovak jóízűen ropogtatják a zsenge füvet, lassan, elégedetten.
- Jó estét, lovacskák! - köszöntöm őket félhangosan.
Fölemelik fejüket, hosszan néznek rám holdfényes szemükkel, amely jóságos, mint minden igásállaté.
Hosszú út áll előttem, de sebaj, legalább kedvemre szétnézhetek és fülelhetek az éjszakában.
Látom majd az ösvényeket és a tavaszi csapásokat, amelyek, mint faág a törzstől, mindenfelé elágaznak az útról: a falvakhoz, a tanyákhoz vezetnek, a Dnyeperhez és a folyó menti laposokhoz, ahol az emberek horgászbotot faragnak maguknak mogyoróvesszőből, a gyerekek juhsóskát szednek a borscsba; a nagyobbak gyöngyvirágot vagy orgonát keresnek, amely a meredek parton a legpompásabb.
S a dalokat is meghallom biztosan, mert ma vasárnap van, valaki majd csak elkezdi, egymagában, és lehet, hogy többen is bekapcsolódnak. Ahogy átmegyek Sepelivkán, az út menti kis falun, a kertekből, a kerítések mögül kihallatszik a fiatalok suttogása, még gyerekek, iskolába járnak, de azért sugdolóznak. Hangosan nem beszélnek, nem! Már nagyok szeretnének lenni, ezért hát suttognak. Mert az esti suttogás a közeli nagykorúság hangja. A suttogás titok. A suttogás a visszatartott öröm, amely a bensőnkből fakad.
Aztán kálmossal benőtt, kisebb-nagyobb tavak következnek. Váratlanul találok rájuk a tejszerű, kékes ködben; kikerülöm őket. A tavacskák már akkor elárulják magukat, amikor még nem is látom őket: szárnycsapásokat hallok, hápog egy felriasztott vadkacsa, egyenest a holdra, a fénybe.
Ahogy tovább megyek, eltévedek. Balra vagy jobbra kellene mennem. Ha nem örülök is, nem is nagyon bosszankodom. Körülöttem minden szendereg vagy már mélyen alszik, nekem pedig ki kell jutnom innen valahogy; hasra fekszem a még nappali meleget árasztó fűbe, s onnan nézem a messzeséget. Amikor megélesedik a látásom, és a szemem megszokja a késő éjszakai ködpárákat a lapályok fölött, akkor újra meglátom a látóhatár szélét a partszakadékok között, s útnak indulhatok.
Rátalálok a sövényre és Jihor bácsi vert falú őrházára. Meleg árad felém a sövény mögül, tejszagot érzek, álmukban felnyögnek a tehenek a sövény tövében. Jihor bácsi bent ül a házban, és kosarat fon fűzfavesszőből. Vagy éppen zöldre meg pirosra festi a kész kosarakat. Zöld a szegélyük, alatta piros. Vagy fordítva. Hogy vidámabb legyen. Kedvtelésből fon kosarat, de valami kis pénzt azért keres rajta.
- Mint a harmonikás a lakodalomban: kedvére kijátssza magát, és még meg is vendégelik. Az őrködés pedig, hogy úgy mondjam, a törvényes munkám, mint bárki másnak. - így mondja.
Szeretem Jihor bácsit, pedig nem ismerem. Még a nevét sem tudom. Magam adtam neki a Jihor nevet. Mert eddig még minden Jihort egytől-egyig okos, kedves embernek ismertem. Meg lehetne persze kérdezni tőle, milyen élete volt, de nem akar az ember zaklatni egy szűkszavú, dolgos embert, az ilyesmi éppúgy nem való, mint vizet húzni a kútból a házigazda megkérdezése nélkül, vagy megállni a kerítésnél és hallgatózni, mit suttognak odabent a kertben a fiatalok.
Csak egyetlen szót ismerek, amit Jihor bácsitól kaptam ajándékba, neki persze fogalma sem volt róla, hogy megajándékoz vele. Ebből a szóból megéreztem, hogy derék, jóravaló emberrel hozott össze a véletlen. S ezért már tisztelhetem őt.
Akkor olyan sűrű köd ereszkedett le, hogy teljesen beborított mindent. Fogalmam se volt, hol vagyok, alig láttam valamit, csak mentem az orrom után. Egyszer csak előbukkant a ködből egy ősz szemöldökű ember, összekötözött, új kosarakat vitt a hátán, ócska, sildes posztósapkát viselt, pörölyre emlékeztető keze volt, és kisfiús, eleven kék szeme.
- Hogy lehet kijutni innen az útra? - kérdeztem tőle, miután köszöntöttem.
Az öreg a földre tette a pirosra meg zöldre festett kosarakat, és sapkáját levéve megtörölgette verejtékező homlokát meg ritkás, ősz haját, majd ismét feltette a sapkáját, és csak ezután válaszolt:
- Mennyire sietős az utad, he?
- Meglehetősen - feleltem.
- Hát ösvényt nem találsz, ami odavezetne, de csapást, ha kinyitod a szemed, igen.
- A piacon vette a kosarakat?
- Minek nekem ennyi kosár? Megfontam, befestettem őket, aztán „vedd meg, ha kell, eladom". Most hazaviszem őket, mert idekint a kunyhóban már nem férek tőlük. Ott lakom abban a kis házban, a sövény mellett.
- Hát akkor köszönöm - mondtam neki.
- Add fel elébb a kosarakat, aztán hálálkodj - felelte, majd amikor már a hátán volt a rakomány, elmosolyodott. - Valamikor úgy mondták: segíts meg, Istenem. Manapság is ezt kell mondani, de nem árt, ha magad is segítesz. No, minden jót!
És vagy tíz lépésre eltávolodva (közben meg-megroppantak a kosarak a hátán) visszanézett. Őszinte, okos szemmel nézett utánam.
- Ne felejtsd el: a csapáson menj. 
Igen, bácsikám, máig se felejtettem el.



Körték a kútból

Az öreg Marfa néninek két egyidős húga van: a körtefa meg az ásott kút. Még Ulasz, az első férje - elesett az első háborúban - ásta a kutat, s ültette a körtefát.
„Ez maradt meg tőle, az én fiatal uramtól, szép ajándék, életem végéig kitart. A körtefa még ma is terem, a kútnak sem apad el a vize, kampóval elérem."
Amikor először tértem be szomjasán Marfa néni portájára, ezzel a „kampóval" húztam vizet magamnak - akácrúd végén vaskampó, mint a pödört bajusz, hogy a vizesvödör le ne essen róla.
Augusztus volt és olyan rekkenő hőség, hogy az ember eltikkad az úton.
„Szabad-e innom egyet?" - kérdeztem a nénitől, aki a körtefa alatt üldögélt, és blúzt hímzett.
„Mért ne volna szabad, azért vagyok itt!"
Azzal felpattant, a fűbe tette kézimunkáját, és valósággal begurult a házba a bögréért. („Mindjárt hozom a bögrét.") Nagyon görnyedt volt, mintha egyszer lehajolt volna, hogy kihúzzon egy hagymát, és többé nem tudott volna fölegyenesedni.
Amikor vizet húztam, a kis vödör először tompán nekiütődött a víz színén úszó körtéknek, azután telemerült. Mialatt ittam, a néni kedvesen szólt hozzám, szinte önkéntelenül ejtve a szavakat:
„Igyál csak, váljék egészségedre! De ilyenkor vétek elindulni, könnyen elfárad az ember, hisz csak úgy szúr a nap, olyan forró"- és rám emelte a szemét; olyan bölcsen mosolygott, ahogy csak az öregek meg a gyerekek tudnak.
A vízzel együtt két kis körtét is felhúztam a kútból.
„Elég sok hull bele" - mondtam neki.
„Van, amelyik magától belepottyan, de én is beledobok néhányat, hogy jó hűvös legyen. Aztán amikor délben jönnek a gyerekek az iskolából, kiszedik onnan az utolsó szemig, a kis torkosok! Vigyél magaddal az útra. A vízből szedjél, nem jó, ha meleg."
Visszaült a körtefa alá, és tovább kézimunkázott. Szemüveg nélkül. Meg is kérdeztem tőle, hogyhogy ilyen jó a szeme.
„Ugyanúgy látok, mint lánykoromban - válaszolta, fel sem egyenesedve a munkából. - Pedig amikor betöltöttem a hetvenötöt, oly rosszul láttam, hogy megkértem Tereskót, a megboldogult szomszédomat, nyugodjék békében, vegyen egy szemüveget, ha Kijevben jár. Most meg úgy látok, mint lánykoromban!" Marfa néni csöndesen fölnevetett, és bólogatott hozzá a piros keresztszemes hímzés fölé hajolva.
„Hány éves most, nénémasszony?"
„Egy híján száz, ha jól számolom. De ha valami okos ember utánaszámolna, lehet, hogy több is lennék. Már magam se tudom, mióta vagyok a világon. Úgy bizony! Túléltem mind a három kedves uramat. De most már nemsokára én is megyek utánuk. Megyek, szétnézek arrafelé, s mind a hármat meglátogatom."
„És a legjobban melyiket szeretné látni?"
„Mindegyiket, fiam. De az utolsó mellett maradok. Megyek az elsőhöz, meg sem ismer, olyan fiatal! Még majd azt mondja nekem, eredj innen, te vénasszony, kellesz a csudának! - Marfa néni jót nevetett, szinte súrolta a hímzést a homloka. - A másodiknak a lába elé borulok... Ő itt nyugszik nem messze, Hrebenyiben. Agyonlőtték. Itt a parton találták meg szegényt. Ez a második háborúban volt. Magam temettem el... A harmadik már illik hozzám, igaz, azóta ő is fiatalabb lett nálam. Kovács volt a mestersége. Ha kijöttem az udvarra, idehallatszott, ahogy veri a vasat. Már nem nagyon bírta a munkát, de azért még eljárt dolgozni. Aztán egyszer rosszul lett, nagyon rosszul. Beszóltak értem az emberek, szaladok oda, hát már hozzák is kifelé... Szóval, őmelléje fekszem. Megismer engem, és helyet ad nekem."
„Ezt a blúzt saját magának varrja?"
„Nekem már semmi sem kell, mindenem megvan, fiam. Ez az embereknek lesz. Hadd viseljék, s jussak majd az eszükbe..."
Potyognak a fáról a kis sárga körték Marfa néni köré, puhán hullanak a fűbe. Melegek. Félreteszi a hímzést, összeszed néhányat, és a kútba dobja; csillognak a blúzon a sűrű, apró piros keresztszemek, s ránevetnek a napra.
Amikor kifelé indultam az udvarból, Marfa néni a kapuig kísért, és telegyömöszölte a zsebemet meleg, sárga körtével („Jól jön, ha megszomjazol az úton."), a veresnadrágos kakas pedig mögöttünk lépdelt, és mondogatta a magáét.
...Csillagfényben virágzik Marfa néni körtefája, sötétlik a mohos zsúptető az alacsony házikón, és az ablakban sötét van. A megdőlt kapu előtt állok, és nézem az udvart, lélegzet-visszafojtva hallgatózom, hogy még a szívem verését is meghallom. Hát valóban elment volna Marfa néni?...
Hirtelen harsányan, hosszan elnyújtva megszólal a kakas a körtefa mögötti fészerben.



Az embereknek is jó...

Most már nem lesz több falu a földút mentén. Csak a Dnyeper-menti meredek part, és mögötte a hullámok meg a part csöndes zsivaja. Csahol a róka a vízmosásban, iszapszagúan futnak a vizek földalatti birodalmukból a Dnyeperbe, ki a napra, a tengerbe.
„Minden folyó a tengerbe folyik, és ő mégsem telik meg soha."
Ezeket a szavakat gyakorta mondogatta magában a szűkszavú, zárkózott Teresko, ugyanaz az ember, aki életében először utazván Kijevbe, szemüveget vett Marfa néninek; ő volt az a híres szomszéd. Híres volt a kertjében fakadó kútforrásról és ősi mesterségéről.
Teresko jól ismerte a fákat. Ismerte erezetüket, rostjaikat, ismerte őket súlyra, szagra, gyökértől a koronáig, mintha ő maga is a fából hajtott volna ki, s mint belőle eredő, rokonának érezte mindazt, ami itt nőtt fel körülötte. Teresko fafaragással foglalkozott. Nem dísztárgyakat faragott, hanem az emberek napi szükségletére juharfából kanalat, ivóedényt - ez utóbbit kupának nevezte.
Soha senki sem látta, hogy az öreg piacra vitte volna, amit kifaragott. Amikor elkészült a fakupa, a lehető legfinomabb anyagból, két kis fonott abronccsal, különleges füllel, amely olyan, akár a sikló - a feje a kupába néz, mintha szomjas volna -, meg néhány tucat kanál (kiskanál a gyerekeknek, nagyobb a szüleiknek, merőkanál a háziasszonyoknak), Teresko kirakta a portékáját a kút melletti kispadra, és már ment is vissza a fészerbe, hogy újabbakat faragjon, vagy kiment a Dnyeperre uszadékfáért.
A falvakat járó vagy a kisvárosba igyekvő szomjas vándor pedig megáll, s iszik a kútnál, kifújja magát a kispadon, majd kiválaszt magának egy szép kupát vagy egy kanalat a tucatból, amilyen éppen kell neki, és kis kupac aprópénzt tesz le a padra, rézkopekot vagy amolyant, vagy vegyesen, ezt is, azt is, és folytatja az útját.
Amikor Teresko látja, hogy a kút melletti padról már elfogytak keze munkájának gyümölcsei, újabbakat hoz ki, az aprópénzt pedig számlálatlanul a tenyerébe söpri, nem úgy, ahogy a piacon szokták.
„Az embereknek is jó, engem is kisegít" - mondta egyszer Teresko Marfa néninek. Már galambősz ember volt akkoriban. Egyszer s mindenkorra megmondta. Biztosan ez volt a végakarata. Elég egyszer elmondani.
Éjjel az öreg Teresko ki-kijárt a meredek partszegélyre, egészen a víz közelébe, hogy lássa, miként ver a hold hosszú, vörös hidat a Dnyeper vizén át, sötétvörös, szilárd hidat a csöndes, sima víztükrű éjszakában; erre a hídra csak rá kell lépnünk, és máris mehetünk rajta végig, életünk végéig...
Régen átment már Teresko ezen a hídon. A kútforrást pedig fiatal, selymes fű nőtte körül, és együtt lélegzik a vízzel, amely kicsiny halomként hol megemelkedik, hol lesüllyed, alig hallhatóan suttogva a csillagos éjszakához, az illatos fiatal sáshoz és a cickafarkhoz, amelynek tavaly óta megmaradt a fojtó szaga.
Már régen elment Teresko, és most kiszáradt szilfaként áll a meredek parton, a holdas, csillagos látóhatáron. Ott áll galambőszen - már régen kérgét hullatta -, kezében az emlékezet fehér kupájával.



Hinta

Orgonaillata volt a ködnek. Amikor pedig már oszladozott, a vékony, kékes ködpárán át kirajzolódtak feljebb az orgonabokrok hullámai és az öreg almafák, amelyeket a vad dnyeperi szelek még fiatal korukban kissé megdöntötték, meg a fiatal hajtásból lett meggyfa bozótok; a vörös agyagos partszegély fölött kökény virágzott.
A kerekded, dús orgonabokrok között állt a katonaszobor; a katona harmatos sátorlap köpenyben, kezében géppisztoly, és a Dnyepert nézte, amely mellett életében utoljára, nehéz harcban, az utolsó leheletéig megküzdött.
A szobortól lefelé, a vízig, itt-ott ködfoszlányokkal szegélyezve, kis ösvény vezetett. Ezen bandukolt lassan egy horgász, fél kézzel mogyorófa horgászbotjára támaszkodva, míg a másik kezével egy deszkát tartott a vállán, meg a nedves tarisznyáját, legfelül a horgászzsákmánnyal.
Találkoztunk, és ő méltóságteljesen üdvözölt, ahogy ez mifelénk a régi öregeknél még szokás: „Jó egészséget!" - nem sokkal lehetett felül a harmincon -, egy pálcával tisztogatta tarka agyaggal összekent csizmáját, és a Dnyeper felé fordulva leült, hogy kifújja magát.
- Fogott valamit? - kérdeztem.
- Majdnem semmit - felelte. - Két dévérkeszeget meg ezt a deszkát. Elmosolyodott, és ismét a vizet nézte.
- Messzire kell még cipekednie? - érdeklődtem.
- Nem. Tán egy kilométert, vagy még annyit se.
- Miért nem a faluban áll ez a szobor? — kérdeztem, és a katona felé biccentettem. A horgász felsóhajtott.
- Ez itt a falu. Csak már nincsenek itt házak. A háborúban a magas partról rommá lőtték ezt a területet, úgyhogy aztán már senki sem jött vissza ide. Itt minden oldalról szem előtt vagyunk. Hátrább húzódtunk, mélyen be a horhosba... Én nem nagyon emlékszem rá, édesanyám mesélte el, amikor ideszállították őket. - A katonára nézett. - Egy álló napig hordták őket szekéren, idősebb férfiak. S estefelé tartották meg a gyászünnepélyt, meg a halotti tort. Először a háború után. Itt, ahol most vagyunk, itt ültek hosszú sorokban az emberek, egymással szemben... A tanácselnök mondott beszédet - akkor még fából készült emlékmű állt itt, nem ez -, egy-egy pirogot, egy tál borscsot meg kását kapott mindenki... Esznek az emberek, és sírnak a tányér fölött... Mi meg, az aprónép, csöndben voltunk, csak szürcsöltük az ételt, nem értettük, miért sír ez a sok ember. így volt...
Már feljött a nap, megérintette a vizet, először itt, a part alatt, majd az alsó szakasznál is, és a Dnyeper rózsaszínben játszott mindkét irányban a sodra mentén. Az egész folyó.
- Mi mindent hozott a víz! - kiáltott fel gyermeki lelkesedéssel a horgász. - Mindenfélét, tessék választani! Az a fatönk rókára hasonlít, az a husáng fél lábon álló gémre, az a sokgyökerű tuskó pedig a százfejű ördögre! Minden egyes fején van szarva, dülledt szeme, csapzott haja - furcsa látvány!
Fölnevetett. Azután megnézte a sárga színű deszkát, végigsimította:
- Látja, milyen simára csiszolták a hullámok meg a homok - gyalulni se kell. Csak teleszítta magát vízzel, attól ilyen nehéz, jól ki kell szárítani.
- Mire kell ez magának, hogy annyit cipekedik vele?
- Hinta lesz belőle a gyerekeknek. Négyen vannak, mind hintázni akar. Egyet már felszereltem az almafára, de civakodnak, lökdösik egymást, mind egyszerre akar felülni. Hát tégy igazságot köztük! Most majd lesz egy nagy, közös hintájuk, erre mind a négyen felférnek.
Felkelt, könnyedén a vállára vette a deszkát, rajta a tarisznyával, fogta a horgászbotját, akár egy vándorbotot, és miután elbúcsúzott - „Sietnem kell a munkába!" -, átvágott a keskeny ösvényen a líciumbozót közt, vállán a leendő hintával.
A katona pedig a napfényben csillogó, rózsaszínű harmatban nézett a Dnyeperre és a folyón túlra, a homokos földnyelvek és fenyvesek világára, miközben csöndesen, kedvesen ragyogott fölötte az ő látóhatára.
Nekem pedig meg kell találnom a magamét, amely talán már itt van a közelben, a szakadékok közti óriási kapuban, holdasan, csillagosan, ég és föld találkozásánál.


MISLEY PÁL fordításai


Olesz Honcsar - Hrihir Tyutyunnikról:

Hrihir Tyutyunnikot kitűnő elbeszélések és kisregények szerzőjeként tartják számon olvasói. A mai ukrán szépprózát nehéz lenne elképzelni az ó nem nagy terjedelmű, de értékes irodalmi hagyatéka nélkül.
Nagyon korán és tragikusan távozott közülünk. Életútja - az irodalmi lexikon alapján — így íoglalható össze: 1931. december 5-én született a Poltava-vidéki zinykovi járás Silovka nevű falujában, parasztcsalád gyermekeként. A hétosztályos iskola befejezése után lakatosmesterséget tanult a zinykovi ipariskolában, majd gyárban, kolhozban, építkezésen dolgozott. 1951-től 1955-ig katonai szolgálatot teljesített. Leszerelése után fűtőházban dolgozott, és közben esti iskolában tanult. Idővel a harkovi egyetem hallgatója lett, ahol 1962-ben fejezte be tanulmányait. 1980-ban halt meg.
Hrihir Tyutyunnik az ukrán irodalomban nagy hagyománnyal bíró elbeszélés és kisregény műfaját művelte. Választását, szerintem, írói karaktere is meghatározta: „hagyományos" akart lenni, vezérelvnek tekintette, hogy ne siessen az írással, hogy a lehető legnagyobb igényességgel írjon, semmilyen művészi engedményt nem téve önmagának.
Hátrahagyott műveit, főként elbeszélésköteteit olvasva újra meg újra megbizonyosodhatunk arról, hogy egy mégoly rövid novellában is mennyi mindent elmondhatunk az életről és korunkról, ha az a novella művészi céltudatossággal, tömörséggel, csak a lényegesre figyelve van megírva, ha az írótoll alól kikerülő sorok életre kelnek az írói igazságtól és a gazdag képvilágtól, ha az író szava őszinteséget és magas érzelmi hőfokot sugároz. Akkor az úgynevezett „kisprózából" nagy próza lesz, és hősei a regényhősökkel egy sorban állhatnak.

Lásd még a szerzőtől: Művirágos fenyőkoszorúk

Forrás: Szovjet Irodalom, 1986/7. szám, 75-86. oldalak

2014. február 11., kedd

Amikor kitört a háború

Otia Joszeliani:
Ketten a szigeten

1

A hajnali derengés felébresztette Mamukát. Alig aludt vagy két órát, úgy rezzent fel, mintha az öregharang kondult volna meg a templomtoronyban. Az ágy, amely mintha üvegszilánkokkal lett volna teleszórva, amikor elaludt, virradóra olyan meleg és puha lett, hogy fejét képtelen volt felemelni.
Egyévi távollét után ridegnek érezte a hazai ágyat, mikor belebújt, de reggelre már nem volt drágább nála a föld hátán, mint kisdednek az anyamell, amelytől megfosztották és amely után semminél nem vágyakozik jobban e világon.
Hasmánt fekve boldogan szívta a levegőt, nem tudott betelni vele, akár a tárt ablakon beáramló, szelíd-lila hívességgel. Gondolatai nem voltak, vagy nyomtalanul tovasuhantak, mielőtt nyomot hagytak volna tudatában, de teste, melyet melengető-puhán ölelt körül az otthoni ágy, pihegése s halántéka zsongása a csecsemő-sóvárgásra emlékezett. Lustán heverészve, szomjasán itta magába mindazt, ami után minden porcikája áhítozott az egész elmúlt esztendőben. És ki tudja, meddig tartott volna ez az anyasóvárgó, boldog csecsemőrévület, ha egyszerre fel nem sejlik benne annak lehelete, aki még nem hajthatta fejét e párnára. Ekkor meghallotta halántékában a vér dobolását. 
Tekla...
Mamuka hanyatt feküdt az ágyban. Hirtelenjében azt hitte, hogy már dél van, ám a szobában most is lila homály tanyázott.
Inge, nadrágja hideg, idegen volt az ágy után. Kezébe fogta vásott kérgű cipőjét, és lábujjhegyen, mezítláb indult kifelé. Csak most döbbent rá, hányan szuszognak, horkolnak a ház falain belül és csodálkozott, miért érezte eddig úgy, mintha egyedül lenne itt, s hogy miért nem hallotta anyja súlyos zihálását. Mamuka bátrabban haladt tovább, az ajtó felé.
Az elkoptatott tölgyfalépcső hideg és nyirkos volt, de mikor Mamuka félig lefutott rajta s teli talppal lépett a fokokra, megérezte bennük a meleget, mintha a fa magában tárolta volna a tegnapi napfény hevét, és csak a felszínét vonta volna be a hajnali harmat és hideg. És ez a belső melegség a talpán keresztül szétáramlott a testében.
Az alsó erkély sarkában összegömbölyödve feküdt a kutya. A földpadló dörcös felületén olyan volt, mint egy fekete pötty a kéregpapíron. A kutya felállt, hátát hangtalanul felpúpozta, megrázta magát, majd Mamuka felé indult. Megszagolgatta kezében a cipőt, és a fiúra emelte szemét, mintegy várva valamit, amitől már elszokott, de amire még emlékezett.
— Bahula! — szólította Mamuka némán, csak a szája mozgásával, egy fejbiccentéssel és egy szemhuyorítással csittre intve az ebet.
Bahula megérintette mancsával a fiú nadrágját, és csóválta a farkát.
A gazda elébe dobta a cipőit és tovább ment, a házőrző pedig szaglászni kezdte az elé dobott jószágot, abban a reményben, hogy megtalálja azt a tovatűnt valamit, ami felrémlett benne.
Mamuka eltolta a reteszt és félig kinyitotta a csikorgó konyhaajtót. Oldalazva bújt be és lábujjhegyen futott végig a konyhán, mintha itt is aludnának s a padló netán megnyikkanna. A sarokban, kampósszegen függött a rokolyaháló az ólomgolyókkal. Hátára vetette s ugyancsak lábujjhegyen kiosont a konyhából. A hálót is a kutya elé dobta és óvatos léptekkel visszament a házba. Benézett a kormos kis ablakon, majd két kézzel fogva az ajtókilincset, vigyázva megnyitotta az ajtót, és most is oldalazva bement a szobába. Megállt az ágy fejénél. Anyja mély hajnali álomba merülve aludt.
A tahti terítőjére dobott csíkos matracon aludt Ruszudan, egy kockás vállkendővel és férje vattabélésű lélekmelegítőjével takarózva. Olyan hangosan zihált, hogy Mamuka csodálkozott, miért nem hallotta fenn, az emeleten. Bizonyosan ezért aludt apja mindig a saját fertályán, anyja pedig a maga szobájában, amelyet tegnap átengedett legidősebb fiának és menyének.
A vállkendő és a viharvert lélekmelegítő alatt egy ember aludt, aki mások számára valóban csak egy ember volt, semmiben sem különbözött a többiektől és közömbösen egybemosódott a többi ezer meg ezer idegennel. Mert az emberek általában arctalanok és idegenek egymás számára. Mamuka számára azonban ez az emberi lény mintegy kútforrása volt azoknak az érzéseknek, amelyek az imént serkentek fel benne ébredés után az ágyában, mielőtt még felkelt volna.
S mint amikor mezítláb ment lefelé és a hideg lépcsőfokokból testébe szökött a tegnap melege, úgy sugárzott feléje az anyai szeretet melege a göncökön keresztül.
Ezen a reggelen sajnálta meg először anyját, amiért felébreszti, talán mert eddig sohasem gondolt arra, hogy milyen magányos, és mert anyja sohasem ejtett zokszót miatta.
Meglehet, hogy Ruszudan nem volt a gazdasszonyok gyöngye, bár szégyenének sem nevezhette senki. Ám legelső sorban anya volt, és ez a vele született adomány alázattal és állhatatosán betöltötte egész életét. Természetesen ő is különbséget tett jó és rossz között, mint mindenki más, de csak akkor, ha nem a gyermekeiről volt szó. Vatuti viselt dolgaira már mindenkor talált magyarázatot, jobban mondva meg se látta bennük a kivetnivalót. Ha netán kiderült a turpisság, nem átallotta másra hárítani a vétkét, mert képtelen volt tudomásul venni bármit, ami foltot ejthetett magzata makulátlanságán. Még ha napnál világosabban bebizonyult volna, hogy vétkes, lelkében akkor is szentül hitte volna, hogy ez csak tévedés lehet. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára, hogy a fiához bármi méltatlan tapadjon, és az anyaszív sugallatán kívül nem hallgatott semmi másra.
Talán valami különös erő rejlik abban az érzésben, amely összeköti anyát és gyermekét, és ezért áll az anyai szeretet mindenek fölött e földön. Nem korlátozza se rend, se törvény, és az anyai könyőrület talán az isteni irgalom paránya, amely egyedül az anyáknak adatik meg, nekik is csak gyermekeik iránt. Minden másban az anya ugyanolyan, mint a többi ember, aki nem ismeri az anyaságot...
Ha azt mondod neki, hogy fiacskája — aki talán hétpróbás gazfickó — kedves, derék gyermek, talán nem ért veled egyet. De ne higgy neki! Szabódása nem a lényéből, nem a lelkéből fakad, hiszen ő jóságra, tisztaságra, boldogságra szülte gyermekét, és mindétig olyannak látja, ami végett a világra hozta. Nem hordozhatott a szíve alatt kilenc hónapon át egy banditát, nem azért vállalta a vajúdás kínját, hogy a rosszat szaporítsa e világon, nem azért tett éjt nappallá, hogy felcseperedjen egy szörnyeteg. A szándékát látja hát benne, hogy milyennek szülte és nevelte. Mi a rosszat rossznak, a jót jónak látjuk s aszerint nevezzük, amilyennek látjuk. És egyetlen gondunk, hogy ne tévedjünk ítéletünkben. Csakhhogy az, akiről megállapítjuk, hogy jó vagy rossz, az édesanyja szemében így is, úgy is mindenkinél drágább, különb, érdemesebb.
A gyermek az anya szemében - a tökély mértéke, bármilyen mértékkel latolják is mások. Ha pajkos, hát csak pajkoskodjon, törjön-zúzzon kedvire, hiszen elevennek született, a mozgás az eleme, nem százéves, hogy a sarokban gubbasszon és azon törje a fejét, hogyan hízelkedjen az embereknek. Fejbe kólintott valakit, aki egy ujjal se bántotta? Csak használt vele az illetőnek, ne aludjon jártában-keltében, ésszel éljen, mint más — erősebb lesz, egészségesebb. Nyammogó és lusta? Ez megint jó — jámbor lélekre vall. Magának veszi a legkövérebb falatot? Deli legény lesz, vasgyúró.
Amikor az anya nevelni kezdi kicsinyét, teljességgel megváltozik az elképzelése az emberi jóságról és rosszaságról, és bármit magyaráznak a többiek, talán meghallgatja őket, mivelhogy ő csak egy, amazok pedig sokezren vannak — de megmarad a magáénál.
-  Anya!... — Mamuka szinte érintette ajkával anyja fülét, és mióta az eszét tudta, először szólította halkabban a kelleténél, hogy felébressze, és talán csak most döbbent rá, milyen kevés kell ahhoz, hogy kinyissa a szemét.
Újra szólítani akarta, de Ruszudannak ez a suttogás is elég volt. A fia valami okból a szokottnál halkabban szólította, és ez az óvatosság máris visszhangra lelt benne.
-  Mamuka! Mi történt? Miért nem alszol? Már reggel van?
-  Virrad...
-  De hát hova sietsz?                                                       
-  Apának ne szólj...
-  Mi történt? Bolonddá akarod tenni apádat?
-  Bolonddá? Ugyan mivel?
-  Hova készülsz ilyen korán? És miért hoztad magaddal ezt a lányt?
-  De hiszen megírtam neked!                                          
-  Megírtad, megírtad, de apád...
-  Minek most erről...    
-  Eredj aludni. Egész éjjel fent voltál. 
-  Anya, elmegyek halászni.       
-  Nojszen, a legjobbkor...   
-  Miért, mi van most?
-  Verd ki a fejedből, ne merd megtenni...
-  Egész évben nem halásztam. Mi kifogásod ellene, anya?
-  Mit mondok apádnak?
-  Teklának biztosan érdekes lenne...
-  Eszedbe ne jusson hajnalok hajnalán az apádhoz szaladni.
-  Tekla a városban nőtt fel, még sose látott halászatot.
-  Azt mondtam, hogy...
-  Psz-sz-szt! — Mamuka ajkára tette ujját és a mennyezetre nézett.
-  Most aztán mi lesz? - mondta Ruszudan immár hangosabban, és felült a tahtin.

2

A kutya elkísérte a kerítésig, és ahol alacsonyabb volt, könnyedén átugrotta. Bahula leült a földre, hátsó lábával a füle tövét vakargatta és sérelmében, hogy újra nincs szükség rá, félénken és kurtán felvinnyogott.
—  Nyughass! — szólt rá Mamuka, hátra se nézve.
Amíg Mamuka apja otahija [hajléka] felé tartott, amely szinte súlytalanul lebegett a cölöpökön, lába bokáig vizes lett a harmatos fűben. Az ágy melegét és saját tunyaságát olyan friss könnyedség váltotta fel, hogy ha nem lett volna ennyire közel az otahi, nekiiramodott volna a határnak s futott, futott volna végestelen síkján.
Mamuka bebújt az otahinál terebélyesedő eperfa alá, egy pillanatig mozdulatlanul várt, majd lábával alig érintve a földet, a házhoz futott. Ám a cölöpök olyan hosszúak voltak és a bükkfa-otahi olyan magasan állt, hogy lehetetlen volt belátni a nyitott ablakon. Csak most jutott eszébe, hogy a hálót ledobja a fa alá. Felugrott és elkapta a párkányt, lábát megtámasztotta az alsó gerendán és lassan felhúzta magát. Szíve olyan hevesen vert, mintha nem is az atyai hajlék bükkfa deszkáin csüngene, hanem egy meredek sziklára épült, felhőkbe nyúló torony falán, s az őrök már-már kopjavégre kapnák odalentről. Ahogy felkapaszkodott a párkányhoz, tekintete egy álomtól és boldogságtól ittas, nagy leányszempárral találkozott.
—  Tek... — szakadt ki Mamukából, amikor a lány kócos haja a homlokához ért. A szobában sötét volt, kívülről semmit sem lehetett látni. Mamuka feljebb húzódott, hogy Tekla feje fölött bepillantson a szobába, s úgy meglegyintette a leányágy és a leánytest semmihez sem hasonlítható melege, hogy nedves talpa lecsúszott a gerendáról és csak kapaszkodó ujjain csüngött.
—  Mam... - szökött ki a lányból, és olyan riadtan dugta ki fejét az ablakon, mintha szerelmese holmi eget támasztó toronyból zuhant volna alá. De látva, hogy a falhoz lapuló Mamukát alig egy hüvelyk választja el a földtől, álmosan elmosolyodott, és a fiú párkányba csimpaszkodó ujjait szinte duzzadtan tüzelő tenyerébe szorította.
—  Tiko alszik? — kérdezte Mamuka inkább csak a szája mozgásával, és nyakát nyújtogatta.
A lány arrafelé fordult, ahol nyilván Tiko aludt összekuporodva és ugyanazzal az álmos mosollyal bólintott.
—  A többiek is alusznak?
Most a lány pásztázta végig pillantásával a szobát - miféle többiek?
—  Rajtatok kívül nincs ott senki?
A lány megrázta fejét, melyet lehúzott kócos haja-boglya.
—  No jó... — Csak most gondolt rá, hogy leugorjon a földre. „Miért csüngtem a falon?" — mosolygott önmagán.
A lány elkapta szemevillanását, mosolyát, és csaknem elnevette magát: „És én miért tartottalak, meg tudnád mondani?"
A fiú lebújt az eperfa ágai alá és felvette a kötéllel összehúzott hálót.
„Mi az?" - nyílt szét csodálkozva a lány duzzadt ajka. A fiú keze felröppent, mintha bedobná a hálót, majd markolászni kezdte a semmit, mintha kifelé húzná a hálót a vízből. A lány hunyorgott az elragadtatástól és megrázta haját, mintha el akarná hessenteni az álmosságot. „Most mit tegyek?"
„Hogy mit? Kapd magad és gyerünk" — sugallta Mamuka szeme.
Tekla ismét megfordult — nem ébredt-e fel a tahti lábánál alvó Tiko?
—  Hadd aludjon, neki édesmindegy - nyugtatta Teklát a fiú, s vállat vont.
—  Teszerinted. De nekem nem mindegy.
—  Akkor figyelj - és fellendítette kezét. - Dobd le a ruhádat, aztán mássz le. - Úgy megörült az ötletének, hogy a lány beleegyezésére sem várva, táncra perdült álltó helyében.
—  Csodás gondolat! - sugárzott fel a lány, és tétován nézett Mamukára: - De hát hogy képzeled? Csak úgy másszak ki az ablakon?
—  Igen! Igen! — Mamukának még a hangja is megjött. Csak meg ne gondolná Tekla, csak füstbe ne menne ez a gyönyörű terv! S elébevágva a válasznak, ismét fürgén kapaszkodni kezdett felfelé: - A ruhát! Dobd a ruhát!
Teklát elragadta a történések furcsa, izgalmas sodra. Kihajolt, és a zöld, fehér margarétás ruha fennakadt a falon. Mamuka máris lehúzta, keblére szorította s cipőjére mutatott. - Dobd a topánt is!
A hajrengeteg eltűnt, és két fehér, magas sarkú cipellő jelent meg a párkányon.
—  És most te következel...
Tekla fellépett az ablakba, de hirtelen rádöbbent, hogy csak egy szál hálóing van rajta. Ugrásról szó sem lehet. Csak átteheti meztelen lábát a párkányon és lecsúszhat — egyenesen Mamuka karjába.
Tekla már le is ült. Nagy szeme zavartan és szégyenkezve csillogott.
„Mire vársz? Ereszkedj, amíg nincs itt senki! - Majd szétvetette a türelmetlenség. -Gyorsabban! Megszöktek már várakból is..."
Tekla csak nézett. Képtelen volt engedelmeskedni a biztatásnak, de jobb megoldás nem jutott eszébe.
—  Megvan! - Mamuka halkan összecsapta tenyerét. - Mindent értek!
S örvendezve ötletének, eltartott hüvelykujjai kinyújtotta mind a két kézfejét és befogta szemét.
—  Rád se nézek. — A lány felé nyújtotta kezét, szemét behunyta és a falhoz lapult. Sokáig állt így, de senki sem ereszkedett le, vagy ha igen, hát nem ide. Felvetette fejét és arca, mint egy szegény világtalané, türelmetlenül várt és esdekelt, már-már a türelem és az esdeklés határán, kérlelve az ég angyalát, hogy szálljon alá és oldozza fel vakságából. És Tekla, mivel semmi jobbat nem tudott kitalálni, lekúszott a falon és fehér selyemgomolyként hullt Mamuka karjába.

3.


Tekla épp hogy bedugta lábát a cipellőbe, mikor az erkélyen felhangzott Luka rekedt köhécselése. Tüsszentés harsant, egy, kettő... három és az apa papucs-csoszogással, álmosan botorkálva elindult a lépcső felé.
Tekla Mamukára meredt. Rémülten hátrált és lehajolt, hogy a cölöpök között az otahi alá rejtőzzék, de Mamuka megfogta a kezét és mutatta, hogy bárki, hacsak kicsit lehajtja a fejét, belát és rögtön észreveszi.
Fél kezével vállára dobta a hálót, a másikkal Teklát kapta karon és az udvar legvégébe futott. Az ébenfa és az alacsony babérbokor mögötti utacska azonban egyenesen az árnyékszékhez vezetett. Luka tüsszögve és torkát köszörülve, szemmel láthatóan éppen arra a helyre igyekezett. Mamuka balra fordult, a karámhoz, leemelte a fonott gyűrűt, és kinyitotta a kiskaput. Teklát engedte előre, majd ő is követte. Rozzant karókerítés mellett mentek tovább egy keskeny ösvényen.
Esőzések idején a jószág úgy feldúlta ezt az ösvényt, hogy térdig ért rajta a sár. Képtelenség volt belelépni.
Köveket dobtak hát a kerítés aljába, hogy el lehessen járni. Mamuka olyan vígan ment rajtuk, hogy nem is nézett a lába elé, de Tekla, aki csak ahhoz értett, hogy a flaszteron kopogjon tűsarkú kis cipőjében, egyik kőről a másikra szökdécselt, a karókba kapaszkodva.
Luka felbukkant az udvaron, és Mamuka integetett Teklának - hajoljon le, ne csüngjön a karókon, mert meglátják. A lány gyorsan lehajolt, de támaszát veszítve megcsúszott egy kis kövön, és fél lábbal bokáig belesüppedt a gyönge kéreggel borított, kövér, trágyával jócskán keveredett sárba. Még benne bujkált az otthagyott ágy melege, egy pillanatra tétován torpant meg, majd a leguggoló Mamukához hajolt és kitört belőle a nevetés.
Mamukát meglepte ez a nevetés. Foga közé kapta a háló kötelét és kezét felszabadítva megfogta Teklát s maga felé húzta. A lány kiemelte lábát a sárból, lépett egyet, de megint elcsúszott és fél lábbal ismét elmerült. A másik lába szilárdan állt a kövön, és Tekla bicegni kezdett: egy lépés a kőre, egy a latyakba. Mikor elhagyták Luka portáját és kiértek a mezőre, Mamuka hahotára fakadt: Tekla egyik lába teljesen tiszta volt, a másik — fekete.
A lány is csatlakozott a fiú mulatságához, úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. A hajnali ragyogás, a végtelen határ és a gyöngyöző leánykacagás mámorossá tette Mamukát. Szorosan kézen fogta Teklát és futásnak eredt... A hátán átdobott háló ólomgolyóbisai csapkodták oldalát, harmattól megdagadt nadrágszára súlyosan paskolta vádliját, s mellette kacagva futott Tekla, mintha repülne, vagy mintha űzné, sodorná őket a körben elterülő mező, mely zöldesen csillámlott, mint az igazgyöngy.
Semmi sem állta útját a szemnek e messzi térben, ahol csak a törpebokrú homoktövis burjánzott, és a lanka végén, ahol a mező síkságba olvadt, egy fa állott ezen az óriás zöld szőnyegen, egyetlenegy és olyan hatalmas, hogy törzsét, e vén vadkörtefa-törzset ketten is alig tudták átérni. Kétoldalt messzi erdő felé futott a mező, de a falu leányai, legényei tudomást se vettek erről az erdőről, és így volt ez már vagy száz esztendővel Mamuka születése előtt is. Ez az öreg vadkörtefa volt a gyülekezés helye, ez volt az árnyék, a fedél és minden egyéb. És a fa, mint egy ősanyó, dajkálta falunyi unokáit, dédunokáit. Kúsztak-másztak rajta, tördelték gallyait fanyar vackoráért, és az évszázados fa egyszer se láthatta beérve gyümölcseit. Fúrták-faragták, ha mostoha időjárásban nem fért be mindenki az odvába, tüzet gyújtottak a lábánál és szegény fának mindig megpörkölődött a törzse azon az oldalon, ahová a szél és a zivatar elől behúzódtak. A meggyötört, megcsonkított fa - vajon mi tartotta benne a lelket? - minden tavasszal kibontotta rügyeit és újra kizöldellt az egész falu, aggok és gyermekek örömére.
Ehhez a fához futott most kacagva Mamuka Teklával.
Futottak, vagy talán a harmatos fű smaragd áramlata sodorta őket, mint árvíz a forgácsot, mintha az lett volna a sorsuk, hogy együtt fussanak, el nem engedve egymás kezét, s ne hagyják elapadni a kacagást. A harmatos fűben hosszú, zöld sáv maradt utánuk, de a fű újra felegyenesedett, lábra állott, akárha élő ösvény volna.
És mint ahogy a dübörgő zuhogónál néhány síkos testű pisztráng a lehajló fűzfa ágaira csapódik, akként kötöttek ki ők ketten, összekapaszkodva, az üreges, vén körtefán egyik innen, másik amonnan. És — semmi több! Ujjaik nem váltak szét, és az évszázados fa közöttük állt. A háló leesett Mamuka válláról és másik keze, átölelve a fát, elérte a lány ujjait. Belülről fakadó kacagásuk olyan volt, mint a lélegzet, és kétfelől hozzásimulva az öreg törzshöz mintegy ébredésre szólították a fát. Kacagtak és a fa is kacagással válaszolt, nyögdécselve kacarászott, míg csak fejük fölött teljesen meg nem világosodott és a nappal ocsúdásra nem késztetett fát, embert egyaránt.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

2014. február 8., szombat

Zöldes fény a papíron...

Vladimir Beekman:
A bambusz

Most azonnal, késedelem nélkül el kell mesélnem, hogyan is történt az egész. Mert később nehéz lesz elválasztani az igazságot a kitalálástól, később, mikor a szenzációs híresztelések elhomályosítják, hogy mi is történt valójában. Ma péntek van. Mauri hétfő estefelé hívott fel.

—  Te vagy az, Ruudi? — dörgött a hangja a hallgatóban. — Ölellek, öregem. Ide hallgass, van itt valami, szükség lenne a te okos fejedre. Mindjárt felugrom hozzád. Tíz perc múlva találkozunk, rendben?

Maurinak nem régóta van autója. Ezért ő nem megy valahova, hanem „ugrik" vagy „repül". Egyébként Mauri fiatal művész. Mindenesetre rajzol, és egyesek úgy vélik, hogy minden tekintetben "jó fej". Ő maga is ezen a véleményen van, bár ezt sohasem vallaná be. Egy álló hónapja nem láttam már Maurit, valami művészcsoporttal Vietnamban járt. Az igazat megvallva, én nem értem, kinek van ott szüksége háborús időben ezekre a turistákra.

Tíz perc múlva kocsiajtó csattant, és a lépcsőn — kigombolt felöltőben — nyomban felviharzott Mauri.
—  A Tonkini-öböl cápáinak jó az ízlésük — próbáltam tréfálkozni —, megszagoltak és otthagytak.
—  Keservesen zokogtak, hogy minél hamarabb elhúzzam a csíkot — dörögte sörízű basszusán Mauri (a sör egyike azon ritka italoknak, amelyet nem iszik), a szeme azonban szokatlanul komoly maradt. — Repüljünk át hozzám. Ez nem élet, hanem abszurd színdarab!
—  Egyáltalán nem értek a lakásfelújításhoz.
—  Biológus vagy, vagy nem?! Nekem ugyanis pontosan biológusra van szükségem. Térden állva könyörgök, földig hajlok előtted!

Útnak indultunk. Mauri két héttel a vietnami utazás előtt költözött új lakásba.
Mikor kinyitotta az ajtót, nem szobalevegő csapott meg. Inkább egy tropikus üvegház párája lengett körül, de azért nem az a semleges fullasztó meleg volt. Szorongás fogott el. — A lakás több mint egy hónapig üres volt, és a déli verőfény, amely mindennap betűzött az ablakon, felhalmozódott a falak között — gondoltam, és ettől megnyugodtam.
Mauri belökte az ajtót, sarkig kitárta, s az ablakra mutatva megkérdezte:
—  Láttál már ilyet?

Az ablakpárkányt buján tenyésző bambuszcserjés borította. Különböző hosszúságú és szanaszét nyújtózkodó vesszők és hajtások árnyékolták be az ablakot, amelyektől félhomály uralkodott a szobában.
—  Ohó, te a dzsungelt is magaddal hoztad?
—  Éppen az a baj, hogy nem — jelentette ki Mauri, méghozzá olyan zavartan, mintha sajnálná, hogy ez az ötlet nem jutott eszébe.
—  Szóval azt akarod mondani, hogy maguktól nőttek ki az ablakpárkányból — bólogattam megértőén.
—  Nem hiszed? Éppen ez az, hogy maguktól.

Az ablakhoz léptem. A párkányon virágcserép állt, amely nevetségesen kicsiny volt a bambuszbozóthoz képest, vastag, összegubancolódott drót módjára kúsztak ki belőle az ablak felé törő bambusz gyökerei. Csodálatos! De valami még ennél is csodálatosabb volt: a bambuszgyökerek — a hajszálvékonyaktól az ujjnyi vastagságúakig — körös-körül közvetlen az ablakpárkányra támaszkodtak, belenőttek, és az ablakkeretek mentén felfelé kúsztak.
Értetlenül Mauri felé fordultam.
—  Láttál már ilyen hülyeséget — mormolta zavartan. — Vinh környékén felvettem egy bambuszágat... Emléknek vagy mit tudom én. Talán bombaszilánk vágta le, de lehet, hogy nem. Idehaza az ablakpárkányra tettem, és megfeledkeztem róla. Itt állt ez a virágcserép egy kaktusszal. Mindez szombaton történt. Tegnap látom, hogy a bambusz gyökeret eresztett, amely bekúszott a virágcserépbe. Kezdetben mulattatott a dolog, és arra gondoltam, feltétlenül meg kell mutatni valakinek ezt a vitalitást. Estére megfojtotta a kaktuszt és megzabálta. Engem még mindig szórakoztatott a dolog: micsoda életerő van a nyavalyásban! Ma reggelre már nemhogy kaktusz nem volt a cserépben, de föld se, teljesen beszőtte a gyökér. Nagyon elcsodálkoztam, de még nem nyugtalankodtam. Nemrég azonban hazajövök, s lám — tessék, gyönyörködj! Egyszerre remény csillant fel a hangjában.
—  Ide hallgass, te biológus vagy, erőltesd meg az agyad, derítsd ki, miről van szó, aztán tüntesd el ezt az átkot, ahogy az a tudomány nagykönyvében meg van írva.

Figyelmesen megvizsgáltam a bambuszt, és közben Maurira sandítottam, hogy rájöjjek, hol akar átejteni. Egy pillanatig se kételkedtem, hogy rá akar szedni. De bárhogy igyekeztem is, nem sikerült kiszakítanom a gyökereket a párkányból, valósággal belenőttek.
—  Szerezz valahol egy metszőollót, azzal egykettőre elintézzük. Mauri egy pillanatig elgondolkozott.
—  Akkor ugorjunk el Muugába, apámhoz a kertészetbe, neki biztosan van. 
„Elugrottunk", és egy metszőollóval tértünk vissza. Távollétünk alatt a bambuszcserjés mintha még sűrűbb, még magasabb lett volna. Ledobtam a zakóm, és munkához láttam.

Először az egyik szélső, vékony hajtást választottam ki. Mikor az olló két szára közé fogtam, éreztem, hogy meglepően kemény és rugalmas. Végül sikerült elmetszenem. Közvetlenül a gyökérnél. A kör alakú vágást azonnal áttetsző nedv öntötte el, amely nyomban megalvadt.
—  Nesze, jó lesz horgászbotnak — nyújtottam oda Maurinak a vesszőt.
Ismét az ablak felé fordultam, és megdermedtem. A vágás helyén két vékony új hajtás sarjadt ki. Szemmel láthatóan nőttek.
Ez minden alkalommal megismétlődött, valahányszor levágtam egy vesszőt. Mikor a gyökereket próbáltam elvagdosni, ott is új gyökerecskék nőttek az eltávolítottak helyén, és egy ragadozó ügyességével kapaszkodtak az ablakpárkány deszkájába.

Mauri észrevette tanácstalanságomat.
—  Nem lehetne leönteni valami rondasággal, hogy gyökerestül, csápostul együtt elpusztuljon?
—  Kár lenne, hiszen emlék — feleltem bizonytalanul.
—  Emlék ide, emlék oda, hamarosan ki fog szorítani a lakásból.

Elgondolkoztam. Elvégre a cserépbe lehetne valamilyen savat önteni. De mihez kezdjünk a gyökerekkel, amelyek belenőttek az ablakpárkányba? Még egyszer megpróbálkoztam a metszőollóval. Az eredmény ugyanaz lett: a vesszők bokrosodni kezdtek tőle és gyorsabban nőttek. Ezt Mauri is észrevette.
—  Hagyd — mondta aggódva —, ez, úgy látszik, nem árt neki. Valami radikálisabbat kell kigondolni, s egy csapásra végezni vele.
Eltettem a metszőollót.
—  Utána kell néznem a könyvekben — ismertem be tehetetlenségemet.
—  Ez az! — örvendett meg Mauri. — Egyelőre nyugton hagyjuk, talán alábbhagy a lendülete, te meg kigondolsz valamit holnapra.

Otthon átlapoztam minden kézikönyvemet, felhívtam két-három tapasztaltabb kollégámat. Hímezve-hámozva faggattam őket, nehogy rászedést gyanítsanak a dologban. Semmi eredmény, senki se hallott még ilyesmiről.
Mi váltotta ki ezt az elképesztő, robbanásszerű életerőt? A növény annál ádázabbul védekezik a megsemmisítés ellen, minél inkább meg akarják semmisíteni.
Talán a bioplazmában van a dolog nyitja? A titokzatos életerőben, egy bizonyos biológiai mágnesességben, amely minden élőnek sajátja, amelyet csak azért nem tudunk mérni, mert hiányzik hozzá az érzékszervünk, mérőműszereket pedig még nem talált ki az ember. No, de bárhogy legyen is, ez a biológiai mágnesesség nem halhatatlan, mivel minden halandó, ami él. Hogyan állhatna ellen a megsemmisítésnek?
Kérdés sok volt, válasz egy sem.

Mauri kedden reggel felhívott. Hangja reszketett a nehezen visszafojtott dühtől.
—  Ide hallgass, már a bútorba is belekapott! Kigondoltad már, hogyan lehetne végezni vele? Értem jött, és ismét a tetthelyre szállított. Első pillantásra világos volt, az elmúlt éjszaka egy
szemernyivel se csökkent a bambusz növekedése. Az ablak előtt hajtások burjánzottak, alig szűrődött át rajtuk némi zöldes fény. A hosszabb vesszők elérték a mennyezetet, ívbe hajlottak, s lefelé lógtak. De valami más még jobban meglepett. A vékony, gubancos gyökerek hálója áthatolt a tapétán, kicsiny, mozdulatlanná dermedt vízesés gyanánt hullott az ablakpárkányról a padlóra, és halálos szorítással kapaszkodott a parkettkockákba. S mindezek tetejébe az összefonódott gyökerek kötege elérte a karosszék és az újságtartó lábát, hurkaiba szorította, és folytatta támadását minden ellen, ami fából volt.

Minden más próbálkozásom értelmetlenségéről megbizonyosodva, nagy nehezen az ablakpárkányhoz férkőztem, és beleöntöttem a virágcserépbe a magammal hozott palack tartalmát: a magas telítettségű sósavat.
Erre a föld karbonátvegyületei felsisteregtek, hab keletkezett, a cserép kissé átmelegedett, s ezzel kész.
—  Legyünk türelemmel — mondtam bocsánatkérő hangon. Néhány óra alatt majd mindent kiöl. Elvégre sósav.
Maurival megpróbáltuk a bútort menteni. A karosszéket és az újságtartót nem sikerült kiszabadítani, de a szekrényt egy távoli sarokba toltuk, a heverőt pedig az ajtó közelébe.
—  Nem itt aludtam — vallotta be Mauri. — Nincs levegő, ráadásul ez az ocsmányság... A konyhában felállítottam a kempingágyat.

Estére nyilvánvaló lett, hogy a sósav csak meggyorsította a bambusz növekedését. Lehet, hogy a cserépben a gyökerek egy része elégett, a bambusz azonban annál dühödtebb növekedésbe kezdett. A gyökerek már összefüggően elborították a konyha felőli fal felét. A szőnyeget, melyet sietségünkben elfelejtettünk félrehúzni, sűrűn benőtte a gyökér, és úgy rugózott a lábunk alatt, mint a moha. A levegő egyre áporodottabb lett, a növény által kibocsájtott kipárolgástól majd megfulladtunk. A vesszők már nem fértek el az ablakmélyedésben, és egyszer csak betört az üveg a nyomástól, s hallottuk, hogyan hullanak csörömpölve az üvegcserepek az erkély betonjára.
—  Köpök a tudományra! — vágta képembe a kétségbeesett Mauri. — Nekem ebből elegem van! Holnap munkásokat hívok a házkezelőségtől, vágják ki az ablakpárkánnyal együtt, aztán kidobjuk az egész undokságot az ablakon át az udvarra, s ott elégetjük. A lakást így is, úgy is alaposan rendbe kell hozatni — fejezte be szomorúan.
Még csak haza sem vitt. Mikor a buszmegálló felé ballagtam, a harmadik emeleti ablakból, mintha csak rajtam gúnyolódnának, bambuszágak lengedeztek.

Törtem a fejem, és megpróbáltam valamilyen tudományos magyarázatot találni az egész jelenségre. Mit tudunk a bioplazmáról? Az anyag plazmaállapotát a fizikában is csak a közelmúltban fedeztük fel, a termonukleáris reakcióra volt hozzá szükség. A bioplazma nyilván az egyed életképességével kapcsolatos, az egyed életműködésének intenzivitása a bioplazma gerjedésfokától függ.
De miért ösztönözte Mauri bambuszát ilyen természetellenesen viharos növekedésre? A bambusz Vinh városa mellől került ide, amelyet az amerikaiak kegyetlenül bombáztak. Több éven át irtották az élő természetet robbanóanyagokkal, tűzzel és vegyi eljárásokkal. Az élet elpusztításakor azonban a bioplazma gerjedésfoka, a „hőmérséklete" nullára csökken. Akkor hát miért csapott egyszerre minden szabályt meghazudtolva ilyen magasra ebben a letört bambuszágban?

Szerdán reggel Mauri munkásokat hozatott. Csodálkozásukban a tarkójukat vakarták és a küszöbre köptek, aztán munkához láttak a feszítővasakkal és fejszékkel. Mintegy másfél óra múlva világossá vált, hogy ez a vállalkozás is kudarcra van ítélve. Minél inkább aprították a bambuszt, annál gyorsabban nőtt. Az ablakpárkányt már egyáltalán nem lehetett megközeliteni. Nem sikerült feltörni a gyökerekkel átszőtt parkettet sem. Minden kocka elasztikusán rugózott a gyökerek szövevényében, mintha vulkanizálták volna, s a gyökerek elterjedésének a határát nem lehetett megállapítani. Mikor letépték a tapétát, kiderült, hogy az egész falon is szétfutottak.
A munkások eltávoztak, és ebéd után egy fűrészgéppel tértek vissza. Elhatározták, hogy először átfűrészelik a cserjés gyökereit, majd az ablakpárkánnyal együtt kivágják és kiviszik.
A fűrészgép sivítása odacsődítette a kíváncsi szomszédokat. Az egyik bámészkodó megpillantotta az ablakból kilógó hajtásokat. A szomszédos erkélyekről észrevették, hogy a bambusz támasztógyökerei átkúsztak Mauri erkélyén, és rátekeredtek a fából készült karfákra.

Mindenkin csodálkozás és riadalom lett úrrá. A csodálkozás fokozatosan eloszlott, a riadalom azonban az események alakulásával párhuzamosan nőtt. A fűrészgép kezdetben sikeresen elbánt egy tucatnyi karvastagságú bambusztörzzsel, Mauri és a munkások már-már győzelmi ünnepet ültek, de ekkor az elképzelhetetlen gyorsasággal előtörő hajtások eltömítették a fűrészt és a motor bedöglött.
Nem sikerült tüstént begyújtani, s egy perc múlva már reménytelenül késő volt: a bambuszszárak úgy befonták a fűrészt, hogy semmilyen erő se tudta volna kimozdítani helyéről.

Különösen Mauri legközelebbi szomszédai távoztak lehangoltan. Félóra múlva felhangzott az első vészjelzés. Mauri erkélyéről a bambuszgyökerek a falba kapaszkodva átkúsztak a szomszéd erkélyre. Ekkorra a megdühödött munkások visszatértek egy másik fűrésszel: ki akarták szabadítani az elsőt a bambusz halálos szorításából. De sikertelenül — a bambusz olyan gyorsasággal nőtt, hogy alig értek az első fűrészig, mire a második is befulladt.
Mauri szomszédja a feleségével és gyerekeivel együtt megpróbálta letépni a ballusztrádról a gyökereket. Egy darabig úgy látszott, hogy sikerült, de elég volt egy kis időre bemenniük a szobába, a kígyózó gyökerek kacsai máris vadul belekapaszkodtak az erkélyoszlopokba. Nyilvánvaló volt, hogy estig véglegesen és megmásíthatatlanul megkapaszkodnak ezen az erkélyen is, akkor pedig megnyílik előttük az út a szomszédos lakásba.

Mauri nem hívott fel többet, így szerda este magam indultam el hozzá. A gyökérrel befont parkett felpúposodott, úgyhogy hatalmas erő kellett az ajtó kinyitásához. Mikor benéztem a szobába, elszörnyedtem: mintha szürke, nemezszerű penész borította volna be, a faholmik nyikorogtak, és széttöredeztek a gyökerek szorítása alatt: táplálékot szívtak belőlük a törzsek számára, amelyek már elérték a jó tíz centiméteres vastagságot. A törzsek ívbe hajlottak a mennyezet alatt, és valóságos gigantikus íjakként nyomták felfelé.

A gyökerek csak a természetes, szerves anyagból álló tárgyakhoz tapadtak. Az újságtartó politúrozott lapja teljesen tiszta volt, de az asztalka többi része végérvényesen eltűnt a vastag gyökérréteg alatt. Érintetlen maradt a műanyag hamutartó is, de a benne heverő pipát, melyet Mauri néha a tekintély kedvéért a szájába vett, átszőtték a gyökerek.
A heverő alól valami egészen hátborzongató kandikált elő. Maurinak megvolt az a rossz szokása, hogy oda dugta vastag fehér gyapjúzokniját. A gubancos gyökerek belebújtak, a zokni megdagadt, és olyan volt, mint egy levágott lábfej. A gyökerek tovább nőttek és a zokni felfúvódva időnként megmozdult, mintha élne.
—  Mindenki azt mondja, hogy ilyesmi egyszerűen nem létezik — csupán ennyit tudtam mondani.
—  Ezt én is tudom — erősítette meg Mauri.
—  No, és mi lesz ezután?
—  Én kész vagyok magát Darwint és Linnét is felkelteni a sírból, gondoljanak ki valamit, hiszen ez rájuk tartozik. Botanika! Szerintem ez a pokoli zűrzavar már kezd társadalmilag veszélyessé válni.
Mauri eszelős tekintetet vetett felforgatott szobájára. Igyekezett, hogy ne nézzen a fehér falak felé.
—  Én már tudom, mi ez... — mondta suttogva. — Valami átkozott botanikai rákos betegség, amelyet onnan hoztam!
—  Ilyesmi nincs — vetettem ellene.
—  Ezt én is tudom — legyintett.

A konyhában ültünk le, ahova Mauri áthozott néhány megmentett holmit. Ünneplő zakója a gázcsapon lógott. A fal túlsó oldaláról időnként reccsenések, neszek hallatszottak be. A bambusz gyökerei és hajtásai új életteret hódítottak meg és új táplálékot szereztek maguk számára.
—  Holnap elindulok és mindenkit riadóztatok a rendőrségtől kezdve a miniszterig...  — nyugtatgatta magát Mauri.
Azon a szerdáról csütörtökre virradó éjszakán le sem hunytam a szemem. Gondolkoztam. Azt hiszem, kigondoltam valamit, ami a maga mindent megmagyarázó egyszerűségében lángészhez méltó.
Ha a rugót túlfeszítjük a megengedett határon, akkor az vagy eltörik, vagy olyan ütéssel válaszol, hogy mindent összetör útjában. Ha mind hatásosabb eszközök segítségével nullára csökkentjük a bioplazma gerjedésfokát, úgy fog viselkedni, mint a túlfeszített rugó. Egy pillanatban a töltés hirtelen felfokozódik, és akkor az élő természet részecskéje — e plazma hordozója — gyorsabb növekedésnek indul, mint a rákos daganat. Minden további ellenállás nemhogy nem csökkenti, éppen ellenkezőleg, fokozza a plazma gerjedésfokát.

Igen, erről van szó. Az történt, hogy a Mauri által hozott bambuszág éppen olyan részecskének bizonyult a Vinh városánál tucatszor szilánkokra zúzott és fölégetett bambuszhajtások között, amelyben a bioplazma gerjedésfoka elérte a kritikus határt. Ekkor indult meg az önkényes biológiai „termonukleáris reakció".
No és mi lesz tovább?

Ezen az éjszakán három óra tájban betoppant hozzám Mauri. Zakóját közvetlenül az atlétatrikóra vette fel.
—  S.O.S. — kiáltotta már a küszöbről. — Mindennek vége! Kinyomta a konyhával szomszédos közfalat, a felső szomszéd pedig lerohant és közölte, hogy egy bambuszszár betört hozzájuk a szobába a mennyezeti panelok közén, a padló pedig úgy rugózik, mintha moha borítaná.

Nem sikerült elaludnunk. Mauri alig tudta kivárni a munkanap kezdetét, és segítségért rohant a városba.
Mikor munka után nyomban a Mauri házához siettem, rendőrök fogták gyűrűbe. Mauri szobájának ablakából valami olyasmi zúdult kifelé, ami egy robbanás megdermedt sárgászöld füstfelhőjéhez hasonlított, és amelyből mintegy másfél emeletnyi magasságú bambusztörzsek nyúltak ki. Hasonló, de kisebb facsoportok kandikáltak elő Mauri konyhaablakából, meg a szomszédokéból is. A ház homlokzatát fürkészve észrevettem, hogy ahol a barátom lakása van, kidudorodott a fal, az egyre fokozódó nyomástól repedezett a panel, és időnként kőtörmelék szitált alá.
Mauri is ott állt az emberek között, akiket nem engedtek a házhoz.
—  Nos? — kérdeztem.
—  Magad is látod — mutatott a házra. — Kiköltöztetik az egész épületrészt, ott állnak a teherautók a ház mögött. Egyedül a hűtőszekrényt sikerült kihúznom reggel a konyhából, most már nem lehet bejutni a lakásba.
—  Mit akarnak tenni?
—  Nem tudom. Reggel már nem lehetett kinyitni a szobaajtót, úgy meg van tömve a helyiség bambusszal, mint egy pipa dohánnyal. A panelek kezdenek szétválni az összeeresztéseknél. Megpróbálták acetilénnel megsemmisíteni, majdnem ráfáztak, a munkások alig tudtak kiugrani a lépcsőházba.

Fentről, a harmadik emeletről messze hangzó fémes kattanás hallatszott, mintha egy gigantikus húr pattant volna el. Aztán még egy. Majd, mint egy lassított filmen, Mauri szobájának egész fala, akár egy csapóajtó, nyílni kezdett. Kis ideig a növényzeten függött, aztán a bambusz a nagy súly nyomása alatt elengedte a panelt, és a fal, óriási porfelhőt kavarva, leomlott.
A háborús évek mozihíradóira emlékeztetett.

A külső fal nélkül maradt szobából új, még hatalmasabb felhő tört elő, a bambusztörzsek sudara már az ötödik emelet ablakai előtt hajladozott. A közeli ablakok közül többet kinyomott a burjánzó bambusz, az üveg panaszosan, tehetetlenül csörömpölt. Sok ablakból a gyökerek vészjósló folyama áradt kifelé, az erkélyeket és az erkélyajtókat béklyóba szorítva, egészen a földszintig lógott le.
Egymás után indultak a teherautók a kiköltöztetett lakók holmijával.
Egy kis idő múlva a dűnéken imbolyogva, s a nemrég pázsitos rész helyén támadt homokba süllyedve terepszínű dzsipek közeledtek, zárt karosszériáikban nyilván különféle készülékekkel és berendezésekkel. A sötétség beálltáig azonban nem történt semmi említésre érdemes.

Ma péntek van, már beesteledett. Mauri nálam alszik, bár kapott egy szobát a hadműveleti területen, ahova bevitte a hűtőszekrényét. Azt mondja, képtelen egyedül maradni ilyen állapotban. Mauri ennek ellenére alszik. Ma még a háza közelébe se sikerült jutnunk, így nem tudjuk, mi történik ott.
Most mi lesz? És ha a bambusz tovább nő, feltartóztathatatlanul lejön a földre, a csöveken átterjed egyik házról a másikra, mindent betöltve a maga biológiai tömegével, mindent fölzabálva, amit az ember alkotott, és végül minden további nélkül magát az embert is? Ha megfosztják a bambuszt a tápláléktól, ki tudja, nem alkalmazkodik-e, és nem veszi-e fel közvetlenül a környezetből szénsavas gáz és mikroorganizmusok formájában. Nincs tán elég belőlük a levegőben? Vagy mégis van rá mód, hogy megsemmisítsék, mielőtt még eddig fajulna a dolog?

Ezzel a biológiai energiával ugyanilyen erejű pusztító energiát kell szembeállítani. Talán akad ilyen, hiszen rendelkezünk vele.
Igen, de mi lesz azután? Hol és mikor megy végbe a bioplazma következő kitörése? Robbantásokkal darabokra szaggatják, napalmmal fölégetik, lombtalanítókkal mérgezik a bambusz újabb és újabb sarjadékait, a mohákat és a zuzmókat. Mind jobban megfeszítik bioplazmájuk rugóját.

Mauri alszik. Én minden lényegest leírtam. Később majd mindenféle koholmányokat mesélnek az esetről, nehéz lesz megállapítani, mi az igazság és mi a kitalálás, ha nem foglalok mindent részletesen írásba.
Kitettem a pontot, és kezem megdermedt a papíron — zöldes fény vibrált rajta.

BERECZKI GÁBOR fordítása

Néhány szó Vladimir Beekmanról:

Sz. 1929-mh. 2000, Tallinban. Észt író. Műegyetemet végzett, vegyész. Első kötete: Dal az ifjúságról (versek). Válogatott verseinek gyűjteménye Bivalyok rétje címet viseli (1974). Első regénye A tranzitutas. Ezt követi azt Éjszakai pilóták (1975), majd A szamár éve. Ennek hangvétele az itt közölt Bambusz c. novelláéhoz hasonló. Dolgozott az észt filmgyártásban is, néhány évig parlamenti képviselő.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/4. szám, 71-78. oldalak