2013. szeptember 18., szerda

Mihail Bulgakov könyvtáráról

MARIETTA CSUDAKOVA
Létfeltétel

Koncsalovszkij leírása Bulgakov könyvtáráról
Kijev, 1997
Mihail Bulgakov munkájában igen nagy szerepet játszott magánkönyvtára. Szinte minden kézirata idézettel kezdődik, s keveset írt házon kívül, könyvespolcaitól távol. Számára a könyvek nem csupán a munka segédeszközei voltak, hanem — az ő értelmezésében — az emberi lét és az alkotó élet alapfeltételei is. Bulgakov önéletrajzi vonatkozásokkal átszőtt műveiben gyakran előfordul a nagy magánkönyvtárnak, mint a „normális" élet, az otthon elengedhetetlen kellékének leírása. A Mester és Margarita című regényében például, amikor a Mester elhagyott lakhelyéről mesél, kétszer is említést tesz a könyvekről, és szavait hallgatva „Iván szinte már maga előtt látta. . . a festett padlótól a kormos mennyezetig érő könyvespolcokat". (Cikkünk a Szovjet Állami Lenin Könyvtár kézirattárában levő Bulgakov-könyvtár és archívum tanulmányozása során szerzett tapasztalatokat összegzi.)

Az író dolgozószobáját ábrázoló fényképen padlótól a mennyezetig könyveket látunk. A könyvszerető ember könnyen felfedezi közöttük az orosz klasszikusok számos ismert kiadását, a Brockhaus—Efron enciklopédiát — az író kedvenc kézikönyvét. A Mester és Margarita első változatának elejét tartalmazó füzetben (1928 -29-ben a regény, mint a kéziratból kiderül A mérnök patája címet viselte) az enciklopédia Démon, Démonológia, Démonomia, Varázslás, Sátán, Ördög, Boszorkányszombat című szócikkeiből kiírt részleteket találunk, és nyomon követhetjük, hogyan építette bele az író a cikkek anyagát a regény cselekményébe. Bulgakov a mindig keze ügyében levő kézikönyvek, de főként az enciklopédia forgatásával kezdte szinte minden gondolatának kimunkálását.

Az író eredeti könyvtára nyilván Kijevben maradt, amikor 1919 augusztusában elhagyta a várost és délre utazott, onnan pedig 1921 szeptemberében Moszkvába ment, hogy „mindörökre ott maradjon". Bulgakov magánkönyvtárának nagy részét már Moszkvában állította össze. De a moszkvai korszak könyveiből is nagyon kevés maradt meg.

1969 őszén, amikor Jelena Bulgakovának, az író özvegyének házi archívumában dolgoztam, összeírtuk a férje tulajdonát képező és akkor még meglevő könyveket. Ez a jegyzék mindössze nyolcvankét tételt tartalmaz.
De még ezek a megmaradt könyvek is hozzásegítenek, hogy kiegészítsük ismereteinket mind Bulgakov könyvészeti érdeklődésével, mind életének egyes eseményeivel kapcsolatban. Bulgakov egyik első moszkvai szerzeménye a jelek szerint Pavel Florenszkij matematikus és filozófus Látszólagosság a geometriában című könyve volt. A kötet különleges értékét az író beírásai adják, főként a — szokása szerint — vastag, színes ceruzával végzett aláhúzások. Jelena Bulgakova emlékezete szerint tulajdonosa nagyon gondosan őrizte a könyvet. A Mester és Margarita írásának éveiben többször is átolvasta, és bizonyos analógiát látott a között a matematikai és filozófiai interpretáció között, melyet a brosúra szerzője Dante Vergilius-irányította pokolbéli utazásáról ad, és saját regénye utolsó fejezeteinek „geometriája" között.

„. . . A Föld és az Ég határán minden test kiterjedése nullával lesz egyenlő, tömege végtelenné válik, kívülről megfigyelt ideje is végtelen lesz. Más szavakkal, a test elveszíti kiterjedését, a végtelenbe megy át, és abszolút stabilitásra tesz szert." 

Bulgakov aláhúzta az egész szövegrészt (és az utána következőt is, a bekezdés végéig), a lap szélére pedig három felkiáltójelet írt. 

„... A maximális sebesség határán túl a Célok Birodalma terül el. S közben a testek kiterjedése és tömege látszólagossá válik. .. Képletesen fejezem ki magam, de ha a teret konkrétan és nem képletesen értjük, mondhatjuk úgy is, hogy (Bulgakov aláhúzta az egész ezután következő szövegrészt) a fény sebességét meghaladó sebesség esetén a tér megtörik, mint ahogy a levegő is megtörik a hang sebességénél gyorsabban haladó testektől, és akkor a tér létezésének minőségileg új, látszólagos, nem valós paraméterek által jellemzett feltételei alakulnak ki."

„. .. A látszólagosság tartománya reális tartomány, felfogható, és Dante nyelvén Empiriumnak nevezik. Az egész teret kettősnek képzelhetjük el, amely valóságos felületekből és velük egybeeső, Gauss-féle látszólagos koordináta-felületekből áll, de a valóságos felszínről a látszólagos felszínre való átmenet csak a tér széttörése és a test önmagából történő kifordulása révén lehetséges. A folyamat eszközeként egyelőre csak azt tudjuk elképzelni, hogy a sebességet, lehet, hogy a test valamely részecskéinek sebességét a maximális C sebesség fölé emeljük; de arra nincs bizonyítékunk, hogy más eszközök nem lehetségesek. Az Isteni színjátékról hirtelen kiderül, hogy korunk tudományához viszonyítva nem lemaradt, hanem előre mutat."

A brosúra utolsó mondatát nemcsak aláhúzta az író, hanem felkiáltó jelet is tett a lap szélére: nyilván mélyen vonzotta a gondolat, hogy ebbe, a kutató által jelzett csábító helyzetbe kerüljön. Majdnem bizonyosnak tartjuk, hogy a matematikus könyve lökést adott az író művészi gondolatainak. Legalábbis nélküle nem eléggé érthetőek a művészi időnek és térnek a Bulgakov-regény zárófejezeteiben található sajátosságai.

Hosszú évekig állt Bulgakov könyvtárában, és felesége szavai szerint az író kedves olvasmánya volt még egy, ugyancsak 1922-ben kiadott s talán akkor is vásárolt könyv. Vékony kötet, melynek fedőlapján ez áll: Venyegyiktov, avagy életem emlékezetes eseményei. Romantikus elbeszélés, írta X botanikus, illusztrálta Y fitopatológus. Moszkva, a köztársaság Y. évében. Az „X botanikus" Alekszandr Csajanov írónak és tudósnak, a Tyimirjazev Agrártudományi Főiskola professzorának álneve. Könyvecskéje különösen stílusa miatt figyelemre méltó, lévén a Puskin korabeli próza nagyon finom stílusparódiája. Cselekménye hasonlatos a Puskin ötletéből írt, Magányos ház a Vasziljevszkij szigeten című Tyitov-elbeszéléshez és Dosztojevszkij Fehér éjszakákjához: a hős — szerény közvetítő Nasztyenka és Pjotr Petrovics Venyegyiktov, mind az ő, mind pedig Nasztyenka lelkének tulajdonosa — között. Az utóbbi egykoron az ördögi játékkaszinóban egy marék háromszögletű aranydarabot — emberi lelkeket — nyert. . .

„A moszkvai utcák éjjeli kísértetiessége" és a hős lótás-futása az utcákon esőben és szélben közel áll Bulgakov húszas évek elején írt moszkvai tárcakrónikáihoz, a Színházi regényben pedig, melyet 1929-ben kezdett el írni (és még abban az évben félbehagyta), mintha a Venyegyiktov egyes lapjainak közvetlen hatását látnánk. Hozzátesszük, hogy a Venyegyiktov narrátorának vezetékneve Bulgakov, s ez nem hagyhatta közömbösen az azonos nevű írót, aki nagyon érzékenyen reagált a „különös egyezésekre".

Figyelemre méltó, hogy Bulgakov meglepően sok megjegyzést fűzött a harmincas években megjelenő Lityeraturnaja ucsoba (Irodalomtanítás) című folyóirat 1938/5-ös számához, I. Mirimszkij Hoffmann szociális fantasztikuma című cikkének szinte minden oldalán mondatokat vagy egész bekezdéseket húzott alá piros ceruzával: „a plebejus Hoffmann a mindennapi betevő falat kedvéért kitűnően ellátta a bírósági tisztviselő munkakörét, de szolgálatát sziklának tekintette, amelyhez Prométheuszt láncolták, lélekben csak a művészettel foglalkozott. . ."; „Az arany virágcserép szerzőjének személyét már életében legendák övezték. A nagyközönség szívesen olvasta, még szívesebben beszélt róla, de Heine tanúsága szerint »a magas kritika dölyfös hallgatásba burkolódzott vele kapcsolatban«."

A Bulgakov által aláhúzott részek között szerepel Hoffmann Gluck lovagjának elemzése: „Kreisler teljességgel illuzórikus célt kergetett: úgy látszik, olyan menedéket keresett hasztalanul, ahol végezetül nyugalom és világosság várta volna, mert ezek nélkül a művész semmit sem képes alkotni"; „Hoffmann meg nem valósított elképzelése szerint Kreislernek meg kellett volna őrülnie, nem pedig megtagadni hitének romantikus jelképét és megbékélnie". Ebben az időben Bulgakov nagy erővel dolgozott A Mester és Margarita első változatán, és a Mester, valamint Kreisler személyiségének hasonlatossága abban a pillanatban nagyon nyilvánvalónak tűnt számára.

A Jelena Bulgakova naplójában talált és a könyvvásárlásra vonatkozó kevés bejegyzés kiegészíti a könyvtárról alkotott képünket: „Megvettük Csajkovszkij levelezését és Dosztojevszkij anyagait" — jegyzi be 1935. április 7-én. (Nyilván az 1935-ben megjelent gyűjteményről, a F. M. Dosztojevszkij. Anyagok és tanulmányokról, az 1920-ban indított sorozat egyik kötetéről van szó.) „A Művész Színház melletti könyvesboltban megvettük Marlinszkijt és Grecs útileveleit." (1938. február 24.)

1939. november 28-án Bulgakova a következőket írta nővérének Barvihából, ahova egy hónapra utazott halálosan beteg férjével: „Már második napja Grecset olvasom (a levelek tanúsága szerint a szanatóriumban sokat olvasott fel Bulgakovnak, mert az írónak megtiltották, hogy maga olvasson — M. Cs.), és sok érdekeset találtam a Puskinhoz. Egyébként, ha (a jövőben) a Bogomazovot alakító színész megkérdezne, sok érdekes felvilágosítást adhatnék neki prototípusának külsejéről és belső lényegéről. Misánál ez természetesen kitalált és általánosító szerep, de bizonyos fokig azért volt prototípusa, és lám, bizonyos adatokat találtam is róla. . . Még keresek."  Úgy látszik, 1934-35-ben, amikor Bulgakov a Puskinon dolgozott, még nem voltak meg neki Grecs könyvei, az 1930-ban kiadott Feljegyzések az életemről sem.

Vlagyimir Odojevszkij Romantikus elbeszélések című könyvének belső címlapján beírást olvashatunk: „Ez a könyv 30. IV. 18-án Mihail Afanaszjevics Bulgakov drámaíró teljes jogú és örökölhető tulajdonába ment át. N. Venksztern." Egy hét múlva pedig Natalja Venksztern írónő Pjotr Vjazemszkij Régi jegyzetfüzetével (szintén 1929-ben jelent meg), gazdagította Bulgakov könyvtárát, s megint beleírta, hogy az új tulajdonos jogosan birtokolja a könyvet: „Átengedve M. A. Bulgakovnak, aki annyit szidta és sértegette eme könyv régi tulajdonosát. 1930. IV. 25." (Mindkét könyvben megtalálható a Natalja Venksztern tulajdonjogát bizonyító beírás is.)

Marlinszkij, Grecs, Vjazemszkij, Odojevszkij a XIX. század írói. Ezek a könyvek világosan kirajzolják Bulgakov gyűjtő tevékenységének egyik „profilját". Puskin és Gogol korának irodalma kétségtelenül kellő teljességgel szerepelt könyvtárában — ez a két név kivált a többi közül. Puskin és Gogol írásművészete — közvetlenül és közvetve — sokszorosan tükröződött Bulgakov munkásságában.

A könyvek elvesztek, éppúgy, mint az orosz klasszikusok összes könyvei, melyek az író könyvtárának jelentős részét alkották. Egyik legsajnálatosabb veszteség Gogol összes műveinek valamelyik, N. Sz. Tyihonravov által szerkesztett kiadása. Kötetei az író sok és különböző időben tett bejegyzését tartalmazhatták. A jegyzeteket akkor írhatta, amikor a Holt lelkek színpadi változatát készítette a Moszkvai Művész Színház számára (1930 — 32), meg amikor ennek a műnek a filmforgatókönyvén (1934 — 35) és a Revizor forgatókönyvén dolgozott (az említett években). Azt is feltételezhetjük, hogy a sorozat Bulgakov első moszkvai könyvbeszerzései közé tartozott, vagy pedig kijevi rokonai küldték el neki. 1922. szeptember 24-én Csicsikov kalandjai címen Bulgakov hosszú tárcát publikált a Nakanunye (Előeste) című újságban, amely a Holt lelkek ragyogó stílparódiája volt. A tárca mámoros belefeledkezés Gogol stílusába, önfeledt játék az új körülmények közé helyezett Gogol-hősök nevével és váratlanul kiagyalt viszontagságaival. Amikor a tárca végén az elbeszélő a különböző intézményekben befejezi a rendetlenség és zűrzavar felszámolására irányuló ragyogó műveletet, és azt mondják neki: „Köszönjük. Kívánjon, amit akar", azt feleli: „Semmi mást nem kérek, csak Gogol műveit keménykötésben, mert a saját példányomat nemrég eladtam a zsibogón. És... puff neki! Asztalomon ott az aranynyomásos Gogol! Úgy megörültem Nyikolaj Vasziljevicsnek, aki sok keserves, álmatlan éjszakámon megvigasztalt, hogy hurrát kiáltottam! És..." És jön az Epilógus: „...Természetesen felébredtem. És sehol semmi: se Csicsikov, se Nozdrjov, de ami a legfontosabb, Gogol sincs... — Hej-hej... — gondoltam, és öltözködéshez láttam, az élet pedig ismét a köznapi oldalát villogtatta felém."

A könyvtárban különös helyet foglaltak el Moliére művei. Moliére munkásságához többször is visszatért Bulgakov. 1929 —30-ban darabot ír róla. 1932 nyarától 1933 februárjáig életrajzi regényt, és egyidejűleg, 1932 októberében és novemberében — a Moliére-darabok alapján — egy komédiát is Aféleszű Jourdain címen, 1935 decemberében és 1936 januárjában pedig lefordítja a Fösvényt. Az író könyvtárának a kézirattárban őrzött könyvei között a Fösvénynek két kiadása található — egy francia s egy orosz — Bulgakov bőséges megjegyzéseivel ellátva, melyeket jórészt fordítás közben írhatott beléjük. Moliére összes műveinek két sorozata — egy francia (Oeuvres complétes de Moliére, Paris, I —III) és egy orosz (A. F. Marksz Kiadó, Szentpétervár, 1913) — Bulgakovnak sok, a Moliére-szövegekhez fűzött megjegyzését és kommentárját tartalmazza.

A minden valószínűség szerint az életrajzi regény munkálatai közben beírt megjegyzések egy külön kutatási témához, a „Hogyan dolgozott Bulgakov a forrásmunkákkal?" szolgáltatnak anyagot. Ebből a szempontból nagyon érdekes Grimarest-nak az író által áttanulmányozott és piros ceruzával tarkított, Moliére élete című könyve, amelyet 1930-ban is kiadtak Párizsban (a fennmaradt példányhoz lényeges kiegészítésül szolgál a kiírt részeket és a szöveghez fűzött megjegyzéseket tartalmazó füzet). Ilyen jellegű forrás a Don Quijote spanyol kiadása is, melyet Bulgakov festő barátjától, Vlagyimir Dmitri-jevtől kapott ajándékba 1937-ben, s amelyet nagymértékben fel is használt Don Quijote című darabja írásakor. 1938. július 23-án, A Mester és Margarita megszakítás nélküli gépbe diktálása után egy hónappal, Bulgakov a következőt írta feleségének: „Mohón nézegetem a Don Quijote spanyol nyelvű példányát. Most majd ezzel foglalkozom." Az író alkotói életrajzának ehhez a szakaszához kapcsolódik a spanyol nyelvkönyv beszerzése is.

A féleszű Jourdain című komédiáját Bulgakov jórészt Moliére Úrhatnám polgára alapján írta. Nem tudjuk pontosan, melyik kiadás alapján dolgozott. A darab egyik kiadása (L., 1934.) két évvel A féleszű Jourdain befejezése után került a könyvtárába: 1935. február 22-én kapta ajándékba „A mélyen tisztelt Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak emlékül a fordítótól" beírással (a fordító Borisz Jarho irodalomtörténész volt).

Ez a név Bulgakov húszas évekbeli baráti köréhez vezet el bennünket. A kört jobban megismerjük, ha említést teszünk Bulgakov könyvtárának még egy darabjáról. 1934. december 15-én Jelena Bulgakova a következőt jegyzi fel naplójába: „Elolvastam Zajaickij könyvét és szörnyen tetszett. Misa azt mondja, nagyon kellemes és tehetséges ember." Szergej Zajaickij író 1930. május 21-én halt meg, Bulgakov a húszas évek elején ismerkedett meg vele.

A könyvekbe írt szerzői dedikációk alapján következtethetünk Bulgakov környezetére, valamint arra, hogyan értékelte munkásságát az 1920 —30-as évek irodalmi közvéleménye, kiegészíthetjük az íróra vonatkozó életrajzi ismereteinket. Ebből a szempontból az író kortársai, az Andrej Belij, Vikentyij Vereszajev, Valentyin Katajev és Jurij Olesa által ajándékozott könyvek a legérdekesebbek.

A Bulgakov könyveibe írt megjegyzések a kézirathagyaték értékes részei. Sokat tudunk meg belőlük az író alkotómunkájáról, irodalmi ízléséről és hajlamairól.

KATONA ERZSÉBET fordítása

CSUDAKOVA, Marietta (Moszkva, 1937 -): orosz irodalomtörténész, kritikus. A moszkvai egyetem bölcsészettudományi karán végzett. A Lenin Könyvtár kézirattárának munkatársa. Cikkei 1958-tól jelennek meg. Kötetei: Masztyersztvo Jurija Olesi ('Jurij Olesa művészete', 1972); Effendi Kapijev (1970).

Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/4. sz., 176-179. oldalak

2013. szeptember 14., szombat

Egy hiteles ukrán elbeszélő (6)

JEVHEN HUCALO
Katerina megtréfálása

Az ifjú pár a tanácsról jött visszafelé. A férfi apja fekete öltönyében, amely oly sokáig feküdt a ládafiában, hogy még a vasaló alatt sem akartak kisimulni ráncai, a nő hosszú fehér ruhában, amit port kavarva húzott maga után a földön. Vőlegény–menyasszony némán lépdelt: a férfi nyugodtnak látszott, kissé gondterheltnek, az asszony parányit zavartnak. A mellén virág piroslott - anyja vette a piacon, azt mondta, ilyet látott fiatalkorában egy gazdag ember lányának az esküvőjén, s hogy az ilyen, ni, ami flitterből és papírcsíkokból készült, sokkal szebb az élő virágnál, ami a kertben nő... A fiatalok mögött rokonok és vendégek hada haladt, vidáman, kipirultan csevegve. Egymás szavába vágva arról beszélgettek, ami éppen a nyelvükre jött: nevetséges és szomorú dolgokról, a jó időről és a rossz időről, a tavalyi fehér hóról. Mindnyájan nagyon élvezték a fecsegést.

— Én is gyakran eljárogattam egy ilyesfajta kis özvegyhez — mesélte az idősebb násznagy, Barna Sztepan, aki ellenállhatatlan udvarlónak tartotta magát, és azzal büszkélkedett, hogy senki szoknyás még nem hálózta be őt, és nem is fogja egyhamar. — Először édes, mint a sárgadinnye, másodszor, mint a görögdinnye, harmadszorra meg olyan, mint a felrepedt tök.
—  Ha-ha-ha — harsant a rokonok és vendégek fülsértő nevetése, akik meg voltak arról győződve, hogy épp most van ideje az ilyesfajta fecsegésnek, s hogy vigyorogni nemcsak hogy lehet, de illik is.

Katerina a kertben állt, a palánk mögött, és bámulta a közeledő lakodalmas menetet. Szemei lassan összeszűkültek, mintha valamilyen csapást várt volna. Amikor már a szavak is kezdtek elérni hozzá, azt suttogta: „Gyertek csak, gyertek..." Eltelt még egy kis idő, s a menyecske újból suttogni kezdett: „Gyertek csak, gyertek..." Úgy, mintha varázsolna, mintha suttogásával eltorlaszolhatná az utat. Telt, könyékig mezítelen karjai reszkettek. „Gyertek csak, gyertek..."

Felkapott egy maréknyi földet, ami éppen a keze ügyébe került, és feléjük hajította. Aztán még egyet. A rögök átrepültek az esküvői menet fölött, senki még csak észre sem vette. Ez még jobban felbőszítette Katerinát. Fölkapott egy súlyos, körte alakú husángot, és elhajította. Az ifjú pár feje fölött zúgott el, majdnem eltalálta őket.
—  Nesztek!... Nesze, Mikola!

Dühödt, gyűlölettel teli szavakat kiabált, szenvedélyesen, méreggel, mintha meg akart volna szabadulni tőlük, hogy megkönnyebbüljön.
—  Udvaroltál, Mikolka, a fonóba jártál, hogy tört volna el a lábad, hazudoztál, hogy ragadna le a nyelved! Legyen olyan édes az életed, mint amilyen keserű az enyém, ne süssön rád a nap se!
És átkozódott, szitkozódott volna tovább, de hirtelen úgy megsajnálta magát is, Mikolát is, a vendégeket is, akik nem tehetnek semmiről, hogy eltakarta a szemét és sírva fakadt. A násznagyok odaszaladtak hozzá, Barna a vállánál megragadta és szorosan tartotta, mintha az asszony isten tudja mire készült volna.

—  Mi bajod? — sziszegte a fülébe. — Megvesztél? Elrontod az emberek jókedvét, mi? Egyedül ő járt tán hozzád? Sok ember járt hozzád, mégse törted be senki ablakát.
Az asszony keservesen sírt — szinte fuldoklott.
—  Jegyzed meg, Katyka: ami volt — elmúlt. Nem ő volt nálad az utolsó.

Az ifjú pár már túltette magát a beavatkozáson, és gyorsan távolodott. Mikola mereven maga elé nézett, nem pislogott se jobbra, se balra, a menyasszony arcán pedig kihunyt a naivan vidám ragyogás, helyébe valamiféle zavarodottság és bűntudat lépett.
—  Ha-ha! — nevetett az idősebb násznagy, még mindig Katerinát tartva. — Gyereket szereztél, törvényes férjet is fogsz szerezni. Megszerezhető dolgok ezek, ha-ha!...

A kolhozban úgy döntöttek, hogy tehénistállót építenek. Saját mesterük nem volt elegendő - idegeneket hívtak. Azok között, akik máshonnan - Holjakiból, Piszarivkából, Zalivanscsinából - jöttek, ott volt Kornyij Palijcsuk. Az elnök nem sokáig habozott, hova helyezze el őket: egy részüket ide, más részüket oda, s akik maradtak, mentek Katerinához. Az utolsók között volt Palijcsuk is, és még egy - fekete szemű, szófukar ember, akit csak a munkája érdekelt, más egyébről senkivel nem beszélgetett. Kornyij se volt valami bőbeszédű. Mindent jól megfigyelt, mindent meghallgatott, de az nem fordult elő, hogy ő csípős szóval megnevettetett volna valakit.

—  Két gyermekem van — mondta Katerina a vendégeknek, amikor a mesterek első alkalommal ültek vacsorához a házában.
A férfiak semmit nem válaszoltak. A fekete szemű, hallgatag férfi a háziasszonyra emelte súlyos, nem evilági tekintetét, de Palijcsuk még csak fel sem nézett.
—  Apjuk nincs - mondta Katerina kihívóan.
A két mester nyugodtan, figyelmesen evett tovább.
—  Nem mondta senki maguknak? - kérdezte az asszony most már zavartan.
—  Mit? — Palijcsuk mintha most ébredt volna, és meghökkenve nézett az asszonyra. Első beszélgetésük ezzel véget is ért.

Az istállót a tó túlsó partján építették. Még napfelkelte előtt csengeni kezdtek a szekercék, hangosan sivítottak a fűrészek, a kalapácsok verték a szögeket vasszorgalommal. Amikor az ácsok leültek pihenni, a kovácsműhelyből előfutott a kovács, Barna Sztepan, aki borzasztóan kíváncsi volt az idegenekre, cigarettával kínálta és arról faggatta őket, hogyan élnek Holjakiban, mit hallani Piszarivkában, s nem dőlt-e össze az öreg malom Zalivanscsinában, mert már régóta a végét járta. Hallgatta őket, helybehagyóan cuppogott, s egész valójával azt sugallta: mi, úgymond, tudjuk, mi újság arrafelé Holjakiban, Piszarivkában és Zalivanscsinában, másoktól is hallottuk, de nem álljuk meg, hogy ne beszélgessünk veletek, megtudjuk, kifélék-mifélék vagytok, meg hogy magunkról is szót ejtsünk. És nekifogott, hogy bemutassa magát: elmesélte, mi folyik a falujukban, mi történt Karpenkóval, a sofőrrel, amikor az a rokonaihoz utazott Liszovi Hutoriba vendégségbe, arról, hogy akarták a kölykök ellopni ugyanettől a Karpenkótól a varsáit a domasinói mocsárban, és mi sült ki ebből. Azt se állta meg, hogy ne mesélje el Mikola Ljubarszkij barátjának az esküvőjét, aki szintén sofőr, kis híján hogyan találták el a husánggal a fejét, még szerencse, hogy elkapták azt az eszeveszett asszonyt, és keményen megszorongatták.

A mesterek, akik már rájöttek, kin lehet nevetni, Palijcsuk és váltótársa felé intettek.
—  Na hiszen, ők már igénybe is veszik. 
Barna kacsintott:
—  Bűn lenne nem igénybe venni.
Palijcsuk ijedten nézett a többiekre, mintha valamin rajtakapták volna, vagy olyasmit kívánnának tőle, amire nem alkalmas. A fekete szemű hallgatag pedig csak ült, kővé dermedt arcán olyan kifejezéssel, mintha egyáltalán nem is róla lenne szó, mintha egyáltalán itt se lenne.

Későn értek haza. Katerina már letette a gyerekeket, ő maga pedig a vendégeit várta. Kiöntötte a köleslevest, s derelyét tett az asztalra. A túrós után még meggyes derelye is volt. A férfiak bizalmatlanul nézték ezt a gazdag vacsorát. Az étvágyuk már elment, gyanakodva méregették a háziasszonyt. Katerina a maga módján értelmezte pillantásukat.
—  Ha nem tetszik itt nálam, vagy valami más baj van, akkor menjenek csak máshová, senki nem tartóztatja magukat.
—  Nálad fogunk lakni, ha egyszer a kolhoz ide helyezett.
Az asszony a gyerekek mellé feküdt, és sokáig nem tudott elaludni.

A házat meszelte. A disznósörte kefe a mennyezeten sápadt kék sávokat hagyott, ott pedig, ahol megszikkadt, olyan volt, mintha hó fehérlene. Arra gondolt, hogy ma már nem marad ideje a veranda kimeszelésére, hogy az istállóban agyaggal kéne betapasztani a lyukakat, mert különben a repedezett fa megfeketedik. Ott nem ér a végére, itt meg nincs érkezése — még ha megfeszül is. Odahívta a gyerekeket, akik a kapun kívül játszottak a szomszéd gyerekekkel.
—  Szaladjatok el az agyagos gödörhöz, és hozzatok egy kosárravaló sárga agyagot. A gyerekek a sarokba borították a kosárból a krumplit, és elszáguldottak.

Az asszony szeme a kifehérített falon nyugodott, mintha úszott volna fehér felszínén. Jól érezte magát — akár a mező kellős közepén, a búzaföldön lenne. Hogy miért éppen búzaföldön, azt maga sem tudta, de érezte, hogy a melléig ér az érett gabona, susogása ringatja őt, mintha szár lenne. Hunyorgott, s amikor kinyitotta a szemét, kezével megkapaszkodott a drótban, nehogy leessen, és ebben a pillanatban megcsikordult az ajtó. Lehet, hogy egy kicsivel előbb csikordult meg, de ő nem azonnal tért magához.

Mikola megállt a küszöbön, a tekintetével kereste, hová ülhetne le, de a padok és a székek a mennyezetről lekapart festékkel voltak teleszórva, tele voltak fröcskölve mésszel.
—  Minek jöttél? — kérdezte mérgesen Katerina, magasan feltűzött szoknyáját igazgatva.
—  Beszédem van veled - hangzott a válasz. Egyre csak le akart ülni - úgy magabiztosabbnak érezte volna magát.
Az asztalon álló hokedli megingott az asszony alatt - ő maga is megingott. Mikola visszahőkölt. Az asszony figyelte a férfi mozgását, és megkésve felnevetett:
—  Ne félj, nem vágok hozzád többé semmit...
—  Nem amiatt jöttem. Talán segíthetnék valamiben, vagy valami...

Katerina nem hallgatta végig. Sötétpirosra gyúlt arcát váratlanul nevetés ragyogta be:
—  Ha-ha!... Nem vágok hozzád többé semmit!...
—  Nehéz neked egyedül...
Nem figyelt a férfira. A kefe kiesett a kezéből, kezét csípőre téve, egyenesen a mennyezet alól nézve le, azt mondta:
—  Te ostoba alak, megijedtél, úgy megijedtél, hogy majd belehaltál. És a te Násztyád sem tudta, hogyan meneküljön. Olyan szép, hogy szentképet lehetne festeni róla. Szerencsés nő! - Szavaiban nem volt irigység, csak fájdalom csendült ki belőlük, keserű fájdalom, akár az üröm. Az asztalon és a hokedlin állva Katerina nagyon magasnak látszott.
—  Na, akkor megyek - kezdett Mikola az ajtó felé hátrálni. Megalázottnak érezte magát, s a lehető leghamarabb ki akart kerülni a csávából.
Katerina ruganyosan leugrott a padlóra, kirohant a férfi után a tornácra, és már az udvaron úgy elkezdett ordítani, hogy az egész környék hallotta:
—  Kevés neked a feleséged, még másokhoz is be-betérsz! Van egy ilyen játékbabája, de ő még másokat is zaklat!
A férfi megállt a kapunál, mérgesen, megsemmisülten az asszony szavaitól, és ráförmedt:
—  Ne mocskolódj! Ne mocskolódj! Gyerekeid vannak... 
De az asszony mintha nem is hallotta volna:
—  Be ne tedd a lábad az udvaromba!... Nagy ívben kerülj el engem, ne merészelj rám nézni, mert pórul jársz! Félj a házamtól, mint a tűztől!
A férfi kiköpött haragjában, legyintett mérgesen, mintha a múltat kergetné el magától, és elsietett.
—  Még az ablakomra pillantani se merészelj! — kiáltotta utána a nő.

Nem tudott tovább meszelni. Elbújt a házban — számára kialudt a fény: sírdogált. A gyerekek meghozták az agyagot, de nem mertek odamenni az anyjukhoz. Az asszony, megérezve a gyerekek jelenlétét, szép lassan megnyugodott, és tenyerével eltakarta a szemét.
—  Gyerekek — hívta őket végül az anyjuk —, gyertek csak ide.
A gyerekek odamentek az anyjukhoz és úgy néztek rá, mint két szarkafióka.
—  Lagziba készülök Fegyunya Karpenkóhoz. Ti pedig ki ne mozduljatok hazulról! Ne menjetek se az agyaggödörhöz, se a malomhoz, a domasinói mocsárhoz se menjetek. Vigyázzatok magatokra, gyerekek, én nagyon szeretlek benneteket. Rendben, Oleksza? Rendben, Hálja?
—  Rendben, mama.
Aztán boldog izgalommal nézték, ahogy anyjuk Fegyunya Karpenkóhoz készül a lagziba. Hogyan fénylik fején a virágos kendő, hogyan csikorog lábán az új cipő, hogyan leng rakott szoknyája!

Karpenko fiatal lányt vett feleségül, aki nem szokta a munkát, épp hogy elvégezte a kilencosztályos iskolát. Már régóta tetszett neki a lány, azóta, hogy hatodikba vagy hetedikbe járt. Célozgatott rá a szülőknek, hogy szeretné feleségül venni, de a szülők tréfának vették, és tréfásan válaszoltak: „Csak nehogy elkéss, akár már most is viheted." Nem vette le a lányról a szemét, és ha valaki megpróbált udvarolni neki, annak volt egy kis beszélgetése a vidám Karpenkóval. A lány szülei mindezt jóindulattal szemlélték, egészen addig, amíg Karpenko valóban el nem ment lánykérőbe. Eleinte próbálták lebeszélni azzal, hogy a lányuk még semmit nem látott az életből, semmit nem tud, semmit nem gondol, semmihez nem ért, de a végén kénytelenek voltak megadni magukat, mert a lányuk igencsak férjhez akart menni, és nem akárkihez, hanem egyedül csak a vidám Fegyunyához.

Karpenkónál két harmonikás játszott. A zene a ház ablakaitól egészen a patakig úszott. Gyermekfejek kukucskáltak ki a kerítés mögül, mintha valaki karóra akasztott volna köcsögöket és csöbröket. Katerina a tömegtől félrehúzódva álldogált, szemlélődött: Mikola az asszonyával táncolt, mindketten kifulladva, feszült arccal. Csak magukkal voltak elfoglalva — bizonyára csak a zenét és szívük kalapálását hallották. A harmonikások igyekeztek, egyetlen mozdulattal végigszántottak az összes billentyűn, ezekben a percekben minden az ő akaratuk szerint kavargótt. A hangok hol nagyobb, hol kisebb erővel áradtak, hol egyesültek, hol szétváltak az alkonyaiban, mint az árnyak.

Egész csapattal érkeztek a mindenütt jelenlévő ácsok. Buzgón nézegették a mulatozókat — úgy, ahogy dolgoztak is. Behívták őket a házba, és ők lassan, súlyosan mozdultak befelé a tornácra. A zenészek elhallgattak, szomorú szemüket körbehordozták, túlzott figyelemmel tekintettek egymásra, és szemöldöküket összehúzva elgondolkoztak. Az egyik könnyedén, játékosan végigfutott a billentyűkön — és kész. A másik kérdezett valamit a harmonikától — s az se nem nevetve, se nem sóhajtva válaszolt neki...

Katerinát senki nem hívta. Azelőtt elég volt megjelennie, s körülötte máris nevetés, tréfák záporoztak, mint a mogyoró a rostán, s férfiak cibálták jobbról is, balról is. Van benne valami olyasmi, ami vonz, vele lenni olyan, mint mazsolát szemelgetni. Valamiképp olyan gondtalan érzés, nem nyomorítják meg az embert a gondok, a munka. Mintha nem is élne, mint a többiek, hanem virulna, mint senki más, s ettől az embernek vidámabb kedve támad... Ma azonban senki nem hívta. Most annyi védtelenség és gyámoltalanság volt benne, hogy tréfákkal nem dobálták, nevetéssel nem fröcsköltek a szemébe.

Kijöttek a házból az ácsok — kivörösödtek a pálinkától, a válluk most már nem lógott lefelé, mint az imént, hanem kiegyenesedett. Gyorsan elvegyültek a mulatozók között.
Katerina mellett megálltak a szállóvendégei.
—  Talán kopoghatnánk egyet a cipősarkunkkal, hm? — kérdezte Kornyij Palijcsuk, akinek mellét feszegette a nagyotakarás.
Az asszony leereszkedően mosolygott. Palijcsuk erősködött:
—  Mit veszíthetünk?
Katerina Mikolára nézett, aki most a nénikéjével forgolódott; az asszony szép volt, pompás, ajkán mámoros ragyogás. Amikor új szám kezdődött, Katerina lábai maguktól elszakadtak a földtől, és Mikolához vezették őt.
—  Szeretnék veled eljárni egy táncot.
Barna valahonnan előpattanva megpróbálta menteni a társát:
—  Talán velem?

Mikola mintha megnémult volna. És vele táncolva Katerina már nem látott semmit. Tekintete sötétséget talált, vagy víz árasztotta el; abból a homályból, ebből a vízből a harmonika hangja jutott el hozzá. Az embereket nem látta, mintha nem is lettek volna. Valamiféle hangzavar, zúgás hallatszott, mint a viharos mezőn, őt ringatta ez az örvény, magához húzta, forgatta, és ő már nem tudta, hogyan fog kikeveredni belőle.

A tánc elégett, mintha nem is lett volna. Mikola zakóját rángatva fiatal felesége felé indult, aki sápadtan a kerítéshez támaszkodott. Az asszony megfogta a férfi kezét, gyámoltalan tekintete üres volt — mint az alacsony égbolt a horizont fölött, ahova letűnt az esti nap.
Katerina viszont mulatott. A föld táncolt a lába alatt, rengett, hajladozott, az asszony meg csak kavargott, engedelmesen alávetette magát a föld akaratának, esztelen szeszélyének. És most már egyik férfi a bal keze után kapott, a másik a jobb után, teste, úgy látszott, lángot vet, jó is volt, meg félelmetes is.

Palijcsuk Kornyij nem tágított mellőle. Valamit kiáltozott, valamit énekelt, és magamagát is korhely alaknak vélte, fenegyereknek, vígkedélyű fickónak, akiért odavannak az emberek.
-  Vigye el az ördög, feleségül veszem Katerinát - kiáltozta, s maga is csodálkozott ezen a döntésén, és örült, hogy így alakult.
-  Dehogy is, én veszem el! — vitatkozott vele Katerina másik lakója, a fekete szemű hallgatag.
Palijcsuk makacskodott:
-  Hozzád nem megy, mert veled beszélgetni sem tud úgy, mint velem, meg mulatni se.
-  Hozzám jön!
A széles szájú Barna nyugtatgatta őket:
-  Mindkettőtökhöz hozzámegy, mindkettőtökkel elboldogul. De hát férfiak vagytok ti? Ilyenekből egy vásárnap egy tucatot is vehet tíz rubelért.

Ezzel kezdődött a verekedés. Az ácsok azt kiáltották, hogy „ütik a mieinket", Barna pedig azt kiáltotta, hogy „a mieinket ütik" - és megkezdődött. Rengett az udvar, de hamarosan mindenkit szétválasztottak, és az asztalhoz ültették őket békülni. Elszaladtak Katerina után is, hogy végre már valaki véglegesen feleségül kérje, de nem találták meg. Összebékültek és megkérték a kezét — nélküle.

A lakók éjfél körül jöttek meg. Megdöngették a kaput, mintha valakinek kötelessége lett volna azt kinyitni előttük.
-  Engedd be a kérőket!
Az asszony már várta őket. Kinyitotta a kaput, kihajította az egyik összekötözött holmiját, aztán a másikét.
-  Nekem gyerekeim vannak, ti meg ricsajt csaptok! Töltsétek az éjszakát a holdsugárnál vagy a tanácselnöknél, ahol akarjátok!
Elreteszelte az ajtaját, s lefeküdt a gyerekei mellé. Egyre csak azt látta maga előtt, ahogy Mikolával táncolva úsznak, a harmonikák pedig a tavaszi madarak hangján szólnak.

BOJTÁR ANNA fordítása

Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 46-51. oldalak

HUCALO, Jevhen (Sztarij Zsivot, vinnyicai terület, 1937): ukrán író. Tanító családjából született. A Nyezsini Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1959-ben. Első elbeszéléskötetét Emberek emberek között címen 1962-ben adták ki. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején jelentkezett írókkal, pl. Jurij Kazakovval, Volodimir Drozddal és Otia Joszelianival együtt. A személyiség fejlődésének lélektani kérdései és erkölcsi problémák foglalkoztatják, elmélyült társadalmi és lélektani rajzot ad. 

MISLEY PÁL
Az írástudó embersége

Jevhen Hucalo „ének"-ei lírai történetek kis emberekről; gyakran gyermekekről vagy idős emberekről szólnak. Az „Ukrán elbeszélők" című kötetben mutatkozott be a magyar olvasóknak, 1968-ban. Akkor jó dialógustechnikáját értékeltük, és felfigyeltünk finom lélekábrázolására. Felejthetetlen hőse, Timofij, a megfáradt öregember, akiben mindegyre feltolulnak a múlt emlékei — azóta is vissza-visszatérő alakja elbeszéléseinek. Az író nagy szeretettel állítja elénk a bölcs parasztembert, aki sok mindent — háborút, fasiszta megszállást — megélt már, aki mindent tud, mindenhez ért, s aki — mindenre emlékszik. Mintegy a kollektív emlékezet megtestesítője, az értékek átmentője, átadója. Ilyen rokonszenves hős Onufrij apó is a „Vizek, erdők, emberek" című kisregényben (az „Ismerősöm, az oroszlán" című, 1977-es kötetben), vagy a mostani válogatásban a két öregember, Uja és Rihorko („Tréfa"), illetve a szenvedélyesen alkudozó Danilo Persak, de ide sorolhatjuk Lukiját, az özvegyasszonyt, aki hamar kidobja kérőjét, vagy az anya alakját két emlékezeteselbeszélésben: az egyiket most adjuk közre... Ők a távozó nemzedékek tagjai. Soraik egyre ritkulnak, tehát — sugallja az író — becsüljük meg őket, akik még közöttünk vannak; tiszteljük a két kezük munkájával létrehozott értékeket; tanuljunk  tőlük. Hucalo persze nem nógat bennünket, hagyja, hogy a tények, a konkrét élethelyzetek hassanak reánk, az az életanyag, amit megmutat, amit lírai humorral ábrázol. S a részletek, az árnyalatok bősége — az írói „leltár", amiből az érzelmek sem hiányozhatnak: Hucalo mindenre ügyel, legyen az aprólékos tájfestés vagy egy jellegzetes arcéi megrajzolása. Pontosan tudjuk, milyen egy ukrán falusi porta a huszadik század utóján, milyen a ház beosztása, milyen a kert, milyen a földje, s ott mi terem. Ez a szocio-etnográfiai hitelesség még jobban elmélyíti az olvasóban a pillanatfelvétel élményét az adott tájban élő emberről az írói „tájmúzeum"-ban. Jevhen Hucalo főleg falusi témát dolgoz fel műveiben, falusi emberekről ír, hagyományos eszközökkel, sajátos írói látásmóddal. 

2013. szeptember 7., szombat

Egy hiteles ukrán elbeszélő (5)

JEVHEN HUCALO
Ábrándos utazás

Ahogy kikanyarodtak a horodiscsei útról, fehér ballonos fiatal nő állította meg kocsijukat.
—  Fölvegyük? — kérdezte Sztaszjuk bácsi az unokaöccsétől, Valerijtól.
—  Persze, hátha valami érdekeset mesél útközben - felelte az unokaöcs, aki tudta, hogy nagybátyja mennyire szeret tereferélni alkalmi útitársakkal.

A nagybácsi lassított, s megállt a szélső sávon, majd hátrafordult, és a kocsihoz futó fiatal nőt nézte. A nyitott ballonkabátból kilibbent a nő piros szoknyája, s lüktetett, lendült futás közben csinos, erős lába.
—  Aranyos kislány - mondta atyáskodva a nagybácsi, s mosolygott széles arca, melyet ezüstösen szikrázó, vörhenyes szakáll borított. Az ülés támláján áthajolva kinyitotta a hátsó ajtót, és odaszólt a fiatal nőnek:
—  Üljön be, kérem.
—  Maguk merre? - kérdezte bizalmatlanul a nő.
—  Magával akár a világ végére is.
—  Én Dnyepropetrovszk felé szeretnék...
—  Tehát nekünk is útba esik, foglaljon helyet. — És csak miután a nő sietősen helyet szorított magának a hátsó ülésen, ahol egymás hegyén-hátán kiskabát, útitáska, újságok, forró kávéval és teával töltött termoszok zsúfolódtak össze, csak akkor kérdezte meg Sztaszjuk: — Ilyen nagy útra csak így, csomag nélkül?
—  Sietnem kellett, nem értem rá csomagolni.
—  És Dnyepropetrovszkból merre tovább?
—  Donyeckba megyek.
—  Ejha! — jegyezte meg vidáman a nagybácsi, s azzal elindultak.

Valerij kissé hátrafordult, úgy tett, mintha a mögöttük maradó, nyári Horodiscsét figyelné; tekintete a fiatal nőre esett, akinek kibontott fekete haja lazán fogta körül friss, napbarnított arcát, és kissé duzzadt ajka jól kirajzolódott. Dióbarna szeme mélységeket rejtett: az árnyas erdei tavak vizének mélységét idézte föl. Üde barna, domború homlokán aprócska folt sötétlett, ami - Valerij legalábbis így látta - a hindu nőkre emlékeztetett.
—  Dolgozik valahol? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.
—  Horodiscsében, az áruházban, az emeleti rövidáruosztályon vagyok eladó. — Majd kisvártatva hozzátette: - Most végzem a kereskedelmi iskolát is.
-  Szabad a nevét?
-  Háljának hívnak. A családnevem Zsuk. - Kis szünet után: - A férjem után pedig Panyko.
-  Zsuk-Panyko! Hű, de előkelően hangzik! Akárcsak régen a hercegek, grófok: Golenyiscsev-Kutuzov, Szuvorov-Zadunajszkij!
Mindenki nevetett.
-  Tudja, Hálja - folytatta Sztaszjuk bácsi -, ha én útközben felveszek valakit, mint most magát, sose fogadok el pénzt. Nekem az a fizetség, hogy az utasaim magukról mesélnek, de csakis a színigazat mondhatják el.
-  Én igazat mondtam.
-  Elhiszem, de nem a teljes igazságot. Igen? Mondja csak, férjnél van?
-  Igen... de épp most készülök válni.
-  Miért? Panyko nem szereti magát?
-  Szeret az, még túlzásba is viszi. Mindenkire féltékeny, aki csak megfordul az áruházban.
-  Még a távírópóznára is? — tréfálkozott Sztaszjuk bácsi.
-  Arra is - felelte a nő, neheztelve dühöngő urára. - Tegnap is megvert egy fiút, de csak azért, mert együtt jöttünk hazafelé a moziból. Az illető persze feljelentette, úgyhogy most az őrszobán csücsül őkelme. Maradt még egy hét szabadságom, így hát hazamegyek a szüleimhez a szégyen elől.
-  Miért nem tetszik magának, ha egy férj féltékeny?
-  Nem vagyok a rabszolgája, hogy még pisszennem se lehessen! Szabad ember vagyok!
-  Család van?
-  Szerencsére nincs. Egy ilyen alaktól...
-  Mondja, nem sajnálja a férjét, hogy bíróság elé állítják?
-  Nem árt neki, legalább lehiggad egy kicsit. Hátha odabent megjön az esze. 

Szép tömött búzatábla húzódott az erdőig, felcsapott halványsárga hulláma, aztán a sűrű fák sötét zöldjében haladtak tovább.
-  És maguk kicsodák? - kérdezte kissé bizonytalanul útitársnőjük.
-  Mi nagyon fontos emberek vagyunk - nevetett fel Sztaszjuk bácsi, és fürge kis pókszeme megremegett a huncut ráncok hálójában. — De egyezzünk meg: mirólunk senkinek egy szót se, rendben?
-  Jól van - ígérte meg a nő, akinek máris felkeltették a kíváncsiságát.
-  Itt ez a fiatalember, látja, űrhajósnak készül — folytatta az öreg, és az unokaöccse vállára tette a kezét.
Valerij meglepetésében elvörösödött, lüktetni kezdett a halántéka. A nő hallgatott a hátsó ülésen.
-  Nem leszek űrhajós! - tört ki Valerijból.
-  Látja, milyen szerény, nem szeret dicsekedni. Meg aztán szentül őrzi a szolgálati titkot.
-  És maga? - kérdezte Hálja Zsuk olyan hangon, mintha el is hinné, hogy egy leendő űrhajóssal ül egy kocsiban.
-  Az én munkám és beosztásom roppant felelősséggel jár.
-  Másoktól elvárja a színtiszta, teljes igazságot!
-  Jól van, én is a teljes igazságot mondom el. Ott dolgozom, ahol kiképzik az űrhajósokat. Nem tudom, elég világosan mondom?
-  Ó, hogyne.

Ismét beállt a csönd. Valerij ajkát harapdálva nézett ki az ablakon — tölgyfák, fenyőfák, mogyoróbokrok, napsütötte tisztások száguldottak el mellettük száz kilométeres sebességgel. Valóban elhitte új ismerősük mindazt, amit Sztaszjuk bácsi mondott? Most Valerij nem mert hátrafordulni, nehogy találkozzék a tekintetük.
—  Tudja, mit mondott nekem egyszer Szergej Koroljov?
—  A főkonstruktőr, igen?
—  Az az... Azt mondta: „Az emberiség csak azért igyekszik a világűrbe, hogy jobban szeresse a földet, és minden fűszálát."
Valerij valósággal szenvedett.
—  Hát nem így van, Hálja? Milyen egyszerű s mégis zseniális megállapítás! 

Cukorrépaföldek mellett suhantak el. A távoli vízmosások mögött dombok húzódtak, a kéklő ködfátyolon át falvak fehérlettek.
—  Higgye el nekem, Hálja, senki sem szeretheti úgy ezt a jó öreg földet, mint az, aki már járt odafönt.
—  És maga? Járt már ott? - érdeklődött Hálja.
—  Milyen kíváncsiak maguk, nők!  - nevetett fel kissé szemrehányóan Sztaszjuk bácsi. - Hadd ne mondjak most se igent, se nemet, maga pedig gondolja azt, amit akar. Ért engem?
—  Persze, persze - értékelte Hálja a bácsi diplomatikus válaszát.
„A szeme sem rebben! Ki látott már ilyet! — álmélkodott a szenvedő Valerij. — A nő meg úgy tesz, mintha hinne neki, bár lehet, hogy valóban el is hiszi, amit mond. Milyen űrhajós vagyok én? Rám van írva, hogy most végeztem az első évfolyamot a könyvtár szakon. A bácsikámról is lesír, hogy könyvelő az épületgépészeti igazgatóságon!"

Így mentek tovább, ekként beszélgetve. Ám egy kis idő múltán Valerij azon kapta magát, hogy mind nyugodtabban fogadja nagybátyja ötleteit, hogy lassanként - még ha passzívan is — belemegy a játékba, az ábrándozásba, érti a ki nem mondott célzásokat. Vagyis elfogadja azt a szerepet, amelyet Sztaszjuk bácsi ráerőltetett, és támogatja nagybátyját a saját szerepe eljátszásában.

—  Nem kéne már harapnunk valamit? — kérdezte a nagybácsi olyan hangon, mintha valóban főirányító volna az űrhajós kiképző központban, most viszont mindenekelőtt a földi örömöknek hódol.
Behajtottak az erdőbe, majd a csomagtérből sátorlapot húztak elő, s egy tölgyfa alá, a fűre terítették. Aztán egykettőre előkerült a kávés meg a teás termosz, a szeletelt sajt, a felvágott, a hónapos retek, a hagyma, a só és egy üveg külföldi pezsgő. Sztaszjuk bácsi csak teázott, de a leendő űrhajósnak és bájos útitársnőjüknek pezsgőt is töltött az útipoharakba.
A tisztáson kamilla virágzott, méhek döngtek, tiszta hangon füttyögtek a madarak az erdő malachitzöld hűvösében. Valerij érezte, hogy váratlanul felfrissül, és újra meg újra — ma már ki tudja, hányadszor — örvendezett magában, hogy nem a vonat, hanem a kocsi mellett döntöttek, örült a vidám hangulatú tízórainak az erdőben, meg annak, hogy megismerkedett Háljával, akit most már egyre merészebben nézegetett.

—  Csak odafönt, a keringési pályán jövünk rá, kicsoda is valójában az ember! És megtanuljuk máshogy, újszerűen értékelni szenvedélyeinket, érzéseinket, elsősorban a szerelem érzését. Mert ezt az érzést semmi sem feketítheti be, érti, Hálja? Holmi semmiségek, otthoni veszekedés, a szürke hétköznapok nem árthatnak neki.
—  Maga volt már szerelmes? Persze csak az igazi, a csupa nagybetűs szerelemre gondolok.
Sztaszjuk bácsi arca egyszeriben elkomorult, szinte elborult a tekintete.
—  Az én nagy szerelmem életem legnagyobb drámája.
„Te jó ég! - gondolta Valerij. - Milyen drámája lehet az öregnek? Békében él a feleségével, van három gyermekük. Sose veszekednek. Tán csak nem rejtegetnek valamit a világ elől? Nem, ez képtelenség!"
—  Meséljen róla - kérlelte Hálja, illő érdeklődést mutatva a másik ember drámája iránt.
—  Fogadalmam tiltja, erről nem szoktam... — És erőt véve magán, elűzte a szomorú emlékeket, majd hozzátette: — Nem a múltnak, hanem a jövőnek kell élnünk, akkor sohasem veszíthetjük el a fiatalság érzését. A boldogság titka a fiatalságban rejlik. Maga hány éves?
—  Tizennyolc.
—  Látja, ez az a kor, amikor az ember akkor is boldog, ha kudarcok érik, vagy ha mások nem értik meg. Arany tapasztalataink nektárja és virágpora!
—  Ha magát hallgatom, el is hiszem, hogy így van - mondta Hálja. - De ha erre a megveszekedett uramra gondolok...
—  Talányos dolog a szerelem! Olyan, mint a tűzmadár, ami álmunkban megjelenik. Álmodtatok már róla?
—  Valamikor igen — szólalt meg Valerij, akinek időnként fantasztikus álmai voltak.
—  Én is — felelte Hálja, egy fűszálat rágcsálva. Barna méhecske zúgott fel hirtelen a közelében, mire ijedten eldobta.

E pillanatban határozottan tetszett Valerijnak, aki elnevette magát. Tekintetük találkozott, és Valerij, a női tekintet mélységébe merülve úgy érezte, mintha közös kívánságukból, Hálja titkos beleegyezésével valami eleddig tilos dologba hatolna, amiről nem is olyan régen még csak nem is álmodhatott.
—  Néha azt álmodja az ember, hogy tűzmadarat akar fogni — mesélte Sztaszjuk bácsi a ponyvára heveredve.  - Mikor aztán sikerül fognia egyet, egyszer csak felébred. Valameddig még úgy érzi, hogy a keze között tartja, de aztán csalódnia kell. A madár sehol sincs, elröppent, de az ujjain, a tenyerén még sokáig ott érzi, látja tollának ragyogását... Ilyen a szerelem is. Azt hisszük, már a mienk, ám az idő múlásával rá kell jönnünk, hogy volt, nincs, eltűnt a nap kéklő ködében, és csak arányló visszfényei villódznak lelkűnkben.

Valerij nem is sejtette, hogy nagybátyja ilyen költőien is ki tudja fejezni magát. Mindinkább megszokta a gondolatot, hogy — kívülről nézve önmagukat — ők most egészen mások, mint valójában, és nagyon érdekesnek, izgalmasnak tartotta, hogy ő más is lehet, mint ami.
—  Nekünk Panykóval minden másképp alakult. Mindenüvé követett, mint az árnyék, senkit sem engedett a közelembe. Anyám aztán a lelkemre beszélt, menj hozzá ehhez a Panykóhoz, mondja, mert nagyon szeret téged. Hozzámentem, és most magam látom kárát.
—  A szerelem szabad érzés, nem lehet erőltetni.
—  Úgy van, nem lehet erőltetni — mondta utána önkéntelenül Valerij, közel érezve magához a másik ember baját.
—  Megvan! - kiáltott fel Sztaszjuk bácsi, és a homlokára csapott. - Nagyszerű ötletem támadt!
—  Halljuk! — kiáltottak fel egyszerre.
—  Nagyszerű! - és ravaszkásan villant fel a bácsi zöld szeme. - De legfőbb ideje, hogy induljunk!

Elindultak. Az út két oldalán kinyílt előttük a tölgyerdő könyve, és ebben a könyvben mindent látni, hallani, érezni lehetett. Egyik színpompás lap követte a másikat, távolabb, az út két oldalán bozóttal benőtt, mély vízmosások húzódtak, majd újra friss színekben pompázó rétek következtek, fehéren villant fel egy falu kertekkel, gyümölcsösökkel...
Az a hangulat, ami az erdőben uralkodott, most se hagyta el őket, végül Hálja törte meg a csöndet:
-  De hát milyen ötlete támadt?
-  Mindkettőtökre vonatkozik - felelte szokatlanul ünnepélyesen Sztaszjuk bácsi.
—  Rám is? — kérdezte Valerij, váratlan eseményre számítva.
—  Csakis kettőtökre tartozik! — hangsúlyozta a bácsi. — Ugye megígéritek, hogy nyugodtan végighallgattok? Nem fogtok aztán neheztelni rám?
-  Mi kifogásunk lehetne egy nagyszerű ötlet ellen? - felelte a kíváncsi Valerij, aki ezúttal bármibe belement volna, s máris űrhajósnak, és nem könyvtár szakos hallgatónak érezte magát.

Sztaszjuk bácsi, aki állítólag, ugye, főirányító az űrhajós kiképző központban, megállt a kocsival, és a hirtelen támadt csöndben jelentőségteljesen kijelentette:
—  Én tehát a tisztemhez kötött hatalmamnál fogva és a saját akaratomból, valamint érzéseimre hallgatva jegyespárként szeretnélek látni titeket!
A fiatal nő arcát lángoló pír futotta el, Valerijnak megrebbent a szemhéja. Az úton, ahol megálltak, gyermekcsapat haladt el mellettük, mindegyikük benézett a kocsiba, mely úgy hatott, mint egy távoli világ, egy ismeretlen civilizáció megkövült maradványa.
-  Nem kérdezem, hogy beleegyeztek-e vagy sem. Máshogy kérdezem: bele tudnátok-e egyezni?
Hálja egész idő alatt Sztaszjuk bácsit figyelte.
-  Mondd csak, Valerij, te belemennél?
A leendő űrhajós, félszegségét és gyengeségét legyőzve, rekedten felelte:
-  Boldogan!
Alig hitte, hogy ő mondta ezt. S ha már kimondta, úgy érezte, kötelezi is az adott szó.
—  És maga, Hálja? — Sztaszjuk bácsi tekintete szinte követelte a választ, amely csakis beleegyezés lehetett. Némi szünet után újra megkérdezte: - Nos, Hálja?
-  Én is beleegyeznék - felelte a fiatal nő.
-  Tudtam, hogy nem lesz kifogásotok ellene! - kiáltott fel diadalmasan Sztaszjuk bácsi, s azzal tovább mentek. — És higgyétek el, boldogok lennétek!
„Jól mondja az öreg! — gondolta Valerij, akit mindinkább magával ragadott a bácsi viselkedése. - Mindenkivel jól kijön, és érvényt szerez akaratának. Velem is ezt csinálja, s én engedelmeskedem neki, akár a médium a hipnotizőrnek."
—  Most pedig válasszatok egy falut magatoknak, ahol élni szeretnétek. Értsétek meg, korlátlan lehetőségek nyílnak előttetek: a legszebb lakóhelyet választhatjátok.
—  Mintha társasjátékot játszanánk, ugye? — kérdezte Hálja a leendő űrhajóstól.
—  Miért volna játék? — vágott közbe Sztaszjuk bácsi. — Tessék igazából választani! — Palatetős típusházakból álló falun hajtottak keresztül. — Talán itt?
—  Nem — felelte Hálja.
És Valerij, aki a nő válaszából arra következtetett, hogy Hálja komolyan veszi a dolgot, hirtelen maga is fontosnak érezte a feladatot: választania kell egy helyet, ahol szívesen élne, amely számára a jövendő, örömteli életet, munkát, reményeket ígéri. S miért ne Háljával? Éppen hogy vele, mert egyre rokonszenvesebbnek látta, s találkozásukat már-már szükségszerűnek, törvényszerűnek érezte.
-  És ehhez itt mit szóltok?

Alattuk, a völgyben terült el a falu, kék színű patak folyt rajta keresztül, és a patak két partján, a réten lovak, tehenek legeltek, libák fehérlettek, gyerekek játszottak.
„Miért ne itt? — gondolta Valerij. — Miért ne itt éljem le az életemet, ismerjem meg az ismeretlent — azt, amire oly szomjasan vágyom?"
—  Nem sietjük el a dolgot — szólalt meg Hálja, s a szája sarka megremegett a visszatartott nevetéstől.
„Igaza van - gondolta Valerij. - Mennyi váratlan, nem is sejtett dolog van előttünk az életben. Nem szabad elsietni. Örüljünk inkább korlátlan választási lehetőségeinknek."
Játék volna, a helység megválasztásával kapcsolatban? Ha játék, akkor a fiatal nő miért úgy viszonyult hozzá? Hálja figyelmesen nézett ki az ablakon, mintha attól tartana, hogy elszalasztja mindazt, ami elkerülhetetlenül, mindjárt felbukkan előtte, de ami egyelőre még várat magára. És az ő éber figyelmességének hatására Valerij is nagy figyelemmel nézte az autó ablakából a tovatűnő tájat, és ez a szemlélődés felfrissítette, szinte felvillanyozta a tudatát.
-  Itt sem? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.

Felfelé kapaszkodott az erdei út, balról egy falu széle látszott. Bajuszos kalászokból szőtt abroszként terült el a búzamező, és e nyárünnepi abrosz kellős közepén öreg, bütykös ágú hársfa álldogált büszkén.
Hálja semmit sem válaszolt, Valerij megadóan szintén hallgatott, mintha attól tartana, hogy szavai megbontják azt az egységet és egyezséget, amely a táj szemlélése közben meg a közös cél érzetétől született bennük.

Mennyi ideig tarthatott? Az út tekercse tovább göngyölődött előttük, amint a kolhozföldeken át, a vasúti töltés mentén és a járási kisváros gyárnegyedei mellett, legelők és cukorrépaföldek, vízmosások és völgyhajlatok, kisebb-nagyobb települések mellett haladtak el. Sztaszjuk bácsi hallgatott, figyelmesen vezetett, és ők mindegyre csak a tájat fürkészték, valamit keresve, valamiben válogatva. Egy pillanatra Valerijnak úgy tetszett, mintha Hálja megfeledkezett volna arról, hogy keresse azt a falut, amelyikben együtt élhetnének, és Valerij ettől a gyanútól ha nem is dühös lett, de valami szorongató féltékenységfélét érzett.

Már alkonyodott, a napsugarak izzón, sárgán tűztek a szélvédőre, éppen egy emelkedőre kapaszkodtak fel, majd elhagyva a falu első kertjeit, egy meredélyre értek, amely kétfelé ágazott el, és ezeken a zöld vonulatokon házak fehérlettek, kertek zöldelltek. A bal szárny egyenes volt, a jobb erősen elkanyarodott, csapkodó madárszárnyra hasonlított, és ott, a jobb szárny kanyarulatában teraszosan telepített veteményeskerteket, gyümölcsösöket, s mellettük házakat pillantottak meg. A lenyugvó nap fényében úgy tetszett, mintha a település az áttetsző levegőben függene.
Odalent a jobb szárny a folyó víztükrével érintkezett, azon túl beláthatatlan ártéri rétek, se vége, se hossza erdők, mezők nyíltak.

Innen, a magasból nézve a falu szinte röpült a határtalan térségek felé, röpült, hogy utolérje a napot, és ugyanígy ők is, a kocsiban ülve, részt vettek ebben a végtelen repülésben.
-  Ez az a falu - szólalt meg a fiatal nő.
-  Végre! — kiáltott fel örömmel Sztaszjuk bácsi.
-  Igen, ez az - egyezett bele Valerij.
A gépkocsi jobbra tért az útról, végighajtott az egyik utcán, majd néhány kanyar után megállt a legelőn. Kiszálltak, s álmélkodva néztek körül, tekintetükkel a kéklő folyót, a szénaboglyákkal telerakott mezőt, a szürkés ködbe vesző völgyet és az erdő fekete tömbjét pásztázták.

-  Itt minden nagyon szép — mondta Sztaszjuk bácsi. — Nem gondoltátok meg magatokat?
-  Nem - sietett a válasszal Valerij.
-  És maga, Hálja? Gondolja csak meg, ha tovább megyünk, még szebb helyeket találhatunk.
-  Nem, itt jó lesz - mondta a fiatal nő, és Valerij e pillanatban nagyon hálás volt neki, hogy nem gondolta meg magát.

Az egyik ház kapujában feltűrt szoknyás, telt, szőke asszony bámészkodott, lábát összekente friss agyaggal. Biztosan tapasztott, de meghallotta, hogy idegenek érkeznek, így hát csak megnézi, kifélék, mifélék.
—  Van-e errefelé eladó ház? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.
—  Magának kéne? — kérdezte az asszony.
—  Nekik, a gyerekeknek — biccentett feléjük a bácsi.
—  Nemrég esküdtek?
—  Látszik rajtuk?
—  Hát már hogyne látszana!... De hogy van-e eladó, nem tudom. Mások helyett bajosan mondanám meg.
—  És a maguké esetleg?
—  Magunk is építkeztünk, nemrég fejeztük be — felelte az asszony. — Éppen az istállót meszeljük.
—  Sajnálom — sóhajtott fel Sztaszjuk bácsi.
—  De ha szakemberek a fiatalok, lakást kaphatnak a kolhoztól is.
Még egyszer megnézték a tájat, sajnálták, hogy meg kell válniuk tőle. A nap lemenőben volt, alattuk a folyó egyre mélyebbnek, fenyegetőbbnek hatott.
Amikor már elhagyták a falu határát, Hálja és Valerij egyszerre nézett vissza, hogy minél tovább megőrizzék magukban a felejthetetlenül szép falu látványát, amely arra késztette szívüket, hogy kihajtson, gyökeret eresszen, és hogy ezek a hajtások, gyökerek ebben a földben eredjenek meg, itt növekedjenek.

—  Hogy is mondta Szergej Koroljov? — szólalt meg Sztaszjuk bácsi. — Máig sem felejtem el. Azt mondta, hogy nem is az ember marad fenn időben és térben, hanem az érzelmei, mindenekelőtt pedig a szerelem. Mert a szerelem voltaképpen maga az élet. Mit szól hozzá, Hálja?
„Hogy győzi mindezt az öreg? — csodálkozott Valerij. — Ki hinné, hogy könyvelő az épületgépészeti igazgatóságon? Persze lehet, hogy valóban így van, hogy az az élet, amit leél az ember, nem az igazi; a valódit csak szeretné leélni — az olyat, amilyenben most is részünk van. S biztosan nekem is másik életre kellene készülnöm, és másként kellene élnem. De hogyan?"
Elszállt az iménti hév, és Valerij valahogy elszomorodott.
—  Igaza van - felelte kis szünet után Hálja, aki bizonyára a saját életére gondolt. 
Beesteledett, mire a nagyváros határába értek. Már égtek az utcai lámpák, világítottak az emeletes házak ablakai, csöngettek a villamosok.
—  Hol akar kiszállni, Hálja?
—  A pályaudvar mellett, vonattal megyek tovább Donyeckba.

A pályaudvar előtti téren megálltak. Hálja a sarokba húzódva, mozdulatlanul ült, és szomorúan nézett ki az ablakon. Valerij nehezen hitte el, hogy a nő mindjárt elköszön, és eltűnik az esti tömegben, eltűnik örökre. Mostani élményét olyan igazságnak érezte, amit többé nem tagadhat meg.
—  Akkor most elbúcsúzunk - mondta Sztaszjuk bácsi.
Különös bénaság lett úrrá a leendő űrhajóson: mintha nem önmaga, hanem valaki más miatt kellene azt tennie, amibe önnön jószántából sohasem egyezne bele.
—  Hát akkor búcsúzzunk el — ismételte meg Sztaszjuk bácsi szárazon, kissé elváltozott hangon.
—  Örökre? — kérdezte Hálja színlelt könnyedséggel.
—  A címünket azért megadhatnánk egymásnak — javasolta bizonytalanul Valerij.
—  Nem kell - mondta keményen Sztaszjuk bácsi.
—  Úgyis tudom, hol találom meg — kiáltott fel Valerij. — Horodiscse, áruház, első emelet, rövidáru osztály!
—  Értse meg, Hálja, az élet bonyolult, tele van megpróbáltatásokkal, és fegyelemre kötelez minket, arra, hogy tegyünk eleget kötelezettségeinknek - mondta szigorúan Sztaszjuk bácsi.
—  Értem — felelte kurtán a fiatal nő. — És köszönöm...

E pillanatban Valerij forró csókot érzett az arcán, érezte a nő ajkának erdei virág illatát. Hálja már ki is ugrott a kocsiból, fehér ballonos alakja még egyszer megvillant a tömegben, lüktetett, lendült futás közben csinos, erős lába.
Mindez gyorsan, váratlanul történt.

Sztaszjuk bácsi és unokaöccse egy darabig szótlanul néztek utána, mintha a nő visszatérésében reménykednének, a pezsgő utcai áradat azonban idegen és közönyös maradt. Amikor kijutottak a városból, Sztaszjuk bácsi azt mondta:
—  Többé nem találkozhattok!
—  Miért? - kérdezte Valerij méltatlankodva.
—  Annak az érzésnek a nevében, amelyet ma mindketten megismertetek, érted? Hadd maradjon ez az ő számára örökre ragyogó, szép emlék. És hogy te is örökre a szívedbe vésd a mai napot, ezt a találkozást. Hiszen belehabarodtál, ugye?
—  De miért ne láthatnám? - ismételte elkeseredetten Valerij.

Sztaszjuk bácsi nem válaszolt. A nyárfák csúcsa fölött, a sztyepp fölött a meleg déli éjszaka csillagai remegtek. Részvét, sérelem, fájdalom szorongatta a fiú szívét. Lehetséges, hogy ő, Valerij, az imént nem a saját életét élte, hogy olyan érzést ismert meg, amely mást illet meg? Lehetséges volna, hogy most nem is a nagybátyjáékhoz igyekeznek, vendégségbe, hanem valami más úticéljuk van, olyan, ami kivételezett helyzetükből következik, de nem felel meg valóságos helyzetüknek?
Sztaszjuk bácsi rejtélyesen hallgatott, akár a szfinx.
Ürömillat áradt be az ablakon, az üröm kesernyés illata.

MISLEY PÁL fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 39-46. oldalak