2016. március 25., péntek

A mesék világa (4)

Belorusz népmesék


A farkas és a nőstény farkas

A nőstényfarkas egyszer megszólította a farkast. – Rosszul élsz te, farkas koma – mondta a nőstényfarkas. – Miért? – nézett rá a farkas. – Mert folyton a bokrok alatt settenkedsz, elrejtőzöl az emberek elől. – Hm – dünnyögte a farkas –, hiszen te bújsz el az emberek elől... – Nem igaz, én ott járok, ahol akarok, és senki sem lát.
– Hazudsz te, galambom! – csóválta a fejét a farkas. – Téged ugyanúgy látnak, mint engem!
– A te dolgod – felelte a nőstényfarkas –, hiszed, nem hiszed, én igazat mondok!
Gondolkodóba esett a farkas, és aztán így szólt:
– Ha így van, tegyünk próbát. Én elbújok a bokrok között, te meg eredj a mezőre. Meglátjuk, észrevesznek-e az emberek vagy sem.
– Jól van – egyezett bele a nőstényfarkas –, próbáljuk meg!
Elbújt a farkas a bokrok között, a nőstényfarkas meg kiment a mezőre. Meglátták a földművesek és kiabálni kezdtek:
– Farkas, farkas!... Fogjátok meg!
Hallotta a farkas a bokrok közül, hogy őt emlegetik, rémületében égnek állt a szőre, és már nyargalt is be az erdőbe. Nyargalt és arra gondolt: „Különös: a nőstényfarkas ment ki a mezőre, és semmi baja, én meg a bokrok közt csücsültem, és engem megláttak."
Utolérte a nőstényfarkas, és megkérdezte:
– No, kinek van igaza?
Kifújta magát a farkas, aztán így szólt:
– Neked van igazad. Most már nincs egy szavam sem. Ha nem tettünk volna próbát, sohasem hittem volna el.


A vörös meg a kopasz ember

Egyszer egy fiú a városba készült, hogy ott ügyes-bajos dolgait intézze. Azt mondta neki az apja: – Aztán csak óvakodj, fiam, a vörös meg a kopasz emberektől. – Miért óvakodjak? – Mert a vörösök nagyon ravaszak, a kopaszok meg nagyon okosak.
Nevetett a gyerek az apja tudományán, és elindult.
Útközben egy kocsma akadt az útjába. Betért a fiú a kocsmába, és ebédet kért. A vörös kocsmáros töltött neki egy tányér scsít. Eszi a fiú a levest, és nagyon dicséri:
– Ez aztán ízletes, minden kanál megér egy rubelt!
Meghallotta ezt a kocsmáros, fogta a krétát, és ahány kanállal evett a fiú a levesből, annyi rovást húzott vele az asztal lapjára.
Jóllakott a fiú, és megkérdezte a kocsmárost:
– Mennyivel tartozom a levesért?
– Száz rubellel – felelte a kocsmáros. – Kanálja egy rubel, magad mondtad.
– De honnan tudod, hány kanállal ettem?
Mutatta a kocsmáros az asztal lapját, és megszámolta a rovásokat. Éppen százig számolt.
„Úgy látszik, igaza volt apámnak – gondolta a fiú –, óvakodj a vörös embertől."
És akárhogy könyörgött, a kocsmáros elvette minden pénzét. Hazament hát a gyerek, hiszen pénz nélkül mit is kezdene a városban. Egyszer csak látja: valami ember jön vele szembe csézán, sapka nélkül, a feje meg kopasz, úgy fénylik a napon, mint egy serpenyő. „Most már végem van – gondolta a gyerek –, a vörös ember elvette a pénzemet, ez meg alighanem elveszi a lovamat is szekerestül." Letért az útról, és behajtott az erdőbe.
„Biztosan valami tolvaj ez, ha menekül az emberek elől" – gondolta a kopasz ember, és nyomába eredt a gyereknek. Utol is érte, megragadta a gallérját:
– Valld be, mit loptál?
Látta a gyerek, hogy nem tehet semmit, szépen elmondta a kopasz embernek, miért ijedt meg tőle annyira. Jót nevetett rajta a kopasz, és azt mondta:
– Jól van, gyere csak velem, majd én visszaszerzem a pénzedet.
Bementek a kocsmába. A kopasz ember körülnézett, s a tőkén észrevett egy borjúlapockát. Odament a kocsmároshoz, vállon veregette, és megkérdezte:
– Mennyit ér a lapockád?
A kocsmáros azt hitte, hogy a kopasz meg akarja venni a borjúlapockát, és azt mondta:
– Három rubelt.
Elővett a kopasz három rubelt, fizetett, fogott egy kést, és így szólt a kocsmároshoz:
– Vedd le a kabátodat.
– Minek? – csodálkozott a kocsmáros.
– Mert különben tönkremegy, amikor kivágom a lapockádat.
– Hát azt hogy képzeled, jó ember – acsarkodott a kocsmáros –, ki adja el három rubelért a saját lapockáját?
– És te hogy képzeled, hogy el lehet venni száz rubelt egy tányér egyszerű levesért? – mondta a kopasz ember.
És bárhogy csűrte-csavarta a dolgot a kocsmáros, kénytelen volt visszaadni a pénzt a fiúnak. És még a saját fele pénzét is odaadta a kopasznak, hogy ne vágja ki a lapockáját.
Örvendett a gyerek, és köszönte nagyon a kopasz jóságát:
– Adja isten – mondta –, hogy mindenki így kopaszodjon meg, mint te. Akkor nem kellene senkitől sem óvakodnom.

S. NYIRŐ JÓZSEF fordításai


Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 64-65. l.

2016. március 15., kedd

A mesék világa (3)

Ukrán folklór


A zaporozsjeiek


Ukrán viselet
Úgy esett egyszer, hogy a zaporozsjeiek a Szecsből Kijevbe mentek, vagy tíz-húsz ember, s ott jártak-keltek a városban. Vettek egy hordó kátrányt, s felöntötték vele a piacot. Megvették, ahány köcsögöt csak találtak, s apró darabokra törték, megvették, ahány szekér hal volt a piacon s széthajigálták a halakat, és az egész városban visszhangzott: „Egyetek, jóembe' rek!"
Aztán lóra pattantak, fejükön piros bársony sapka, a köpenyük hol kék, hol meg vörös, a nadrágjuk meg olyan, hogy egy ezüstpénzt is megérne, csak gyönyörködhessen benne az ember. A zenészek muzsikálnak, ők meg összeakaszkodva elvonulnak a papi szeminárium mellett, kész hetman mindahány!... A szeminaristák kijönnek a kapun, nézik őket és sírnak. S a következő nyárra a fél szeminárium a Szecsbe fut.
Ha egy zaporozsjei megvénül, kérheti, hogy adjanak neki pénzt a közösből, s ha adnak, legalább ötezer jut rá.
Telerakja bőrövét rubellel, magával viszi a barátait – vagy harminc-negyven embert –, és elmegy Kijevbe, búcsúzni a világtól. Eltöltenek ott vagy két hetet, olyan lakomát csapnak, hogy egész Kijev összeszalad, hogy legalább egy pillantást vessen rájuk: „Egy zaporozsjei, aki a világtól búcsúzik!" És amint az utcán mennek, sokszor a kapuban tolonganak az emberek. Ők meg olyan szépek, mint a mák virágja a kertben!
A lovai, akár a sólymok, ficánkolnak, s az arany meg az ezüst úgy fénylik a napon, hogy szinte megvakul tőle az ember.
Előkerülnek a bandurák és a guszlák, dalolnak, táncolnak, s mindenféle csalafintaságot művelnek. Hát így búcsúzik egy zaporozsjei a világtól!
És amikor már vagy két hétig szórakozott, és csodálatba ejtette egész Kijevet, elmegy a zaporozsjei a mezsigorodi kolostorba. Egyesek mennek, mások végigtáncolják az utat azzal, aki búcsúzik a világtól.
A galambősz hajú, drága karmazsinba öltözött zaporozsjei ott táncol a menet élén. S mögötte mennyi, de mennyi ember!... Mintha csak a fényességes feltámadás napja lenne! És az ő zsebére iszik mindenki, táncolnak az emberek, vigadnak, hogy szinte reng belé a föld!
És amikor a kolostorhoz érnek, bekopog a zaporozsjei a kapun.
Belülről azt kérdik:
– Ki az?
– Egy zaporozsjei.
– Mit akarsz?
– A bűneimért vezekelni.
Kinyílik a kapu, egyedül lép be rajta a zaporozsjei, társai és a sok ember meg a zenészek kint maradnak. És amint belép a kolostorba, leveti magáról a pénzzel teli bőrövet, a templomnak ajándékozza, leveti magáról karmazsin-köpenyét, szerzetesi csuhát ölt és megkezdi a vezeklést.

BOJTÁR ANNA fordítása


Kakukkol a kakukkmadár

Kakukkol a kakukkmadár
Átrepül a kert fölött,
Fölsír magában a leány
Megvetett ágya fölött.

Vetett ágyam hófehér,
Kemény fekvés esik rajta,
Kemény fekvés esik rajta,
Míg a kedves ideér.


Susorgott a vén diófa

Susorgott a vén diófa,
Sírdogált a lány alatta.

Nyögdécselvén, szomorkodván,
Senki szerető se jön már.

Szeretője nem jön egy se,
Hallgattak a rossz nyelvekre.

Kipletykálták rossz szavakkal,
Ne járhassanak párosan.

De majd mégis együtt járunk,
Két szerető úgy sétálunk.

Rászólt bátyja az öccsére:
„Nyerget hollószín ménemre,

Kinyargalunk a mezőre,
Hova a lány vetni mene.

Ahol hajdina magot szór,
A kozáknak igazat szól!”

„Ne hazudjál nekem, te lány,
Mert én máshoz megyek immár!”

„Nem szeretek mást kívüled,
Inkább vesszek a tengerbe,
Sziklaélről ugorjak le!”

„Hát én is igazat mondok.
Szivem várásával várlak,
Meghalnék, ha nem látnálak.”


ÁGH ISTVÁN fordításai


Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 46., 49-50. l.

2016. március 13., vasárnap

A mesék világa (2)

Orosz népdalok, csasztuskák

Hagyományos orosz népi motivum


Haj, a mezőben

Haj, a mezőben, haj, a domb alatt
aranyos vizű folyócska szalad.
Hattyú csobolódik folyó vizében,
fehér hattyú úszkál – ékes hajadon,
szürke gácsér úszkál – szép dali vitéz.
Daliát a hajadon mikor meglátja,
szép pirosra válik fehér orcája.

Felleg mondja

Felleg mondja a mennykőnek:
„Gyere, mennykő, csavarogjunk!
Te esővel, én villámmal,
Te dördülj, én világítok!"
Haj, azon a fehér nyírfán
nem kakaska kukorékol –
fülemüle énekelget.
Fülemüle, én madárkám,
szállj, szállj, tudd meg:
apám-anyám mikor látogat meg.
Hidat verek elejbök,
tölgyfából a korlátját,
színaranyból a deszkáját!

Rab Zsuzsa forditásai

Fehér nyírfa

Fehér nyírfa állt a mezőben,
fürtös nyírfa állott a mezőben.
Lalla, lalla, mezőben.
Lalla, lalla, mezőben.
Nem szakíthat senki nyírfaágat,
nem szakíthat fürtös nyírfaágat.
Lalla, lalla, nyírfaágat.
Lalla, lalla, nyírfaágat.
De bíz én arra járok,
fehér nyírfagallyat leszakítok.
Lalla, lalla, leszakítok.
Lalla, lalla, leszakítok.
Levágok róla három ágat,
csinálok muzsikákat.
Lalla, lalla, muzsikákat.
Lalla, lalla, muzsikákat.
Negyedikből balalajkát,
negyedikből balalajkát.
Lalla, lalla, balalajkát.
Lalla, lalla, balalajkát.
Úgy megyek ki majd a pitarba,
úgy megyek ki majd a pitarba.
Lalla, lalla, pitarba.
Lalla, lalla, pitarba.
Balalajkám ott pöngetni kezdem,
azzal kedvesem így keltem.
Lalla, lalla, így keltem.
Lalla, lalla, így keltem.
Szemed kedves, le ne hunyd már
Édes lelkecském, ne aludj már!
Lalla, lalla, ne aludj már.
Lalla, lalla, ne aludj már!
Itt van a víz, mosdani kezdhetsz,
vászon, hogy abba törülközz.
Lalla, lalla, törülközz.
Lalla, lalla, törülközz.
Itt az ikon, neki könyörögjél,
itt a fésű, fésülködjél.
Lalla, lalla, fésülködjél.
Lalla, lalla, fésülködjél.
Itt a saru, várja, felkössed,
itt a köntös, várja, felöltsed.
Lalla, lalla, felöltsed.
Lalla, lalla, felöltsed.

Veress Miklós fordítása

Csasztuskák a forradalom előttről

Ablakomnál üldögéltem,
Fontam fehér lenemet.
Arrafelé nézdegéltem,
merről kedvesem jöhet.
De se jobbról, de se balról,
keletről vagy napnyugatról,
jaj pedig hogy vártam ám
mégse jött Ivánuskám.
*
Tedd fel, anyám a szamovárt,
arany csészécskéket,
kivarrt ingű vendéget
hozok én ma nektek.
Kínáld, anyám, kínáld, apám,
kedves vendégeteket,
kedves vendégeteket,
rokon lesz ő, vejetek.
*
Itt a fésű, itt van a len,
az orsóm is mind a negyven.
Ülj csak le és fonogass,
közben engem bámulgass.
*
Üljünk le, beszélgessünk,
kanalazzuk levesünk,
egymást nézegessük még,
mintha kalácsot ennénk.

Csasztuskák a szovjet időkből

Tanul az én kedvesem,
nemrég iskolára ment,
távolléte nekem itt
bizony nagy hiányt jelent.
*
Te zöld szárnyú repülő,
repülj csak, repülj, repülj.
Ne bízd el úgy magadat,
földön nem vagy egyedül.
*
Megjön katonáéktól
én kedvesem, bogaram.
Tornácomhoz ösvényt tör,
ott várom majd boldogan.
*
Énekeltünk eleget,
váltsunk most egy másra át.
Köszönöm, harmonikás,
ezt a víg új muzsikát.
*
Szép a mi falunk utcája,
mindenfelé kanyarog.
Jártam felnőtt-oktatásra,
már egész okos vagyok.
*
Kora reggel két öregünk
a tanácshoz beszaladt,
kérték, nekik munkára még
negyven évet hagyjanak.

Szokolay Károly fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 27-28., 33-38. l. 


2016. március 12., szombat

A mesék világa (1)

A Szovjet Irodalom 1978. decemberi számát teljes egészében az akkori Szovjetunióban élő népek folklórjának szentelte. Lenyűgözően sokszínű és gazdag antológia állt össze a legjobb magyar műfordítók színvonalas munkája nyomán. Ebből merítünk most folyamatosan jellegzetes darabokat, különös hangsúllyal a sokféle néphagyomány érzékeltetésére.


Orosz népmesék


Rettenetes Iván
és a papucskészítő

Mikor Iván széjjeljárt birodalmában, hogy megvizsgálja a közállapotokat, az egyszerű nép gyermekei és a nemesek ajándékokat nyújtottak át neki. Egy egyszerű papucskészítő, aki papucsokat varrt és kopejkáért adta párját, nem tudta, mit adjon a cárnak, és feleségétől kért tanácsot. „Adj át a cárnak egy pár jó papucsot" – mondta az asszony. „Hát ez nem valami nagy ritkaság – felelte a férj –, de van nálunk a kertben egy hatalmas répa. Ezt a répát adjuk át neki, és vele együtt egy pár papucsot." Úgy tettek, ahogy mondták. A császár nagyon kegyesen fogadta az ajándékot, és mivel maga is hordta a papucsot, ezzel rávett minden nemest, hogy ők is vegyenek annál a derék embernél papucsot, öt sillingért párját. Igy aztán a papucskészítő igen jól járt, kereskedni kezdett papucsaival, jól megszedte magát, jelentős vagyonra tett szert. Ivadékai nemességet kaptak, és ma Lapotszkij a nevük. Megvan még az a fa, amely mellett állt hajdan emberünk háza, s amelynél elhaladva a járókelők a papucskészítőre emlékezvén eldobálják régi papucsaikat.
Egy nemes, látván, hogy valaki ilyen kitüntetést kapott egy répáért, szintén szert akart tenni ilyen kitüntetésre (sőt még nagyobbra) egy jó lóért. De a cár, átlátva szándékán, viszonzásul a lóért azzal a nagy répával ajándékozta meg, melyet kapott rég, s ilyen módon nevetségessé tette azt a nemest mindenki szemében.

KÉPES GÉZA fordítása


Ilja Muromec

Élt egyszer Murom városában, Karacsarovo faluban két testvér. Az idősebbiknek derék menyecske volt a felesége, nem volt az se magas, se alacsony, de fia született, ó csak Iljának nevezte, az emberek meg Ilja Muromecnek. Ilja Muromec harminchárom esztendeig nem tudott lábra állni, csak ültön ült. Egy forró nyári napon kimentek a szülei a mezőre, tenni a maguk paraszti dolgát, füvet kaszálni. Iljusenykát pedig kivitték az udvarra, letették a fűre. Ott üldögélt. Odajön hozzá három vándor, s azt mondják:
– Adjál nekünk alamizsnát.
Ő meg azt feleli:
– Menjetek be a házba., vegyetek, amit akartok. Én harminchárom esztendeje nem tudok lábra állni, amióta megszülettem, csak ültön ülök.
Azt mondja erre az egyik vándor:
– Kelj fel és járj.
Fel is állt.
– Mit kivántok tőlem?
– Amit nem sajnálsz.
Megmeritett Ilja egy serleget, kimert másfél vedernyi bort.
- Idd ki magad.
Nem szólt Ilja egy szót se, kiitta egy hajtásra.
– Hozzál még egy kupával.
Hozott még eggyel.
– Idd ki magad.
Kiitta ezt is egy hajtásra.
Kérdi tőle a három vándor:
– Mekkora erőt érzel magadban?
– Akkorát érzek, jó emberek, hogy ha vón egy rúd, egyik vége eget ér, másik vége földbe szúrva, hát én megfordítanám.
Azok hárman összenéztek.
- Sok lesz ez az erő neki. Hozz még egy kupával.
Hozott is. Kiitta azt is egy hajtásra.
– Hát most?
– Úgy érzem, a fele maradt.
– Elég lesz neked az.
Örült Ilja nagyon. Ahogy kikísérte őket, azt mondja:
– Hősi erőt érzek magamban, de honnan szerezzek lovat?
– Ahogy mész visszafelé, találkozol egy muzsikkal, vezet egy másodfű csikót, el akarja adni. Vedd azt meg, de ne alkudozz, amennyit kér, annyit adjál. Etesd a csikót három hónapig tiszta búzával, itasd forrásvízzel, ereszd ki három hajnalon a selyem fűre, aztán kösd selyempányvára, és ereszd neki, hadd ugrálja át a vaskerítést. Az lesz a te lovad. Vívjál, akivel csak akarsz, viadalban nem pusztulsz el. Csak ne akarjál megvívni Szvjatogor vitézzel.
Iljusenyka elkísérte őket messze a falun túl. Hazafelé útban meglátja apját-anyját, ahogy kaszálnak. Nem akarnak hinni a szemüknek. Azt kéri Iljusenyka:
– Hadd kaszáljak már egy kicsit.
Fogta a kaszát, suhint erre, suhint arra, még körül se nézhettek, le van kaszálva a mező. Azt mondja akkor:
– Elfáradtam.
Fogta, lefeküdt pihenni. Ahogy felébredt, indult tovább.
Látja ám. szemközt jön egy muzsik, vezet egy másodfű csikót, akkor eszébe jutott, amit mondtak neki.
– Jó napot!
– Jó napot, kedves dalia!
– Messzire viszi azt a csikót?
– Eladni.
– Add el nekem.
– Vedd meg.
– Mi az ára?
– Húsz rubel.
Odaadta, nem szólt egy szót sem. Átvette a csikót, elindult haza. Hazaért vele, beállította az istállóba, tiszta búzát szórt elébe. Így etette három hónapig, forrásvízzel itatta, hajnalig kicsapta a selyem fűre legelni, selyem pányvára kötötte, a ló ide-odaröppent a vaskerítésen át, mint a madár. Megvolt hát a vitéznek való ló csakugyan. Megverekedett Ilja Muromec a Fülemüle zsivánnyal, és le is győzte. A vitézi ló alatta olyan volt, mint az erős vad, futása mint a szél. Hátsó patájával elrugaszkodik – a mellsővel tizennyolc versztányira szökken. Reggel indul Csernyigovból, délre megérkezik Kijev városába.
Ment, mendegélt egyszer Ilja az úton. Látja ám, az út háromfelé ágazik, közepén hever egy kő, a kövön felirat: „Ha balra tartasz, megnősülsz. Ha jobbra tartasz, meggazdagodsz, ha egyenest mégy – életed veszik." Azt gondolta Ilja Muromec:
– Nősülni még nincs itt az ideje, gazdagságra nincs szükségem. Nem az való Ilja Muromecnek, orosz daliának, hogy vagyont szerezzen, de való neki, hogy az árvákat védje, gyámolítsa. Rajta hát, a halált nem kerülheti el. Nem harcban érem úgysem a halálom, nem úgy van megírva.
Azzal elindult egyenesen. Ment, ment a vad sztyeppen. előtte egy rengeteg erdő. Nekivágott a rengeteg erdőnek. Ment, ment a rengeteg erdőben, reggeltől délig. Megérkezett egy tisztásra, ott áltt egy hatalmas tölgy, három ember át nem éri, az alatt ül harminc vitéz, az alatt meg harminc ló legelt. Meglátták a vitézek Ilja Muromecet, rákiáltottak:
– Mit keresel itt, te hitvány muzsikfajzat? Mi nemes vitézek vagyunk, neked, te muzsikfajzat, semmi keresnivalód itt. Halálnak halálával halsz!
Elővette Ilja Muromec acélos nyílvesszőjét, felvonta iját, belelőtt a tölgyfába, forgácsokra hasította. A daliákat mind megölte, agyonnyomatta a tölggyel. Megfordította a lovát Ilja Muromec, visszalovagolt, és azt írta a kőre:
„Bárki írta, aki erre megy – életét veszik, nem igaz. Szabad az út bárki fiának, akár gyalog, akár lovon.”
Aztán azt gondolta:
– Gyerünk, nekivágok. amerre meggazdagszom!
Lovagolt egy napot, lovagolt még egyet, harmadnap odaért egy hatalmas udvarhoz. A kerítés magas, a kapuban vasoszlop, a vasoszlopon vastábla és vasrúd. Fogta Ilja Muromec, megkonditotta a vastáblát.
Nyílik a kapu, kilép egy öregember.
– Jer be a házba, vidd, amit csak kívánsz! Kamrám, pincéim roskadásig. Azt gondolja erre Ilja Muromec:
– A pénz szertegurul, a ruha szétfoszlik, de az élet meg a dicső hírnév mindennél drágább.
Visszalovagolt hát, es azt írta a kőre:
„Nem igaz. hogy meggazdagszol. A mástól szerzett vagyon egykettőre elenyész."
– Na – azt mondja akkor –, nekivágok a harmadik útnak, megnézem, miféle szép lyány vár ott, hátha csakugyan megnősülök.
Megy, megy, odaér egy palotához, fából a palota, kristály az ablaka, ezüsttel befedve, arany a verete. Kilép rajta egy szépséges szép hajadon, azt mondja:
– Isten hozott, derék vitéz, te vagy az én szeretett vőlegényem.
Azzal jobb kézen fogta, bevezette az ebédlő szobába, ebéddel kínálta, tisztességgel.
– Most ideje megpihenni.
Bekísérte a hálószobába.
– Itt az ágy – azt mondja –, pihenj le.
Fogta Ilja. megtaszította az ágyat az öklével, az meg zsupsz! Alatta öt szazseny mély gödör nyílt meg. Abban pedig harminc vitéz.
– Hej, legények, nősülni jöttetek ide?
– Jaj – azt mondják –, segíts rajtunk, Ilja Muromec!
Merthogy mindjárt megismerték.
Leszedte a pányvát a lováról, leeresztette a gödörbe, kihúzta őket, sorra, mind a harmincat.
– Na – azt mondja –, eredjetek isten hirével. Én majd elbeszélgetek ezzel a lánnyal.
– Jer csak, játszottad a menyasszonyt eleget, ideje férjhez is menned.
Kivitte a lányt az erdőbe, odakötözte a hajánál fogva egy fához, felvonta a feszes íját.
Megcélozta – nem talált.
— Most már tudom, hogy te boszorkány vagy!
Fogta hát acélos nyilát, belelőtt a feje búbjába. A lányból egyszeriben fertelmes csúfság lett: az orra horgas, két szem foga maradt. Ilja Muromec háromszor keresztet vetett rá, erre a banyát elnyelte a föld. Visszalovagolt Ilja Muromec, és odaírta a kőre: „Aki nősülni akar, erre ne járjon, itt nincs menyasszony, vége.” Ment, ment Ilja Muromec a vad sztyeppén, rengeteg erdőkben, falvakon, városokon keresztül, és azt gondolta:
– Megyek, megnézem Szvjatogor vitézt.
Elment hát megnézni Szvjatogor vitézt. Ment, ment, egyszer csak odaért egy magas hegyhez, akkorához, mint az Ararát, azon fent ott feketéllett valami. Kicsapta a lovát Ilja Muromec, és gyalog nekivágott a hegynek. Ment a kanyargós ösvényen, felért, ott egy sátor áll felverve, abban pedig ott fekszik Szvjatogor vitéz.
– Hogy szolgál az egészséged, Szvjatogor vitéz?
– Megvagyok, épségben, egészségben, köszönöm, hogy eljöttél, háromszáz esztendeje élek, fekszem itt, senki meg nem látogatott. Rosszul látok.
Felállt, kezet szorítottak, de csak úgy könnyedén.
Leereszkedtek a hegyről, mentek-mendegéltek, hát látják, ott hever egy koporsó.
– Hallod-e, ez itt a halálunk. Tiéd-e vagy az enyém?
A koporsó fedele pedig nyitva állott.
Belebújt Ilja Muromec, tágas a koporsó neki.
– Hé, Ilja Muromec, korai még neked. Gyere csak, mássz ki, majd én kipróbálom.
Belebújt Szvjatogor vitéz, ahogy kinyújtózott, rácsapódott a koporsó fedele. Ilja Muromec hétszer lesújtott, hét vasabroncsot ver rá. Azt mondja akkor Szvjatogor vitéz:
– Gyere közelebb, Ilja Muromec, rád lehelem az erőmet.
Iljusenyka lépett egyet, megérezte az erejét, azzal hátrált három lépést.
– Hej, nem jöttél közelebb, de jobb is, mert akkor olyan erőd támadt volna, hogy a föld nem tudott volna elviselni a hátán!
Odament Ilja Muromec a koporsóhoz, meghajolt.
– Hát, bocsáss meg nekem, Szvjatogor vitéz.
– Temess el engem!
Ilja Muromec kiásott a kardjával egy mély sírt, odagurította a koporsót, belelökte, elbúcsúzott, azzal elindult Kijevbe. Ott élt aztán kétszáz esztendeig. Akkor meghalt.
Sok ellenségtől szabadította meg Ilja Muromec az orosz földet, így maradt fenn híre-neve.

SOPRONI ANDRÁS fordítása


Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 3., 18-21. l.

2016. március 9., szerda

Lev Tolsztoj emlékszám (11)

LIGYIJA OPULSZKAJA
Az első könyv

Tolsztoj műveinek minden gyűjteményes kiadása – akár még életében adták ki, akár napjainkban – a sorozat első kötetében a Gyermekkor – Serdülőkor – Ifjúság trilógiát adja közre. Az érett Tolsztoj regényei, elbeszélései szemernyit se halványították el ezt az első könyvet, mely az orosz realista irodalom gyöngyszeme.
A trilógia Tolsztoj születése százötvenedik évfordulójának tiszteletére új kiadásban jelenik meg az Irodalmi emlékeink (Lityeraturnije pamjatnyiki) című sorozatban.
Tolsztoj nagy igyekezettel és gonddal dolgozott első könyvén.
A trilógia kéziratainak tanulmányozása abban a ritka lehetőségben részelteti az olvasót, hogy nyomon követheti az alkotó munka forrásait. Ebben az időben alakultak ki Tolsztoj alkotói gondolkodásának jellemző vonásai és sajátosságai, a művészi szóval kapcsolatos felfogása, ami szerinte az „élet lenyomata" és egyszersmind filozófiai megértése, ekkor kezdődött a művészi szöveg tökéletes harmóniájára való igényes törekvése.
Tolsztoj mindhárom kisregény szövegét több ízben is átmásolta és át is dolgozta. A későbbi évektől eltérően, a fiatal tisztnek, aki előbb a Kaukázusban, majd a Dunai Hadseregnél, a Krímben és az ostromlott Szevasztopolban szolgált, nem volt másoló segítőtársa, így a trilógia csaknem valamennyi fennmaradt kézirata Tolsztoj saját keze vonásával készült. A későbbiekben Tolsztoj már változtatás nélkül jelentette meg a trilógiát.
A trilógia, melyet „prózában írt elégiának", Tolsztoj „legkamaraibb hangvételű" könyvének szoktak nevezni, a gyermekkor, serdülőkor, ifjúság és fiatalkor fejlődését ábrázoló regénynek, vagy inkább eposzának készült A fejlődés négy korszaka címen.
A regény, melynek ötlete legkésőbb 1850 —1851 telén született, mielőtt Tolsztoj elutazott volna a hadra kelt hadsereghez, több mint öt esztendeig íródott. Készülésének időrendjét elég részletesen nyomon követhetjük az 1851—56 közötti időszak naplójegyzeteiben. Az egyik legkorábbi bejegyzés 1851. július 3-ról származik: „Holnap írni fogom a regényt...” Augusztus 22-re elkészült az a fogalmazvány, mely a jubileumi összkiadásban feltételesen A fejlődés négy korszaka címet kapta. Ezt kell tekintenünk a tervezett regény első változatának. Ugyanakkor Tolsztoj nekilátott, hogy átmásolja a „regény első fejezetét", egyúttal alaposan átdolgozta az egész szöveget – így született a Gyermekkor első fogalmazványa. A második változat, mely a naplóban hol „regényfejezetként", hol „regényként", végül „kisregényként" szerepel, 1852. március 21-től május 30-ig íródott. Ezután Tolsztoj újra lemásolta az egész szöveget. A kéziratot, mely most már a Gyermekkor címet kapta, 1852. július 3. és 6. között a mű lényegét magyarázó előszó kíséretében elküldte a Szovremennyiknek.
A Gyermekkort a Szovremennyik 1852. szeptemberi száma hozta a szerény L. N. aláírással. A Serdülőkor 1854-ben jelent meg L. N. T. monogrammal; az Ifjúság 1857 januárjában látott napvilágot. Az alatta olvasható név – L. N. Tolsztoj gróf – már jól ismert volt az orosz irodalomban.
A közben eltelt időszak a gyors alkotói formálódás és fejlődés időszaka volt, amikor Tolsztoj nem is egyszer – és olykor elég hosszú időre – félretette első könyvét. Mielőtt befejezte volna a Gyermekkor első változatát, nekifogott a Rajtaütésnek, a Serdülőkor munkálatai közben írta az Egy orosz földesúr regényét, és több elbeszélését is, például az Erdőirtást, A lefokozottat, és az Egy biliárd-felíró naplójából címűt. Az Ifjúság befejezése időrendben egybeesik a Szevasztopoli elbeszélések és a Két huszártiszt című elbeszélés megírásával; végül 1853-ban született meg Tolsztoj egyik legbonyolultabb és szívéhez legközelebb álló kisregényének (eredetileg regény), a Kozákoknak a terve. Ugyanezekben az esztendőkben írta Tolsztoj A tegnapi nap történetét, lefordította Sterne Érzelmes utazásának egyik fejezetét, egész sor más elbeszélés, feljegyzés, kisregény tervét forgatta fejében. Ezt az áradó alkotói folyamatot szinte lehetetlen kronologikus keretek közé illeszteni, és korántsem tudunk pontosan felidézni minden mozzanatot.
Különösen sok vitát váltott ki az 1851. január 18-i naplóbejegyzés. A jubileumi összkiadás 46. kötete a következő megoldást közli: „írom gy(ermekkorom) történetét"./Piszaty isztoriju m(ojevo) gy(etsztva)/. Ismeretes, hogy a kisregény a Szovremennyikben e cím alatt jelent meg: Gyermekkorom története, és Tolsztoj élesen tiltakozott ez ellen. „Kinek mi köze az én gyermekkorom történetéhez?" – írta a folyóirat szerkesztőjének, Nyikolaj Nyekraszovnak.
A későbbiekben a kutatók más megoldást javasoltak: „az elmúlt nap (vagy egy napom) története” és befejezetlen írásával, A tegnapi nap történeté\e\ hozták kapcsolatba.
Az eredeti napló újólagos vizsgálata lehetővé tette az ügy pontos tisztázását: Tolsztoj kéziratában ez áll: „írom egy nap történetét.” A bejegyzés ily módon határozottan a Gyermekkorra, kell hogy vonat
kozzék, helyesebben a „fejlődés négy korszakáról” szóló befejezetlen regény fogalmazványára, ahol a gyermekkorról szóló elbeszélés egy – falun töltött – nap történetét tartalmazza. (A Gyermekkor a végleges változatban két nap leírását tartalmazza – egy falun, egy pedig Moszkvában játszódik.) Ami A tegnapi nap történetét illeti, ennek az elbeszélésnek a terve az után az este után született, amelyet Tolsztoj 1851. március 24-én másod-unokatestvérének, Volkonszkijnál töltött, megírására pedig, mint a napló pontosan igazolja – március 26. és 30. között került sor.
A fejlődés négy korszakáról szóló regény tervezetében, a Gyermekkor, a Serdülőkor és az Ifjúság fogalmazványaiban két princípium bonyolult kölcsönhatása tükröződik, melyek összefonódva és egymást kísérve végigkövetik Tolsztoj egész alkotói pályáját: a művészi elgondolás alapja mélységesen személyes, önéletrajzi anyag, a Tolsztoj lelkében dúló éles ellentmondások pedig, amelyeket szakadatlanul elemzett naplója lapjain, egy összegező, realista elbeszélés pszichológiai kollízióiban, képeiben és típusaiban oldódnak fel. Tolsztoj érdeklődésének középpontjában pályájának már e korai időszakában is a jellemek története áll, a maguk szakadatlan és bonyolult mozgásában, változásaiban, fejlődésében.
A fejlődés négy korszakának első változata egészében véve egy hagyományos, eleven, cselekményes regény kísérleteként fogható fel. Ez a forma távol volt Tolsztojtól, és természetesen nem sikerült neki, s ezt meg is jegyezte magában a szövegben: „Szerettem volna... némi képet adni jellemünkről, arról, hogyan alakultak ezek a vonások az új közegben, de nem sikerült... akaratlanul is olyan formulához folyamodtam, melyen gyakran szoktak nevetni, mégis gyakran alkalmazzák... a regényekben: »Nem fogom elmesélni életem egész történetét, tudják, hogy ez-meg-ez és így-meg-így történt.«" Az első könyv további munkálatai a műfaj átdolgozásához, és olyan új formáinak kialakításához vezettek, melyek a világirodalom történetében elszakíthatatlanul összeforrottak Lev Tolsztoj nevével.
Már 1853 novemberében, a Serdülőkor munkálatai közepette így ír naplójában: „Ebben az új irányban az érzelmek apró mozzanatai iránti érdeklődés joggal váltja fel az események iránti érdeklődést" (november 1.). Az eseményesség, a cselekmény fordulatossága háttérbe szorult, helyette főszerephez jutottak a lelki élet drámai kollíziói és konfliktusai.
Az első könyv – főképp a Gyermekkor – kéziratos fogalmazványaiban fennmaradt egy sor irodalmi és esztétikai természetű feljegyzés, melyeket Tolsztoj menet közben készített magának. E sajátos széljegyzetek alapján nyomon követhetjük, mikor és milyen példák nyomán fejlesztette ízlését a nagy művész, aki az irodalomban mindennél többre tartotta a világosságot, pontosságot és egyszerűséget.
Az első könyv munkálatai idején, Tolsztoj poétikájának, esztétikai nézeteinek, stílusának alakulásával párhuzamosan kirajzolódott viszonya az orosz és az európai irodalom különböző irányzataihoz és iskoláihoz is. Olvasmányai között akadtak franciák (Lamartine, Rousseau), németek (Goethe), angolok (Sterne, Dickens) és persze oroszok. Tolsztoj figyelmes és elfogult olvasó volt. Olvasmányait is felhasználva igyekezett megtanulni, hogyan kell írni. Hamar és ingadozás nélkül tette magáévá az orosz realista próza tradícióját, és ifjúsága minden hevével lándzsát tört mellette a romantika – tőle idegen – alkotói stílusával folyó vitában.
Az ifjú író számtalan polemikus megjegyzést és irodalmi-kritikai tárgyú széljegyzetet írt kézirata margójára, sőt olykor magába a szövegbe. Terjedelmes elméleti fejtegetést szentelt például a számára teljesen elfogadhatatlan romantikus stílus elemzésének. Lamartine-t idézve egy egész sor nagyon éles, csaknem szarkasztikus megállapítást tett: „Még furcsább látni – írja –, hogy valami szép leírásakor leginkább ahhoz folyamodnak, hogy a leírandó tárgyat valami drága holmihoz hasonlítják. A nagy Lamartine, ahhoz, hogy lefesse, milyen szépek voltak az evezőkről a tengerbe hulló cseppek, így ír: »Comme des perles tombants dans un bassin d'argent.« Ha... a zseniális Lamartine azt mondaná el, milyen színűek voltak ezek a cseppek, hogyan csorogtak végig az evező nedves fáján, és hogyan hullottak le róla... képzeletem híven követné őt, de az utalás az ezüst mosdótálra egyszerre messze röpített."
Természetesen nem egy-egy akkortájt divatos jelzőről, hasonlatról van szó, melyek a korabeli olvasó számára tökéletesen természetesek és megszokottak voltak. Tolsztoj a romantika egész művészi világát tagadta. „Ez nagyon természetes – írta –, mert én még soha nem láttam se azúrszárnyú angyalokat, se aranyoszlopos palotákat." Úgy érezte, olyan fordulat korszakában él, mely egy egész korszak művészetére kiterjed, és nem csupán az irodalmat érinti: „A történelmi... fordulatok elkerülhetetlenek. Minek díszítik 1856-ban a házakat görög oszlopokkal, melyek semmit se tartanak?" (1856. április 4.).
De nem csak az irodalmi tárgyú széljegyzetek polemikusak: bizonyos tekintetben polemikus maga a kézirat is, a maga hangsúlyozottan szerény stílusú tájleírásaival, életképeivel, portréival. „Hányszor olvasni türkiz és briliáns szempárról, arany és ezüst hajról, korall ajakról, arany napról, ezüst holdról, zafír tengerről, türkiz égboltról stb. De mondják meg őszintén – fordul Tolsztoj az olvasóhoz a Gyermekkor egyik elméleti gondolatsorában –, létezik-e valójában ilyesmi?... Én sose láttam korallpiros ajkat, csak téglavöröset; és nem láttam türkiz szemet, viszont láttam szétfolyó kékítő és írólap-kék színűt."
Tolsztoj öregkorában, az Emlékeken munkálkodva kritikusan nyilatkozott első irodalmi alkotásáról, és egyebek közt megállapította: „a kifejezésformák tekintetében távolról sem voltam önálló, két olyan író befolyása alatt álltam, akik akkoriban erősen hatottak rám: Sterne (az ő Sentimental journey-je) és Töpffer (Bibliothéque de mon oncle)". Ezt a beismerést nagy óvatossággal kell kezelnünk. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy akkor íródott, amikor Tolsztoj megtagadta minden olyan művét, mely „lelki újjászületése", vagyis a nyolcvanas évek előtt készült (köztük regényóriásait, a Háború és békét és az Anna Kareninát is), és elvetett minden művészetet, melyet nem hatott át valláserkölcsi tanítás.
Az irodalmi körökben és a korabeli kritikában annak idején fel is merült az a kérdés, kinek a hatása alatt formálódott Tolsztoj, kit követett első könyvében az orosz és a világirodalom nagyjai közül. Ez annál szokatlanabbnak látszik, mivel fiatal emberről volt szó, akinek azt megelőzőleg semmi kapcsolata nem volt az irodalmi világgal.
A „közvélemény" nyomban elismerte Tolsztoj hamisítatlan és teljes eredetiségét.
Nagyon hamar és egyértelműen felismerték viszont a kortársak a tolsztoji életmű történelmi jelentőségét és szoros kapcsolatát az orosz irodalom legmélyebb és legtermékenyebb hagyományaival.
Az első könyv kézirataiban nincsenek se a korábbi, se a korabeli orosz irodalomra vonatkozó megjegyzések; szép számmal akadnak azonban Tolsztoj naplójában, mely ekkortájt valósággal önálló műfajjá, írói naplóvá kezd válni. Tolsztoj az írással párhuzamosan, olykor azt felváltva sokat olvasott, és 1852 —53-ban már mindkét tevékenység szilárdan beépült szokásai közé, életmódjába. De a naplójegyzetek korántse olyan terjedelmesek és analitikusak, mint a Gyermekkor fogalmazványának kitérői, és jobban érződik rajtuk a pillanatnyi hangulat: Tolsztoj néha többre tart egy-egy rossz könyvet, mely „bizakodásra hangolja", mint egy jobbat, mely kétségbe ejti, máskor képes felismerni egy-egy olyan mű erényét, mely korábban közömbösen hagyta: „Puskinnál pedig megkapott a Cigányok, amelyet furcsamód mindmáig nem értettem" (1854. július 9.). „Elolvastam Puskin Don Juanját Elragadó. Olyan igazság és erő van benne, amelyet Puskinban sohasem sejtettem.. ." (1856. június 3.).
Nagyon hamar feltűnt a naplóban a hivatásos íróra valló öntudat, például a következő, George Sand-ból szabadon idézett részletben: „És azután ez a szörnyű kényszerűség, hogy szavakban kifejezzem és ákombákomokkal felsorakoztassam gondolataimat, amelyek oly tüzesek, elevenek, változók, akár az ég felhőit színező napsugarak. Hová meneküljek a mesterség elől! Nagy Isten!" (1851. június 2.), vagy az 1853-ban feljegyzett Irodalmi szabályokban: „Kerüld a rutinfogásokat.. . Ha elkészültél a mű első vázlatával, nézd át, húzz ki belőle minden fölöslegeset, anélkül, hogy bármit is hozzátennél."
A napló, mely részletesen és elevenen tudósít Tolsztoj alkotói életrajzáról, egyebek között olvasmányairól, összehasonlíthatatlanul kevésbé vall az irodalmi hagyományhoz, az elődök poétikájához, stílusához, művészi tapasztalatához fűződő viszonyáról: ebben az értelemben naplójegyzetei és a leveleiben elszórt kijelentései távolról se oly megbízhatóak és objektívek, mint művészi szövegei.
Élesebben kirajzolódik és könnyebben elemezhető a hagyomány azokban az esetekben, amikor többé vagy kevésbé nyilvánvaló „hatások" formájában jelenik meg, melyeket könnyű tetten érni, ha párhuzamba állítjuk az eredeti és a variáció megfelelő oldalait vagy sorait. Mégis, a „hatás" fogalma ebben az eredeti és fő jelentésében Tolsztoj esetében aligha látszik alkalmazhatónak: még az olyan eseteket is óvatosan kell kezelni, ahol a kölcsönzés nyilvánvalónak látszik.
A tegnapi nap történetében, ebben a sajátos irodalmi vázlatban, melyet a Gyermekkorral egyidőben írt – a kiadás szándéka nélkül –, a kapcsolat a hagyománnyal nyilvánvalóbb. Azt az elbeszélő módszert és technikát, melyet Tolsztoj itt próbált kikísérletezni, később „fabula nélküli" vagy „cselekmény nélküli" elbeszélésnek nevezték el. Nos, írás közben Tolsztoj időnként mintegy maga fedte föl és hangsúlyozta kapcsolatát a hagyományhoz: „Az orosz ember csodálatosan ért hozzá, hogy sértő szót találjon a másikra. .. Ha az orosz ember hajba kap valakivel, akit először lát, nyomban olyan névvel illeti, amellyel az elevenére tapint... Az embernek át kell élnie ezt, hogy megtudja, mennyire helyesen és találóan tapintanak rá mindig a fájó pontra." Bárhogy magyarázzuk is ezt a nyílt párhuzamot Gogol Holt lelkek-jének szövegével – akár azzal, hogy a fiatal és tapasztalatlan Tolsztoj akaratlanul követte Gogolt, akár azzal, hogy teljesen tudatosan variálta és tette ezáltal magáévá Gogol egyik kedvenc motívumát –, az egybeesés itt aligha lehet véletlen. A népi nyelv idézése, jellegzetességeinek, és művészi jelentőségének ismerete lényegét tekintve hagyományos dolog, és semmiképp se lehet véletlen, hogy Tolsztoj a saját poétikájának formálása közben Gogol szellemében és stílusában írt, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is utánozta volna őt.
A tegnapi nap történetébea van egy lap, mely a „szemek párbeszédéről" szól. E párbeszéd tartalmát a dialogikus beszéd formájában adja elő: ezt a fogást széles körben alkalmazta az európai próza, egyebek között Sterne is; Tolsztoj közvetlen mintaképe azonban ebben az esetben minden valószínűség szerint Lermontov volt. („Ó, én csodálatosan értem ezt a néma, de kifejező, rövid, de nyomatékos beszélgetést!..." Mary hercegkisasszony).
A tegnapi nap történetében figyelemre méltó maga a cím is, mely Tolsztoj egyik kedvenc gondolatát fejezi ki, aki szerint a köznapi élet kimeríthetetlenül tartalmas folyamat, és minden egyes napjáról könyvet lehetne írni, „amelynek megírásához nem volna elegendő tinta a világon, sem nyomdász, a kinyomtatásához". A későbbiekben Tolsztoj nemegyszer visszatért ehhez, a legnagyszerűbb orosz realista hagyományokra oly jellemző, de forrásaiban kétségkívül Lermontovra visszavezethető elgondoláshoz: „Az emberi lélek története, még a legjelentéktelenebbé is, alighanem érdekesebb és tanulságosabb, mint egy egész nemzet története, különösen akkor, ha egy érett lélek önszemléletének a terméke, és ha nem az a hiú vágy sarkallta az írót, hogy önmaga iránt részvétet vagy bámulatot keltsen. Rousseau vallomásainak is megvan az a hibája, hogy barátainak felolvasta" (Pecsorin naplója, előszó).
De a gondolatok egybecsengése, a módszerek hasonlósága, a stiláris párhuzamok végső soron csupán egyedi megnyilvánulásai annak az irodalmi hagyománynak, mely azonban lényegesen mélyebb és alapvetőbb módon fejeződik ki Tolsztoj korai alkotásaiban. Ez a hagyomány, mely az orosz realizmus „új irányzatát" összekötötte Gogollal és Lermontovval, természetesen Puskinra vezethető vissza.
Jellemző, hogy Tolsztojnál a legszemélyesebb élmények és emlékek gyakran Puskin szavaival fonódtak össze, s hogy az orosz élet sok vonását a puskini művészi forma mágikus kristályán keresztül látta. Az Emlékekben így ír például az apjáról: „Leginkább az agarászattal kapcsolatban emlékszem rá. Előttem van, ahogy vadászatra kivonult. Később mindig úgy rémlett, hogy Puskin róla írta a férj kivonulását a vadászatra a Nulin grófban."
Tolsztoj anélkül, hogy bármit is „másolt" volna Puskintól, megőrizte „az orosz falusi élet szürkés színeit" (Belinszkij), és azt a magasrendű művészi értékkel párosuló világosságot és egyszerűséget, amely a puskini művészi tapasztalat megkerülésével egyszerűen elérhetetlen lett volna.
Van valami mély logika abban, hogy Tolsztoj pályája elején azon kevés témák egyikéhez fordult, mellyel Puskin nem foglalkozott: a Gyermekkor, Serdülőkor, Ifjúság trilógiája az orosz irodalom történetének új, talán legköltőibb fejezetét nyitotta meg.
Tolsztoj első könyvében, a gyermekkor, serdülőkor és ifjúság emlékeinek lírai anyagában nem csupán pszichológiai, hanem epikus feladatokkal is birkózik az író. Ezek között a legfontosabb: az orosz nemzeti életforma és a nemzeti jellem témája. Ebben az értelemben a trilógia sok tekintetben a Szevasztopolí elbeszélések és a Háború és béke előfutára.
S ami a legfőbb: a főszereplő jelleme „folyékony anyagának" megrajzolásakor már jelen van a nagy művészi felfedezés, a „lélek dialektikája", melyet Tolsztoj első könyve honosított meg az irodalomban, és amely attól fogva eltéphetetlenül összeforrott a nevével.
Sok esztendővel később, a Feltámadás munkálatai közben Tolsztoj visszatért ehhez a gondolatához, melyet pályája korai szakaszában mondott ki először: „Az emberek megítélésében az egyik legnagyobb tévedés, ha egyetlen szóval okosnak, butának, jónak, gonosznak, erősnek, gyengének nevezzük, határozzuk meg. Holott az ember minden, tartalmaz minden lehetőséget, az ember folyékony anyag."
Ez a „folyékony anyag" különösen érzékeny és változékony élete korai éveiben, amikor minden új nap a felfedezések és újdonságok kimeríthetetlen lehetőségeit ígéri, amikor a formálódó személyiség erkölcsi világa érzékenyen befogadja a „lét minden benyomását".
Irtyenyev alakja Tolsztoj egyik legkedvesebb, legszívből jövőbb gondolatának kifejezője: hogy az ember óriási lelki lehetőségekkel rendelkezik, hogy mozgásra, erkölcsi és lelki fejlődésre született. Tolsztojt különösen mélyen foglalkoztatta mindaz, ami hősében és az előtte egyik napról a másikra kitáruló világban új volt. Az „új" szó az első könyvnek alighanem a leggyakoribb és legjellemzőbb jelzője: belekerült két fejezet címébe is („Új szemlélet", „Új kollégák"), és az elbeszélés egyik fő motívumát fejezi ki. Tolsztoj kedvenc hősének az a tulajdonsága, hogy nem merevedik bele az élet megszokott keretei közé, hanem képes szakadatlanul változni és megújulni, „folyni", hogy változások előérzetét és zálogát jelenti. Az Ifjúságban Tolsztoj ezt a képességet, a „fejlődés erejét" közvetlenül összekapcsolja az „emberi ész mindenhatóságába" vetett hittel.

SOPRONI ANDRÁS fordítása


Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 149-153. l.