2013. július 1., hétfő

Egy hiteles ukrán elbeszélő (4)

JEVHEN HUCALO
Tréfa

I

Odafutott Illja apóhoz egy szőke fejű, szurtos kisfiú. Arca teledestele szeplővel.
-  Öregapó!
-  Mit mondasz?
-  Rihorko apó halálán van.
-  Hogy?
-  Rihorko apó halálán van, már egészen fehér és a kezét is összekulcsolta a mellén.
-  Rihorko?
-  Igen, összekulcsolta a mellén a kezét, és mindenki elment hozzá, hogy búcsút vegyen tőle. Szolomka anyó meghagyta, hogy Illja apó is menjen el hozzá elbúcsúzni.
A kisfiú egy szuszra mindent elmondott. Ott állt a fűben, meztelen lábát szétvetve, és kerekre nyílt szemét Illja apóra függesztette. Az öregapó szakállába beleakadt egy dühös méh, szárnyacskájával ide-oda csapkodott, de sehogyan sem tudott kiszabadulni. A kisfiú megsajnálta, ki akarta szabadítani az ezüstös szőrbozótból, de nem merte. Az öregapó hatalmas volt és hallgatag, félt hozzányúlni a szakállához.
A méh nem adta fel a küzdelmet, szemtelenül zümmögött, és gyenge szárnyacskáin, mint sárga cseppek, meg-megcsillantak a nap sugarai. A kisfiú nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon.
-  Öregapó!
-  Mit mondsz?
-  Öregapó, bocsássa szabadon a méhet!
-  Mit mondasz?
A kisfiú egészen közel hajolt az öreg porcos, szőrös füléhez, és elkiáltotta magát:
-  Beleakadt a szakállába egy méh, bocsássa szabadon!
Illja vaksi szemével aggodalmasan sandított beesett mellén szétterülő szakállára, s a nyugtalanul izgő-mozgó apró teremtmény felé nyúlt. A méh egy szempillantás alatt eltűnt a levegőben, és csak a fűzfa irányából lehetett sejteni útját: egyre halkuló zümmögését, amely végül teljesen elhalt.
—  Fekszik Rihorko? — kérdezte Ulja, és hogy jobban hallja a feleletet, füléhez tapasztotta lángosszerűen lapos, nagy tenyerét.
–  Fekszik és összekulcsolta a kezét!
Illja fura módon megcsóválta a fejét, mintha nem hitte volna el a hallottakat, és ahogy bozontos fejét csóválta, nyakán kidagadtak az összeaszott erek.
—  No, hát csak feküdjék még egy darabig és várjon — mondta tréfás hangon Ulja, mivel faluszerte mókás ember hírében állott.
Ravaszkás fény csillant meg szemében, de pillanatok alatt ki is aludt. A kisfiú közben elfutott. Az öregapó kezébe vette a szekercét, amelynek éle szürkén fénylett a fűben, és egy kis cölöpöt kezdett a sövénybe verni. A sövényt azért kellett megjavítani, mert meglazult, szétesett, és a tehén a legelőről hazatérve, de reggelente is, amikor kihajtották legelni, minduntalan be akart ugrani a kertbe. Ezért öreganyó mindig őrt állt bottal a kezében a sövény mellett, a tehenet ijesztgette és szörnyen szitkozódott... És ha már Illja ma hozzáfogott a sövény javításához, akkor be is kell fejeznie, Rihorko pedig várni fog egy kicsit, nem kell úgy sietnie. És persze nem is akar addig meghalni, amíg nem látja Illját. Egész életüket együtt töltötték. Együtt futkároztak pendelyben, együtt voltak legények és együtt is öregedtek meg. Nos, hát e pillanatban is együtt kell lenniük, és Rihorko akár akarja, akár nem, meg kell, hogy várja. Már nem sok munka maradt hátra, nem hagyhatja félbe, mert öreganyó úgy kinyitná a száját, hogy a falu másik végén is hallanák szidalmait.
Május volt, virágoztak a kerti fák. A fák ágait fehér-rózsaszín köd borította, amely hullámokban gördült udvarról udvarra, kertről kertre. És e ködben, amelyet nem oszlathatott szét sem a meleg idő, sem a lágyan simogató napsugár, muslicák zümmögtek, méhek döngicséltek fáradhatatlanul és buzgón. A földet zöld fűtakaró borította, szinte sajnált az ember végigmenni rajta...
Illja faragni kezdte a fűzfacölöp alsó részét, megszagolta a nyirkos, frissen faragott fát, aztán hozzáfogott, hogy beverje a fülledt talajba. Felülre fiatal, hajlékony vesszőt helyezett, amelyet az erdei tavak fölött vágott, aztán még barkás mogyoróvesszőt is.
-  És most megyek - mondta Illja fennhangon. Abban a korban volt, amikor az emberek szeretnek magukban beszélni, a környezetük azonban nem csodálkozik ezen, mert megérti: sokat átéltek ezek az emberek, emlékezetük meggyöngült, már magukban is szeretnek beszélgetni és ha szükséges, magukat is hallgatni.
A szekercét bevitte a hűvös, homályos fészerbe és a sarokba tette. Benézett a házba - az öregasszony nem volt ott. Még reggel elment a boltba sót venni, s azóta bizonyára még mindig ott van. Csak áll ott és fecseg, úgy látszik, egész eddigi élete kevés volt, hogy kibeszélje magát.
Az utat sűrű, szürke por borította, ezért a kemény, fűvel benőtt padkán haladt, ahol alig-alig tűnt elő az ösvény. Csizmájával nagyokat dobbantott, fejét feszesen tartotta, nem nézett se jobbra, se balra. Rihorkóra gondolt. Már régen megbékélt azzal a gondolattal, hogy egyszer meg kell halni. Lehet, hogy elsőként neki, de az is lehet, hogy Rihorkónak. És lám, itt van, ni!
Az út mentén nyírfák fehérlettek. Fényes, tiszta kérgük fehérlett, és apró leveleik is fényesek voltak és tiszták. Az árokban sűrű bodza tenyészett, nagy, sötétzöld csomókban alacsony növésű durva csalán kandikált elő. A falubeliek már régen csomókba rakták a szalmakötegeket, amelyekkel a hideg ellen védték a házakat, s a házak már nem látszottak olyan testeseknek, mint télen. A tetőkön levő zöld moha élénk színe lángolt, a tisztára mosott ablaküvegek mélyeknek látszottak, és e mélységben visszatükröződtek a fák és az ég. Csaknem minden tetőn nyugtalan gólyák álltak, vagy fészkükben ülve izegtek-mozogtak.
Öregapónak mozgott a szája. Magában beszélt.

II

A falu legmagasabb pontján ház áll. Tetején a szarufák meglazultak, zsúpfedelét a szél megtépázta. Újra kellene fedni, de nincs kinek. A víz pedig beszivárog, a falak tele vannak a beázás fekete foltjaival. Az ablakok félreferdültek, és az ég is ferdén tükröződik bennük. Az udvart nem fű nőtte be, gaz verte fel. Csak egy kis ösvény látszik a kerítésen levő átjárótól a ház küszöbéig. Keskeny és elárvult ez az ösvény, mert Szekletán kívül senki sem jár rajta. Szekleta jár rajta immár nyolcvan éve, mert e házban lakik. Dereka már hajlott, ezért mindig csak a földre néz. Botra támaszkodva jár, nehogy feje a földet verdesse. Kertje van Szekletának, az látja el élelemmel, s van aki tejet ad neki, vagy néhány kanál meleg borsccsal kínálja meg. Ha-ha-ha! Hiszen valamikor mi is fiatalok voltunk. Rihorko is és Szekleta is és én is. Mi ágrólszakadt, szegény legények voltunk, Szekleta pedig vagyonos ember lánya. Jómódban élt, volt mit a tejbe aprítania és volt miből öltözködnie. És szerette Rihorkót, mert szép szál, derék legény volt. Velejárt, amíg csak nem született gyereke. Rihorko ekkor azt mondta neki: házasodjunk össze, neveljük fel együtt a fiunkat, csak nem fogsz vele szajha módjára a világban bolyongani. Szekleta azonban megmakacsolta magát és kijelentette: nem megyek hozzád!... Nem akart zsellér felesége lenni. Nyáron a bokrok alatt, a pajtákban, kinn a mezőn a kazlak alatt hált vele, de feleségül nem ment hozzá, jóllehet zsírosparaszt szülei kényszerítgették rá, mert féltek a szégyentől az emberek előtt. És mi lett Rihorkóval? Nem lévén egyebe, mint a sapkája, a fejébe vágta és odábbállt... Emberi módon akart eljárni, de mivel ez az ostoba nő megkötötte magát, nem borult térdre előtte, faképnél hagyta. Szekleta aztán maga futott utána, gonosz lett, emberkerülő, soha egy jó szót nem ejtett ki a száján, csak kiabált. És a kiabálástól kihullottak az elülső fogai, úgyhogy rossz volt ránézni. Emiatt senki sem állt szívesen szembe vele, igyekezett mindig félrefordulni, vagy otthagyta... Szekleta most ebben a düledező viskóban él, amelyet a szél és a rossz idő tépáz, az emberektől kéreget egy darab kenyeret, bögre tejet, és egyre mélyebben görnyed a föld felé... Nem, nem megyek be hozzá, nem mondom meg neki, hogy Rihorko haldoklik, nem mondom neki, hogy menjen elbúcsúzni tőle. És nem is azért, mert visszautasítana. Nem utasítana vissza Szekleta, fogná a botját, és elmenne. De ha meglátná, hogy fekszik Rihorko, mellén összekulcsolt kézzel, szemében nem bánat, hanem öröm lenne. És nem bánatos szavakat mondana, hanem örömmel és rosszindulattal vegyes szavak röpködnének fogatlan szájából. És Szolomka nem türtőztetné magát, megragadná az edényfogó vasat és kikergetné Szekletát a házból... Nem, lehet, hogy nem kergetné ki ilyen alkalommal, de nem kell, hogy ott legyen ez a fogatlan vénasszony. Üljön csak ott az ő magányos házában és merengesse fénytelen szemét az útra... Ruzjához se térek be. Ruzja se tudjon semmiről. Nem, Ruzja nem szalad majd Szolomka házába, nem kér bocsánatot. Csak kiáll a kapuba, és az egész falu hallatára kiabálni fog, hogy az isten végre könyörületes volt és magához szólította Rihorkót.