2017. január 3., kedd

Szekeres József: Ismerkedés egy nagy íróval

Arbuzov Irkutszki története a Nemzeti Színházban


Balogh Viktória (1960)
2016 vége felé levélben jelentkezett Budapestről Balogh Viktória, hogy szívesen olvasott a blogon Alekszej Arbuzov drámáiról; az írás (amelynek szerzője nem más, mint első unokatestvére!) eszébe juttatta gyermekkorát, amikor is a Magyar Rádió gyermekkórusának tagjaként 1960-ban gyermekszereplőnek választották ki az Irkutszki történet egyik epizódjába. Levélváltásunk során korabeli kritikát, színlapot is küldött bizonyitékul, illetve akkori magáról egy korabeli fényképet, amely darabbeli kosztümbe öltözve ábrázolja a bájos kamaszlányt. Úgy vélem, ez a kis epizód is hozzátartozik a szovjet irodalom történetéhez, ezért helyet adok neki a blogban. (Bolonduska Ivanuska)

Kezdjük végre felfedezni Alekszej Arbuzovot. Viszonylag rövid időn belül második színdarabja kerül színre nálunk. Jobb későn, mint soha: Arbuzov mintegy negyed évszázados drámaírói pályafutása korábban is megérdemelte volna, hogy felfigyeljünk rá. Nálunk bemutatott két darabja közül a Tánya volt az első drámai kísérlete, az Irkutszki történet viszont időrendi sorrendben az utolsó. A két mű között írt gyengébbeket is, mint a Tánya és írt még az Irkutszki történetnél is kiválóbbat (igaz, hogy azt – a Tizenkettedik órát – jogosan tartja élete főművének).
Arbuzov drámaírói jellegzetességeit azonban ez a két műve is szemléletesen mutatja. Sajátos hangvételű, sajátos látásmódú író. A már említett Tizenkettedik órát kivéve egyetlen darabjában sem alkalmazza az úgynevezett arisztoteleszi dramaturgiát és tudatosan túlteszi magát a drámaírás néhány más, íratlan szabályán.
Azzal szokták vádolni például kritikusai, hogy drámáinak cselekményében feltűnően sok szerep jut a véletlennek. Egy sereg esemény nem az alakok jelleméből és konfliktusából fakad, hanem kívülről hatol be életükbe. Hogy csak nálunk ismert két drámájára utaljunk: Tánya gyermekének halála és Szergej vízbefulladása. Hasonló külső események befolyásolják Arbuzov más hőseinek életét is. Gyengesége ez az írónak? Nem. Tudatosan vállalt feltételek ezek.
Arbuzovot ugyanis a „mi"-nél sokkal jobban érdekli a „hogyan". Hősei egyáltalán nem statikusak; fejlődésükben látjuk őket, valamennyiükre jellemző egyik legismertebb darabjának címe: A hányódás évei.
Kiindulópontjában és írói állásfoglalásában Majakovszkij gyakorolta a legmélyebb hatást Arbuzovra. Újságírói működésüket mindketten a Komszomolszkaja Pravdánál fejtették ki és irodalmi munkásságukra is ez a körülmény nyomta rá bélyegét. A ma ötvenkét éves Arbuzov változatlanul az ifjúság írója, pontosabban a komszomolista ifjúságé, a komszomolisták szemével látja a világot, róluk és nekik ír. Főhősei kivétel nélkül fiatalok: a darabok kezdetén rendszerint kialakulatlan jelleműek, szinte gyerekek még – a darab végére azonban edzett, erős jellemű felnőttek. Ez Arbuzov központi problémája: az emberré válás folyamata. Nyilvánvaló, hogy ezt a folyamatot nemcsak az alakok jelleméből következő belső konfliktusok, hanem külső, a dráma szempontjából látszólag véletlen események is befolyásolhatják. Ezzel magyarázhatjuk Arbuzovnak ezt az írói „gyengeségét".
Amennyire tehát Majakovszkij költészete komszomolista állásfoglalású publicisztikai költészet, Arbuzov színháza komszomolista állásfoglalású publicisztikai színház. Mindketten a mindennapi élet apró kis tényeit gyűjtik és belőlük vonják le a nagy általánosításokat egy bizonyos meghatározott emberi és írói állásfoglalás alapján. Hangvételükben természetesen nagy köztük a különbség. Arbuzov halkabb, lefojtottabb, csehovibb. Nincs meg benne az agitátori harsányság. Jellemei nem annyira polarizáltak, mindennapiságuk – de nem. hétköznapiságuk! – egyenesen hangsúlyozott. Ezért is érezzük valamennyi alakját élő kortársunknak.


Az Irkutszki történetet nemcsak az teszi maivá és korszerűvé, hogy korunk egyik legnagyobb építkezésén játszódik. Hősei azok, akik gondolkodásukban és cselekedeteikben híven példázzák az atom- és rakétakorszak szovjet ifjúságát.
Maga a történet látszólag igen egyszerű.
Él ezen a nagy építkezésen egy Válja nevű leány. Csinos, könnyelmű teremtés, táncon és szórakozáson kívül egyéb nem is érdekli. Letudja az üzlet pénztáránál a nyolc órát (közben hol itt felejt el visszaadni tizenöt kopejkát, hol ott ötvenet), aztán rohan a moziba, a mulatságba, hogy agyonüsse valamivel az időt. Udvarlóit gyakran váltogatja, most éppen egy Viktor nevű kotrógép-kezelő a soros. Ez a kapcsolat azonban tartósabbnak bizonyul... Viktor okos, vidám, nagyszerű táncos és énekes, jóképű fiú. Válja szívesen végleg összekötné vele az életét. Nem úgy Viktor. Kicsit túlságosan rossz hírű neki ahhoz a leány, hogy házasságot kössön vele, emellett pedig kapcsolatuk így rendkívül kényelmes számára. Ekkor lép be életükbe Viktor barátja, Szergej, a kotrógép brigád vezetője. Szergej más alkat, mint Viktor. Nem nagyvárosból, Leningrádból került az építkezésre, mint barátja, hanem egy közeli halászkolhozból. Énekelni, táncolni, udvarolni sem tud úgy: a társaságban is félszegebb, ő azonban meglátja Váljában az embert, amit Viktor nem vett észre – vagy nem akart észrevenni. S amikor Viktor kereken visszautasitja Válja ajánlatát, hogy házasodjanak össze, Szergej megkéri a leány kezét, és Válja igent mond. Viktor csak most jön rá, hogy tulajdonképpen mennyire szerette Válját – de már késő, Válja Szergej felesége lesz.
A két, látszólag egyáltalán nem egymásnak való ember csodálatos házasságban él. Válja nagyszerű feleség és nagyszerű anya. S ekkor következik be a katasztrófa: Szergej egy nyári délutánon az Angarába fullad. A brigád azonban nem hagyja magára a kis családot. Elhatározzák, hogy Szergej helyét nem töltik be, ezentúl négyen végzik el ötük munkáját és Szergej keresetét Váljanak adják. Csak Viktornak nem tetszik ez a megoldás. Nem tetszik, mert ő azt szeretné, hogy a szeretett asszony a maga emberségéből éljen, szabaduljon meg végre a pénztárosnő „nincs visszaadni" mentalitásától és lássa meg az élet értelmét a munkában. Válja csak fokozatosan jön rá, hogy kegyelemkenyéren él, s most, élete külső nagy fordulatai után, következik be a nagy belső fordulat: szakmát tanul, újra dolgozni kezd, hogy végre a saját lábán álljon meg. Viktor újra közeledni próbál, Válja azonban visszautasítja.

Ez persze a történet csontváza. Más élet- és cselekményvonalak szövevénye rakja fel rá az izmokat. A mi szempontunkból azonban ezúttal ez a váz az érdekes, mert jellegzetesen mutatja Arbuzov dramaturgiai szándékait.
Első pillantásra azt mondhatná valaki, hogy ez a színdarab az Anyegin modernizált változata. Bizonyos külső hasonlóság kétségkívül felfedezhető — de ahogy az Anyegint sehol másutt elképzelni nem tudjuk, mint a XIX. század elejí nemesi Oroszország körülményei között, ugyanúgy az Irkutszki történet csakis a XX. század közepén, a Szovjetunióban képzelhető el. Nem a külső körülmények, nem a korszerű kiszólások, hanem a jellemek miatt korhoz és helyhez kötött a két mű.

A Nemzeti Színház Németh László költői szépségű fordításában hozta színre Arbuzov drámáját. A fordítás a legmagasabb irodalmi igényeket is kielégíti, színpadról is jól mondható – mégis bizonyos hiányérzetet hagy az eredeti szöveg ismerőjében. Arbuzov ugyanis tudatosan és hangsúlyozottan (ezt elméleti írásaiban is leszögezte néhányszor) a nagy szavak ellensége, ebben a színdarabjában pedig éppenséggel a legköznapibb nyelven beszélteti hőseit. Egészen sajátos hatást ér el azzal, hogy lírai jelenetekben vagány-szavakat ad a hősök szájába. Ennek a különleges íznek a visszaadására a szép fordítás csak kevés és bátortalan kísérletet tesz. Kissé furcsa Arbuzov hőseinek szájából ilyesmiket hallani: „Ég veled", vagy „Tölthetek még? — Rajta!"
Erről a hiányosságról azért kell beszélnünk, mert kiváló írónk nem egyszer bizonyította be már, hogy műfordításaiban a sajátos nyelvi ízek visszaadásának is mestere. Kár, hogy ezúttal ezt a nem is lényegtelen körülményt nem vette figyelembe.

Marton Endre rendezését mély művészi alázat, elmélyülés és líraiság jellemzi. Ezt a líraiságot jól hangsúlyozza az Arbuzov dramaturgiájához méltó monumentalitás és egyszerűség.
Nem könnyű feladat ennek a vázában egyszerű, de megvalósításában rendkívül bonyolult, sokszínű, formájában rendkívül modern darabnak a színrevitele. Arbuzov nem egyszer csak villanásokkal, félmondatos utalásokkal mutat fel egész életeket, jellemeket, s ezeknek kibontása a rendező és a színész keservesen nehéz, de hálás feladata. Marton Endre hibátlanul birkózik meg ezzel a feladattal, s a néző annak az igazi művészi könnyedségnek örülhet, amely csak a hosszú, kemény művészi munka eredményeként születhetik meg.
A kiváló rendezéssel mindössze két pontban kívánunk vitába szállni. Az egyik az előadás helyenként mutatkozó elgondolkoztató lassúsága, amely annak |következménye, hogy a nagy színpadon igen sok a szöveg és játék nélküli járás. Ez elkerülhető lenne, ha néhány jelenet kezdete nem. az előszínpadra esnék, hanem a játék már a színpad mélyén megkezdődnék. Ezzel kapcsolatos másik megjegyzésünk is, amely a kórus mozgatását illeti. Rendkívül szellemes és a mű szellemével teljesen megegyező megoldás, hogy a kórus tagjait a rendező ugyanúgy öltözteti, mint a szereplőket – tehát vagy munkaruhába vagy sötét ünneplőbe. Ezzel is hangsúlyozza az előadás (a moszkvai Vahtangov Színház előadásával ellentétben, ahol a kórus négy férfitagja frakkban lép színre), hogy a kórus lényegében az egyéni szereplők élő környezetét jelképezi. Éppen ezért üt el a helyes koncepciótól a kórus tagjainak időnként feltűnő és nyilvánvalóan szándékolt gépies beállítása, mozgása.
A szereplők közül elsőnek – nemcsak a „protokoll-sorrend" miatt – a Válját alakító Berek Katit kell kiemelnünk. Berek Katit eddig is rendkívül tehetséges fiatal színésznőnek ismertük, úgy érezzük azonban, hogy ezzel az alakításával jelentősen előrelépett és közel jutott ahhoz, amit nagy színésznőnek nevezünk. Rendkívül nehéz, bonyolult szerep ez, s nehézségét csak fokozza, hogy a szerző is viszonylag kevés segítséget ad a színésznek. Azt világosan látjuk, hogy milyen Válja (s a későbbiekben az is pontosan motiválódik, hogy miért és hogyan változik meg), arra azonban viszonylag kevés az utalás a szövegben, hogy miért ilyen. Mitől lesz egy fiatal, szép szovjet lány ennyire könnyelmű, felelőtlen, mint amilyennek a darab elején ismerjük meg Válját? Berek Kati ezt a nehézséget le tudja küzdeni, játékából megértjük, hogy túlságosan korán maradt egymagára és ezért keresett támaszt olyan emberekben, akik erkölcsi tulajdonságokban, tisztaságban alatta álltak. Bármilyen közönséges kis perszóna is látszólag ez a Válja, jelleme legmélyén mégis ott rejtőznek azok az értékes emberi tulajdonságok, amelyek miatt egy Szergejhez hasonló fiatalember felfigyelhet rá, s amelyek lehetővé teszik, hogy egy érző emberi közösség segítségével a legnehezebb helyzetben tudjon talpra állni. Berek Kati úgy fogja fel a szerepet, hogy a közönségesség a darab elején is meglehetősen háttérbe szorul (ez a magyar fordítás szövegével is összefügg) és inkább a mélyben rejtőző, értékes tulajdonságok kapnak hangsúlyt. Ilyen módon Válja alakja hamarabb válik rokonszenvessé a nézők szemében, mint ahogy a cselekmény ezt egyértelműen indokolná. Ez azonban egyáltalán nem baj. A színházi közönség nem szereti, ha becsapják, a színház nem detektívregény, a néző tudni akarja, hogy kivel érdemes rokonszenveznie.
Különösen emlékezetes alakításának az a momentuma, amikor Válja megtudja Szergej halálát. Arbuzov műveiben ez vissza-visszatérő szituáció. (Gondoljunk például Tányára gyermeke halálakor.) Az ilyen helyzetnek emberien életet adni látszólag könnyű, valójában azonban igen nehéz. Mi sem könnyebb, mint hajat tépve sikoltozni a színpadon, s lehetséges, hogy az életben sokszor így történik is – de ez nem a művészet igazsága. Berek Kati kilép a színpadra, a száradni kiakasztott ruhanemű körül téblábol, aztán a sapkáját kezdi keresgélni, mintha ez lenne e pillanatban a legfontosabb, s csak ekkor hatol végre tudatának középpontjába az előbb hallott szörnyű hír, ekkor tör ki belőle a kétségbeesett üvöltés, ekkor rohan el a folyó felé. Megrázó, emlékezetes pillanata ez az előadásnak, egyik csúcspontja a fiatal színésznő eddigi pályafutásának.
Válja barátnőjét és lakótársnőjét, Lariszát Zolnay Zsuzsa alakítja. Bár alapjában véve Váljához képest a háttérben marad, róla lényegesen többet tudunk az elején. Harmincnégy éves, a háború első napján mindenkije elpusztult Minszkben, azóta egyedül él, egyedül áll meg a maga lábán. Ahogy ő maga mondja, vőlegényét (akit persze sosem ismert) valahol Berlin alatt temették el. Az ő alakjában súlyos társadalmi problémát vetít elénk az író. A Szovjetunióban a legutóbbi népszámlálás szerint kétszáztizennégymillió ember él, s ebből mindössze kilencvennégymillió a férfi. Ez tehát azt jelenti, hogy huszonhatmillió nő eleve társtalanságra van ítélve. Lehetnek köztük nagyszerű, okos, szép, bátor emberek – a számok törvénye ellen ők sem tehetnek sokat. Ebbe a kategóriába tartozik Larisza is. Ő már leszámolt a helyzettel és a legjobb úton van ahhoz, hogy bele is törődjék. Saját sorsától félti barátnőjét, akit nagyon szeret és egy icipicit nyilván irigyel is, hiszen Váljanak még mindig megvannak az esélyei. Ám az ő sorsában is fordulat áll be, megismerkedik a fiúk főnökével, Szergyukkal, s az öregedő ember szemérmes szerelmétől kivirult a fiatalsága vége felé járó leány is. Zolnay Zsuzsa finom eszközökkel mutatja meg hősének fáradt rezignációját, mély érzéseit és bájos felvillanásokban érzékelteti velünk lelki megújulását.
Szergyuk alakja Ladányi Ferenc játékában különös hangsúlyt nyer. Arbuzov nagyon kedveli a konkrétumokat, hőseinek korát például nem hozzávetőlegesen, hanem évre szóló pontossággal adja meg (mint ahogy az események dátumát is évre, hónapra és napra konkretizálja). Szergyuk nem „mintegy ötven éves", hanem pontosan ötvenkettő. Arbuzov is annyi. Véletlen egybeesés? Ilyen tudatos írónál ez elképzelhetetlen lenne. Szergyuk az író véleményét képviseli, a fiatalok között élő, velük dolgozó, idősebb kora ellenére a világot az ő szemükkel látó, megfontolt vezetőét. Szergyuk azonban nem csupán rezonőr, nem kívülről kommentálja a cselekményt, hanem tevékeny részt vesz a cselekmény bonyolításában és megvan a maga önálló cselekményvonala is... Ladányi Ferenc azonnal a szívünkbe lopja ezt a darabos, melegszívű öreg harcost, akit a brigád tagjai nem ok nélkül neveznek Bátyónak (tulajdonképpen Apusnak; ez az oroszban így hangzik: Batya). A sokszínű, mély emberséggel teli alakításnak talán legkedvesebb mozzanata, amikor Szergyuk meglátogatja Lariszát, ezt azonban szeretné eltitkolni a fiatalok elől. Az alig félperces jelenetben annyi férfias szemérem és kisfiús ijedtség van, hogy az embernek egyszerre kell mosolyognia is, könnyeznie is.
Ladányi színészi bravúrja annál nagyobb, mivel a magyar előadásból kimaradt az eredeti darabnak egy igen fontos jelenete, amelyben Szergyuk a kórus segítségével feleleveníti emlékezetében a háborúban eltűnt egykori feleségét és azóta ugyancsak szem elől vesztett kis frontbarátnőjét. Az a mondata tehát, amelyikben rezignáltan megállapítja: „Valahogy nem volt szerencsém a nőknél" – az eredetiben meg is mutatja, a magyar előadásban csak sejteti Szergyuk gazdag előtörténetét. Ladányi ezt a nehézséget úgy küzdi le, hogy az eredeti darabot nem ismerő magyar néző észre sem veszi, hogy itt leküzdeni való nehézség volt.
Szergej szerepében Szirtes Ádám alkot maradandót – mert afölött ma már aligha lehet vita, hogy a színész műalkotása is lehet sajátosan maradandó. Pokolian nehéz szerep ez. Közel áll ahhoz, amit sematikusnak szoktak nevezni. Szirtes Ádám ragyogóan táncol ezen a borotvaélen és egyszer sem billen le róla. Pedig az író mintha még szándékosan nehezítené is a dolgát. Szergej inkább tetteiben tárulkozik fel igazán, mint szavaiban, legszebb gondolatairól ő maga mondja el: „Nem tudom én ezt megfogalmazni." Önkéntelenül is ide kívánkoznak Kulinyin szavai: „Tegyük fel, hogy ötven évvel ezelőtt egy fiatalembernek kedve támadt levelet írni szíve választottjának, s ezt írta: 'Végtelenül szeretlek, drágám. Ki sem mondhatom, mennyire szeretlek. Nincsenek rá szavaim'. Abban az időben persze az egyszerű, naív kislány azt mondta erre: ,Milyen szép!' De ha nem egy egyszerű, naiv kislányról, hanem művelt, mai lányról van szó? Meggyőződésem, hogy az ilyen lány ezt mondaná: ,Szegény fiú, milyen üres a kis fejed'”.
De Szergejnek nem üres a feje, még kevésbé a lelke. Hiszen mindenki, aki a közelébe kerül, az ő tisztaságán keresztül tisztul meg, az ő tettei és gondolatai (de nem szavai) nyomán válik különb emberré. És Szirtes Ádámnak a mostohán kiszabott szöveggel, s a viszonylag nem sok bravúrt ígérő játékkal kell elhihetővé tennie nemcsak ezt a legendásan tiszta embert, hanem azt a körülményt is, hogy halálában is élő mintakép tud maradni mindenki számára. Sikerül. Szirtes alakításában éppen az a magával ragadó, hogy a végletekig egyszerű. Csakhogy ravasz egyszerűség ám ez! Szirtes nem még egyszerű a színpadon, ő már egyszerű! Nemcsak utána csinálni volna kétségbeejtően nehéz, de pontosan elemezni is, hogyan csinálja.
A dráma egyik központi figurája – Válja mellett tulajdonképpen a másik központi hős – Viktor. Tehetséges, féktelen, harsogóan vidám fiatalember, amolyan szabályos nőcsábász. De csak a felszínen az. Valójában megsebzett lelkű kisfiú, aki nem tudja megbocsátani az életnek apja második házasságát. Sértődöttségét cinikusság mögé rejti el, de fokról fokra, előttünk mezteleníti le belső világát és érik mély érzésű, önfeláldozásra is kész, nagyszerű férfivá, Szergej méltó utódjává az emberségben. Kállai Ferenc az alaknak ezt az utóbbi vonását ragadja meg. A szépfiús, dalos-táncos féktelenséggel némileg adósunk marad, a lelki érés folyamatát azonban elmélyült kimunkálással érzékelteti. Ha szerepének csúcspontját, az esküvői vad táncjelenetet egyetlen árnyalattal sodróbbá, temperamentumosabbá tudja formálni (s ehhez minden adottsága megvan), alakítása a legkiválóbbak közé emelkedhet. A dráma szerkezetének és Arbuzov írói szándékainak megfelelően erre szükség is van, mert Viktor alakja ad hangsúlyt Váljanak és Szergejnek is. Az alak fejlődése szabályszerűen dialektikus: először nagyfokú magabiztosság (látszatra), aztán teljesen elveszti maga alól a talajt, végül célt és értelmet kap az élete. Kállai a második és a harmadik fázist magas művészi színvonalon oldja meg, az első fázisnak azonban még nincs meg játékában az a művészi hitele, amely nélkül pedig Viktor csak a cselekményben lesz központi figura – a mondanivalóban nem.
Arbuzovnál nem a szerep hossza dönti el, ki a főszereplő és ki az epizodista. Rogyiknak (Somogyvári Pál) és Lapcsenkónak (Horváth József) például szinte hajszálra azonos terjedelmű a szövege, egymás nélkül nem is jelennek meg a színen, mégis Rogyik lényegében nagy terjedelmű epizódszerep, Lapcsenko pedig rövid főszerep. Ez az állítás merésznek tűnhet fel, ha csak arra gondolunk, hogy Rogyik nemcsak részvevője, hanem alakítója is az eseményeknek, Lapcsenkó pedig látszatra csak éppen ott van a többiek között. Rogyik azonban viszonylag statikus figura, Lapcsenko ellenben alapvető fejlődésen megy át szemünk láttára: tunya, a jóra rest haspókból a híres brigádnak ha nem is a legjobb, de mindenesetre hasznos, méltó tagja lesz.
Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Rogyik szerepe elnagyolt, árnyalatlan. Rogyiknak igen jól nyomon követhető életrajza van: moszkvai fiú, tehát az irkutszkinál kulturáltabb külső körülményekhez szokott, s nemcsak szeretné, hogy ezek a körülmények Irkutszkban is javuljanak, hanem tenni is hajlandó ezért egyet-mást. Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ő javasolja a brigádnak a védnökséget Szergej elárvult családja felett. Somogyvári józanul értékeli szerepe határait, nem tolakszik az előtérbe, csiszolt mozgása és kellemes viselkedése viszont egyértelműen rokonszenvessé teszi a figurát. Lapcsenko élete Válja és Viktor életének távoli visszhangja, az ő fejlődése a főhősök fejlődésének valamiféle mellékterméke. A figura írói megoldásában éppen az a valóság pecsétje, hogy a fiúból a darab végére sem lesz a munka hőse, csak egyszerű, de a többieknél nem hátrább való munkás. Horváth József nemcsak az indulás bosszantóan nevetséges Lapcsenkóját tudja hitelessé tenni, hanem meg tudja őrizni a jellem egységét és bizonyos komikus vonásait a fejlődés magasabb fokán is.
A kórusnak – mint már említettük – fontos dramaturgiai funkció jut. Az Irkutszki történet kórusa tulajdonképpen kollektív narrátor, s mint ilyen, jól példázza a mai narrátor-megoldás közeli rokonságát az ókori görög tragédiák kórusával. Arbuzov azonban a kórust nem engedi elszemélytelenedni, minden tagját bizonyos fokú egyéniséggel ruházza fel. Jól értelmezte ezt a rendezés is, amikor legalább két tagjának (Barsi Bélára és Bitskey Tiborra gondolunk) nemcsak külső megjelenésben, hanem játékban is önálló arculatot adott. Kár, hogy Tarsoly Elemér és Téri Árpád részére már nem jutott ilyen rendezői lelemény.
Mind a négyen szépen beszélnek, mozgásuk – a már említett gépies részektől eltekintve — harmonikus és finom.
A főiskolai hallgatók közül Sinkovits László Gyenyisz jelentős szerepét kapta meg. A darab alapján Gyenyiszről két dolgot tudunk meg: nemrégiben szerelt le a katonaságtól és máris nős. Sinkovits jól illeszkedik bele a színpadi együttesbe, ha szerepének szövegét nem igyekszik is gazdagítani. Játékán egy kis megilletődöttség érzik (végre is: nem gyerekség az ország első színpadán játszani), de határozottan tehetséges színészfiókának látszik. A leányok közül Pap Éva kotnyeles Zinkája nagyon kedves, Dávid Ágnes Maja szerepében kissé tartózkodó (mintha csak arra ügyelne, hogy hiba nélkül elmondja szerepét), Pécsi Ildikó Nyura nyúlfarknyi szerepében is jó villanás. Mendelényi Vilmos és Kiss Ferenc a két kis huligán alakját őszinte játékossággal teszi életszerűvé. Bürös Gyöngyi a kórus kapcsolt részeként jó mozgáskultúráról tesz tanúbizonyságot.
Raksányi Gellért (becsípett férfi) egyetlen jelenetében levegőt tud teremteni a színpadon, Seres Erzsi (ápolónő) nagy kedvvel játssza el néhány szavas szerepét. A gyerekszereplők: Kandikó József, Kószás Éva és Balogh Viktória bájosak.
Hincz Gyula díszletei jól alkalmazkodnak a darab és a rendezés stílusához, modernek, de nem moderneskedők, egy-két jelzéssel is megadják a színhely jellegzetességeit. Szépek a vetített hátterek, nagy hangulatteremtő erejük van, mint ahogy a megnagyobbított színpad is egyértelműen utal a hatalmas távlatokra (igaz, hogy egy kis tempólassításra is vezet).



Az Irkutszki történet előadása révén a magyar közönség vérbeli drámaírót ismerhet meg Alekszej Arbuzovban, olyan drámaírót, akinek van mondanivalója, s aki ezt a mondanivalót sajátos színpadi nyelven tudja eljuttatni hozzánk. Arbuzov ért a szerkesztéshez, drámafelépítése leginkább a nagyzenekari művek felépítésére emlékeztet. Motívumait szigorú következetességgel bontja ki és viszi el kifejletükhöz, pontosan le tudja mérni az egyes szólamok helyét és súlyát, meg tudja teremteni köztük a harmóniát.
Igazán örvendetes, hogy a Nemzeti Színházban ilyen kitűnő „karmesterre" és „zenészekre" talált. 

Forrás: Színpad, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Szinházművészeti Szakosztályának Tájékoztatója 
(?1961). Szerkesztő: Szekeres József

2016. december 29., csütörtök

A mesék világa (9)

Udmurt népmese

A nagy vadász

Udmurt népi kórus
Hajdanában végtelen erdőrengetegek borították az udmurtok földjét. Előfordult, hogy az ember meg akarta látogatni a szomszédját, s míg odaért, három álló napig kószálhatott a sűrű erdőben. Félelmetes volt abban az időben az erdő: vérengző vadállatok éltek benne. Időnként kiirtottak egy-egy erdőrészt. Széles mezők, rétek zöldelltek a sötét fenyvesek helyén. De a vadállatok nem tűntek el. Éhes farkasok törtek sötét éjszakákon a falvakra, juhokat téptek szét, lovakat, teheneket öltek-sebesítettek meg.
Csinálhattak akármit, a farkasoktól nem tudtak megszabadulni az udmurtok. A szegényparasztnak már egyáltalán nem maradt jószága. Éhség fenyegette a népet, a falvakban rémes betegségek terjedtek. Haldoklott már az udmurt nép. Akkor eljött hozzájuk a Nagy Vadász, összegyűjtötte a parasztokat, s azt mondta nekik:
– Öregapáitok híres vadászok voltak hajdanán, az erdőket járták, s a mókus szemét is eltalálták, olyan jól bántak a puskával. Hová lettek a jó lövészek? Miért tűritek el a ragadozók garázdálkodását?
– Semmire sincs már erőnk – válaszolták a Nagy Vadásznak az udmurtok. – Öregapáink dicsősége harcra buzdít bennünket, de hiába teszünk akármit, annyi a farkas, hogy megszámlálni sem tudnánk őket.
Meghagyta ekkor a Nagy Vadász, hogy valamennyi vörös vásznat, kendőt, inget szedjék össze, s hozzák ide eléje. Hamarosan valóságos hegyet raktak vörös kelméikből a Nagy Vadász lába előtt az udmurtok.
– Most fonjatok belőle egy akkora kötelet – folytatta a Nagy Vadász –, hogy be lehessen keríteni vele az egész országot.
Elcsodálkoztak ezen az udmurtok, el sem tudták képzelni, mire kell ekkora nagy kötél, de engedelmesen fonni kezdték, s a Nagy Vadász kívánsága szerint hosszú csíkokra hasogatták szét hozzá a szőtteseket.
– Most fogjátok a puskáitokat – rendelkezett tovább a Nagy Vadász. – Elindulunk mindnyájan együtt, s kipusztítjuk a ragadozókat.
Aztán jelt adott, s az udmurtok megkezdték a támadást. A bekerített farkasok meg rohangáltak össze-vissza, de a vörös kötelet találták mindenfelé.
Az udmurtok megsemmisítették a gyűlölt vadállatokat, s ettől fogva virágzásnak indult az élet országukban. Évről évre gyarapodtak legelőiken a nyájak, gazdag termést adtak a mezők, s véglegesen eltűntek falvaikból a betegségek. Dicsőítették a Nagy Vadászt, s hálából a legszebb ajándékokkal akartak kedveskedni neki. De a Nagy Vadász nem fogadta el az ajándékokat.
– Nem a saját dicsőségemért, gazdagodásomért harcolok – magyarázta az udmurtoknak. – Az elnyomott népek szabadságáért küzdők, erre áldozom életemet, s hogy mindenhol boldogságban és jólétben élhessenek az emberek.
Az udmurtok akkor tudták meg szabadítójuk, a Nagy Vadász nevét, amely bejárta már az egész világot.
Szabadítójuk neve: Lenin.


GERENCSÉR ZSIGMOND fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom / A mesék világa, 1978 / 12. szám, 94-95. l.

A mesék világa (8)

Karél népmese

Mese a tükörről

Karéliai áfonya
Élt, éldegélt egy fiatal pár az öreg szülőkkel. Az ifjú férj elutazott a városba, és vásárolt ott egy kicsiny tükröt. Megvette, hazavitte, de senkinek sem mutatta meg, eldugta a párna alá. Eldugta a párna alá, a felesége meg ágyazni kezdett. Meg is találta a párna alatt a tükröt. Ránézett – hát ott egy oly igen szép, fiatal, helyre menyecske van! Rákezdett, sírt, sírt.
– Jaj – mondja –, ha már egyszer ilyen szépet, csinosat talált, elkerget majd engem, nem fog velem élni!
Bejön az anyósa:
– Miért sírsz, lányom?
– Azért sírok – mondja –, mert nézd csak, a városba küldtétek a fiatokat, és most elkerget majd engem, olyan szépet és csinosat talált, hogy én velem ezután nem fog élni.
Azt mondja az anyósa:
– Add ide, megnézem.
Megnézte:
– Édes menyem – mondja –, hát miféle szép vagy csinos lenne ez? Jaj, jaj, hová jutott, hogy ilyen öreg csúfságot talált?
Sírnak mindketten, sírnak. Bejön az öreg:
– Mit sírtok itt mind a ketten?
– Láthatod, miért sírunk – mondja a felesége. – Elküldted a fiad a városba, s látod, miféle vénasszonyt talált. Eszén van egyáltalán, hogy egy ilyen vénasszonyt...
Azt mondja az öreg:
– Mutassátok meg nekem is.
Ahogy megnézi, hát egy szakállas öregembert lát.
– Miket beszéltek – mondja –, ez egyáltalán nem vénasszony. Ez egy semmirevaló öregember. Hova jutott a fiam, igazán nem tudom, hisz ez egy vénember!
Most már hárman sírnak. Sírnak, sírnak, s hazajön a fiú:
– Mit sírtok itt mindannyian?
– Mit sírunk, hova jutottál, itt egy vénember. Szép dolgokat művelsz, szép dolgokat művelsz!
– De hát mi az, miről van szó?
– Hát ez és ez, a menyünk találta a párna alatt.
Fogta a fiú a tükröt, s mondja a feleségének:
– Gyere csak ide!
Odamegy a felesége.
– Nézz csak bele ebbe a tükörbe.
Az asszony belenéz, a férje meg kérdi:
– Nem te magad vagy-é?
– De hát én nem tudom, én vagyok-é?
Belenézett újra, a férje meg kérdi:
– Te vagy-é?
– De hát én nem tudom, én vagyok, vagy sem – mondja –, hisz én nem látom magamat.
– Nem látod magadat, pedig te vagy ez – mondja. – A tükörben látszik, hogy te magad vagy.
Megörült ám az asszony, hogy lám, ilyen fiatal, szép és helyre menyecske ő – meglátta magát.
Odahívja a fiú az anyját, mondja:
– Anyám, gyere ide! Odamegy az anyja.
– Nézd, anyám – mondja. – Nem te vagy-é itt, nem a te ráncaid ezek?
– Az ám, fiacskám az én ráncaim, én vagyok ez, én.
– Gyere ide, apám!
Odament az apja.
– Nézz most te magadra.
Megnézte – szakállas.
– Nem te vagy-é?
– De, mintha én lennék az, fiacskám.

Élnek hát, éldegélnek, folyvást a tükörben nézegetik magukat, örülnek, s élnek, a tükörbe néznek.

HARSANYI ÉVA fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom / A mesék világa, 1978 / 12. szám, 92-93. l.


2016. augusztus 2., kedd

A mesék világa (7)

Észt népmese

Hans és az ördög


Dagesztáni ezüsttálca
Egyszer elment az ördög a kocsmába bérest fogadni. Meglátott egyet a többi közt, aki igen a kedvére való volt, különösképpen azért, mert más kocsmázóknál többet jártatta a száját, meg többet is ivott. Hozzálépett, alkudni kezdett vele, s csakhamar meg is egyeztek. Bevették az egyezségbe, hogy egyiknek se szabad megharagudnia, se a gazdának a béresre, se a béresnek a gazdára. Amelyikük előbb megharagszik, annak a másik levághatja az orrát. S a Hans esztendeje a kakukk egyik kakukkolásától a másikig tartott.
Az ördög jó áldomást csapott, s mindjárt hazavitte az új bérest. Az új bérest Hansnak hívták. Hans alku közben rájött ugyan, hogy az ördög az, aki fel akarja fogadni, de avval volt, hogy mit számít az, s beállt hozzá.
Mindjárt az első nap kimentek az erdőre, hogy ültetni való gyökeres fenyőt hozzanak haza. Amint kiértek az erdőre, az ördög mindjárt nekiállt, hogy gerendavastagságú fenyőket húzgáljon ki a földből. Hans azt gondolta magában: mihez kezdjek most. De nyomban jó gondolata támadt, nagy jajveszékelés közepette a hasára tette a kezét, s elnyújtózott a földön. Az ördög mindjárt sajnálkozva kérdezte tőle:
—  No, Hans fiam, mi lelt?
—  Olyan erős csikarás állt a hasamba, hogy meg se tudok mozdulni — felelte Hans.
—  Ha így áll a dolog, hát fekhetsz, míg felnyűvöm a fenyőket — mondta az ördög.
Hans nevetve nézte fektéből, hogy cibálja kifelé az ördög a fenyőket, hogy még a foga is csikorog belé. Mikor végre készen volt a teher, az ördög átkötötte egy vastag lánccal, s megparancsolta Hansnak, hogy jöjjön és álljon neki húzni.
—  Nem, gazda, neked kell elöl menned, én majd hátulról tolom — mondta Hans.
—  Bizony, Hans, igazad van, majdnem elfelejtettem, hogy én vagyok a gazda — válaszolta nyomban az ördög.
Átvetette vállán a lánc végét, s rászólt Hansra, hogy tolja hátulról. A béres a teher mögé került, felmászott a fenyőkre, az egyiket meglovagolta, két kézzel meg az ágakba kapaszkodott, s onnan nevette az ördögöt, aki úgy húzta a terhet, hogy gőzölt a szakálla. 
Mentek egy darabig, egyszer csak megszólal az ördög:
—  Hans fiam, toljad jobban, mert nagyon nehéz húzni.
Hans azonban rá se hederített az ördög szavára, hanem elkezdett magában számolni:
—   Egy, kettő, három.
Már néhány tucatnál tartott, mikor megkérdezte az ördög:
—  Mit számolsz fiam? Hans csak kisvártatva felelt:
—  Nincs semmi különös, csak egy jókora farkasfalka jön utánunk az erdőből.
Alig ejtette ki a száján ezeket a szavakat, mikor az ördög úgy nekiiramodott, hogy csak úgy dübörgött alatta a föld, s még arra se maradt ideje, hogy egy kicsit hátrasandítson. A teher meg olyan istenigazából himbálózott, hogy Hansnak ugyan igyekeznie kellett, ha meg akart maradni a fenyőn. így rohantak egészen hazáig. A nagy száguldásban az ördög már előre se tudott figyelni, nekiütközött a ház sarkának, s betörte a fejét. Hans hideg vizet hozott, leöntötte vele, s csakhamar ismét talpra állt. Az ördög aztán megkérdezte Hanstól:
—  No, hogy tudtál megjönni a fájós hasaddal?
—  Hát, meg voltam vele akadva, de nincs mit tenni, el kell tűrni — felelte Hans. Másnap az ördög kimért hat zsák árpát, s megparancsolta Hansnak, hogy vigye a serfőzőkonyhába, készítsen belőle három nap alatt sört, s harmadnap ő maga jön megkóstolni.
Hans erre így válaszolt:
—  A tegnapi nagy rohanásban kificamítottam a lábam, egy lépést se tudok tenni, nemhogy árpát cipelni.
Az ördög hitt neki, ő maga vette hát vállára az árpát, és vitte ki a serfőzőkonyhába. Hans sántikálva botorkált utána. Mikor az ördög kiment a serfőzőkonyhából, Hans így töprengett magában:
—  Hogy tudok én ennyi árpát három nap alatt megfőzni sörnek?
Nem volt mit tenni, szekérbe fogott, felrakta az árpát, elvitte a városba, eladta, aztán sör helyett néhány hordó kátrányt vett, és azt vitte a serfőzőkonyhába.
Harmadnap kiment az ördög a serfőzőkonyhába, hogy megkóstolja a sört. Az egyik kátrányoshordónak kihúzta a dugóját, szájához emelte és egy szuszra kiitta; mikor abbahagyta az ivást, csak ennyit mondott nyelvével csettintve:
—  Na, ez jó sör volt, még a fogam is elvásolta; soha életemben nem ittam ilyen jó sört.
Eljött a szénakaszálás ideje, az ördög meg Hans is dologhoz látott. Az ördög egy vésőt vitt magával, Hans meg kaszát; az ördög a vésővel véste a füvet, Hans kaszával vágta. Evéskor azonban az ördög elkapkodta Hans elől a jobb, zsírosabb falatokat, Hansnak csak a bőrt és a csupasz csontokat hagyta. Hans azonban hamarosan megtalálta ennek az orvosságát. Mikor munkához láttak, Hans levette a nyeléről a pengét, s a puszta nyéllel kaszált.
Az ördög megkérdezte:
—  Hans, mit csinálsz, hiszen egyetlen szál füvet se vágsz le?
—  Haragszik tán érte a gazda? — tudakolta Hans.
—  Nem én — felelte rá az öreg —, csak úgy megkérdeztem.
Mikor azonban evéshez láttak, az ördög már nem kapkodta el Hans elől a legjobb falatokat.
Végül az ördögnek elment a kedve a kaszálástól. Egy szép napon így szólt Hanshoz:
—  Hans fiam, heveredjünk le aludni, s hadd dolgozzanak a szerszámok maguktól. Hans erre is hajlandó volt. Ki-ki a maga pasztájához állította a szerszámát és lefeküdt aludni.
Amint Hans meghallotta, hogy az ördög már horkol, felkelt, fogta a kaszát és levágta a maga részét, aztán visszaállította a szerszámokat oda, hol előbb is voltak, és lefeküdt aludni. Mikor az ördög felébredt és látta, hogy a Hans szerszáma elvégezte a ráeső munkát, az ő vésője meg az égvilágon semmit se csinált, elöntötte a méreg, fogta a vésőt és összetörte. Aztán kiment a hármas keresztútra és nagyot füttyentett. Erre töméntelen apró kék meg piros gúnyás kisfiú szaladt össze, mindnek kasza meg gereblye volt a vállán, s az ördög parancsára úgy nekiálltak kaszálni, gereblyézni, mint a hangyák. 
Az ördög aztán így szólt Hanshoz:
—  Hans fiam, keljünk birokra, lássuk, melyikünk az erősebb. 
—  Hiszen te még a bátyámat se tudod leteríteni, hogy akarsz akkor velem birokra kelni — felelte Hans.
—  Hívd csak ide a bátyádat, majd meglátod, hogy úgy földhöz teremtem, mint a pinty — mondta az ördög.
Hans elment az erdőbe, kicsalogatta a medvét, az ördög meg nekiesett.
—  Te csak ne motyogj, hanem ragadjuk szépen derékon egymást, s lássuk, ki győz — szólt oda neki.
A medve azonban nem sokat teketóriázott, hanem megragadta az ördög combját és borzalmasan összekarmolta. Hans a bokorból nézte, s csak nevetett, mikor az ördög a medve keze között óbégatott. Nagy nehezen és félholtan szabadult ki a medve mancsából. Mikor Hans odament hozzá, ezt mondta neki:
—  Nem jóravaló ember ez, verekedni akart, s agyon akart karmolni. Fussunk inkább versenyt.
—  Gazda, hiszen még az öcsém is elhagy, hogy akarsz velem versenyt futni — mondta Hans.
—  Hozd csak ide az öcsédet, majd meglátod, hogy elhagyom a futásban. Hans azonban előbb már egy nyúlfészekre akadt a csalitban, most bement a sűrűbe, s kiugrasztotta a nyulat. Mikor a nyúl az ördög iránt ért, Hans odaszólt neki:
—  Gazda, fuss, ott az öcsém.
Az ördög éppen a dolgát végezte, mikor odaért hozzá a nyúl, s a nagy sietségben arra se maradt ideje, hogy a nadrágját begombolja. Jó ideje kergetőzött már a nyúllal, s ki akarta fárasztani, de lecsúszott a nadrágja, s orra esett. A nyúl meg uzsgyi, be az erdőbe, hogy csak úgy szállt a por utána. Mikor Hans odament az ördöghöz, az ezt mondta neki:
—  Kifárasztottam volna én, de lecsúszott a nadrágom!
Ezután kődobásban versenyeztek. Hans azonban előbb fogott otthon egy verebet, s az ingujjába rejtette. Először az ördög dobott, olyan magasra szállt a kő, hogy már nem is látszott, s félnapig kellett várniuk, mire visszaesett. Most Hans vett egy követ a markába, s megforgatta a feje fölött: forgatás közben azonban kiröpítette ujjából a verebet, a követ meg a tenyerében hagyta. Az ördög nem vette észre a csalást, s három napig várták ott azon a helyen a kő visszajövetelét. Mikor azonban a kő harmadnap sem esett le, az ördög amondó volt, hogy megakadt valahol a felhőkben. Ezután az ördög egy nagy buzogányt hozott ki a házból, s így szólt:
—  Ezt a buzogányt a nagyapámtól örököltem, s én is az unokáimnak hagyom örökül; dobjunk most ezzel, hogy végleg tisztázzuk, ki tudja magasabbra dobni.
Az ördög megint elsőnek dobott, s ráadásul akkorát, hogy a buzogány csaknem a felhőkig szállt. Ezután Hanson volt a sor. Megfogta a nyelét, s fel akarta emelni, de még csak meg se tudta mozdítani, az ördög meg nógatta, hogy dobja el gyorsan.
Hans azonban így szólt:
—  Nem, gazduram, megvárom, míg az a felhő amott a fejünk fölé ér, akkor feldobom a tetejére.
Amint Hans végére ért a beszédnek, az ördög két kézzel ragadta meg a buzogányt, s így szólt:
—  Ne, Hans fiam, ne dobd el, nem akarok megválni az én jó buzogányomtól, az unokáimnak kell örökül hagynom.
Elérkezett az aratás ideje. Az ördög megkérdezte Hanstól:
—  No fiam, elsőnek vágod le a magad részét vagy majd később?
—  Elsőnek vágom — mondta Hans.
Az ördög beleegyezett, s Hans nekiállt aratni. A rozs szárának felső felét levágta, a félszárnyi torzsot meg otthagyta az ördögnek felnyűni. Télen Hans tiszta rozsból sütött kenyeret evett, az ördögnek meg be kellett érnie törekkenyérrel és szalmakásával.
Karórépaszedés idején így szólt az ördög Hanshoz:
—  Többet nem hagyom úgy becsapni magam, mint aratáskor, most az enyém lesz a felső rész — s mind magának vágta le a karórépa levelét.
Hans felhúzgálta a répát, s azt ette, az ördögnek azonban be kellett érnie a levelével. Ismét csak Hans kerekedett fölül!
Az ördög kovácsmunkával is foglalkozott. Kettőbe kalapálta a vasat, majd ismét egybetoldotta, de Hansnak nem mutatta meg, hogyan toldják össze a vasat. Hans minden módon próbálkozott vele, de sehogy se tudta összeforrasztani a vasat. Az ördög csak nevetett Hanson, ebben a dologban okosabb volt nála. Hans azonban ravaszsággal igyekezett kicsalni belőle a titkot.
Egyszer az ördög odajárt valahol, s mikor hazaért, Hans elébe ment és így szólt hozzá: 
 — Gazda, rájöttem a vasforrasztás nyitjára. 
Mire az ördög gyorsan rá vágta:
—  Hans fiam, akkor homokot szórtál rá!
Hans visszament a kovácsműhelybe, vörösre fújtatta a vasat, homokot szórt rá és összekalapálta. Ezzel tisztában is volt a forrasztás tudományával.
Az ördög elment a feleségével lakodalomba, s megparancsolta Hansnak, hogy sikálja tisztára a gyerekeket és vigye utánuk, majd hozzátette:
—  Felém is vess szemet, ha ott leszel.
Miután az ördög útnak indult, Hans fogta a nagy kést, bement a gyerekekhez és megölte őket. Belüket tisztára sikálta, kinyomta a szemüket, madzagra fűzte, s a nyakába akasztotta. Aztán befogta a lovat, felrakta a gyerekeket a szekérre, s a lakodalmas házhoz hajtott. Az ördög nagy örömmel jött elébe, Hans azonban mindjárt odavetette neki a gyerekek szemét. Mikor az ördög látta, hogy a gyerekek mind meg vannak ölve, kétségbeesetten kérdezte:
—  Mit tettél, Hans?
—  Csak azt, amit a gazda parancsolt. Te magad mondtad, hogy tisztára sikáljam őket, s szemet vessek feléd. — Megint az ördög melléhez dobta a szemeket. — Nem tudtam volna másképpen megsikálni őket, meg kinyomni a szemüket, csak ha meg vannak ölve.
Az ördögnek eszébe jutottak a saját szavai, s nem haragudhatott meg, mert akkor még az orrát is elveszítette volna.
Az ördög most már meg akart szabadulni Hanstól, s felküldte a feleségét a Hans ablaka előtt álló fára kakukkolni.
—  Micsoda kakukk szól most tulajdonképpen, hiszen tegnap még húshagyó alkalmából szánkóztak a gyerekek — gondolta magában Hans. 
Fogta a puskát, és egyből lelőtte az asszonyt.
Az ördög olyan dühös volt Hansra, hogy meg akarta ölni. Ezért este megkérdezte Hanstól, hova fekszik le aludni.
—  Hová másüvé, mint a kemencére — felelte az. Pedig megint csak a gabonaszárító rudakra feküdt, mint rendesen.
Az ördög éjjel fogta a nagy buzogányt, s jól odahúzott vele a kemencére. A kemencén az öregasszony tejesbödönjei álltak, s csörömpölve dőltek fel.
Mikor Hans meghallotta a csörömpölést, leszólt a rudakról:
—   Mit csinálsz, gazda, engem akartál tán agyonütni?
—  Nem, Hans, csak a csótányokat ijesztettem meg — mondta az ördög. Másik este megint megkérdezte:
—  Hans fiam, hol alszol ma éjszaka?
—  A padkán — felelte Hans.
Ehelyett azonban felmászott a kemencére. Az ördög most a padkára sózott oda éjszaka egy jókorát a buzogánnyal. Hans leszólt a kemencéről:
—  Mit csinálsz, gazda, engem akartál tán agyonütni?
—  Nem, Hans, csak a macskát ugrasztottam odébb!
Harmadik este megint megkérdezte Hanstól, amit előzőleg. Hans így válaszolt:
—  Ma este a gabonaszárító rudakra fekszem. Valójában azonban a padkára feküdt.
Az ördög éjszakának idején megint jókorát csapott a buzogánnyal a rudakra, Hans pedig ismét megkérdezte:
—  Gazda, mit csinálsz, agyon akartál tán ütni?
Az ördög azonban csak úgy válaszolt, mint korábban:
—  Nem fiam, csak a macskát kergettem el.
Mikor az ördög látta, hogy ilyen módon nem szabadul meg Hanstól, elhatározta, hogy fogja a pénzes zsákját és elmenekül, otthagyja Hansot. Ott állt a sarokban egy három pejló bőréből összevarrt pénzes zsák. Hans azonban tudomást szerzett az ördög szándékáról, és este bebújt a pénzes zsákba. Éjjel jött az ördög, sebtében hátára kapta a zsákot és futásnak eredt. Mikor már néhány mérföldet megtett, s kezdett erőt venni rajta a fáradtság, földre zöttyentette a pénzes zsákot, s így szólt:
—  Ez csak a pirospej ló volt! Hogy tudna ide érni Hans?
Hans észrevétlenül kimászott a zsákból, s így szólt:
—  Gazda, biztosan meg akartál izzasztani ezzel a nagy futással.
Az ördögnek nem maradt más hátra, szépen kifizette Hansnak a kialkudott bért. Ezzel fenékig kiürült a pénzes zsákja, s olyan szegény lett, mint a templom egere. Hans meg útnak indult, tanyát vett magának és gazda lett.
Egy hideg téli napon fát vágott az erdőben, az ördög odajött hozzá és megkérdezte:
—  Mit csinálsz, fiacskám?
—  A kezem melengetem — felelte Hans.
—  Az én kezem is erősen fázik, hadd melegítem meg  —  mondta az ördög. Hans ékekkel meghasított egy nagy tuskót, és rászólt az ördögre, hogy dugja oda a kezét. Az ördög bedugta ujjait a résbe, Hans meg kiütötte az ékeket. Az ördög úgy ordított, ugrált a nagy fájdalomtól, hogy az ég is majd leszakadt, s kérte Hansot, hogy szabadítsa ki. Hans megígérte, hogy kiszabadítja, de csak akkor, ha hoz neki egy zsák aranyat. Nagy fájdalmában az ördög megígérte, hogy teljesíti a kívánságát, s Hans kiszabadította.
Az ördög most már olyan szegény ember volt, hogy nem volt betevő falatja se. Nagy éhségében Hanshoz fordult, hogy tartsa jól. Hans megígérte, hogy enni ad neki, de nem ingyen, hanem álljon be hozzá pásztornak. Az ördög ott is maradt Hansnál pásztornak. De miután leszolgált néhány napot, s jóllakott, ellustult, csak nagy keservesen hajtotta ki a jószágot a legelőre, s már a nyitott karámkapuban lefeküdt aludni. Nagy meleg volt, a jószág egyszerre megbokrosodott, s a nyitott kapun át száguldva indult hazafelé, miközben az alvó ördögnek kitaposták a belét. Így lett vége az ördögnek.


BERECZKI GÁBOR fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 77., 83-88.l.

2016. május 21., szombat

A mesék világa (6)

Lett folklór


Hogyan győzte le a muzsik állatokat?

Réges-régen történt ez, amikor az emberek még éppen csak megtanultak szántani. Kiment egyszer egy muzsik szántani. Honnét, honnét nem, ott termett egy farkas, egy nyúl meg bögöly. Csak nézik, és csodálkoznak: ki látott már ilyen csudát? Ki ez a furcsa szerzet, aki itt a földet túrja?
– Na, majd adunk neki! – határozta el a három hencegő.
Sokáig tanakodtak, hogyan gyűrhetnék le ezt az óriást, aki ezzel a fura foglalatossággal tölti idejét. Addig tanakodtak, míg a végén azt mondja a farkas:
— Tudom már, mit csinálok: nekirontok, földhöz teremtem, azzal vége is lesz a muzsiknak!
Úgy is tett. Nekifutott a farkas, rávetette magát a muzsikra, de az, hopsz, elkapta a farkánál fogva, és odavágta a földhöz. Felüvöltött a farkas, futott vissza, ahogy a lába bírta, az erdő szélére. Megint tanakodtak az állatok, és úgy határoztak, most a nyúlon a sor. Nagyon nekibátorodott ám a kancsiszemű:
– Mit is lehet várni a farkastól? De majd én tudom, mit kell csinálni: én olyan fürge vagyok, ha nekifutok, nekirontok, mellbe taszítom, biztos, hogy földhöz teremtem.
Úgy is tett. Nekifutott a nyúl, nagyot ugrott, de a muzsik elkapta a hátsó lábát, és földhöz csapta. A nyúl sántikálva futott vissza az erdőszélre. Megint tanakodni kezdtek, ki tegyen próbát. Nem volt mit tenni, a bögölyön volt most a sor.
– Nem tudtok ti mást, csak hencegni – döngte fenyegetően. – De majd én tudom, mit kell csinálni: odarepülök, bele egyenest a muzsik szemébe, azzal biztos földhöz teremtem.
Úgy is tett. Odarepült a bögöly nagy döngessél a muzsikhoz. De a muzsik elkapta a szárnyánál fogva, letépett egy fűszálat, és beledöfte a bögölybe. Visszarepült a bögöly fűszálastól a cimboráihoz. Megszégyenítve, megbüntetve kullogott el a három hencegő, ki-ki a maga dolgára.
Így jár az, aki azt hiszi, hogy nincs nála erősebb és okosabb a világon.

SOPRONI ANDRÁS fordítása


Summás-dalok

Hej, bogár, fekete bogár,
Adj utat szántóvetőknek!
Bizony, elfáradt a lábuk,
Sok homokot megforgattak.
*
Mezőinken kilenc rendben
Szökkent kalászba a búza
Bátyám meg kilenc fortéllyal
Épített nagy csűrt magának.
*
Hej, te Riga, te szép város,
Ilyen széppé ki tett, azt mondd?
A mi lovaink ereje,
Vidzemei parasztoké.
*
Korán ébredj, te pacsirta,
Halld-e, kihajtjuk a nyájat,
Kihajtjuk az erdőszélre,
Zöld fűre, arany harmatra.
*
Tenger partján, ott élek majd,
Nem lesz soha semmi gondom:
Szántani fogom a tengert,
A halmokat boronálni,
Aranyat terem a tenger,
Ezüstöt hoznak a halmok.
*
Futkározik-e ott egér,
Ahol a menyét vadászik?
Odaülhet-e a béres,
Hol a gazdák pöffeszkednek?
*
Édes istenem, büntesd meg
Szülőapámat-anyámat,
Minek hoztak e világra,
Rabságára urainknak!
*
Tölgy gyermeke, hárs leánya
Játszani kezd a folyóval:
A tölgy makkot hajigál mind,
Könnyű koszorút a hársak.

Tölgy gyermekei, öltsetek
Fakó hársfa-koszorúkat!
Hárs lányai, vegyetek föl
Ti is kecses makk-ruhácskát!


Árva-dal

Sírnak a vadon fenyői,
Szempillákon eső-könnyek.
Gyerekek rínak a házban,
Anyjuk, apjuk nélkül.

Sír a gyors vizű kispatak,
Fröcsköli a könnycseppeket.
Könnyzáporral az út porát
Itatja az árva.

Keserű az apai ház,
Ahol idegen az asszony:
Kenyérhaj jut és szitokszó,
Daróc a derékalj.

TANDORI DEZSŐ fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 77., 81-82. l.


2016. április 14., csütörtök

A mesék világa (5)

Litván folklór


Az áfonya-lányka

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Nem volt gyermekük egy sem. Egyszer az anyó, ahogy a répát vágta, elvágta a hüvelykujját. Fújta, fújta, míglen kifújta belőle Hüvelyk Matyit. Örült nagyon az apó meg az anyó, hogy van már bojtárjuk. Ki is hajtotta a bojtár a tehenet, disznót, bárányt és velük tartott a kutyus is.
Terelgeti a nyájat, egyik dombról a másikra, mikor egyszer csak talált egy áfonyaszemet. Fújta, fújta, míglen kifútt belőle egy kislányt. Nagyon örült, hogy most majd lesz egy húgocskája, Áfonyaszem. Szép házikót épített neki, s odaköltöztette. Napközben együtt legeltettek, éjjelre meg Hüvelyk Matyi bezárta a húgát a házba és a lelkére kötötte:
– Nehogy beengedj a házba valakit, Áfonyaszem. Ahogy holnap megjövök, hozok neked egy falat kenyeret, édes tejszínt és egy darab szalonnát.
Na, úgy is tett. Reggel megjött, hozta a darab kenyeret, az édes tejszínt és a szelet szalonnát. Bekiabált akkor az ablakon:
– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet, hadd adjam oda neked a falat kenyeret, az édes tejszínt és a darab szalonnát!
A lány kinyújtotta kezecskéjét és mindent bevitt a házba. Megette, aztán mentek együtt legeltetni. Játszottak, bolyongtak, s Hüvelyk Matyi nagyon boldog volt, hogy ilyen húgocskája van.
Este újra hazahajtottak, s Hüvelyk Matyi rázárta a lányra az ajtót. S újra intette, figyelmeztette:
– Csak senkit be ne engedj, várj meg, míg újra kihajtunk. Ha szólítlak: „Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: hadd adjam oda neked a falat kenyeret, az édes tejszínt és a darab szalonnát!" – akkor nyújtsd ki a kezecskédet.
Meghallotta a farkas, hogy Hüvelyk Matyi kitanította Áfonyaszemet. Ahogy a fiú eltűnt, odasettenkedett a farkas és vastag hangon így szólt:
– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskéd: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab szalonnát!
A kislány így felelt:
– Nem az én bátyám, nem Hüvelyk Matyi vagy te: az én bátyám kedvesen, lágyan beszél, nem ilyen durva, érdes hangon.
Elment a farkas a kovácshoz és megkérte, lapítgatná meg a nyelvét. Kérdi a kovács:
– S mi lesz a fizetségem?
Feleli a farkas:
– Adok egy-egy mérő babot meg borsót!
A kovács az üllőre helyezte a farkas nyelvét, s úgy meglapogatta, hogy még a vér is kiserkent belőle. A farkas fájdalmában majd a világból rohant ki. A kovács meg kiabál:
– A fizetség!
A farkas meg, ahogy a kerítéseken át ugrált, eleresztette a bűzét.
– Nesze, a mérő babod!
Árkon-bokron át rohant, s eleresztette a bűzét:
– Nesze neked, a mérő borsód!
És egyenesen futott Áfonyaszem házához. Megáll az ablak alatt és selypegi:
– Áfonyaszem hugicám, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt, darab szalonnát!
A lányka azonban újra megtagadta:
– Nem az én bátyám, nem Hüvelyk Matyi vagy te: nem szépen beszélsz, selypegsz, az én bátyám kellemetes hangon szólít.
Mérges lett a farkas. Elrohant a rókához és kérleli:
– Róka koma, segíts becsapnom a lányt.
Odaügetett hát a róka az ablak alá, és lágy hangon így szólt:
– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab kenyeret.
És kinyújtotta a lány a kezét, s annál fogva kirántotta a farkas a házból és felfalta. Mikor aztán megjött Hüvelyk Matyi, kiáltozott az ablak alatt:
– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab szalonnát!
De a lánynak hűlt helye.
Sokáig hívogatta a bátyja. Leakasztotta akkor az ablakot, bemászott a házba. Keresi, keresi Áfonyaszemet, de sehol nem leli, csak a fogasra akasztott kendőjét találja. Sír, zokog Hüvelyk Matyi, aztán fogta a kendőt, s felakasztotta magát a fűzfára. Hazaloholt a kutya s ugat:
– Vau, vau apó, vau, vau, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!
Kikergette az öregasszony a kutyát:
– Takarodj, Hüvelyk Matyi kint legeltet a réten!
Berohant a disznó:
– Röf, röf, apó, röf, röf, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!
– Huss ki! A mi Hüvelyk Matyink legeltet!
Ugrabugrál a kecske:
– Me-e-e, apó, me-e-e, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!
– Sipirc kifele! A mi Hüvelyk Matyink legeltet!
Jött a tehén és mondja:
– Mu-u-u, apó, mu-u-u, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!
Akkor végre így szólt az anyó:
– Eridj már, nézd meg, mi történik ott, az összes állat idesereglett, s béget, bőg, ugat.
Ment az apó, hívja Hüvelyk Matyit, hívja, de mindhiába. Kereste mindenfelé, s végül meg is találta, felakasztva a fűzfára.
Hát így maradtak megint az öregek pásztor nélkül.

BOJTÁR ENDRE fordítása


Árpa kalásza

Árpa kalásza
Megszólalt halkan:
– Súlyosabb nincsen
Az árpaszemnél.

Üstöke bólong,
Mondja a komló:
– Okos vagyok ám,
Ügyes, nagyon is.

Hordóban erjed,
Szól az élesztő:
– Nélkülem ugyan
Mit kezdenétek?

Feleli nékik
A rozs a csűrből:
– Hallgassatok már,
Ej, mi beszéd ez!

Ha sikerül majd
Összekerülnünk,
Egyformák leszünk,
Bizony, testvérek.

Gazdag – dicsekszik,
Az erős – harcol,
Ha ifjú – ölel,
Megvénül – eldől.

TANDORI DEZSŐ fordítása

Lány a malomnál

Forogj, malomkő,
zakatold halkan,
hogy nem vagyok magamban.

Őrölni voltam,
búsat daloltam,
járt a malomkő gyorsan

Ne haragudj rám,
egyetlen társam,
boldogtalan a sorsom.

Bizony, ha tudnád,
malomkő, szentem,
én otthon nem pihentem,
hanem a sárban
csúszkáltam térden,
görnyedt a hátam
a jeges vízben
keserű, rossz világban.

VERESS MIKLÓS fordítása


Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 70-72., 75., 76. l.

2016. március 25., péntek

A mesék világa (4)

Belorusz népmesék


A farkas és a nőstény farkas

A nőstényfarkas egyszer megszólította a farkast. – Rosszul élsz te, farkas koma – mondta a nőstényfarkas. – Miért? – nézett rá a farkas. – Mert folyton a bokrok alatt settenkedsz, elrejtőzöl az emberek elől. – Hm – dünnyögte a farkas –, hiszen te bújsz el az emberek elől... – Nem igaz, én ott járok, ahol akarok, és senki sem lát.
– Hazudsz te, galambom! – csóválta a fejét a farkas. – Téged ugyanúgy látnak, mint engem!
– A te dolgod – felelte a nőstényfarkas –, hiszed, nem hiszed, én igazat mondok!
Gondolkodóba esett a farkas, és aztán így szólt:
– Ha így van, tegyünk próbát. Én elbújok a bokrok között, te meg eredj a mezőre. Meglátjuk, észrevesznek-e az emberek vagy sem.
– Jól van – egyezett bele a nőstényfarkas –, próbáljuk meg!
Elbújt a farkas a bokrok között, a nőstényfarkas meg kiment a mezőre. Meglátták a földművesek és kiabálni kezdtek:
– Farkas, farkas!... Fogjátok meg!
Hallotta a farkas a bokrok közül, hogy őt emlegetik, rémületében égnek állt a szőre, és már nyargalt is be az erdőbe. Nyargalt és arra gondolt: „Különös: a nőstényfarkas ment ki a mezőre, és semmi baja, én meg a bokrok közt csücsültem, és engem megláttak."
Utolérte a nőstényfarkas, és megkérdezte:
– No, kinek van igaza?
Kifújta magát a farkas, aztán így szólt:
– Neked van igazad. Most már nincs egy szavam sem. Ha nem tettünk volna próbát, sohasem hittem volna el.


A vörös meg a kopasz ember

Egyszer egy fiú a városba készült, hogy ott ügyes-bajos dolgait intézze. Azt mondta neki az apja: – Aztán csak óvakodj, fiam, a vörös meg a kopasz emberektől. – Miért óvakodjak? – Mert a vörösök nagyon ravaszak, a kopaszok meg nagyon okosak.
Nevetett a gyerek az apja tudományán, és elindult.
Útközben egy kocsma akadt az útjába. Betért a fiú a kocsmába, és ebédet kért. A vörös kocsmáros töltött neki egy tányér scsít. Eszi a fiú a levest, és nagyon dicséri:
– Ez aztán ízletes, minden kanál megér egy rubelt!
Meghallotta ezt a kocsmáros, fogta a krétát, és ahány kanállal evett a fiú a levesből, annyi rovást húzott vele az asztal lapjára.
Jóllakott a fiú, és megkérdezte a kocsmárost:
– Mennyivel tartozom a levesért?
– Száz rubellel – felelte a kocsmáros. – Kanálja egy rubel, magad mondtad.
– De honnan tudod, hány kanállal ettem?
Mutatta a kocsmáros az asztal lapját, és megszámolta a rovásokat. Éppen százig számolt.
„Úgy látszik, igaza volt apámnak – gondolta a fiú –, óvakodj a vörös embertől."
És akárhogy könyörgött, a kocsmáros elvette minden pénzét. Hazament hát a gyerek, hiszen pénz nélkül mit is kezdene a városban. Egyszer csak látja: valami ember jön vele szembe csézán, sapka nélkül, a feje meg kopasz, úgy fénylik a napon, mint egy serpenyő. „Most már végem van – gondolta a gyerek –, a vörös ember elvette a pénzemet, ez meg alighanem elveszi a lovamat is szekerestül." Letért az útról, és behajtott az erdőbe.
„Biztosan valami tolvaj ez, ha menekül az emberek elől" – gondolta a kopasz ember, és nyomába eredt a gyereknek. Utol is érte, megragadta a gallérját:
– Valld be, mit loptál?
Látta a gyerek, hogy nem tehet semmit, szépen elmondta a kopasz embernek, miért ijedt meg tőle annyira. Jót nevetett rajta a kopasz, és azt mondta:
– Jól van, gyere csak velem, majd én visszaszerzem a pénzedet.
Bementek a kocsmába. A kopasz ember körülnézett, s a tőkén észrevett egy borjúlapockát. Odament a kocsmároshoz, vállon veregette, és megkérdezte:
– Mennyit ér a lapockád?
A kocsmáros azt hitte, hogy a kopasz meg akarja venni a borjúlapockát, és azt mondta:
– Három rubelt.
Elővett a kopasz három rubelt, fizetett, fogott egy kést, és így szólt a kocsmároshoz:
– Vedd le a kabátodat.
– Minek? – csodálkozott a kocsmáros.
– Mert különben tönkremegy, amikor kivágom a lapockádat.
– Hát azt hogy képzeled, jó ember – acsarkodott a kocsmáros –, ki adja el három rubelért a saját lapockáját?
– És te hogy képzeled, hogy el lehet venni száz rubelt egy tányér egyszerű levesért? – mondta a kopasz ember.
És bárhogy csűrte-csavarta a dolgot a kocsmáros, kénytelen volt visszaadni a pénzt a fiúnak. És még a saját fele pénzét is odaadta a kopasznak, hogy ne vágja ki a lapockáját.
Örvendett a gyerek, és köszönte nagyon a kopasz jóságát:
– Adja isten – mondta –, hogy mindenki így kopaszodjon meg, mint te. Akkor nem kellene senkitől sem óvakodnom.

S. NYIRŐ JÓZSEF fordításai


Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 64-65. l.