2018. május 22., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 15)

Bulat Okudzsava: Ballada az éjszakai Moszkváról


Bella Ahmadulinának

Mikor felharsan nagy merészen
a kürtök sárgaréz szava,
szájról forró szavak lecsapnak,
mint éhes ölyvek éjszaka,
egy dallam, mint üdítő zápor,
zeng és pezseg
völgyön-hegyen:
kis zenekara a reménynek. Ő vezényel:
a szerelem.

Válások, harcok évadában
vad eső csattog hátadon,
mint ólomkorbács, és tudod jól,
hogy nincs semerre irgalom,
s már berekedt minden pasrancsnok -
akkor szóhoz jut hirtelen
kis zenekara a reménynek, s ő vezényel:
a szerelem.

A kürtök, flóták széttaposva,
a dobok bőre elrepedt,
de hej, ördögi szép as flótás,
utána minden nő eped,
a klarinétos: ifjú herceg!
S zeng cinkosan
völgyön-hegyen
kis zenekara a reménynek,
ő vezényel: a szerelem.

Rab Zsuzsa fordítása


Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő



Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát;
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása


Bella Ahmadulina: Ez a szeptember


Ez a szeptember csúful rászedett,
ez az együgyű, gyermeteg ravaszság.
Szerencsés fogást csinált: kivetett
hálójában vergődünk, kis halacskák.

Nincsen miért találkoznunk: elég
bonyolultak úgyis a szövevények.
Elhaladsz előttem s amerre mégy,
ősz fejedhez narancs növények érnek.

Ördög vigye a jövő hónapot -
az október küszöbén azt kívánom.
Adj szabadságot nekem végre, hogy
lehessen győznöm, győznöm s bosszút állnom.

E szeptemberi derű színeket
lobbant a szemben, cinkos tarkaságot,
s mint rajzórákon, buzgón levelet
körmölök neked, s válást kunyerálok.

Hogy gőgös voltam, bánom már nagyon.
Úgy elvenném hideg élét a szónak.
Legyen benned irántam irgalom.
Olyan nagyon remélem, hogy te jó vagy.

Lator László fordítása

2018. május 20., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 14)


Jaan Kross: Van



Van van valahol
van van valahol

túl letört kedven és csömörön
túl gúnyos sorson mert magad kigúnyoltál
mindent ami ártatlan öröm
túl a kínon keserű cefrén
túl a bölcs mosolyán mely csupa hideg fény:
villog mint gyermek
markában a kés
mikor fásult a test és zsibbadt a lélek
s nehéz a súly nehéz

van van valahol
van van valahol

túl a megjátszott békén
s a kétségbeesés ocsmány üledékén
túl az undor féken tartott szaván
a beletörődés ragacsos gőzén
túl a megaláztatás
szemmaró saván

van van valahol
van van valahol

túl a szemeken miknek tükre
üres üres üres üres örökre
bennük néma fojtogató vád
nem mossa már ki friss könny forró csöppje
a múlt lerakódott
száraz sóját
túl a vak szemeken melyek mint
halottak napja bámulnak meredten

van van valahol
mindig is volt valahol
minden minden minden arcból sugárzó

gyerekszem

Képes Géza fordítása


Rimma Kazakova: A névtelenek



Újságlapozó esti béke,
fotók, melyeket kitakarsz:
világháborús hősök képe,
mintha megannyi gyerekarc.
Összekarolva mind a négyen:
fénykép az ütközet előtt.
Ragyogtak kékségek az égen,
zöld fű futott be zöld mezőt.

Nevüket egy könyv sem citálja,
dalok róluk nem zengenek.
Valaki fia, kisdiákja:
valakije valakinek.
Fekszenek valahol, valami réten,
alig valamit éltek ők.
Kékségek ragyogtak az égen,
zöld fű futott be zöld mezőt.

Azt az időt, bár csupa ködből,
nem tudjuk elfelejteni.
Sudárlanak az orosz földből
a lelkek obeliszkjei.
Kis életük azt védte régen,
amit már meg sem értek ők,
hogy ragyogjon kékség az égen,
fusson be zöld fű zöld mezőt.

Veres Miklós fordítása


Tamaz Csiladze: Gyerekrajz



Vitorla árnyéka suhan
és nyíló szemhéjamra rebben.
Téli nap ébred hangosan,
ünneplős-kikeményítetten.

Álldogálok as küszöbön
s figyelem, mint valaha régen:
fehér kendő, fehér özön,
és meszelt fal villog fehéren.

Pöttöm kisfiú baktat ott,
a falhoz settenkedve lépdel,
és rajzol ákombákomot
mész-fehérre szén-feketével.

Már moccan, már életre kelt
egy lény a sok kusza vonalból.
Az egész egy kislányt jelent,
bólint, kimosolyog a falból.

A fiú szívében aludt,
várva, hogy egyszer megszülessék.
Már állni, már libegni tud,
csupa mozgás és nőiesség.

Célzás csupán még. Léptei
bizonytalanok egyelőre.
De a föld már otthon neki,
mosolyog a fura időre.

Szerelmes vagy, Jancsi bohóc!
A mi szerelmünk elviharzott.
Te még sután csetelsz-botolsz,
de tragikus-fehér az arcod.

Sejtés fut át már szíveden
egy pillanatra, és jövendöl:
majd hűtlen hűség, szerelem
vihara csap le kék egedből.

Jóslat sajdítja válladat,
egy nap nehéz kereszttel ébredsz.
A te jövendő bánatod,
akár a miénk volt, nehéz lesz.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. május 15., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 13)

Dmitro Pavlicsko: Auschwitz



Auschwitzból már nem térek vissza többé,
bár önszántamból mentem el oda.
Itt kitépett nyelvvel is hangosa
beszélnek kislányaim kis cipői.

Itt a leöltek csontvázai halmán 
megismertem az anyám kifacsart
keretű pápaszemét az ökör-
bélről, mellyel nyeregben megkötötte.

Megismertem ősz anyámat a női
fonatok sóhajában, aratás
utáni gabonaszár hidegében.

Ne keressetek itt metaforákat.
Talán nem volt apátok, tán sosem
vettetek cipőt gyermekeiteknek?

Rónay György fordítása


Paul-Erik Rummo: Játék



Játékpuskáját a fiú rásütötte
pajtására
az rányomta sebét a játéksebre
akár a filmen
s földre rogyott
játékból meghalt egészen meghalt
a játékos harcos
Egy kislány rohant oda hozzá
ki játékból az anyja volt
s a játékharcos játékanyja
csak sírt és sírt és sírt
igazi könnyeket
nem játékkönnyeket
csak folyt és folyt és folyt
végig az igazi arcon
minden könnye nagyítólencse volt
és összegyűjtött
minden igazi puskát
minden igazi háborút
minden igazi férfit
aki meghalt meghalt meghalt
valamikor
   Haj te oktalan halál
   haj te háborús halál
   borsókarót eltörő
   gyönge az inda karó nélkül -
   kiperdül a borsó
   kicsordul a könny
S az a kislány úgy sírt hogy a fiúk
már nem is értettek semmit
se játékból se igazából

Rab Zsuzsa fordítása


Alekszandr Mezsirov: Nők



Sötétben,
              alázva
                        lapultak
a porban e vértelenek…
A háboru napjai múltak,
s a fénybe kibújt e sereg.

Estélyi ruhát szabogattak,
taft volt és bársonyanyag…
Hódoltak egyéni divatnak,
viseltek egyéni hajat.

Szavuk és arcbőrük egyéni -
viszont, ha kicsit figyeled:
mind össze lehetne cserélni.
S oka épp az egyéni lehet.

Nem, mégse tucatba valóak
a szűk-szoknyás kicsi nők,
ez itt meszelőszerü kócsag,
az ott csak arasznyira nőtt!

Fölzúghat-e újra sziréna,
és végig
             szánthat-e a
szürkitő szörny-eke még a
nők tarka hadán valaha?

És győzhet-e újra a földön
az a bunkó vatta-ruha,
hogy mindent egybetöröljön?…
Vagy nem jön vissza soha?

Csorba Győző fordítása

2018. május 13., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 12)

Jurij Levitanszkij: Emlék a szögekről



A templom
szent Anna nevét viselte,
de lehet, hogy másik szentét.
Éjszaka mentem oda
mezőn átvágva, toronyiránt,
fekete szántáson át,
fekete volt az éjszaka is,
előrejutni csak úgy lehetett -
kézzel bogozva szét
a híradósok-húzta
vezetéket.
Ujjaim között, tenyeremben
csúszott a kemény drót,
lenyúzta róla a húst. 
Tüzérségünk
megfigyelő-állása
volt az a templom.
Félhomállyal volt tele,
égtek a gyertyák,
valami más fény is szüremlett,
s az óton orgonán
egyujjal játszott valaki
hosszan, konokul,
cseppenkint sajtolt ki belőle 
egy bicegő dallamot.
A tüzérségi előkészítés
kitűzütt ideje
6 óra 00 volt.
Lassan világosodott
s a templom falain
életre támadtak a régi freskók.
Balra az ajtótól
a falon
egy roppant fekete keresztről
szomorú-szeliden
Jézus szeme fénylett,
előszivárogtak a vérfoltok,
a sűrű-sötétre festett
vérfoltok a lábán, a kezén,
ahol átverték a szögek,
a tíz-tizenkét hüvelykes
óriási, fekete szögek,
váratlan kellékei a köznapi létnek
amlékeim lengő foszlányai közt,
ahol minden olyan kísérteties
és irreális.


Mirza Gelovani: Ígéret



Elöl: az ismeretlen. Már a jelen is rég volt.
Ó, milyen messze vagy! Mint a régi nyájas égbolt.
Hol van hajad? Szemednek varázsos fénye-árnya?
Hallgatsz, mint néma dámák a kártyalapba zárva.
- Meg nem halok, míg téged nem látlak újra – mondtam.
Igéretem az őröm, fegyverrel jár nyomomban.
„Én nem halok meg addig...” Bolygok a vaksötétben.
Bocsáttassék meg vétkem, ha könnyelműn ígértem!


Gleb Gorbovszkij: Menekülők



Hová mentek? Ki tudja. Messze.
Kelet felé, csak azt tudom.
Ó, hevederek szíj-keresztje!
Századok pora lábukon!…
Fejüknek árokpart a vánkos,
erdő az éji menedék.
Fölöttük lövedék-szilánkos
kínzott,
tüzek-sebezte ég.
Nyöszörög nehéz taligájuk,
gebéjük lejtőkön rohan.
Otthoni borzas kiskutyájuk
még őrzi őket komolyan.
De a szukák félnek, szükölnek,
szimatolják órákon át
a füst- és benzinszagú földek
embertelen irtózatát…
Csattog a háború kegyetlen
korbácsa hátukon vadul.
Tisztaság nyílik a szemekben
értetlenül,
ártatlanul.

Rab Zsuzsa fordításai

2018. május 10., csütörtök

A végtelenség szomja (Visszatérés 11)

Alekszandr Mezsirov: Ballada a háború előtti időkből



„Negyvenes év, végzetes év...”
D. Szamojlov

Fülledt nyárest, áll a bál. A
népbiztos-helyettesék
otthonában félhomály, a
zongorán táncos zenék.

Csöpp kezek, vállak remegnek,
az idő halk járatú. -
A kilencedikeseknek
blúza vasalás-szagú.

Béke, háború-közelbe
sodródott. E kor: határ.
„Jeles”-re, „elégtelen”-re
vizsgát tett mindenki már.

Házigazda nincs a házban,
rég nem látta otthona.
Jóllehet ma szombat este,
nem jött meg, hiába, most se -
és nem is jön már soha.

Gyermekifjak házibálja,
halkan illanó idő.
Dalra gyújt Fekete Ljálja,
s kissé nyersen zengi ő.

Cigány-anapesztusára
forrón rengnek keblei.
Zörren egy-egy ablaktábla
- kék papír még nem fedi.

S ferdén vág a mennyezetre
a zenegéptől tova,
mámorítóan lebegve
egy kis valcer dallama.

S vígan lejt a háború s a
negyvenes – a végzetes -
év felé a sok fiúcska
s párja – nem sejtik, mi lesz.

Csorba Győző fordítása


Natan Zlotnyikov: Fúvószenekar



Gyerek-emlék. Olyan könyörtelen,
mint az idő. De tiszta és sugárzó.
Hazámban szerte régenvárt esőként
vonultak
a fúvószenekarok.

Iskolánk téres udvar-négyszögén
volt a sorozó-központ. Ott búcsúztak.
A veszteségek szakadéka partján
asszonyok vitték könnyes szemüket.

Járták az újoncok a guggolóst
a részegítő harmonika-árban.
Csak nyelték a maró mahorka-füstöt
a körbenálló, néma öregek.

Az udvar-négyszög kellős közepén,
központjaként jajnak és fájdalomnak,
fúvószenekar dörgött, harsonázott
fejkendők és kenyérzsákok fölött.

Csörömpölt a réz-hangú induló. 
Mi tartottuk a kottákat elébük.
Sorakozott lassan a menetoszlop
és elindult
az állomás felé.

Aztán mindennap eggyel kevesebb
trombita szólt. És a zenészek arcát
felismertük itt-ott a menetoszlop
soraiban…

Elmúlt a nyár. Esett.
Eső szemergett akkor is, egész nap,
kiskabátunkat húztuk föl eresznek
fejünk fölé. Szedtük elő a kottát -
már nem maradt,
csak három muzsikus.

Egy trombitás, egy kürtös, egy dobos.
Mi a szokott helyünkön álldigáltunk.
Felállt a legutolsó menetoszlop,
kifolydogált az iskola-kapun.

Vad marsra zendített a zenekar,
meglengette fölöttünk, mint a zászlót.
De már nem is az udvar közepén szólt,
hanem valahol messze, legelöl.

Mi meg néztünk utána, pár kölyök.
Élesen, mint a rézkürt rijjogása,
belénk vágott a kisfiús irigység:
lám, háborúba mennek a nagyok!

Rab Zsuzsa fordítása


Alekszej Szurkov: A holt mezőn



A gát mögött háromhüvelykes
ágyúk ugatnak, s döng a mély.
A gyilkos tűzben de keserves
feküdni annak, aki él.

Rongyos csizmánk latyakban ázik,
a föld rőf-mélyen csupa sár.
Hogy unjuk: hadar és okádik
a gépfegyverből a halál.

Vaszuhatagban éjjel-nappal
megyünk a poklon át, fiúk -
de zászlóként lebeg a hajnal
a folyón túl, s nincs visszaút.

Eörsi István fordítása

2018. május 9., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 10)


Eduard Bagrickij: Gyerekkor



Vén kofák pöröltek a bazárban,
a falakról pikkely pattogott,
mikor Bugajovka rőt porában
megláttam a tündöklő napot.
Tűzforró por dőlt nagy-gomolyogva,
sodródott a fákon-bokrokon.
Hogyan mostak meg és takarókba
hogyan bugyoláltak? - nem tudom…
Mint a kőttes, nőttem-növekedtem,
szemem szürke volt, fejem fehér,
s a kvász-árus bódénál figyeltem,
hogyan rázza a csihart a szél…
Járt a népség, a nők veszekedtek,
mozdony sípolt, zúgott a bokor…
Bugajovka! Én tenálad szebbet
nem találok már soha sehol…
Vidám jussom tőled kaptam egykor,
s tiéd vagyok, örökké tiéd -
nem hiába járt el a gyerekkor
mint kő-úton zengő vaskerék,
nem hiába kószáltam nyaranta
kint a sztyeppén a tanyák között,
s kiskocsmákban kalitkás pacsirta
nem hiába, hogy rámfüttyögött…
Mennyi év… Csak tűnt az árny az árnyra…
S mégis, annyi kusza év után
megiramlik szívem dobogása
a pacsirta füttye hallatán…
Bugajovka… Kint az útkereszten
a sztyeppéről ős búval teli,
mint egy elfelejtett puszta-isten
zúg a szél s a hőt terelgeti;
messzi mély dörejjel eddig ér el
a mennydörgés – s újra csönd füröszt,
csak egy csíkos ürge jajveszékel
s ül a tarló borostái közt,
csak egy héja száll a kazlakon túl,
két szárnya a déli hőbe csap,
s az ugaron-úton újra szél fúj
s száll az ősi sztyeppe-hangulat.
Nem tudom: lehet, hogy mit se használ,
mégsem hagyom el szülőhelyem:
a platánt a puszta-mélyi háznál
s a szép ösvényt kint a sztyeppeken…

Orkán, orkán, verd a konyhakertben,
törd a napraforgót és tipord;
zúzd a füzet és fékezhetetlen
szórj be porral ösvényt és majort…
Kint a szélben vén anyóka vág át,
tehénszagú istállóba nyit,
végignyalja odabent a jószág,
trágyadombon kakas kukorít…
Hej, anyácska! Mégy az egyenetlen
udvaron s úgy lépsz a házba be:
egy-egy sajtár mind a két kezedben
csordulásig tejjel van tele.
Bugajovkán átalűz az orkán
katángkórót, ördögszekeret,
mosott ruha, szárítózsinórján,
lúgtól illatozva leng-lebeg…
A friss szélben fölrebben a csűrről,
füttyögésemtől meg is riad
s huss! - de mégsem: körözve repül föl
a füstszínű, kék galambcsapat.
Fölszálltak, s már suhannak merészen,
köröznek a házorom felett,
egy-egy galamb röpte fönt a kékben
tövig hajtott tág csavarmenet.
Nem könnyű a galambröptetőnek:
póznát fogok s hozzá fölfele
ordibálok a fönt körözőknek:
„Kremencsugi, te, mindent bele!”

Tellér Gyula fordítása


Makszim Rilszkij: Öreg füst 

szunnyad…



Öreg füst szunnyad. Izzik a nyár mint a
Tó, mit körülfognak azúr hegyek.
Padka alatt a kutya csak legyint a
Fülével, ha bosszantják a legyek.

De a legyek dongnak feketén és
Úgy rémlik, már az idő nem halad:
Megállt és megmeredt. És nincs menekvés -
Nem múlik el ez a zöld nyári nap.

Az égen mindörökre így suhog már
A magányos ölyv. Árnyékban a tyúk
Kókadtan kódorog. Az örökkévalóság
Megjött s kezével fogja homlokunk.

Képes Géza fordítása


(Folytatjuk)

2018. április 26., csütörtök

A végtelenség szomja (Viszzatérés 9)

Oszip Mandelstam: Konyhazugban



Jó a konyhazugban ülni még…
Édes szagú petróleum ég.

Éles kés, meg egy cipó fele.
Töltsd a lámpást egészen tele,

vagy ha nem, hát adj egy kötelet,
lekötjük a kosárfödelet,

majd reggel a vasútra vezess,
ahol minket senki sem keres.

Rab Zsuzsa fordítása


Alekszandr Tvardovszkij: Itt-ott a kerti tüzek…



Itt-ott a kerti tüzek füstje kél
falusi hátsó udvarokra dőlten.
Bár földre hullt a tarkálló levél,
még nem fakult ki színük az esőben.

A rögben lent a gyepszőnyeg alatt
nem sűrül még a múlás szelleme,
bár kifordult gyökérrel fölfele,
a lapát élén megadón tapad.

Az idő még nem álmos-szomorú,
a csizma sarka nem sarat cipel még,
és reggelente vígan tölti kedvét
az otthon élő nyugdíjas korú.

Végtére már azért is köszönet,
hogy nem kell változtatnod sok szokáson.
Ne érjen pánik, dolgod rendbe tedd,
mindig úgy élj, hogy batyud készen álljon.

Fodor András fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Hajlék



Pár deszkafallal kerítsd el magad - 
könnyű tákolni egyszerű kis édent.
Pirosat belé, kéket, aranyat!
És lesz a hajlék holtig menedéked.

Nyájas kis otthon. Biztos kikötő.
Jó fedezék. A gondokra legyints hát!

De orkán támad! Lerogy a tető.
Fentről megint fekete ég tekint rád.

Rab Zsuzsa fordítása


Mihail Dugyin: Mire gondoltam a rozsban?



A rozs illata, ó, de forró,
kalászba mily szépen szökell!
Szitakötő sír, zúg a dongó,
a tejes rozs közt haladsz te el.

Haladsz a zöld vágaton által,
ahol hőt a kegyelem ont,
kalász kalászt súrol nyakával,
s nem látható a horizont.

Fenn a felhő mint liba lebben.
Lábat száradt fű hurkol át.
Kinyilatkoztatás szemedben
a sötétkék búzavirág.

Éles kalász zöldsárga bajsza
horzsolja néha nyakadat.
Lépéseidre fölriadva
egy fürg előtted átszalad.

S hullámzó hőben fenn a fecskék,
mint mikor golyó záporoz.
Érett lankadtságát a földnek
hogy ontod, júliusi rozs!

Mily fénylő a föld! Milyen édes
a levegő! Szomjan nyeled.
És nincs bánat. Semmi se kétes.
Nincs, csak az érő rozstömeg.

Kálnoky László fordítása

2018. április 22., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 8)

Grigol Abasidze: Tavasz



A kert már zöldbe öltözött.
A föld már hótalan.
Virágoverálban sürög
A tavasz.
              Dolga van.

Ha csöndben lépsz, nyugton leszel
Látod, munkában áll:
Eget vakol, szántót szerel
Erdő, mező, határ.

Vizek felett fecske csiveg
Kottáz kék dallamot,
Serkenek én is,
                        segítek:
Föl! Följebb a napot!

Munkál az új!
                    A jó idő.
Nem restül, nem tunyul. 
Mi is dolgozunk. Friss erők.
Amúgy új-tavaszul.

Lázad a föld, sejt, rügy-zene,
Az ág lángot havaz.
Mondd, ez az élet kellene,
Ha nem lenne tavasz?

Bella István fordítása


Justinas Marcinkievicius: Tél, apámé



Apám nagy fáiról
rég elszállt már minden madár.
Fekete ágakra téli,
hideg csillagok hullnak.

Pihen a sok öreg mjezei szerszám,
eke, kapa, kezek, boronák.
Mintha nem lenne hova menni többé.
Nem lenne csodálkoznivaló.

Élete nehéz csodái ittmaradtak
berámázatlan, megíratlan - 
Ki rámáz be vizet-füvet?
Ki írja le a tavaszt-telet?

Figyelj csak! Hallod majd éjjelente
a közeli istállóban
hogy fújtat, hogy zihál keservesen
a megvénült, hűséges tarka.

Ez mind egyetlen gondolatba fut össze…

Tandori Dezső fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Az otthonod



Az otthonod… Meghitt állat-meleg.
A szoba, mint egy kajüt, reng veled.
A pamlag messzi útra készen mozdul,
morajló óceán az ablakon túl.
A szoba már sodródik lassudan.
Naptár a falon. Hányadika van?
Az otthon. Hosszú vándorúton szállás.
Repül veled. Feljebb. Csillagsugárzás.
És gyűrött ágynemű. Fanyar kis füst úszik.
A kisgyerek topog, csörgőt ráz, felbukik.
Kívül hideg. Nincs vissza út! Lebegve
szállunk tovább, feljebb, nem tudni, merre.
A gyermek felgügyög. Tejpára, langymeleg.
Ó, hogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek!

Rab Zsuzsa fordítása

2018. április 21., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés 7)

Bulat Okudzsava: Szentimentális induló



Remény! Majd visszatérek én,
  mikor a trombita lefújja
az utolsó csatát, magasra
  emelve hegyes könyökét.
Remény! Én életben leszek.
  Nem fedezékek sárodúja
való nekem, hanem a jóság,
  az égő gond, amely tiéd.

De hogyha száz év eltelik,
  s te is hiába vársz csodára.
Remény, ha szárnyait fölöttem
  kiterjeszti a vak halál,
szülj rá, hogy keljen fel hamar
  a megsebesült trombitásra
mielőtt engem az utolsó
  fütyülő gránát eltalál.

Ha mégis lesznek új csaták,
  s hogyha az van megírva rólam,
emet ottveszítsem,
  akkor is ott esem el én
a távoli, a hajdani,
  a régi Polgárháborúban,
s poros sisakú komisszárok
  hajolnak szótlanul fölém.

Rab Zsuzsa fordítása


Andrej Voznyeszenszkij: Ősz



Vadkacsa-szárny csattog. A védett
erdő ösvényén tovatűnő
fények: foszló pókháló-fészek,
egy-egy végső bicikli-küllő.

Kövesd a példát. Búcsúzásra
kopogj be utolszor a házba.
Egy asszony lakja. Vacsorát
nem megtérő férjnek csinált.

A reteszt – nékem félretolva
szorítja arcát kabátomra.
Mosoly futja szája-felét;
az is kihuny. Mindent megért. -
Érti az őszi táj hívását,
magház meg otthon szétnyílását…

S bár fiatalon, már didergőn
arra gondol: megáll helyén
a fa, almája bár a földön
s megáll borjával a tehén;

kemény a lét kint a szelekben
síró határban, rengetegben,
de kalászt érlel, dalt csacsog…
Ő meg majd bámul, csak zokog.

Nyúlnak deresen az ablak előtt
Aluminiumosan a mezők. 
Visz rajtuk át a dérbe mállón
a töltésig, melyen vonat pöfög
egy sor idegen, fekete lábnyom.

Illyés Gyula fordítása


Pjotr Vegin: A kert



Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya, 
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetzűett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemilének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan - 
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta ahelyett, hogy „isten veled”
azt hogy szeretlek”, kezét hátradugva.

Rab Zsuzsa fordítása