2019. június 10., hétfő

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (4)

Válogatott versei angolul
UTAZÁSOK / ПYTEШECTBHЯ

Ez Guatemalából, amaz Kubába ... 
Pályaudvarok, repülőterek ... 
Én beülök a klubterem zugába 
magam. Egy üveg sört is rendelek. 
Ti talán viszkit iddogáltok éppen. 
Üvegcsarnok. Rátok kék fény esik. 
Gyönyörködtök a mennyezet ivében, 
elnézitek, hogyan lesz újra sík, 
majd újra homorúra görbül, újra ... 
Nyugodtak vagytok. Láttatok sokat. 
Csomagotok rendben. Lemérve súlya, 
már lift röpíti lakk táskátokat... 
Én azt hittem sokáig: nem kívánok 
már több utat, gyerekkori mesét. 
De most, mint édes méreg, szétszivárog 
bennem utak hívása, messzeség ... 
A Himalája vastaréját látom. 
Tárt szárnyú sas. Hófödte, szűzi tér. 
Pálmák lengése. Korallcsipke-zátony. 
Vitorlák...
                 Egyik kék, másik fehér ...


TÁJMÚZEUM / KPAEBEДЧECKИЙ MY3EЙ

Oszlopos úrilak, kapuja nyitva -
tájmúzeum a falu főterén. 
Kicsorbult szablya. Kétlövetű flinta -
Turgenyevé.
                    Kitömött szürkegém.

Csótárok, csontok, cserép-törmelékek. 
Üveg alatt szarmata sírlelet. 
Több válfaja remek csizmakeféknek -
vakok munkái. Itt kaptak helyet.

Dáma képmása. Keskeny arc oválja, 
kék háttér, rizsporos haj, legyező. 
A hadakban huszárja.
                                  Visszavárja. 
Clavecin-pengés, sóhajba vesző ...

Szemem meresztve ácsorgok középen, 
nyakam tekergetem, téblábolok. 
Reménykedőn a régi dámát nézem. 
Csizmámból olvadt hópatak csorog.

Vándor kis fény téved a sisakokra. 
Mihez kezdjek veled, történelem? 
Elnyűtt dudák közt lépek lopakodva,
s mint macska,
                        meg-megugrom hirtelen.

Miről beszél a tárgyak némasága? 
Törött cserép. Rongy-zászló, megfakult.

Rohanunk, és
                      mint üstökös uszálya, 
húzódik életünk után a múlt.

SZÖKÉS / УХOД

Meghitt családot, házat, tűzhelyet -
amit szereztél kínnal, fáradatlan -
otthagyni egy nap teljes életed, 
s elindulni, talpfákon, egymagadban…

— Nem és nem értem! — rendülnek bele
barátaid. - Nincs erre magyarázat!

A kísértés örök. Nem bír vele 
mindig az ember. Sorsa ellen lázad.

- Hol itt a józan ész? - Ne is keresd!
Vitázzanak csak, érvekkel csatázva!…

Ülsz egy mezőn. Kavargatsz híg kölest. 
Nézel merőn a pattogó parázsba …

KERESZTES-VITÉZEK / KPECTOHOCЦbl

Annak, akit zavaros tűz éget, 
egyenes az útja, szentigaz ... 
Ahány várost láttak a vitézek, 
mind azt hitték, Jeruzsálem az. 
Dúlták, perzselték és pusztították, 
tereltek csordát és foglyokat. 
Aztán csak vállukat vonogatták: 
- Ez sem az volt! - S dőlt tovább a had.
Messze új tornyok fúródtak égbe. 
Sisakrostélyt lerántva: - Gyerünk! -
rikkantották. - Ez már az lesz végre! 
Most nem tévedünk.


OROSZ FIÚK / PYCCKИE MAЛЧИKИ

Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben, 
padlás- meg pincezugban, szerteszét,
sihederek suttogtak lelkesülten.
Oroszországról járta a beszéd.

Orosz fiúk!
                  ők rázták meg keményen 
a világot tíz kurta nap alatt, 
vezetve lovon, gépkocsin - az élen 
divíziókat és brigádokat…

S mint amikor diákkamrákban laktak 
és félhomályban bújtak könyveket -
az igazság után tovább kutattak, 
mikor kezükben kard fényeskedett.

Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta 
lángok között.
                      Ki fogságba esett: 
a fal előtt, szemét el sem takarva 
nézett a golyóval farkasszemet,

szőkén, a tiszta hit lángjában égve, 
megállt.
             Mikor sisakját vette le,
a rámeredő revolver csövébe
bámult szeme,
                      még álmokkal tele.


FÉLEK A SZÁLLODÁKTÓL / БOЮCb ГOCTИHИЦ

A szállodáktól félek. Rémület
fog el a gondolatra: hátha egyszer
         belém csorgatják újra mérgüket
a hűlt szobák a fakó szőnyegekkel.
Én félek tőlük. Jól tudom, miért. 
Az ablakrésen szél húz a szobába. 
Család-meleggel ámít és kísért 
a heverő. A függönyszárny. A lámpa. 
Én félek e szobáktól. Nem tudom, 
talán azért, mert egy ilyenben, érzem, 
magamra kell maradnom egy napon 
örökre. Menthetetlenül. Egészen.


KÜLÖNCÖK / ЧУДAKИ

Vannak különcök. Köztünk élnek ők.
A hajuk - vállig. Arcukon rajongás. 
Beszédük bölcs és ünnepi-cikornyás, 
tetteik néha furcsán meglepők. 
Szemüvegszáruk madzaggal kötözve. 
Padlásszobákban élnek, magasan. 
Benyitsz hozzájuk, s kezed csapod össze: 
rigolyás vén bolond ez, csakugyan! 
Pokróc alatt álmodnak és fülelnek: 
a kéményben vergődve sír a szél. . . 
Én néha bánom rendjét életemnek -
kevés volt a bolondság és szeszély!

ÉG / B OCEНEЙ BЫШИHE

Egy madár, egy felhőtaraj 
tapad az őszi éghez -

Egyszer, ha majd 
kibírhatatlanul nehéz lesz, 
átölelem kékjét a végtelennek, 
hozzábújok, mint anyjához a gyermek.

(A végtelenség szomja c. ciklusból. Rab Zsuzsa fordításai)

2019. május 26., vasárnap

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (3)


MOZIBAN / Mbl CTИXЛИ

Ülünk pissz nélkül. Lenyűgöz a látvány.
Bogozzuk a történet-fonalat.
Micsoda barom, aki ezek láttán 
egykedvűn ül, könnyekre nem fakad!

Vadon. Szökevény szökik. Várja anyja. 
De árulója akad. Húga az!
Zúdul felé a nézőtér haragja - 
itt mindenki a jó mellett szavaz.

Nagyot sóhajtunk, megkönnyebbedetten, 
mikor elér a tutajig! Szabad!
A sötét nézőtéren, a tömegben 
egyetlenegy rossz ember sem akad.

A VÁROSPARKBAN / B ГOPПAPKE

Büszke leány féltérden, hajzuhatagja lebontva, 
búsan egy ódon edény tört cserepére tekint.
Lány, ne tekints hosszan, szomorúan az urna-romokra: 
kőmívest hivatunk, összeragasztja megint.

S hosszan elomló lepled, a bánat angyali póza 
máris üres póz lesz, bút hazudik kegyesen. 
Kedvesebb énnekem ott az az élő, egyszerű próza:
 bokrok, esőpocsolyák, varjú a fán, eleven.

NÉMAFILM / HEMOE KИHO

A szereplők, a vásznon mind szaladva 
lépdelnek, s mint a tátogó halak, 
nyitják a szájukat. A film szalagja 
sűrűn szakad, és villanyt gyújtanak.

Diadala a néma mozdulatnak. 
Tragikus száj, kiáltástól feszül. 
Az oltár elől menyasszonyt ragadnak. 
Fátylára sár fröcsög. Hintó repül.

A szöveg elmosódott. Úgyse nézném. 
Megkap a némaság vad ereje. 
A szenvedélynek csend lapul a mélyén. 
Szótlan kiáltás. Hangtalan zene.


NYUGODTAN, KÖNNYTELEN / HET 3TИ HИKOГДA HE BblBEГAЛИ

Nem, ezek sose szöktek ki az éjbe
egy csókra, mezítláb a fagy-csiszolt
havon- S a másik átkozott szemébe
nem öntöttek vijjogva vitriolt.

Hol van a láz,
a felbuzgó, viharzó?
Szerelem? Vállat vonnak könnyeden.
Hozzád szegődnek - nem esik fölös szó.
S úgy ébrednek: nyugodtan, könnytelen.

Vénülve hogy gondolnak majd a múltra? 
Tavasz ... Nagy telihold, a vízbe süt... 
Mellettük, kezét hónuk alá fúrva, 
ásítozik alkalmi kedvesük.

(A Fölrobbant szavak c. ciklusból. Rab Zsuzsa fordításai)

2019. május 9., csütörtök

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (2)

Válogatott versek Rab Zsuzsa fordításában. Európa, 1975.



AZ ISMERETLEN / KOГДA HA ФPOHTE

Mikor a fronton végtelen utak
egy-egy elcsöndesült faluhoz értek, 
ó, hogyan hívott-vonzott a titok: 
a faluszéli fények mit ígérnek?

Szántalp se sikkant, ág se reszketett. 
Mint gázlón, léptem a tömör sötétben. 
Egy kapu megnyikordul, és lehet, 
kígyófonatú lány szökken elébem.

Ismeretlen! Mi van elöl? Mi vár? 
Lidércként hívogatnak pisla lángok. 
Matatok vakon. Megzörren a zár. 
Belépek… S fénytől elvakulva, állok.


KATONA-EMLÉK / OПОЗДAЛ

A vonatokban van valami kétségbeesettség …

Egyedül álltam a jéghártyás peronon, 
Baskíria szívében, elveszetten. 
Ha van álombéli, ha van vigasztalan, 
ez: lámpa szélhimbálta fényköre 
éjszaka, egy kis állomáson.

Feltételes megálló.
Néha vonatok húztak el előttem.
Csörömpölés maradt utánuk
és szén-korom.
Valahányszor egy vonat elhaladt,
fejemhez szorítottam tábori sapkám,
minthogyha tisztelegnék.
A vágány mellett csupasz, görbe fa.
Vigyázzba állva nézett utánuk …

Vártam: hátha, véletlenül,
mégis megáll valamelyik vonat.
Messze erdők tömbjei feketélltek.
Fölemeltem az arcom:
fölöttem megszámlálhatatlan
csillag-ármádiák.
Csillag-századok. Csillag-ezredek. Csillag-divíziók!

Egy órája késtem le a szerelvényt:
forróvízért szaladtam.
Haditörvényszék várt...
Csak álltam -
bakancsom körül megolvadt a hó,
bádog teáskanna kezemben,
a vízen már jégkéreg kocogott…

Messze, az erdő tömbjei fölött 
megláttam egy parányi csillagot. 
Egyedül ácsorgott, külön, 
a csillag-hadseregtől elmaradva …

Azt a csillagot néztem. Az meg engem.


JÖVENDÖLÉS / ГAДAЛA MHE ЦЫГAHKA

Cigányleány jövendöl, 
nézi a tenyerem.

Egész utcasor rendül -
hamudomb kőhegyen.

Ágyú lövi a tankot, 
harc dörög ott, kemény.

Megmaradunk-e, hallod, 
cigánylány, te meg én?


FÉNY / CBET

Naplót nem írtam. Untatott a tény:
sok apró részletét gyűlöltem, megvetettem.
Kápráztató, fehér pásztájú fény
zúdult szemembe, s vakított szünetlen.
És most, hogy unszolnak barátaim,
a messzeségben emléket keresnék,
de nem bukkan föl múltam tájain
egy apróság, egy villanásnyi emlék,
egy semmiség! Még ennyi sem maradt.
Nem emlékszem, csak arra, hogy zuhogva
dőlt rám az a fehér fényáradat,
s metszette a szemem, mint a borotva.


ÁDÁM / AДAM

Lomha tekintetével átölelte 
a teremtést a legelső napon, 
lombos fügefa tövében hevert le 
és elaludt. Még bágyadt volt nagyon.

Feje fölött nyugalmas ég világolt. 
Álma háborítatlan volt, szelíd. 
Látott holtakkal teli hosszú árkot, 
látta Auschwitz sötét kéményeit.

Ivadékait látta!
                        De csak fénylett 
mosolya, mint az édenkerti ég. 
Aludt édesdeden: semmit sem értett. 
A jót s a rosszat nem ismerte még.

(Az Antik kórus c. ciklusból. Illusztráció: O. Dubay – Irodalmi Szemle)

Folytatjuk

2019. május 5., vasárnap

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (1)


Válogatta, fordította, utószóval ellátta: Rab Zsuzsa


(Ismét levetettem - egy időre, persze - a Szovjet Irodalom gúzsát, mert olyan verseskönyv került a kezembe, amely szintén Rab Zsuzsa műfordítói tehetségének köszönhető és a szovjet költészet új hullámával köt össze bennünket. Egy ideig Vinokurov Tilalmas kékség c. kötetéből – Európa, 1975 – válogatunk szellemi csemegét.)

Jevgenyij Vinokurov líráját egy jó évtizede ismerték meg verskedvelő olvasóink. A szovjet költészet „új hullámával" érkezett hozzánk, neve nálunk is összefonódott Voznyeszenszkijével, Jevtusenkóéval. Az ő nemzedékükhöz tartozik, bár néhány évvel idősebb náluk, költészetének struktúrája, hangszerelése is merőben más.
Első magyar nyelvű kötete, az 1964-ben megjelent Hétköznapok gyönyöre, olyan költőről adott hírt, aki személyesen hozzánk szól, aki a lélek legbelső tájaira vezet el, olyan tájakra, ahol minden ismerős. De sohasem valamiféle ünnepélyes költői nyelven kalauzol bennünket, hanem olyan közvetlen egyszerűséggel, ahogy magunkban szoktuk végiggondolni apró-cseprő dolgainkat. Ez a különleges egyszerűség - ez Vinokurov modernsége.
Talán a háború, amit tizenhét éves korától végigharcolt, az tanította erre a dísztelen beszédre, arra, hogy igazán elemi erővel az egyszerű szavak hatnak.

Közénk ereszkedett, s velünk 
egytálból eddegélt az Isten.

Ebben a két sorban, amelyet régi századok festőinek nevében írt, alighanem a maga költészetének lényegét fogalmazta meg.
Munka közben sokat tűnődtem e költészet titkán. Mi az benne, ami nem engedi tovább sem a rafinált versélvezőt, sem a verseket egyébként csak ímmel-ámmal lapozgatót? Egyáltalán: mitől vers a vers? Mitől vers például Mandelstamnak ez a nyolc sora:

Jó a konyhazugban ülni még. 
Édesszagú petróleum ég. 
Éles kés, meg egy cipó fele. 
Töltsd a lámpát egészen tele, 
vagy ha nem, hát adj egy kötelet -
lekötjük a kosárfödelet. 
Reggel majd a vasútra vezess, 
ahol minket senki sem keres.

Nincs benne egyetlen emelt szó, egyetlen bizarr szókapcsolás. Az alapszín: szürke. Rá sötétebb szürkével felvázolva két ember. A másikat inkább csak sejteni. Csak egy késpenge villan ki a szürkéből, és a kötél riaszt meg egy pillanatra.
Konyhazug, petróleumlámpa, cipó, kosár: ezek a díszletek. Mikrovilág? Ezzel a szóval jellemezte egyszer valaki Vinokurov költészetét is. Valóban, nem a kozmoszba löki fel ökleit, nem a végtelen horizontot kémleli. Lefelé ás, kis átmérőjű területen, de olyan helyekig hatol, ahonnan felhozhatja az emberi lélek legmélyebb rétegeinek talajmintáit.
Ritkán találkoztam ennyire földön álló költővel. Nem is akar a földtől elszakadni, tudatosan vallja:

Tapintva igaz a világ. Elég már 
a libegés! Baktass völgyön-hegyen. 
A költő, az mezítlábas legyen. 
Lábujjai közt üssön át kövér sár.

Pedig emberi és költői világa két pólus között feszül. Az ügyes-bajos polgár és a próféta vitatkozik szünetlenül egymással, jóformán minden versében. A gondokkal megrakott, gyakorlatiatlan férfiember a próféta szabad nincstelenségét áhítja:

Naponta megkinoz ezer csip-csup dolog. 
Hány apró bosszúság gyötör sokszor halálra!

Élnék bibliai pusztában! Pásztorok
és csillagok között, versekről prédikálva!

Az otthon fészekmelege és a szabad felhők sziszegő hidege között szállnak ezek a sorok is:

Az otthonod . . . Meghitt állat-meleg.
A szoba, mint egy kajüt, reng veled.
A pamlag messzi útra készen mozdul,
morajló óceán az ablakon túl. . .
A gyermek felgügyög. Tejpára, langymeleg.
Ó, hogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek!

Elég neki, hogy a langymelegből lefusson a boltba s egy ravasz sikátor elvezesse a folyópartig - már világokat, éveket csavarog be.

Szatyrodban sáros sárgarépa csokra. 
Állsz, mint lógós diák, órákon át. 
És felhő, szél, folyó arcodba csapja 
a nyers szabadság régi illatát.

Ezek a versek is két ellentétes anyagból épülnek, mint Vinokurov szinte valamennyi verse. A környező valóság, a hétköznapok megnyugtatóan vaskos, szilárd köveiből és az áhított más légies, irreális anyagából. A vágyakozás ki-kicsap a semmibe, az ember azonban szinte fizikai törvényszerűséggel a valóság biztos kövei között, a „tapintva igaz" világban marad.
„A költő feladata ugyanaz, ami az iránytűé útközben: mindig az igazság égtája felé mutat" - írja egy tanulmányában a költő, másutt pedig így vall hivatásáról: - „Ha beszélhetünk a költészettel kapcsolatban haszonról, az nem kicsinyes, gyakorlati haszon. Tudatosítani a fájdalmat az emberben, megmutatni neki, mi fáj, miért fáj. Ha ezt a két kérdést meg tudja válaszolni -már majdnem gyógyít is a költő."

[Rab Zsuzsa]


KISGYEREK / PEБEНOK

A város utcáján, a zűrzavarban
döcög a töksi fejű kisgyerek.
Kockán a léte. Mint az arcvonalban.
Körül autók, csörlők, emberek.

Marka tele cukorka ragacsával. 
Hogy gonoszság is van, nem érti még. 
Háborítatlan, lassú mosolyával 
nem versenyezhet, csak az égi kék.

A város zúgó medrébe terelte. 
Kalauz harsan rá: „Vigyázz, komám!" 
Ő sértődötten megtorpan egy percre 
s durcásan néz a villamos után.

Az autókürt neki - hárfa hangja. 
Tudatlanság vigyázza lépteit. 
Hiszi, hogy sérthetetlen a nyugalma. 
Hozzá képest gyávák vagyunk mi mind.


ISKOLAKERÜLÉS / ПOБEГ C УPOKA

De jó lógni az iskolából!
Kitárva kabátom. A fán
egy nagyhangú szarka rikácsol, 
énrám árulkodik talán. 
Csupa tintamaszat az ujjam. 
Hová rohanjak? Mit tegyek? 
A szabadságtól ittasultan, 
fénytől káprázva lépkedek. 
A tanító eddig feleltet, 
az osztály padokban lapul. 
A szálak eltépve! Tekergek 
mámorosan, hazátlanul. 
Hősök mentek így lángviharba, 
máglyatűzbe mártírok! És 
bolygok a Szokolnyiki parkban, 
szívemben kéjes rettegés. 
Új zászlót bontok, s rebbenését 
alatta vonulva, lesem. 
Érzem, a nagy, tilalmas kékség 
hogy vonz édesen, bűnösen.


KAMASZOK / B ПAPK ГИTAPOЙ

A parkba tódultunk, mell-domborítva
jártunk. Egyikünk gitárt pöngetett.
Aznap először dőltünk rá a pultra, 
és rendeltünk sört málnaszörp helyett. 
Szép volt a könnyű hab pezsgő futása, 
de keserű a sör, mint az epe! 
Nyeltük azért, hősen, a gyantasárga 
italt, arcunk se fintoruk bele. 
Nem kell mostantól semmi, ami édes! 
Már nem vagyunk csokoládéfaló 
kis kölykök. Fanyar-vad, keserű-mérges 
az kell nekünk, az férfihoz való! 
A gyerekkor? Elmúlt bizony. Nem illik 
édesség hozzánk, nyalánkság, cukor. 
Fanyart, csípőset! ízlik vagy nem ízlik: 
keserűt, ami torkunkba csikar!

Mentünk hetykén tovább.
     Az öreg árus
elénkbe állt az úton, és kinált 
mézest és nápolyit és marcipános 
golyót, drazsét és cukrosmandulát!


KÁMA / KAMA

Folyik a háború egy éve már.
Ó, parti kisváros kihalt magánya!
Az öblön túl nyugodt látóhatár.
Hajókürtöknek felelget a Káma.

Hadirokkant üldögél a padon. 
Vásott köpeny, kórházi ing alatta. 
Papírra szór fél kézzel egy halom 
finánclábas dohányt és sodrogatja.

Az iskola már éppen véget ért, 
kilencedikbe jártunk.
                                 A legényke
elmondta, hogy lőtték ki jobb szemét, 
s hogy karját Rzsevnél egy repesz letépte.

Ott álldogáltam a part-magason. 
Hívott a táj, gombával teli, hallal.

Fél év se kell. És ott kúszom hason, 
mentőcsomagot tépve fel fogammal.

MÁR ELFELEDTÜK / HAM ИMEHA ИX

Már elfeledtük rég a lányokat, 
kikkel kószáltunk, vállukat ölelve, 
s lódítottunk históriát, olyat, 
hogy különb annál tőlünk ma se telne.

Holdfény, meleg. Ráérős éjszaka. 
S mi - néhány nagyhangú és zöld legényke 
hittük, hogy ami bennünk van: maga 
a szerelem sokszálú bölcsessége.

A kedves lányok egyszerű-meleg 
szerelme nem sokat nyomott a latban. 
Nevettünk rajta. S hittük, gőgösek: 
jön majd a szenvedély, a halhatatlan.

Az évek mentek. Éltünk eleget.
S most fáj, hogy vártunk, és hiába vártunk.
Ott, a régi lányok közt lehetett
az is... az is, kit végül sem találtunk.

(a Jégcsapon fénycsillám c. ciklusból)

Folytatjuk

2019. május 3., péntek

Vlagyimir Viszockij énekel...

FARKASVADÁSZAT

Inam feszül, és zakatol szivem.
De ma éppen, mint tegnap - megint
be vagyok kerítve! Bekerítve!
Üzen vigan hajtócél szerint.
Kétcsövüek leskődnek valóban,
lucfenyők a vadászt elfedik.
Bukfenceznek farkasok a hóban,
élő célpont azon mindegyik.

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.

Egyenlőtlen játszma itt a törvény, 
mert a vadász keze nem remeg. 
Szabadságunk terét kijelölték, 
biztosabban ölnek ott hiszen. 
Farkasok hagyományt ki nem ölnek, 
már anyánk emlőin is vakon 
szívtuk magunkba mint farkasköiykek: 
„Piros rongy a határ a havon!"

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.

Gyors, erős a fogsorunk, a lábunk, 
hát miért ez, most felelj, vezér: 
hogy tilalmon rést mi nem találunk, 
űzetünk biztos halál elé. 
Ősi törvény, mit tehet az ordas, 
farkasidőnk halált vicsorog. 
Az, akinek kijelölt a sorsom, 
vállhoz puskát emel s mosolyog.

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.

Én, az engedetlen, lám kitörtem
piros rongyok közül és tovább. 
Futtomban hallhatom csak mögöttem 
csudálkozó hangok moraját. 
Inam feszül, zakatol a szivem. 
De ma - nem úgy, mint tegnap - megint 
be vagyok kerítve! Bekerítve! 
Marad vadász s hajtó rendszerint.

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.



A PRELŰDÖK KORSZAKA UTÁN

A prelűdöknek kora másra váltott, 
az ostobáknak másként hazudok. 
Jó ideje nagy emberekhez járok, 
dalolni a „Farkasvadászatot".

Kiszűrődhetett bármely ablakon, 
s ki arra járt, az meghallhatott egy s mást. 
A lényeg az, hogy egy magnetofont 
beszerzett valamelyik fontos elvtárs.

S reggeli közben, amikor semmi gond még, 
családi körben piszmog a beszéd, 
halkan, hogy ne hallhassa semmi szomszéd, 
kapcsológombra tette rá kezét.

A fölvétel már biztos megkopott, 
nem is csoda, hiszen már annyit nyűtték. 
Végighallgatta a „Vadászatot", 
s a másik oldalról is valamit még.

De hogy a vége mégiscsak hiányzott, 
fölmancsolta a kagylót dühösen, 
és beleszólt: A szerzőt, a Vadászat 
szerzőjét holnap idekéretem.

Merészségemhez nem kellett ital, 
és sűrű csuklás nélkül is megálltam, 
hogy elejétől végéig a dalt 
elhörögjem előtte végre bátran.

A gyermekei kérlelték is, persze, 
hogy mosolyogjon, bár ritkán szokott. 
Kegyesen hallgatott, szemét meresztve, 
s végül tapsolni is méltóztatott.

A könyvespolcon hosszan kutatott, 
amíg pohár meg flaska összecsendült. 
És fölhördült: Jól van, na, farkasok, 
de, az ördögbe, mit jelent ez nékünk.

Mi jöhet még, ha elmúlnak az álmok -
a telefonszám és helyzet adott. 
Három éve nagy emberekhez járok 
dalolni a „Farkasvadászatot".

VERESS MIKLÓS fordításai



„VOLT MIT ELDALOLNOM..."

Vlagyimir Viszockijról

Moszkvától nem messze, egy kisváros bolhapiacán a nyolcvanas évek elején érdekes falinaptárt lehetett venni. Az amatőr műremek négy sarkában négy fénykép: balra fent Sztáliné, jobbra fent Viszockijé, baloldalt alul Alla Pugacsováé, a botrányairól híres popénekesnőé, a jobb alsó sarokban pedig Szűz Mária képe a kisdeddel... Csak bámulni lehet azt a vásári művészt, aki ilyen sűrítve el tudta mondani, mi uralkodik az egyszerű emberek fejében.

Viszockij idén [1988] lett volna ötvenéves. A halála után, hét évvel ezelőtt megindult publikációs özön, amit az elmúlt év sajtóhangneme csak fokozott, olyan pátosszal szól Viszockijról, hogy a magyar nyelv szinte nem tűri meg ezeket a fordulatokat. Nagybetűs szavak idézik a Költőt, az Alkotót, aki az Igazságot énekelte a Népnek. Bálvány lesz lassan belőle, aki életében még publikációs lehetőséget sem kapott, és ennek ellenére és éppen ezért volt már talán életében bálvány. Ha másért nem, ezért a hihetetlen népszerűségért kellett volna még életében átvennie azt a kitüntetést, amelyet tavaly november 7-én kapott posztumusz, az Állami Díjat.

Amíg élt, a költő-énekes verseit a találékony szerkesztőségek (nyilván nem önszántukból) avval utasították vissza, hogy a művei nem újak, hiszen már énekelte ezeket a verseket... Hol énekelte? Magánszervezésű koncerteken, lakásokon, bányászok között, Torontóban, még a Belügyminisztériumban is - ahová hívták, mindenhol. Egy hatalmas ország terjesztette azután a magnófelvételeket. Valószínűleg Szerb Antal tudta volna méltóképpen leírni, milyen is egy ilyen lázas este, amikor valaki új felvételeit mutatja be a barátainak, akik szemüket-fülüket az állandóan javításra szoruló, traktorzörejeket hallató készülékre tapasztják valamikor a hetvenes évek elején, a töredezett magnószalag ugrándozva hullámzik, és a percegés függönyén át egy erőteljes bariton tölti be a kicsi szobát - pedig ez a hang mintha a távoli tajgából érkezne egyenesen a kollégiumba.
Kétségtelen, hogy a Viszockij-jelenség szociológiai vizsgálódás után kiált: kik szeretik, miért most és miért így Viszockijt? Hogyan lehetséges, hogy arra is hat, akinek kétszáz szó a napi szókincse, és arra is, aki a magas irodalmat műveli ? Mindez azonban csak a művészi pálya ismeretében kérdezhető meg.
Az 1938-ban született költő tett ugyan egy bizonytalan lépést a normális életpálya felé, amikor egy műszaki főiskolán tanult fél évet, de ettől eltekintve egyenes úton jutott a Tagankára, Jurij Ljubimov színházába, amelynek egy nagy korszaka zárult le Viszockij halálával. Ha mellőzzük a kisgyermekkorát is legendákkal teletűzdelő élettörténetet, akkor talán ott kellene kezdenünk, hogy volt egy műfaj az ötvenes években, az énekelt versek (vagy ahogy oroszul nevezik, a „szerzői dalok") műfaja, ahol a vers írója énekli el a saját művét. E műfaj Bulat Okudzsavát vallja mesterének, amint Viszockij is, és hovatovább nemcsak terebélyes, hanem tekintélyes mozgalom lett belőle: művelői a Luzsnyiki Stadionban már kétszer is tartottak koncertet, amit a tévé is közvetített. Ezeken a koncerteken más a hangulat, mint a társaságban, a lakásokon, mégis feltűnő a műfaj varázsa: mert egy zúgó stadion elé kiballag egy ember, kezében egy szál gitár, és énekel. Ez az ember költő, még ha rossz is, és gondolatokat akar közölni, még ha esetlenül is, ennek az embernek mint költőnek van rangja a tömeg előtt. Ez a fajta éneklés pedig már régen létezett, amikor a beat-koncertek eksztázisa - még csak Nyugaton - elkezdett hódítani, túlélte a rock- és a pop-korszakot, a diszkót, és most fogja túlélni a heavy-metallt. Pedig itt egy ember áll ki, technikai „fegyverzet" nélkül.

Ha irodalomtörténeti mértékkel nézzük Viszockijt, akkor „ifjúkori műveiben", „első korszakában" a városi folklórt, az utcai dalokat tarthatjuk jellemző szerepnek, maszknak, stilizált hangnemnek. Az első személyben szóló lírai hősök az alvilághoz (helyesebben: egy idealizált szubkultúrához) tartoznak, íratlan törvények szerint élnek. Ez a maszk hihetetlenül sokoldalúnak bizonyult. Volt benne ifjúkori romantikus vágy egy betyárbecsületre épülő világ után (ha belegondolunk, ez különösen érthető az olyan korosztálybelieknél, akik 1958-ban voltak húszévesek, és nevelésük merev szabályok és éppen ezért hazugságok közepette zajlott). Másrészt érződött benne ennek a háború utáni nemzedéknek az irigysége a háborút megjárt férfiak iránt, akiknek akkor olyan egyértelmű volt a világ, és akiknek megadatott a kézzelfogható hősies cselekvés. Ezt az elvszerű igen-nem, jó-rossz, fekete-fehér világot játszották gyerekként az utcán (játsszák még ma is), erről álmodoztak az iskolákban a fiúk, akiket erről álmodoztattak. Harmadsorban természetesen megfelelt ez a maszk a fiatalság ösztönös lázadási formájának is, a meghökkentés, a megbotránkoztatás gesztusának, az erő demonstrálásának. Negyedik rétegében pedig volt ezeknek a daloknak egy olyan értelmük, ahol a közönséges bűnöző börtönzsargonja és sorsa változtatás nélkül egy politikai fogolyénak felelt meg, és a politikai lázadás és másként gondolkodás merész dalaiként lehetett hallgatni. (Csak utalnék rá, hogy az erre célzó megjegyzés nemrégiben meg sem jelenhetett volna a szovjet sajtóban - annál gyakrabban elemzik most.) Jellemző darabja ennek a „Ballada a gyermekkorról".
Viszockij második korszakának a művei is innen ágaznak szerteszét. Egyik műfaja a szatíra lesz, mindazok ellen, akik értékek nélkül élnek, és egyúttal azok ellen is, akik ilyen életet adnak nekik. Viktor Sklovszkij mondta Viszockijról, hogy „az embereknek, ha az ő dalait hallgatják, eszükbe jut, hogy emberek". Számszerű arányukban is jelentősek a háborús témájú dalok, de főleg azért jelentősek, mert ezekből néhány lemezen is megjelenhetett, hiszen ez a téma szent az orosz történelemben. 
A háború tehát az a szituáció Viszockij számára, ahol az ember megmérettetik, ahol csak jó és rossz létezik (mint az alvilágban). De lehetett ilyen szituáció a hegymászás, a hófúvásban betemetett teherautó és a viharos tenger is. Viszockij élesen és pontosan határolja el, mi az, amit elfogad, és mi az, amit nem. És nem lehet nála eldönteni, hogy ez vajon gyermeki, naiv értékrend, romantikus hév vagy pedig biblikus filozófia...

Viszockij harmadik korszakában, az érett költészetben mutatkozik meg az a paradoxon, hogy a fiatalon elhunyt költő lényegében bevégezte az életművét, noha életének hirtelen vetett véget a szívinfarktus. A lázadás motívuma itt allegorikus lesz. Lírai hőse: most a kötéltáncos, a körülkerített vadászterületről kitörő farkas, egyenesen a szakadékba tartó lovak és kocsisuk, a bal láb helyett csakazértis jobbal ugró atléta és a többitől eltérő járású ló. Más akar lenni, mint a többiek. Még nem érett be, amikor híres lett, és amikor a fajsúlyosabb korszaka következett, ennek elismerését a legjobban a régi Viszockij iránti rajongás nehezítette.
Ezt az érett korszakot bizonyára sokban előkészítették színházi szerepei, elsősorban a Hamlet - ebben a szerepben a budapestiek is láthatták. Eszköztelen színész volt, minden szerepben elsősorban a saját egyéniségét adta. Erős érzelmeket játszott, akrobatikus mozgással aláfestve. Filmszerepei közül is a testre szabottak, a hozzá illők voltak a legsikeresebbek.
A negyvenéves költőnél egyre gyakrabban bukkant fel a halál motívuma, utolsó verse pedig olyan, mint Jeszenyin búcsúverse - mintha előre tudta volna a halála óráját.

Van mit eldalolnom, ha a Mindenható elé állok,
Van mivel igazoljam magam Előtte.

Viszockij temetésén félmillió ember vett részt, sírja máig zarándokhely.
Majakovszkiji jelenség volt, népszerű, szerette a nyilvánosságot, a tömegek elismerését, a néptribun szerepét és önmagát - mégis magányos maradt. A durva férfiasság gesztusa nála egy szeretetéhes érzékeny lélek álcázása, sőt önbecsapása volt. Nem tisztelte a tabukat, nem akart hivatalos elismerést (bár jólesett volna neki), szeretett meghökkenteni és látványosan élni. Ugyanúgy pletykák és legendák keserítették mindkettejük hétköznapjait, bár mintha ők maguk táplálták volna a mítoszokat, mondhatni az utókorra kacsingatva éltek. Verseik közéletisége, az utcanyelvi lexika és fonetika használata, az epikusság, a versforma, a rímek - mind-mind megannyi rokon vonás. Talán a haláluk utáni sorsuk is közös: a hivatalos elismerés egy immár halott, tehát jó magaviseletű költőnek szól mindkét esetben, akiről fennmaradt egy kép, és azt mindenki a maga hasznára igyekszik formálni.
Sokat vitatkoznak azon, költő-e egyáltalán Viszockij. Versformái nem tökéletesek, a magányos gitár inkább ritmusokat játszik, mint dallamot, és a rekedt hang varázsát nem az iskolázottság, hanem az érzelmek, az egyéni hanghordozás adja. Versei egyenesen fogalmaznak, egyszerűek, a hagyományos elemzést nehezen tűri némelyikük. Van, aki problémaérzékenysége miatt a hatvanas-hetvenes évek prózavonulatában, Suksinhoz közel helyezi el a műveit. Rengeteg aktuális témát dolgoz fel, a hétköznapok bajait-gondjait. A krumpliszedésre irányított tudományos kutatók, a Bermuda-háromszög rejtélye, az egészséges életmód divatja, az önmagán kívül mindekit hülyének néző kispolgár, a valutaboltok, a „zárt" büfék, a disszidensek mind belefértek a hétszáznál több verset számláló életműbe. Ilyen értelemben korának hű tükre, enciklopédiája (vagy talán képesújságja) volt, mert neki nem számított, hogy kabarészerűen lapos-vicces vagy politikai tabutéma-e, amiről az utca és a kollégiumok zsargonján énekel. Viszockijban és kortársaiban elevenen élt az a kelet-európai hagyomány, hogy a művész veszi vállára a társadalmi bajok keresztjét azokban a korokban, amikor az értékek nem ütközhetnek meg nyíltan. Ezért nevezik az oroszok bárdoknak ezeket az énekeseket.

Viszockij dalait az előadás szuggesztivitása hitelesítette, olyannyira, hogy a nyomtatásban megjelent szöveg olvastán önkéntelenül hozzádúdolja az olvasó az igénytelen, de jellemző motívumot, intonációt. Viszockij dalait olvasni nem ugyanaz, mint hallgatni, magyar fordításban pedig szinte lehetetlen befogadni. Viszockij ritkán énekelte egyformán ugyanazt a dalt, variánsokat adott elő, és koncertenként más-más műsort mutatott be; a közönségtől függően hozott létre tulajdonképpen dalciklusokat. Az énekek alkalmiságát, a pillanat varázsát csak erősítette az a fésületlenség, formai tökéletlenség, amit egyes esztéták joggal vetnek a szemére. De költő volt, mert többet tudott az életről, mint amit tapasztalati úton meg lehet tudni.
Voznyeszenszkij a költő emlékére írott versben a „Haza lelkiismeretének" nevezte őt. Pedig Viszockij „csak" egy üresen maradt teret töltött be, és így lett alkalmas arra, hogy a nemzete számára oly fontos lelki önvizsgálat kiváltója legyen. A pátosz, ami körülveszi emlékét, nagyobbrészt ennek - az emberi lélek titokzatosságának szól.

HETÉNYI ZSUZSA

Forrás: Nagyvilág, 1988/11. szám, 1601-1604; 1709-1712.

2019. február 27., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 31)


Kersti Merilaas: Törékeny este


A fakó s szélszilánkos téli nap 
meghal, a hóbuckák közé furódva. 
Napból a bánat tenyeredbe csap, 
lépdelj, rád nézek, mint egy sakkozóra.

Utad tündér mezőségen visz át, 
kéklik az erdő, lebegő mese, 
az élet elbúcsúztat, holt fiát, 
gyászt sugall sötétlő szemfödele.

Fenyő sudarán isteni beszéd, 
béke alszik a gyökere alatt. 
Zord képet forgat életed eléd, 
oszlopot vert szívedben a harag.

Fekete szemmel lángol a boróka, 
kezed jéggé fagyasztotta a hó. 
Gyöngédség nélkül tántorogsz, mióta? 
Szegény te, gyűlölettől fáradó!

A patak jegén apró repedés, 
hómezőn tévedező nyúlnyomok, 
szánakozással jő az ébredés, 
mögötted tán kedvesed imbolyog.

Egy kézfogásban érzed: van barátod, 
szó zeng, ami a szíved teleírja, 
egykori gondolatod újra látod: 
előtted egy névtelen baka sírja.

Mintha szívedről kő gördülne el, 
lelked sirályszárnyon magasba lebben. 
Ülsz a hóbuckán, örömkönnyüvel, 
havas borókabokorral öledben.

Kormos István fordítása


Justinas Marcinkievicius: Hajnalban



Hajnalban felröppent két madár. 
Éjszaka kinőtt a fű. 
Ölelj. Szoríts.

Fehér folyók, fehér kezek 
folynak át rajtam simogatva. 
Gyermeki ágyban alszik 
a hosszú élet. 
A hajnal árnytalan.

Beröppen a föld 
erdőivel, hegyeivel, városokkal, 
elfúlva lábunk elé zuhan. 
Fel kell emelnünk. 
Megitatnunk és megetetnünk.

Tandori Dezső fordítása


David Szamojlov: Ritkábban töprengek…


Ritkábban töprengek azon, 
kinek tetszem és hogyan tetszem. 
Gyakrabban töprengek azon, 
hová megyek? hová igyekszem?

Ti csak védjétek kőkemény 
mindentudástok, büszkeségtek. 
Állok, nyomot veszítve én. 
Hová jutok?
                   Hová is érek?

Jó, rossz közt hol az út csapása? 
Sötét s a fény határa hol? 
S az ígéret külön világa, 
hol ész és nyugalom honol?

Ha a kiábrándult pimaszság
látszata mindenkit becsap, 
hol a gyengédség, férfiasság, 
pályánk erénye hol marad?

Ne a harag szentsége! Ne
szenteljék meg a gyűlölséget! 
Szó, mért a gyilkos tőr hegye 
legyen, amihez mérnek téged?

Ki már érintett szavakat, 
az acélt jobb ha messze hagyja, 
hűség és tisztesség miatt 
nem kell esküdjön pengevasra.

Add csak a tőrt annak, ki fél, 
ki szóra gyenge, hazug ember... 
Itt aki él, másképp beszél. 
Ez minden. És több semmi sem kell.

Fodor András fordítása

2019. január 27., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 30)

Rimma Kazakova: Fiatalok



Fiatalok vagyunk. Stoppolt harisnya rajtunk.
Meg mennyi bűn. Jaj, mennyi zord szülő.
De kedvünket, mit függöny mögé rejtünk,
lobogtatja a tavasz-levegő.
Mennyi babát hagytunk a gyerekkorban!
És most, mint megálmodtuk valaha,
hívnak a fiúk sötét esti parkban
hintázni, eszpresszóba, moziba.
Ők megbocsájtják únt kartonruhánkat,
ők megbocsájtják viseltes cipőnk.
Fiatalok vagyunk. Fehérfogú, vidám had,
szemünkben csak mosoly van, semmi könny.
Meg esték illata: csupa orgona, menta,
kavics csikordul, zizzen a homok.
Fiatalok vagyunk. Szemünk szigorú, mint a
vitáink s gyakran bolyongunk gyalog.
Tavaszhitünk ne hagyja senki cserben,
ha közelít komoly felnőttkorunk,
ha felnőtt értelemmel fölszerelten
az ismeretlen útra indulunk.
Első nemünket, első igenünket
nem áruljuk el, bármi-bárki volt.
S nem húzhatja annyi pénz a zsebünket,
hogy többet érjen, mint a telihold.
Ránk munka vár: nem indulunk hiába -
az élet üllő, mi a kalapács.
Fiatal vagy. Tükörbe vagy folyóba
fiatal szemmel kell hogy beleláss.

Veress Miklós fordítása


Alekszandr Mezsirov: Viták



Akkor mi nem vitáztunk semmiről. -
Elosztottunk kétszersültet, szalonnát, 
a hó alól Szinyavino körül 
víz is került, olthatta bárki szomját.

Küszködtünk, hogy ne zúzzon szét a tél. 
Sikerült? Néhánynak tán. Vagy nekik sem…
A tűzhöz húzódtunk, s a szélinél 
megpörkölődtünk - elszunyván - nem egyszer.

S ha olykor nyújtózkodni egy kicsit 
arrább mozdultunk: sortűz vágta végig 
a tűlevél-avart, golyó sivít 
a fedezékben, s por kereng az égig.

A Szinyavinszki forrás ideje 
lejárt - csak használt patronok maradtak. 
Most folyton vitákkal vagyunk tele: 
problémáink a lelkűnkbe ragadtak.

Most téli éjszakákon hajnalig 
s hószikrázó, fényes napok során át 
erősködünk: vigyázz, mondd érveid, 
kölyök konokságával védd a vártád!

Vitatkozunk, s hevünk föl-föllobog; 
örök veszély tapad minden vitánkhoz. 
Minthogyha puskaport egyik marok 
másikba méreget - közel a lánghoz.

Csorba Győző fordítása

Junna Moric: Ködös hajnalon

Mihail Szvetlov emlékének



Várótermek voltak hálószobáim, 
asztalaim távíróoszlopok, 
mikor január fagyos éjszakáin 
fázott az is, kinek jutott vacok.
Fagyott kezem néha a trolibuszban 
engedett föl és sajgott tüzesen. 
Anyámtól én örökre elbúcsúztam, 
anyám, nővérem közt se volt helyem.

Betűikben ott tántorgott a szégyen 
fájdalmasan és értetlenkedem: 
hisz kémiából nem is olyan régen 
én lettem első a vetélkedőn!

Közben én, boldog verejtékben úszva 
bámultam minden harmadik napon 
az étkezőben a kenyérre, húsra, 
néha kompót is volt tányéromon,

lógott rajtam a blúz, a sál, a csapzott, 
esőben-hóban-egy viharkabát. 
Rég messze láttam úszni elszalasztott 
lehetőségek ingó csónakát.

Jártam, felgyűrt gallérral, értve lassan, 
hogy rosszul áll a dolgom, meglehet. 
A postán békén ülhettem magamban, 
ott írogattam hetyke verseket.

Nem mentem vacsorára este hétre, 
ha barátaim hívtak. Csöndesen 
ballagtam, arany lábnyomokba lépve, 
s nem írtam úgy, hogy sorsom jobb legyen.

Állomás padján bóbiskolva, láttam: 
valahol, túl a havas halmokon 
anyám, biztostűvel tűzött kabátban, 
megcsókolja büntetlen homlokom.

Tizennyolc éves arcú, szép, mosolygó 
álom suhant... Látom, ocsúdva még... 
Fejemhez tűzve cédula: „Csavargó! 
Holnap ebédre várnak Szvetlovék!"

Rab Zsuzsa fordítása