Válogatás az üzbég irodalomból (3)

SZÁRVÁR AZIMOV
Barátomról

Életem során sokféle emberrel találkoztam — tapintatossal és barátságossal, gorombával és lelketlennel. Ő más volt, mint a többiek. Szelíd lelkű és erős akaratú. Úgy éreztem, attól lett ilyen, hogy hosszú évek óta, szinte már az anyatejjel szívta magába a belorusz erdők nemes és szelíd szépségeinek, a fehér nyírfáknak tavaszi levét.
A neve — Sztanyiszlav — méltóságteljes volt. Barátai csak Sztasznak vagy gúnynevén Makacsnak hívták, de ezt a gúnynevet mindig melegen, szívélyesen, tréfásan mondták. Sztasz tagbaszakadt, jókötésű, negyvenéves férfi. Barátságos és közlékeny, néha hallgatag, komor, el-elgondolkodó. Arany kezéről volt híres: bármihez nyúlt, minden sikerült neki. Főként az építkezéshez értett.
Barátságunk még a fronton szövődött, amikor együtt vettünk részt 1944. július harmadikán a Minszk felszabadításáért folyó harcban. Sztasz akkor még egészen kölyök volt, kamasz gyerek. Attól a naptól kezdve vállvetve harcoltunk egészen Berlinig.
Szerencsésen, épen és sértetlenül vészeltünk át minden harci viszontagságot, de miután elbúcsúztunk a Reichstagnál, elváltak útjaink: ő Minszkbe ment, én Taskentba.
De barátságunknak ezzel nem szakadt vége. Leveleztünk. Sztasz kétszer eljött látogatóba — igaz, mind a kétszer csak rövid időre.


Egy tavaszi vasárnap reggel, amikor egymagámban üldögéltem a kertben, váratlanul megjelent Sztasz arca, úgy ragyogott, akár a nap.
—  Jé, Makacs! Mi szél hozott erre? — kiáltottam föl örömömben.
—  Hiányoztál nekem. De nem akartalak levéllel háborgatni. Fogtam magam és eljöttem. 
Nevetgéltünk, tréfálkoztunk, bementünk a házba. Kiderült, hogy hozott egy üveg nyírfalevet.
—  Erdeinkben kitavaszodott! No, rajta, kóstold meg!
—  Hűha, micsoda ajándék! — dicsértem, és megnyaltam a szám szélét.


Akkori ideérkeztekor Sztasz hosszabb ideig maradt, mint régebben, csak rászokott, hogy későn járjon haza. Hol vidáman és izgatottan, hol pedig szomorúan és elmerengve jött meg.
A kis szobában, ahol elhelyeztük, könyvek jelentek meg, szerintem, egészen meglepőek: hol a nagy orosz balerináról, Anna Pavlováról, hol meg Galina Ulanováról szólók. Engem a táncosnők fényképei is megleptek, de ezek a balettról és balerinákról szóló könyvek még inkább. Nem tudtam fölfogni, mitől ébredt ez az érdeklődés Sztaszban. Amikor egyszer egy beszélgetés alkalmával megpróbáltam, jó messziről indulva, erre a tárgyra térni, Sztasz elmosolyodott, de nem mondott semmit. Hallgatott.


Ugyanazon a tavaszon volt a taskenti földrengés. A nagy és barátságos város súlyosan megrongálódott. Néhány napig nem is jártam haza, ügyeletes voltam az üzemben — megállás nélkül dolgoztunk —, mindenütt számítottak segítő kezünkre.
Mikor végül egy este hazamentem és Sztaszról érdeklődtem a feleségemtől, csak legyintett:
—  Az óta a reggel óta nem jött haza. Akkor veled együtt rohant el, és nem jött vissza.
—  Él-e még? — aggodalmaskodtam.


De Sztasz visszajött. Nyomott hangulatban, beesett szemmel. Lesoványodott, összeaszalódott az arca. Szobájába menet hanyagul biccentett a fejével, valamit mondott röviden és alig érthetően, becsukta maga mögött az ajtót, és csönd lett a szobájában. Szó nélkül összenéztünk a feleségemmel, aztán nyugtalanul és várakozva kezdtük figyelni a jól bezárt ajtót. Eszembe jutott, hogy már régebben, a fronton is nagyon érzékeny volt, gyakran el-eltöprengett valamin, míg a többiek pihentek és vidáman tréfálkoztak.
—  Ez a nagy szerencsétlenség nyomasztja, ami romba döntötte a városunkat — mondtam a feleségemnek. — De így, magában, valami egészen személyes, számára igen súlyos veszteség miatt szenvedhet.
Amikor sikerült rábeszélnem, hogy reggelizzen, és Sztasz kijött hozzánk a teraszra, elszorult a szívem: világos szeme elhomályosult, nehezen, szaggatottan lélegzett. Óvatosan megkérdeztem:
—  Sztasz, nem vagy te beteg?
Fejét lehorgasztotta, elgondolkozva csavargatta fáradt ujjaira a terítő csücskét és tompa hangon morogta:
—  Nem.
—  De én úgy látom, mintha beteg lennél. Mi bajod? Hm? 
Akkor fölszegte a fejét, a szemembe nézett, és azt kérdezte:
—  Mester... a fronton megálltam a helyem?
—  Meghiszem azt! Hála és becsület illeti az ilyen frontharcost. De mi van? Miért kérdezed?
—  Elhatároztam, hogy itt maradok. Taskentban. Ha nincs ellene kifogásod, szeretnék elszegődni hozzád tanulni. Fölfogadsz?
—  Hm... Hogy határoztad el magad, Sztasz?
—  Most Taskentban rengeteg építő kézre van szükség.
—  Építőre? Hisz magad is remek építész vagy! Inkább neked kéne engem tanítanod. De ha versenyre akarsz kihívni, szólj — állok elébe! Bár úgy hiszem, nem fogom mindjárt átadni a helyem! Versenyezzünk!
—  Kezet rá, Mester!
—  Kezet rá, Makacs!


Nagy hévvel, lendületesen fogtunk munkához. Lankadatlanul dolgoztunk. Igaz, nem csak mi dolgoztunk így. Rövid idő alatt jó néhány épületet sikerült fölépítenünk. Jó néhány épületet sikerült helyreállítanunk. A négyszázezer hajléktalanul maradt ember közül sokan költöztek be az új házakba, kaptak a fejük fölé födelet és otthont.


S bár az elemi csapásokkal szemben tehetetlenek vagyunk, az emberi munka csodákra képes. A hallgatag, szívós Sztasz, szakmájának kiváló mestere hamarosan híres és megbecsült ember lett Taskent minden építője előtt. A munkaszerető belorusz hírneve napról napra nőtt.


—  Csodát művelsz! — mondtam neki. — Mindenkit megelőztél. Hogy sikerült ezt elérned? 
Ekkor már sajnáltam is, hogy kérdéseimmel zaklatom, csak szomorú, bánatos tekintettel válaszolt szavaimra. Elszorult a szívem: mindenütt tisztelettel és megbecsüléssel fogadják, ő pedig fejét lehorgasztja, révetegen jár-kel az emberek között, nem tud örülni semminek. Vajon mi lehet az oka? Miért ilyen?
Töröm a fejem, de sehogy sem találom a nyitját, hogy beleláthassak a lelkébe, hogy eligazodjam rajta és megértsem. Amikor beköszöntöttek a csendes, őszi napok, a bőséges termés és a hűvös, tiszta reggelek időszaka, hívtam, hogy járjunk egyet a város környékén, és ő szívesen, sőt valahogy túl hamar elfogadta a meghívásomat.


Kora reggel, miután megittunk egy-egy csésze sűrű tejszínt, elindultunk Durmeny felé.
A kertekben a fák roskadoztak az érett gyümölcs súlya alatt. Úgy látszott, csak meg kell érinteni őket, és máris folyik belőlük a finom, aranyszínű nedű. A természet tiszta aranyba öltözött, amitől káprázott a szemünk és a szívünk táját meleg járta át.
A feleségem jócskán ellátott bennünket mindenféle finom falattal. A Kara-szu partján olyan piláfot főzött, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána!
Egy kis kupica után gyorsan elpusztítottuk az ételt, aztán zamatos, erős teát ittunk, ami tudvalevőleg nemcsak a szomjat csillapítja, hanem erőt is ad a kimerült embernek.


Ekkor megszólalt Sztasz. Úgy láttam, még föl is derült egy kicsit.
—  Mester, te biztosan emlékszel, hogy hívják ott azt a fát. Olyan, mintha lángolna. Látod?
—  Csak most ilyen tűzpiros. Kora tavasszal nagy, bordó virágok borítják. Ezt a bokrot népünk nagyon szereti, és vadbirsnek nevezi. De miért kérdezed?
—  Jártál a háború éveiben nálunk a belovezsszkojei rengetegben. Emlékszel rá?
—  Hogyne! Hogy felejthetnék el ilyen gyönyörűséget?
—  Ott, a tűlevelű erdő tisztásain is akad ilyen cserjés...
—  Mi van, Makacs, vágyakozol a szülőföldedre?
—  Hát nevezhetjük azt egyáltalán embernek, aki a távolban nem érez honvágyat? Hm, Mester? De ennek a fának vad szépsége egy számomra kedves lány gyengédségére, hajára emlékeztet. Egy nékem végtelenül kedves emberre. Érted, Mester?
—  Ki az, Makacs?
—  Gulnaz.
—  Üzbég név. Elég már! Meddig akarsz titkolózni ? Ha valóban a barátod vagyok... Hisz látom, hogy gyötör a bánat, de tudni semmit sem tudok. Meséld el, neked is könnyebb lesz. Megkönnyebbül a lelked.
—  Nincs titkom előtted, Mester. De ő valóban olyan drága, mint a szemem fénye. Hosszú ez a história.
—  Hadd legyen hosszú! Nem kell sietnünk sehová! Van időnk bőven. Nézd csak, milyen nyugodtan hömpölyög a folyó. Hová sietnénk! Ülj le és mesélj!
—  Miért is ne? Nincs nálad, Mester, szívbélibb barátom senki.
Az őszi folyó némán, lassan hömpölygött, és sima tükrére tekintve, Sztasz mesélni kezdett:

Válogatás az üzbég irodalomból (2)

ASZKAD MUHTAR
Tanulmányozom az életet

Azt mondják: „Az első szerelem, az első csók..." Szerintem azt még ki lehetne egészíteni „az első könyv"-vel is...
Emlékszem, amikor az én elsőm megjelent. Szinte megrészegültem. Nagyszerűnek találtam mindent, és az volt az érzésem, hogy én is tetszem mindenkinek, a lányok is csak engem néznek. Soha az életben nem énekeltem, most meg az utcán, észre sem vettem, egy táncdalt dudorásztam. Milyen csodálatos is vagy te, Élet! Mostantól minden létező jó, mi több, az egész világ, a hírnév, az elismerés, a jövő - minden az enyém! Ha kell, hegyeket mozgatok meg. Nincs nálam hatalmasabb, szebb és boldogabb ember a földön!
Tulajdonképpen érthető volt ez az állapot; a fiatalság, az első siker. Merő ostobaság. Ráadásul ebből a mámorból hamarosan kijózanított egy eset.
Igen, ez akkoriban történt, amikor orromat magasan hordva, a boldogságtól se nem láttam, se nem hallottam. Tavasz volt. A szerkesztőségbe tartottam, ahol dolgoztam, és egy éretlen, savanyú almát ropogtattam, amikor Hamdam-Karával összetalálkoztam.
Régi barátom. A bányában dolgozik. Egyszer az újság kiküldött Altintopkanba; ott ismerkedtünk meg.
Hamdamot nem véletlenül hívták „Karának", azaz „feketének". Valóban nagyon fekete képű volt, ráadásul himlőhelyes is. Első pillantásra úgy látszott, hogy a himlőhelyekben megült a bányapor; alaposan meg kellene mosakodnia! Pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy ilyen sötét bőrűnek született.
Nemcsak csúnya volt a barátom, ráadásul még nagyon bárdolatlan is. Ami a szívén, az a száján. Amit gondol, azt az embernek rögtön a szemébe vágja.
Hát ez az ember egyből lehűtötte a lelkesedésemet. Egy pillanat alatt lerántott az égből a földre, olyat mondott.
Üdvözöltük egymást, szó esett egyről-másról, aztán hirtelen kivágta:
- Olvastam. Nem jó ez a kis köteted...
A szavam is elakadt. Csak pislogtam, mint akit sárral löttyentettek szemen. Végül, mintegy azt mondva „Értesz is te ehhez?" — hirtelen sarkon fordultam, hogy faképnél hagyjam, de kezemnél fogva visszarántott.
Durva ember, és a durva keze — nem is kéz, hanem mancs — úgy összeszorította az enyémet, hogy a fájdalom miatt még a dühömről is elfeledkeztem és szórakozottan megkérdeztem:
—  Mit mondasz? Hogyhogy „nem jó"? Miért?
Talán megsajnált, talán megbánta nyerseségét? Most már szelídebben felelt, de nem nézett rám:
—  Hát úgy, hogy nem jó... nem tetszik... hogy lehet ezt megmagyarázni...
—  Olvasol te egyáltalán könyveket? — lendültem át támadásba.
—  Persze, hogy olvasok. Ezt pedig, amikor a nevedet megláttam, megvettem és még aznap este elolvastam.                                       Újból felvidultam. Hiszen elolvasta! Egyetlen este, le se tette a kezéből! Kíváncsi vagyok, hogy mi kéne még ennek a fafejűnek? A szerkesztőmnek tetszettek a karcolataim, és jó kritikát kaptam!
—  Akkor hát miért? — vetettem neki oda foghegyről a kérdést és kerültem a tekintetét.
—  Na szóval... De ne sértődj meg. Túl sima minden, hurrá, hurrá, az egész világ egy virágoskert. Fennkölten szárnyaló szavak! A bányászok egyáltalán nem ilyenek, te nem ismered őket.
Zavarba estem.
—  Miért, történetesen mit kellene ismernem?
—  Hát legalább egy kicsit... a természetüket, a felfogásukat... jellemző tulajdonságaikat, szokásaikat... Te nem ismered őket, pedig pompás emberek.
—  És te ismered őket?
—  Persze, hogy ismerem.
—  Ha így van, akkor írj te róluk!
—  Miért ne? Egész jól sikerülne. Mindenesetre, nem úgy, mint neked — és elmosolyodott. Amikor Hamdam mosolyog, csúnyasága eltűnik. És e mosoly láttán nekem is szinte minden dühöm elpárolgott. Mélyen elgondolkodtam és hallgattam.
Szótlanul mentünk le a fasorig, majd leültünk egy padra. Egyre csak Hamdam szavai jártak az eszemben.
Bányászok... Vájárok... Pompás emberek. Milyenek is valójában, milyen a természetük, milyenek a tulajdonságaik? Lám, mi újságírók, írók... Ki merészelné közülünk a másiknak a szemébe mondani a keserű igazságot? A hibákról az emberek háta mögött sugdolózunk. És akkor jön ez a sötét képű bányász...
Hirtelen mindent megértettem. Hamdam ragyás arcába néztem. Nyilván az is a bányásztermészet egyik jellegzetessége, hogy nem tud hízelegni.
—  Akkor mit tanácsolsz nekem? — kérdeztem, most már minden sértődöttség nélkül.
—  Nem tudom — ő is elgondolkodott —, talán érdemes lenne az egészet átírni, nem? Fogj hozzá — mi majd segítünk neked!
—  Nem, segítségre nincs szükségem... — a „köszönömre" még nem állt rá a szám —, majd magam jövök el ezeket a pompás embereket tanulmányozni.
—  Kiszállni és tanulmányozni — az nem megy. Együtt kell élni, és lehetőleg együtt kell dolgozni velük.
—  Legyek bányász? — széttártam a karomat. — Örömmel, de nem értek hozzá!
—  Legyél! Majd mi betanítunk. Gyere el hozzám a brigádba, dolgozz ott egy-két hónapot, amennyi szükséges.
Magam sem tudom, hogy miért, de megörültem ajánlatának.
—  Komolyan mondod? Felveszel a brigádba?
Valóban, miért ne dolgoznék ennek az erős és köztiszteletben álló embernek a keze alatt? Legalább megismerkedem annak rendje és módja szerint a bányamunkával, az emberekkel. Aztán megírhatom új, nagy regényemet.
Olyan szépen elképzeltem magamnak, hogy nem tudtam megülni a helyemen. Nézem, hát látom, hogy Hamdam a tenyerét tartja, én meg belecsapok. Megállapodtunk. Mivel az ügyet lezártuk, Hamdam indulni készült. De én visszatartottam — hirtelen kétségem támadt.
—  Idefigyelj, nem lesz ez így jó! Ha a bányászok megtudják, hogy én írni akarok róluk... nem lesz olyan igazi a kapcsolatunk. Így nem lehet a valóságos életet tanulmányozni.
—  Persze, nem is mondjuk meg nekik, hogy író vagy — helyeselt Hamdam.
—  Akkor mit mondasz rólam a bemutatáskor?
—  Á, az ott magától adódik! — búcsúzott el nagy sietve, és elment.
Két hónap alkotói szabadságot kértem a szerkesztőségben. Két nap múlva ott voltam a helyszínen. A személyzeti osztályon Hamdam mindent elrendezett. És eljött a munkába állás órája. A bánya előtti téren vagy húsz ember állt — a brigád.
—  Elvtársak, bemutatom új brigádtagunkat. Tanítsátok be — mondta Hamdam, és előre tuszkolt.
A brigádtagok elcsöndesedtek, és tetőtől talpig alaposan szemügyre vettek.
—  Kiféle, miféle? Hol dolgozott azelőtt? — hangzott fel aztán innen-onnan. Hamdam egy kis gondolkodás után azt felelte:
—  Egy üzletben dolgozott. Enyhe ítéletet kapott. Most dolgozni akar, hogy bizonyítson... 
Nesze neked! Kigondolt.nekem egy „legendát". Megszégyenített ezek előtt az emberek előtt!
Akár előre tervezte, akár csak hirtelen támadt ez az ötlete, rajtam nem sokat segít. Nem vár rám valami irigylésre méltó sors, ha belegondolok... Mintha egyből kicserélték volna ezeket a mosolygós fiúkat. Tekintetüket megvetően elfordították rólam, és mintha poloska lennék, elhúzódtak mellőlem. Egymás között azonban csípős megjegyzéseket tettek rám.
—  Nyilván a saját zsebére dolgozott az üzletben.
—  Ha jól tudom, a mi bányánk nem börtön, mi, brigádvezető?!
Nem tudtam, mitévő legyek. Mondjam meg nekik, hogy egy szó sem igaz az egészből? Akkor az egész tervem dugába dől. Elhatároztam, hogy elviselem. Lesütött szemmel lépkedtem, de a gúnyolódások nem csitultak.
—  Már így is mester, mire kéne még megtanítani?
—  De hisz nálunk dolgozni kell, nem pedig ujj-játékkal a súlyt kiegyenlítgetni — kibírja-e majd?
—  Csak nehogy aztán a bányánkat is ellopja!
—  Elég volt! — dörrentett rájuk végül Hamdam-Kara.
Mind elhallgattak. Úgy látszik, nagy tekintélye van a brigádvezetőnek. Rám azonban változatlanul nem nézett senki.
—  Hogy hívják? — kérdezte egy tagbaszakadt, hatalmas, vörös legény.
—  Juldasnak — felelte Hamdam.
Ennek hallatán a kérdező hegyeset köpött a betonkockára, a többiek meg nevettek.
—  Én nem adom oda másnak a nevemet — jelentette ki megvetően a vörös. Tehát őt is Juldasnak hívják.
—  Nem is kérte senki, hogy odaadd — mondta a brigádvezető —, de a tudásoddal ajándékozd meg a névrokonodat. Melléd osztom be. Tanítsd be, aztán majd megbeszéljük a többit.
Juldas félrevonult, morgott valamit, nagyon bosszús volt. A brigádvezető szava azonban itt szemlátomást parancs.
Egészében véve nem volt valami irigylésreméltó a helyzetem. Ezek mellett a vászon kezeslábast és nehéz csizmát viselő, sisakos vájár-daliák mellett nagyon kicsinek, töpörödöttnek és védtelennek néztem ki. Pocsékul éreztem magam. A legszívesebben a föld alá süllyedtem volna!
És a föld valóban megnyílt alattam. Az akna teteje kinyílt, és a sötét mélységből dübörögve emelkedett felszínre a lift. Valaki a lábam elé dobott egy sisakot és egy vászonzubbonyt. Gyorsan felvettem, és a többiekkel együtt beszálltam a liftbe. És ekkor elfogott a hideglelés.
A lift csörömpölt, körülöttem emberek; beszélgettek, nevetgéltek, de az elém táruló mélységből olyan nyirkos hideg csapott meg, hogy összeszorult a szívem. Legszívesebben segítségért kiáltottam volna.
Nagyon nehéz helyzetbe kerültem...
A lift simán ereszkedett lefelé. Megállt. Az ajtók kinyíltak. Juldas meglökött: „Szállj ki!"
Az előtérben piros lámpa ég. A lift tovább megy lefelé, mi pedig a munkahelyünkre indulunk.
Valahonnan csöpög a víz. „Ez a pneumatikus rakodógép, ez a bödön, ez a szivattyú!" — mutogatja Juldas. Hogy tudtam volna felfogni! Ebben az üregben egyelőre a közérzetemen kívül másra nem tudtam gondolni. Szinte lélegezni sem lehet! Mintha kevés lenne a levegő. Valószínűleg így is van...
De munkához kellett látni, és hamarosan megfeledkeztem a levegőhiányról.
A munkánk abból állt, hogy. lebontottuk az ideiglenes dúcolást és az állandóhoz betont készítettünk. Ezalkalommal azonban már a műszak elején probléma adódott: rés támadt a zsaluzaton, és a beton szivárogni kezdett.
Fentről négypercenként betonnal teli bödönök érkeznek. Ezeket fogadni kell és közben a zsaluzást is kijavítani. Hogy csináljuk?
Juldas vastag nyakán patakokban folyt a veríték. Az volt az érzésem, hogy engem okol a történtekért...
Benéztünk a megrepedt zsaluzás belsejébe: sötét, nedves gödör.
—  Mássz be oda! — kiáltott rám hirtelen Juldas.
Zavarba estem; vajon tényleg le lehet mászni ebbe az ördögkútba? És mi lesz, ha a fejemre zúdul egy bődön beton?
Már azt hittem, hogy Juldas tréfát űz velem. De nem!... Haragosan nézett és újra rám kiáltott:
—  Mássz be már, ha mondom!
Még mindig nem akartam elhinni, hogy akárki is begyömöszölheti magát abba a hasadékba.
—  Megijedtél? De lopni, azt bezzeg nem féltél?! Mássz be!
Még a pokol fenekére kerülni is jobb, mint ilyeneket hallgatni! Hiszen nekem is van emberi méltóságom. Lesz, ami lesz — bemásztam!
Ahogy a folyékony betonra ráléptem, beleragadt a csizmám. A hátamra csörgött a víz. Szűk a hely — mozdulni sem lehet. Helyére kellett tennem a zsalu elgörbült vasrúdját. Annyira igyekeztem, hogy beszakadt a körmöm. A tenyeremen valami meleg csordult végig. Vér?! Nem láttam — feneketlen sötétség vett körül.
Még semmit sem csináltam, amikor felülről megjelent a bödön. Rögtön rámzúdul az egész...
Az egyik csizmám a betonban rekedt. Az átnedvesedett kezeslábas lefelé húzott. Fentről Juldas valamit kiáltott. Figyelmeztetett? Bátorított? Nem tudom — az erőm elhagyott. Netán ez a vég? Teli torokból üvölteni szerettem volna: „Hé, te tökfej! Én író vagyok! Nem vagyok tolvaj! Mit csinálsz? Segíts!"
De mi értelme ? Úgysem hallja meg a kiáltásomat. És aztán... Ez már becsületbeli ügy! Kibírom ! Nem adom ki magam!
Összeszorított foggal dolgoztam, féltem felnézni. Kinyílik a bödön — és kész; élve eltemet.
A bödön azonban nem nyílt ki.
Sajgó kezemmel elkotortam a betont, és visszaerősítettem a helyére az elgörbült rudat. Felnéztem — a fejem fölött függő bödönről egy lánc lógott le. Megértettem, hogy fel akarnak húzni. A láncra felfüggeszkedve, se elevenen, se holtan, végül is kikerültem a gödörből.
Juldas, minden erejét összegyűjtve, két kézzel szorította össze az aljánál fogva az automatikusan működő bödön befogópofáját, hogy ki ne nyíljon. Izmai megfeszültek, a nyakán kék erek dagadtak ki, az arca eltorzult...
Alighogy kimásztam, eleresztette a befogópofát, és a beton dübörögve zúdult le a mélybe. Ez a fenegyerek öt percig tartott miattam másfél tonna súlyú betont.
Hogy szerettem ebben a percben! Ő azonban nem hagyott elérzékenyülni. Ahogy meglátta elgyötört képemet, rögtön megjegyezte:
—  Na, hogy ízlik? Bizony ez neked nem üzlet. Miért gyűlöl annyira engem?
Arra gondolok, hogy azokat, akiket lopáson érnek, az ördög vinné el őket, nem lecsukni, hanem ilyen kezekbe kellene adni!
A gúnyos megjegyzések, célzások munka után sem ritkultak a szálláson. Inkább elviseltem volna minden fizikai kínszenvedést ott, a bányában, de ilyeneket végighallgatni nem volt erőm!
Harmadik személyben beszéltek rólam, mintha nem is lennék jelen.
—  Hogy vált be az a boltos? Még nem szokott hozzá, hogy a vasat is a maga számlájára mérje? — kérdezték Juldastól. De ez a semmirekellő — hiszen jól tudja, hogy becsületesen dolgoztam és minden kínszenvedést elviseltem! — ahelyett, hogy beléjük fojtotta volna a szót, hahotázni kezdett:
—  Kérdezd csak meg tőle, hogy mennyit zsebelt be?
Kuncogva hallgatta ezeket a beszélgetéseket a brigádvezető, Hamdam is. Legalább egyszer kiállhatna mellettem!
Sikerült odasúgnom neki:
—  Hát te tudatosan viselkedsz így? Azt akarod, hogy kicsináljanak? Találj ki valamit! Suttogva felelt:
—  Most már nem lehet meghátrálni. Tanulmányozd az életet!
... De hiszen ezek a csirkefogók nem is vesznek emberszámba! Amikor már belefáradtak a gúnyolódásba, filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoztak. És ugyancsak oly módon, mintha nem is lennék a szobában.
Dzsabbar végigvetette magát az ágyán, és kijelentette:
—  Ezzel az egész „javító-nevelő munkával" egyáltalán nem értek egyet.
—  Ne mondd! — replikázott Hamdam, aki már tudta, hogy vitára kerül sor.
—  Szerintem a munka kiválóan nevelt, magas erkölcsi szinten álló emberek nemes tevékenysége. És semmi sem indokolja, hogy mindenféle élősdit beengedve magunk közé beszennyezzük sorainkat!
Na nézd csak, micsoda szövege van! Nagy kedvem lett volna megkérdezni: „Talán magadat is az ilyen kiválóan nevelt emberek közé sorolod?" De nem szóltam. Hogy szólhatnék bele a munkáról való vitába én, a harácsoló és fosztogató! Már az is tiszta haszon, hogy, úgy látszik, legalábbis egy időre, megfeledkeztek rólam.
Meghúztam magam a fekhelyemen és hallgattam őket.
—  Szerinted előbb büntetéssel kell nevelni és csak azután szabad munkába állítani? — mor-gott az én ormótlan névrokonom. — Munka nélkül senki sem válik emberré! A munka tette emberré a majmot.
—  Engelst kell olvasni, fi-lo-zófus!
... Mindig így beszél, nyersen és élesen. Dzsabbart azonban, ha a beszélgetés filozófiai síkra terelődik, szemlátomást nem lehet lehengerelni. Hosszú fejtegetésekbe bocsátkozott arról, hogy a munkára csak a tiszta lelkű és nemes emberek méltók. Nos, én olyan állapotban voltam most a műszak után, hogy ezeket a mélyenszántó gondolatokat sehogyan sem tudtam felfogni. Feküdtem és szundikáltam.
A beszélgetés ismét a személyemre terelődött.
—  Bízni kell az emberben — mondta Hamdam.
Már rájött, hogy meggondolatlanul járt el és megpróbált a helyzetemen könnyíteni, enyhíteni a társalgás hangnemét. Nem ment semmire.
—  A bizalom nem játékszer. A bizalmat ki kell érdemelni — mondta Dzsabbar. És valaki még hozzáfűzte:
—  Az emberben meg lehet bízni, de a majomban...
Nagyon megijedtem, csak nem ragad rám ettől az estétől kezdve a „Majom" gúnynév? Ez nagyon jól jönne Juldasnak, aki úgyis szégyenli, hogy névrokonok vagyunk... De nem, idáig nem fajult a dolog.
A szálló szobájában négyen voltunk: Hamdam, Juldas, Dzsabbar és én.
—  Dzsabbar, amíg még világos van, mássz fel az ajtó előtt álló oszlopra, be kell csavarni egy körtét — utasította a brigádvezető.
A „Filozófus"-nak nem akaródzott a kényelmes karosszékből felállni.
—  Itt van Juldas, menjen inkább ő!
Én? Én még felállni sem tudok, nemhogy...
—  Elég volt a vitából! Tuljagan kérte... — mondta Hamdam.
Abban a szempillantásban mind a ketten felugrottak, Dzsabbar is, meg az én névrokonom. A szomszédban lakó szerelőtől szereztek vas „körmöket" és elindultak. Hamarosan kigyulladt a kis lámpa az ajtó felett...  
Csodák csodája! Úgy látszik, ez a Tuljagan még nagyobb főnök, mint a brigádvezető... Művezető vagy üzemvezető netán?!
Másnap, amikor a műszakból visszaértünk, bejött a szobába egy sápadt legényke, sovány volt, mint egy kutyakölyök, kamaszosan szögletes lapockája kiállt — csak a válla volt a korához képest nagyon széles.
Mindannyian odarohantak hozzá, sovány testét körülbástyázták daliás termetükkel...
Ez lenne Tuljagan?
—  Ötös! — mondta valamennyiüknek egyszerre válaszolva. Aztán hozzáfűzte: — Az utolsó még hátravan... A legnehezebb...
Hangjából kiérződött a nagy fáradtság, a teljes kimerültség. A vájárok mégis végtelenül örültek. Szinte mindegyiküknek egy kő gördült le a szívéről. Arcukról azonban a nyugtalanság árnyékát olvastam le...
Hogy miért, az hamarosan kiderült.
Tuljagan, miközben a brigádban dolgozott, elhatározta, hogy beiratkozik a műszaki egyetemre. Készülni kezdett a felvételi vizsgákra. Láttam, hogy ennek az „ezred fiának" az egész brigád tiszta szívből szurkol; bár sikerülne neki... De az történt, hogy amikor már a második vizsgán is túl volt, meghalt az apja.. . A sokgyermekes család feje, akinek végakarata az volt, hogy elsőszülötte felsőfokú képzettséget szerezzen. A gyász és a bánat napjaiban azonban Tuljagan szinte egyáltalán nem tudott készülni. Mégis újra ötösre vizsgázott. Maradt az utolsó...
Miután mindezt megtudtam, én is őszintén együttéreztem Tuljagannal.
Ezen az éjszakán a fiú éjjeliszekrényén végig égett á lámpa. Bár a fáradtságtól minden csontom fájt, aludni nem tudtam. Egész éjjel láttam a fiú sápadt, könyv fölé hajló, dermedt arcát. Talán az apja miatt bánkódik, talán sír? Nem. Tuljagan nem sírt.
A lámpa nem hunyt ki hajnalig. És erről nem csak én tudtam. .. Reggel Juldas félrehívott:
—  Én ma nem megyek műszakba! De te vigyázz a helyemen! — és öklét az állam alá tartotta.
—  Jól van, jól van — mordultam rá.
Aztán hallottam, hogy hogyan kéredzkedett el a brigádvezetőtől.
—  Bemegyek a városba! Majd én megmagyarázom ezeknek a vizsgáztatóknak — mondta súlyos öklével fenyegetődzve. — Mert nem tudják, hogy a fiúnak milyen bánata van. Agyongyötrik...
—  Hiszen nem mondta meg nekik...
—  Azt hiszed, hogy Tuljagan megmondja? Nem az a fajta, aki könyörületet kér.
—  De ne tudjon róla, hogy te bementél — szólt utána a brigádvezető.
Három nap múlva Tuljagan letette az utolsó vizsgát, ugyancsak ötösre. És akkor ezek a durva, faragatlan emberek ujjongásban törtek ki. Tuljagan azonban elképesztő meglepetéssel szolgált. Miközben a könyveit és füzeteit rámolta, váratlanul kijelentette:
—  A levelezőre iratkoztam be! Mindannyian leültek.
—  Mi jutott az eszedbe! Micsoda ostobaság!
Tuljagan is leült és lehorgasztotta a fejét. Szemlátomást rosszul esett neki társai szájából az „ostobaság" minősítés... De azok csak tovább hangoskodtak:
—  Hiszen valamennyi vizsgát ötösre tetted le!
—  Mennyi kínlódás, mennyi álmatlan éjszaka árán! Az egyetem miatt úgy lefogyott ez a szerencsétlen, hogy csupa csont és bőr!
Tuljagan nem számított ilyen heves kitörésre. Félig sírva magyarázkodni kezdett:
—  De hiszen én beiratkoztam az egyetemre! Mi a baj?
—  Tudod te, hogy mi a veréb? — kérdezte meg tőle hirtelen otromba névrokonom. — A veréb is rigó. Csak levelezőn végezte a konzervatóriumot.
Olyan nevetés tört ki, hogy az ablaküvegek is csörömpölni kezdtek. Tuljagan együtt nevetett a többiekkel.
Most először nevetett két hét óta. És hirtelen elhallgatott. Szeme bepárásodott. Halkan kérdezte:
—  És mihez kezdenék, ha hátat fordítanék... a szakmámnak?
Tuljagan robbantó voit. Nemrég kapta meg az első osztályú besorolást. De, amikor a szakmát említette, magában mást gondolt: „Mihez kezdenék, ha hátat fordítanék nektek?"
Ezt nem mondta ki hangosan. A vájárok között nem szokás az érzelgősség. De szavak nélkül is megértették mindannyian, és teljesen igazat adtak neki.
Én pedig a következő könyvemre gondoltam. Nehéz feladat áll előttem! Ezeknek a látszólag durva embereknek az életében sok olyan vonás van, ami lelki finomságra és jóságra vall. Erről azonban nem szabad édeskés, keresett szavakkal szólni. Akkor viszont hogyan kell? És rátalálok-e majd egyáltalán azokra a szavakra? Ha dühről vagy szeretetről van szó, nem ismernek határt és mértéket. És megirigyeltem Tuljagant, akire mindannyian mosolyogva néztek. Vajon mikor jön el ez a nap, amikor majd rám is így néznek?

Válogatás az üzbég irodalomból (1)

Versek Üzbegisztán-ról/-hoz

ANNA AHMATOVA
Taskent kivirágzik


1


Mintha valamely elrendelésre, 
Hirtelen fény lett a városban — 
Látomásként fehér jelenésbe 
Tűnt át könnyen az udvarokban.


S fellélegzett, tisztábban a szónál, 
Hasonmása elkárhoztatott, 
Közben izzottak kék égi porták, 
S tükre öntözőcsatorna volt.


2


S tudok én vérző csillagot, 
s örök dicső sugárt, 
Bárány-kisdedek vannak ott 
A fekete-copfos anyák 
Ifjúi oldalán.

KONCZEK JÓZSEF fordítása

NYIKOLAJ TYIHONOV
Esti teakert Taskentben


A zöldellő fák keretében 
a csajhána olyan nyugodt: 
Gafur Gúlámmal üldögéltem 
s Ajbekkel is nemegyszer ott.


Hold aranylik a vízbe rejtve, 
fehér szakállas férfihad. 
A vén bűnösök teakertje 
ez, hol a lélek oly szabad.


Hol zöld teánkat iszogatván, 
nem figyeljük, mi odakünn, 
s az órákat sem számlálgatván 
feledjük, ami tovatűnt.


S a versek, a csillaggá válók 
az árokvízbe szórva szét 
villogják még az akszakálok 
szavait — mennyi bölcs beszéd!


Nem fontos már se ló, se kengyel, 
hisz nem utaznak sehova. 
Szemük vigan azon mereng el, 
hogy voltak ifjak valaha.


Néztük: a csésze zöld tavában 
az ezüst holdfény hogy rian, 
Ajbek és Gulam szép szavában 
gyönyörködtünk mindannyian.


Sok dalmondója Ázsiának, 
baráttok szemébe tekints: 
az a csajhána nincs meg már ma? 
Visszhang felel szavamra: nincs!


Gulam és Ajbek meghalt régen, 
nincs teakert: sivár a nyom. 
A zöldellő fák keretében 
az árkot fölverte a gyom.


Barátaim már földbe rejtve, 
de bennem mégis fönnmarad 
a vén bűnösök teakertje, 
ahol a lélek oly szabad.


Míg szemből felzöldell, de másként 
villogva fényét szerteszét 
a csupaüveg s -beton Taskent: 
új város, új dal, új beszéd.

VERESS MIKLÓS fordítása

JEVGENYIJ JEVTUSENKO
Szamarkandi bazársor


Ó, szamarkandi bazársor, 
hol csudát kínálnak csudamódra 
tilinkó-hangon, de másszor 
óbégatják bosszús dudamódra. 
Sóhaj,
szapora dünnyögés, 
topogó, lobogó könnyű nagy tánc: 
fordul,
csordul
a dinnyekés,
föltorlódik a dinnyehegylánc. 
Gyógyfüvek titkokat lehelnek 
a pultok pompás trónusán. 
Oroszlánfókaként hevernek 
halmok — pirul a padlizsán. 
A biborínyű gránátalmán 
és kelméiden,
Margilán,
úgy nézek szét, mint birodalmán 
Magellán hajdan:
Indián.
Micsoda bőkezű, gazdag 
ez a táj: áldják melegét 
virág-,
gyümölcs-,
csicsergés-kazlak —
mosolyuk az égbe
beleég.
Hát téged miféle fukarság 
bújtat rejtőzni belől? 
Hinném,
hogy nem holmi kufárság 
kerget az emberek elől! 
Ünneped éld,
ne légy sivár már, 
e tarka világ láttán okulj! 
Légy gazdag a színben,
mint e vásár: 
csillogj,
kiálts,
tündökölj!

VERESS MIKLÓS fordítása

FURKAT
Hogyha célozgat...


Hogyha célozgat a szó csak — nincs értelme semmi sem, 
Hazug szón igazság-álarc — mire tartják? Sokra nem.


Ó, a szív, akár az őrült, ismeretlen földre ment, 
Visszatér-e, nyoma sincs már — és ki hívja? Senkisem.


Ha a kedves közeledben elmegy, szép alakja leng, 
Kinek nem dobban meg szíve? Lelsz ilyet? Aligha! Nem!


Meddig sérteget? Nincs vége, felfordulhatsz százszor is, 
Tovalép elfordult arccal. Újdonság ez néki? Nem!


Szólás tartja, hogy a szépek kincstől szépek, s mind erős — 
,Nincs aranyam, így erőm sincs, rútnak nézhet, másnak nem!


Találkára hívni, ez még nem sikerült senkinek,
Semmi erőm sincs a cselhez, nem lesz légyott, csapda, nem!


Mit tegyünk? Furkat az égtől ezt a sorsot nyerte el: 
Éj követ éjt, jön a reggel, hajnal is jön? Újra nem!

GYÖRE IMRE fordítása

AJBEK
A tűz kihunyt...


A tűz kihunyt, maradt a nyári hév, 
de a természet kegyéből a végén 
a nyarat visszatartotta az év, 
zálogul, mindent újra számba vévén.


Az ég üres kabátszárnya lebeg,
mint nagy terem, úgy kong a puszta kert, és
„Ilyen az idő, ne várj meleget",
ezt súgja sóhajtozva már a kertész.


És így is van: nappal csönd s enyhe köd. 
Madár se szól, s az őket hajkurászón 
zsivajgó sok gyerek is elszökött; 
némán csügg a vödör a kerti ágon.


A lomb közt új sustorgás neszei, 
szava nem túlságosan ismerős. 
Vörös fürt,
mely komor tekintetem fedi. 
Ki lehet ez?
Az ősz. Igen. Az ősz.


1965

SOMLYÓ GYÖRGY fordítása

HAMID ALIMDZSAN
Csimgánban


Kovakő ragyogó magasán, 
A folyón gazella suhan át, 
Itt az ég maga is közel ám, 
Kezem éri felhők taraját.


Hegyek, hó-tincsük már ősz-fehér, 
Mindenik sötétül, magasul... 
Hol sziklát kötöz még meg a dér, 
Ön-ösvényem járom makacsul.


Odalenn meg a völgy öltözött 
Melegbe, selyme már tulipán. 
Kerek év minden évszaka közt 
Jártam ma délelőtt s délután.


Tél ül a szurdokban (tán azért 
Van, hogy itt fenn is a fagya vág?) 
Lábunknál nyár önti melegét, 
S a hegyen nyílnak az ibolyák.


Zuhogok szakadó taraján 
Hószín csipkével int a hullám. 
Tavasz lép hegyről hegyre némán, 
Kezében tűz-kelyhű tulipán.


Néha zöld, néha rózsás a rét,
Tükrök, kék színűek, oldalát,
S nézi a kerek tó tükörét,
Egy vén szirt, s megnézi benn magát.


Ha már láttam, mit rejt ez a táj, 
Eltévedtem, s utat vesztve itt, 
Tudtam meg, hol a szépség, mi fáj, 
S láttam nyugodt és vad szemeit.


S hogy az est-csillag kigyúlt némán, 
Szél fodrozta a kis patakot, 
Csillagot mertem ott marékszám, 
Mely a víz tükrén világított.


1936

GYÖRE IMRE fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 3. sz.)

Észt antológia (5)

Lembit Sarapuu festménye (Portré)

BETTI ALVER
(sz. 1906)
A forrásnál


Ilyen voltam, ilyennek teremtettek —
homályos vizű forrás mellett 
sejtelmekkel telítettnek.
Minden, olyan sok minden
egyformának látszott
a vihardúlta ég
s a csillagok alatt.


Kéznél voltak mindig 
a hasonlatok,
s láttam hamarosan,
hogy előttem mindenütt 
minden
valahogy önmagára hasonlít, 
s mindennek van valahol
nemzetség-rokona,
magában foglalója,
aki átöleli.


Ilyen voltam, ilyennek teremtettek — 
míg egyszer a forrás mellett 
sejtelmem föl nem tette a kérdést:
mi hasonlít
az emberi szívhez?
Mihez hasonlít
az emberi szellem? 
Semmi 
soha át nem fogta az emberi lelket
a vihardúlta ég
s a csillagok alatt.


Az emberi szívről 
némi fogalmat
a forrás mellett
csupán egy villámlobbanás adhat.

Rab Zsuzsa fordítása

HANDO RUNNEL
(sz. 1938)
Vége a nyárnak


Vége a nyárnak, fáradt már a test,
a munkást visszahívja most a gyár,
a gyermeket visszakéri az iskola,
egyformán követelnek mindenhol,
eladót akarnak, meg fűtőt,
dadát és férjet követelnek,
a nyaralók állnak ablaktalanul,
vége a nyárnak, kihalt a part,
már csak titokban zöld az aszparágusz,
s a házakra sárgaréz
este leszáll.


Pannónia


Lovaink verítéktől feketék, 
rugózik alattuk a föld, 
mögöttünk a puszta magyar sík, 
messze előttünk a Balaton.


Mi csak látomások vagyunk, 
a valóságban tán éppen halak, 
szeszélyes elme talált ki minket, 
s a szeszély titka ráadásul rejtve.


Költők vagyunk, 
költői álomvilágban élünk, 
fiatal férfiak vagyunk, 
főszereplői saját álmainknak.

Szentmihályi Szabó Péter fordításai

JAAN KAPLINSKI
(sz. 1941)
Halálos éjszaka


halálos éjszaka 
felébredni 
az álomból 
magamból 
ahogy vagyok 
ahogy voltam 
mielőtt megszülettem 
se fény se homály 
csak ámulat hogy itt vagyok 
s hogy lehetetlen 
megmondanom
 hogy is van ez 
valóban


a nagy feledés 
kardcsapása előtt 
s azon túl 
ami adta neked 
ezt az időt
teret 
s nevet

Képes Géza fordítása

VIVI LUIK
(sz. 1946)
Szem


Éjsötét házban lift zakatol 
Valaki szeme
egy ajtó kukucs-szemén át 
a lépcsőházat kémleli


Szél fütyörészget: valahol 
a lépcsőfordulókban 
s valami új házakat 
avat föl a puszta télidő


Kikötőtől kikötőig 
járnak hajók: az évek 
éjsötét házban lift zakatol 
és pislákol a szív — míg kiég


Ki is hinné: hogy véget érhet
 az örök játék — ha egyszer 
a koporsóra rázakatolja 
szigorú csillagszögeit — az ég

Veres Miklós fordítása

JUHAN VIIDING
(sz. 1948)
Minden költészet-várost odahagyva...


minden költészet-várost odahagyva 
majd az udvar végén végigzuhanva 
összekötvén a földi est folyását 
meg az élet szelének rohanását lelkem fehér zászlóm égnek feszítem


tudatlanság-világot űzve szerte 
elrendelést gyermekként egyre sejtve 
nyárfa csavargó-útját felderítem 
s az égervirágzás kétségtelenjét járok ott hová utam nem vezet még
járok magam-útját sosem felejtve


ami fájdalmam volt burok borítja 
bennem a nyugalom gyökere-lelke 
mit írtam nem volt soha próza firka 
semmi ami ne férne életembe

Tandori Dezső fordítása

DORIS KAREVA
(sz. 1958)
Ott hol kéz...


Ott hol kéz kezet elenged —
sikoltás a pillanat — 
s egész világ ingva-rengve 
omlik össze ez alatt.


Mennyi érzés, mennyi nagy szó — 
s mindnek üres belseje. 
Áll a hajó, melyen zászló
 lobog vitorlák helyett.


Örökzöldek lenn a földek,
s fönn, hol jég s hó — tündökölve
idegenség. S félelem.

Szilágyi Ákos fordítása

Fordítók az észt irodalomról


Az új észt költészetet - a magam számára előbb, azután másoknak is - már kora ifjúságomban fordítgatni kezdtem. Másodéves egyetemista voltam — 1930-ban! — amikor az Eötvös-kollégiumban kezembe kerültek Juhan Liiv és Marié Under verskötetei. Juhan Liiv az első igazán modern észt költő, akit betegesen érzékeny idegrendszere mindenképpen alkalmassá tett arra, hogy a modern ember nyugtalanságát és szorongásait kifejezze. Ő a múlt század végétől átvezet a mi századunkba, de a század elejét már elborult elmével látta meg. A stafétapálcát Liiv egy nőnek, Marié Undernek adta át, aki 1905 táján tűnt fel, mint a mi Adynk, és nagyjából-öregíból a kornak, a társadalmi fejlődésnek ugyanaz a követelése szülte meg és alakította mindkettejük költői magatartását és költészetük hangját és elszánásait. Anton Tammsaare nagy regényéről, a Jog és igazságról akkoriban — 1933—1934-ben — még csak lelkes beszámolókból értesültem. Aztán eljött az ideje, hogy Észtországba ellátogassak... (Képes Géza: Az örök fiatalság országa)


Észtül, sajnos, nem tudván, ezekkel a költőkkel csak orosz fordításban ismerkedhettem meg egyelőre. Márpedig fordítói gyakorlatomban kétszeres áttételhez csak végső esetben folyamodom: a költészet sokat veszít ezzel, kézen-köz9ön ledörzsölődik a versek hímpora, eleven pulzusát nem érezzük, a rím- vagyí ritmuskényszer sokszor félreviszi a vers fontos árnyalatait, ezért például orosz nyelvű versfordítást úgyszólván soha sem használok fel, hanem jobb híján nyersfordításból dolgozom. Arra, hogy pontos, amellett költői nyelvű nyersfordításokból ismerkedhessem az észt költészettel, csak a következő évben, 1966-ban került sor, amikor megismerkedtem az észt irodalom hazánkbeli nagykövetével... Bereczki Gábor professzorral és észt feleségével, Mai Kiiskkel... Mintha kincseskamrába vezetett volna be ez a házaspár... (Rab Zsuzsa: Kincseskamra)


Sokan kétkedve fogadják a nyersfordítás alapján magyarra ültetett verseket. Természetesen én is az eredetiből fordítás híve vagyok. A tapasztalat azonban arról győzött meg, hogy lehet teljes értékű műfordításokat készíteni. Különösen, ha a két fordító állandó személyes kapcsolatban van egymással. így készítettük el például Rab Zsuzsával az észt népi eposz, a Kalevipoeg fordítását.
Az észt népköltészet fordítása mindig szívügyem volt. Kora fiatalságomtól szerettem a népköltészetet. Később tudományos munkám folytán is szoros kapcsolatba kerültem vele. Vikár László Népzenekutató barátommal több mint húsz éven át gyűjtöttük a Volga— Káma-vidék finnugor és török népeinek dalait, s sikerült sok mindent megértenem a népköltészet lényegéből.
Az észt és a finn népköltészet számos olyan műfajt őrzött meg, amely nálunk vagy teljesen kiveszett, mint például az eposz, vagy csak nyomokban maradt meg. Így a fordítás nálunk hiányt pótol. (Bereczki Gábor: Hogyan és miért lettem az észt irodalom fordítója?)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 84-100., 126-132. oldalak)

Észt antológia (4)

JAAK JÖERÜÜT
A szanatórium kertje

Ebben a városrészben nem akadt egyetlen telek sem magas vagy alacsony erdeifenyő nélkül, amelyek majdnem a puszta homokon nőttek. A termőtalaj vékony volt, talán öt-tíz centi vastag. Iskolánk mögött is állt egy ligetes fenyves. A fák töve között távol- és magasugráshoz való dobbantók meg egy kosárlabdapálya rejtőzött. Az egész telket vaskerítés vette körül. Az utca másik oldalán ugyancsak vaskerítés húzódott, csak magasabb az iskolakerítésnél. Valahol kapu is lehetett rajta, de a sarkon két, ujjnyi vastag vasrúd annyira szét volt hajlítva, hogy a kisdiákok - de még a soványabb felnőttek is - átbújhattak rajta. Itt kényelmesen bejutott az ember a szanatórium kertjébe.


Hogy mikor született ez az elnevezés, arról sejtelmem sincs. Miért szanatórium? Nem volt itt se magas hegység, se tengerpart - egy északi város szokványos külterülete. Akárcsak az iskolakertben, a szanatórium kertjében is ritkás, közepes nagyságú fenyők nőttek. Egyszer, amikor a herbáriumomba leveleket gyűjtöttem itt, mégis találtam a hangafű közé tévedt ismeretlen növényt, amely vadszőlőnek bizonyult. Kis, sötétzöld levele a fonákjáról szőrös és bársonyos tapintású volt. Még most is érzem ujjam hegyén a levél érintését.


A fák között házacskák álltak, alacsonyak, vörösesbarnák és szomorúak. Egy szanatóriumnak az egészségre, a boldogságra és a jövőre kellene emlékeztetnie, de ezekben a házakban tüdőbetegek laktak. A tüdővészről kisgyermekként semmit sem tudtam, mígnem anyám elmagyarázta, hogy bacilusai a levegőn át is fertőzhetnek. Egyszerre csak veszedelmet éreztem. Furcsa, gondoltam, ezeket a betegeket miért nem különítik el hozzáférhetetlenül az egészségesektől? A szanatórium kertjén át számos irányba vezettek egyenes utak. Be lehetett menni az egyik sarkon, a szemben fekvőn pedig ki, átlósan, de mód volt arra is, hogy az ember két kiskaput felhasználva a telek közepén vágjon át. A kapukon kerékpáron is át lehetett hajtani. Az egyenes utak sok időt megtakarítottak.
Néhány fiú egykor egy kis biciklipályát épített a kertsarok fái közé. Ez azt jelenti, hogy ott egy sima ösvény kanyarog, amelyen biciklizni lehet, nem zavar se gyökér, se kő. Az éles kanyarok külső szélére földsáncot emeltek. Mint a hajóvontató utakon szokták, csak kisebb méretben. Én is segítettem, de az anyámmal való beszélgetés után rémülten arra gondoltam, hogy számos csíkos köpenyes beteg néha egészen közel sétál arra. Mégis elég távol... próbáltam magamat meggyőzni.


Most azonban valójában az egyenes utat se mertem használni. Úgy éreztem, hogy rögtön a kapu mögött tele van már veszedelmes kórokozókkal. Kerékpárommal úgy siklottam át a kerten, mint kés a vajban, a fák gyanúsan suhantak el mellettem, de nem nyitottam ki a számat, és megpróbáltam, vajon egyetlen lélegzetvétellel át tudok-e érni a kerten. Nem tudtam. Ezért hát olyan keveset és olyan kapkodva lélegeztem, ahogy csak bírtam. Ha szembejövőkkel találkoztam, letértem az útról, akár a fatönkökön át is. De nem volt ez a nagyvilág, nem volt a teljesség! Bár a szanatórium kertjén se tudtam behunyt szemmel, csukott szájjal átviharzani. Lehetetlen volt be nem lélegezni ennek a veszedelmes világnak a levegőjét.


Az osztálytársaim közül később sokan jártak ezen a kerten át az iskolába. Még több pavilon épült föl, és egy nagyobb, használatlan fenyőcserjést telekkel együtt a szanatóriumhoz csatoltak. Ez azt jelentette, hogy most körülkerítették az óriásivá növekedett, több negyedet magába foglaló területet. Csoda-e hát, ha sokan erre rövidítették le az iskolába vezető utat?


Nekem szerencsémre nem kellett ilyesmit csinálnom. A szanatóriumi kerítés csak akkor került utamba, ha káposztáért és sárgarépáért küldtek a boltba, vagy ha a buszmegállóhoz kellett mennem. Egyébként nem volt arrafelé dolgom. A helyiérdekű megállója, a kenyérbolt és a húsüzlet más égtáj felé esett, még a posta és az újságos is egészen az állomásépület mellett volt.


Néhány közbeeső évben még félelmesnek tartottam a kertet, bár a kapui mindig nyitva voltak, ami azt jelentette, hogy semmi olyan veszedelmes dolog nincs itt, mint például az állatkert zárt ketreceiben. A kert fái közt néha mégis sötétség lapult, amikor odanéztem. Minél beljebb ért az ember a fák közé, annál sötétebbnek látta, noha a fák törzse ágatlan, csupasz volt - mind csupa erdeifenyő, melyeknek koronája fenn imbolygott. Láttam néha feketerigóhoz hasonló madarat arra szállni, de én a galambokhoz szoktam, amelyek a házunk padlásán fészkeltek, és a padlásablakokat ocsmányul bepiszkolták. A fűrészporos galambpadláson meleg volt, a fenyők között homály: az a sötét madár tanyája. Így hát még hálás is voltam a szerencsémnek, hogy egyetlen beteg sem szólított meg. Amikor még a kerékpár nélküli fiúk sorába tartoztam, a sok boltba menetel miatt ez könnyen megeshetett volna. Hosszú, kimért léptekkel folyton arrafelé sétáltak a fák közti ösvényeken, főképpen jó időben és nyaranta, csíkos pizsamanadrágjuk világos szára kivillant az üvegzöld és bilikék köntösük szárnya alól. A férfiak olyanok voltak, mintha felöltöztetett sulykolófák lennének. De hála az égnek, egyik sem jött elém, és nem is lehelt rám bacilussal telített levegőt.


A változások számomra később már lényegesebbek lettek. Talán a tüdővészt, talán a rettegést elégeltük meg, de a szanatórium kertje már senkit sem riasztott vissza. Csak a fiatal lányokat, de azokat más okok miatt. Telente még iskolai síversenyeket is rendeztek itt, kijelöltek egy három kilométeres pályát, és száguldásra biztattak. Csak a régi név maradt meg, azt senki sem verte ki a fejünkből.


Hatodikban egy mit tudom én milyen városi iskolából jött ismétlő került hozzánk. És a párhuzamos osztályba egy másik. Mindketten valahogy egyformák voltak - nálunk magasabbak, izmosak, férfiasak és lusta természetűek. Az egyik szeretett a tornaórákon fizikai fölényével kérkedni, a másikat a kosárlabda és a tekejáték nem érdekelte, a lányok körül forgolódott. Így nem támadt köztük személyes vetélkedés, nem volt hozzá alap, ahol a versengés szikrázva összecsaphatott volna. De ők megtalálták azt a nemlétező botránykövet, valahogyan egymásba kötöttek, mert egyszerűen nem tudtak egymás mellett élni így, hogy egyszer ne mérték volna össze, melyikük az erősebb, melyikük különb a másiknál. Egy őszi napon így szólt az egyik a másiknak:


— Úgy fölváglak a levegőbe, hogy éhen döglesz odafönn! 
A másik így válaszolt:
— Eriggy a fenébe, galambom, hogy a tollad is suhogjon!
Megegyeztek abban, hogy tanítás után a szanatórium kertjébe mennek, ahol tisztázzák az ügyet.


Úgy is történt. Mintegy tízen voltunk jelen nézőként. Mind átmásztunk a kerítés résén, és az utcától egy kissé távolabbra, a fatörzsek árnyékába mentünk. Mindketten ledobták iskolatáskájukat, és szembe álltak egymással. Merev, de nyugtalan arccal bámultak egymásra. Néha egy-egy szót odavetettek a másiknak. A szavak bizonyára az ellenfelet akarták ingerelni, de egyikre sem hatottak. Nem voltak beszédes fiúk.


Nem is tudom, kik izgultak jobban, azok-e, akik — érzésem szerint — lehetetlenül hosszú ideig mozdulatlanul, farkasszemet nézve álltak szemben egymással, vagy mi, egy csapat kíváncsi kamasz, akik egy pót kakas- vagy bikaviadalra vártunk. Izgalmunkban észre sem vettük, mik voltak azok a közömbösen odavetett, a valóságban titokzatosan fenyegető jelentéssel terhelt szavak:
— No — szólt az egyik.
— Gyerünk - mondta a másik.
— No!
— Mit bámulsz?
— Mi közöd hozzá?!
— Gyerünk már!
— Csak nem félsz?
— Ne zavarj!
— Ha akarom, zavarlak.
— Kuss!
— No!-No!


Valami elkedvetlenített ebben a párbeszédben. Minden valódi volt, előtűntek a meztelek lelkek a szavak között. És akkor váratlanul kirobbant a verekedés, de rögtön abba is maradt. Úgy éreztem, a testhelyzetük nem változott, csak egy kissé előbbre hajolva öklözték egymást. De az egyik motorja egyszerre megállt. A helyén maradt, egy kissé meggörnyedve, mint egy zsák, mint egy nagy, csúf hús-zsák, a másik pedig közelről öklözte, valahonnan a mellkasa alól jövő rövid ütésekkel. Nyers erő zúdult rá. A verekedés rögtön megszűnt. A vesztes néhány lépést hátrált, meggörnyedve egy fának támaszkodott, és vérző orrát törölgette. A támadó zihálva és csillogó szemmel állva maradt és lelógatta kezét. Kikapcsolta az áramot. Nagyot sóhajtott, szótlanul fölvette iskolatáskáját, és távozott. Néhány fiú a nyomába szegődött.


Semmit sem értettem az egészből. Szerintem mindketten körülbelül egyforma erősek voltak, mindenképpen erősebbek a többieknél, ezt bőven bebizonyították. Természetesen össze akarták mérni erejüket, és valamelyiküknek győznie kellett... De nem így! Hát hogyan? Nem tudom. Biztosan hosszabb küzdelmet vártam, váltakozó sikerrel folyó verekedést, izgalmasat, mint a filmekben. De ezeknek csak a dolgot kellett tisztázniuk. A látványosság nem volt fontos.


Az biztos, hogy annak, aki vesztett, már az első másodpercekben megtört a lelke. A „lélekedény" széttört apró darabokra, mint egy kristályváza. De ugyan mit tudtam én akkor mindebből megérteni! Gyermekkoromnak még alig szakadt vége. Ők ketten viszont már végleges formába voltak öntve, kialakult saját alakjuk és lényük. Ellenőrizniük kellett tehát az egyéniségüket minden lehető élethelyzetben. Az ő órájuk már más időt mért, mint a mienk.


Semmi más nem történt a szemem láttára a szanatórium kertjében. Kiskoromban — ahogy mondják — telente odavittek szánkózni, ha vendégségbe vagy egyszerűen sétálni mentünk. Aztán a régi kórházban meghalt egy énekesnő tüdőbajban, de ezt is csak sokkal később tudtam meg.

KÁLMÁN BÉLA fordítása

Néhány szó Jaak Jõerüütről:


Sz, 1947, Tallin: költő, prózaíró, diplomata, politikus. Műszaki egyetemet végzett, az Észt Írószövetség vezetőségének tagja volt. Az ezredforduló után észtországi diplomata, védelmi miniszter. 1967 óta publikál. Több elbeszéléskötete jelent meg, fontos regénye a két kötetes Dögkeselyűk.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 80-83. oldalak)

Észt antológia (3)

MIHKEL MUTT
Hanna művésznő

Egy őszi napon egyik barátom elcipelt egy félig-meddig zártkörűnek számító pincekávéházba, ahová általában színházi emberek járnak. Ám barátságosan fogadták itt azokat is, akik a színházban dolgoztak, vagy valamilyen közük volt hozzá. Nagy volt a tolongás. A szendvics éppen akkor jött meg a büfébe, és a finom falatok kedvelői körbedongták az évszázados boltívek közé állított asztalokat. A levegő kéklett a füsttől, és szinte minden hely foglalt volt. Beálltunk a sorba. Barátom üdvözölt valakit, aztán kimentette magát egy percre, és rövid szakmai megbeszélésbe kezdett egy világosítóval. Körbenéztem a teremben, remélve, hogy megpillantok egy-két ismerőst, és nem kell ostoba képpel végigállnom a beszélgetést. Végül is majdnem mellettem sikerült felfedeznem egy imerősnek tűnő arcot, Hanna művésznőét, akivel barátaim ismerőseinél találkoztam először, és akivel tulajdonképpen csak köszönőviszonyban voltam. Igen ritkán futottunk össze, talán mert az életritmusunk teljesen különbözött. 
Közelebb léptem az asztalához, és ráköszöntem. Mivel nem találtam széket, állva maradtam, és mindenféle zagyvaságról fecsegtem. A kezemben cigaretta füstölt. Tudom, hogy ez sérti a jó modort, hölgyekkel nem illik dohányozva beszélgetni, de mi mást csinálhattam volna? Nem tudtam hol elnyomni a cigarettát, ráadásul épp most gyújtottam rá. Gusztusos fehér papírba csomagolt, jó márkájú cigaretta volt, olyan márka, amihez nem könnyű hozzájutni. Egy angol turistától kaptam ajándékba, aki elkeveredett Pelgulinn környékén, és én mutattam meg neki az utat a Schnell tóhoz, amelyet a Heina utca felé keresett. Arra mindenesetre vigyáztam, hogy ne fújjam a füstöt a művésznő arcába. Egyszer az egyik oldalon, másszor a másikon eregettem ki, és ettől könnyen olyan benyomást kelthettem, mintha fiatalos arcom időnként idegesen rángatózna. Éreztem, hogy a hamu nemsokára lepottyan a cigaretta végéről. Nem szívtam hát tovább, de már nem volt mentség, éppúgy, mint tüsszentés előtt. Sürgősen le kellett vernem valahová a hamut. Az asztalon észrevettem egy hosszúkás, sötét színű hamutartót. Valószínűleg kerámia. Kinyújtottam a kezem, és egy könnyed mozdulattal leütöttem a hamut. Hanna hátravetette a fejét és felnevetett, ahogy egy intelligens ember nevet egy hasonlóan intelligens ember tréfáján, még ha nem érti is a viccet, de érzi, hogy nem nevetni illetlenség. Ez valószínűleg így is volt, mert ugyan honnan tudhatta volna Hanna, hogy miért verem a cigarettahamut a pénztárcájára. A kávéházban ugyanis a nők sokszor az asztalra teszik a pénztárcájukat, hiszen a szoknyájukon, ruhájukon általában nincs zseb, ahová berakhatnák. Hannának se volt zsebe. És én a művésznő műbőrtárcáját a félhomályban hamutartónak néztem. 
Mentegetőztem, hogy éppen most jöttem be a napfényről, és a szemem még nem szokott hozzá a homályhoz, a látásom is gyengült, csak hiúságból nem hordok szemüveget, mert még nem sikerült divatos keretet szereznem. "Jó, hogy legalább engem észrevett", mondta Hanna, és finoman elmosolyodott. A hamu bocsánatot nyert. Együtt nevettünk azon, hogy minden rendben van, és hogy mi történt volna akkor, ha még el is akartam volna nyomni a cigarettámat a pénztárcáján. Mielőtt elbúcsúztunk volna, kezembe vettem a bűnjelet, és udvariasan megvizsgáltam. Hanna megengedte, bár láttam, hogy összerezzent. Hamar rájöttem, hogy miért. A pénztárca hátlapján egy mulatt szépség dimenziós képe ékeskedett, aki minden mozdulatra szemérmetlenül kacsingatni kezdett. Egy ilyen tárcáért a feketepiacon tizenöt rubelt is elkérnek. Ennek ellenére roppant ízléstelen, így aztán tökéletesen megértettem Hannát, hogy képpel lefelé tette a tárcáját az asztalra. Szerettem volna még valamit mondani, de barátom időközben sorra került a büfénél, és a termen keresztül hadonászott nekem: „Fabian, gyere enni!" Elvörösödtem és visszavonultam. Mire végeztünk a szendviccsel, Hanna már elment. „Ne bánkódj, gyakran jár ide", nyugtatgatott a barátom, és vigyorgott, mint egy portás. Tényleg igaza volt. Gyakran összefutottunk Hannával. Sokat beszélgettünk. És mindig találtam egy szabad széket is az asztalánál, nem úgy, mint először. Rájöttem, hogy az a komikus közjáték nem is volt olyan rossz kezdet.
 Hanna tetszett nekem. Ennek ellenére nem akartam neki udvarolni. Vannak nők, akiknél ez teljesen kizárt dolog. Például a barátaim feleségei. Erkölcsi érzékem igen fejlett. Hanna esetében nem erről volt szó. Először is flört szóba sem jöhetett, mert Hanna más nagyságrendű csillag volt, mint én. Az olyan nő, mint Hanna, akadémikust, élsportolót, ügyvédet, pincért vagy portást választ partnerül, egyszóval a társadalom krémjét. Több estén át figyeltem őt a színpadon, és titkon arról elmélkedtem, hogy ez a nő milyen szenvedélyes jeleneteket tudna produkálni a magánéletében. De alaposabb okom is volt. Minden jó tulajdonsága ellenére nehezen tudtam vele beszélgetni. Pedig imádok beszélni. A szavak embere vagyok. Mihelyt kifogytunk a kávéházi témákból és abbahagytuk az üres szócséplést, hogy közös elhatározásból lényegesebb dolgokról beszélgessünk, rögtön zavarba jöttem. Megleptek Hanna viharos válaszai, pontatlan fogalmai, a művészet lényegéről vallott mélyreható gondolatai és az a mérhetetlen őszinteség, amiről először tévedésből azt gondoltam, hogy vegytiszta irónia. Mindez meghatott, bár tudtam, hogy sokáig nem lehet elviselni, és eszem ágában sem volt, hogy hasonló módon válaszoljak. Ennek ellenére egyre gyakrabban jártam színházba. A magam elhatározásából, őszintén, előítéletektől mentesen, végül is egyik művészet sem alábbvaló a másiknál. De bárhogyan igyekeztem is, a színházat csak nem szerettem meg igazán. Nem az én műfajom. A színházzal szemben voltak elvárásaim, amelyeket nem lehetne anélkül megvalósítani, hogy teljesen fel ne borítanák az előadást. Legjobban az zavart, hogy zsúfolt teremben kellett ülnöm. Ettől mindig hidegrázást kapok. Még csak belegondolni is: egyszerre hatszáz ember élvezi a művészetet! 
Már az egyetemen sem tudtam nyugodtan végigülni a professzor urak előadásait vagy a honvédelmi ismeretek órákat. Az emberek nem egyformák. Egyesek mindent felfognak első hallásra, mások jóval lassabban értik meg a dolgokat. Néhány jelenetet szerettem volna teljesen elhagyni, párat csak futólag érinteni, míg némelyikhez szívesen visszatértem volna, hogy jobban elmélyedjek benne. Ám a színházban ez elképzelhetetlen. Éppúgy, mint a moziban. Egyszerre zúdítanak ránk mindent. Azt azért megértettem,  hogy nem  rendezhetnek színházi előadásokat egy-két néző kedvéért, akik még a darab menetébe is beleszólhatnának. Az sem tetszett, hogy a színház mindent egyforma mértékkel mér. Ilyen értelemben egyedül az irodalom és a képzőművészet az igazán nemes szórakozás. Másrészt mindig elviselhetetlenül nehezemre esett bárhová is pontosan érkezni. Hogy lépést tartsak a változó színlappal, hogy jegyet szerezzek egy-egy felkapott előadásra, gyakran félbe kellett hagynom az ebédemet, és sorba kellett állnom a jegypénztárnál. Ami még ennél is bosszantóbb: az előadásokat esténként tartják, és az este a nap legbizonytalanabb része. Soha nem lehet tudni, mivel lep meg, hová csábít. A színházjegy gúzsba köt, megbilincsel. Azt, hogy az előadásnak pontosan kell kezdődnie, megértem. Aki színházba megy, nem ura a saját idejének. Ezért nem is tartom a színészeket teljesen értelmiségieknek. Nem alkothatnak akkor, amikor kedvük van hozzá, és nem lustálkodhatnak, amikor éppen nincs kedvük dolgozni. Mi is történne, ha az egyik színész reggel, a másik pedig csak este jönne dolgozni! De tudom, hogy túl messzire mentem, hiszen ha ebből a számomra oly fontos feltételből indulnánk ki, akkor az értelmiségiek köréből ki kellene zárnunk még a főiskolai oktatókat, az újságírókat, a szerkesztőket is és csak egy-két szabadúszó maradna belül. A színház viszont akkor se tetszett, ha ezt az okfejtést figyelmen kívül hagytam. Végül hadd pontosítsam a kijelentésemet: különösképpen a modern színház nem tetszik, pontosabban az az irányzat, amely arra törekszik, hogy a szépet a visszataszítóval párosítsa. Olvastam az irányzatot követő vezető rendezők nyilatkozatait. Gondolatmenetük első pillantásra logikusnak tetszik. Szerintük az élmények kölcsönösen kiegészítik egymást. A fekete még feketébbnek látszik fehér alapon és fordítva. A két sütemény között megevett hering még sósabbnak érződik, a szép nő pedig még elbűvölőbb egy púpos ember mellett. Ez így igaz. De a rendezők és jó pár kritikus továbbfejlesztették ezt a gondolatot: az ocsmányság szerintük jobban felszínre hozza a szépet. A szentség és a durvaság egyazon előadáson — ez a legnagyobb művészet! Az a rózsaszál, amelyet tehéntrágyába szúrtak, ezerszer szebb, mint virágvázában díszelgő társai. Talán még illatosabb is. Bizonyára sok néző is hasonlóan gondolkodik, mert a színházak mindig zsúfolásig vannak. De én nem úgy értelmeztem a színpadon végbemenő eseményeket, ahogy a bennfentesek ezt szerették volna. Ami a szmokingot és a rózsát illeti, nem tudom megmondani, hogy a trágyakupac használ-e nekik vagy a kárukra van-e. De én ki nem állhatom a hányadékot, a ganéjt és más váladékot, legyen az a szép mellett vagy álljon önmagában. Ezeket semmivel se lehet szebbé teni. Egyszerűen vannak, és ezen nem lehet változtatni. A hangulatom teljesen elromlott. Véleményemet elmondtam Hannának. Azt se titkoltam, hogy a színház sokkal gyakrabban kelt bennem kellemetlen érzést, mint bármely más művészeti ág. A színpadon valaki mindig rossz helyen kezd el kiabálni, nevetni vagy éppen hadonászni. És bár Hannát nem kaptam rajta, hogy ilyen banális dolgokat művelt volna, de nem is tiltakozott ellenük. Már hozzászokott a közönségességhez. Ez nála szakmai betegség volt. Így beszélgettem Hannával anélkül, hogy megértést reméltem volna, mert jól tudtam, hogy világszemléletem sok mindenben eltér az általánosan elfogadottól, valamint ismertem a nagy mesterek ostobaságot súroló öntudatát és beteges irtózásukat a bíráló szótól. Annál elégedettebb voltam, hogy Hanna ilyen figyelmesen meghallgatott. Annak ellenére, hogy maga a színház nem tetszett, megpróbáltam Hannán segíteni. Vagy talán éppen ezért. Őszinte szimpátiából. Azt hittem, hogy elég jól elboldogulok a művészetpszichológiával. Az elmélet mindig is erős oldalam volt. Véleményem szerint minden mű születik valamiből, a vers sem a semmiből terem. Minden élményünk lerakódik valahol, és soha nem lehet tudni, mi serkent később az alkotó munkára. Mindenki másképpen alkot. Brook könyvében egy híres amerikai színésznőről olvastam, arról, hogyan készül fel egy szerepére. A munkát a sütemény sütéséhez hasonlította. Először összegyúrja a tésztát, aztán hozzáadja az élesztőt, majd a vajat. Ezt a terminológiát használta. Ha én írok, semmi másra nem gondolok, de Hannának minden bizonnyal más módszere volt. Az is meglehet, hogy amikor a próbákon a hősnőt újabb és újabb vonásokkal gazdagítja — legalábbis így véli a rendező és a próbákra beengedett bennfentes kritikusok zöme -, akkor azt képzeli, hogy fát hasogat, szarvasgombával tölti a pulykát, esetleg éppen horgol vagy szeretkezik. Mivel csak kívülálló vagyok, nem mertem megkérdezni tőle. Ám egy dologban biztos voltam: ő is, mint minden magát valamire becsülő művész, a tudatalattijával alkot. Elgondoltam, milyen megrázkódtatásokat kellett Hannának átélnie ahhoz, hogy olyan nagy szerepeket eljátszhasson, mint Elektra, Júlia, Ljubov Jarovaja és Tiina. Sokat gondolkodtam azon, milyen lehet Hanna gesztenyebarna haja alá rejtett tudatalattija. Biztosan nagy és szép élmények sorakoznak benne. Még a legszerényebb becslés is elkeserített. Segíthetek-e azon a nőn, aki már tudja, milyen tangót táncolni egy hajó fedélzetén, aki részt vett fogadásokon, járt a csillagvizsgálók tetején berendezett bárokban, vadászott egyszarvúra, egyszóval végigcsinált mindent, ami a high life-hoz tartozik. Azt mondják, hogy a nagybátyja a Tuborg cég részvényese. Össze lehet-e hasonlítani ezekkel az élményekkel azt a kis kávéházi affért, hisz az csak annyi, mint egy morzsányi elegancia egy barokk asztalkának. Hogyan segítheti őt alkotó munkájában? Talán egy konfliktus nélküli helyzetben, egy süketnéma felszolgáló szerepében? Szégyelltem magam Hanna előtt, hogy nem lehetek segítségére, de a magamfajta ember élete ilyen kis események sorozata. Senki sem bújhat ki a bőréből. Nem vagyok megfelelő modell a Férfiak a tengeren című képhez. Tehetetlen önmegvetésemben csikorgattam a fogam, sőt egy ideig aludni sem tudtam, hogy nem segíthetek Hannának.


Múlt az idő. A tél igen kemény volt, de már elkezdődött a tavaszi olvadás. Amikor a Kos csillagkép félig már felért az égre, eljött a születésnapom is. Nem valami komoly évforduló, csak a huszonnyolcadik. Szokás szerint külön nem hívtam meg senkit. Barátaim úgyis tudtak róla, az idegeneknek pedig semmi közük hozzá. Ki nem állhatom a véletlenül betoppanó részegeskedőket. Reggel újságot vettem, és találtam benne egy cikket: Hanna nyerte el az évad legjobb színésznője címet. Nagyon örültem, olyan volt ez nekem, mint egy születésnapi ajándék. Ugyanakkor egy kicsit szomorú is voltam. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Este újra jobb kedvre derültem, mert néhány barátomnak eszébe jutott, hogy születésnapom van, és eljöttek felköszönteni. Jókat nevettünk. És akkor, pontosan tíz órakor, nagy meglepetésemre, betoppant Hanna és elnézést kért, de, mint mondta, egyenesen a színházból jön. Összébb húzódtunk az asztalnál, valahonnét előkerült egy üres pohár, teletöltöttük, és odaadtuk Hannának. Két festő barátom - már becsíptek egy kicsit - kétértelműén viccelődtek rajtam és Hannán, majd a színházat kezdték szapulni. Az az érzésem, hogy a festők még jobban lenézik a színházat, mint az írók. Szerencsére a többi vendég tudta, hogy Hanna remek színésznő és hogy éppen most tüntették ki, tehát egyenrangúként lehet őt kezelni. Néhányan gratuláló szavakat dörmögtek, a többiek tisztelettel elhallgattak. Hanna arcon csókolt - ajkának enyhe dohányillata volt -, és átnyújtotta papírba csomagolt ajándékát. „Tessék, hoztam neked egy új pénztárcát" - mondta ravaszkás mosollyal. Még a szám is kiszáradt, amikor remegő kézzel bontogattam a csomagot. A csomót a nagy kenyérvágó késsel nyisszantottam el. Hanna ajándéka! Jól sejtettem. A papírban egy új, nagy hamutartó rejtőzött. Népművészeti munka, két darabból áll. A háromszögletű fatartó közepén egy kis mélyedésben állt egy bronzcsésze - maga a hamutartó. A háromszögletű tartó sarkaiba mintegy odavetett vázlatként mintát égettek: zsírosparasztok ravaszkás arcát. Mind mosolyogtak. Örültem az ajándéknak. Az asztalnál néhány iparművész barátom elismerő „ooó"-val dicsérte a hamutartót. Az egyik vendég, aki már elbóbiskolt, hirtelen felriadt, és rögtön azt kérdezte, hogy elmentek-e már pálinkáért. Szerettem volna elmondani Hannának, hogy rájöttem: az élet valóban fontosabb, mint a művészet, és korábbi nézeteimet meg kell változtatnom. Mit számít az, hogy Hannának és nekem más a foglalkozásunk, és hogy nem egyezik a véleményünk az esztétikáról. Mégse mondtam el, mert az ilyen ömlengések nagyon kellemetlenek a többieknek. Forgattam a hamutartót a kezemben, mintha azt vártam volna, hogy az apókák is kacsingatni kezdenek, mint az a mulatt szépség. Hirtelen kiesett középről a bronztartó, nem rögzítették. Csak ekkor vettem észre, hogy a csésze alá, a fára Hanna írt még valamit. Csak néhány betűt. A szívem nagyot dobbant örömömben. Nemhiába fáradtam. Hanna saját nyelvemen szólt hozzám. Ez volt a legnagyszerűbb ajándék.

NAGY JÓZSEF fordítása

Néhány szó Mihkel Muttról:


Sz. 1953, Tartu. Észt prózaíró, kritikus, műfordító. A tartui egyetem bölcsészkarán végzett, ahol irodal mat és újságírást tanult. Irodalmi folyóiratnál szerkesztő, majd rovatvezető. Színikritikákkal és paródiákkal jelentkezett kezdetben. Számos regény szerzője.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 75-79. oldalak)