2013. május 24., péntek

"Ha nem én, akkor ki?"

VLAGYIMIR SZOLOUHIN
Kavicsok a tenyeremen

Én is, mint minden ősöm, és mint minden ember a földön, úgy nőttem fel, hogy csak alulról láttam a felhőket. Dús-bodrosan, hol vakító fehéren, hol aranyos, hol meg rózsaszín árnyalatokban pompázva, ünnepélyesen pihentek vagy vonultak az égen, fantáziát pezsdítve, elérhetetlen magasságukba csalogatva, különös lírai hangulatokat ébresztettek... Most már sokszor láttam a felhőket felülről, átrepültem rajtuk, hol alulról felfelé szeltem át őket, hol meg felülről lefelé. És soha, de soha nem tér vissza az a csodálatos állapot, amikor mindig csak alulról, a földről néztem a felhőket.

Hakasziában elmentünk egy ásatásra. A magaslatot pusztai fű nőtte be. Gerincén, elég ritkán, hol sorokba, hol körbe rendeződve, hegyben végződő kövek meredeztek festőien. Magasságuk és méretük általában különböző. Nincsenek kidolgozva, furcsa, hegyes és elnyújtott formájukat mégis mintha durva hasításokkal alakították volna ki. Vadkövek ezek, s ugyanakkor mindegyik emberi kéz alkotásának látszik, már csak azért is, mert ember állította a helyére, méghozzá úgy, hogy kellemes látványt nyújtson, hasson a szemlélőre. De még hatásosabbak együtt a néptelen sztyeppén, a pusztai fűben, a hosszúkás magaslat gerincén. A hakasz legenda szerint valaha óriásvitézek harcoltak e tájon. Ők dobálták egymást, más-más magaslaton állva, ezekkel a hosszúkás, hegyben végződő kövekkel, s a kövek a földbe fúródtak és ott meredeznek mind a mai napig. A valóságban régi sírok, temetkezési helyek.
A hegyben végződő festői kövek néha méternyi, máskor pedig három méternyi magasak. A sztyeppes, de már dimbes-dombos hakasz tájra talán e kövek a legjellemzőbbek. Hosszú évszázadok óta állnak a helyükön. Természetesen néhány már felborult, néhányat elvittek, de az, ami megmaradt, fenséges, mesebeli tájképet ad, amely titkot sejtet, mély érzéseket és tiszta gondolatokat kelt.
És most az egészet fel kell túrni. Hát hogyne, nagyon érdekes: sírok, temetkezési helyek, régészet. Hisz végső soron Tróját is kiásták, Pompejit is, megtalálták Tutanhamon sírját. És még mi mindent... De ezen a pusztai növényzettel benőtt hosszúkás halmon, az összetúrt földre és az ásatások eredményére tekintve, arra gondoltam, hogy kellett-e ez, érdemes volt-e megbolygatni? A leletek nem valami bőségesek és gazdagok. Itt nincs szkíta arany. Csontmaradványok (az elhunytakat elégették) meg néhány cserépdarab. Juhcsontok, két egészben maradt edény, néhány lószerszámról származó bronzlemez...
S a fizetség érte: a feltúrt és elcsúfított föld. Hirtelen úgy éreztem, hogy a sztyeppi táj meseszerűsége, titokzatossága és fensége többet ért...

Alekszej Nyikolajevics Pokrovszkij valaha drámai színész volt. Mint minden színész, ő is el tudott énekelni gitár kísérettel (nem profi módon, nem is mint egy tanult énekes) egy románcot vagy dalt. De nagyon jól ment neki a dolog. Végül otthagyta a drámai színházat és csak énekelt. Koncertjei azóta is nagy sikernek örvendenek.
Előadásának báját éppen az adja, hogy nem professzionalista módon énekel, ahogy mondjuk Szobinov vagy Kozlovszkij énekelt, hanem dilettáns, amatőr módjára. Egy icipicit amatőr módon, de éppen ettől lesz az előadása olyan elragadó.
Arról van szó, hogy az orosz románc nem arra való, hogy nagy koncerttermekben, ünnepélyes külsőségek között professzionalisták adják elő. De ha van egy udvarház... Már mindenki átment a szalonba, fesztelenül elhelyezkedett. És akkor valaki a zongorához ül, vagy gitárt vesz a kezébe.
És felcsendül a románc.

Ráérő emberek kiszámították (egyébként ezt mindenki megteheti), hogy életében mennyi időt fordít az ember erre vagy arra.
Átlagos életkornak vegyük a 70 évet, azaz kb. 25 000 napot. Ha fogmosásra (borotválkozásra, zuhanyozásra) napi 20 percet áldozunk, az körülbelül egy évet tesz ki. Akkor az alvásra legalább 20 évet kell fenntartani.
De senki se számította ki, mennyit gyötrődik az ember, már pedig én azt hiszem, hogy élete nagyobbik részét tehetetlen gyötrődésben tölti. Tulajdonképpen és gyakorlatilag egész életében gyötrődik, csak néha és rövid időre megy át ebből az állapotból a lelkesedés és érdeklődés állapotába (amikor valami nagyon érdekes), és akkor megfeledkezik az időről.
Tehát azokat a pillanatokat, amikor az ember igazán belemerül valamibe, az élet legértékesebb pillanatainak kell tartanunk.
Természetesen az életben a szerelem a legszebb. De először is, az ember nem szerelmes, nem szeret egész életében, másodszor pedig, egyre újabb és még keservesebb gyötrelmek érik. Gyötrődik egyik találkozástól a másikig, gyötrődik a találka helyén, ha a hölgy késik (néha pedig el se jön), és akkor még nem is szóltunk a kényszerű távollétről...
Az ember pontosan azért hajszolja a különböző szórakozásokat és szenvedélyeket, hogy kikerüljön a gyötrődés állapotából. Erre szolgál a vadászat, horgászat, a különböző hobbik, ezért gyűjt mindenfélét, sakkozik, kártyázik, néz futball- és jégkorongmeccseket, olvas krimit, dominózik, fejt keresztrejtvényt, s amikor meg már végleg nem tud mit kezdeni magával, akkor jön a tévé.

Emlékszem, hogy Nyikolaj fivérem fiatal korában (az pedig egybeesett az első rádiókészülékek megjelenésével) rádiók beállításával foglalkozott a falunkban és a szomszédos falvakban. Sémája egyszerű és szemléletes. Az antennát a rúdon minél magasabbra kell emelni, fel kell tenni valami magas fára, a pecket a vezetékkel pedig minél mélyebbre a földbe kell ásni, vagyis földelni kell. De hisz minden embernek, ha láthatatlanul is, ez a sémája: minden gyökerével, egész létével a földhöz kapcsolódik, lelkével pedig állandóan felfelé, az égbe törekszik.
Manapság egy modern fiatalember gyufásskatulyányi, vagy, jól van, mondjuk kisebb táska nagyságú rádióval megy az utcán vagy a strandon (vagy akár a falun át). Se földbe dugott pecek, se ég felé nyúló antenna nincs. De valahol a kis készülék mélyén, összegabalyodott vezetékeiben, rendszerében mégis csak ott van (mint magában a mai emberben is) a transzformált, a felismerhetetlenségig átalakított és megváltozott, elleplezett, de azért mégis csak létező két funkció — az antenna és a földelés, az ég és a föld, az álom és a valóság, a fennkölt és az alantas.

Jeanne d'Arcnak a következő volt a jelmondata: „Ha nem én, akkor ki?" Egynémelyik mai fiatalember, amikor azt mondják neki, hogy ezt vagy azt meg kell csinálni, azonnal megkérdezi: „Miért éppen én?"
Igen elgondolkoztató jelenség.

Az NSZK-ban vettem egyszer egy jó öltönyt. Eleinte ritkán hordtam, csak egy-egy ünnepi esten és fontos rendezvényen, de aztán természetesen egyre többet, és végezetül eljött az a pillanat, amikor meg kellett válnom tőle, ki kellett dobnom. És akkor, mielőtt kidobtam volna, még egyszer átvizsgáltam (nem felejtettem-e valamit valamelyik zsebében?), és rengeteg kisebb-nagyobb zsebet fedeztem fel rajta, melyeknek létezéséről az évek során sejtelmem se volt. Akadtak nagyon alkalmatos és nagyon titkos zsebecskék, még az övrészbe is varrtak egy kis zsebet, senki se gondolta volna, hogy ott van, voltak kettős zsebek meg holmi keskeny, mély zsebecskék, nem is tudtam rájönni, hogy egyik-másik mire való. Természetesen nagyon jól megvoltam nélkülük, mégis az a sajnálkozással vegyes érzésem támadt, hogy nem használtam ki a lehetőségeket.
Nem lesz-e így az életben is?

Manapság sokat tesznek, hogy megmentsék a darvakat, különösen a fehér darut, amely már ritkaságszámba megy. De úgy általában minden darut. Kiveszik a tojásokat a fészkekből, tenyésztelepen keltetik ki, ott nevelik fel a kis darvakat. Meleg helyiségekben teleltetik át őket. Természetesen ez jó dolog. De miféle daru az, amelyik úgy sétálgat, mint a tyúk? Vagy mint a liba?
Ha a darvak nem szállnak ék alakban az égen és nem krúgatnak, hát miféle darvak azok? Nekem nem kellenek az ilyen darvak.

Ismerősöm, Oleg Sztyepanovics minden reggel fut. Manapság sokan teszik ezt. Hétköznap korán reggel fut, szombaton pedig tíztől tizenegyig. Továbbá szombatonként Bregg szisztémája szerint éhezik, vagyis 36 órán át semmit se eszik. Így tartja egyensúlyban, formában a szervezetét, és természetesen nagyszerűen érzi magát. De szombatonként Oleg Sztyepanovics nyolcszor is kénytelen elszaladni az üzlet italárusító részlegének ajtaja előtt (a házak közötti kis zárt téren fut), ahol is vagy húsz-harminc moszkvai lakos ácsorog és várja a tizenegy órát, helyesebben az üzletnyitást. Állnak ott, szatyrukban az üres üvegekkel, borostásak, az arcuk püffedt és csak az a kívánságuk, hogy minél előbb szőrivel gyógyíthassák a kutyaharapást. Vajon milyen szemmel néznek a mellettük futkározó „hülyére", és milyen szemmel néz rájuk a szaladó és Bregg szisztémája szerint éhező Oleg Sztyepanovics? Kevesebb megértést, mint ami ezek között az emberek meg Oleg Sztyepanovics között van, nehéz elképzelni.

Az üröm keserű, az pedig, hogy valami keserű, tudvalevőleg nem valami kellemes tulajdonság. Ennek ellenére a versekben és dalokban minduntalan fel-felbukkan az üröm, úgy is mondhatnám, romantizált formában, mint a keserűség szimbóluma. Tehát, ha valami keserű, ne csak egyszerűen keserű legyen, ne önmagának legyen keserű, hanem maga legyen a teljes keserűség, a keserűség megtestesítője, ha már keserű, akkor legyen üröm.

Egy interjúban felteszik a kérdést: „A költői tehetség mely vonásait tartja legfontosabbnak és leglényegesebbnek?" De a tehetség (ha van), tulajdonság és adottság, nem lehetnek semmilyen vonásai. Nem lehet feltenni, mondjuk, a kérdést: „Az erő milyen vonásai a leglényegesebbek és legfontosabbak?" Az erő az erő, és ez az egyetlen tulajdonsága.

Kétfajta férfi létezik. Az egyik minél több szerelmet kap a nőktől, annál megvetőbben, annál mocskosabban viszonyul ehhez a szerelemhez. Az ilyen férfiak találnak ki a nőkkel kapcsolatos minden trágárságot, minden sértő és visszataszító szó tőlük származik. A másik egyre jobban értékeli a szerelmet, egyre gyöngédebb a nőhöz, egyre hálásabb iránta.
—  Azt hiszem, tegnap egy társaságban voltál Natalija N-el. Ugye, milyen elbűvölő asszony? Téged is elbűvölt?
—  Ugyan hogy bűvölt volna el? Pantallóban?

—  Ha egy nő otthagyott, az azt jelenti, hogy nem vagy eléggé határozott, kiegyensúlyozott, erős egyéniség. Hiszen volt időd megmutatni, milyen vagy. Senkinek se tehetsz szemrehányást. Ha valóban határozott, kiegyensúlyozott, erős egyéniség vagy, ne félj, a nő nem megy sehova. Ha meg elmegy, visszajön.
Meghallgatván eszmefuttatásomat, egy ismerős hölgy megkérdezte: „S akkor mi van azzal a mondással, miszerint a szerelem vak?"

Egy nőnek csak három életkora van: kislány, asszony és öregasszony. És amikor asszony, egyáltalán nem fontos, hogy tizennyolc, huszonnyolc avagy harmincnyolc éves...

Régen megfigyelték, hogy nyelvünkben néhány kifejezésben nem lehet felcserélni a szavakat. Azt mondhatjuk, hogy „pirospozsgás", de hogy „pozsgáspiros", azt nem. Cibikov burját tudósnál olvastam: „olcsókövek". Sehogy se hangzik. Csak drágakövekről, vagy, mondjuk, féldrágakövekről beszélhetünk, vagy pedig semmilyenről. Mondhatjuk egyszerűen, hogy kövek, de nem olcsókövek.

Van egy közmondás: „Amilyen a Szenyka, olyan a sapka". De miért Szenyka? Nincs ebben semmi különös se nyelvileg, se értelmét tekintve. Miért nem olyan a sapka, mint Ványka, mint Páska (ez utóbbi esetben még a hangokkal is eljátszanánk egy kicsit), miért nem olyan, mint Sztyopka? Nyilván élt valaha egy Szenyka, akiről egyszer elhangzott ez a mondás, és aztán közmondás lett belőle. Azt pedig bizonyára nem gondolta az a Szenyka, hogy az egész orosz nép körében évszázadokra híressé válik.

Amikor Fjodor Ivanovics Panfjorov az Oktyabr című folyóirat főszerkesztője volt, felhívta Kijevből egy író és műfordító. Rosszul lehetett hallani, mindkettőjüknek kiabálni kellett.
—  Fjodor Ivanovics - kiabálnak a távolból -, van egy regény, azt mondom, regény, amit szeretnék lefordítani a folyóiratuk számára.
—  Miféle regény? Ki írta? Miről szól? Azt kérdem, miről szól?
—  Kapor [Momo Kapor szerb író - szerk.] , Iván Fjodorovics.
—  Kapor nem kell.

Adalék a pontos vagy legalábbis adekvát fordítás kérdéséhez. Vegyük a frappáns német közmondást: „Ein Mai ist kein Mai". Hogyan fordítsuk le? Először nézzük csak az értelmét. Szó szerint a következőt (variánsokat) kapjuk: „egyszer, az sehányszor", „egy alkalom, az semmi", „egyszer, az egyszer se". Egyik se hangzik valami jól. A legpontosabb értelem szerinti fordítás az lesz, hogy „ami egyszer történik, az nem számít". A jelentés szempontjából itt meg is állhatnánk. De hol van a mondat elegáns konstrukciója, hol a rím, hol az ismétlés? Hallgassuk meg még egyszer, hogyan hangzik a két mondat: „Ein Mai is kein Mai" és „Ami egyszer történik, az nem számít". Az értelmükön kívül semmi közös sincs bennük. Pedig csak egy öt szóból álló rövid mondatot vizsgáltunk. S mit mondjunk akkor egy egész versről, egy egész eposzról, regényről?

Az írók Központi Háza (egyszerűbben az írók klubja) egy régi, nagy moszkvai villában rendezkedett be, amelyben valamikor az Olszufjev család lakott. A ház nagyterme (mivel magasabb, mint amilyen széles és hosszú) templombelsőre emlékeztet. A fehér falakat annak idején fekete tölggyel burkolták: fekete tölgy mennyezet, fekete falburkolat, fekete lépcső és lépcsőforduló, fekete belső erkélyek. Mind a mai napig tölgyfa teremnek nevezik.
És vagy tizenöt évvel ezelőtt valakinek eszébe jutott (akkoriban Szemjon Kirszanov volt az írók Központi Háza tanácsának elnöke), hogy a terem fekete tölgyfaburkolatából világos burkolatot csináltasson. Homokfúvóval leverették a fekete festéket és elérték, amit akartak.
De néha, amikor körülnézek a teremben és eszembe jut, milyen is volt, arra gondolok: hisz ezt a termet a faragásaival és burkolataival együtt az építész feketének álmodta meg! Tehát, amikor a homokfúvóval leszedték róla a színt, az építész elképzelését is megváltoztatták, átalakítottak egy művészi alkotást. Ez ugyanaz, mintha valaki átírna és a maga ízlésére alakítana egy verset, egy dalt, vagy (hogy témánkhoz közelebb maradjunk) megváltoztatná, átalakítaná egy építészeti alkotás külsejét. Próbáljuk meg, mondjuk, a Vaszilij Blazsennij székesegyházat vagy a Kreml összes tornyát fehérre vagy egyszínű okkersárgára festeni, vagy a moszkvai Manyezst égszínkékre pingálni. Mi lenne belőle?

A mohamedán temetőkben a mesterek a feliratokon kívül az elhunytat jellemző különböző alakzatokat vésnek a sírkövekre. Ha katona volt, mondjuk, puskát, ha pedig borbély, akkor ollót. Lám, az egyik sírkövön három tárgy látható: egy vizeskancsó, egy szemüveg és egy görbe bot. Mint kiderül, a három tárgy három tulajdonságot jelöl: az illető öreg volt (görbe bot), sokat olvasott (szemüveg) és lélekben tiszta ember volt (víz). Csodálatos!

Amerikában, ahol megtörténik, hogy a milliomosoknak jó dolgukban elmegy az eszük, designereket, azaz formatervező művészeket hívnak, hogy egy villa berendezésének megfelelő formát adjanak, megtervezzék körülötte a földterületet, néha pedig egy-egy városi lakosztály külső képét. A tervezők nagy pénzeket kérnek a munkájukért. Én pedig egyszer láttam, hogy Caruso egykori villáján közönséges, három soros orosz fonott kerítés van, New Yorkban pedig, tizennégy emeletnyi magasságban, az egyik erkélyre orosz léckerítést csináltak. Csak azt nem tudom, mekkora összeget gomboltak le a formatervezők a megrendelőktől ezért az egzotikumért.

Amikor egy névből nagy név lesz, tudatunk már nem érzékeli a szó eredeti jelentését. Talán eszünkbe jut, hogy „Puskin" a puska, vagyis az ágyú szóból lett, eszünkbe jut-e valami keserű ital vagy bármi egyéb keserű, ha „Gorkij" keserű jelentésű nevét kiejtjük, avagy kövér ember jelenik-e meg a szemünk előtt, amikor „Tolsztoj" kövéret jelentő nevét kimondjuk?
Név sok van, de nagy név kevés. Nyikolaj Dorizónak van egy négysoros verse erre a témára:

Költő van sok, ám a nagy név oly kevés, 
Nálunk ez már költő-túltermelés, 
És a Rubicont átlépni mily nehéz,
Hogy névvé váljon egy megnevezés.

Talán azért választanak maguknak az emberek szépen hangzó álneveket, hogy könnyebb legyen az átmenet, s nagy név legyen a nevükből...
És arra gondolok, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy valaki az irodalmi (költői) pályáját a Trjapkin, vagyis rongyot jelentő névvel kezdje. Márpedig „Nyikolaj Trjapkin" nevet szerzett magának. És amikor nevét kiejtjük, egyáltalán nem gondolunk a rongyra. Másokról nem beszélek, de a Nyikolaj Trjapkin fogalom (következésképpen a név is!) létezik.

Egy szovjet írócsoport vendégségben járt egy híres amerikai írónál. Vagy talán Rockwell Kentnél. Város környéki ház. A küszöbhöz egy patkót szegeztek. Borisz Polevoj megkérdezte a házigazdától:
—  Csak nem hisz a huszadik században az ilyen jelekben meg babonákban?
-  Persze, hogy nem! - válaszolta készségesen a házigazda. Aztán elhallgatott, majd ravaszkásan hozzátette: — De, tudja, ha az ember nem hisz benne, akkor is segít.

Egy sajtóvitában megpróbálták azonosítani a művészet népiségét és tömegekhez szóló voltát. Pedig ezek teljesen különböző fogalmak. A művészet népisége a művészet tulajdonsága, vonása. Mondjuk, az arany nemesfém, nem oxidálódik, vagyis nem alkot vegyületet az oxigénnel. Ahhoz, hogy ez a tulajdonsága nyilvánvaló legyen, nem kell száz tonna arany. Egyetlen morzsája is rendelkezik az arany minden tulajdonságával. Puskin népi költő. Természetesen most milliós példányszámban jelennek meg a könyvei. De vajon sokan olvasták-e Puskin műveit a költő életében? Abban az Oroszországban, ahol csak a társadalom felső rétege tudott írni-olvasni és olvasott? Avagy sokan nézték-e meg Gogol A revizorját? Vagy hallgatták meg Glinka Életünket a cárért (Iván Szuszanyin) című operáját? Hát akkor ezek az alkotók csak most lettek népivé, amikor milliók olvassák, nézik és hallgatják műveiket? Vagy pedig kezdettől fogva, lényegüket tekintve népi alkotóművészek voltak?

A korral megjelent egy mozdulatom: mintha a szakállamat simogatnám, pedig naponta borotválkozom, és soha se viseltem szakállt. Csak nem a génjeim révén kaptam ezt a mozdulatot a szakállas apámtól, nagyapámtól, dédapámtól, őseimtől?

Nem azokról a kéziratokról van szó, amikor egyetlen sorból azonnal nyilvánvaló, hogy a fiatal szerző tehetséges... De emberek igen gyakran elmondják: „Egész életemben verseket írtam (bár az illető mérnök, vagy már nyugdíjas, vagy valami kutatóintézetben dolgozik), igazán sehova se felel meg? Miért nem közlik az írásaimat? Mutassák meg a gyengén sikerült sorokat, és én kijavítom őket."
De nem ilyen egyszerű a dolog. Vegyük azt, hogy korunkban a professzionalista sport odáig fejlődött, hogy tíz egész néhány század másodperc alatt futják le a száz métert, a magasugrók pedig két méter harminc centimétert ugranak. Ez a mai sport színvonala. És akkor jön valamelyik tudományos intézet munkatársa vagy egy mérnök, és azt mondja: „Kérem, nevezzenek be az országos versenyre (esetleg még az olimpiai játékokra is), mert én egész életemben magasugrással foglalkoztam (vagy rövid távon futottam).
—  És milyen eredménnyel? Mennyit ugrik?
—  Egy méter hatvanat (tizenhat másodperc alatt futom a száz métert).
— Hát csak ugorjon és fusson kedvére! Jobb, mintha a tévé előtt ülne vagy vodkát inna. Ugorjon, fusson, azt mondják, jót tesz az egészségnek...

Párizsban az utcán megszólított egy ember, nem párizsi, nem francia, talán dél-amerikai. És nem is turista, mert rosszul volt öltözve, rendetlenül, és nagyon gondterheltnek, kimerültnek látszott. Egyszóval emigráns. Megkérdezte, hogyan juthat el valamelyik utcába.
Én elnézést kértem, hogy nem tudom, s hogy igazoljam magamat, hozzátettem: „Orosz vagyok".
—  Á!... - mondta utánozhatatlan bosszúsággal az illető -, ocsi csornije! [Fekete szemek... - népszerű orosz dal kezdő szavai] ...

Egy ismerősöm, egy moszkvai hölgy, aki akkor New Yorkban lakott és igen jól tud angolul, jelen volt Andrej Voznyeszenszkij estjén, amelyet ebben a modern Babilonban rendeztek a tiszteletére. Egy óriási teremre való embert gyűjtöttek össze, hogy meghallgassák Andrejt. A teljes sötétségben vékony fénynyalábot bocsátottak a nagy színpadra, hogy egy világos kör keletkezzen, és a szereplő ebben a körben jelenjen meg.
—  Na, milyen volt?
—  Én semmit se értettem az egészből — felelte a hölgy. — Igaz, hogy Andrej felolvasott érdekes verseiből, méghozzá nagyon jól. De hát a közönség egyetlen szót se tudott oroszul, következésképp semmit se érthetett. Annál is kevésbé, mert Voznyeszenszkij versei, költeményeinek finomságai még egy orosz számára sem érthetők azonnal, helyesebben nem minden orosz számára érthetők azonnal. De tapsoltak neki, sőt nagy ovációt rendeztek, anélkül, hogy értették volna a verseket. Ezt én tanúsíthatom.
Azután Allén Ginsberg amerikai költő lépett színre és Voznyeszenszkij-verseket olvasott fel, amelyeket maga fordított angolra. Nem volt, nem maradt azokban a fordításokban jóformán semmi Voznyeszenszkijből. Csupán a versek megközelítő tartalma. Elég rossz amerikai megfogalmazásban. Tehát, ha szigorúan vesszük, a hallgatóság semmiféle képet nem kaphatott Voznyeszenszkij költészetéről. Hát akkor mi volt ez? Spektákulum? Látványosság? És mire fel az ovációk?

Nagyon messzire utaztam - Amerikába.
Idehaza, ha egy író-olvasó találkozón az ember felsorolja, kik voltak az évfolyamtársai az Irodalmi Főiskolán, minden névre reagálnak. Bondarevet említi — reagálnak, Tyendrjakovot nevezi meg - reagálnak, Vinokurovot - reagálnak, Hamzatilt (Gamzatovot) — viharosan reagálnak.
Ott mond az ember egy nevet — csend. Nyilván nem hallották. Mondom Bondarevet — nem hallották, Tyendrjakovot mondom — nem hallották, Hamzatilt mondom — nem hallották, a legnagyobb ászokat játszom ki, és semmi hatás.
Nyilván nagyon messzire utaztam: Amerikába.

Azt mondják, Saljapin fiának, Borisz Fjodorovicsnak majdnem olyan jó basszus hangja volt, mint az apjának. De sohasem énekelt, és nem is akart énekelni. Ez volt az elve, az etikája. És mi értelme, hogy Tolsztojnak nem egy fia megpróbálkozott az írással?

Az ifjú Werther szenvedései című film. Goethe regénye* annak idején korszakot nyitott, minden irodalomra hatott Európában, rengetegen utánozták, új irodalmi áramlatot hozott létre. Azt mondják, a regény elolvasása után sok fiatalember főbe lőtte magát. És most itt a film, amely senkire se gyakorolt hatást, elveszett a többi sok száz és sok ezer film között.

A mi szovjet kiadói gyakorlatunkban egy kéziratot két lektornak kell elküldeni, akik vagy pozitív, vagy negatív véleményt adnak róla. És minden kiadóban megvan a lektorok listája. Ezek ugyancsak írók — prózaírók és költők, de a jelek szerint a kiadó az ő ízlésükben, felkészültségükben megbízik, véleményüket elfogadja, és e véleményektől függően dönti el a kézirat további sorsát. Tegyük fel. De bekövetkezik az a pillanat, amely minden etikáról alkotott elképzelést sért, amikor a mások kéziratát elbíráló író a saját kéziratát viszi a kiadóba. Ezt szintén kiadják két lektornak. Természetesen ezen a ponton mindenkinek meg kellene sértődnie, akiben egy csöppnyi önérzet is van, és azt kellene mondania: „Vagy húzzanak ki a lektorok névsorából, vagy találjanak valami más módot kéziratom elbírálására."

-  Na, hogy tetszett a nemzetközi helyzetről tartott előadás? Azt hiszem, az előadó egészen jó volt.
-  Igen, nagyon jól megtartotta az előadást, csak nem tudhatjuk helyett mindig nem tudhassukot mondott, egyébként minden rendben volt.

Mi a különbség a művész és a tudós között?
Pasteur óriási szolgálatot tett az emberiségnek - felfedezte az élelmiszerek pasztörizálását, fertőtlenítését, az antiszepszist, a fertőző betegségek elleni megelőző oltások módozatait, legyőzte a veszettséget. Addig az operált betegek kilencven százaléka, még ha valami semmiséggel operálták is, vagy gennyesedés, vagy vérmérgezés stb. következtében meghalt. Az emberek nem tudták, hogy a sebész kezének, a sebészeti eszközöknek sterileknek kell lenniük, a géznek (abban az időben a tépésnek) és egyáltalán mindennek sterilnek kell lennie. Ő, vagyis Pasteur mondta meg, hogyan sterilizáljanak. Az oltásokról, amelyeket Pasteur vezetett be, már nem is beszélek. Egyszóval zseni, az emberiség jótevője.
Csak van egy kérdés. Vajon, ha Pasteur nem jön rá, hogy sterilizálni, pasztörizálni kell és megelőző védőoltásokat kell adni, az emberiség semmit se tudott volna minderről?; Nem valószínű. Sőt, a legfontosabb felfedezések (és találmányok) azt bizonyítják, hogy ezek nagyon széles körben történnek, és gyakran megesik, hogy a föld különböző pontjain a különböző népek fiai azonos időben jutnak egy felfedezésre. Az emberiség egésze megérett volna erre a felfedezésre, és valaki mindenképpen felfedezte volna ezeket a dolgokat. Ha nem az egyik, akkor a másik.
Tegyük fel, hogy Edison nem találja fel a fonográfot. Edison és Jablocskov a villanykörtét, Popov és Marconi a rádiót, a Wright testvérek és Mozsajszkij a repülőgépet stb.
Akkor az emberiség most hanglemezek, villanyvilágítás, telefon és utasszállító repülőgépek nélkül élne?
Ez egyáltalán nem csökkenti a többieket megelőző tudós zsenialitását. Ez az ő érdeme és dicsősége, de azért minden valószínűség szerint, ha valamivel később is, ugyanazt felfedezte volna valaki más.
Ám azt a képet, amelyet egy festő fest, a verset, amelyet egy költő ír, a szonátát, amelyet egy zeneszerző komponál, soha senki nem festené, nem írná, nem komponálná meg helyette.

Megkérdezték tőlem (külföldiek), miért szeretik nálunk jobban a költészetet, mint más országokban?
Ez csak az emberek szellemi aktivitásával magyarázható. Mert mikor kezd egy lány verseket másolni a füzetébe? Amikor szerelmes lesz. Vagyis, amikor aktív érzelem tölti el a szívét. Ugyanígy minden embert a nagy, társadalmi, közéleti szellemi aktivitás tesz fogékonnyá a költészet iránt.

Elég sok grúz, avar, özbeg, csuvas, moldován stb. prózát és verset fordítottam. S észrevettem, hogy köztársaságainkban az irodalmi művek néha (sőt gyakran) a fordításra orientálódva születnek, amikor is a költőnek nem annyira az a fontos, hogyan fog hangzani verse az anyanyelvén (és mit jelent majd a nemzeti kultúra számára), hanem az, hogy hogyan hangzik majd orosz fordításban.

Még senki se lett művelt vagy akár valamelyest is felkészült keresztrejtvények megfejtése révén.

Más országokban, magánházaknál gyakran láttam a következőt. Van nekik, mondjuk, egy orosz ikonjuk. Egy falat ennek megfelelően burkolnak (előfordul, hogy fekete bársonnyal), az ikont a fal közepére teszik (legyen az régi vörösarany tónusú tempera ikon, avagy későbbi, zománcberakásos ezüst keretbe foglalt ikon). És egy ikon, hogy úgy mondjam, „tart" egy egész falat. Néha még vékony fénysugarat is bocsájtanak rá. Ugyanez megtehető valami más, szép régi tárggyal is: egy festménnyel, porcelán vázával, ezüst kancsóval vagy kupával, kristály kehellyel...
Ez meg összegyűjtött életében ezt, azt, amazt, és a falra aggatta, pontosabban oda dobálta. Minden tárgy egy egész falat „tarthatna", és a falon negyven tárgy van. Való igaz, összedobálta őket.
Ugyanez a helyzet a versekkel is. Egyetlen jól megválasztott, értőn és idejében elmondott, „megvilágított" vers mély élményt ad. Hiszen külön írták meg, azért jétt létre, hogy külön élvezzék, egymaga a nap eseménye lehet az olvasó vagy a hallgató számára, egymagában képes egész este „tartani" a figyelmet (az általános beszélgetés, vendéglátás, teázás stb. mellett), de mi egy csomóba szórunk, dobálunk több tucatnyi verset, legyen az költői est vagy költészeti antológia, és akkor a versek éppúgy, mint az összezsúfolt régi tárgyak (ikonok, kupák, ládikák), egymásra torlódnak, elfedik, „ütik" egymást. S közben az embernek mindig eszébe jut a fekete bársonnyal borított fal és az ikon (kristályváza, ezüst kupa) a reá irányított fény közepén.

A közelmúltban volt egy álmom, amely talán a legszörnyűbb összes eddigi álmom közül, pedig valóságos lidérces álmaim is voltak, fojtogatással (engem fojtogattak), mélységbe zuhanással, sőt az is előfordult, hogy egyszer álmomban a Majakovszkij tér környékén kocsival halálra gázoltam egy nőt.
De a legszörnyűbb álmom a következő volt: a kezemben tartom verseimnek frissen megjelent kötetét. Szép borító, fénykép, címlap, ott a név a borítón és a címlapon. És a kötetben egyetlen vers sem az én versem, valami névtelen grafomán papírízű versei. Ez aztán igazán szörnyűség.

Egyszer két hetet töltöttem egy európai üdülőhelyen. Az ott üdülők és pihenők közül kivált egy asszony. Teljesen feketébe öltözve járt. Kendő, ruha, harisnya, cipő — mindmind fekete. A háta mögött így is emlegették: „a fekete ruhás hölgy". Valószínűleg gyászol, elveszítette valami közeli hozzátartozóját. Azonban kiderült, hogy nem gyászol, egyszerűen ez a stílusa. Attól kezdve szentségtörésnek és magamutogatásnak éreztem a fekete ruháját.

A földön élő összes ember három nagy csoportra vagy szférára osztható. Az élők, akik ma, ebben a pillanatban élnek. Akik már meghaltak, akik az elmúlt években, évszázadokban éltek. A harmadik szféra a halhatatlanok. Akiknek alkotása és neve tovább él.

KATONA ERZSÉBET fordítása

Néhány szó Vlagyimir Szolouhinról:

Sz. 1924, Olepino (Vlagyimiri terület) orosz költő, prózaíró. Parasztcsaládban született, 1946-ban versekkel debütált. Az ötvenes évek végén prózával is jelentkezik. Harmatcsepp c. munkája (1960) szociografikus értékű. Számos ifjúsági regényt írt. Műveiből szívesen fordítottak magyar nyelvre.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/6. szám, 3-12. oldalak)

2013. május 23., csütörtök

Majakovszkij-különszám (4)

BORISZ PASZTERNAK
Menlevél (részletek)

3.


Az irodalmi csoportelfogultság kényszerítő körülményei között ismerkedtünk meg. Jóval előtte J. Anyiszimov mutatta nekem verseit a Szádok szugyejben [futuristák csoportosulása, ill. folyóirata - szerk.] úgy, ahogy egyik költő a másikat szokta bemutatni. Ez azonban a „Líra" nevezetű epigon-körben történt; az epigonok nem szégyellték rokonszenvüket, s körükben Majakovszkijt a közeljövő sokat ígérő jelenségének, óriásnak mondták.
Az újító irányzatú „Centrifuga" csoportban azonban, amelynek hamarosan tagjai közé kerültem, megtudtam (ez 1914 tavaszán történt), hogy Sersenyevics, Bolsakov és Majakovszkij: ellenségeink, s hogy hamarosan komoly vitára kerül sor velük. A kilátásban levő vita egy emberrel, aki egyszer már meglepett tehetségével, s távolról is mind jobban vonzott, egyáltalán nem ejtett ámulatba. Ebből állt az újító irányzat minden eredetisége. A „Centrifuga" megalakulását egész télen át tartó botrányok végtelen sora kísérte. Egész télen mást sem tettem, mint csoportfegyelmesdit játszottam, egyebet sem csináltam, mint feláldoztam a csoportnak ízlésemet és lelkiismeretemet. Felkészültem rá, hogy újra elárulok, ha kell, akármit. Ezúttal azonban túlbecsültem erőmet.
Májusvégi, forró nap volt, s már ott ültünk az Arbat cukrászdájában, amikor az utcáról lármás, fiatal kedvvel belépett a három megnevezett. Kalapjukat a portás kezébe nyomták, s fel sem mérve, milyen hangosak, hiszen beszédüket az imént még túllármázták a villamosok és a fuvaroskocsik, fesztelen méltósággal felénk tartottak. Szép hangjuk volt. A költészet későbbi deklamáló irányzata innen eredt. Öltözetük elegáns volt, a miénk hanyag. Az ellenség minden tekintetben fölényben volt.
Miközben Bobrov Sersenyeviccsel folytatott akadékoskodó vitát — a dolog lényege az volt, hogy egyszer megcsipkedtek bennünket, mi még gorombábban válaszoltunk, s ennek az egésznek véget kellett vetni —, én szünetlenül Majakovszkijt figyeltem. Úgy emlékszem, ilyen közelről akkor láttam először.
Hogy az „a" hang helyett „e"-t mondott, úgy hatott, mintha bádoglapocskák rezegnének dikciójában. Ez színészvonás volt. Szándékolt érdességét könnyű volt elképzelni más foglalkozás és más körülmények ismertetőjelének. Nem egyedül ő volt szembeszökő jelenség. Mellette ültek a társai. Egyikük, az ő példájára, a dandyt játszotta, a másik, akár ő, vérbeli költő volt. De mindezek a rokon vonások nemhogy elhalványították volna Majakovszkij kivételességét, hanem inkább kidomborították. Nem külön-külön szerepeket játszott, hanem egyszerre valamennyit, a szerepek ellentétét — az életet játszotta. Az utóbbi, anélkül, hogy bármiféle sejtelmet ébresztett volna jövendő végéről, már első pillantásra észrevehető volt. Ez volt, ami hozzáláncolta, ugyanakkor ijesztette az embereket.
Bár mentében vagy álltában minden embert teljes nagyságában lehet látni, ugyanez a körülmény Majakovszkij megjelenésekor csodálatosnak tetszett, mindenkit arra késztetett, hogy feléje forduljon. A természetesség az ő esetében természetfölöttinek látszott. Ennek oka nem a termete volt, hanem valami más, általánosabb és felfoghatatlanabb sajátosság. Mindenestül jelenség volt, sokkal inkább, mint a többi ember. A kifejező és a végleges éppolyan sok volt benne, mint amilyen kevés az emberek többségében, akik csak ritkán és csak különös megrázkódtatások alkalmával lépnek ki a kiforratlan szándékok és valóra nem vált tervek ködéből. Ő úgy létezett, mintha valami roppant lelki élet másnapján élne, amelyet mélyen átélt, mintegy tartalékot gyűjtve belőle minden eshetőségre, s már mindenki ott találta őt a jóvátehetetlen következmények kévéjében. A székre úgy ült, mintha motorbicikli nyergébe pattanna, előrehajolva vágta és szaporán nyelte a bécsi szeletet, ha kártyázott, kancsalított és mereven tartotta a fejét, fenségesen sétálgatott a Kuznyeckijen, s mint valami liturgikus szöveget, tompa orrhangon, a szavakat elnyújtva dünnyögte a maga vagy más versének különösen mélyértelmű részleteit, homlokát ráncolta, nőtt, utazott és szerepelt, s mindezeken túl, a mélyben, mint a korcsolyázó, aki nekifut, hogy majd kiegyenesedjék, örökké ott derengett minden napját megelőző napja, amikor majd a bámulatos nekiiramodás után olyan hatalmasan és fesztelenül kiegyenesedik. Viselkedésében, hogy keményen tartsa magát, valami döntésféle rémlett, amikor azt már véghezvitte és következményein nem tudott változtatni. Ilyen döntés volt a zsenialitás, amellyel amikor találkozott, úgy megrendítette, hogy minden időkre tematikai előírás lett számára, és megvalósításának minden sajnálkozás és habozás nélkül, mindenestül odaadta magát.
De még fiatal volt, a formák, amelyek erre a témára vártak, még messze voltak. A téma pedig telhetetlen volt és nem tűrt halasztást. Ezért eleinte kedvét lelte abban, hogy elébevágjon tulajdon jövőjének, márpedig az első személyben megvalósuló előzés - póz.
Ezek közül a pózok közül, amelyek a legmagasabbrendű önkifejezés világában természetesek és szinte illemszabályok, ő a külső kiegyensúlyozottság pózát választotta, művész számára a legnehezebbet, barátai és szerettei szemében a legnemesebbet. Ezt a pózt olyan tökéletesen játszotta, hogy most szinte lehetetlen titkos indítékát jellemezni.
Közben szemérmetlenségének rugója a legvadabb szemérmesség volt, színlelt akaratereje alatt pedig fenomenálisan aggályoskodó és minden ok nélkül komorságra hajlamos akarattalanság lappangott. Ilyen csalóka volt sárga pulóverének mechanizmusa is. Nem a polgári zakó ellen harcolt vele, hanem a magában hordott tehetség fekete bársonya ellen, amelynek émelyítően fekete szemöldökű formái felháborították, korábban, mint a kevésbé tehetséges embereket. Mert nála jobban senki nem ismerte egész olcsóságát a magától gerjedt tűznek, amelyet nem bőszítenek apránkint hideg vízzel; senki nem tudta jobban, hogy az emberi nem fenntartásához elegendő szenvedély nem elegendő az alkotáshoz, annak olyan szenvedélyre van szüksége, amilyen az emberi nem ábrázolásának fennmaradásához kell, azaz olyan szenvedélyre, amely belülről hasonlít a szenvedélyhez, s amelynek újdonsága belülről egy új fogadalomhoz hasonlít.
Hirtelen félbeszakadtak a tárgyalások. Az ellenség, amelyet meg kellett volna semmisítenünk, veretlenül távozott. Inkább számunkra voltak megalázók az előre eltervelt békéltető tárgyalás körülményei.
Közben odakint besötétedett. Szemerkélni kezdett az eső. Az ellenség kivonulása után csüggesztően elnéptelenedett a cukrászda. Hirtelen megláttuk a legyeket, a félig elfogyasztott süteményeket, a forró tejtől megvakult poharakat. De a vihar nem tört ki. Az apró lila pöttyökkel telehintett járdára édesen rázúdult a napfény. Tizennégy májusában jártunk. Egészen közel volt a történelem fordulása. De ki gondolt rá akkor? Az otromba város zománctól és fóliától ragyogott, mint az „Aranykakas" díszletei. Csillogott a nyárfák lakkos zöldje. A színek utoljára ragyogtak ki a fű méregzöldjéből, amelytől hamarosan örökre megváltak. Eszemet vesztettem Majakovszkijtól, máris hiányzott. Hozzá kell-e tennem, hogy nem azokat árultam el, akiket akartam?

4.

Másnap a véletlen sodort össze vele a görög kávéház ponyvája alatt. A nagy, sárga bulvár széles rétegben húzódott a Puskin utca és a Nyikitszkaja között. Pofájukat kényelmesebben helyezve el mellső lábukon, ásítoztak a hosszú nyelvű, sovány kutyák. A dajkák és komaasszonyok szüntelenül kerepeltek valamiről, sopánkodtak valamin. A lepkék egy-egy pillanatra összecsukták szárnyukat, beleolvadtak a hőségbe, majd hirtelen felröppentek, továbbsodródva a forróság egyenetlen hullámain. Egy fehér ruhás kislány, bizonyára csuromvíz, szinte állt a levegőben, szünetlenül a sarkát ostorozva a karikává összefolyó, sziszegő ugrókötéllel.
Már messziről megláttam Majakovszkijt, és mutattam Loksznak. Fej-vagy-írást játszott Hodaszeviccsel. Közben Hodaszevics felállt, kifizette veszteségét, kilépett a ponyvaeresz alól, és elindult a Sztrasztnoj irányába. Majakovszkij egyedül maradt az asztalnál. Mi bementünk, üdvözöltük egymást, és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva azt ajánlotta, hogy felolvas valamit.
Zöldelltek a nyárfák. Kissé szárazon szürkélltek a hársak. Az álmos kutyák, amelyeket a bolhák kihoztak a béketűrésből, felszökkentek egyszerre mind a négy lábukra, s az eget híva tanúnak a durva erővel szembeni morális tehetetlenségükre, méltatlankodó álmossággal hevertek el a homokon. Az Alekszandrov útnak átkeresztelt Breszti út felől torokhangon rikoltoztak a mozdonyok, körös-körül hajat nyírtak, borotváltak, sütöttek, főztek, alkudoztak, közlekedtek — és nem sejtettek semmit.
A frissen megjelent Vlagyimir Majakovszkij című tragédia volt, amiből olvasott. Hallgattam, mindenről elfeledkezve, elragadtatott szívvel, lélegzet-visszafojtva. Soha addig hozzá foghatót nem hallottam.
Benne volt minden. A bulvár, a kutyák, a nyárfák és a pillangók. A borbélyok, a pékek, a szabók és a mozdonyok. De minek idézzem? Valamennyien emlékszünk erre a fojtott, titokzatos nyári szövegre, amely most a tizedik kiadás után, mindenki számára hozzáférhető.
Távol keservesen bőgtek a lokomotívok. Majakovszkij művének torokhangú vidékén ugyanaz a kétségtelen messzeség érződött, ami a földön. Benne volt az a mélységes ihletettség, amely nélkül nem létezhet eredetiség, az a végtelenség, amely az élet bármely pontjáról minden irányba elénk tárul, amely nélkül a költészet: csupán ideiglenesen nem tisztázott félreértés.
És mindez olyan egyszerű volt. Művészetét tragédiának nevezte el. Úgy is kellett neveznie. A tragédiának pedig a Vlagyimir Majakovszkij címet adta. A cím zseniális egyszerűséggel tárja fel, hogy a költő nem szerzője, hanem tárgya a lírának, amely első személyben szól a világhoz. A cím nem az alkotó neve volt, hanem a tartalomé.
Voltaképpen onnan, a bulvárról vittem őt magammal mindenestül, egész életemre. De ő óriás volt, s távollétében lehetetlen volt megtartani. El-elvesztettem. Akkor ő adott hírt magáról. A Nadrágba bújt felhővel, a Hátgerincfuvolával, a Háború és békével, az Emberrel. Az, ami a találkozások közötti időben kiszellőzött belőlem, olyan tömérdek volt, hogy rendkívülinek kellett lennie annak is, ami ismét felidézte. Olyan is volt. A felsorolt korszakok mindegyike készületlenül ért. Mindegyikben, a felismerhetetlenségig növekedve, mindenestül újjászületett, ahogy először. Nem lehetett megszokni őt. Mi volt hát benne annyira szokatlan?
Viszonylag állandó tulajdonságokkal rendelkezett. Viszonylag állandó volt az én elragadtatásom is, amely mindig készen várta őt. Úgy tetszhet, ilyen körülmények között az én megszokásom nem változhat ugrásszerűen. Közben pedig a következőképpen állt a dolog.
Amíg mint alkotó létezett számomra, négy évig szoktattam magam hozzá és nem tudtam megszokni. Aztán hozzászoktam két és negyedóra alatt, ennyi ideig tartott a 750 000 000 felolvasása és taglalása. Aztán több mint tíz évig senyvedtem ettől a megszokástól. Aztán hirtelen könnyek között veszítettem el, amikor teli torokból adott hírt magáról, ahogy szokott, de már a síron túlról.
Megszokni nem őt nem lehetett, hanem a világot, amelyet a keze között tartott, és szeszélye szerint hol lendületbe hozott, hol szeszélyesen tétlenségre ítélt. Soha nem fogom megérteni, mi haszna volt abból, hogy elvette a mágnestől mágneses erejét, miközben a patkó megőrizte minden külső vonását, anélkül, hogy egyetlen homokszemet felkavart volna, amely előbb mindenki képzeletét felkavarta, és a sorok lábacskáin bármekkora terhet magával tudott vonszolni. Aligha akad a történelemben példa arra, hogy valaki, aki olyan messzire haladt előre új gyakorlatában, a maga-megjósolta órában, amikor ez a gyakorlat, még ha kényelmetlenségek árán is, mindennapi szükségletté vált - ennyire teljesen megtagadta volna azt. Helye a forradalomban, látszatra annyira logikus, belülről annyira kényszerű és tartalmatlan helye, örök talány marad számomra.
Lehetetlen volt megszokni a Vlagyimir Majakovszkij tragédiát, a tartalom nevét, a költőt, aki öröktől fogva jelen van a költészetben, a lehetőséget, amelyet inkább az erős, semmint az úgynevezett „érdekes ember" váltott valóra.
Ezzel a szokatlansággal telítve mentem haza a bulvárról. Albérleti szobám ablaka a Kremlre nyílt. A folyón túlról bármikor beállíthatott hozzám Nyikolaj Aszejev, az Sz. nővérektől, egy mélyen és sokoldalúan művelt családtól jövet. A hozzám belépőben felismerném: a maga rendezetlenségében is élénk képzelőerőt, színlelőképességét, ahogy leplezte, hogy járatlan a zenében, az igazi művésztermészet érzékenységét és ravaszkodását. Szerettem őt. Ő Hlebnyikovért rajongott. Nem értem, hozzám mi vonzotta. Mind a művészetben, mint az életben másra törekedtünk mi ketten.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)


2013. május 14., kedd

Majakovszkij-különszám (3)


MARGARITA ALIGER
Majakovszkij folytatódik
(Részletek)

A kalendárium lapjára ez a versszak volt rányomtatva:

Markolva zászlós-szuronyos
új fegyverünk,
Mi
a lövészkörökbe most
dallal megyünk.

Alatta a költő neve: V. Majakovszkij. Ennek a versnek sorait mondogatva, jobban esett ugrándozni az osztályban.
Egy nagyobb diák egy iskolai matinén bejelentette, hogy Majakovszkij versét fogja elszavalni.

Ki lépett ott ki jobbal? Balra!
Balra!
Balra!

- hajtogattam a saját lépéseim ütemére, amikor hazamentem a matinéról.

-  A mai költők közül egyedül Majakovszkijt becsülöm - mondta apám, vendégeivel beszélgetve.
Ez a név egyre makacsabbul követelt helyet életemben.
Negyedik osztályos koromban faliújságunk szerkesztőségének állandó tagja lettem, s ez a faliújság óriási, nagyszerű, mulatságos és színes valami volt... Minden egyes szám elkészítése tetemes időt és munkát igényelt, de micsoda boldogság volt sokszor éjfél utánig együtt lenni a felsőbb osztályosokkal és kedvenc tanárnőmmel, aki az orosz irodalmat tanította, s másolni, javítgatni, ragasztgatni, rajzolni, végül pedig életemben először közzétenni a saját versemet! És milyen érdekes beszélgetésekkel, tréfával, nevetéssel jártak együtt ezek a hosszú esték! Itt hallottam meg egyszer két hetedikes beszélgetését (az iskolánk hétosztályos volt, tehát ők már végzősök). Valamilyen Majakovszkij-versről vitatkoztak, s egész idő alatt ezt hajtogatták: „csudajó", nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy éppen ez a vers címe — gondolom, akkor jelent meg. Végül az egyikük azt mondta, nyilván, hogy befejezze a vitát:
—  Nem, nem, én akkor is sokkal többre tartom a Nadrágba bújt felhőt. Az a leggyönyörűbb!. .. - és egy lélegzetre elfújta: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve, Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie." Az én szívem valahogy furcsán összerándult - alighanem először életemben -, és mintegy mélyen beszívta magába ezeket a sorokat és a furcsa szókapcsolatot, ezt a „nadrágba bújt felhő"-t. Azon a régi-régi estén, miközben tettem, amit kellett, egész idő alatt ezt mondogattam magamban: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve...", és, a szívverésem szokatlanul, soha nem tapasztalt módon el-elakadt. Végül is bátorságot gyűjtöttem, és megkérdeztem a hetedikesektől, hol olvashatnám el ezt a költeményt, mire ők egy egész bibliográfiát zúdítottak rám, amiből én csak egyet jegyeztem meg: hogy a Nadrágba bújt felhő nemrég jelent meg az Ogonyok Regénytárban, mert ezt a sorozatot már ismertem.
Másnap, hazajőve az iskolából, kértem tíz kopeket, és elindultam, hogy megkeressem a Nadrágba bújt felhőt, miközben most is egyre azt suttogtam: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve. Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie. .." Expedícióm nem járt sikerrel: hiába jártam keresztül-kasul a várost, sehol sem tudtam megvásárolni a Nadrágba bújt felhőt. Már nem emlékszem, mennyi idő múlva, hol és mikor sikerült elolvasnom, de azt egészen biztosan tudom, hogy attól a pillanattól fogva szívembe mindörökre bevésődtek Majakovszkij megdöbbentő, páratlan, lírai sorai, és maga a költő is azonnal és szilárdan bevonult az életembe.
Nem sokkal később személyesen is eljött városunkba, és föllépett a tőzsde helyiségében, de a jegy egy rubelba került, én pedig nem kaptam meg ezt az egy rubelt. Apám már nem élt, anyámnak pedig nem akadt égy fölösleges rubelja sem. És nem értette meg szegény, mennyivel bölcsebben cselekedett volna, ha néhány napig üres kenyéren tart, de odaadja azt az egy rubelt a belépőjegyre. Mind a mai napig érzem azt a megbántottságot, azt a keserűséget, azt a kétségbeesést. És máig sem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem emeltem el azt az egy rubelt, hogy nem fordultam valamelyik tanáromhoz — ők megértettek és segítettek volna -, hogy nem követtem el valami őrültséget, csakhogy eljussak arra az estre.
—  Ráérsz még — mondták. — Hallhatod még eleget Majakovszkijt.
Mit mondhattam erre, hiszen még csak ötödikes voltam, s úgy tetszett, még minden előttem van. Ki tudhatta, hogy két év múlva bekopog a szomszédasszonyunk, és undorí-tóan közömbös, színtelen hangon közli:
—  A Majakovszkijod agyonlőtte magát.
—  Lehetetlen! Nem igaz! — kiáltom.
—  Benne van az újságban — mosolyog kajánul.
És mindennek vége: most már sohasem fogom hallani Majakovszkijt.

Ezerkilencszázharminc volt gyermekkorom, vagy mondhatjuk úgy, serdülőkorom utolsó éve. Ezután következett az ifjúság, azok az évek, amikor az ember életében hallatlan gyorsasággal rengeteg esemény történik. Ellenőrizzék csak állításomat, kedves idősek és középkorúak! Idézzék föl magukban mindazt, ami, mondjuk, tizenöt és húszéves koruk között történt önökkel, majd pedig azt, ami a legutóbbi öt-tíz év alatt. Hiszen ma már az is, ami több mint negyedszázaddal ezelőtt történt, mintha csak tegnap lett volna. Például az, hogy véget ért a háború.
Majakovszkij halála után két évvel már Moszkvában voltam, már nem mulasztottam el egyetlen érdekes irodalmi estet vagy vitát sem, már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy ott legyek minden Majakovszkij-emlékesten. Sőt egyszer még az anyját is láthattam — reszkető fejű kis öregasszonyt —, és a nővéreit, Ljudát és Olját... Ljudát később különösen sokszor láttam, ahogy múltak az évek, mind gyakrabban. Egyszer pedig messziről megpillantottam egy ismeretlen, mégis furcsamód oly ismerős, simára fésült vörös hajú, csillogó nagy szemű asszonyt. Ő volt Lili Brik, az, akinek arca az Erről című vers első kiadásának borítólapjáról nézett rám...

Én 1933-ban jelentem meg először nyomtatásban, 1934-től a Gorkij Irodalmi Főiskolán tanultam, s azoknak az éveknek az irodalmi eseményei voltak életem legfontosabb eseményei, melyeket még fiatal emlékezetem tisztán és tartósan megőrzött. Aztán egyszer csak körülnéz az ember, és azt látja, hogy egyike ama keveseknek, akik még részt vettek vagy legalább szemtanúi voltak olyan eseményeknek és tényeknek, amelyek manapság szinte történelmi érdekességgel bírnak.

Szerintem csak akkor érdemes az emlékeket fölidézni, ha meghatározott célok nevében tesszük, elsősorban pedig azért, hogy rekonstruáljuk a dolgok valódi állapotát, az események valóságos, reális képét. Majakovszkij sohasem volt „üldözött" költő e szó közvetlen értelmében. Ő mindig harcos volt, aki ügyesen és határozottan visszavert minden támadást, mégpedig nem kevesebb erővel. Mert kegyetlen támadások érték jobbról is, balról is. Itt volt egyrészt a LEF vagy blöff Vjacseszlav Polonszkijtól, vagy Georgij Sengeli pamfletje, a Majakovszkij teljes életnagyságban. Másfelől pedig a rappisták véget nem érő szidalmai. S mindez hosszú éveken át, lényegében szünet nélkül. Mindazonáltal, ismétlem, Majakovszkij sohasem volt „üldözött", sohasem volt „elfeledett" vagy „el nem ismert", és a harmincas évek elején változatlanul óriási szerepet játszott a moszkvai irodalmi életben. Elég gyakran rendeztek róla emlékesteket, és ezeknek mindig nagy közönségük volt. Verseit állandóan szavalták, elsősorban Vlagyimir Jahontov, aki kiválóan, csodálatosan adta elő őket, mélyen ráérzett és értette Majakovszkijt.

Moszkvában a költő halála után egy úgynevezett Majakovszkij-brigád alakult, amelynek az volt a feladata, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse Majakovszkijt. Ebben a brigádban igen kiváló személyiségek vettek részt, például Mejerhold, Aszejev, Kirszanov, Brik, Jahontov, az irodalomtörténész Duvakin. A brigád aktív tagja volt Bezimenszkij. De a gyakorlati munka fő részét egy csoport lelkes fiatal végezte, akik kezdettől fogva rajongtak Majakovszkijért. Szavalóversenyeket rendeztek, ők maguk is szavalták a költő verseit, megszólaltatták a környezetét, egyáltalában nagyon energikusan és lelkesen tevékenykedtek. De az olvasók és a tisztelők szeretete és a költő emlékét fenntartani hivatott kiadói tervek és tettek közt olykor nyilvánvaló szakadék tátong. Így volt ebben az esetben is. Mi Moszkvában még csak hozzájuthattunk Majakovszkij könyveihez, de a könyvesboltok pultjairól hiányoztak. Még eljuthattunk a Majakovszkij-emlékestekre, nekünk itt volt Vlagyimir Jahontov és a Majakovszkij-brigád, de hogy mennyire terjedt túl a tevékenységük Moszkván, eljutott-e a hatalmas ország különböző vidékeire? Ezen nem gondolkodtunk el. Pedig nem ártott volna elgondolkodni.

Sajnos, a harmincas évek közepére Majakovszkij könyvei gyakorlatilag eltűntek a könyvkereskedelemből. Több, mint öt év telt el a halála óta, de az életmű-sorozatnak, amelyet még életében indítottak el, csak a fele jelent meg, s az is mindössze tízezer példányban. A sajtó régen beharangozott egy testes egykötetes válogatást, amelyet már régen össze is állítottak, de a munka nem haladt előre. Még a gyermekeknek szóló verseit sem adták ki újra.
Határozat volt arról, hogy Majakovszkij-emlékszobát kell létesíteni a Kommunista Akadémia épületében, itt kellett volna őrizni irodalmi hagyatékát is. Ám hiába volt a határozat, nem hajtották végre, és a dokumentumok és kéziratok különböző helyeken voltak: részint a Moszkvai Irodalmi Múzeumban, ahol senki sem foglalkozott velük speciálisan, részint pedig különféle barátok és ismerősök birtokában, elsősorban Lili Briknél.
A Proletár kerületi tanács rekonstruálni akarta Majakovszkij utolsó lakását, s mellette megnyitni a kerületi könyvtárat, amely az ő nevét viselte volna, de a Moszkvai Szovjet megtagadta azt a csekély összeget, amely e szerény feladat megoldásához kellett volna.
Ugyanígy nem valósult meg az a határozat sem, amelyet pedig nyomban a költő halála után hoztak: hogy a moszkvai Győzelem terét, illetve a leningrádi Nagyezsgyin utcát Majakovszkijról nevezzék el.
Ebbe a helyzetbe nem lehetett belenyugodni, és az említett tényeket Lili Brik egytől-egyig kifejtette a szovjet kormányhoz intézett levelében.
„Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője. Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn." Ezeket a sorokat Sztálin írta le, amikor tudomására jutott a Majakovszkij műveinek kiadása és emlékének megörökítése körüli huzavona. Sztálin nyilatkozatát óriási kampány, intézkedések özöne, a konkrét tettek egész sora követte.

A Pravdában egész oldalas irodalmi rovat. Cikk: „Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője." (Emlékszem, hogy amikor ez az idézet először jelent meg, sajtóhiba csúszott a szövegbe: „legtehetségesebb" helyett „tehetséges" állt. A sajtóhibát néhány nappal később vezércikkben korrigálták.) Meg kell mondani, hogy magában ebben a megfogalmazásban tulajdonképpen nem volt semmi új, semmi váratlan: egyáltalán nem Sztálin volt az első, aki ilyen nagyra becsülte Majakovszkijt. Voltak, akik ennél sokkal messzebb is elmentek a dicséretben. 
...Mindazok számára, akik igazán és mindig szerették Majakovszkijt, Sztálin értékelése csak megerősítette azt, amit ők régen tudtak. Amivel mi mindig is tisztában voltunk. Mégis hamis és képmutató dolog volna utólag kisebbíteni e magas támogatás akkori jelentőségét és értelmét. Igen, mindazok számára, akik mindig is szerették Majakovszkijt, diadalünnepet jelentett. Amellett eléggé megfellebbezhetetlenül és utasításszerűen hangzott, különösen azok számára, akik, teszem azt, évek óta húzták-halogatták Majakovszkij összegyűjtött műveinek kiadását, akik tízezerben állapították meg a példányszámot, ami abszurd és nevetséges szám az ország méreteihez képest, vagy akik képtelenek voltak „előteremteni" a Majakovszkij otthonának helyreállításához szükséges összeget. Nem szólva arról, hogy ezeket a szavakat: „Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn", az akkori időkben nemcsak képletesen lehetett értelmezni. Egyszóval, azok körében, akik aktívan elutasították Majakovszkijt vagy a jobbik esetben közömbösséget tanúsítottak iránta, a történtek kínos megdöbbenést keltettek. Ennek ellenére változatlanul ugyanaz volt a véleményük Majakovszkij költészetéről, mint azelőtt, és egyáltalán nem buzgott bennük az igyekezet, hogy elősegítsék dicsőségét és hogy nevét érdemeinek megfelelően emlegessék. Kaptak egy feladatot, és a feladatot teljesíteni kellett. De hogyan, ha egyszer nem szeretik Majakovszkijt? Nem könnyű dolog, jó sok fejtörésbe kerül, de, mint tudjuk, nincs olyan feladat, amit ne lehetne megoldani... Ők is megtalálták a megoldást, és serényen dologhoz láttak. Nekigyürkőztek, hogy „meghonosítsák Majakovszkijt, körülbelül úgy, ahogy Katalin alatt a krumplit honosították meg" — így definiálja cselekedeteiket évekkel később egy másik költő, Paszternak, egészen más hangú és stílusú, de ugyanolyan nagy kaliberű, ugyanolyan nagyságrendű. Az a költő, aki már akkor ezt mondta: „Kevesen vagyunk. Talán ha hárman — donyeciak, tüzesek, pokoliak." Az a költő, akit oly súlyosan érintett az április tizennegyedikei lövés, és aki e csodálatos verssorokba öntötte fájdalmát:

Te aludtál, békésen álmodozva, 
A pletyka ágyán lelve pihenőt -
Ahogy huszonkétéves szép korodban 
Jóelőre versben jövendölöd.

Aludtál, arcod a párnába fúrva, 
Aludtál - de közben lábad dübög, 
Ahogy mindig újra közibük rontva, 
A hagyományok rendjét fellököd.

Megtalálták a megoldást, és nekigyürkőztek, hogy leöntsék a költőt azzal a fénylő „kresztomátia-mázzal", amely mindig mélységesen idegen és ellentétes volt a forradalom költőjével.
A napilapok és folyóiratok Majakovszkijról szóló, Majakovszkijjal kapcsolatos, Majakovszkij ürügyén előadott írások címeitől tarkállottak. Moszkvát teleragasztották plakátokkal, amelyek Majakovszkij emlékének szentelt különféle esteket hirdettek, de míg azelőtt rendre elmentem minden ilyen estre, ez most már fizikailag is lehetetlen lett volna. Minden hangszóróból Majakovszkij versei harsogtak, minden vezércikkben őt idézték, akár odaillett, akár nem, minden ünnepségen és ünnepi hangversenyen őt szavalták. Szavalóversenyeket rendeztek, eldöntendő, ki tudja legjobban előadni Majakovszkij műveit, és a számomra oly kedves Vlagyimir Jahontov mellett, aki mindig is szavalta Majakovszkijt, most minden előadóművész műsorán szerepelt, még ha teljesen távol állt is az illető egyéniségétől.
Ma is emlékszem rá, amint egy ünnepi műsorban egyik neves színművészünk a Teli torokbólt szavalta, és amikor odaért, hogy „Semmi vágyam sincsen, / őszintén kimondom, / csak, hogy legyen mindig / frissen mosott ingem.. ."elszántan cibálta keményített ingmellét... Valahogy kínosan éreztem magam, és elkeseredetten távoztam, abban a biztos tudatban, hogy Majakovszkijnak aligha tetszett volna ez az előadás.

Ugyanakkor történtek valamennyiünket megörvendeztető, értelmes lépések is: megnyílt a Gendrikov utcai Majakovszkij-múzeum. Először nem egyedül mentem oda, hanem Szervezetten, fiatal komszomolista írókkal; én voltam akkor az írói Komszomol-szervezet titkára, és a Majakovszkij-múzeum meglátogatása szerepelt a munkatervünkben. De amint átléptem a küszöböt, elfeledkeztem minden tervről, annyira megkapott az embersége és „múzeumellenessége" ennek a kedves és oly egyszerű, világos és szerény, munkaszeretetet és intellektualitást tükröző helynek. Nem volt benne semmi „burzsuj", döbbenetesen tükrözte korának bélyegét, a köznapi lét szükségleteiről való teljes lemondást, ami oly jellemző volt hazánk fiatalságára. Majakovszkij otthona megőrizte a vendégszeretet és szívélyesség atmoszféráját, érezni lehetett, milyen kellemesen elengedhette itt magát az ember baráti körben, a munkanap után: beszélgetett, vitatkozott, itta az erősre főzött teát — oly bájosán és étvágygerjesztőén kellették magukat a polc kampóin függő, egyszerű, élénk mintás teáscsészék. Emlékszem, azzal a csodálatos érzéssel távoztam a múzeumból, hogy most megismerkedtem a „hétköznapi" Majakovszkijjal is, aki ezáltal sokkal közelebb került hozzám, és még jobban értettem. Azóta sokszor voltam a Gendrikov utcában, és ez mindig örömmel töltött el, akár egy könyvtári rendezvényen vettem részt, akár fölszólaltam egy költő-találkozón, vagy csak beszaladtam egy könyvért, vagy hogy belelapozzak a folyóiratokba, újságokba... Minden alkalommal benéztem a kedves, barátságos ebédlőbe és Majakovszkij parányi, világos dolgozószobájába, s mintha csak őt, az élő költőt üdvözöltem volna...
Akkoriban hallottuk először Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című versét. Aszejev gyakran és szívesen olvasott föl egy-egy részletet a poémából, közölgetett is belőle, és ez nagyon érdekes volt - mintha kimondatlanul is azokkal vitatkozott volna, akik oly lélektelenül próbálták „meghonosítani" Majakovszkijt. Egyébként is egész idő alatt folyt a vita különböző formákban. Azok, akiknek Majakovszkij igazán kedves volt, márpedig ők nagyon sokan voltak, minden úton-módon igyekeztek az igazi költőre emlékeztetni, fölmutatni valódi arcát. Hiszen maga Majakovszkij berzenkedett legjobban, és kétségbeesetten ellenállt, ha megpróbálták elrendelt korlátok közé szorítani. Úgy tetszett, az igazi Majakovszkij küzd a mesterségesen alkotott Majakovszkij ellen, és ez komoly, elszánt küzdelem volt. Az igazi Majakovszkij, a forradalom természetes és organikus költője nem bírt, nem kívánt belenyugodni abba, hogy olyan irodalmi jelenségek próbáljanak az ő nevével és leleményeivel takarózni, amelyek mélységesen idegenek voltak neki, hogy a kínban szült formába, a szaggatott, lépcsőzetes sorok mezébe, ami őneki olyan természetes és szükséges volt, mint a lélegzetvétel, számára teljesen idegen, harsogó frázisokat és recsegő dicshimnuszokat, üres semmitmondást öltöztessenek. Nem azért keresett és talált, nem azért szentelte egész valóját a költészetnek és az embereknek, akikhez szólt, hogy egyes túlbuzgó kritikusok úgy lobogtassák az ő nevét, munkáját, értékes leleményeit, mint valami buzogányt, elnémítván vele más tehetségeket, akik szintén kerestek, gondolkodtak és kínlódtak, és akik képtelenek, egyszerűen képtelenek voltak őt utánozni, akik a maguk módján akarták kifejezni magukat és azt, ami az övék, mint ahogy annak idején ő törekedett erre és el is érte célját, mindennek ellenére.

1940 áprilisában múlt tíz éve, hogy a költő meghalt, és az év elejétől fogva óriási helyet foglalt el az ország életében az évfordulóra való készülődés. Lapozgatom a Lityeraturnaja Gazeta bekötött példányait - januártól kezdve minden számban közölt Majakovszkijra vonatkozó anyagokat, emlékestekről, neki szentelt tudományos ülésekről, vitákról, műveinek újabb kiadásairól tudósított.
Mint minden évforduló alkalmával, jelen esetben pedig különösen, „ömlesztve" kaptuk a Majakovszkijról szóló anyagokat. De ahogy lapozgatom az akkori újságokat, még ma is végtelenül sok érdekeset találok a közlemények között. Tulajdonképpen minden érdekes, néha e szó különböző értelmében az, de némelyik mai szemmel is mélyreható, komoly és jelentős, és semmit sem vesztett aktualitásából és értékéből.

...A Majakovszkijról szóló cikkek és anyagok publikálása korántsem fejeződött be az április 14-i számmal. A Lityeraturnaja Gazeta még sokáig közölt beszámolókat a jubileumi estekről, amelyek országszerte zajlottak, továbbá külföldi visszhangokat és tudósításokat a Majakovszkij emlékének szentelt tudományos ülésekről, melyekre nemcsak Moszkvában és Leningrádban, hanem Szovjetunió-szerte számos más egyetemi városban is sor került. És továbbra is megjelentek cikkek kritikusok, tudósok, akadémikusok tollából vagy egyszerűen írói töprengések. Az évforduló elmúlt, az újságban új rovatok és főcímek tűntek föl, de a Majakovszkijról folytatott beszélgetés nem ért véget, Majakovszkij neve újra meg újra elhangzott, elég hangosan és izgatottan, és tovább folyt az igazi Majakovszkij harca a megkonstruált, sőt olykor mesterséges Majakovszkij ellen.

Most, hogy a Lityeraturnaja Gazeta bekötött évfolyamát lapozgatom, szemembe tűnik az 1940. május 30-i számban, a „Beszélgessünk a líráról" címet viselő rovatban Jaroszlav Szmeljakov cikke: A valóban nagy költészetért. S mindjárt a következő számban, ugyanebben a rovatban az én cikkem, amelynek ez a címe: Teli torokból- a magunk hangján, és amelyben mindjárt az első sorokban vitába szállok Szmeljakovval. Igen, igen, rekonstruálom emlékezetemben, így igaz, vita volt, sőt még valamilyen konfliktus is, ami miatt majdnem összevesztem ifjúságom egyik legbensőbb barátjával...
Emlékszem, nagyon jól emlékszem: ő akkor volt életében először délen, a Krímben, ahonnan boldogan, lesülve, a tengerbe szerelmesen tért vissza. Sok új verset hozott magával, érzése szerint teljesen újakat, egészen másokat, mint amit addig írt. Éjszakai vihar, Ajakai úton, A Krím színei — ezekre emlékszem. Áradt belőlük az utánozhatatlan szmeljakovi egyéniség, mégis valami tőle szokatlan, új hangvétel, új életérzés jellemezte őket. Ő úgy vélte, hogy erre az újra Majakovszkij inspirálta, akire azon a tavaszon valahogy különösen ráérzett, újszerűén olvasta és hallotta és új módon fedezte föl önmaga, a munkája számára. Harsányan ünnepelte ezt a tavaszt, saját új érzéseit, új találkozását Majakovszkijjal, és ő, aki addig oly egyéni és megismételhetetlen volt és senki másra nem hasonlított, egyszerre nagyon határozottan hirdetni kezdte, hogy teljesen alárendeli magát Majakovszkijnak, korunk legkiválóbb lírikusának, akinél nagyobb nincs és soha nem is lesz a szovjet költészetben. Erélyesen fölszólított minden szovjet költőt, az egész szovjet költészetet, hogy tanuljon Majakovszkijtól, ne féljen attól, hogy Majakovszkij megfojtja a maga nagyságával, hogy elnyomja egyéniségét.
„Azért nem merünk Majakovszkijtól tanulni - írta Szmeljakov -, mert ő, mint az oroszlán, maga alá gyűr, eltapos a maga zsenijének, a maga egyedülvalóságának súlyával, mi pedig legjobban attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat, a magunk mégoly jelentéktelen, de mégis saját vonáskáit, fogáskáit, manírkáit. Pedig nincs más út a jövő felé, pedig le kell szállni valamikor a megszokott tyúklétráról, ki kell röpülni ezekből az ízléssel bebútorozott ketrecekből. Próbáljuk bátran meghozni ezt az áldozatot, elvtársak, hiszen nem gorkiji Kígyók vagyunk, hanem gorkiji Sólymok, mi aztán tudjuk, hogy a repülés csodálatos öröm, a legigazibb emberi boldogság. Remélhetőleg nem fog eltaposni, és ha odaállunk mellé, sőt mi több, meghaladjuk őt, olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, hogy ha csak rágondolok, eláll a lélegzetem."
Ebben a lelkes hangnemben íródott az egész cikk, de nekem valami sehogy se tetszett benne, valamit mélységesen tévesnek éreztem, és vitába szálltam, tiltakoztam az ellen, hogy „attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat", meg hogy „nincs más kiút"; úgy vettem észre, hogy Szmeljakov határtalan lelkesedésében egyszerűen utánozni kezdi Majakovszkijt, ami szerintem lehetetlen és a leghelytelenebb formája a Majakovszkijtól való tanulásnak. Ma is az a meggyőződésem, hogy minden igazi költő (költő, nem pedig versfaragó) a maga életét éli, a maga törvényei szerint, melyeket maga állított föl és választott ki élete folyamán, a maga módján fogadja be és dolgozza föl mindazt, ami őelőtte nagy volt és amit maga körül lát — így Majakovszkijt is —, és magától, a maga eszközeivel fogja megtalálni, mit és hogyan kell megtanulni Majakovszkijtól.
S mint annak idején, ma sem értek egyet Szmeljakovnak ezzel az állításával: „Tíz év telt el Vlagyimir Majakovszkij halála óta, de mi, szovjet költők, a mozgás látszatát megőrizve, egyhelyben toporgunk. Gondoljunk vissza: mi gyökeresen újat alkottunk ez alatt a tíz év alatt? Természetesen születtek jó, sőt kitűnő versek is ebben az évtizedben. De még legjobb költőink közül is melyiknek a pillantása hatolt tovább Majakovszkijénál? Továbblépett-e egyetlen lépéssel is, mint ő? Nem és nem..." Ez szerintem elsietett, naiv, amellett a költészetre nem is alkalmazható megállapítás, amely egészen más kiterjedésű, nem lineáris kategória, és nem mérhető lépésekkel. Minden igazi költőnek saját útja van, és egészen más mértékkel kell mérni Tvardovszkijét, mint Paszternakét, Zabolockijét, mint Szmeljakovét. Végtelenül szeretem a nagyszerű szovjet költészetet, számomra mérhetetlenül drága lenne Majakovszkij állandó jelenléte és óriási helye, és nem oltható ki nevének fénye, nem némítható el a hangja, de csak sokszorosan felerősíti és növeli a szovjet költészetet, nem pedig korlátozza. És a költészet sohasem állt meg és nem „toporgott egyhelyben", csak más-más időben más és más jellegű a mozgása, mások a lépései, a járása, a mozgásának ritmusa. Csak egy valami nem változott soha: e mozgás szándéka és iránya. Érdekesnek találtam visszatérni fiatalkori vitánkra, és örömmel fedeztem föl, hogy ma is elevenen hat azzal, hogy hevesen és elkötelezetten vall életünk legfőbb ügyéről: a szovjet költészet jövőjéről... 

A legérettebb és legbölcsebb költői mű, amely a háború előtt megjelent, szerintem Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című poémája. Minden, az ismert történelmi körülmények által indokolt fönntartás és elhallgatás ellenére úgy látom, hogy aktív, cselekvő erőnek szánták, és úgy is hatott az igazi Majakovszkijért folyó harcban. Azután elkezdődött a háború — az áthághatatlan határvonal minden ember emlékezetében és tudatában, aki átélte. De Majakovszkij ebben is velünk volt: az a tíz év, amely halálát a fasiszta ágyúk első sortüzeitől elválasztotta, nem gyöngítette hatalmas hangját, magasztos hazafiságának erejét és tartalmát. S minden erőszakoltság nélkül mondhatta volna az általunk átélt háború négy évéről: „Az országgal s a haícosokkal történt, vagy csak az én szívemben volt?" És velünk együtt ünnepelte az oly hosszú küzdelemben oly nehezen kivívott győzelmet. S mindaz, ami a győzelem után következett, úgy rémlik, csak tegnap, csak a közelmúltban történt. És mindjárt nyilvánvalóvá válik, hogy Majakovszkij lényegében egész idő alatt velünk, mellettünk volt.

Ötvenhárom legelején viharos vita folyt azokról a könyvekről, amelyek Majakovszkij alkotóművészetével foglalkoztak; megint igazi csata dúlt Majakovszkijért, mert ezek a könyvek igencsak különbözőek voltak. A háborút követő években befejeződött a még annak előtte elkezdett életmű-sorozat kiadása. A példányszám: húszezer. De megjelent az összegyűjtött művek újabb sorozata, végre mintegy kétszázezer példányban. És mégis nehéz, sőt lehetetlen ma már hozzájutni. Sikerrel újították föl a moszkvai színházak a Gőzfürdőt és a Poloskát; hősük, a nyárspolgár, aki ellen irányulnak, sajnos még korántsem tűnt el életünkből, csak némileg átalakult.

1958-ban végre fölállították a költő szobrát a róla elnevezett téren. Már hozzászoktunk, de akkor, az ötvenes évek végén erőteljesen beléhasított a tér látképébe, és egy időre sajátos költészeti klubbá vált: a szobor körül mindig élénk jövés-menés volt, fiatal költők szavalták el itt a maguk és Majakovszkij verseit, s évente egyszer, a Költészet Napján itt, Majakovszkij szobránál zajlott le a költők és az olvasók egyik találkozója. A hely szelleme kötelez.
Mindmáig gyakran érzek heves vágyat egy-egy elhúzódó irodalmi összejövetelen, hogy fölálljak és így szóljak: „Hallgassatok ide! Hisz, ha csillagokat gyújtanak — ez azt jelenti — valakinek fontos?"  Csodálatos szavak! Mint ahogy vitathatatlanul modernnek éreztem azt a színjátékot a Taganka Színházban, amelynek ezt a címet adták: Hallgassatok ide! Bonyolult és komoly elbeszélés volt Majakovszkij életéről és mai jelenlétéről életünkben.
Most új Majakovszkij-múzeumot rendeznek be a Lubjanszkij közben, abban a házban, ahol a költő dolgozott és ahol végzett magával. Az egész ház a múzeumé lesz: jelenleg átépítik, hogy megfelelhessen rendeltetésének...

A költő sorsa — gyakran használjuk ezt a szókapcsolatot — fölöttébb viszonylagos érték. És ki tudja, milyen sorsot tarthatunk szerencsésebbnek? Az egyiket sokáig nem ismerik el, mindenféle kritikai „üldözésnek" teszik ki, azután idővel egyszer csak általános elismerésben és szeretetben részesül. De előfordul fordítva is: van, akinek életében vitathatatlan hírnév és dicsőség jut, de amikor eltávozik az árnyékvilágból, mintha nem is élt volna soha... Melyik sors az irigylésre méltóbb? Melyiket kívánjuk magunknak? Nyilván a magunkét, azt, ami nekünk rendeltetett. (...)

1973-1978


SZABÓ MÁRIA fordítása

Néhány szó Margarita Aligerről

(Sz. 1915-1992) - orosz költőnő, fordító, könyvtáros, újságíró. Odesszai zsidó családból származott. Iskoláit Moszkvában végezte, majd egy vegyiüzemben dolgozott. 1932-ben hivatásos  könyvtáros lesz. Első versei 1933-ban jelennek meg, egy évvel később felveszik a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolába. A Komszomolszkaja Pravda munkatársa, első kötete 1938-ban lát napvilágot. A háborúban publicisztikákat ír. Híressé válik Zoja Koszmogyemjanszkajáról szóló kötetével. Az egyik legismertebb háborúellenes orosz költő. Az ötvenes-hatvanas években liberális elveket vall. Tragikus körülmények között, balesetet szenvedve hal meg. Majakovszkijról szóló írását  Tropinka vo rzsi c. kötetéből fordítottuk. Szovjetszkij Piszatyel, Moszkva, 1980 

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/6. szám, 114-123. oldalak)

2013. május 13., hétfő

Majakovszkij-különszám (2)


BÚCSÚLEVÉL

Moszkva, 1930. április 12. Mindenkihez

Ne hibáztassatok senkit azért, mert meghalok, és kérlek, hagyjátok a pletykát. A megboldogult irtózott ettől.
Mama, nővéreim, elvtársaim, bocsássatok meg - ez nem megoldás (másnak nem tanácsolom), de számomra nincs más kiút.
Lili — szeress engem.
Kormány elvtárs, az én családom: Lili Brik, anyám, nővéreim és Veronika Vitoldovna Polonszkaja.
Ha tűrhető életet biztosítsz nekik — köszönöm.
A befejezetlen verseket adjátok át Brikéknek, ők kiismerik magukat.

Amint mondják:                             Mi
elrontották ezt az ügyet,                elszámoltunk
a szerelmes csónakot                     kölcsönös sérelmet, 
szétzúzták a kő mindennapok.      fájdalmat, bánatot.
                          (Radó György fordítása)

 Legyetek boldogok.

                          (Vlagyimir Majakovszkij) 

1930. IV. 12.

Rappista elvtársak, ne tartsatok kishitűnek. Komolyan mondom, nem tudok mást tenni. Üdvözlet.
Mondjátok meg Jermilovnak, hogy kár volt a jelszót levétetni, megérdemelne egy alapos fejmosást.

V. M.

Íróasztalomban találtok 2000 rubelt - fizessétek be adóba. A többit megkapjátok a Kiadói Igazgatóságtól.

V. M.

G. LÁNYI MÁRTA fordítása

2013. május 12., vasárnap

Majakovszkij különszám (1)


Vlagyimir Majakovszkij verseiből


MAGYARUL ELŐSZÖR

Zörejek, zajok, morajok

Visszhangzik a város: surrognak, sürögnek 
talpak és kerekek, és a zaj monoton. 
Emberek és lovak — része egy seregnek, 
ménesként mely suhan a sugárutakon.

Viselnek kis lányok parányi surranót, 
zajládák zörögnek, füst szele mos. 
Kancáknak hasáig zsákutcák sara nőtt,
állomást csilingel a villamos.

Sokaság a térig alagút-passzázson
sodródik gondolat-csatornán oda majd,
hol kormos és morgós pofával, füstös-koronásán
ül bazári cárság trónusára a zaj.

1913

Tréfa-séma

Süvített szél, és rettenet 
szökött szivünkbe immár: 
egy néne vitte a tejet, 
útja vasúti sínpár.

De villámokat szeme szór,
hogy róla ne feledkezz: 
jelezte minden szemafor, 
jön az okai expressz.

Talán már siratnók anyót,
 tán süket volt az áldott, 
de bátya birkát nógatott, 
s időben rákiáltott.

A néne jobbra szökken, 
a vonat balra száguld. 
Bátya ha nem lép közbe, 
már bizony kétfelé hullt.

Nem föd már vonatfüst eget, 
két hősünk messze iszkol. 
A hétköznapi hősöket 
illessük tisztelettel.

Ki népünkből ugrik elő, 
serénynek ismerős, 
éljen e birkanevelő, 
középparaszti hős.

Éjűző napnak éljenezz, 
éjgyőző csillagoknak!
 Hát éljen az, és éljen ez! 
Éljen! Mert sokasodnak!

VERESS MIKLÓS fordításai

1923


Krím

Lépek,
nézek ablakon át — 
virágok
s ég, kékszín világ, 
most orrodban
magnóliák, 
most szemedben
glicíniák.

Tej előttem
és nem
tea, 
fenn fénylő
dísz a hold. 
S Csairra
nappal-
éjszaka 
bömbölő
víz zuhog.

Hullám-hadfik
foglyaként
senyved
vízmélyi homokon 
a palotákból
kiseprett 
sok najád és triton.

De a paloták
mások ám: 
vízi áldással
telve, 
eredj, munkás,
rád vár puhán 
nagyherceg
ágyaselyme.

Hámorok — hegyi máglyák, 
s kékblúz-varázs a tengeren. 
Ember-gyorsjavításra
állt át 
a nagy
krími kovácsüzem.

1927

POLGÁR ISTVÁN fordítása


ÚJ FORDÍTÁSOK

Papírosszörnyek
Vlagyimir Majakovszkij észlelései

Ha
a föld gyeplőjét
kezemben
tartanám, 
én 
megállítanám a földet:
- Ne tovább! 
Hallod,
tollak és töltőtollak
hivatalok íróasztalán 
csikorognak,
mintha a föld
csikorgatná fogát. 
Emberi büszkeség,
csitulj el ez egyszer! 
Hát emberek ezek?
Tán még anyjuk se volt. 
Fontos papírok margóin
folyik szét
az ember, 
nem is ember már,
óriás
tintafolt. 
Kamrácskákban
látni
emberek árnyait. 
Embernek
egy öl jut.
Papírosnak
ezer. 
A papíros
pompás palotákban
lakik, 
asztalokon alszik,
szekrényekben hever. 
Posztóra
bolt előtt
emberek ezre vár, 
kézen nincs kesztyű,
lábon nincs kalucsni. 
És az iratoknak?
Kosarakon kosár,
az ügyeknek
mappa,
legyen hol aludni. 
Utazni szeretnél?
Tán Madrid érdekel? 
Rubel nélkül
nem jutsz el oda
egyhamar! 
A papír ingyen
vonatra száll,
tengerre kel, 
épül még számára
számos
új postahivatal! 
A hajdani hősnek
gemkapocs
a lába, 
esze néma,
mikor
a papírok szólnak. 
Az ember
küldönccé válik
nemsokára, 
szolgál majd
mindegyik
a papírosoknak. 
Az aktatáskába
alig fér
az akta, 
fehér fogú széle
vicsorog. 
Maholnap
az ember
az aktatáskák rekeszeit
lakja, 
lakásainkat meg -
a papírosok. 
Látom
a jövendőt
- nem én találtam ki: 
papírosok
szócsövei
erről ordítanak — 
az asztalnál
az irat fog
teát iszogatni, 
összegyűrt emberke
hever majd
az asztal alatt.

Lángból bonts lobogót,
süvölts rájuk, akár 
az ágyúgolyó,
tépje fogad, 
mint ellenségedet,
gyűlöld,
proletár, 
a fölösleges
papírosokat.

1927

SIMOR ANDRÁS fordítása


Teoretikusok

Mint intelligens
retektipusok, 
éltek
nálunk
teoretikusok. 
Apait, anyait
megkap
a nyájuk -
ezerkötetes
legalább
koponyájuk. 
Kitanulva
a formula,
axióma, 
ketyeg agyukban
mérnöki taxióra. 
Hivatalnoki létra,
ki tudna
megállni — 
s taníthatsz-e
kesztyűben
gépet dudálni? 
Megvonja a vállát
a munkába a franc 
esne,
izgatóbb a preferansz. 
Feladat?
A henyébe belefér-e?
Lebegteti
lelkeik
mennyei szféra.
Ha a gép
elakad,
mert lusta a tengely 
komor arca 
az egekbe
mereng el,
csak bámul,
mint rádióra a birka. 
Ki tudósi
nevet
mondsz magadénak, 
ne tekintsd
a kezed
fölös
akadéknak.
Nem a könyv
a tudás csak -
ezért fabrikáld
teóriákkal egybe
a szép praktikát. 

1929

VERESS MIKLÓS fordítása