2011. szeptember 30., péntek

Solohov különszám (2)


MIHAIL SOLOHOV
Azúrkék puszta


A Don partján, a nap hevétől kopasz halmon, vadkökénybokor alatt heverünk: Zahar apó meg én. Felhők hosszú, pikkelyes sora mellett barna kánya kóvályog. A madárürülékkel tarkára pettyezett kökénylevelek nem adnak hűvöset. A hőségtől forró zúgást érzek a fülemben. Ha az ember lenéz a Don göndör fodraira vagy a lába elé, az összeráncosodott görögdinnyehéjakra, nyúlós nyál fut össze a szájában, de lusta kiköpni a nyálát.
A horpadásban, egy kiszáradt tocsogó mellett szoros csomókba bújtak össze a birkák. Tomporukat fáradtan leeresztve csapkodnak szutykos zsírfarkukkal, és görcsösen tüszkölnek a portól. A gátnál egy jól megtermett bárány a hátsó lábait megvetve szopja anyja tőgyét; olykor úgy beledöf a fejével, hogy a piszkossárga juh felnyög, meggörnyedve ereszt még egy kis tejet, és — én úgy látom — a szemében fájdalom tükröződik.
Zahar apó oldalvást ül felém. Kötött gyapjúingét levetve vaksin hunyorog, és tapogatva keres valamit a redőkben meg a varrásokban. Az öreg egy híján hetvenéves. Meztelen hátát ráncok kacifántos hálója borítja, lapockája hegyesszögben áll ki a bőre alatt, de világoskék szeme fiatalos, deres szemöldöke alól kivillanó tekintete meg élénk és szúrós.
A megfogott tetűt nehezen tartja remegő, kérges ujjai közt, de vigyázatosan és kíméletesen tartja, aztán leteszi a földre, jó messzire magától, apró kereszteket rajzol a levegőbe, és tompán azt dörmögi:
—  Mássz el innét, te Isten teremtménye! Biztosan élni akarsz, mi?... Hát persze... Ejha! De teleszítta magát... Mint egy földesúr...
Az öreg nagy nehezen, nyögdécselve felveszi az inget, aztán fejét hátravetve jót húz a csobolyóból, pedig már megmelegedett a víz. Ádámcsutkája minden nyeléskor felfelé csúszik, az állától a torkáig két petyhüdt lebernyeg lóg, szakállán cseppek csorognak végig, lehunyt, sáfrányszínű szemhéján át vörösesen világít át a nap.
Ahogy a csobolyót bedugja, rám sandít, tekintetemet elkapva szárazon mozgatja száját, mintha rágna valamit, és a pusztába néz. A horpadáson túl délibáb fátyla rezeg, és a perzselt föld felett kakukkfű mézes, fűszeres illata lebeg a szélben. Az öreg hallgat egy darabig, aztán odább tolja bunkósbotját, és dohánytól sárga ujjával a távolba mutat mellettem.
—  Látod a topolyák csúcsát ott a völgyön túl? Az a Tomilin uraságék birtoka volt — Topolevka. A tőszomszédságban van egy muzsikfalu (kozák földön az orosz parasztot nevezték muzsiknak, többnyire lenézően – a ford.) is. Azelőtt jobbágyok voltak azok. Apám a pánnál kocsiskodott haláláig. Még kölyökkoromban hallottam tőle, hogyan szerezte meg őt Jevgraf Tomilin pán: egy kezes daruért kapta cserébe a szomszéd földesúrtól. Apám halála után én léptem a helyébe mint kocsis. Maga a pán akkoriban úgy hatvan körül lehetett. Bővérű ember volt, hústorony. Fiatalkorában a cár mellett szolgált, a testőrségnél, aztán a szolgálat leteltével idejött, hogy a Donnál élje le az életét. A doni földjüket elvették a kozákok, de a kincstár háromezer gyeszjatyinát hasított ki neki a szaratovi kormányzóságban. Kiadta árendába a szaratovi muzsikoknak, ő maga meg továbbra is Topolevkában élt.
Nagyon furcsa ember volt. Mindig vékony posztókaftánban járt, tőrrel. Ha vendégségbe indult, alighogy kiértünk Topolevkából, mindig azt parancsolta:
—  Hajts, te rüpők!
Én aztán odacserdítettem a lovaknak. Úgy vágtattunk, hogy a szél nem győzte a könnyemet szárítani. Ha az út közepén árok akad — a hólé rengeteget váj az úton át —, az első kerekeket nem is hallani, a hátulsók meg — reccs!... Egy fél versztát hallgatunk, akkor a pán elordítja magát: „Fordulj vissza!" Visszafordulok, lóhalálában vágtatok ahhoz az árokhoz... Háromszor is belenyargalunk abba az átkozott árokba, míg el nem törik a rugó, vagy teljesen tönkre nem megy a hintó kereke. Akkor elkrákogja magát az én pánom, feláll, és gyalog megy, én meg kantárszáron vezetem utána a lovakat. Volt még egy ilyen szórakozása: elindulunk a birtokról, mellém ül a bakra, és kikapja az ostort a kezemből. „Noszogasd meg a középsőt!..." Én teljes erővel hajszolom a középsőt, meg se moccan a hámiga, ő meg ostorral üti-vágja az egyik szélsőt. Hármas volt a fogat, a két szélső telivér doni ló, a fejüket oldalt tartották, akár a kígyók, szinte a földet marták.
A pán ostorral hurkásra veri valamelyiket, szegény párát kiveri a tajték... Aztán a pán kihúzza a tőrt, lehajol és — nyissz! — úgy elvágja az estrángot, mint egy szőrszálat beretvával. A ló vagy két ölet repül, felbukfencezik, a földre zuhan, az orrából patakzik a vér — és kész!... Ugyanúgy a másikat is... A középső meg addig rohan, amíg meg nem szakad, a pán meg fel se veszi az egészet, sőt egy kicsit még fel is vidul, az arca bőre alatt csak úgy lüktet a vér.
Sohasem kocsin érkezett meg a helyszínre: vagy a hintót törte össze, vagy a lovakat pusztította el, aztán meg gyalog ment... Vidám uraság volt... De ez régi história, csak az Isten ítélhet rajtunk ... Szemet vetett az én oldalbordámra, aki szobalány volt nála. Az asszony többször is úgy szaladt haza a cselédházba, hogy csupa cafat volt az inge, és keservesen rítt. Látom, az egész mejje össze van harapdálva, a bőre szalagokban fityeg... A pán egyszer késő este a felcserért küldött. Tudtam, hogy erre semmi szükség sincs, kitaláltam, miről van szó, a pusztán megvártam az éjszakát, aztán fogtam magam, visszamentem. A szérűn keresztül hajtottam be a birtokra, a lovakat a kertben hagytam, fogtam az ostort, bementem a cselédházba, a mi kis kamaránkba. Megnyikordult az ajtó, gyufát szándékosan nem gyútottam, hallom, hogy az ágyon dulakodás folyik... Épp akkor emelkedett fel egy kicsit az én pánom, én meg odasóztam neki az ostorral. Az ostorom végén ólom volt... Hallom, ahogy az ablak felé igyekszik, a setétben még egyszer ráhúztam a homlokára,. Kiugrott az ablakon. Én egy kicsit megcsapkodtam az asszonyt, aztán lefeküdtem. Vagy öt nap múlva a sztanyicába indultunk. Én kezdtem a helyére csatolni a lábtakarót a hintóban, a pán meg a kezébe vette az ostort, oszt a végét nézegette. Forgatta, forgatta a kezében, tapogatta az ólmot, aztán azt kérdezte:
—  Miért tettél ólmot az ostorra, te kutyaházi?
—  Uraságod maga parancsolta — feleltem.
Nem szólt erre semmit, egész úton fütyörészett a foga közt az első árokig, én meg ahogy futólag hátrafordultam, láttam: a haja le van fésülve a homlokára, a sapkája meg mélyen lehúzva...
Vagy két év múlva megütötte a guta. Bevitték Uszty-Medvegyicába, összehíttak jó néhány doktort, ő meg csak feküdt a padlón, egészen megfeketedett. Elővett a zsebéből egy csomó Katalin-bankót, a földre dobta őket, és folyton azt hajtotta: „Gyógyítsatok meg, bitangok! Mindent megadok érte!..."
Gazdagon halt meg, Isten nyugosztalja. Katona fia lett az örököse. Kicsi korában előfordult, hogy kiskutyákat elevenen megnyúzott, aztán elengedte őket. Egészen a papájára fajzott. De amikor felcseperedett, abbahagyta a bolondozást. Magas volt, vékony, a szeme alatt örökké fekete karika, mint valami fehércselédnek... Arany szemüveget hordott az orrán, olyan zsinórost. A német háború alatt fogolytábor parancsnoka volt Szibériában, a fordulat után pedig megjelent a mi környékünkön. Akkorra nekem a megboldogult fiam után már két felnőtt onokám volt; az idősebbiket, Szemjont megházasítottam, de Anyikuska még legénysorban maradt. Én náluk laktam, ott morzsolgattam öreg napjaimat... Tavasszal megint fordulat történt. A parasztok elkergették a fiatal pánt a birtokról, és Szjomka a gyűlésben még aznap rábeszélte a muzsikokat, hogy osszák fel az urasági birtokokat, az ingóságokat meg hordják szét. Úgy is tettek: az ingóságot hazacipelték, a földet meg parcellákra hasították, és elkezdtek szántani. Egy hét múlva, de lehet, hogy rövidebb idő múltán híre jött, hogy a pán kozákokkal a falunk ellen indult, ki akarja irtani. A gyűlés két szekeret küldött az állomásra fegyverért. A nagyhéten fegyvert hoztak a Vörös Gárdától, Topolevka határában meg lövészárkokat ástak. Egészen az urasági tóig húzódtak az árkok.
Látod, ott ni, ahun kerek foltokban nő a kakukkfű, azon a völgyön túl feküdtek lövészárkokba a topolevkaiak. Ott voltak az enyémek is, Szjomka meg Anyikej. Az asszonyok reggel elemózsiát vittek nekik, amikor meg delelőre hágott a nap — a dombon megjelent a lovasság. Laza hadrendbe szóródtak szét, megvillantak a kék kardok. A szérűről láttam, ahogy a legelső, aki fehér lovon ült, csap egyet a hosszú kardjával, a lovasok meg csak úgy peregnek lefelé a dombról, akár a borsó. Járásáról megismertem a pán fehér ügetőjét, a lóról pedig felismertem a lovast is... A mieink kétszer visszaverték őket, de harmadjára megéjük kerültek a kozákok, ravaszsággal felülkerekedtek, akkor aztán elkezdődött a közelharc... Amikor elhalványult az alkonyat, vége lett a csatának. Kimegyek a házból az utcára, hát látom: a lovasok egy csomó embert hajtanak a birtok felé. Erre — kézbe a botot, és gyerünk oda.
Az udvaron úgy csomóba verődtek a mi topolevkai parasztjaink, mint ezek a birkák itt. A kozákok közrefogták őket... Odamentem.
—  Mondjátok, cimborák, hol vannak az én onokáim? — kérdezem.
Hallom, ahogy a csapat közepéből mind a kettő visszakiált. Egy kicsit tanakodtunk egymás közt. Látom, kijön a tornácra a pán. Ahogy észrevesz, odakiált:
—  Te vagy az, Zahar apó?
—  Igenis, nagyságos úr!
—  Mért jöttél?
Odamegyek a tornáchoz, és letérgyepelek.
—  Azért jöttem, hogy kisegítsem a bajból az onokáimat. Légy kegyelmes, pán! Az édesapádat szolgáltam világéletemben, Isten nyugosztalja haló porában, ne felejtsd el, pán, az igyekezetemet, szánj meg engem, öreget!...
Erre azt mondja:
—  Nézd, Zahar apó, én nagyra becsülöm, hogy szolgáltad édesapámat, de az unokáidat nem engedhetem szabadon. Azok megátalkodott lázadók. Törődj bele, öreg.
Átöleltem a lábát, úgy csúsztam a tornácon.
—  Kegyelmezz, pán! Drága lelkem, jusson eszedbe, hogy szolgált az öreg Zahar téged is. Ne pusztítsd el őket, az én Szjomkámnak szopós gyermeke van.
Rágyútott egy jó szagú cigerettára, felfelé eregette a füstöt, és azt mondta:
—  Menj, szólj azoknak a gazfickóknak, hogy jöjjenek a szobámba. Ha bocsánatot kérnek, hát nem bánom: apám emlékéért csak megvesszőztetem őket, és beveszem a csapatomba. Hátha igyekeznek majd jóvátenni azt a gyalázatos bűnüket.
Én máris nyargaltam az udvarra, elmondtam az onokáimnak, mit mondott a pán, és húztam őket a ruhájuk ujjánál fogva.
—  Gyertek, bolondok, fel ne álljatok a földről, amíg meg nem bocsát!
Szemjon még a fejét sem emelte fel. Guggon ül, és egy dudvaszárral piszkálja a földet. Anyikuska nézett, nézett rám, aztán odavágja:
—  Menj vissza a pánodhoz, és mondd meg neki, hogy Zahar apó egész életében térgyen csúszott, a fia is csúszott-mászott, de az onokái már nem akarnak. Ezt izenjük neki!
—  Nem jössz, te ebszülte kölyök?!
—  Nem megyek!
—  Neked, te bitang, egykutya: élni vagy meghalni, de Szjomkát mibe rántod bele?! Kire hagyja az asszonyt a kisgyermekkel?
Látom, Szemjonnak megremegett a keze, vájkálja a földet avval a dudvaszárral, keresi, amit nem is tett oda, közbe hallgat. Hallgat, mint az ökör.
—  Menj innét, nagyapám, ne keseríts bennünket — kért Anyikej.
—  Nem megyek, a fene a pofádat! A Szjomka Aryiszjája kezet vet magára, ha baj történik!...
Szemjon kezében megreccsent a dudvaszár, és eltört. Várok. Megint hallgatnak.
—  Szjomuska, térj észre, drága fiam! Gyere a pánhoz.
—  Mi mán észre tértünk! Nem megyünk! Ereggy te, csússz-mássz te! — dühöng Anyikuska. Én meg azt mondom:
—  A szememre veted, hogy térgyen álltam a pán előtt? Hát osztán? Én öregember vagyok, az anyám csecse helyett is a pán ostorát szoptam... És nem szégyellek letérgyelni az onokáim előtt se.
Le is térgyeltem, fődig hajoltam, könyörögtem. A többi muzsik félrefordult, mintha semmit se látna.
—  Ereggy, nagyapám... Ereggy, mer agyonváglak! — ordítja Anyikuska, csak úgy tajtékzik a szája, a szeme meg vad, akár a hurokba került farkasé.
Megfordultam, mentem megint a pánhoz. A mejjemhez szorítottam a lábát — nem tud elrúgni se. A karom akár a kő, egy árva szót sem tudtam szólni.
—  Hát hol vannak az unokáid?
—  Félnek, uram...
—  Á, félnek... 
Többet nem mondott. Az egyik csizmájával egyenest szájon rúgott, és a tornácra indult.

2011. szeptember 27., kedd

Solohov különszám (1)


MIHAIL SOLOHOV
A dinnyecsősz


I.
                                                        .
Az apa jókedvűen érkezett haza a sztanyica atamánjától, láthatólag nagyon örült valaminek. Sűrű szemöldöke alatt nevetés bujkált, ajkát ráncosra húzta a visszafojtott mosoly. Mityka rég nem látta apját ilyennek, mint ma. Amióta megjött a frontról, örökké dühös és komor volt, sűrűn osztogatta a tizennégy esztendős Mitykának a nyakleveseket, és hosszan, elgondolkodva babrálta vörös szakáilát. Ma viszont mintha kibukkant volna a nap a felhők közül, még Mitykát is csak tréfából lökte le a tornácról, amikor a keze ügyébe került, aztán nevetve odaszólt neki:
— Hé, te pernahajder... Fuss a kertbe, hidd anyádat ebédelni!
Az ebédnél ott ült az egész család: az apa a szentképek alatt, az anya a lóca legszélén kuporogva, hogy közelebb legyen a kemencéhez, Mityka pedig a bátyja, Fjodor mellett. Amikor aztán bekanalazták a híg, hústalan scsít, az apa kétfelé simította szúrós szakáilát, és ráncos, kékes ajkát mosolyra húzta.
—  Adassék tudtára az egész családnak az örömhír: ma kineveztek a sztanyica tábori hadbíróságához kommendánsnak... — Aztán kis szünet után hozzátette: — Nem hiába szógáltam meg a német háborúban a rangjelzésemet, a feljebbvalóság nem felejtkezett el se tiszti mivoltomról, se virtusomról.
Arcát egyszerre sűrű vér öntötte el, s kivörösödve rávillantotta szemét Fjodorra:
—  Hát te bitang, mit lógatod a fejed? Nem örülsz apád örömének? Mi? Hát csak vigyázz magadra, Fegyka!... Azt hiszed, nem tudom, hogy összeszűröd a levet a parasztokkal? Temiattad, te gazember, még az atamán is rámpirított: „Maga — azt mondja —, Anyiszim Petrovics, csakugyan tartja a kozák becsületet, hanem a fiacskája, a Fjodor, a bolsevikokkal cimborál. Húszesztendős a legény, kár érte, még baja eshet..." Mondd csak, te pokolfajzat: csakugyan odajársz a parasztokhoz?
—  Oda.
Mityka szíve megremegett; azt várta, az apjuk most megüti Fjodort, de csak keresztülhajolt az asztalon, és kezét ökölbe szorítva rárivallt:
—  Aztán tudod-e te vörös fattyú, hogy holnap letartóztatjuk a cimboráidat? Tudod-e, hogy Jegorkát, a szabót, meg Gromovot, a kovácsot még holnap agyon is lövik?
—  Nem, nem tudtam, de most már tudom — hallotta Mityka a kemény választ sápadt bátyja szájából.
Az anyjuk a testével takarta volna el Fjodort, de Mityka még kiáltani se érkezett, mikor az apa nagy lendülettel odavágta a súlyos rézkorsót. A korsó törött fülének éles széle végigszántotta Fjodor homlokát a szeme fölött/Messzire fröccsent a vékony vérsugár. Fjodor szó nélkül tapasztotta tenyerét vérrel elöntött szemére. Az anya feljajdult, úgy ölelte fia fejét, az apa nagy robajjal felborította a lócát, és az ajtót becsapva kirontott a házból.
Az anya egész estéig tett-vett. A szuszékból elővett egy köteg szárított halat, kétszersültet rakott a tarisznyába, aztán leült az ablakba, hogy megfoltozza Fjodor fehérneműjét. Amikor Mityka arra járt, anyjuk ott ült a halom fehérneműbe rejtve arcát, mozdulatlanul, s csak a válla emelkedett és süllyedt görcsösen a szakadozott kartonblúz alatt.


Az apa sötétedés után jött meg a kozákfalu elöljáróságáról, és le se vetkőzve végigvetette magát az ágyon. Fjodor lábujjhegyen, hogy a padló meg ne csikorduljon, kisurrant a kamrába, előszedett egy nyerget meg egy kantárt, és kiment az udvarra.
—  Mitya, gyere ide!
Mityka beterelte a borjakat, elhajította a botot, és odament a bátyjához. Homályosan sejtette, hogy Fjodor meg akar szökni, át a Don túlsó partjára, a bolsevikokhoz, oda, ahonnét minden pirkadatkor tompa ágyúszó hömpölyög ide és árad szét a falu felett.
—  Nem tudod, Mityaj, az istálló be van zárva? — kérdezte Fjodor félrefordított fejjel.
—  Be... Minek kérded?
—  Csak úgy. Kell. — Fjodor hallgatott, a foga közt fütyürészett, aztán hirtelen suttogva megszólalt. — Az istálló kulcsa ott van apánk párnája alatt... a fejénél... lopd ki onnét... el akarok menni...
—  Hová?
—  A vörös gárdába, szolgálni... Te még kicsi vagy, de egyszer majd meg fogod érteni, kinek az oldalán az igazság... Tudd meg, harcolni megyek a földért, a szegény népért, és azért, hogy mindenki egyenlő legyen, hogy ne legyenek se szegények, se gazdagok, hanem mindenki egyenlő legyen.
Fjodor elengedte Mityka fejét, és keményen azt kérdezte:
—  Elszeded a kulcsot?
—  El — válaszolta Mityka habozás nélkül. Sarkon fordult, és hátra se tekintve bement a házba.
A szobában félhomály van, a mennyezeten vontatottan duruzsolnak az elszenderedő legyek. Mityka az ajtóban ledobta a cipőjét, a kilincsnél fogva kissé megemelte az ajtót, hogy ne nyikorogjon, benyitott, és meztelen lábbal puhán odasurrant az ágyhoz.
Az apa fejjel az ablaknak hevert az ágyon, egyik keze a zsebében, a másik lelógott az ágyról, dohányfoltos nagy körme a padlót érte. Mityka visszafojtott lélegzettel odaosont az ágyhoz, megállt, és egy darabig leste apja bugyborékoló hortyogását. Sűrű, moccanatlan csend... Az apa vöröses szakállába kenyérmorzsa és néhány tojáshéjdarab ragadt, tátott szájából undorító pálinkabűz dőlt, valahonnan a torka mélyéről egy elakadt köhögés hörgött, s tört volna kifelé.
Mityka a párna felé nyúlt, szíve csak úgy zakatolt: tak-tak-tak-tak.
A fejében lüktető vér csengőn zúgott fülében. Előbb egyik ujját dugta be a koszlott párna alá, aztán a másikat. Kitapogatta a csúszós szíjat és a hideg kulcsköteget, óvatosan meghúzta, de az apja hirtelen elkapta a gallérját.
—  Hát te mit settenkedsz itt, te bitang? Kitépem a hajad, te!
—  Apám! Kedvesapám! Az istálló kulcsáért jöttem... Nem akartam felébreszteni... 
Az apa Mitykára sandított bedagadt, sárgás szemével.
—  Minek a kulcs?
—  A lovak nyugtalankodnak...
—  Akkor azt mondd. — Az apa odavetette a kulcscsomót, azzal falnak fordult, fújt egyet, s egy perc múlva már újra horkolt.
Mityka usgyé, ki a házból, Fjodorhoz, aki ott lapult a csűr eresze alatt. A markába nyomta a kulcsokat, s megkérdezte:
—  Melyik lovat viszed?
—  A csikót.
Mityka Fjodor nyomában lépkedve nagyot sóhajtott, aztán halkan így szólt:
—  Fegyka, apánk agyonver engem, tudod?...
Fjodor hallgatott, szótlanul kivezette az istállóból a csikót, fölnyergelte, lábával sokáig bök-döste az engedetlen kengyelt, aztán már amint kifelé léptetett a kapun, lehajolt a nyeregből, és odasúgta:
—  Tűrd, Mityaj! Nem tart örökké a nyomorúság, apánknak, Anyiszim Petrovicsnak pedig add át a szavaimat: mondd meg, ha csak egy ujjal is bántani merészel téged vagy kedvesanyánkat, kegyetlen bosszút állok rajta...
Azzal lovát nógatva, kilovagolt a kapun, neki a nagy útnak, Mityka pedig lekuporodott a sövény tövében, szerette volna tekintetével elkísérni Fjodort, de szemére sós fátyol borult, és elszorult a torka.


II.


Az apa teli torokból bugyborékolva horkolt a szobában. Mityka pitymallat előtt kelt, felkantározta a Pejkót, s indult a Donhoz, hogy megitassa és megfürössze az igást. A Pejkó patája alatt zörögve pergett a száraz mészkő; Mityka lelovagolt a part tövébe, a vízhez, leszedte a kantárt, a hajnali homályban a nyirkos hidegtől dideregve ledobta ruháját. A víz felett valahol messze-messze visszhangos dörej terült szét, és végighömpölygött a folyó mentén. Mityka fejest ugrott a vízbe, mely a reggeli hidegtől mintha millió tűvel lett volna tele. „Fjodor alighanem ott van már a bolsevikoknál — gondolta elmosolyodva... — A Vörös Gárdában szógál..."
Gondolatai visszaterelődtek haza, az apjára, s öröme egy szempillantás alatt kihunyt, mint szikra a szélben. Görnyedten lovagolt hazafelé, szemében kialudt a fény.
„Kereket kéne oldani... — gondolta már a ház közelében. — Oda, a bolsevikokhoz... Azt mondta Fjodor, az ő oldalukon az igazság. Vele kellett volna tartani. Apám ma lenyúzza bőröm, az orrom vérét fakasztja..."
A tornácnál leszedte a lóról a kantárt, és lassan bement a házba. Az apja rekedten kiszólt a szobából:
—  Miért nem vitted a csikót fürödni?
Mityka pillantása az anyjára rebbent — az asszony dermedten állt a kemence mellett —, s érezte, hogy vére mind a szívébe zúdul.
—  A csikó nincs az istállóban!...
—  Hát hun van?
—  Nem tudom.
—  És Fjodor?
—  Nem láttam.
Az apa csoszogva csizmát húzott a szobában. A konyhán keresztül kiment a kamrába, álomtól bedagadt szeme csak úgy villogott.
—  Hol a nyereg?... — dörgött a pitvarból.
Mityka közelebb húzódott az anyjához, és mint régen, kisgyerek korában, belekapaszkodott a kezébe. Az apa bőrszíjat szorongatva lépett a konyhába.
—  Kinek adtad oda a kulcsokat? 
Az anya a testével védte Mitykát.
—  Ne bántsd, Anyiszim Petrovics. Krisztus nevére, ne verd!... Szánd meg a tulajdon fiadat.
—  Ereszd, te pokolfajzat!... Nem érted? Neked beszélek!... – Azzal félrelökte az asszonyt, Mitykát földre teremtette, és rugdosni kezdte, módszeresen, kitartóan, kegyetlenül, míg végül Mityka torkából nem tört fel több tompa jajkiáltás.


III.


Az ágyúk moraja egyre erősebben hallatszott. Reggelente, amikor a ménest kihajtották legelni, Mityka soká elüldögélt a rét mellett a szélmalom tövében. A tetőn sivított, nyikorgott a szélben a bádog, a malom szárnya vontatottan és keservesen nyekergett, de a dombon túlról hallatszó dübörgés el-elnyomta a félénk hangokat.
A sűrű visszhangot verő moraj soká oszladozott a falun túl, a hajnal kékes ködébe vesző vízmosásokban. Reggelente lőszerrel, tölténnyel, szögesdróttal rakott szekérkaravánok vonultak keresztül a falun, a Don felé. Visszafelé összesebzett, eltetvesedett kozákokat hoztak, ott rakták le őket a téren, a falu elöljárósága mellett. A kíváncsi tyúkok gondosan bekaparták a csikkeket, az átvérzett kötéseket, a száradt vércsomóval tele vattadarabokat, és figyelmesen hallgatták a sebesültek nyögését, sírását, rekedt káromkodását.
Mityka igyekezett, hogy ne kerüljön az apja szeme elé.
Amint megreggelizett, fogta horgászbotját, és ment ki a Don partjára, ott üldögélve nézte a hídon vonuló lovasságot, a zörgő géppuskásszekereket, a fagyos port kavaró gyalogságot. Alkonyatkor tért haza. Este egy csoport fogoly vörösgárdistát hajtottak be a faluba. Sűrű csapatba verődve jöttek, mezítláb, szakadozott hitvány köpenyben. A kozák asszonyok kifutottak az utcára, beleköptek a foglyok poros, szürke arcába, ocsmányan szidták őket, a kozákok és az őrök harsány hahotája kíséretében. Mityka a nyomukba szegődött, s nyelte a foglyok lábától felkavart, torkát kaparó port; szíve, melyet ökölbe szorított a fájdalom, egyenetlenül kalimpált... Sorra belenézett a foglyok kékesfekete karikával körülvett szemébe, tekintete egyik bajusztalan arcról a másikra ugrált, hátha valamelyik szürkeköpenyesben felismeri a bátyját, Fjodort.
A téren, a közös magtár előtt, ahová azelőtt a falu gabonáját hordták össze, megállították a foglyokat. Ekkor az elöljáróság tornácára kilépett Mityka apja, és bal kezével kardbojtját babrálva elordította magát: —  Sapkát le!...
A vöröskatonák lassan levették a sapkájukat, s bozontos fejüket lecsüggesztve egy-egy suttogó szót váltottak egymással. Ekkor újra felharsant az ismerős fenyegető hang:
—  Sorakozó!... Mozgás, vörös kutyák!
Csoszognak a mezítelen lábak. Az elkínzott arcú foglyok szürke sorfala egész az elöljáróság tornácáig ért.
—  Sorszám szerint jelentkezz!...
Rekedt hangok. Begyakorolt fejfordítások. Mityka torka elszorult, olyan szánalom fogta el, hogy szinte égette, majd megfulladt tőle, s életében először izzó gyűlöletet érzett apja iránt, gyűlölte önelégült mosolyát, kefeszerű vörös szakállát.
—  Irány a magtár — lépés indujj!...
Egyenként beléptek az ajtó tátongó fekete nyílásán. Az utolsónak, egy alacsony termetű katonának, aki alig állt a lábán, Mityka apja a kardhüvellyel a fejére sújtott, mely átvérzett ronggyal volt bekötve; a szerencsétlen bukdácsolva tántorogva futott vagy öt lépést, aztán súlyosan végigzuhant a számtalan láb tapodta kemény földön. A téren röhögés, zsivaj támadt. Nevetéstől ösz-szeszűkült szemek, nyálas vihogásra tátott női szájak. Mityka halkan felsikoltott, arcát beletemette hideg tenyerébe, s az embereknek ütközve futásnak eredt az utcán.


2011. szeptember 25., vasárnap

Magyar–lett irodalmi kapcsolatok


RADÓ GYÖRGY
Magyarok és lettek a történelemben és a jelenben




A XIX. század derekán, amikor Rigában, e német kultúrájú egykori Hanza-városban és német földesurak lettföldi birtokain az orosz cári uralom alatt a kisszámú lett értelmiségnek néhány képviselője próbált nemzeti nyelvén irodalmat alkotni, néhány jó szándékú gyűjtő (részint németek, köztük a nagynevű Her-der) már gazdag lett népköltészetet tárt fel. A lett irodalomnak ebben a vajúdó-születő időszakában először a XIII. századi (latin nyelvű) lettnek mondott krónikásról érkezett hír Magyarországra. Hunfalvy Pál, a jeles nyelvész-etnográfus 1869 nyarán utazást tett a Balti-tenger partvidékein, Oroszország, Svédország és Dánia akkori területein, s útjáról két évvel később megjelent Utazás a Balt-tenger vidékein című kétkötetes műben számolt be. Itt ír a régi krónikásról:


„Ki volt ezen Henrik, kit Lettnek hínak? Vajjon született lett volt-e? Könyvéből annyit lehet róla tudnunk, hogy őt Albert püspök, ki az ország hódításának fő eszközlője, s a kardos vitézek rendjének alapítója... neveltette volt... lett eredetű (»Henricus de Lettis«), s a végett neveltetett egy német országi kolostorban, hogy mint térítő, pap és tolmács szolgáljon... " Hunfalvy így értékeli e művet: „Henrik nem kutatja a történetek okait, se a cselekvő személyek jellemeit, hanem egyszerűen elbeszéli, a mit látott, vagy hallott."


A Hunfalvy által bemutatott középkori előzmény után 1877-ben az Ellenőr című budapesti napilap már a lett népköltészettel foglalkozik egy lírai hangvételű, rövid cikkben, melynek betűjellel (F. A.) szignált szerzője Gyulás Pál álnévlexikona szerint Faluvégi Albert volt. Ezt írta: „Elmondhatjuk a lettekről, hogy épp úgy született költők és dalnokok, mint akármelyik pacsirta friss tavaszi reggelen. Dal és költészet épp oly lényeges létföltételük, mint a lélegzés...  Szép tavaszi estéken, s július hó világos éjjelein, mikor az északi egén folytonos vöröses alkony ragyog s nálunk javában kuruttyolnak a békák, mindenütt, hol lettek tanyáznak, munkáról hazatérő leányzók, s tűznél sütkérező pásztorok éneke hallatszik... ", majd megtudjuk, hogy közösen énekelt dalaikat „egy hosszan kitartott Ó-val" végzik, ami „utolsó szótagja a »ligo« szónak. (...) A Ligo-dal közös formáját képezi a lettek ötleteinek és költeményeinek". (A lettek és oroszok éneke)


A lettek irodalmuknak e kezdeti időszakában többnyire német közvetítéssel s így is gyér forrásokból tájékozódtak a világ irodalmáról: csak ennek tudható be az, hogy pl. Petőfitől nem a verseit fordították, hanem A hóhér kötele című regényét. S valószínűleg szintén német közvetítés, de talán a lettekkel szomszédos nyelvrokonainknak, az észteknek hatása is érvényesült abban, hogy Jókai művei is hamar népszerűvé váltak lett nyelven: az Árnyképek című gyűjteményből már 1882-ben közölte A szökevény című elbeszélést a lett polgárságot és értelmiséget tömörítő Rigai Lett Társaság Baltijas Westnesis című lapja, mely utóbb a kilencvenes években is közölte Jókai néhány elbeszélésének fordítását.


A magyar és a lett irodalom fejlődésének fáziskülönbsége folytán a XIX. századnak csak a legvégén jött létre a letteknél a nemzeti romantikának és a haladó eszméknek oly mértékű összefonódása, mint amilyen nálunk a reformnemzedék és főleg Petőfi műveiben jelentkezett. A letteknél ez a feladat arra a Janis Rainisra várt, akit mindmáig a legnagyobb lett költőnek tartanak, s aki Adynak nemcsak kortársa volt, hanem annyiban is reá emlékeztet, hogy ő vezette át addig jellegzetesen XIX. századi nemzeti irodalmát a XX. századba. Jólesik tehát kiemelnünk Rainis néhány kapcsolatát a magyar kultúrával: lapja, a Dienas Lapa, melyet utána egy másik neves forradalmár, Peteris Stucka szerkesztett, Rainisnak Kossuth Lajos halálára írt s nagy feltűnést keltő cikkét közölte, Jókaitól pedig több elbeszélésén kívül 1896-ban folytatásokban adta lett nyelvű olvasóinak Az arany embert. Még verset is fordított Rainis Petőfi Sándortól: hagyatékában fennmaradt, általunk is megtekinthető (A lett irodalom kistükre című kötet 160. és 161. oldala között) a Ki fogja vajon megfejteni... kezdetű Petőfi-vers lett szövegének kézirata.


Tudósaink és irodalmáraink múlt századi világirodalmi tájékozódása után, melyeknek keretében hír érkezett a lettekről is, a Nyugat költői a lap címével jelzett irány mellett csak a távoli kelet felé vetették pillantásukat (Kosztolányi!); az első világháború után létrejött balti polgári köztársaságokba pedig a kordivat hozott el akkori „bestseller" magyar műveket. Az új és máig tartó, fejlődő kapcsolatok nyitányát a moszkvai magyar sajtó adta meg: az Új Hang című folyóirat, amely 1940-ben Rainis hat költeményét közölte. A fordító Gábor Andor volt, s e műfordítások utóbb, 1957-ben az ő műveinek gyűjteményes kiadásában Budapesten is  megjelentek.


Ugyancsak az Új Hang mutatta be először azt a lett írót, akitől azután összes honfitársai közül a legtöbb könyv jelent meg magyar nyelven: Vilis Lacist. Az Árva Péter névvel jelzett cikkíró (feltehetően szintén Gábor Andor) 1940 júniusából keltezett riportot közölt: hogy Lettországnak a Szovjetunióval való egyesülése során miként került a közéletnek is középpontjába az akkor már neves írónak ismert Lacis, akinek kalandos életével, világjárásával s írói kibontakozásával is megismertet a cikk. Itt olvasunk a kor másik nagy lett írójáról, a Lacisnál több, mint negyedszázaddal idősebb (s utóbb őt mégis túlélő, 1970-ben matuzsálemi korban elhunyt) Andrejs Upltsról, aki 1930-ban közölte fiatal pályatársának elbeszélését, s Lacis ettől kezdve — írja az Új Hang — „szenvedélyesen nekifeküdt az írásnak. Megmaradt kikötőmunkásnak, és egész éjszakákon keresztül ült az asztalnál és írt... Egész Lettország olvasta regényeit, de Rinudzsiban senki sem tudta, hogy Lacis, a kikötőmunkás — író". Beszámol e cikk Lacisnak A halász fia című regényéről, s az abból készült színdarab nagy sikeréről is.


Ugyancsak Lacis jegyében indult el (...) a lett irodalom magyarországi útja. Az ötvenes években, amikor ez az út elkezdődött (az addigi fordítások száma és jelentősége elenyésző), négy regénye is megjelent magyarul, köztük főműve, a Zúg a vihar című monumentális regény, melyben hazájának sorsdöntő korszakát, amikor Lettország csatlakozott a Szovjetunióhoz, s az ezt követő éveket (melyeknek ő maga „koronatanúja" volt) mutatja be: nagy írói tehetséggel, drámai, hatásos művészettel alkalmazva a kor divatja által megkövetelt sematikus beállításokat, úgyhogy még az a magyar recenzense is, aki saját bevallása szerint nem ismeri Lacis életútját, ezt érzi ki a műből, mikor így jellemzi: „Ez a nagyon hiányosan, szinte alig hogy ismert Lettország mintegy varázsütésre egyszerre úgy megmozdul, s oly hevesen élni kezd, hogy az ember csak bámul, s mindegyre azt kérdi: ki ez az író, aki mindezt műveli vele?... S az ember azt kérdezi magától: vajon nem az író élményei ezek a dolgok? Mert néhol olyan forróság csap az írásból, mintha személyes élményt gyanítana." (Dallos Sándor, Magyar Nemzet, 1950. 119. sz.)


A bibliográfiai adatok elárulják, hogy a magyar könyvkiadás nyomon követte a nagy sikerű lett regényciklus nálunk hozzáférhető orosz fordításának megjelenését; íme az egyes részek megjelenési évszámai: I. rész lettül: 1946, oroszul: 1948, magyarul: 1950, II. rész lettül: 1947, oroszul: 1949, magyarul: 1952, III. rész lettül: 1949, oroszul: 1950, magyarul: 1952 — ami a közel másfélezer oldal terjedelmű sorozat fordítási és nyomdai munkáinak elvégzését figyelembe véve, kitűnő teljesítmény. A jeles fordító, Görög Imre munkájának szuggesztív erejét dicséri nyelvészeti szaksajtónkban Prohászka János, amikor kiemeli, hogy „A nyelv kifejező eszközeinek ügyes felhasználása magyarázza meg, hogy ezt a hatalmas, csaknem másfélezer lap terjedelmű regényciklust elejétől végéig lankadatlan érdeklődéssel tudjuk olvasni, és sehol sincs az az érzésünk, hogy idegen mű fordítása van a kezünkben". (Magyar Nyelvőr, 1958. 3-4. sz. 291 -293. 1.) 


Kritikai irodalmunk kiváló egyéniségének, Benedek Marcellnek pedig ez a regény ad alkalmat arra, hogy az újfajta ábrázolási tendenciát elemezze: „...Bár a regény legtöbb alakja igazi hős — a mű mégis a »hős nélküli regény« egyre nagyobb teret hódító műfajába tartozik. A »regényhős« régi fogalma úgyszólván megszűnt. Igazán értékes tulajdonságairól kiderült, hogy nem ritkaságok azok, legalábbis olyan társadalomban nem, mely milliókat tud embervoltuk tudatára ébreszteni." (Magyar Nemzet, 1952. 139. sz.)


Lacis regényciklusának magyar fogadtatásával azért kellett ilyen részletesen foglalkoznunk, mert jellemzője és szinte egyedüli képviselője volt egy egész korszaknak: a magyar — lett kapcsolatok háború utáni első időszakának. És nem csupán magyar —lett vonatkozásban, hanem „ellenkező irányban" is, Lacis magyarországi fogadtatásához mérhető, eleven, alkotói kapcsolat ebben az időszakban nem jött létre akét irodalom között.


Utána is nehezen indult el. Három jeles lett költőnek (Janis Sudrabkalns, Valdis Lukss és Aleksandrs Caks) a sematizmus korában született, összesen kilenc verséből, mely 1952-ben jelent meg a szovjet költészet magyar antológiájában, e gyűjtemény 1955-i, második, átdolgozott kiadására már csak hat maradt, ezekhez járult még a sajtóban néhány, hasonló jellegű vers fordítása és egy-két lett népmese... Majd az ötvenes évek második felében tovább növekedett a magyarra átültetett Lacis-művek száma, és végre egy korábbi neves lett író életművébe is betekinthetett a magyar olvasó: 1956-ban Tavaszi fagy címmel megjelent Rüdolfs Blaumanisnak, a századforduló kiváló elbeszélőjének egy novellagyűjteménye. 1958-ban pedig az egyetemi tankönyvül szolgáló Világirodalmi Antológia ötödik kötete Janis Rainis négy versét közölte a jelen összefoglalás szerzőjének fordításában. A szerző itt azért kénytelen átvenni a szót, hogy emlékezésével tanúsíthassa kapcsolataink „túloldali" elindulását. 
Szovjetunióbeli utazásai során 1961-ben eljutott Rigába: akkori kezdeményezésére és szerkesztésében 1966-ban Rigában napvilágot látott egy magyar prózai antológia, amely címét Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélésétől kapta; Mikszáthtól néhány kortársunkig, Molnár Gézáig, Timár Mátéig, Szakonyi Károlyig és másokig mutat be magyar elbeszélőket, szám szerint huszonegyet.


Szerencsére Rigában voltak nyelvünknek ismerői: Ruta Ledina és Elga Sakse a magyar eredetiből fordították az elbeszéléseket.

2011. szeptember 24., szombat

Válogatás a mai lett irodalomból (7)


DAINA AVOTINA
(sz. 1926)
Berkenyebogyó


Erőd izzik, lángol, éget, 
fanyar berkenyebogyó, 
duzzadó, vérpiros élet, 
hívó, bűnre csábító.


Egyet kaptam csak be éppen, 
s lám, erőm sokkal nagyobb, 
hordozok piros reményben 
szürke szeptember-napot.


Kettőt-hármat is megettem, 
s lám, mint rőt mókus, öröm 
szökdel már a rengetegben, 
köröttem, mohás kövön.


Berkenyém, bohó gyümölcsöm, 
mit tettél velem, hamis? 
Megszól a nép, súgja rögtön: 
virul az én ágam is...


Nézd, az ősz már itt lopódzik,
 s őszi rügy — baljós nagyon! 
Berkenyém, tüzes bogyóid 
mért szórod el utamon?


MAJTÉNYI ZOLTÁN fordítása



VIZMA BELSEVICA
(Sz. 1931)
Lábamban még a végtelen utak


Lábamban még a végtelen utak. 
De már megérkeztem. 
Ereimben az öröm úgy remeg, 
Ahogy a csorda szagát hozó széltől 
Az elbitangolt vad orrlika tágul. 
Megállhatok, itthon vagyok. 
Hosszú, okos pofájukkal felém 
Bólintgatnak a kikötő-daruk. 
Ez az én csordám, ez a nyájam. 
Itt súlyok űzik egymást szakadatlan.
Itt telhetetlen, nyíló hajógyomrok 
Kivánnak terhet —
mit törődnek ők 
Az élő fém elgyötört testével. 
És a daruk nem zúgolódnak, ez 
Az életük — vonni a terheket. 
Beállok őközéjük. 
Kiván a munka engem is — 
A költészet szén-terhével tele-
Rakni az ember-vágyak mozdonyát. 
Milyen nehéz, állat-súlyú teher: 
Fölemelni a virág illatát. 
De jól van így.
 És vannak békés esték, 
Mikor a gőzhajók füstje letörli 
A verítéket és a nap jászlában alkony páráll. 
Ó, milyen boldogság, 
Hogy együtt, nyájban él az ember.


NYILASY BALÁZS fordítása




MIRDZA BENDRUPE
(Sz. 1910)
Nyári zászló


Rövid a selyem pipacs-élet,
Kurtább, mint a tiszavirágé,
Még a boldogság is tovább tart —
A pillanatnál épp alig több...
De pillants rá — reszket a lángja
A föld felett, hová lehajlik,
Szürkés füveket gyujtogat...
Az, amit ott remegni látsz, már
Másik pipacs, nem ugyanaz, ami volt:
Kis fényes zászlaját egy holt pipacs
Épp hogy elengedi, szomszédja már
Szelesen, vígan felkapja, merészen
Csiholja a szikrát még messzibb s magasabbra...
Az már nem az a pipacs, mely ott virul,
Az már egy másik...
Nem mindegy-e? Látszik!
Lobog! A szürke fűszálak közt szüntelen:
A tüzes nyári zászló.


TANDORI DEZSŐ fordítása




LEONS BRIEDIS
(Sz. 1949)
Sajog tompán


Tompán, tompán sajog a kín 
és karodba hasít, 
s egy kis mellékes micsodán 
töprengesz tébolyig.


Miért vet ily hullámokat, 
magasat mellkasod? 
Szemedből sem huny ki a fény 
azért, mert lehunyod.


A hársak — birkafalka, nézd! 
s virággal hintve mind a rét... 
Két fecske csivitel


szemem előtt, 
hol a küszöb 
szegellik, anyámnál...


KISS BENEDEK fordítása

2011. szeptember 20., kedd

Válogatás a mai lett irodalomból (6)


SZERGEJ EIZENSTEIN
Rigai emlékek


Szergej Eizenstein, szovjet filmrendező, az egyetemes filmművészet egyik klasszikusa (1898—1948) Rigában született, s ott töltötte gyermekkorát. Önéletrajzi írásaiban — melyek eleven, érzékletes stílusuknak köszönhetően a memoárirodalom rangos művei közé tartoznak — a művész részletesen felidézi rigai emlékeit. Ezek közül közöljük azt a részletet, melyben arról számol be, hogyan tanult meg rajzolni. 


*


Egész életem során művészetemmel á these fogalmaztam, bizonyítottam, magyaráztam, oktattam. Most viszont szeretnék úgy kószálni saját múltamban, mint ahogy Pityerben a Sándorpiac ócskásai és antikváriusai között szerettem csavarogni, a párizsi rakpartok könyvárusai között, az éjszakai Hamburgban vagy Marseille-ben, a múzeumokban és a panoptikumokban.
Egyébként épp most vettem észre egy érdekes jelenséget.
Ebben az írásban még egy ellentmondás rejlik.
Ez legalább annyira olvasás, mint írás!
Mikor elkezdem az oldalt, a bekezdést, sőt néha a mondatot, még nem tudom, hogyan  folytatódik majd.
Épp úgy, mint mikor az ember lapoz egy könyvben, nem tudja, mit talál a következő oldalon.
Bármilyen mélyen ásson is le az ember anyagért az életébe, bármennyire is a személyes tapasztalat „tényeire" támaszkodjon — mégis van egy jókora szűz terület, telve meglepetésekkel: a tények összevetéséből fakadó új következtetésekkel, új szempontokkal.
A könyv oldalain — mint egy terepasztalon — írás közben kicsiben ugyanaz az út rekonstruálódik, amely az élményektől a tanulságokig és tervekig vezetett, amikor a téma, valamelyik kis elem hirtelen intenzíven papírra kérezkedik.
Ezért ez nemcsak kalandosan vonzó „utazgatás" lesz a múlt képei és alakjai között, hanem „útközben" kész következtetések levonása és új összefüggések feltárása is. Erre az egyes, elszigetelt tények és élmények — az összehasonlításon kívül — önmagukban nem adnak alapot és nincs is rá joguk...


HOGYAN TANULTAM MEG RAJZOLNI


Azzal kezdem, hogy soha nem tanultam rajzolni.
Mégis rajzolok. Hogy miért s hogyan?...
Ki ne ismerné Moszkvában Karl Ivanovics Kogant, a fogászat és a csonttan mágusát és boszorkánymesterét?
Ki ne fordult volna hozzá odvas fogaival?
Ki ne villogtatta volna keze alól kikerült ragyogó új fogsorát?
Vegyük Karl Ivanovicsot.
Fogyasszuk le jó alaposan.
Ha ettől még az orra nem nyúlik ki eléggé — egy kissé hosszabbítsuk meg.
Tegyük alakját erősen hajlottá, láttassuk meg benne azt, amit Rigában „mindjárt leülök, madame"-nak neveztek.
Öltöztessük egy közlekedési mérnök köpenyébe.
Adjuk hozzá feleségül azt a nőt, akinek Rigában a legmagasabb kontya van.
És előttünk áll az ősz közlekedésügyi mérnök, Afroszimov.
Afroszimov mérnöknek hálás vagyok azért, mert belém oltotta a rajzolás féktelen vágyát és igényét.
Mamácska, mint minden társaságbeli hölgy, fogadónapokat szokott tartani.
Azonkívül mamácska és apácska névnapjukon monstre-estélyeket rendeztek.
Ilyenkor szétnyitották az egyébként kerek ebédlőasztalnak mind a tizenkét lapját.
Így teljes hosszában elfoglalta az ebédlőt.
És bőséges vacsora terhétől roskadozott.
Az asztal most az én házamban áll a Potilihán, ismét kerek, mint a teremtés első napján, abban a helyiségben, amit a „könyvtáramnak" nevezek. Ténylegesen az is volt, egészen addig, míg — túllépve az előírt keretet — a könyvek el nem árasztották az összes szobát, és az egész lakás nem vált hasonlatossá egy könyvszekrény belsejéhez!
...A nagy asztal mellett állt a büféasztal.
Kártyázás és némi zongoramuzsika után következett a vacsora.
Válogatott társaság szokott ilyenkor összegyűlni.
A díszvendég — maga a kormányzó. Zvjagincev őexcellenciája.
Mamácska jobbján foglalt helyet.
Apácska meg — az asztal szemközti végén...
Apácska és mamácska válása után már nem voltak fogadások: a ház felbomlott.
Ráadásul apácska anyagi helyzete erősen megrendült.
Nem is lett volna miből vendégséget rendezni.
Mamácska elvitte magával a berendezést és a bútort — a hozományát.
Ezt én könnyedén, sőt örömmel elviseltem. Véget értek a kibírhatatlan otthoni — legtöbbször éjszakai — botrányok.
S én azzal szórakoztam, hogy biciklimen a szalon és az ebédlő egyik végéből a másikba kerekeztem.
Egy kicsit még diadalmas is voltam.
Zord apácskám kemény szigorral nevelt.
A szalonba például egyszerűen nem engedtek be, s mivelhogy az ebédlőt a szalonnal bolthajtás kötötte össze, ezért azt eltorlaszolták egy széksorral, amire felmásztam, és onnan lestem be az ígéret földjére: a szalonba.
Később már hetykén kerekeztem ide-oda, hisz a lakás egyre inkább a Niemandslandra (német: senki földje) hasonlított, miután elvitték a díványokat, a fotelokat, a kisasztalokat, a lámpákat és a temérdek Nippsachent (német: csecsebecse). Az utóbbiak javarészt koppenhágai porcelánok voltak, amelyek azokban a boldog években elbűvölték a szépleikeket opálos színükkel, elmosódott szürke mintájukkal, legömbölyített formájukkal.
... De most a leendő pusztaságon nyüzsögnek az emberek.
Teli van velük a szalon. A mamácska budoárja. Apácska dolgozószobája.
Hamarosan mindannyian áttódulnak az ebédlőbe vacsorázni.
De még a kártyaasztalnál ülnek.
Abban a korban vagyok, amikor már a vendégek közé eresztenek, de még nem ülhetek az asztalhoz.
Járkálok a vendégek között. Megjegyzem őket magamnak.
Itt van a kormányzó. Arisztokratikus fej, bozontos szemöldök alól kivillanó sastekintet.
De egyébként az ilyen embert „Tischriesé"-nek nevezik — „asztalnál óriás"-nak.
Óriás, de csak fejtől derékig.
A lába nem nőtt meg: termetre kicsiny.
Ezért csak asztalnál ülve fenséges, és kiábrándító, amikor feláll.
Ilyen volt Lev Tolsztoj.
És ugyanilyen Marx Károly.
A megboldogult osztrák kancellár, Dolfuss viszont egyszerűen törpe volt.
Elragadónak találom, hogy „Mini-Metternich"-nek nevezték, és arról írtak, hogy Ausztriában postabélyegeket bocsátottak ki a kancellár egész alakos és... életnagyságú képével.
... A hölgyek közül, ki tudja, miért, csak a fiatalokra emlékszem.
Az alkormányzó lányára, mademoiselle Bologovszkajára.
S rá is feltehetően csak azért, mert őt — Nagyezsdát — mindenki franciául Esperance-nak szólította, Esperance Bologovszkajának...
Esperance-on kívül valamiért világosan emlékszem a tetőtől talpig égszínkék Milja Vencelre és a tetőtől talpig rózsaszín Tatára. Gyima barátom harmadik nővérét, Zsuka Vencelt, fiatal kora miatt még szintén nem  engedik
társaságba. Miért van az, hogy az egész virágoskertből és a sok csillag közül csupán a lámpaernyőszínű Vencel nővérekre emlékszem?
Kiderül, hogy egyáltalán nem véletlenül.
A nővérek emlékezetemben az „agglutináció" szabályai szerint egybemosódnak a lámpaernyőkkel. A lámpaernyők és azoknak az éveknek estélyi ruhái között nincs nagy különbség.
Ugyanazok a puffok, fodrok, szalagok és csipkék.
És lám a Vencel nővérek már egyáltalán nem a Vencel nővérek, hanem... az Amelang nővérek.
Két fiatalka nővér, vasárnapiasan öltözve, úgy, hogy a ruhájukat szinte lehetetlen megkülönböztetni a lámpaernyőtől.
Apácska emberekkel teli szalonja pedig már egyáltalán nem apácska szalonja, hanem egy másik szalon.
Üres. A vakítóra fényesített parkett aggasztó ürességével.
Most, a rettegéstől görcsösen összerándulva, kénytelen leszek valcert járni ezen a parkettás pusztaságon.
Ez a hatalmas szalon egy másik közlekedésügyi mérnök, a Riga — Orjol-i vasút főnöke, Daragan házában van. Itt tanulunk táncolni.
A szalonban felcsavarták a szőnyegeket, a pálmákat meg szorosan az ablakok mellé állították. Néhány évvel később az ősz hajú Daragan úr, aki úgy néz ki, mint egy szent életű férfiú vagy mint egy szigorú fogadalmat tett szerzetes az ikonokon, eltávozik Rigából.
Helyére másik gyermekkori barátom, Andrej Melentyijevics Markov apja lép: Markov Melentyij Fedoszejevics, akinek pityeri rezidenciája magában a Miklós pályaudvar épületében volt. 
Andrjusa papájának szörnyű ragyás és ráncos arca van, 
kefefrizurája, 
és különös, világos szeme sötét bőrének hátterén.
Andrjusa szobájában pedig, mely a pályaudvar bal oldali kijáratának árkádjával szemben van, a karzaton egy kolosszális villanyvasút.
A játékmozdony síneken futkározik, hidakon megy keresztül. Működnek a szemaforok és a váltók. Körös-körül homokból épített táj.
Még folyók is vannak, kék papírcsíkok, üvegdarabokkal kirakva, hogy a víz csillogásának az illúziója is teljes legyen.
Egy bizonyos életkorban órákig eljátszunk itt Andrjusával.
Őt a mozdony berendezései és a műveletek érdeklik.
Engem inkább valami ostoba kisjáték-emberke, aki lekési a vonatot és egy „vörös hajú" cirkuszi bohóchoz hasonlóan szaladgál a sínek között és eltéved a váltóknál.
A közelben valódi mozdonyok füttyentgetnek, és néha még a vasúti csengő is behallatszik.
A valódi vonatok hangjai versenyre kelnek a játékvasúttal, és a játék kerül ki győztesen a maga illuzórikusságával...
... Azonban egyelőre a Daragan lakás parkettje előtt állok megdermedve.
És azt hiszem, kiváltképp e két nővér miatt vagyok ilyen dermedt — az Amelang kisasszonyok miatt.
Jóval idősebbek nálam. Angolok.
Sőt úgy rémlik, hogy ikrek.
És csak ruhájuk színének árnyalatában különböznek egymástól. A felnőttebb fiúkkal táncolnak.
Nekem az álmodozó Nyina és a kéjsóvár Olja jutott — a Daragan család fiatalabb lányai. De én a megközelíthetetlen Amelang nővérekbe vagyok teljesen belehabarodva. Egyszerre mind a kettőbe. Minthogy ikrek.
És a tánctanulásom szörnyen balul üt ki. ... Azonban mamácska vendégeit abban a pillanatban hagytuk ott, amikor éppen leültek a kártyaasztalok mellé. 
Térjünk vissza a vendégeinkhez.
Annál is inkább, mivel az egyik kártyaasztalnál Afroszimov úr foglalt helyet.
Most pedig selymeit suhogtatva odatelepszik az asztalhoz Marija Vasziljevna Verhovszkaja, akinek Rigában a legpiszébb orra, és a legvastagabb — ujjnyi vastag — festett szemöldöke van.
A szalon túlsó végéből sietősen ott termek.
Mert egy finoman hegyezett fehér krétával, amelyet apró csillagmintás halványsárga papír borít, Afroszimov úr a játék szüneteiben a kártyaasztal sötétkék posztójára...
rajzol nekem!
Állatokat rajzol.
Kutyákat. Szarvasokat. Cicákat.


2011. szeptember 19., hétfő

Válogatás a mai lett irodalomból (5)


Lett népi trufák


Megkérdi egyszer a báró a bérestől:
—  Milyen lesz majd az élet a túlvilágon?
—  Szakasztott olyan, mint ezen — válaszolta a béres. — Méltóságod e világon semmit nem csinál, és ott sem fog dolgozni, de a béresek nagy munkában lesznek: méltóságod ül majd egy üstben, én meg hordom alá a tüzelőt.


*


Egy apa, vissza akarván tartani leányát a férjhezmenéstől, ezt mondja:
—  Kislányom! Aki férjhez megy, jól jár, de aki nem megy, az még jobban jár. 
Feleli a lány:
—  Nos, tehát én jól fogok járni, hadd járjanak a többiek még jobban.


*


Késő este hazatér a férj bőrig ázva. Örvendezik a felesége, és azt mondja neki:
—  Uracskám, te már úgyis nedves vagy, eridj, hozz vizet! 
Fogja a férj a vödröt, vizet hoz, rázúdítja a feleségére, mondván:
—  Most már te is nedves vagy, hát hozz vizet!


*


Egy ember meg a felesége örökös veszekedésben-civakodásban élt egymással. Elment az asszony egy öreghez, aki bölcs ember hírében állt.
—  Segíts, atyám, nincs már erőm eltűrni a veszekedést-civakodást. 
Rá egy napra ugyanezzel a férj is betoppant. És mondta neki az öreg:
—  Éjfélkor eridj ki a temetőbe, és állj meg a nagy tölgyfánál. Aki melletted elhalad, az egy év múlva meg fog halni. Lehet, hogy a feleséged látod meg, hát akkor nem sokáig kell tűrnöd.
Ezután az öreg elhívta az asszonyt, és ráparancsolt: menjen végig éjfélkor a temetőn a nagy tölgyfa mellett.
—  Ha ott meglátod az urad árnyékát, egy év múlva meg fog ő halni, s így kevés van hátra, amit el kell tűrnöd.
Úgy is történt, ahogy az öreg mondta: a férj a feleségét látta meg, az asszony meg az ura árnyékát. El is határozták, hogy a hátralévő időt szeretetben és egyetértésben élik le egymással.
Letelt az egy esztendő. Az asszony egyszeriben sírva fakadt: sajnálta az urát, mert az olyan jó és kedves lett hozzá. Az ura meg csak vigasztalja, ezt gondolván: „Szegényke! Érzi, hogy ütött az órája, siratja saját magát."
Így feküdtek le bánkódva mind a ketten, s rémülettel gondoltak rá: mi lesz másnap. Reggel fölébredtek — s mindketten élnek. Elnevette magát az asszony, és mindent elsorolt az urának. Annak nem sokba tartott, hogy kiegészítse a másik történetét.
Nem is veszekedtek többé, hanem boldogan éltek, amíg meg nem haltak.


*


Egy embernek igen megátalkodott felesége volt. Ballag egyszer vele egy lekaszált réten.
—  Ni, hogy lekaszálták a rétet, szinte meg van borotválva! — lelkendezik az ember.
—  Rosszul van az kaszálva, akárha ollóval nyírták volna — mondja az asszony.
Sokáig pöröltek. Egyik azt mondja: „Borotvával", a másik azt hajtogatja: „Ollóval." Méregbe gurult az ember, és megfenyegette az asszonyt: megtiporja, ha abba nem hagyja a feleselést. Ám az egyre a magáét hajtotta. Erre az ura odavonszolta a folyóhoz, bezavarta a vízbe derékig, de a csökönyös asszony csak kitart a magáé mellett. Hónaljáig ér már a víz, ő meg azt kiabálja: „Ollóval!" Végképp elöntötte urát a düh s egészen alámerítette a vízben: hátha abbahagyja végre a makacskodást, ám az asszony kidugta kezét a víz alól s két ujjával mutatta: ollóval, ollóval!


*


Hazaérkezik a legény az eljegyzés után. Kérdi tőle az apja:
—  No, fiam, hogy ment a dolog?
—  Én nem szóltam semmit, ő sem szólt semmit. Így aztán szorul szóra megegyeztünk mindenben.


*


Egy asszony meséli:
—  Az én uram aranyat ér.
—  Csak nem tán?
—  Ritkaság, amilyen lelke van neki. Amikor tüzelőt kell aprítanom, elmegy hazulról, csak hogy ne lássa, mint dolgozom.


*


Vajas kenyeret adott kisfiának az anya. A gyerek csak eszi és pityereg:
—  Miért sírsz? Hisz én egy jókora karéjt adtam neked.
—  Épp azért sírok, mert egyre kisebb lesz.


*


Vendégségbe érkezett unokahúgának mondja a nagynéni:
—  Egyél csak kedves, itt van még egy tányér!
—  Köszönöm, néne, a tányért nem fogom megenni!


*


Puskát fogott egy fiatalember, és elment, hogy a holdvilágnál lőjön egy nyulat. Reggel üres tarisznyával tért meg s a háznépének így magyarázkodott:
- Alighogy megláttam a nyulat, a szívem oly erősen feldobogott, hogy a nyúl meghallotta, és hanyatt-homlok elrohant.


*


Hét testvérnek egy kanala volt. Így ettek: szürcsöl az egyik, majd átadja a kanalat a következőnek. Végül egyikük megdühödött, amiért oly sokáig kell várnia, amíg rákerül a sor, fogta a kanalat, szürcsölt és kidobta a kanalat az ablakon. A másik kiment a kanálért, szürcsölt s ugyancsak kidobta a kanalat az ablakon, ezt gondolván: „Miért egyedül nekem kell futnom a kanálért? Hadd futkossanak a többiek is!" Így aztán egy álló napig eltartott, amíg meg bírtak enni egy tál levest.


*


Egy apa kolbászt hozott haza s így szólt a fiához:
—  Felét add a testvérednek. Megosztott öröm — kétszeres öröm.
—  De a megosztott kolbász az csak fél kolbász.


*


—  Nagyapó! Van neked fogad?
—  Nincs!
—  Egy sem?
—  Egy sem.
—  Akkor, nagyapó, tartsd egy darabig a mézeskalácsomat.


*


Fiának beszéli egy apa:
—  Amikor én kicsi voltam, soha sem hazudtam.
—  Hát mikor kezdtél el hazudni, papa?


*


Letelt az első nap az iskolában. Az anya megkérdezi a fiától:
—  No, hogy tetszett az iskolában?
—  Semmi különös, csak a tanító már túlságosan buta: folyton engem kérdez, ő maga nem tud semmit.


*


Három naplopó testvér aludt egy meggyfa alatt. Fölébredt az egyik, és így szólt:
—  De jó volna, ha valaki egyenest a szánkba dobálná a meggyet. Fölébredt a másik, és azt mondta:
—  Még jobb volna, ha a meggy magától potyogna a szánkba. Fölébredt a harmadik, és megszólalt:
—  Hogy nem restelltek, testvérek, ennyit beszélni!


*


Leánykérőbe jöttek a menyasszonyhoz. Mindenben megegyeztek, mindent eligazítottak. Egyszer csak sírva fakad a menyasszony... Az anyja így vigasztalja:
—  Mire való a sírás? Mindenki férjhez megy. Hisz magam is férjhez mentem.
—  Igen ám, anyácskám, de te apácskához mentél, nekem meg egy idegenhez kell mennem.


BUDA FERENC fordítása


A trufa humoros, prózai, orális műfaj. Az olasz truffa ’csínytevés, kópéság, tréfás történet’ szóból ered. A magyar irodalomban a kifejezést elsőként Benczédi-Székely István használta, aki a 16. században egy Mátyás királyról szóló tréfás történetét az „e’ féle trufái sokak vadnak még Matiás királnak” szavakkal zárta. (Wikipédia)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 75-77. oldalak)