2018. június 23., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés, 20)

Enn Vetemaa: Öregasszony, bicikli, domb



A meredek dombra, a szélmalom
s a lemenő nap szelete felé
száguld nyílegyenest a kaptatón
egy hatpudos szüle.

Az áldóját, hogy nyomja a pedált!
A megszeppent hátsókerék a nyolcasokat csak úgy hányja!
Az ájultra préselt ülés
fulladozva csuklik a zökkenőkön.
Az áldóját, hogy nyomja a pedált!

Ing-reng, mint fenséges kolosszus,
jobbra lendül és balra lendül
a taposás vad ritmusára.

Észthon, Maarjamaa, Mária Földje!
Vakondtúrás csak minden dombod
aranyat érő lányaidnak,
kik vénkorukra is ilyen erős-szilajok
széldagasztotta ruhájukban!

Rab Zsuzsa fordítása


Juvan Sesztalov: Ének a tajgán



Ki őrzi a rénszarvasokat?
Felkél a Nap,
s úgy tartja őket meleg tenyerén
mint a fűszálakat.

Nap -
te nappali pásztor!
Ki legelteti éjjel a rénszarvasokat?

Ha Étposz-kisz szeme,
a Hold szeme ferdén sandít a földre
mint az ázsiai ember szeme:
akkor a szarvas – a tajga villáma -
farkasok foga közt
vérzik el.

Hold – éjszaka fénye!
Hold -
szarvasok éjszakai pásztora!

De a Nap semmiértfénylik egész nap:
a napot ellopják a felhők
ezek a fekete tolvajok,
a fény tolvajai.

És olyan lesz a Nap,
mint az őserdő asszonya,
aki kendővel fedi el arcát
a kíváncsi szemek elől.

Éjszaka az Ural mögé evez a Nap,
éjszaka alszik a nap…
És íme, a farkasok
nyüzsögnek, mint a férgek.

Éjszaka ömlik a vér.
A tajgán a szarvasok élete
olvad el, mint tavasszal a hó.
És Étposz-kisz, a Hold
nagyon is állhatatlan:
hol nő, hol fogy,
a szarvasok agancsába akasztja szarvát.
De a sötét éjszakában minden mindegy.
Farkasok vicsorgatják fogukat.

A szarvasok igazi pásztora az ember,
csak ő barátja mindennek, ami él.
Ahogy forog a Föld,
forog, nem áll meg pillanatig sem:
az ember szíve sem
pihen soha meg.

Nő a fű, mint ahogy
nőnek a szarvasok -
tél ködein át gyöngyházfénnyel
távoli tavasz int.

Rénszarvaspásztor
áll a világ közepin.

Képes Géza fordítása


Vlagyimir Vologyin: Fenyves



Fenyők, fenyők, fenyves tájak,
ékességei hazámnak,
zöld tengerek, birodalmak,
ti adtok nekem hatalmat - 
Ver, dobog
                az ember szíve,
mintha fenyves zúgna benne.

Föntről napfény zuhog fölé,
lentről vérem árad felé,
föld alatt futó gyökerek
mind a szívemben erednek,
erőt erdőmnek ők adnak,
és otthont a lelkes vadnak.
Fenyves-szívem, megvédelek,
bárki rontana is neked
Ellenség! Ha kedved támad
vérét csorgatni hazámnak,
fenyves földre nem engedlek,
erdeimtől elkergetlek.
Madár képében ha repülsz,
folyóm elől nem menekülsz,
vetlek jávorszarvas elé,
taposson a földbe belé,
neve szent volt, az volt régen,
tégedet mégse kíméljen.
Vagy réncsordát küldök reád,
mártsa beléd mind a szarvát,
hányjon, vessen csont-tüskéken,
ott pusztulj el agancs-élen;
vészbe senkit ne taszíthass,
több életet ki ne olthass!

Fenyves, fenyves táj:
hű szívem,
bolondulásig életem,
jó nép hazája, boldogé,
ösvényét járó vadaké.

Csoóri Sándor fordítása

2018. június 18., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 19)

Nyikolaj Zabolockij: Nyári est



Bágyasztó még a fény az esti égen.
A csorda: ringó testű sok tehén,
apró pásztorfiúk kíséretében
ballag már messziről a part gyepén.
A martnál csillogó a táj folyója,
s ez is szemet vonzó gyönyörűség:
a menny a fényes tükröt átkarolja
s a boldog frigyben lelkesedve ég.
A felhőkből rózsás formák születnek,
összeszövődve lengenek kuszán,
majd alakjukat váltva ellebegnek
dél és nyugat felé egymás után.
S a víz, amelyre csókot hint az este,
olyan mint lány, ki félig szendereg, 
alig rezzent hullámot még a teste,
a csók még nem részegítette meg.
A játék még kedvetlenségbe ejti
s húzódozik, pedig az álmon át
előre érzi s vágyakozva sejti
augusztus nagy tüzét és mámorát.

Áprily Lajos fordítása


Justinas Marcinkievicius: Erdőirtás



Nyesik az ágakat az égből -
s ottmarad egy üreg.
A tönknél állatok gyülekeznek,
s az évgyűrűk papirusztekercséből
olvassák az erdő történetét.

Tűz ég.
Forgács illatozik.
   Véres a fejsze.
   Áfonyacseppek.

Ezt a nyárfát itt ne vágjuk ki -
gyermekkorom keres rajta
vadgalambfészket.

Tej habja.
Vér habja.
Kígyócska kúszik a mohán -
kidöntött fa
óriástörzse
mesém, otthonom de messze.

Estére madarak jöttek,
ágakba vájva karmuk.
És tartották a fákat,
hogy ki ne dőljenek.

Tandori Dezső fordítása


Olzsasz Szulejmen: Számum



Befúj, behord mindent a homok,
besöpör, betemet.
                           S én félek:
sehova el nem futhatok,
hogy minaret tetejéről
kiabáljak a szélnek.

A század utolsó jajszava száll,
homokviharként száll az idő,
tép-szaggat, görcs gyökeret kicibál,
oázis fája reccsen, mint gyufaszál.

Tenyeremmel a számat görcsösen befogom,
elfödözöm szememet.
Nemzetségemet siratom,
meztőimet, szép termő kertjeimet.

Homoktól csikorog torkomban a sírás,
behordta a szél,
de kitör,
            magának utat ás,
kúszik a homokon,
                             nyomában vér feketéll.

A puszta felett kihalt minaret,
mint égre vonító kutya torka.
Behordja a szél
                        szülőhelyemet,
behordja, behordja…

Rab Zsuzsa fordítása

2018. június 12., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 18)

Justinas Marcinkievicius: Magunkról



Elfogadjuk egymást sors helyett:
alig értjük már, minek-mit.
Élünk változatlan. Meglehet,
asztalunk-székünk öregszik.

De a lányunk, nézd, kinyitja már
egyedül az ajtó szépen.
Szerelmünk mottója körbejár,
ártatlanság nagy szemében.

Olyan szörnyen köznapi, ezért
oly szörnyen felfoghatatlan
ingoványba süpped évre év,
menthetetlen fogyva lassan.

Csak a szív nem adja meg magát,
visszahúz oda ma is még,
hol szerelmünk érlelt gabonát, 
mint nem gyógyuló betegség,

mely átjár, édes kínokat
sajdít, s szíved egyre könnyebb…
S ha földre rogyok súlya alatt,
legalább tudom, mi öl meg.

Tandori Dezső fordítása


Gleb Gorbovszkij: Ketten



Feleségét nem látta tíz éve.
Éjjel jött meg.
Kopottan, sután.
De nem külországból hazatérve,
nem is hosszú háború után.
Csak úgy elment egyszer a világba,
jószerencsét űzni,
könnyű pénzt.
Elpazalta erejét – hiába.
Hazajött.
Ó istenem… No nézd!
Mint egy film. A nő kövülten áll.
Nézi férjét csüggedten. Leülnek.
Megbocsátott ő ennél különbet!
Bor is kerül. „Aljona, igyál...”
Vastag derék. Zsírpárnák.
Igen…
Tíz év. Merre lelni meg a múltat?
Ugyan melyik
réteg alatt nyughat
a törékeny régi szerelem?
Most poharát bámulja a nő.
Mintha más bolygó
lakója volna.
Forgolódik köztük hánytorogva
az idő.
Az óceán-idő.

Rab Zsuzsa fordítása


Ellen Niít: Ez a föld




 „...hogy mívelné a földet,
    Amelyből vétetett vala...”
                  Mózes 1. 3. 33.

Ez a föld
tele szedetlen krumplival,
az enyém.
Ez a vadvizes, sovány rét,
csenevész, gyér boglyáival,
az enyém.
Ez az aszatos, köves szántó,
ez a szulákos útszél,
ez az ingovány,
ez a holt mocsár
az enyém.

Felelek értük.
Felelnek értem.

*

Az utam itt ered.
Zsombékról zsombékra lépek
földem puha héján,
mocsárszemek: lihogók körülöttem,
és napfényes meder.

Jobb-e vajon a só-kiverte
zsombékok biztonsága
a lihogók napos szeménél?

*

Ez volt a dolgom - 
a sáros földből felszedni a krumplit.
Derekam hétrét, tíz ujjam a földben.
Fakó-szürke sőben ázó
ponyva
a vállamon.

Meg kellene vetnem
ezt az esőtől szürke szüretet,
vagy szeretnem
hátam görnyedt ívét?

*

Ez volt a földem -
borzas aszat, mészkő-kavics,
termőföld, egy maroknyi,
tózegmocsár, pólingok füttye fölötte,
út menti bozót dzsungele,
málnaindát fogjtogató szulák.

A szulák világító virága
fehér és tiszta.
Mintha nem sejtené,
mit művel a szára.

*

A mészkő méhébe
magot vetettem,
kihajtottam a semlyékre a nyájat.
Megyek haza.
Fülemben pólingok szava,
lábam alatt szúrós aszat,
szívem fölött szulák virága.

Hogy is gyűlölném a szulákot?
Mért átkoznám a lankák kavicsát?
Mért vágyódnék a pálmaerdők édenébe,
áhítoznék zsíros feketeföldre?

Az utam itt ered.
Ez volt a dolgom.
Ez az én földem.
Felelek érte.
Ő meg
felel értem.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. június 6., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 17)

Bulat Okudzsava: Szerelmem utcája



Majd a régi sörházat becsukják,
új verébhad ül az ágakon.
Szerelmem utcáját, ezt az utcát
újrakeresztelik egy napon.
És majd ráillő nevet találva,
becézgetik újdonsült nevén,
ronggyal fényesített utcatábla
ragyog frissen minden szögletén.
Hanem őrzik még a kapualjak
verseimnek cinkos dallamát.
Lányok mátkasorban így maradnak
férfivesztő háborúkon át.
A kőműves persze nem gyanítja,
vagy ha tud is róla, mit neki!
Csákányát a falakra zuhintja,
ezt az utcát úgy szépítgeti.
De mi összegyűlünk, nyugtalan had,
felrepülünk, mint verébcsapat,
amint a hó roskadozva olvad,
szerelmünk utcája hívogat.
Sima aszfalt feszül ott azóta,
kéklik, mint a januári jég,
emlékek kölkesszeme kiszórva,
kóbor hadunkat csábítja még.


Anna Ahmatova: Utolsó pohárköszöntő



Éljen hát felperzselt tanyám,
én ádáz életem,
a kettesben cipelt magány.
Neved is éltetem.
Éljen az árulás szava,
szemed, a rámfagyott,
a világ durva igaza…
S hogy Isten elhagyott…


Szilva Kaputikjan: Feltételes megálló



Mint ódon könyvlapok, úgy zizegnek a fák.
Tolsztoj vén erdeje, fenséges, vad, magányos.
Balzsamot hint reám a hűvüs, zöld világ,
messze az ördögi, az eszevezett város.

Megyek, nehéz az út, ólmosan lépkedek
a te vidékeden, ó Karenina Anna!
Koloncnehéz szívem botlasztja léptemet,
vagy a te hajdani bánatod üszke-hamva?

Fájdalmas áldozat, Anna!… Mi haszna volt?
Azért töretted szét büszke fejed a fémen,
hogy esendő szívünk, ez a szegény bolond,
vergődjön csak tovább, füstölgő szenvedélyben?

Megint – a szűk világ, egysejtű ösztönök,
megint – a férfi: ész, akarat, vágtató ló,
megint – a női szív, az oktalan, örök
szeretetszomjazó, láb alatt hánykolódó,

s megint – az állomás, sínek ollóival,
kísértő telefon, úton-útfélen ránk les,
elég egy mozdulat – valahol felrivall,
és beleszól egy hang, mosolygó-győzedelmes…

Taníts meg, Anna hát – inkább a sínre hullni,
semmint győztes elé megadón leborulni!


Rab Zsuzsa fordításai