2011. május 31., kedd

Interjú Valentyin Raszputyinnal

ALEKSZANDR AFANASZJEV
„Az emberiség nem a véletlen műve..."


Bajkál-vidéki, irkutszki táj, Szibéria.


A zöldellő, virágba borult világot aszfaltút szeli ketté, autónk hasítja a sűrű levegőt, falja a kilométereket. Éles kanyar. Emelkedő. Meredek domboldal. Tábla: irány Zeljonij Misz. Még vagy kétszáz méternyi földút.


Valentyin Raszputyin nem hivalkodó, sárgás faháza a város határában. Tizenhárom meredek lépcsőfok. Hűvös terasz. Szék. Asztal. Papír. Kis dívány. A sötét színű falon színházi plakát: egy zsenge hajtás és egy elszenesedett gally egyetlen nagy és erőteljes ágba összefonódva. A fából, a fatörzsből kibontakozik egy női és egy férfi arc. Az „Élj és emlékezz!" plakátja.


A nagy ablak alatt két, innen fentről törékenynek tűnő fácska susog: egy nyír és egy fiatal vörösfenyő.


A kert végében a bokrok alja gondosan, hozzáértően megművelve. Néhány órával később, a Bajkáltól visszatérőben, házigazdánkat ásóval a kezében találjuk Zeljonij Miszben. Homlokán kövér izzadságcseppek. Fáradt munkáskezét a kerti csapból folyó langyos vízsugár alá tartja.


Régebben volt egy kis háza a Bajkálnál. Ám még ott, a tó partján is túl nagy lett számára a zaj. Itt közelebb van a városhoz, mégis csendesebb és kényelmesebb.
A szülőfalu, Atalanka falutáblája


Teázás közben, az ilyenkor szokásos általános udvariassági kérdések után indul a beszélgetés. A kezdeteknél, a gyermekkornál, a gyermekeknél kezdjük.


-  Az a legjobb, ha a gyermeket kellő ideig mesék veszik körül. A mesék megőrzik és fejlesztik a gyermek lelkét, nem hagyják, hogy a felnőtt lét kegyetlen szele kiszárítsa és belepje a „mindent tudás" idő előtti kérgével.


-  Vajon mi kivetnivalót talál a korán szerzett tudásban? Hiszen éppen azt tartják, minél hamarabb megismeri a gyerek a világot, annál kevesebbet hibázik majd az életben.


-  Nem hinném, szerintem ezzel inkább ártunk. Látszólag a gyerek javára válik, hogy igyekszünk elmagyarázni neki mindent, ami körülveszi, de ezt meglehetősen elnagyolva és sietősen tesszük. Miért születnek, hogyan és miért halnak mep az emberek? De hiszen ennek a kérdésnek a megválaszolásához egy egész élet sem elegendő! A mai gyerek felnéz a csillagokra, és mi jut eszébe? Semmi, sőt inkább azon tűnődik, hogyan juthatna el mihamarébb a csillagokig... Az is nagyon szomorú, hogy mi magunk szinte a legelején megfosztjuk gyermekeinket a költészettől, arra tanítjuk őket, hogy mérlegeljék és felbecsüljék a dolgokat, a fantáziájuk helyett az eszüket használják. Igen kevés időt fordítunk a mesékre...


...Atalankától, a szülőfalutól négyszáz verszt az út Irkutszkig. Az író gyakran hazajár. Atalankából pedig rendszeresen ellátogat hozzá az édesanyja. Raszputyinnak nagy szüksége van erre az otthoni, tiszta arcra, a nyugodt és bölcs tekintetre.


Az emberiség az emberrel kezdődik. A világ a tajgai falucskával veszi kezdetét. A világot ebből a kis faluból is meg lehet ismerni: vajon nem ez a gyermekies eszköztelenség, a befogadás tisztasága — melyet boldogan őrzünk felnőtt korunkig — adja azt a tudást, hogy a korábbi szeretettel, a közeli rokonság érzésével fogadjuk be a felnőtt és bonyolult világot?


Úgy tűnik, Raszputyin külsőleg is sok mindent megőrzött gyermekkora világából. Ezt sugallja a viselkedése, meg-megbicsakló hangja, hevessége, ahogyan ez az általában nyugodt természetű ember időnként (talán saját maga számára is váratlanul, meglepő módon) beszélni kezd. Ám leginkább az arcán, lágy vonású, kerek arcán, tágra nyitott, meleg szemében tükröződik a gyermekévek visszfénye. Mintha egy csapásra vált volna felnőtté.


—  Ön azt állítja, a mese nem hiányozhat a gyermekek életéből. Ez idáig rendben van. De vajon eléggé felkészültek lesznek gyermekeink, hogy kilépjenek a való életbe?


—  Nos, a mesékben minden benne foglaltatik. Természetesen, a bölcs népmesékre gondolok. Szorgalomra tanítanak, az anya, a haza szeretetére. Szerepel bennük a jó és a rossz. A leglényegesebb, hogy a jó mindig győzedelmeskedik. A mesék nem annyira szórakoztatnak, mint inkább tanítanak. Puskint is a mesék „tanították meg", hogyan legyen nagy költő. Szerencsére a kisfiúnak egy bölcs asszony, Arina Rogyionovna mondta és énekelte a meséket. Meg merem kockáztatni még azt a feltevést is, hogy ha nem Arina Rogyionovna, hanem valaki más, mondjuk egy mai popsztár dalolta volna el ezeket a meséket, esetleg Puskinból is csak egy d'Anthés-szerű alak lett volna.


—  Mi a véleménye a lelkiismeretről?


—  Látja, egyik kérdése olyan, mint a másik - mosolyodik el alig észrevehetően Raszputyin. — Úgy hiszem, nem szükséges megmagyaráznom, mi a jó és mi a rossz. Ezzel mindenki tisztában van. Nem az író dolga, hogy útjelző tábla legyen egy keresztútnál.


—  Vagyis?


—  A lelkiismeret mai felfogásunkban gyakorta igen távol áll a tényleges jelentésétől. Nagyon sokszor használjuk ezt a szót. Még gyakrabban nem a rendeltetésének megfelelően. A lelkiismeretet néha kötelességnek vélik. Pedig mi a kötelesség? Felelősség mások előtt. A lelkiismeret viszont egyfajta szégyen, felelősség önmagunk előtt.

"Most már cigány vagyok én is!"

DAVID SZAMOJLOV
Fantázia Radnótiról


(Néhány szó a Radnóti-fantázia elé)


Radnóti Miklós első orosz nyelven megjelent kötetének egyik fordítója voltam én is. Akkor, az első alkalommal, nagy figyelemmel és együttérzéssel olvastam Radnótit, s ebben a szellemben fordítottam, Kun Ágnes irányításával.
De úgy érzem, csupán a második olvasás és fordítás alkalmával értettem és szerettem meg igazán Radnótit.
Ekkor fedeztem föl benne az áttetszően kifinomult költőt, aki aggódva s mégis nagy erővel élte meg emberi és költői sorsát.
S úgy éreztem, magamban talán én is „megélhetném" ezt a sorsot — ami később meg is valósult.
Radnóti verssorai, alakja addig nem hagytak nyugodni, míg végül meg nem találták fantasztikus megtestesülésük formáját.
Verseimben más személyekkel már többször megtettem, s most Radnóti sorsát akartam „újrajátszani", „kiegészíteni". Életben hagytam, lehetővé tettem, hogy túlélje a háborút, megérje az idős kort. Nemcsak a lágerből szabadítottam ki, de föltártam belső szabadságát, megszabadítottam minden „külsőségtől", azaz világosabban mutattam föl mindazt, ami a háború előtti költészetének mélyén rejlett.
A költőnek ezzel az általam formált alakjával egy valóságos 1945-ös esemény olvadt össze: találkozásom a hadak útján egy magyar cigány családdal, akik életben maradtak egy Oranienburg környéki lágerban.
Ez a néhány szó a Radnóti-fantáziáról nyilván nem túlságosan okos. De lehet-e okosan beszélni versekről?
Magyarázatra azonban mégis szükség van, hogy érthetővé váljék a Fantázia és az igazi Radnóti közötti összefüggés. A többi az olvasó dolga.


GÁLVÖLGYI JUDIT fordítása


Varga Imre: Radnóti (szobor)


Kilencszáznegyvenötben
Oranienburg felé
A néptelen úton
Egy pár méla igásló
Vonszolt egy társzekeret.
Fekete mellényesen,
Ócska nemezkalapban,
Mint valami talján,
Lépdelt a szekér mellett a kocsis.
—  Kik vagytok? - kérdeztem ékes 
Németséggel a kocsistól.
Csak a vállát vonogatta. 
Közben megállt a szekér, 
S néhány göndörhajú, sápadt 
És rémült kölyökarc 
Bámult belőle felénk. 
Mögöttük egy öregember, 
Rongyokba burkolózva, 
Ősz haja égnek állt, 
Mintha nem volna magánál, 
Németül ezt kiabálta:
-  Én vagyok Radnóti Miklós, 
A nagy magyar poéta,
Akit Budapest városában 
Minden kutya ismer! 
Elhoztak ezek a cigányok, 
Most már cigány vagyok én is! 
Nagy népség a cigányság, 
Nagy és megtörhetetlen, 
Mert övék a szabadság, 
A muzsika és a lovak. 
Nincs is szebb nép a világon, 
Mint a vándorcigányok! 
Itt akarok meghalni köztük, 
Hol hegedű sír és ló nyerít! 
Ördögbe a régi dicsőség! 
A régi boldogság - a szemétre! 
Már csak titeket szeretlek, 
Cigányok, muzsika, ló!...


Igy kajabált ez a furcsa 
Vénség a cigánykocsiban. 
Hallgatták némán a cigányok. 
S ott álltak a kiskatonák, 
Gondolva: hibbant az öreg.
Csak sokára tudtam meg, 
Hogy Radnóti Miklós, 
a költő Győr mellett veszett el, 
Valahol, egész fiatalon.
Én értettem-e rosszul? 
De nem, hiszen most is előttem áll 
Az az őrült öreg, ahogy kiabálja, 
Hogy ő maga Radnóti Miklós.


SOMLYÓ GYÖRGY fordítása

Néhány szó a fordítóról:


David Szamoilovics Szamojlov 1920-ban született Moszkvában. Orosz költő, műforditó. Költészete magyar nyelven 1970 után vált ismertté, különböző antológiák és lapközlések révén.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/5. sz., 96-100. oldalak)

2011. május 30., hétfő

Tajgai történet

TAMARA PONOMARJOVA
Kurosawa Akira és a Derszu Uzala


Derszu Uzala Kurosawa filmjében
Még a filmművészeti főiskola végzős hallgatója voltam, amikor a világ filmművészetének java termésével ismerkedve alkalmam volt megnézni Kurosawa Akira Dodeskaden című filmjét. Emlékszem: a vetítőterem közönsége lélegzet-visszafojtva figyelt, s amikor a film véget ért, sokáig nem csitult a taps, pedig a diákok nemigen szeretnek dicsérni.


1971-ben, amikor a moszkvai filmfesztiválon Kurosawa filmje megkapta az egyik fődíjat, egy interjúban a művész megjegyezte, hogy szívesen rendezne a Szovjetunióban.


Kurosawa Akira üstökösként tűnt fel a japán filmművészet világában. Tokióban született, kereskedelmet, majd festészetet tanult. Huszonöt éves volt, amikor kapcsolatba került a filmmel. Azóta társául szegődött a siker, neve állandóan szerepel a világsajtó hasábjain.


Filmjei a legapróbb részletekig átgondolt, tudatos és egyszersmind ösztönös alkotások, melyek a japán nemzeti hagyományokra épülnek. Kurosawa Akirát egyaránt érdekli a múlt és a jelen, művészetében a régi idők szenvedései eltéphetetlenül összeforrnak korunk naponta jelentkező problémáival. A Kurosawa-filmek útkeresésének legfőbb próbaköve az igazság. A szovjet filmművészetben leginkább Vaszilij Suksin hasonlítható hozzá.


Közismert: az igazi tehetséget csak bizonyos idő elmúltával tudjuk méltóképpen értékelni. S ez fokozottan így van a nagy műalkotások esetében, amelyeket a kortársak ritkán fognak fel és értenek meg teljes egészükben. Mindenki csak a tehetség egy-egy, hozzá közelálló oldalát érti, de valódi nagyságához nem képes fölérni. Kurosawa Akira korunk egyik legnagyobb művésze, alkotásait az idő igazolta, jelentőségét világszerte elismerik.


A japán rendező lankadatlanul dolgozik, gyakran visszatér kiválasztott témájához, az őt érdeklő alapanyaghoz, filozófiai mélységű gondolatokhoz. S minden változatban továbbfejleszti az előzőt, az emberi élet és a társadalmi fejlődés új oldalait tárja fel.


A Testőr és a Titkos erőd című filmjeiben, ezekben a kegyetlen és szomorú művekben a háború borzalmai, a véres szamuráj-szokások ellen tiltakozik Kurosawa. A Félelemben élni dühödt tiltakozás az atomfegyver ellen, és szenvedélyes békefelhívás a film nyelvén. Kurosawa lelkében kitörölhetetlen nyomot hagyott Hirosima és Nagaszaki tragédiája, nem tudott megnyugodni, nem tudott napirendre térni fölötte, nem tudja elfelejteni népe és más népek szenvedését, bánatát.


A hagyományos japán filmművészetet két irányzatra osztják: az egyik történeti, a másik mai témákat dolgoz fel. Kurosawa a történelmi filmekben modern problematikát szólaltat meg, a máról szóló alkotásokban pedig meglátja a történelmi hagyományok fejlődését. Filmdrámái, például az Élni (Ikiru), A gonosz jól alszik, és az Eg és föld között a kapitalista társadalmat bírálják, ahol gyakran elfelejtik, hogy az ember nem születik rossznak, hanem körülményei teszik azzá.


A Kurosawa-filmek cselekménye dinamikus, megoldásai művésziek, figurái életteliek s egyúttal eredetiek, bár gyakran magányosak és harcuk kudarcra van ítélve. Kiemelkedő sikert hozott Kurosawa számára az 1951-es velencei filmfesztivál, ahol A vihar kapujában című rendezése nagydíjat nyert. A film forgatókönyve az egyik legintellektuálisabb japán író, Akutaga wa Ryunosuke két novellájából készült; a felkelő nap országának két nagy művésze közös nyelvet talált a modern filmben.


Kurosawa Akira megismerkedett az orosz irodalommal is — különösen Dosztojevszkij és Gorkij keltette fel a figyelmét. Japánban éppen ebben az időben vált igazán népszerűvé az orosz irodalom: Dosztojevszkijon és Gorkijon kívül sokan olvasták Csehov és Tolsztoj műveit is. Kurosawa két klasszikus orosz irodalmi mű filmváltozatát is elkészítette: Dosztojevszkijtől A félkegyelműt és Gorkijtól az Éjjeli menedékhelyet. Művészi képzeletét az angol klasszikusok is foglalkoztatták: Shakespeare Macbethjét japán környezetbe helyezve filmesítette meg (A véres trón). 1965-ben befejezte Rőtszakállú című alkotását, amelyet azóta világszerte nagy sikerrel vetítettek.


Eszményeit azonban nem a középkori életben, a véres csatákban, szamuráj-harcokban kereste Kurosawa, hanem olyan művekben, melyek az emberi személyiség alapját, a humanizmus elveit igazolják, mindazt, ami lehetővé teszi, hogy az ember és éltető közege harmonikusan fejlődjék. A világirodalom klasszikus alkotásaiban éppen a nagyszerű és a magasztos ragadta meg Kurosawa Akirát, ezek ugyanis olyan erkölcsi erőt jelentenek, melyek nagy hatással vannak az emberi kapcsolatokra, az ember szellemi világára. Az életben és a művészetben egyaránt nagy jelentősége van a kölcsönös megértésnek és a jóságnak — Kurosawa gondolatait és művészi tehetségét éppen ezek a tényezők foglalkoztatják. Műveiből megítélhetjük, hogy Kurosawa jelentős művész, aki ötvözni tudja az esztétikumot a filozófiával, a japán nép kulturális hagyományait a saját művészi elképzeléseivel. Érző szíve együtt dobban a nagyvilág bármely sarkában feljajduló fájdalommal. Kurosawa Akira művészetének éppen ezek a sajátságai vívták ki az elismerést, amikor a Dodeskaden elnyerte a moszkvai nemzetközi filmfesztivál nagydíját. A film kirobbanó sikeréről sokat írtak mind szovjet, mind más országbeli filmkritikusok. S bár a művön erősen érződött Gorkij Éjjeli menedékhelyének hatása, a Dodeskaden mégis ízig-vérig japán alkotás, amely híven ábrázolja a szigetország legelesettebb embereinek életét, és az érzések leplezetlen kitárulkozásával döbbenti meg a nézőt.


Körülbelül ennyit tudtam Kurosawáról, amikor az újságokban azt olvastam, hogy filmet akar készíteni Derszu Uzala címmel. Ez pedig azt jelentette, hogy Moszkvába jön, s talán meg is ismerkedhetem vele.


A Moszfilm Stúdióban a Derszu Uzala produkció kapott egy szobát. Itt minden a filmet szolgálta. Vitrinek álltak egymás mellett, bennük tájfotók, a Távol-Kelet őslakosairól készült felvételek — valamennyi Arszenyev idejét, a Csendes-óceán partvidékének, a Primorjénak akkori életét, szokásait idézte. A többi vitrinben a filmhez készült, szín és tartalom szempontjából egyaránt szokatlan vázlatok sorakoztak. Az asztalokon távol-keleti múzeumokból származó albumok hevertek fegyvereket, ruhákat, magát Arszenyevet és Derszu Uzalát ábrázoló fényképekkel.


A forgatókönyvet Arszenyev orosz író Derszu Uzala című regényéből Jurij Nagibin készítette. Kurosawával azután sikerült találkoznom, amikor az előkészületi munka már befejeződött, és már kiosztották a szerepeket is. Kurosawa nemrég tért vissza a Távol-Keletről, ahol aztán a film legnagyobb részét forgatták. Lelkes, megnyerő külsejű ember ült velem szemben. Kezét összefűzte a térdén. Olyan volt, mint a vihar közeledtét érző tengerész. Elnézett az őt körülvevő emberek mellett, mintha látott volna valamit mögöttük, ami úgy jelent meg a számára, akár a bűvös írás a varázsló szeme előtt. Ez izgalmat, lelkesedést, tiszteletet ébresztett iránta.


Megkérdeztem: mi késztette arra, hogy filmre vigye a Derszu Uzalát?


„Harminc évvel ezelőtt olvastam először Arszenyev könyvét — felelte. — Már akkor megszerettem Derszut, és szerettem volna filmet csinálni róla. Örülök, hogy harminc év elmúltával végül is teljesül ez a vágyam. Derszu harmóniában él a természettel, és a ma emberének tanulnia kell tőle: hogyan lehet élni a természetben. Filmem erről szól."


Az a kérdés is izgatott: mi újat mondhat ez a rendezés a mai néző számára, hiszen Kurosawa filmjeiben általában korunk legaktuálisabb kérdéseihez szól hozzá.


„Hogyan értelmezi a ma embere ezt a szót: természet? — felelt kérdéssel Kurosawa. — Civilizációban élünk, valaha azonban az ember nagyon egyszerűen élt természetes környezetében. Manapság egy kicsit lefitymáljuk a természetet, s ezért is jelentkezett számtalan különféle probléma, közöttük például a környezetszennyezés. Filmemben nemcsak erről szólok. A lényeg az, hogy az embernek jobban kell vigyáznia a természetre, mivel ő is annak egy része. Derszu bölcs gondolatai a természetről sok tanulsággal szolgálhatnak a modern ember számára."


A Derszu Uzalát tehetséges stáb készítette: Kurosawának Kavasaki Tomotsu segédrendező és Nakai Asakazu operatőr volt a társa. A címszerepet Makszim Munzuk tuvai színész alakította, a díszletterveket Jurij Raksa Komszomol-díjas szovjet díszlettervező készítette. Jurij Raksa, akinek vázlatai rendkívül tetszettek nekem, a következőket mondta munkájáról és Kurosawáról:


„Amikor felajánlják, hogy tervezzek díszleteket egy filmhez, először természetesen megismerkedem a forgatókönyvvel, és csak azután döntök, vállalom-e a munkát. Most azonban elég volt meghallanom Kurosawa nevét: számos filmjét láttam, ismerem és szeretem a művészetét. S ami fő: egyik legkedvesebb gyermekkori olvasmányom hőseiről készül ez a film! Kurosawa e művében olyasmi is lesz, ami kevés filmben fordul elő — minden évszak megjelenik benne. Először a tavasz, majd a nyár, az ősz, s végül a tél. Az egész film a természetben készül, nyolcvanöt százaléka a tajgában, ott forgatják, ahol Arszenyev valóban járt. Arszenyev emlékét ma is tisztelik a Primorje vidékén, több helyen szobrot is állítottak neki, sőt megjelölték azokat a helyeket, ahol egykor táborozott".


Jurij Raksa titokban azt is remélte, hogy sikerül majd lefestenie Kurosawát. Amikor beszéltünk, addigra már a mű témája is megszületett benne, kialakult a kompozíció terve.


Az egyik távol-keleti múzeum számára a művész megfestette Derszu Uzala alakját. Magam előtt látom a zseny-seny (az életgyökér) fölé hajoló öregembert, ahogy kezével óvja a növényt a leselkedő veszély ellen. S ebben az új Kurosawa-film mondanivalójának jelképes megfogalmazását látom. A Föld sorsát: jelenét és jövőjét az ember tartja kezében.


Jurij Raksa vázlatait nézve akarva-akaratlanul az jut eszünkbe, hogy Kurosawa Akira nemhiába tanult fiatal korában festeni. Jól választott, amikor díszlettervezőt keresett a Derszu Uzalához: Raksának minden vázlata teljes értékű műalkotás.


A film persze Arszenyev könyvét szólaltatja meg képi nyelven, de úgy, ahogy azt Kurosawa látja. A téma a filozófiai problémák szintjére emelkedett, korunk kérdései szólalnak meg benne. Fő mondanivalója az ember és a természet egysége, kapcsolata. Ez a probléma egyaránt foglalkoztatja a japán és a szovjet embereket, egyaránt érthető számukra. S nem véletlen, hogy a film sikert aratott mind a Szovjetunióban, mind Japánban és más országokban.


Egy híres japán regényíró mondta egykor: „A művészetért akár az életünket is fel kell tudnunk áldozni". Kurosawa Akira is ezt vallja, s mi több: másképp nem is tud élni.


RADOS PÉTER ANDRÁS fordítása

A film két, 1-1 órás részei (angol felirattal) megtekinthetők itt:




Néhány szó Arszenyevről, 
a film alapjául szolgáló könyv szerzőjéről


Vlagyimir Klavgyijevics Arszenyev nem élt hiába: fennmaradt utána egy nemzedékektől és nációktól függetlenül népszerű kalandos útleírás, amelynek ő az egyik főhőse és szerzője, ugyanakkor a nevét viseli a XIX. század végén alapított munkásváros, amelyben ő 1912-ben fordult meg s amelynek sorsában fontos szerepet játszott. Sőt, 1972-ben szobrot is állított neki Arszenyev főterén a derék helikopter és hajógyári lakosság. 


A könyv ama élet írta ritka alkotások közé tartozik, amelyről azt szoktuk mondani, hogy minden szava igaz, és mégis a lehető leghitelesebb irodalom. Az útinapló tulajdonképpen a maga korában híres geográfus, térképész katonatiszt expedíciós feljegyzésein alapul, amikor éveken át hűségesen elkísérte távolkeleti útjaira egy furcsa nevű nanáj vadász. Bajtársi kapcsolatuk titka a tanult városi szakember és a természet nevelte, ösztönös intelligenciájú erdőlakó megindító szimbiózisa és egymásra utaltsága a szibériai tajga beláthatatlan veszélyekkel terhes világában. A könyv a halhatatlan barátság kalandos története, és ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/2. sz., 183-185. oldalak)

Grigol Abasidze: Versek

Facsemeték


Ezt a gyümölcsfát tegnap ültettem, 
és ma száradtan zörög az ága. 
Tegnap a surján fácskához mentem — 
boldogan zsendült a napvilágra.


Zizegve hull a lombja elébem, v
agy ez a messzi időknek hangja? 
Halálos-sárga hideglelésben 
vénül fácskáim gyökere, gallya.


Alkony-hűvösség. Mindenen áthat. 
Fújhat a szél. Az ág mozdulatlan. 
Az én időm is elsuhan, vágtat... 
És megfékezni nincsen hatalmam.




Emlékezet


Lombok lehullnak, fagyok is múlnak, 
végiglapozzuk azt, ami rég volt. 
Kisgyermek-arcát látjuk a múltnak, 
mintha mély kútból sütne a szép hold.


Él minden perce emlékeinkben. 
De ha az ember a múltba ásna: 
akárcsak kopott fémpénzeinken, 
ismerős arcok halvány vonása.


Ne légy e kinccsel elégedetlen: 
mind, a tiéd, mit őrzöl szívedben.




Számadás


Állok csak, emléket ások a múltban -
tenyérnyi víz lett, mit tengernek láttam. 
Szívenütött, amikor negyven elmúltam, 
barátra találtam már a halálban.


Nem tudtam dicsérni áldásod, élet. 
Megíratlan versek, elhullott rózsák... 
Elfolyt az ujjaim közt, semmivé lett, 
észre sem vettem, a szép fiatalság.


S amire régebben időt nem leltem, 
most, amíg fenn lobog gyertyámnak lángja, 
csupa jót idéznék emlékeimben -
bizony, csak keveset vehetek számba.


Jelenkorod, hazám, immár megértem, 
lelkiismerettel áldottál engem. 
Nem úgy szolgáltalak, ahogyan régen 
álmodtam róla, te nagyságos földem.


És ha ma vádakat szór reám minden, 
tán nem én vetkeztem, gondolj csak erre. 
Nagy tűzvész lángjai körül keringtem, 
annak hull hamuja ma is fejemre.




Tűnődés


Ha még a könyvlapok szárnyai szállnak 
s még el nem mondtak mindent neked, 
amíg hiszel még az új szavának, 
s megdobogtatja könnyen szived,


amíg hol tudsz, hol nem, énekelni, 
s nem vagy magaddal elégedett, 
amíg tudod, hogy meg kell még vívni 
utolsó, döntő ütközeted,


amíg még ormok útjaid járod, 
s távoli tűzfény hív, csalogat: 
nem szökött még el fiatalságod, 
nem mondhatod még vénnek magad.


RAB ZSUZSA fordításai




Múló idő


Múló idő,
még legendája sincs. 
Te is alig
fogod föl lényegét. 
Nem bánja a világ a gondjaink, 
Az ábránd meg lassan, merengve lép.


De mindegy:
fut az idő, egyre fut, 
S ezer kérdésre ezerszer felel. 
A hazug nagyság mindig csődbe jut, 
Mi benned él,
más nem mondhatja el.


Apránként tárd fel hajnalaidat, 
Hogy perceid
évekké nyúljanak...


Csak azt sajnáld,
ne mást, 
Hogy e világ
oly ferdén nézi az ábrándozást.




Téli fantázia


I


A szőlőskertre villogó fehéren 
Ráhullt, s befödte lassacskán a hó, 
S a mélybe süppedt, barna venyigéken 
Könnyű pihék friss bolyha látható.


Megállt a szellő, többé nem susog már. 
A tenger zordan-kék és nyugtalan. 
Gálic színű foltokkal nem mozog már 
A zöldellő lomb — eltűnt nyomtalan.


A borostyán- s rubin-pontok kihunytak, 
Gyémánt a napra többé nem nevet. 
Akár fülét hegyző, fekete nyúlhad, 
A hóba torkig-ült szőlőtövek.


De énnekem mik ők, mit ér, ha nézem? 
A hólepett táj mit jelent nekem? 
Minden tárgy jó, hogy valamit idézzen, 
Csak téged nem idéz föl semmi sem.


II


Tél van, most minden ajtót kulcsra zárnak, 
S az élők fáznak. A korán kelők 
- Kölykök, felnőttek — botladozva járnak, 
De hóban járni mind szeretnek ők.


Fagy dermeszt, a kakas se nyitja csőrét, 
A hó alatt bokor s fa egy-rokon. 
Bár reszketünk, de mégis gyönyörűség 
Jelet hagynunk a szűz-fehér havon.


Az égre - honnét? honnét nem? - sugár szállt, 
Forrás bújik föl és inai tova. 
S az ott miféle nyom? Piciny madárláb 
Épen marad aprócska csillaga.


Vagyis hát mindent könnyű megtalálni, 
Ahány nyom, mind az ajtókhoz szalad. 
Nem vész el semmi, bármilyen parányi, 
Csak egy: a szót nem öltő gondolat.


III


Télen, midőn a szél dühöngve vijjog, 
S a porhóval kereng a förgeteg, 
Kupáinkban a szapevári csillog, 
S a kemencében hunyt tűz szendereg.


Nem mondja senki, és, lám, mindahányan 
Asztal mellé telepszünk csendesen, 
S elébünk — mint a fácánok — csodásan 
Kancsók suhannak sorban, nesztelen.


S e szárnyasok előbb a mennyezetre 
Bámulnak, nedves csőrük arra int, 
Majd bortól, szerelemtől részegedve 
Az égbe rántják lobbant vágyaink.


Elszállnak, látni őket még a ködben, 
S álmunkban rétek, völgyek nyilának. 
A vesszőknek meg hó mélyén, a csöndben 
Madárkák éneklik be álmukat.


CSORBA GYŐZŐ fordításai


Néhány szó Abasidzéről:


Grigol Grigorjevics Abasidze (sz. 1914, Csinturaj- megh. 1994) grúz költő, próza- és drámairó. Kiterjedt műforditói munkásságának egyik nagy fegyverténye Petőfi verseinek grúz nyelvre ültetése. Szerepet játszott a szovjet irószövetség irányitásában, megkapta a legmagasabb állami kitüntetést is. A szovjet irodalomtörténet klasszikusként tartja számon. Egyik magyar forditója, Rab Zsuzsa szerint "Grúzia szivébe érkezik egyenesen, aki átlépi háza küszöbét." 1938-ban jelent meg első verseskötete, s utána majd minden évben egy-egy kötettel tetézte a költői életművet. Nemrég avatták föl mellszobrát Kiskőrösön, a Petőfi Sándor műforditóinak szoborparkjában.


(Forrás: Szovjet Irodalom 1984/5. sz., 80-86. oldalak)

2011. május 29., vasárnap

Valentyin Raszputyin: Az Angaránál

MOTOROS HAJÓN


A kisfiú ugyancsak a folyón indult első utazására... A hajó ablakán, a víz keskeny sávján túl egyre csak siklott, siklott a part, a tat mögött meglepődve és kelletlenül pezsgett a víz, majd mintha összeszedte volna magát, kétfelé görgette a hullámokat. A part gyakran változott: hol alacsony, élénkzöld volt, friss füvén tehenek legeltek, hol hirtelen mart magaslott a kanyaron túl, fent épületek emelkedtek, lefelé, a vízhez, a ladikokhoz lépcső vezetett, a ladikok mellett gyermekek kiabáltak, integettek mind a két kezükkel, a házaknál — tenyerükből napellenzőt csinálva - felnőttek álltak.


Lám, a nap is elment, sűrű sötétség borult a partra, csak közvetlenül a víznél sárgállott keskeny kavicssáv. A távolban szinte megfoghatatlan szürke pára vonta be a mélyen meghajtó, hallgatag hegyeket. Itt-ott már apró fények furakodtak elő, de néhányat pislogva el is tűntek, beleolvadtak az alkony bizonytalan, remegő világosságába. Az ég olvadónak, elmosódónak látszott, a csillagok még nem bújtak elő rajta, a szemhatár lágyan és alig láthatóan összefolyt a földdel. A hajó oldalánál egyenletesen és fojtottan zúgott a víz, a köveken guruló hullám felől meg óvatos-lanyha surrogás hallatszott.


Egészen közel egy sziget zúgott el, magas és olyan sima vonalú, mint egy uszály. Milyen jó most a szigeteken, ahol olyan lágy és finom fű nő, akár a szőrme, és különösen gazdagon, élénken virulnak a virágok. A széltől egy oldalra dőlnek a fák, de szívós és feszes gyökereiket szélesen szétvetve, keményen és vaskosan állnak. A víz mentén éger- és fűzcserjék nőnek, távolabb meg bogyós bokrok - többnyire ribizli. És a szigeten mindig a mozgás csodálatos - csalóka, de mégis valószerű - érzése támad benned: lassan és méltóságosan úszó hajón, gőzösön utazol. Tudod, hogy szilárd földön állsz, de a lábad alatt, ide-oda mozogva mégis remeg, hol jobbra, hol balra fordul a talaj, és már nem tudsz ellenállni — óvatosan és rejtélyesen hajózol valahová.


Éjszaka a folyón. A csillagok még nem értek meg: tavasziasan távoliak és aprók voltak. De a kerek telihold egészen alacsonyan és ünnepélyesen függött az ég alatt. Ezüstös fényében körös-körül minden boldog mozdulatlanságban hevert, csak a folyó - amelynek mélyén az éjszakai ég tükröződött -, az fénylett felülről, gőgös, zöld ragyogással.


Az égről leszakadt egy csillag, és hosszú, égő vonalat rajzolva kihunyt. Ugyanakkor, nem tudni, miért, mintegy félálomban, kurtán és panaszosán nyögött egyet a hajó kürtje. A part felé tartó hullámon, gyertyákká nyúlva, csillagok csillogtak. A szembefúvó szél, amely a hajó fényszóróval megvilágított zászlaját cibálta, csak a felszínen járt, a folyó tükrét nem is borzolta. Oldalt olykor sárga vagy vörös bójafények tűntek elő, mellettük zúgott a víz.


Fesztelenül és fényesen kószált a föld felett a derült májusi éj, de keleten, ott, ahol a hajnalnak kellett pirkadnia, már kezdett halványulni az ég pereme.


Új nap indult...




A FOLYÓN TÚL


Nyáron csónakon az egész család átment a folyón túlra, a kaszálóra, ott bogyót, aztán gombát szedett. A kisfiú a bójaőrtől kikunyerált két bóját, amelyek közel estek a kaszálóparcellához, esténként meggyújtotta, reggelenként eloltotta őket, megtanult a csónakban rúdon mászni - ugyanolyan jól, mint a felnőttek -, elboldogulni félkezes evezővel. Állandó, végtelen élvezetet szerzett neki, hogy a folyón lehet, belebelepillanthat félelmetes, csábító mélyébe, az erős hullámzásba; boldogság töltötte el, ha ellökte a ladikot a parttól, és mind messzebb, messzebb evezett, hol felröppent, hol alásiklott a hullámokon, majd pedig, sikeresen visszatérve győztesnek érezte magát, és azt gondolta, hogy a folyó ettől egyszeriben nyugodtabb lett.




LADIKBAN


Sötét őszi éjszakákon a nagyapa magával vitte a kisfiút - éji világítással halászni. A ladik orrán fényesen és szaporán égett a szurokfáklya. Nagyapa, lábát szélesen szétvetve és türelmesen a vízbe tekingetve, döfésre tartott szigonnyal a lángnál állt, ő pedig a taton ülve zajtalanul evezett. A folyó fáradtan, közönyösen vitte őket lefelé. A víz nehéz, fémes fényében halványan meg-megcsillant egy lehullt levél. Buborékok pukkantak és haltak el. Valahol a folyó közepén - nyugodt időben nem tudni, miért - sokáig egy helyben maradt egy érthetetlen izgalommal villogó, hosszú, hullámos csík, aztán ugyanolyan váratlanul eltűnt, ahogy keletkezett. A fiúcska fázott a nyirkosságtól, a láng csak ingerelte csekély melegével, de lelkében szokatlan, kellemes izgalmat keltettek a partról lehajló, szigorú csöndben tovaúszó bokrok, a hol itt, hol ott támadó titokzatos csobbanások, az éji madár távoli rikoltása, a tűz mesés tánca, a lángé, amely felé valahol sietve úszik, és sehogy se tud megállni a ragyogásától megkótyagosodott nagy hal.




336 ÉS EGY


A tajga sohasem izgatta és nem gyötörte a kisfiút annyira, mint a folyó. A tajga mindig ott maradt a helyén, és ott is kellett maradnia, a folyó viszont eltűnhetett, elfolyhatott, végképp kiapadhatott, emlékül csupaszon ott hagyva köves medrét, amelyben majd kutyák szaladgálnak. Reggelente - bár ezt még magának sem merte bevallani - óvatosan a folyóhoz ment, hogy ellenőrizze, nem történt-e vele valami, és nem értette, miért nem izgat ez senkit, miért nyugodt mindenki, hogy a folyó holnap is ugyanúgy fog folyni, ahogy tegnap és tegnapelőtt folyt.


Később felnőtt emberek megmagyarázták neki, hogy az ő folyója különleges, nem hasonlít a közönséges folyókhoz, amelyek kis csermelyekkel kezdődnek, majd pedig vizet gyűjtve, egyre újabb és újabb mellékfolyót magukba fogadva, szélesek és bővizűek lesznek - olyanok, amilyenek. Az ő folyója egy óriási tóból, sőt tengerből, a híres Bajkálból ered, amelynél gazdagabb és szebb nincs az egész világon. A Bajkálba 336 nagy és kis folyó torkollik, és ezt a vizet az Angara egymaga vezeti el. Ezért nem apadhat ki, magyarázták a kisfiúnak. Ő elképzelte a 336 folyót meg az ő folyóját, elragadtatva gondolt erejére, és megnyugodott: hát igen, az ő folyója nem hasonlít egyetlen más folyóhoz sem, ez a legnagyszerűbb folyó a világon, nem száradhat ki, nem halhat meg.


Még kisfiú volt, és nem ismert más veszélyt a folyó számára.


MAKAI IMRE fordítása


Részlet az Isten veled, Matyora c. szovjet filmből (1983)


Néhány szó Raszputyinról


Sz. Uszty-Uda (Szibéria, irkutszki terület), 1937. márc. 15. 
1959-ben szerzi bölcsészdiplomáját az Irkutszki Tudományegyetemen. Különböző szibériai lapoknál újságíró. Kisebb prózai írásokkal jelentkezik, már első kisregénye (Pénzt Marijának!) fogadtatása is kedvező. 
Az 1970-es évek jelentős orosz irodalmi irányzata, az ún. „falusi próza” képviselője. A kisregény formát választja, mely lehetőséget ad számára a lélektani ábrázolásra és a lassabb, bölcselkedő elbeszélésre.
Művei rávilágítanak a gyökerekhez való ragaszkodás, a múlt ismeretének és tiszteletének, a kulturális folytonosság fenntartásának fontosságára, s szinte segélykiáltásként szólnak a szülőföld elvesztésének tragikumáról, egy életforma sajnálatos és visszafordíthatatlan megváltozásának, a természet egyensúlyának megbontásának következményeiről. Felejthetetlen alakjainak, mondanivalójának súlya és írásainak hangulata balladaszerűséget kölcsönöz műveinek, amelyek alapélménye az emberi kiszolgáltatottság, a hagyományok és az erkölcsi értékek pusztulása.
1977-ben Állami díjas lesz.
Főbb művei:
Pénzt Marijának! (Gyengi gylja Mariji ) 1967; Élj és emlékezz! (Zsivi i pomni!) (kisregény)1977; Végnapok (Poszlednyij szrok) (kisregény), 1970; A víz sodrában s a sodrással szemben (Vnyiz i vverh po tecsenyiju), (kisregény), 1972; Isten veled, Matyora (Proscsanyije sz Matyoroj) (regény) 1976; Míg csak élsz, szeress (Vek zsivi, vek ljubvi) (elbeszélések), 1982 (A Babel matrix nyomán)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/5. sz., 87-90. oldalak)

2011. május 27., péntek

„A kenyér, kedveském, saját magát viszi..."

JEVGENYIJ JEVTUSENKO:
Gondolatok Nyikolaj Rubcov költészetéről


Jevgenyij Jevtusenko szaval
Az a szó, hogy „költő", egyetlenséget, megismételhetetlenséget feltételez. Verselő ezért sok van, költő azonban kevés, így volt, így van, és így is lesz ez mindig. De szegény az a költészet, amelynek — még ha csak egy meghatározott időszakban is — csupán egyetlen igazi költője lehet. A „jó és eltérő" költőegyéniségek egyidejű fellépésükkel mintegy kölcsönösen kiegészítik egymást. Azt hihetnénk, Puskin olyan egyetemes volt, hogy semmi és senki még csak ki sem egészítheti őt, ugyanakkor azonban mind Tyutcsev, mind pedig Baratinszkij, akiket Puskin életében némileg elhomályosított kortársuk tündöklése, valamivel mégis kiegészítették őt, mikor a lélek olyan eldugott sarkaiba világítottak be, ahová a puskini napsugárnak nem sikerült behatolnia. Majakovszkij nagyszerűen érzékelte a város atmoszféráját, az ipari fejlődés hatalmas erejét, ám rosszul ismerte a falut, amit ő maga is őszintén sajnált. Az efféle soroknak: „Bátyuskák, ülnek. Turpisak. Földet túrnak, s verset írnak" természetesen semmi köze nem volt a valóságos faluhoz. Jeszenyin, akit megrémített a város, aki elbizonytalanodott az előrenyomuló iparosodás láttán, mintegy kiegészítette Majakovszkijt a maga egyedülálló érzékével a természet, a falu iránt, s azzal a bűntudattal, amelyet a faluval szemben érzett. Paszternak, akit sem az ipari fejlődéshez, sem a faluhoz nem fűzött semmiféle belső kapocs, a megragadhatatlan dolgok megragadásának szférájában, nagyon bonyolult filozófiai eszmetársítások között mozogván fejezte ki magát. Mennyi minden maradt volna kifejezetlenül, ha akkoriban csak Majakovszkij vagy csak Jeszenyin vagy csak Paszternak van. A költészet, akár a természet, a kölcsönös kiegészülés elvére épül, s amikor harmóniája nem valósul meg valakiben teljesen, másokkal egészíti ki őt. A Jeszenyin utáni új, erősen megváltozott falut, ahol Jeszenyin egykori „rózsaszín lovai" már kolhozlovaknak születtek, legjobban Tvardovszkij poémái fejezték ki: a Nekeresd Ország, az Útmenti ház és persze a Vaszilij Tyorkin, amely háborús témája ellenére szerintem szintén a paraszt-tematikájú alkotásokhoz tartozik. Vaszilij Tyorkin nem hivatásos katona, hanem szántóvető, aki a történelem sorsszerű akaratából kel a Hon védelmére, aki az egyik mezőről csak egy másik mezőre — a harc véres mezejére lép. Az ő számára a háború nem érzelgős, romantikus hőstett, hanem a harc nehéz munkája, amely kibírhatatlan lenne ravaszsággal és bölcsességgel fűszerezett tréfák nélkül.


Tvardovszkij költészete a szó legnemesebb értelmében hagyománykövető volt. A hatvanas években fellépő költők kiszélesítették az orosz költészet lehetőségeit, ugyanakkor, ritka kivételektől eltekintve, eltávolodtak a falutól. Az ide tartozó költők nagy többségének versei belső és formai szempontból szabadabbak lettek, de eltűnt néha belőlük annak a kötöttségnek a felemelő érzékelése, amely a mindennapi kenyérhez és azokhoz fűz minket, akik azt verejtékükkel megtermelik. A falu képe vagy retrospektív módon idéződött föl: „Mit tudsz, szívem? Fülembe súgd, én / Tudom, hogy Koszih faluja ott állt az Altáj hegyén" (Robert Rozsgyesztvenszkij), vagy elhaladva mellette, a tájkép bizonyos groteszk tartozékává vált: „Kecskelábú szatírként a fűben, meztéláb, csizmanadrágban egy kolhozparaszt" (Andrej Voznyeszenszkij), vagy egyáltalán fel sem merült, mint Bella Ahmadulina verseiben. Persze itt azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy Ahmatova sem írt semmit a faluról, azon a soron kívül, hogy „nyugodt, napbarnított asszonyok rosszalló pillantásai", mégis kiváló költő. S ez így igaz. De egy ország, amelyben a lakosság negyven százaléka falun él, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy a paraszti élet témája kiszoruljon irodalmából, jóllehet azt sem szabad megengednie, hogy egész irodalma erre a témára szűküljön le. Sok-sok „paraszt-témájú" film, regény és vers után, amelyek méltán süllyedtek el a feledés vizében, hála isten, feltűnt a valóban jó falusi próza. 


Újjászületésének kezdete többek között Alekszandr Jasin nevéhez fűződik. Vlagyimir Szolouhin írta az első, felfedezésszámba menő könyvet, a Vlagyimiri dűlőutakai. Olyan új nevek tűntek föl és váltak széles körben ismertté, mint Vaszilij Suksin, Fjodor Abramov, Viktor Asztafjev, Vaszilij Belov, Szergej Zaligin, Valentyin Raszputyin, és sorolhatnánk még. A költészetben valami félbemaradt, valami hiányzott, dacára a jelentős vívmányoknak, amelyeket, hogy úgy mondjam, a „termelés modernizációja" terén értek el a költők. A költészetnek még a „robottá válás" fenyegető veszedelméről is volt, s meglehet profetikusán jövőbe látó mondanivalója, de az életadó kalász témaköre és annak a veszélynek kifejezése, amely erre a kalászra leselkedik, mintegy új költő nevére várt, és a költészet önmagának segített harmonikusabbá válni, amikor kilélegezte magából Nyikolaj Rubcov verseit.


Tizenöt évvel ezelőtt találkoztam vele először, a Junoszty szerkesztőségében, ahová verseket hozott, melyeket mindjárt közöltek is. „Ruhám teli van olajfolttal, munkahelyem mégis flotta." Soványka volt, szegletes, örökösen készenlétben, hogy megvédje magát a várható sértésekkel szemben; elnyűtt vitorlavászon kabátot viselt, nyakát sállal tekerte körül, amiért el is nevezték „Sálacskának". Más verseket is mutatott, amelyek sajnos, a mai napig nem láttak napvilágot, az is lehet, hogy elkallódtak. Ezek a versek egy szemfüles rádióriporterről szóltak, aki riportra érkezik egy faluba, és a fáradt, munkától agyoncsigázott parasztember szájába erőlteti a mikrofont.


Az elismerés Rubcovhoz nem érkezett meg mindjárt. Nem volt könnyű természete - mintha az egész ember éles kiszögellésekből állt volna -, és ezzel a természettel nem mindenki tudott megbarátkozni. De hadd utaljak itt egy régi, ám nem múló érvényű igazságra: az igazi költő rossz ember nem lehet. Amikor olyasmit mondanak, hogy „Költőnek persze jó, de mint ember, rossz...", akkor ott a kettő közül az egyik nem áll: vagy mégsem olyan jó költő az illető, vagy pedig nem olyan rossz ember. Nagyok voltak-e például Jeszenyin vétkei? Nos, két-három asztalt felborított, verekedni is szeretett, és felöntött a garatra is néha... No persze, mindez nem érdem. De visszaélt-e valaha is az emberi szóval? Előfordult-e, akár egyetlenegyszer is, hogy elárulta volna az igazságot vagy a barátját? Pedig hányan voltak, akik visszaélve az igazsággal, és elárulva őt, „jó embereknek" tudtak látszani. Rubcov nem tudott jó embernek látszani - ő jó volt. Papírra vethet-e rossz ember ilyen gyöngéd sorokat:


Éji csillag süt ide, 
Tisztaszobám csupa fény. 
Vödröt fog a néniké, 
S némán vizet hord szegény...


Számban az áfonyaíz, szerelmed
Jut eszembe majd, s a zord vidék, 
S egy meseszép babát küldök neked, 
Őt küldöm utolsó meseképp.


Hogy a kislány ne üljön magába', 
Ringassa babáját boldogan: 
— Mama! Mamácska! Nézd a babámat! 
Pislogni is tud és hangja van...


Tengeri életmódja ellenére Rubcov nem veszítette el kapcsolatát a vologdai szülőfölddel. Ott élt és lélegzett ez a föld abban a láthatatlan kis tömjénzacskóban, amelyet mellén viselt. Akkor sem szűnt meg ez a kapcsolat, amikor egy másik tengerre, a nagyváros nem kevésbé nehéz és megpróbáltatásokkal teli tengerére szállt.



Nyikolaj Rubcov: Versek

Nyírfák


Szeretem, ha zúgnak mind a nyírfák, 
hogyha sárga nyírfalevél pereg. 
Arcomat ezért hogy teleírják 
könnyezéstől elszokott szemek.


Minden emlék föléled azonnal, 
szívben-vérben visszhangja terem. 
Minden teli boldog fájdalommal, 
mint a suttogásnyi szerelem.


Csakhogy minden prózába van írva, 
szél kavar időket és ködöt. 
Épp ilyes a karcsú törzsű nyírfa, 
így zúg anyám sírhalma fölött.


Zúgó golyó ölte meg apámat, 
míg sövények fölött valaha 
kis falunkban szélbezúgva áradt 
leveleknek zúgó méhraja.


Szeretem, hazám, megannyi nyírfád, 
felnőtté velük nőtt a gyerek. 
Arcomat ezért hogy telesírják 
könnyezéstől elszokott szemek.




Darvak


Napkelet tüzei a lápon októbert gyújtogatnak, 
darvak rajzolnak őszi égre hirtelen új jelet. 
Keltenek hajnalonta újra, hívnak sikoltva darvak 
gyerekkorommá messzeségült láp és padlás felett. 
Szárnyalnak Oroszhon fölött, hogy az égre róva lássuk, 
mint régi mondák tört papírján: eljött a hervadás. 
Nem lehet magasabb a lélek, mint büszke szárnyalásuk, 
nem lehet fájdalmasabb, mint a madárhang-zokogás. 
Kezek rebbennek Oroszhonban, darvaknak integetnek. 
Elveszett mezők didergése, elsüllyedt mocsarak 
sírnak föl mondás énekében az égi nagy seregnek, 
messzünnen szól csak vissza-vissza a bús madárcsapat. 
Szárnyalnak még, siessetek hát — legyen az ajtó tárva! 
Siessetek ámulni gyorsan magasodásotok! 
Mert elnémultanak. S a lélek s természet újra árva: 
nem mondhatja ki újra őket, csak rejtheti titok...




Hazai este


Magaslik tölgy. Viz mélylik odalenn.
Árnyak borulnak nyugodtan az árnyra.
És nagy a csönd. Mint hogyha sohasem
zavarna természetet semmi lárma.


Oly nagy a csönd, mint hogyha sohasem
rezzentetett volna zsúptetőt a dörgés.
Tavon a szél megpihen csöndesen, 
szunnyad kazlakban esti szalmazörgés, 


s csak néha szól egy álmos, kis haris...
Hát visszajöttem - s nem tér vissza múltam.
De mit tegyek - szép lenne már az is,
ha ez a perc maradna múlhatatlan,


mikor a lélek nyugalmat terem,
békésen moccan ágak tölgyi árnya. 
S oly nagy a csönd, mint hogyha sohasem
zavarna életet és létet semmi lárma.


És lelkem, melyet titok, éjszaka
és szerelem magába fogna máris,
világló szomorúság birtoka,
mint holdfényé a tündöklő világ is.


VERESS MIKLÓS fordításai




Mezők szép csillaga


Mezők szép csillaga megáll a ködben, 
S jégtáblák között vízbe néz lazán. 
Órám az éjfelet is elütötte, 
S álomba burkolózik most hazám.


Mezők szép csillaga! Ha összeomlott 
Énbennem minden, újra láttam őt, 
Ahogy csöndesen ragyog, túl a dombon, 
Arányló ősz, ezüstös tél fölött.


Mezők szép csillaga ragyog, világol, 
Fényéből minden emberre esik, 
S megcirógatja sugarával távol 
Feltünedező új városaik.