Dosztojevszkij különszám (6)

A „magyar" Dosztojevszkij
Vallomások és vélemények 
(1856-1972)

Korai Dosztojevszkij-kiadás
magyarul

Fjodor Dosztojevszkij nevét a múlt század közepén olvashatta először a lendületes iramban kapitalizálódó és polgárosodó Pest-Buda gombamód szaporodó hírlapjainak és folyóiratainak mind nagyobb előfizető-tábora és irodalmi kávéházainak törzsközönsége. Első műveit azonban, ahogy a nagy ikercsillag, Tolsztoj korai elbeszéléseit és kisregényeit is, a korabeli művelt publikum az ekkorra már felfedezett „szent orosz irodalomnak" csupán a második vonalában helyezte el; mindenképpen a félig-meddig „magyar írónak" tekintett Turgenyev mögött. Ebben az értékelésben az 1880-as években következett be az első, talán legdöntőbb fordulat. Ez a folyamat, amely lényegében töretlen volt az író 1881-ben bekövetkezett halálára írt, mint látni fogjuk, meglepően sok pontos értesülést és találó megállapítást tartalmazó nekrológoktól az első komolyabb igényű értékelő tanulmányokig, szinte törvényszerűen csúcsosodott a „Bűn és bűnhődés" magyar fordításának megjelenésében. („Raszkolnyikov" címen adták ki a regényt 1888-ban, Szabó Endre fordításában.) A valóban mély hatás, amelyet ez a mű a magyar olvasóközönségre, köztük a kor és az elkövetkező évtizedek művészértelmiségére gyakorolt, sokáig — szinte mindmáig — alakító erőként hatott Dosztojevszkij-képünkben.


Az életmű befogadásában csupán a „hosszú 19. század" végétől, az első világháború éveitől következett be némi, mai tudásunkkal jogosnak és szükségesnek érzett súlyponteltolódás: a korábbinál terjedelmesebb és általában színvonalasabb tanulmányokban elemzett „A Karamazov testvérek" javára. A „magyar" Dosztojevszkijnek ez a vonása nem mondható igazán, sajátosan magyarnak. Inkább azt mondhatnánk, hogy főbb vonalaiban a nyugat-európai fogadtatás jellegzetességeit mutatja, részben mint ennek a fejlődésnek szerves eleme, részben pedig mint hatása alatt álló jelenség. Ennek tudhatjuk be az európai forradalmak utáni misztikus-mitikus Dosztojevszkij-értelmezést is a magyarországi folyóiratokban. Ezek az európai országokban divatos Dosztojevszkij-monográfiák nyomán született írások jobbára már annyira mesterkéltek, oly kevés közük van az „elemzett" regényekhez, hogy nem is igen eredményezhettek színvonalas Dosztojevszkij-interpretációt magyar talajon: idegen olvasatok olvasatai. Csak a harmincas évekből van ismét számottevőnek mondható — bár néha, egyes elemeiben esetleges és egyoldalú — Dosztojevszkij-képre valló visszhang anyagunkban.


Az itt közölt szemelvények semmiképpen nem a ma Magyarországon — vagy éppen az író szülőhazájában! — érvényes Dosztojevszkij-képet akarják visszavetíteni a messzi múltba — tehát szükségképpen különböznek a mai értékeléstől. A több mint egy évszázadot átfogó szövegsor szerzői nem olvashatták és nem érthették-értelmezhették úgy Dosztojevszkij műveit, mint ahogyan mi olvassuk őket az író halálának centenáriumán. Csupán felvillantják a legfontosabb müvekkel kapcsolatos, gyakran inkább a kor Magyarországára, semmint Dosztojevszkij művészi világára jellemző benyomásokat, amelyek összességükben alkotják azt a láthatatlan hidat, amely egy egyetemes kultúra keretében az orosz irodalom csúcsát a magyar művelődéstörténet egyes pontjaival összeköti.

GEREBEN ÁGNES

Gogol utánzói közt Dostoevskit kell megemlítenünk, kinek Szegény emberek című, levelekben írott regénye 1846-ban jelent meg.

Budapesti Hírlap, 1856. május 3. 103. sz.

Néhány fiatalember, Prosewszki, Dostojewszki, Szpesov (Petrosevszkij, Dosztojevszkij, Szpesnyev — G. Á.) 1849-ben elég meggondolatlanul összeállott a szocializmus és nemzetgazdaság terjesztése végett. Golyóra ítélik, aztán kegyelem útján, kényszermunkára (...) Fönnmaradt amaz időkből egy borzasztó könyv, carmen horrendum, mintegy dantei fölirata Miklós uralkodásának: Dosztojevszki „Holt udvar"-a (Feljegyzések a holtak házából — G. Á.). Borzasztó regény; láncot csörgető kézzel vázolja szerzője társai — az elítélteknek — alakjait, mintha Michel Angelo freskói volnának a szibériai rabok szokásai köréből.

Szeghy Miklós. Budapesti Szemle, 1867. VIII. kötet, 244-268.

Mai számunkban egy orosz beszélyt kezdünk meg A szerény asszony czím alatt, melynek szerzője Dosztojevszki Mihajlovics Tódor, Turgenyev és gróf Tolsztoj mellett Oroszországnak ez idő szerint legelőkelőbb írója. E két utóbbit átültetett műveik után a magyar közönség már jól ismeri, míg Dosztojevszkinek lehet hogy talán nevét is most hallja először s lapunkban közölt beszélye - legalább tudtunkkal - az első mű tőle, mely magyar nyelven megjelen. Dosztojevszki az ifjabb írói nemzedékhez tartozik s írótársai közt sajátságos helyzete van. Nem követi legtöbb írótársa ama modorát, hogy előszeretettel írva történeti elbeszéléseket, a múltból merítsenek — ö úgy, mint Turgyenyev is, a mai világot, a mai társadalmat, annak viszonyait és alakjait választja anyagul, s a jelenből akarja fölépíteni a jobb jövőt. Legújabb regénye, a Karamazov-testvérek, amely a Vjesztnyik Jevroszty (Vesztnyik Jevropi — G. Á.) czímű havi szemlében most jelent meg, épen e kérdéssel foglalkozik, s eszméket nyújt, miként lehetne a mostani társadalmi élet helyett újat, s ideálisabb felfogásúhoz mértet alakítani. A szenvedélyek bonczolásának Dosztojevszki nagy mestere, ízekre szedi az embert, jellemző indulatokat, hajlamokat fejt ki benne lélektani alapon. Néha ugyan szélsőségbe téved, de ez is csak egyéniségének hű kifejezése és álláspontjának tolmácsa. Nevét ismertté tette néhány évvel ezelőtt megjelent nagyobb regénye: A bűn és bünhődés, mely szintén a társadalmi állapotot rajzolja átlengve az erkölcsi élet magasztosságától s idealizálva az életben előforduló eseményeket. Turgenyev után Dosztojevszki van hivatva az új iskola megteremtésére.

Vasárnapi Újság, 1879. 40. 643.

Mint a lelet s kivált a kóros lélek anatómusának, mint a szenvedők, a lelkileg sújtottak és az erényre törekvők költőjének nincs párja az orosz irodalomban. Morálja a humanizmusban gyökerezik, legfőbb vágya, hogy minden ember legyen ember önmaga és felebarátja iránt.

Csopey László. Vasárnapi Újság, 1881. 10. szám. 145.

Egy Petrasewszki nevű hivatalnok lakása rendes találkozó helye volt több fiatal embernek; a társaság összejövetelei alkalmával Nyugat-Európa politikai és társadalmi irodalma felett vitatkoztak; akkor már ezt is halálos véteknek tartották. Miklós czár az emberek szívét és veséjét vizsgálta és a kinek érzelmeihez csak gyanú is fért, annak meg kellett halnia. Azt a 33 fiatal embert is meglepték egy összejövetel alkalmával és négynek kivételével halálra ítélték. Ez 1849 április havában történt; az ítélet azonban nem volt komolyan gondolva, a fiatal embereket csak halálos aggodalomba akarták ejteni, hogy azután kegyelmet kapjanak (...) Vajjon csak a kegyetlen játékban való gyönyörködés volt-e ez, vagy pedig azt akarták, hogy a fiatal emberek, sorsuk e hirtelen változása után tisztelni és talán szeretni tanulják a czárban azt, a ki élet és halál ura? Mindkét feltevés jogosult.
Az ily eseményekről nem lehet egyhamar elfeledkezni. Ebbe a regényébe (A Karamazov-testvérekbe - G. A.), mely hattyúdala, beleszövi életének ez epizódját, de mint igazi költő, talál enyhítő momentumot is, vázolja azt a reményt, mely a halálra ítéltben az utolsó perczig él: talán mégis kap kegyelmet.
Dosztojewskit Szibériába vitték kényszermunkára; nyolcz évre volt elítélve; az utolsó négy évben felmentették a munka alól, besorozták katonának és mint közember szolgált. Pihentetnie kellett tollát, melynek már hírnevet és dicsőséget köszönhetett, míg vissza nem nyerte szabadságát. És akkor azoknak érdekében vette fel ismét a tollat a kezébe, a kiknek szenvedéseit látta, védőjük lett, és oly nevet szerzett magának, melyet még a téli palotában is a legnagyobb tisztelettel ejtettek ki. Hogy II. Sándor czár az 1881-ben elhunyt költő özvegyének 2000 rubel évi járadékot biztosított és hogy gyermekeit államköltségen neveltette, az még nem azt bizonyítja, hogy az egykori „forradalmár" megváltoztatta érzelmeit és renegáttá lett; Dosztojewski sohasem volt forradalmár, de nem is kereste sohasem a hatalmasok és a nagyok kegyét; az maradt, ami volt, oly férfiú, ki szíve egész teljességével csüggött Oroszországon, ki híven szerette hazáját, ki vérző szívvel ismerte fel annak betegségét és ki e betegség orvoslását élete feladatául tűzte ki.

Dostojewsky végrendelete 

Pesti Napló, 1886. 325. sz. reggeli kiadás

Néhány év óta az egész művelt Európát valóságos irodalmi szlavofil-mánia tartja izgalomban. Még a politikailag nem rokonszenvező nemzetek is kapva kapnak az orosz munkákon s a legtöbb napilap tárcájában orosz regények fordítására találunk. (...)
Legnagyobb hódítást a világvéleményben a Raszkolnyikov tett, vagy az eredeti czíme szerint Bűn és bűnhődés, Dosztojevszkij M. Tódor regénye (...) Ez a regény jelent meg most magyarul Szabó Endre jó fordításában. Óhajtom, hogy sokan olvassák, bár ez a táplálék a mi közönségünknek még nagyon is koncentrált, nehéz, de nagyon érdemes hozzá szokni. A ki azért olvassa, hogy megismerjen egy-egy nagy, bár kegyetlen írót, akit vonz a tárgyba való elmélyedés művészete: az ezzel a könyvvel feltétlenül ismerkedjék meg. Egy meghasonlott, szétzilált lélek vonaglásának olyan nagyszerű rajzát találja benne, mely dúsan kárpótolja a kiállott tortúrákért.

A „Raszkolnyikov" írója 

Fővárosi Lapok, 1886. 308. sz.

Raszkolnyikov egészen modern ember. Az isteni törvény sejtelme él az ő lelkében is, de el akarja némítani. Új theóriát eszel ki, a mellyel azt akarja bizonyítani, hogy a gyilkosság nem bűn, vagyis hogy az erkölcsi törvény hazugság. A modern ember meghasonlottságát soha senki ily igazán föl nem tárta. Vessünk egy pillantást a mai bölcseleti és tudományos mozgalmakra, s azonnal látni fogjuk, hogy a modern ember vakságában hadat üzen mindannak, ami régi és új filozófiát s új tudományt akar csinálni.

Hevesi Sándor: Meghasonlott lelkek

Utazás a világirodalmon keresztül

Magyar Szemle, 1897. 33. sz.

Tárgyaiban, előadásában kevés a változatosság, munkái meglehetősen egyszínűek. Nagy részök kívülről kriminológia, de belül merő psychologia. Nála is vannak meglepetések, nem annyira a cselekvényben, inkább a lélektanban, abban, hogy midőn tolla már szédítő mélyre hatolt, még meg tudja toldani egy lépéssel. Turgenyevhez, Tolsztojhoz mérten egyszínű, azok könnyedsége, világossága, változatos hangulatai hiányoznak nála, de még Tolsztojnál is mélyebb. Őt olvasva, az ember azt hinné, hogy Oroszországban nem süt a nap és nem nyílik virág. Olvasója mintha valami nagy fájdalmon menne át. Komorságát még fokozza sarcasmusa, s érzéke bizonyos mosolyogni való s egyben szomorú félszegségek iránt, emberek és helyzetek rajzában.
(...) Lehet azt mondani, hogy nyelve egyhangú, s alakjai mind az ő nyelvén beszélnek, de még sincs nála drámaibb író, lehet gáncsolni fárasztó elemzéseit, de mindig izgatóan érdekes.
(...) Ő a legoroszabb író; a lelkek, viszonyok, események fölött mindig érezni az orosz levegőt, e végtelen puszták tiszta szelét s e barbár nagyvárosok miasmáit. A kor nagy kérdéseit - a Daimonok (Az ördögök - G. Á.) kivételével - nem kérdezte, ez egyik fogyatkozása, de egész világnézete és tanítása az orosz népről és az orosz népnek szól.
De nemcsak az orosz néphez szól. Tanításának egy része is, a bűn gyötrelmeiről, a hit és jóság isteni erejéről, általános emberi; de főképp azzal tanít, mert a világirodalomban ő a legmélyrehatóbb búvára az emberi léleknek. Mint Michel Angelo, ő is csak embereket teremt; tájkép, háttér nincsen nála. Mindig siet benyitni az emberi lelkek ajtaján, hogy odabent mindent egy tudós lelkiismeretességével leltározzon.

Voinovich Géza: Dosztojevszkij 

Budapesti Szemle, 1919. 178. kötet, 205-228.

Nem kell hozzá semmiféle erőszakos belemagyarázás, hogy azokat az eszméket, amelyek ma végigdübörögnek a világon, az ő világában megtaláljuk, ezek az emberek - az élet megalázottjai, kisemmizettjei, befelé-költők, szentimentálisok és kegyetlenek, felelőtlenek, mert az öröklét számára dolgozók - ezek az emberek némileg azzal a koronával járnak, melyet az ő géniusza sugároz regényeinek (milyen szegény ez a szó!) alakjaira. Marx mellé igazibb íróembert a kommunizmus nem ültethetett (...) Egy kultúra, mely végső törekvéseiben a legteljesebb egyenlőséget, a vagyonnak teljes kiküszöbölését, a megalázottaknak felemelkedését hirdeti, nemesebb, nagyszerűbb géniuszt, mint Dostojewski, nem is választhat.

Fenyő Miksa: Dostojewski 

Nyugat, 1919. 600-602.

Ma száz esztendős. Fájdalmas fegyenc arca, az epilepsziások réveteg tekintetével ma már nyugodtan nézhet az örökkévalóságba. Az ő igéi el nem múlnak, amíg emberi kín és kéj vonaglik ezen a földön. Az apja orvos volt a szegények kórházában, sebész és belgyógyász, aki emberi nyomorúságok között turkált és emberi szenvedéseket gyógyítgatott. A fia ezt csinálta az egész világgal és ezt csinálja minden időkre. A szegények kórházának levegője egész pályáján elkísérte őt. Hamletnek Dánia börtön volt, Dosztojevszkijnek nagy kórház az egész föld, akár az élő halottak házában élt Szibéria szívében, akár a derűs Délen járt, akár Baden-Badenban kártyázott és vesztett vagy Pétervárott szeretett és csalódott. (...)
Dosztojevszkij születésének századik évfordulóján talán még nagyobb kórház és egészen bizonyosan nagyobb szegények háza a világ, mint száz esztendő előtt. A lángész sem tudja megváltani az emberiséget, legfeljebb ábrázolni tudja. Igaz, hogy ez már majdnem egy fajtája a megváltásnak.

Juhász Gyula: A százesztendős Dosztojevszkij 

Szeged, 1921. november 12. 262. sz.

Az író a testes, több, mint háromszáz oldalas munkában (a Sztyepancsikovo falu és lakói című regényben — G. Á.) — az első laptól az utolsóig — egy alakjának portréját festi: Fomics Fomáét. Szót is ezért keresek hozzá én is, a nyelv festéktálcájáról. Puhány... élősdi... kullancs... kenyérpusztító... szélhámos... potyafráter... szemforgató... alakos... hunyász... álszen... pimasz... s szemtelenség, agyafúrtság, tehetségtelenség, pöffeszkedés, nyegleség, ál-irodalom és dölyf titánja... Mindegyik szó gyenge önmagában, a palettáról csupán egy szín, a mely a mester ecsetje alatt kel életre és aztán együtt mond nagyszerűt, a többi társaságában válik valósággá, tovább-nem-elemezhető egységgé (...) Nekem olyan roppant ez az alak, mint Jago. Shakespeare túlsüvöltötte az emberi rosszaságot, Dosztojevszkij túlkacagta. És egyáltalán nem csodálkozom, hogy a Raszkolnyikov és Karamazov-testvérek írója, született humorista is, mert tragikum és humor egytestvér — csak kifejezésbeli különbség van köztük — a szememben mindig gyanús az az író, aki csak a tragikumot, az egyik végletet látja és nevetni nem tud (...) Nem játék tehát ez a munka, nem egy lángelme pihenő, derűs szórakozása, hanem keserűséggel teljes vallomása egy hajdani hívőnek. A rejtélyes ember nem is rejtélyes.
Dosztojevszkij humora: szivárvány a reménytelen, téli égen... az éjszaka nevetése...

Kosztolányi Dezső: Sztyepancsikovo és lakosai 

Nyugat, 1921/1. 82-84.

Dosztojevszkij a politikában naiv és jóhiszemű gyermek volt (...) A következtetései tévesek. De okainak legmélyebb erkölcsi igazsága él, és döntő ethikai motívumot vitt bele az orosz forradalmárok hitébe, érzésvilágába, agitációjába. Ők Dosztojevszkijtől tanulták, hogy nem lehet abba belenyugodni, hogy magam „tisztességesen" élek, mert felelős vagyok minden körülöttem történő szörnyűségért, ha nem támadok fel ellene. Ez az új felelősségérzés Dosztojevszkij ethikája, mellyel minden regénye telítve van; ez a forradalom ethikája.

Balázs Béla: A Dosztojevszkij-évfordulóra 

Tűz (Pozsony) 1922. 40. 131.

A végső konzekvenciák levonása nélkül való, mint minden Dosztojevszkij-kinyilatkoztatás. Viharos vallomástétel a Szenvedés mindenhatósága és szentsége előtt — megváltás nélkül. Credo, guia absurdum, de aztán nincs tovább. Megkap, felizgat és elragad. Ám élni: nehéz vele. Talán lehetetlen is. Hiszen az út vége ködbe vész a próféta csudálatos mélyre és messzire látó szeme előtt. Mi következik Raszkolnyikov Szibériája után? Milyen az a világ, amelybe Aljosa, a legkisebb, a „krisztusi" Karamazov indul? Ezt már nem mutatta meg a szent Nyavalyatörős. Nem akarta, vagy nem tudta? Tíz kérdőjel is kevés lenne itt. (...) A nyomozás eredménye pedig az a lesújtó megismerés, hogy mindnyájan gyilkosok a Karamazovok s mi mind Karamazovok vagyunk. Ivánok, Mityák, Aljosák vagy Szmerdiakovok, akik gondolattal kívánsággal, passzivitással, tettel vagy éppen késsel ölünk. Miért? Erre nincs felelet. Így van s ez ellen nem tehetünk semmit — megváltás nélkül. De ki fog bennünket megváltani?

Kárpáti Aurél: A Karamazov testvérek

Nyugat, 1924. II. 424-425.

Olyan roppant emberi komplexumban, mint Dosztojevszkij, mindenki megtalálja, amit keres. (...) Ideát Európában mint a legegyetemesebb emberi horizontok felmutatóját, mint az élet megalázottjainak szószólóját és az emberszeretetet bűnöket oldó új prófétáját köszöntötték. Oroszok az íriszt keresték benne európaiak az embert. Az egyéniség csorbíthatatlanságának hívői az individualizmus fanatikusát, az emberi szolidaritás kutatói pedig az első igazán orosz városi írót. Új támpontokat kerestek benne a jövőre és kerestek benne egy beteg emberi roncsot néha. Nietzsche hálával gondolt rá tanításaiért a lélek titkairól, a pszichoanalitikusok pedig azért a. páratlanul gazdag adatbányáért áldották, amely életének és alakjainak patologikus változatokban gazdag aknái révén jutott rájuk nem várt örökségképpen. Akiket az utolsó évszázad regénybe írt monumentális eposzai érdeklik, gondolkodás nélkül hozzá fordulnak, úgyszintén azok is, akiket az életnek öngyilkossági, apagyilkossági és egyéb rendőri szenzációkkal tele rovata érdekel. Őt keresik, a boulevard-regényírás egyetlen halhatatlanját. Aki a világirodalom leghátborzongatóbb lapjait keresi, nála megtalálhatja, viszont talán nem is túloz, aki a legdickensibb gyermeki kedélyt keresi nála, a Karamazov-téma legsötétebb változatai közé ékelve: De ... André Gide-nek vagy van egy futó, de szellemes megjegyzése Dosztojevszkij-velkapcsolatbán, amely e „de" mellé kívánkozik. Szerinte Dosztojevszkij az az író, akiben mindenki megtalálja ugyan a magáét, de e mellett még olyasvalamit is, amivel már nem ért egyet. Tehát nemcsak azt találja meg, amit keres, hanem azt is, amit nem szívesen talál meg.

Laziczius Gyula: Dosztojevszkij fejlődése 

Nyugat, 1928.717-729.

Dosztojevszkij különszám (4)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés - befejezés)

MÁSODIK FEJEZET


 I
A büszkeség álma


Lukerja rögtön bejelentette, hogy nem marad tovább nálam, amint az úrnőt eltemettük, távozik. Térdre borulva imádkoztam öt percig, egy órát akartam imádkozni, de egyre csak töprengek, minden gondolat fájó és a fejem is fáj — minek imádkozzam, az is csak bűn! Különös az is, hogy nem álhatóm: nagy, túlságosan nagy csapás után, az első, legerősebb fájdalomrohamok után mindig alhatna az ember. A halálraítéltek, mondják, rendkívül mélyen alusznak utolsó éjszakájukon. Ez így is van rendjén, ez a természet törvénye, különben nem bírnák erővel... Ledőltem a pamlagra, de nem jött álom a szememre...


... Betegsége hat hete alatt éjjel-nappal ápoltuk - én, Lukerja, és egy képzett ápolónő a kórházból, akit felfogadtam. Nem sajnáltam a pénzt, sőt inkább költeni akartam rá. Schröder doktort hívtam el, és tíz rubelt fizettem neki egy-egy vizitért. Amikor eszméletre tért, kevesebbet mutatkoztam előtte. Különben, mit részletezem ezt? Amikor aztán felkelt, csöndesen és szótlanul leült a szobámban a külön asztalhoz, amit szintén neki vettem akkoriban... Igen, igaz, teljes hallgatásban éltünk; azaz később beszélni kezdtünk, de csupa mindennapi dologról. Én persze, szándékosan fogtam rövidre a szót, de nagyon jól láttam: örül neki, hogy nem esik fölös szó közöttünk. Ezt én egészen természetesnek találtam a részéről: „Nagyon megrázta a dolog, és nagy vereséget szenvedett - gondoltam -, magától értetődik, hogy időt kell adni neki felejteni és megszokni az új helyzetet." Így hát hallgattunk, de én minden pillanatban a jövőt tervezgettem magamban. Azt hittem, ő is, és roppant érdekes lett volna, ha kitalálom: mire is gondol most magában.


Még annyit: ó, persze nem tudhatja senki, mennyit szenvedtem, amikor ott nyögdeltem a betegágya fölött! De csak magamban, és nyögéseimet magamba fojtottam még Lukerja előtt is. Nem tudtam elképzelni, még feltételezni sem, hogy meghal, mielőtt mindent megtudna. Amikor túl volt a veszélyen és lassan kezdett felépülni, emlékszem, hamar és nagyon megnyugodtam. Sőt, elhatároztam, hogy lehetőleg minél távolabbra halasztom a jövőnket, s egyelőre mindent hagyok jelenlegi állapotában. Igen, akkor furcsa és sajátságos dolog történt velem, másképp nem tudom kifejezni: diadalt éreztem, és ennek puszta tudata tökéletesen elég volt nekem. Így telt el az egész tél. Ó, elégedett voltam, amilyen soha, azon az egész télen.


Nézzék: az én életemben volt egy rettenetes külső körülmény, amely egészen eddig, vagyis a feleségemmel történt katasztrófáig, minden nap minden órájában nyomasztott, és ez — tekintélyem elvesztése, és a megválás az ezredtől. Két szóban: tragikus igazságtalanság történt velem. Igaz, nehéz és talán nevetséges természetem miatt nem szerettek az ezredtársaim, bár hiszen gyakran előfordul, hogy a számunkra nemes, szent dolog és mindaz, amit tisztelünk, valami okból nevetséges társaink tömegének szemében. Ó, engem nem szerettek soha, már az iskolában sem. Engem soha, sehol nem szerettek. Engem még Lukerja sem tud szeretni. Az ezredben történt eset ugyanennek az ellenszenvnek a következménye volt, de kétségkívül a véletlenen múlt. Arra mondom ezt, hogy nincs sérelmesebb és elviselhetetlenebb dolog, mint olyan véletlen folytán meghalni, amely lehetett is volna, meg nem is, amely a körülmények szerencsétlen összetorlódásából adódott, amely elkerülhetett volna,,mint egy felhő. Intelligens lény számára megalázó ez. A következő eset történt:


Felvonás közben, a színházban, kimentem a büfébe. A — v huszártiszt, váratlanul belépve, a jelenlevő tisztek és a közönség előtt nagy hangon arról beszélt két huszártársával, hogy a folyosón ezredünk kapitánya, Bezumcev, az imént botrányt rendezett, „szemmel láthatóan ittas állapotban". A beszélgetés megrekedt, hiszen tévedés is történt, mert Bezumcev kapitány nem volt részeg, és a botrány voltaképpen nem volt botrány. A huszárok másról kezdtek beszélni, ezzel vége is volt a dolognak, de az anekdotába illő történet másnap beszivárgott az ezredünkbe, s nyomban arra fordult a szó, hogy a büfében senki más nem volt az ezredünkből, csak én, s amikor A — v huszártiszt arcátlan szavakkal nyilatkozott Bezumcev kapitányról, én nem léptem oda hozzá, és én nem hallgattattam el. De hát — hogy tehettem volna? Ha orrolt valamiért Bezumcevre, az az ő személyes ügyük, minek avatkozzam bele én? A tisztek közben úgy ítéltek, hogy az egész nem személyes ügy volt, hanem az ezred becsületét sértette, s mivel az ezredből egyedül én voltam jelen, a viselkedésemmel azt bizonyítottam a büfében tartózkodó tiszteknek és a közönségnek, hogy a mi ezredünkben akadhatnak olyan tisztek is, akik nem annyira kényesek az ezred becsületére. Én ezzel a meghatározással nem érthettem egyet. Tudomásomra adták, hogy még mindent jóvá tehetek, ha most, bár későn, formális elégtételt kérek A — v-től. Erre nem voltam hajlandó, és mivel ingerült voltam, büszkén visszautasítottam. Utána nyomban beadtam a nyugdíjaztatási kérelmemet — ennyi az egész történet. Büszkén, de összetört lélekkel távoztam. Akaratom és eszem vereséget szenvedett. Éppen akkoriban történt, hogy a húgom férje Moszkvában elverte kis vagyonunkat, részben az enyémet is, bármi parányi is volt az, én garas nélkül maradtam az utcán. Vállalhattam volna valami polgári állást, de nem vállaltam: a csillogó egyenruha után nem mehettem valahová a vasúthoz. Így hát — ha szégyen, szégyen, ha gyalázat, gyalázat, ha bukás, hát legyen bukás, és minél rosszabb, annál jobb — ezt választottam. Három év csupa komor emlék, még Vjazemszkij éjjeli menedékhelye is. Másfél évvel ezelőtt meghalt Moszkvában egy gazdag öregasszony, a keresztanyám, és váratlanul, más örökösök között háromezer rubelt hagyott rám a végrendeletében. Gondolkoztam, és akkor határoztam el a sorsomat. A zálogosságot választottam, nem kérve bocsánatot az emberektől: pénz, aztán egy zug, majd — új élet, távol a régi emlékektől, ez volt a tervem. A sötét múlt és örökre lejáratott becsületem persze minden órámban, minden percemben gyötört. Akkor megházasodtam. Véletlenül vagy sem -, nem tudom. De amikor bevezettem őt a házamba, azt hittem, jóbarátot vezetek be, igen nagy szükségem volt barátra. Azonban világosan láttam, hogy a barátot fel kell készíteni, megérlelni, sőt legyőzni. És meg tudtam volna-e valamit is magyarázni olyan hirtelen ennek az előítéletekkel teli, tizenhat éves teremtésnek? Hogyan tudtam volna például, a revolverrel történt szörnyű katasztrófa véletlen segítsége nélkül meggyőzni róla, hogy nem vagyok gyáva, és hogy igazságtalanul vádoltak gyávasággal az ezredben? A katasztrófa azonban éppen kapóra jött.


Amikor a revolvert kibírtam, megbosszultam egész sötét múltamat. Ezt ugyan nem tudta meg senki, de ő megtudta, s ez mindennél több volt számomra, mert ő maga is mindennél több volt, ábrándjaimban jövőm minden reménysége! Ő volt az egyetlen ember, akit magamnak neveltem, másra nem is volt szükségem — és íme, ő megtudott mindent, legalábbis azt, hogy igazságtalan volt, amikor sietve ellenségeimhez csatlakozott. Ez a gondolat lelkesedéssel töltött el. Már nem lehettem aljas a szemében, legföljebb furcsa ember, de most, a történtek után, ez a gondolat is egészen tetszetős volt számomra: a furcsaság nem hiba, ellenkezőleg, néha vonzza a női természetet. Egyszóval, szándékosan halogattam a megfejtést: az, ami történt, egyelőre nagyon is elég volt a nyugalmamhoz, és épp elég képet és anyagot szolgáltatott ábrándjaimhoz. Éppen ez a gyalázat, hogy ábrándozó vagyok: elég volt nekem az anyag, róla pedig azt gondoltam, hogy megvár.


Így múlt el az egész tél, valami névtelen várakozásban. Szerettem lopva nézni, ahogy az asztalkájánál ül. Munkájával volt elfoglalva, fehérnemű javítással, néha pedig olvasott esténként, a szekrényemből kivett könyveket lapozgatta. A könyvválaszték a szekrényben szintén mellettem tanúskodott. Alig ment el hazulról. Ebéd után, mielőtt bealkonyodott, mindennap elvittem sétálni, egészségügyi sétát tettünk, de nem teljes szótlanságban, mint azelőtt. Éppen hogy azt a látszatot akartam kelteni, hogy nem hallgatunk és egyetértésben beszélgetünk, de mint már mondtam, mindketten csak a lényegre szorítkoztunk. Én ezt szándékosan csináltam, neki pedig, gondoltam, „időt kell adni". Természetesen furcsa, hogy szinte a tél végéig egyszer sem tűnt fel, hogy én szerettem lopva ráránézni, az ő pillantását azonban egyetlen egyszer sem értem magamon egész télen! Azt hittem, a félénksége az oka. Amellett olyan szelíd jámborság volt az arcán, olyan erőtlenség a betegágy után! Nem, jobb kivárni, és — „és majd ő maga közeledik..."


Ez a gondolat lenyűgözött. Hozzáteszem még, néha mintha bujtogattam volna magamat ellene, és valóban arra ragadtattam lelkemet és eszemet, hogy haragszom rá. Így folyt ez egy ideig. De a gyűlölet sohasem tudott megérlelődni és gyökeret verni a lelkemben. Magam is éreztem, hogy ez csupán játék. Akkor sem, bár a házaséletet megszakítottam, amikor ágyat és spanyolfalat vettem, soha, soha nem tudtam benne a bűnös nőt látni. Nem azért, mert könnyelműn ítéltem meg a vétkét, hanem mert az volt a szándékom, hogy teljesen megbocsássak neki, az első naptól fogva, sőt még előbb, mielőtt az ágyat megvettem. Egyszóval, ez furcsaság a részemről, bár én szigorú erkölcsű ember vagyok. De a szememben annyira legyőzött, annyira megalázott volt, hogy néha gyötrelmesen sajnáltam, bár mindemellett határozottan tetszett nekem megaláztatásának tudata. Tetszett kettőnk egyenlőtlenségének gondolata is...


Ezen a télen alkalmam volt néhány szándékos jócselekedetre. Elengedtem két adósságot, zálogtárgy nélkül nyújtottam kölcsönt egy szegény asszonynak. Nem is szóltam róla a feleségemnek, s nem is azért tettem, hogy megtudja; de az az asszony maga jött el megköszönni, és majdhogy le nem térdelt előttem. Így derült ki; azt hittem, hogy csakugyan elégedetten vette tudomásul, amit a szegény asszonnyal cselekedtem.


De közeledett a tavasz, már április derekán jártunk, kivettük a téli ablakkereteket, s a nap ragyogó pasztákban világította be hallgatag szobáinkat. De a szememen még mindig ott volt a há-lyog. A végzetes, rettenetes hályog! Hogy is történt, hogy egyszercsak lehullt a szememről, és hirtelen mindent tisztán láttam és értettem! Véletlen volt, egy váratlan nap volt az oka, vagy egy napsugár gyújtott gondolatot és sejtelmet eltompult agyamban? Nem, nem sejtelem volt és nem gondolat, hanem hirtelen életre támadt egy kis ér, egy már-már elhalt ér, megrándult, feltámadt, és bevilágította egész elfásult lelkemet, ördögi büszkeségemet. Hirtelen mintha felrántottak volna a helyemről. így történt, hirtelen és váratlanul. Alkonyattájban, ebéd után, öt óra körül...




II
A hályog hirtelen lehull


Előtte még két szót. Már egy hónappal előbb észrevettem, hogy furcsán tűnődő, nem hallgatag, hanem tűnődő. Ezt is mindjárt észrevettem. Akkor a munkája mellett ült, fejét a varrására hajtva, s nem vette észre, hogy nézem. Egyszercsak meglepett, hogy olyan vékonyka lett, soványka, sápadt az arca, a szája halvány — mindez együtt és a tűnődése azonnal és rendkívül nyugtalanná tett. Már korábban is hallottam apró, száraz köhögését, különösen éjszaka. Nyomban felálltam, és elindultam Schröder doktorért, anélkül, hogy neki szóltam volna.


Schröder másnap eljött. Ő nagyon csodálkozott rajta, és hol Schröderre nézett, hol énrám.
—  De hiszen semmi bajom — mondta tétova mosollyal.


Schröder meg sem vizsgálta alaposan (ezek az orvostudorok néha fölényesek és hanyagok), csak annyit mondott nekem a másik szobában, hogy ez a betegségéből maradt vissza, és hogy nem ártana a tavasszal elvinni valahova a tengerhez, vagy ha nem lehet, legalább dácsába költözni. Egyszóval nem mondott semmi érdemeset azon kívül, hogy ez valami gyengeség vagy hasonló Amikor Schröder távozott, a feleségem egyszercsak megint azt mondta, rettenetesen komolyan nézve rám:
—  Semmi, semmi bajom.


De miután ezt mondta, rögtön elpirult, alighanem szégyenében. Láthatólag a szégyen pírja volt. Ó, most már értem: azt szégyellte, hogy én még a férje vagyok, gondoskodom róla, mintha még mindig igazi férje volnék. De akkor ezt még nem értettem, és pirulását sorsába való beletörődésének tulajdonítottam. (A hályog!)

Dosztojevszkij különszám (3)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés - folytatás)

III
A legnemesebb ember,
de ezt magam sem hiszem el


Nem tudtam elaludni. Hogy is tudnék, amikor a fejemben egyre lüktet valami ér. Mindezt meg akarom érteni, ezt az egész piszkot. Ó, piszok! Ó, micsoda piszokból húztam ki őt akkor! Hiszen ezt meg kellett volna értenie, becsülnie, amit tettem! Igaz, kedvemre voltak különféle gondolatok is, például, hogy én negyvenegy éves vagyok, ő pedig alig tizenhat. Az egyenlőtlenségnek ez az érzése lenyűgözött, gyönyörűséges ez, gyönyörűséges.


Én például á l'anglaise (angolosan, angol módra - franciául * ford. megj.) akartam rendezni az esküvőt, azaz kizárólag kettesben, két tanú jelenlétében, az egyik Lukerja lett volna, aztán rögtön vonatra ülni, például akár Moszkvába utazni (ott különben úgyis akadt dolgom), ott egy szállodába, vagy két hétre. Ő ezt ellenezte, nem akarta, s én kénytelen voltam tisztelettel elmenni a két nagynénihez, mint rokonokhoz, akiktől elviszem. Én engedtem, s a nénik megkapták, ami járt nekik. Még ajándékoztam is száz-száz rubelt azoknak a nőszemélyeknek, s még ígértem valamennyit, őneki persze nem szóltam róla, nehogy elkeserítsem a helyzet alantasságával. A nénik nyomban kezes bárányokká változtak. A hozomány körül vita támadt: neki szinte semmije sem volt, de nem is akart semmit. Sikerült azonban meggyőznöm róla, hogy egészen minden nélkül nem lehet, s a kelengyét én szereztem be neki, hiszen ki más szerezte volna be? No, de fütyülök magamra. Különféle eszméimet azonban mégiscsak el tudtam mondani neki, hogy tudja legalább. Talán el is siettem, lehet. A lényeg az, hogy ő kezdettől fogva, akármennyire erőt akart venni magán, szeretettel futott elém, rajongva fogadott, amikor este hazatértem, és csacsogva (ártatlanság elbűvölő csacsogása!) beszélte el egész kicsikorát, gyermekéveit, mesélt szülőházáról, apjáról és anyjáról. De én ezt az egész mámort nyomban hideg vízzel öntöttem le. Éppen ebben rejlett a legfőbb eszmém. A rajongásra hallgatással, persze jóindulatú hallgatással válaszoltam... mégis gyorsan ráébredt, hogy mi két különböző ember vagyunk, s hogy én — rejtély vagyok, azt is akartam, hogy rejtélynek látsszam! Hiszen talán azért csináltam ezt az egész butaságot, hogy ő megfejtse a rejtélyt. Először is a szigorúságom - szigorúan vittem el a házamba is. Egyszóval akkor, elégedetten járva-kelve, egész rendszert dolgoztam ki. Ó, de hiszen az szinte magától teremtődött meg, minden erőfeszítés nélkül. Nem is lehetett másképp, egy leküzdhetetlen körülmény kényszerített, hogy ezt a rendszert kidolgozzam — de mit is rágalmazom magamat! Valódi szisztéma volt. Nem, hallgassanak meg, ha már pálcát törnek az ember felett, törjenek úgy, hogy ismerjék az ügyet... Hallgassanak meg!


Hogyan is kezdjem, hiszen nagyon nehéz. Ha az ember mentegetőzni kezd — az még csak a nehéz! Tudják: a fiatal megveti például a pénzt — én hát rögtön a pénzzel kezdtem, kihangsúlyoztam a pénz jelentőségét. De annyira, hogy ő egyre többet és többet hallgatott. Tágra nyitotta a szemét, figyelt, nézett és hallgatott. Tudják: a fiatalság nagylelkű, mármint a jófajta fiatalság, nagylelkű és heves, de nem eléggé türelmes, amint valami nem tetszik — rögtön megveti. Én azonban nagyvonalúságot akartam, egyenesen a szívébe akartam oltani a nagyvonalúságot, beleoltani, hogy a szívén keresztül nézzen mindent, nincs igazam? Alantas példát veszek: hogyan magyarázhattam volna meg a zálogházamat ilyen jellemnek? Természetes, hogy nem kereken mondtam meg ezt neki, mert az úgy festett volna, mintha bocsánatot kérnék tőle a zálogházért, hanem, hogy úgy mondjam, a büszkeségére hatottam, majdhogynem szavak nélkül beszélve. Én mestere vagyok a szótlan beszédnek, egész életemben szavak nélkül beszéltem, egész életemben szótlanul éltem át a tragédiáimat. Ó, hiszen én is boldogtalan voltam! Számkivetett voltam, számkivetett és elfeledett, és ezt nem tudja senki, senki! És ez a kis tizenhatéves egyszercsak aljas emberektől megtudott rólam minden részletet, és azt hitte, hogy mindent tud, s közben a legrejtettebb titok ott maradt a lelkemben! Én egyre csak hallgattam, különösen előtte hallgattam, egészen a tegnapi napig — miért is hallgattam? Mert büszke ember vagyok. Azt akartam, hogy ő maga tudja meg, nélkülem, de nem az aljas emberek elbeszéléséből, hanem magától fejtsen meg és értsen meg engem! Amikor a házamba fogadtam, teljes tiszteletet igényeltem. Azt akartam, hogy imádattal nézzen fel rám; a szenvedéseimért megérdemeltem volna! Ó, én mindig büszke voltam, és mindig vagy semmit akartam, vagy mindent! Éppen azért, mert én sohasem felezni akartam a boldogságot, hanem az egészet kívántam — éppen ezért voltam kénytelen így cselekedni akkor: „magad fejts meg engem, és úgy becsülj!" Mert, és ezt higgyék el nekem, ha én magam kezdek neki magyarázkodni és sugallni, csűrni-csavarni, és a megbecsülését kérni — az annyi, mintha alamizsnát kérnék... Különben... különben, minek beszélek én erről!


Ostoba, ostoba, ostoba és ostoba dolog! Kereken és könyörtelenül (hangsúlyozom, hogy könyörtelenül) megmagyaráztam neki akkor, két szóban, hogy az ifjúság nagylelkűsége bájos, de — garast sem ér. Miért nem? Azért, mert nem kerül sokba, nem az élet adta, mindez, hogy úgy mondjam, „a létezés első benyomása", de lássunk csak benneteket munka közben! Az olcsó nagylelkűség mindig könnyű, az életet adni érte — még az is olcsó, mert itt csak a vér pezseg és a fölös erő, a szépség szenvedélyes vágya. De vegyük példának a nagylelkűség hőstettét, az nehéz, csöndes, nem hallható, csillogás nélkül való, tele rágalommal, sok áldozattal jár és egy csepp dicsőséggel sem — ahol te, ragyogó ember, mindenki előtt mint aljas ember állsz, amikor pedig a világ legbecsületesebb embere vagy — rajta, próbáljátok ezt a hőstettet! Nem, kitértek előle! Én pedig — én mást sem tettem egész életemben, mint ennek a hőstettnek a terhét hordoztam. Ő eleinte vitába szállt velem, jaj, de még hogyan, aztán elkezdett hallgatni, de egészen, csak a szeme nyílt tágra rettenetesen, amikor hallgatott, nagy, nagy volt a szeme, figyelmes. És... és egyszer csak megláttam a mosolyát, a bizalmatlan, szótlan, nem jó mosolyát. Ezzel a mosollyal fogadtam őt a házamba. Igaz az is, hogy már nem volt hová mennie...




IV
Tervek, tervek


Melyikünk kezdte? Egyikünk sem. Magától kezdődött, már az első percben. Mondtam már, hogy szigorú rendet vezettem be a házamban, de ezt már a legelején enyhítettem. Még menyasszony korában elmagyaráztam neki, hogy a zálogtárgyak átvétele és a pénz kifizetése lesz a dolga, akkor nem szólt rá semmit (ezt jegyezzék meg). Sőt mi több - szinte buzgalommal látott munkához. Persze a lakás, a bútor - minden maradt úgy, ahogy volt. A lakás két szobából áll; az egyik - nagy fogadószoba, amelyből a zálogházamat lekerítettem, a másik szintén nagy, a közös szobánk, egyúttal a hálónk. A bútorzatom szegényes, még a nagynéniké is különb volt. Az ikontartó polcom az örökméccsel a fogadóban van, ahol a zálog ügyleteimet bonyolítom; a szobámban a szekrényem, benne néhány könyv, meg a zálogtárgyak, a kulcsa nálam; ott az ágy is, asztalok, székek. Még menyasszony korában megmondtam neki, hogy a háztartásra, vagyis élelemre nekem, neki és Lukerjának, akit átcsalogattam hozzánk, napi egy rubelt szánok, nem többet: „Nekem, mondom, három év alatt össze kell gyűjtenem harmincezret, és csak így tud gyűlni a pénz." Nem szólt rá semmit, de én magam megtoldottam ezt az összeget harminc kopejkával. Ugyanez történt a színház dolgában is. Menyasszonyomnak megmondtam, hogy színház nem lesz, rnégis megengedtem havi egy színházat, tisztes helyen, zsöllyében. Együtt mentünk, három alkalommal, megnéztük A boldogság kergetése és Az éneklő madarak című darabokat, ha jól emlékszem (fütyülni rá, fütyülni!). Szótlanul mentünk a színházba, és szótlanul tértünk haza. Miért is, miért is kezdtünk hallgatni már a kezdet kezdetén? Hiszen eleinte viták sem voltak köztünk, még hallgattunk. Ő akkor, emlékszem, folyton rám-rámlesett lopva; én, amikor ezt észrevettem, mégjobban hallgattam. Igaz, én erőltettem a hallgatást, nem ő. Az ő részéről egyszer vagy kétszer tapasztaltam kitörést, nyakamba borult, megölelt, de mivel ezek beteges, hisztérikus kitörések voltak, én pedig tartós boldogságot akartam, s azt, hogy tiszteljen — hidegen fogadtam ezeket a kitöréseket. Igazam is volt: minden ilyen kitörés után vita volt másnap közöttünk.

Dosztojevszkij különszám (2)

FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés)




AZ ÍRÓ ELŐSZAVA

Bocsánatot kérek olvasóimtól, hogy ezúttal a megszokott formájú Napló helyett csak egy elbeszélést teszek közzé. De valóban ezen az íráson dolgoztam a hónap legnagyobb részében. Mindenesetre kérem az olvasó szíves elnézését.
Most néhány szót magáról az elbeszélésről. A címben „fantasztikusnak" neveztem, amikor pedig a legnagyobb mértékben reálisnak tartom. De csakugyan van benne fantasztikus, éppen az elbeszélés formájában, s ezt szükségesnek tartom megmagyarázni.
Arról van szó, hogy ez nem elbeszélés és nem feljegyzés. Képzeljenek el egy férjet, aki előtt az asztalon ott fekszik kiterítve a felesége, öngyilkos lett, néhány órája vetette ki magát az ablakon. A férj zavart lelkiállapotában még nem tudta összeszedni magát. Szobáit rója, és értelmezni próbálja a történteket, „pontokba szedni gondolatait". Amellett megrögzött hipochonder, az a fajta, aki magával beszélget. Egyszóval társalog önmagával, elbeszéli a dolgot, megvilágítja a maga számára. Beszédének látszólagos következetességétől eltekintve, néhányszor ellentmond magának, mind logikájában, mind érzelmeiben. Mentegeti is magát, vádolja az asszonyt, mellékes magyarázatokba bocsátkozik: érezni itt a gondolatok és a szív durvaságát is, a mély érzelmet is. Apránkint valóban megvilágítja magának a dolgot, és „pontokba szedi gondolatait". A felidézett emlékek sora végül is ellenállhatatlanul elvezeti az igazsághoz; az igazság ellenállhatatlanul megnemesíti eszét és szívét. A vége felé még az elbeszélés hangja is megváltozik zűrzavaros elejéhez képest. Az igazság elég világosan és határozottan tárul fel a boldogtalan előtt, legalábbis a maga számára.


Íme a téma. Az elbeszélés folyama néhány óráig tart, megszakításokkal és szünetekkel, kuszáit formában: a férfi hol magában beszél, hol valami láthatatlan hallgatóhoz, vagy bíróhoz. De hát ez mindig előfordul a valóságban is. Ha egy gyorsíró kihallgatná és minden szavát feljegyezhetné, akkor érdesebb és bárdolatlanabb volna a szöveg, mint ahogy én tolmácsolom, de úgy érzem, a pszichológiai folyamat talán ugyanaz maradna. Ez az elképzelés a mindent feljegyző gyorsíróról (aki után én átdolgoznám a szöveget), ez az, amit én fantasztikusnak nevezek a történetben. De részben hasonló már nem egyszer megengedtetett a művészetben: Victor Hugó például A halálraítélt utolsó napja című remekművében majdnem ugyanezt a fogást alkalmazta, és bár mellőzte a gyorsírót, még jobban eltért a valóságtól, amikor feltételezte, hogy a halálraítélt képes (és ideje is van rá) jegyezgetni nemcsak utolsó napján, hanem utolsó órájában is, sőt szó szerint az utolsó percében is. De ha nem engedi így szabadjára a képzeletét, nem született volna meg a mű sem — a legreálisabb és legigazabb valamennyi írása között.




ELSŐ FEJEZET


I
Ki voltam én, és ki volt ő


... Most még itt van — még jó minden: percenként odamegyek hozzá, és megnézem; de holnap elviszik, és — hogyan lesz, ha egyedül maradok? Még itt van a szalonban az asztalon, két összetolt kártyaasztalon, a koporsót holnap hozzák, fehér, fehér gros de Naples szemfedővel, különben, nem erről akarok... Fel-alá járok, és meg akarom magyarázni magamnak ezt az egészet. Már hat órája, hogy tisztázni akarom, s még mindig nem tudom pontokba szedni a gondolataimat. Járok, járok, fel-alá. Hogy is történt. Legjobb, ha elmondom rendre. (Rend!) Uraim, éntőlem távol van az irodalom, önök látják is ezt, de jól van, elmondom úgy, ahogy magam értelmezem. Éppen az számomra a legrettenetesebb, hogy mindent értek!


Ha tudni akarják, azazhogy a legelején kezdjük, rövidre fogva, eljött hozzám annak idején elzálogosítani a holmiját, hogy ki tudja fizetni a Harsonában közzétett hirdetése árát: így meg úgy, nevelőnő ajánlkozik, vidékre is, házi oktatást is vállal, és a többi, és a többi. Ez még a kezdet kezdetén volt, és én persze nem különböztettem meg őt másoktól: jön, mint a többiek, no, aztán ahogy szokás. De aztán kezdtem felfigyelni rá. Vékonyka volt, lenszőke hajú, középmagas termetű, velem mindig egy kicsit félszeg, mintha zavarban volna (azt hiszem, minden idegennel szemben ilyen volt, bár én természetesen olyan voltam a szemében, mint bárki más, vagyis nem mint zálogház-tulajdonost nézett engem, hanem mint bárki más embert). Amint megkapta a pénzt, sarkon fordult és elment. S mindezt szó nélkül. Mások vitatkoztak, kunyeráltak, alkudoztak, hogy többet adjak; ez nem, elvette, amennyit adtam... Azt hiszem, folyton belegabalyodom... Azt hiszem, most mindent összekeverek... Igen: mindenekelőtt azok a tárgyak leptek meg, amelyeket elzálogosított — aranyozott ezüst fülönfüggő, egy hitvány kis medaillon, csupa krajcáros holmi. Maga is tudta, hogy garast érő dolgok, de az arcán láttam, hogy számára drága kincs valamennyi — valóban, az utolsó holmik voltak, mint később megtudtam, amik a papuskájától meg mamuskájától rámaradtak. Egyetlen egyszer merészkedtem csak odáig, hogy nevessek a zálogtárgyán. Ezt ugyanis, tudják kérem, sohasem engedem meg magamnak, én megőrzőm a gentleman-modort az ügyfeleleimmel: kevés szó, de az udvarias és szigorú. „Szigorú, szigorú és szigorú." De ő egyszercsak arra vetemedett, hogy a maradványait (ezt szó szerint értem) hozza el egy öreg nyúlprém-kacabajkának — akkor nem tudtam fegyelmezni magamat, és váratlanul valami élces megjegyzést tettem. Uramisten, hogy lángra lobbant az arca! Kék szeme van, nagy ábrándos szeme, de az is hogy kigyúlt! De nem szólt egy szót sem, fogta a „maradványait" — és kifordult. Akkor vettem észre először úgy igazában, és gondoltam róla valami effélét, vagyis hogy éppen valami különöset. Igen: emlékszem még a benyomásra is, vagyis ha óhajtják, a legfőbb benyomásra, az egésznek a szintézisére: arra, hogy rettenetesen fiatal, olyan fiatal, hogy nem lehet több tizennégy évesnél. Pedig akkor már tizenhat volt három hónap híján. 
Különben, nem ezt akartam mondani, a szintézis nem ez volt. Másnap újra eljött. Később megtudtam, hogy azzal a kacabajkával járt már Dobronravovnál is, Mozernél is, akik el sem vették, szóba sem álltak vele. Én egyszer már elfogadtam tőle egy kámeát (olyan hitványkát) — később aztán, megfontolva a dolgot, elcsodálkoztam: én aranyon és ezüstön kívül nem veszek át semmit, az ő kámeáját mégis átvettem. Másodízben akkor gondoltam rá, emlékszem.


Ezúttal egy borostyán szivarszipkát hozott hozzám - Mozertől -, csinos holmi, már aki kedveli az ilyesmit, de nálunk megint csak nem ér semmit, mert mondom, mi csak aranyat fogadunk el. Mivel a tegnapi lázadás után jött hozzám, szigorúan fogadtam. Az én szigorúságom — ridegség. Mégis, amikor kifizettem neki a két rubelt, nem tudtam megállni, és kissé ingerülten mondtam: „Ezt csakis az ön kedvéért teszem, mert Mozer például nem fogad el effélét." Azt, hogy az ön kedvéért, különösen hangsúlyoztam, és éppen bizonyos értelemben. Mérges voltam. Neki megint lángra lobbant az arca, amikor azt hallotta: az ön kedvéért, de hallgatott, nem dobta vissza a pénzt, elfogadta — lám, a szegénység! De hogy kigyúlt az arca! Megértettem, hogy sértő volt, amit mondtam. Aztán, amikor már elment, váratlanul azt kérdeztem magamtól: ugyan megért-e ez a rajta aratott diadal két rubelt? He-he-he! Emlékszem, kétszer is megkérdeztem magamtól: „megérte? megérte?" És mind a kétszer nevetve azt feleltem rá: igen, megérte. Ettől nagyon jó kedvem kerekedett. De nem volt ebben semmi rossz: én megfontolt szándékkal kérdeztem, próbának akartam alávetni őt, mert váratlanul gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Ekkor gondolkoztam róla úgy igazában harmadszor.


... Nos, hát akkor kezdődött az egész. Magától értetődik, hogy rögtön igyekeztem kerülő úton megtudni a körülményeit, és különös türelmetlenséggel vártam, hogy újra eljöjjön. Hiszen sejtettem, hogy rövidesen újra betoppan. Amikor megint eljött, rendkívüli udvariassággal nyájas beszélgetésbe elegyedtem vele. Hiszen én meglehetősen jó nevelést kaptam, és van némi modorom. Hm. Akkor sejtettem meg, hogy jó és jámbor lélek. A jók és szelídek nem sokáig ellenkeznek, és bár nem tárják ki nagyon magukat, sehogy sem tudnak kitérni a beszélgetés elől: kevés szóval válaszolnak, de válaszolnak, s minél tovább, annál többet mondanak, fő, hogy az ember maga ne fáradjon el, ha kíváncsi a folytatásra. Ő maga akkor, természetesen, nem magyarázott nekem semmit. Csak később tudtam meg mindent a Harsonáról és az egyéb körülményekről. Akkor ő utolsó erejéből hirdette magát, eleinte persze fennhéjázva, hogy azt mondja: „nevelőnő, vidékre is, egyéb részletek levélben", aztán: „minden megoldás érdekel, elmennék oktatónak, társalkodónőnek, háztartásra felügyelni, beteg mellé, tudok varrni is", és a többi, és a többi, ismerjük ! Természetesen, mindezt különféle módon csatolta a hirdetéshez, aztán végül már kétségbeesésében arra került a sor, hogy „fizetés nélkül is, ellátásért". Nem talált állást! Ekkor határoztam el, hogy utolsó próbát teszek vele: fogtam az aznapi Harsonát, és megmutattam neki a következő szövegű hirdetést: „Fiatal teremtés, teljes árva, nevelőnőnek menne kiskorú gyerekek mellé, idős özvegyemberek előnyben. Segítene a háztartásban is."


—  Látja, ezt ma reggel közölték, és a hirdető estére bizonyára állást talált. így kell hirdetni!


Megint lángra lobbant, megint kigyúlt a szeme, sarkon fordult, és azonnal távozott. Ez nagyon tetszett nekem. Különben akkorra már mindenben biztos voltam, és nem féltem: a szivarszipkát senki sem fogadja el tőle. Igaz, addigra már a szipkái is elfogytak. Úgy is volt, a harmadik napon sápadtan, izgatottan lépett be hozzám — sejtettem, hogy otthon történt nála valami, valóban történt. Rögtön elmondom, mi, de előbb még azt akarom megemlíteni, milyen finoman bántam vele, s ezzel mekkorát nőttem a szemében. Váratlanul ilyen szándék született meg bennem. A dolog lényege, hogy elhozta hozzám azt a szentképet (rászánta magát, hogy elhozza) ... Jaj, figyeljenek! figyeljenek ide! Most kezdem, eddig folyton összezavartam... Egyszóval, most mindent vissza akarok idézni, minden apró részletet, minden mozzanatot. Egyre pontokba akarom szedni a gondolataimat, de nem tudom, ezek a mozzanatok, a mozzanatok...
Szűz Mária-ikon. A Szűzanya a gyermekkel, otthoni, családi, régi, aranyozott ezüst palást — hat rubelt ha érhet. Látom, kedves neki ez az ikon, zálogba adja az egészet, nem veszi le róla az ezüstpalástot. Mondom neki: jobb lenne a palástot adni zálogba, a szentképet pedig hazavinni, hiszen az mégiscsak szentkép.


—  Magának tilos levennie?
—  Nem, nem az, hogy tilos, de maga talán...
—   Hát akkor vegye le róla...
—  Tudja mit, nem veszem le, hanem ide teszem az ikonsarokba — mondtam egy kis gondolkodás után -, a többi szentkép közé, az örökmécs alá (amióta a zálogházamat megnyitottam, mindig égett nálam az örökmécs), és az egészért, tessék, adok tíz rubelt.
—  Nem kérek tízet, adjon ötöt, feltétlenül kiváltom.
—  Nem akar tízet? Az ikon itt áll — tettem hozzá, észrevéve, hogy megint villant egyet a szeme. Hallgatott. Öt rubelt fizettem ki neki.
—  Ne vessen meg senkit, magam is voltam ilyen szoros helyzetben, még rosszabban is, s ha most így lát engem, ilyen foglalkozást űzve... azok után, amiken keresztülmentem...
—  Most bosszút áll a társadalmon? Ugye? – szakított félbe váratlanul, meglehetősen gúnyos mosollyal, amelyben különben jó adag ártatlanság volt (mindenkinek szóló, hiszen én neki akkor éppen olyan voltam, mint bárki más, tehát szinte sértő szándék nélkül mondta). „Aha! – gondoltam –, hát ilyen vagy, kiütközik a természeted, jellemed egy új oldala!"
—  Nézze csak — jegyeztem meg nyomban félig tréfásan, félig titokzatosan. — Tudja, ki vagyok én? „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel..." (Goethe: Faust I. rész. Jékely Zoltán fordítása)


Gyors pillantást vetett rám, nagy kíváncsisággal, amelyben mellékesen sok gyerekes vonás volt:
—  Várjon, kérem... Kinek a gondolata ez? Honnan van? Valahol már hallottam...
—  Ne törje a fejét, ezek Mefisztó szavai, Faustnak mutatkozik be így. Olvasta a Faustot?
—  Nem... nem nagyon figyelmesen.
—  Vagyis egyáltalán nem olvasta. El kell olvasnia. Egyébként, megint ott látom az ajkán azt a kis csúfondáros mosolyt. Kérem, ne tartson annyira ízléstelennek, hogy zálogos szerepemet szépítendő, Mefisztóként kívánok bemutatkozni önnek. A zálogos — zálogos marad. Ezt tudjuk, kérem.
—  Milyen különös ember ön... Egyáltalán nem volt szándékom effélét mondani...
Azt szerette volna mondani: „Nem gondoltam volna, hogy ön művelt ember", de nem mondta, én azonban tudtam, mi jár a fejében; nagyot nőttem előtte.
—  Nézze — jegyeztem meg —, minden életpályán lehet jót tenni. Természetesen nem magamról beszélek, én valószínűleg csupa rossz dolgot cselekszem, de...
—  Természetes, hogy minden pályán lehet jót cselekedni — mondta, gyors és átható pillantást vetve rám. — Úgy van, minden pályán — tette hozzá váratlanul. Ó, emlékszem, minden pillanatra emlékszem! S még hozzá akarom fűzni, hogy amikor az ifjúság, az a kedves ifjúság valami okosat és nyomatékosat akar mondani, olyankor nagyon is őszintén és naivul az arcára van írva: „most pedig okos és nyomatékos dolgot fogok mondani neked" — és, ha nem is hiúságból, mint a magunkfajta, de látszik rajta, hogy mindezt roppant sokra becsüli, és hiszi, és tiszteli, és azt gondolja, hogy a másik is éppen úgy becsüli, mint ő maga. Ó, őszinteség! Ezzel győznek. Benne pedig milyen bájos volt ez az őszinteség!


Emlékszem, nem felejtettem el semmit! Amikor elment, nyomban döntöttem. Még aznap utolsó nyomozásra indultam, megtudtam róla minden egyebet, minden rejtett titkát; eddigi rejtett titkait a náluk szolgáló Lukerjától tudtam meg, akit már napokkal előbb megvesztegettem. Ez a titok olyan rettenetes volt, hogy nem is értem, hogyan volt képes nevetni, mint előző nap is, és Mefisztó szavai iránt kíváncsiskodni, amikor maga is ilyen borzalomban él. De hát — ifjúság! Pontosan ezeket gondoltam akkor róla, büszkén és örömmel, hiszen van ebben nagylelkűség is: mintha azt mondaná, bár a pusztulás szélén vagyok, de Goethe nagy szavai tündökölnek. Az ifjúság, ha csak egy cseppet is, és ha néha rossz irányba is, de mindig nagylelkű. Azazhogy én róla, egyedül róla beszélek. S ami a fő, már akkor úgy néztem rá, mint az enyémre, nem kételkedtem hatalmamban. Tudják, micsoda kéjes gondolat ez, amikor már nem kételkedik az ember?


De mi van velem! Ha így folytatom, mikor szedem pontokba az egészet? Gyorsan, gyorsan, hiszen egyáltalán nern erről van szó, ó istenem!


II
Házassági ajánlat


A „rejtett titkot", amit róla megtudtam, röviden megmagyarázom: apja és anyja rég meghalt, három éve, és ő rendetlen nagynénjeinél maradt. Illetve nem elég őket rendetlennek nevezni. Az egyik nénikéje özvegysorban élt, nagy családú, hat gyereke volt, kisebbnél kisebbek. A másik vénlány maradt, öreg volt és visszataszító. Mind a kettő visszataszító. Apja hivatalnok volt, de csak írnok, nemesember, de nemessége csak szerzett volt — egyszóval: minden a kezemre játszott. Én mintha egy felsőbb világból szálltam volna le közéjük: mégiscsak nyugalmazott törzskapitánya egy ragyogó ezrednek, született nemes, független stb., ami pedig a zálogházamat illeti, arra a nénikék csak tisztelettel tekinthetnek. Ő három éve volt a nagynénik rabságában, de valahol mégis levizsgázott, volt ideje a vizsgát letenni, kitört a mindennapos kegyetlen munka igájából, hogy letegye — ez pedig már elárult valamit abból, hogy törekszik a magasabbrendűre, a nemesre. Hiszen miért akartam én megházasodni? Különben, magamra fütyülök, erről majd később... És hát erről van-e szó? Tanította a nénikéje gyerekeit, fehérneműt varrt, végül már nem csak fehérneműt, és a gyengemellű, még padlót is sikált. A nagynénik még meg is verték, szemére vetettek minden falatot. Betetőzésül úgy döntöttek, hogy eladják. Pfuj! A részletek mocskát elengedem. Később mindent elbeszélt nekem apróra. Mindezt egy kerek esztendeig figyelte a szomszéd kövér boltos, de nem akármilyen boltos, két csemegeüzlete volt. Már két feleség életét édesítette meg, s most harmadikat keresett, hát őt nézte ki magának: „csöndes teremtés, szegénységben nőtt, én pedig az árváim kedvéért házasodom meg." Csakugyan voltak árvái. Megkérette a lányt, megállapodott a nénikékkel, ráadásul — ötven éves; a lány borzad tőle. Akkor kezdett hozzám járni, hogy a Harsonában hirdetést tehessen közzé. Végül könyörögni kezdett a nénjeinek, hogy csak egy cseppecske gondolkodási időt adjanak neki. Azt a cseppecskét megadták, de már további cseppecskét nem, egyre rágták: „Magunknak sincs mit zabálni, nincs szükségünk fölösleges szájra." Mindezt már tudtam, s aznap a reggel történtek után elhatároztam magamat. Este elment hozzájuk a boltos, vitt az üzletéből egy font cukorkát, fél rubel árát; a lány ott ült vele, én meg kihívtam a konyhából Lukerját, és meghagytam neki, menjen be, és súgja a fülébe, hogy a kapu előtt várom, a legsürgősebben mondani akarok neki valamit. Elégedett voltam magammal. Egyáltalán, azon az egész napon rettentően elégedett voltam.

Dosztojevszkij különszám (1)

PAVEL ANTOKOLSZKIJ
Dosztojevszkij

Pavel Antokolszkij

Az volt a kezdet. Az az éj, melyen 
Belinszkij s Nyekraszov meglátogatta. 
S egymás szavába vágva, lelkesen 
Biztatták, dicsérték elragadtatva 
S őszintén. Néki elakadt szava, 
Feledte mérnöktudományát nyomban. 
Állt sután, akár egy próbababa. 
Megdermedve egy görcsös mozdulatban.


Mit vendégeit — mit vendégeit! 
Testvéreit! — úgy megrázta, a próza 
Erős hát igazán, s szivük szerint 
Való a szelleme is?. . . Ó, mióta 
Várt erre, — istenem, hogy reszketett, 
S összefüggéstelenül eldadogta, 
Hogy eladósodott, rég nem fizet 
A szobáért sem,
s az Anyicskov hídra 
Hogy járt ki három hétig, azt a lányt 
Várva, aki a legjobb és a legszebb, — 
S hogy, őszintén megmondva, van talán. 
Igen, uraim, micsoda szerencse, — 
Félretett egy kis bort s fehér cipót. 
Szegény embernél ritka ám a vendég. 
Bocsássák meg, hogy ily ügyefogyott! 
Még hellyel sem kínálta őket... Tessék! 
Ifjúi hit töltötte el, s a szó 
Ajkáról áradt feltartózhatatlan, 
S a falon túl a sivár folyosó, 
És a jövendő ásít: szörnyű katlan, 
A rejtélyes hasonmás megjelent, 
Szomszéd vagy egy kispénzű hivatalnok, 
Az ajtó mögött állt, leselkedett, 
Fület-szemet a kulcslyukra tapasztott.


Ezután kell majd találkoznia 
Véle is. És még mennyi próba várja! 
A Szemjonovszkij téri reggel, a 
Várakozás ítéletre, halálra, 
S a kényszermunka és a rohamot 
Megelőző pillanat szörnyű súlya. 
Míg idejét letölti, s győzni fog. 
Mert óriásként jelenik meg újra.


Kőkolosszusként már kísértenek, 
A jövőből homálylanak, dörögnek 
Regényeiből a fejezetek, 
S leomló sziklafalként rágörögnek 
Minden gyilkosra, öngyilkosra. Ő 
Szakad szét bennük és támad fel újra. 
Légy testté, eszme! Gomolyogj elő, 
Bíbor füst, — az ő boldogsága, búja.


Nincs most jövő! El kell felejteni 
A kéziratok macskakaparását, 
És Nyekraszovnak sem kell sejteni, 
Hogy zokogó anapesztuszok várják. 
De Belinszkij kendőbe köhögi 
Rongyait félig-égett tüdejének. 
S az éj sötét. S szilaj a kor — veri 
Egyformán mind, akik csak benne élnek.


Múlik az éj. Az ablaküveget
Szürke borúval festi be a reggel.
Köszönöm hát a segítségüket!
S hogy eljöttek — még egyszer hadd köszönjem.
Sok mindent kéne még elmondani,
Hogy micsoda égető kín feszíti.
Dadogott, összezavarodtak szavai.
Hallgatott Nyekraszov. Értette őt Belinszkij.

BAKA ISTVÁN fordítása

Néhány szó Pavel Antokolszkijról:


Sz. 1896-mh.1978. Szovjet-orosz költő, műfordító. Szentpéterváron gyermekeskedett, majd a család Moszkvába költözött. Rajongott a képzőművészetért, tehetségesen rajzolt. Jogi tasnulmányokat végzett, de író és szímész lett. Első verseskötete 1922-ben jelent meg. Sokat fordított a francia, a grúz, az örmény, az azerbajdzsáni stb. irodalmakból.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 5-6. oldalak)