 |
| Viktor Sklovszkij |
VIKTOR SKLOVSZKIJ
Dziga Vertovról
(Rövidített szöveg)
NÉHÁNY SZÓ BEVEZETŐBEN
Antológia számára írok, és félek az ismétléstől. Ezért nem törekszem teljességre, ez amúgy is lehetetlen volna.
Kezdjük a közepén.
Nehéz az embernek elkötni emlékezete hajóját saját ifjúságának, nemzedéke ifjúságának kikötőjétől. Ködök és könyvek takarják el szeme elől azt az ifjúságot. Sokféle könyv, még több a köd... Távolít a szerzett tapasztalat, pedig épp a tapasztalat arra tanít, hogy a lényeget a részletek révén lehet visszaadni.
Egy alkalommal filmes ismerősöm, V. Jegorov bemutatta, hogyan lehet a filmvásznon ábrázolni a tengert, anélkül, hogy a műtermet telezsúfolnánk díszletekkel. Felállított egy fedélzetdarabot, mögé fekete bársonyt terített a padlóra, egy másik vég fekete bársonyból pedig körfüggönyt csinált. A padlót borító fekete bársonyszőnyegre kitett egy tál vizet. Aztán egy reflektor fénysugarát ráirányította a tálra. Jegorov állítása szerint a néző ebből a jelből mindent megért. Aztán megmutatták a felvételt. A vásznon éjszakai tengert láttam, a sötétben egyetlen fényfolt csillogott, vibrált, talán a felhők között átvilágító hold sugarában.
Tenger volt ez, s nem is akármilyen: éjszakai tenger.
A művészetben az igazságot csakis valamilyen alaposan átgondolt, szerencsés kézzel kifogott részlettel lehet visszaadni. Átgondolt, de nem kigondolt részlettel.
Tudott dolog, hogy Dziga Vertov eleinte Mihail Kolcov, a neves szovjet újságíró mellett dolgozott, az ő titkáraként került kapcsolatba a filmmel.
Kolcov bátor zsurnaliszta volt. Egy korabeli, úszótalp nélküli, megbízhatatlan repülőgépen elrepült Moszkvából Konstantinápolyba. Mikor megjegyeztem, hogy könnyen lezuhanhatott volna, azt válaszolta: az újságíró ne gondoljon erre. Az újságíró a cikkre gondoljon.
Dziga Vertov így ír visszaemlékezéseiben:
„1918-ban Mihail Kolcov hívott, menjek dolgozni a filmhez. Ez nem sokkal azután történt, hogy megjelent a moszkvai tanács határozata a filmvállalatok ellenőrzéséről, tehát abban az időszakban, mely a filmipar államosítását megelőzte. A Filmhét, vagyis a filmújság készítése volt a feladatunk. Néhány hónappal később Kolcov elvtárs más munkába fogott, és rám bízta a filmhíradó vezetését."
Képzeljük most el a húszas évek elejének Moszkváját. Rengeteg vörös téglaépület. Aranybetűs fekete cégtáblák. Sok templom. Macskaköves utcák. Az utcákon bérkocsisok. A Sztrasztnoj bulváron, a külső sávon egy alacsony, földszintes ház mellett ott lépked Mihail Kolcov.
Néhány esztendővel később ebben a házban tizenhat folyóirat szerkesztősége székel majd. A folyóiratokat ketten irányítják: Mihail Kolcov és Jefim Zozulja, egy régi újságíró, aki később öregemberként beállt a moszkvai népfelkelő csapatok közé, számos ütközetben vett részt, és végül vérmérgezésben halt meg; a vére öregebb volt, mint a szíve.
Bőrkabátos fiatalember jön, szemüvegben. Ez a divat, Harry Lloyd filmkomédiáiban láttuk először. A szemüveges fiatalember — Mihail Kolcov — végigmegy a Sztrasztnoj-kolostor vörös fala mentén. Ott áll Puskin, öntöttvas-köpenyébe burkolódzva, és a falat nézi magas talapzatáról. Az emlékmű akkor még a Tverszkoj bulváron állt. Puskintól jobbra: a régi templom. Puskin és a Sztrasztnoj-kolostor között villamosmegálló, villamosok csörömpölnek arra. A fekete sínek hosszan, élesen rajzolódnak ki a szürke kockaköveken. Kolcov kilép a bulvárra, végigmegy a templom mellett, aztán a régi házak mentén, elhalad a ház előtt, ahol Anna Kern lakott, és átvág egy átjáróházon.
A Malij Gnyezdnyikovszkij utcában volt a kertes Lianozov-villa. Az épület akkoriban egyemeletes volt (ma négyemeletes). A házban vetítőtermek. Akik itt ülnek, arra tették életüket, hogy átalakítják a filmművészetet.
Itt van a fiatal Dziga Vertov is. Már új művészet: a híradófilm, a dokumentumfilm megteremtéséről ábrándozik. Ezt a művészetet az újságírás tapasztalataiból kiindulva kell megteremteni.
Az újságnak megvan a maga szüzséje, mely az események, tények összeütköztetésén alapul. Ez a szüzsé véletlennek tűnik, de a nap feladatai diktálják.
 |
| Dziga Vertov |
A szüzsé a művészetben: különféle formát öltő munka, melynek célja a tárgy lényegének feltárása, módja pedig kitalált vagy a történelemből vagy a ma krónikájából merített cselekményrészek szembeállítása.
Akkoriban a dokumentumfilm szempontjából szüzsének valamely tény rövid rögzítését nevezték, amelynek megvolt az eleje és a vége; ollóval kivágott szalagdarab volt ez, a képsor rendszerint a kamera ráközelítésével kezdődött, és elsötétedéssel ért véget.
Ilyen „szüzséket" kellett montírozgatnia újra élete utolsó esztendeiben Dziga Vertovnak. A Központi Dokumentumfilmstúdióban dolgozott. Az idő visszafelé ment számára.
A KOR DIVATJA ÉS A KOR MŰVÉSZETÉNEK TÖRVÉNYEI
Az első Dziga Vertov-felvételek. Fiatal, magabiztos, boldog ember, akit a kor sikerei éltetnek. Úgy érzi, hogy minden elölről kezdődik, s hogy a múlt mintha nem is létezett volna.
Annak a kornak megvoltak a maga divatjai.
Szergej Tretyjakov, a költő és drámaíró, furcsa bőrnyakkendőt viselt. Ez a szíjdarab nem is nyakkendő volt, hanem a nyakkendő puszta jele, idézőjelbe tett nyakkendő, s a kor iránytűje nem az állítás, hanem a tagadás felé mutatott.
Alekszej Gan, egy ma már elfelejtett teoretikus, egyenesen azt állította, hogy művészet mint olyan nem lesz többé, népünnepélyek és processziók foglalják el a helyüket, a menetek útjában barikádok fognak állni, a menet résztvevői szétrombolják ezeket a barikádokat, ezzel mintegy újraélve a részvételt a forradalomban.
Ez elejétől végig tévedés.
A forradalmárokra nem az a jellemző, hogy barikádokat rombolnak, ellenkezőleg, inkább az, hogy barikádokat emelnek, hogy megküzdhessenek a régi, erős renddel; a barikádok szétrombolásával inkább a rendőrség foglalkozik; ezenkívül ezt a trükköt vagy attrakciót csak egyetlenegyszer lehet felhasználni.
A forradalom korszaka a művészetben, úgy tűnt, nem állítással, hanem tagadással kezdődik. Lenin nagyon pontosan fogalmazta meg a Proletkultnak ezt a hibáját. A forradalom — mondta — nem tagadja a múltat, hanem megváltoztatja irányulását; a forradalom örököse mindannak, ami az életben és a művészetben nagyszerű volt.
Később a Lef — melynek Majakovszkij, Paszternak, Aszejev, Bábel is tagja volt — tagadta a művészetet, a nyomtatott verset, de a verset versben tagadta.
A fiatal Majakovszkij még a Lefet megelőző időben aláírt egy kiáltványt, mely azt javasolta, hogy Puskint le kell hajítani a jelenkor gőzhajójáról.
Évtizedek teltek el azóta. Gőzhajók már csak egészen eldugott folyócskákon úsznak, néha még a filmfelvételekhez is újakat kell csinálni. Az óceánok, tavak, nagy folyók vizét Diesel-, rakéta- és atommeghajtású hajók foglalták el. Puskin pedig él.
Tolsztoj a tagadásban egész az öntagadásig jutott, amikor kijelentette, hogy az igazi művészet szempontjából csupán két műve tekinthető értékesnek. „Emellett meg kell jegyeznem, hogy saját műveimet a rossz művészet körébe sorolom, kivéve az Isten látja az igazat című elbeszélést... és a Kaukázusi fogolyt". (Tolsztoj művei 9. kötet 547. 1.)
Így írt ez a nagy ember 1897-ben. Tagadta Szophoklészt, Euripidészt, Aiszkhüloszt, Arisztophanészt. A zeneirodalomból csupán néhány részletet volt hajlandó elismerni, de nagyon szerette Chopint.
A művészet, miközben halad előre, tagadja önmaga tagadását.
A reneszánsz művészete tagadta a középkor művészetét, s a gótikát egyszerűen barbárságnak tekintette. A francia művészet sokáig tagadta Shakespeare-t.
Mejerhold 1921-ben tagadta az egész klasszikus drámairodalmat. „Hol az a repertoár — írta —, amely nekiront az »értők« szűk körének, vérig sérti gőgös szokásait, és torkára forrasztja a szót az akadékoskodó kritikának? Hol az a repertoár, mely képes leküzdeni a leküzdhetetlen akadályokat? Hol a tragédia, mely a világot jelentő deszkákra hágva képes megváltoztatni évszázadok szokásait, erkölcseit és felfogását?"
A forradalom első esztendeinek művészete sokszor a paródiából és az excentrikus mutatványból élt.
Így haladtak a cirkusz felé, s a cirkuszon át a filmhez a FEKSZ-ek. (Egy leningrádi filmművész-csoport: Grigorij Kozincev és mások kísérleti filmműhelyének neve / Fabrika ekszcentricseszkovo aktyora).
Így parodizálta Eizenstein Osztrovszkijt. Így parodizálta a régi imákat a kolostor falára rótt feliratokban Jeszenyin, aki páratlanul tehetséges volt, s aki mélyen értette, s épp ezért vadul és teljesen tagadta a múltat.
Ebben a tagadásban benne volt a vallás tagadása, gyűlölete is, a vallásé, mely ebben a gyűlöletben tovább létezett.
A művészet rendkívül tömör, rendkívül erős. S nekünk a művészetben, a mai művészetben nem csak az ember sorsát kellett megoldanunk. Érzékeltetnünk kellett a világ új jelenségei által létrehozott feszültségek társadalmi erőterét is. A világ megteremtésének új módja a jelenségek, a gondolkozás összetettsége, a képkockákkal, a tárgyakban való gondolkodás művészete volt.
Ezt a módszert a dokumentumfilmes Dziga Vertov teremtette meg.
Dziga Vertov embereket gyűjtött maga köré, hűséges híveket, akik nem pártoltak el mellőle sem a győzelmek, sem a mellőzöttség hosszú esztendei során.
(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re!)
