Polevoj önéletírása (2)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története 
(Folytatás)


BOCSKIN MÉRNÖK KILENCEDIK TENGERE

Bocskin mérnök (Wikipedia)

Egy fagyos téli napon, amikor a szibériai hó kékes árnyalatot ölt, az akkoriban még igen fiatal Gyivnogorszk város kényelmes mozijában megnéztem a Bocskin mérnök kilencedik tengere című dokumentumfilmet. Érdekes, mesterien elkészített film. Arról az eseményről szól, amely a közelmúltban történt ezen a helyen, ahol a folyó összeszorul két erdő borította part közé és meggyorsul a folyása. Pontosabban mondva az esemény még nem fejeződött be, még folytatódott, hiszen az ország legfiatalabb mesterséges tengere azokban a napokban még nem töltötte be a hidrotechnikusok által előkészített medret.

Arról a hatalmas víztárolóról van szó, amelyet akkoriban építettek a krasznojarszki vízierőmű zsilipje mögött. Valóban óriási volt ez a kézzel alkotott tenger. Több száz kilométeren át húzódott fölfelé a Jenyiszej folyása mentén, és máris észrevehetően megváltoztatta a közeli kerületeknek nemcsak a földrajzi arculatát, hanem mint kiderült, hatni kezdett az állatvilágára, sőt az éghajlatára is.

Mint a Pravda tudósítója nem egyszer megfordultam ezen a vidéken. Egyszer, még a tenger születése idején, Oreszt Vereszkij festőművésszel egy ideig az építőkkel együtt laktunk abban a vagonban, amelyben a kihelyezett szerkesztőség elhelyezkedett. A tenger akkoriban még éppen csak megszületett a nemrég feltöltött gát mögött, amely elzárta a folyót. De most, amikor a gát egy tizenhárom emeletes ház magasságát is elérte, már valóságos tenger hömpölygött a Jenyiszej medre mentén. Ez a tenger volt nagy hírű vízierőmű-építő mérnökünk, Andrej Jefimovics Bocskin utolsó munkája. 
Bocskin egész életét zsilipek, öntözőrendszerek, kisebb és nagyobb vízi erőművek építésének szentelte.

Egyszóval megnéztem a filmet. A filmfelvevőgép visszaidézte ennek a tengernek a képeit, amely kiszélesítette a szép nevű Birjuszk folyó medrét, és megváltoztatta folyásának irányát. Láttam a falvakat, amelyek a víz elől felmásztak a hegyoldalra. Láttam az erdei- és a feketefenyőket, amelyek csúcsai az öblök felett magasodnak; a különböző vízimadarak fajait, amelyek az elfakult csúcsok alatt tanyáznak. És végül láttam a hatalmas, gigantikus gátat, amely mint egy horizontra kifeszített gerinc, sziklaormokhoz támaszkodik — a krasznojarszki vízi erőmű gátját.
A mesterséges vízesések, a víz hatalmas tömege, amely negyvenméteres magasságból zuhan alá. Láttam, hogyan porlanak szét a vízcseppek, láttam a fölöttük csillámló szivárványt. Láttam az orsószerű pisztrángokat, amelyek fölfelé igyekeztek az elzárt folyón, és az erősen összeszoruló vízben nekiütődtek a betonnak. Láttam egy jávorszarvas-családot, amely megpróbálta úszva meghódítani az újonnan született vízi térséget.

A víztároló, vagyis a tenger, amelyről a film szólt, vizével a legnagyobb vízi erőművet táplálta, amelyhez hasonló abban az időben még nem volt a földön. Egyszóval rendkívül izgalmas film volt. De miközben néztem, kétszeresen is izgultam, mert Bocskin mérnök kilencedik tengere hozzám egészen közel csobogott, Bocskin mérnök pedig mellettem ült, és nézte az ismerős képeket, ahogyan egymás után felvillantak a filmvásznon. De különösen azért izgultam, mert ez a mérnök komszomolista ifjúságom óta jó barátom.

Ugyan ki ne tudna ma már erről a híres vízierőmű-építőről, a szocialista munka hőséről, akinek számos katonai és a békés építőmunkában kapott érdemrendje van. Aki a Legfelső Tanács rendeletére kapott Lenin-díjat a krasznojarszki vízi erőmű építése után. Még azokban a régi években ismertem őt Tver városában, ahol akkoriban együtt éltünk és egy időben együtt dolgoztunk a Tverszkaja Pravda című újságnál. Egy Komszomol-sejtbe tartoztunk, és ráadásul — igaz, hogy eredménytelenül — ugyanannak a csinos kislánynak udvaroltunk, bár mindketten hoppon maradtunk, mert ő helyettünk a Komintern Lovassági Iskola egy jóképű diákját választotta, aki később fantasztikus karriert futott be, de nem a harcmezőn, hanem, képzeljék el, az operaszínpad deszkáin.

Már volt alkalmam írni Andrej Bocskin tevékenységéről ebben a könyvben. A komszomolistáról, aki Szutok faluból indult, és 1925-ben végigjárta a Volga felső folyásának minden települését az újság furgonjával, amelyen ez a büszke felirat díszelgett: „Utunk végtelen, falutól faluig, községtől községig, járástól járásig." Később én, bár nem mondhatom, hogy különös sikereket értem volna el, mint falusi könyvtáros, a karéliaí Miksino faluban vártam ezt az autót, Bocskin útja pedig tragikusan megszakadt egy bemutató alkalmával, amikor a tűzoltó berendezés működését akarta demonstrálni.

Az ember mindig szívesen emlékezik vissza ifjúságára. És még a fiatalkori balsikerek is kedves emlékek maradnak. A híres mérnök, aki hosszú és nehéz életutat járt végig, aki — kedvenc kifejezése szerint — sebhelyeket hagyott a föld felszínén, gátakat, öntözőcsatornákat, mesterséges tengereket, aki végigharcolta a háborút, amelynek során fel kellett robbantania azt, amit a hozzá hasonló mérnökök építettek, ez az idős mérnök még ma is gondosan őrzi ifjúkori emlékeit. Életének azon a nevezetes napján, amikor itt, a Jenyiszej folyó legkeskenyebb pontján Szibériának ezt a legnagyobb folyóját elzárták és új mederbe terelték, késő éjjel, amikor Bocskin mérnök kis házában megünnepeltük ezt a nagy eseményt, félrevonultunk az asztal mellett ülők zajos társaságától, és felidéztük ifjúkorunkat. Felesége, aki szintén hajdani tveri komszomolista volt, előhozta és megmutatta azt a régi dokumentumot, amelynek szövegét akkor beírtam a noteszembe. Nos, itt következik ennek a dokumentumnak a szövege, amelyet még ma is gondosan őriz a híres mérnök: „Igazolás. Jelen igazolást a Tverszkaja Pravda és a Tverszkaja Gyerevnya újságok szerkesztősége adja A. E. Bocskin felelős munkatársnak arról, hogy ő valóban a szerkesztőség küldötte az agitációs autó vezetőjeként, abból a célból, hogy sajtópropagandát folytasson a falusi lakosság körében, amit ezennel igazolunk."

Réges-régi napok, és milyen jól, milyen féltve őrzi őket az emlékezet. Akkoriban szakadt meg barátságunk több mint harminc évre. Amikor utazásaim során végiglátogattam a cimljanszki, leningrádí és bratszki vízi erőműveket, és elterveztem Vad parton című regényemet, már ismertem Fjodor Grigorjevics Loginov és Iván Ivanovics Namusin vízierőmű-építő mérnököket. Már akkor is tudtam Bocskinról, aki abban az időben az Angarán épített vízi erőművet. De ennek a mérnöknek a képe, akiről akkor csak hallomásból tudtam, semmiképpen sem egyezett fiatalkori barátom képével. Kollégáitól hallottam róla. Nagy tudású, nagy tapasztalatú, de egyszerű, magának való ember. Nagyon szerettem volna megismerkedni vele. Amikor Kínába mentem, majd amikor Kínából visszaérkeztem, és leszálltam Irkutszkban, nemegyszer próbáltam telefonon megtalálni. De sehogy sem sikerült. Hol a minisztériumban volt beszámolni, hol a Legfelső Tanács ülésén vett részt, vagy behívták a Központi Bizottságba valamilyen ügyből kifolyólag. Mit tehetünk? Dolgozó ember hatalmas felelősséggel, rengeteg kötelezettséggel.

Egyszer azonban Alekszandr Tvardovszkijjal és Jifi Planetka cseh újságíróval, aki valamennyi barátomnak barátja, éppen Bratszkból tértünk vissza az Angara lezárása után, és Franz Taurin író meghívott bennünket Irkutszkba ebédre. Taurin a vízi erőmű építői között élt és róluk írt. A vendégek között ott volt Bocskin mérnök is. Nagydarab, széles vállú, lassú mozgású, medve járású ember, szemében állandóan a humor szikráival. Megkülönböztetően udvarias volt. Szívesen válaszolt Tvardovszkij kérdéseire a különböző nehézségekkel kapcsolatban, amelyeket a mai építőknek le kell győzni, a különböző bürokratikus akadályokról, amelyeket hol itt, hol ott kell megostromolnia. Udvariasan, mindenre kiterjedően válaszolt.

És valahol már az ebéd vége felé odajött hozzám, és hirtelen megkérdezte:
—  Mi az kedves barátom, nem ismersz meg?
Ez a tegezés, ami olyan hirtelen jött a nyelvére, megzavart. Elvesztettem a fejemet, valamit mormogtam, hogy igen, persze, emlékszem, már találkoztunk. Megemlítettem két-három esetet, ahol találkozhattunk volna.                                   
—  A fenét emlékszel! — és ezt mondván félresöpörte őszülő haját, amely eltakarta homlokát. Meredek homlokán azonnal világosan megjelent egy félkör alakú forradás.
—  Andrej, Andrjuska! — ordítottam.
És valamennyi vendég meglepetésére, miután már csaknem az egész ebédet végigültük egy közös asztalnál, felugrottunk, összeölelkeztünk, összecsókolóztunk. Két barát, a húszas évek két komszomolistája, akik több mint harminc éve nem találkoztunk.

Hogyisne emlékeztem volna erre a különös formájú forradásra, az agitációs autóra, amelynek cigánysátor teteje volt, ennek a kulturális felvilágosító expedíciónak a vezetőjére, barátomra, a komszomolista Andrej Bocskinra, az álnok Natasára, aki mindkettőnket faképnél hagyott, és sok minden egyébre, amit az ifjúságtól az öregségig megőriz az emlékezet. Mindez egyszerre felvillant a szemem előtt, és olyan világosan láttam, mint a papíron, amelyet előhívó folyadékba tesznek.
—  Andrej, te vagy az?
—  Én vagyok, Borenyka, én. Rosszul emlékszel régi barátaidra.
És minden másról megfeledkezve, elbeszélgettünk azokról a régmúlt komszomolista évekről. Itt az Angarán azokban a napokban az irkutszki vízi erőmű építésének befejezésén fáradozott, és azt is megtudtam, hogy mi történt vele, miután elváltunk a húszas évek közepén.

Amikor kijött a kórházból, homlokán a forradással, felvették a Munkásakadémiára. Elvégezte. Azután beiratkozott a moszkvai Vízgazdálkodási Főiskola vízierőmű-építő fakultására. Szerencséje volt. Gyakorlóidejét a Dnyeprogeszben töltötte, ami akkor az ország legnagyobb építkezése volt. Azután életét már nem években, hanem vízgazdálkodási létesítményekben számolta. Kisebb és nagyobb öntözőrendszerek, gátak, zsilipek, víztárolók, amelyeket sztyeppéken és víz nélküli vidékeken hozott létre. Sztavropolban, a Krímben, Ukrajnában és most itt Szibériában, az Angarán.

—  Emlékszel, mit énekeltünk a háború előtt? „Pártunk akaratából épített kedves novinomiszki csatorna..." Emlékszel erre a dalra? A csatorna a mi munkánk. Az én kezem is benne van. Az sem kis forradás a föld arcán.
Forradást hagyni a földön, ez, mint kiderült, kedvenc kifejezése volt Bocskin mérnöknek. Ez a világhírű vízierőmű-építő, aki az ország legmagasabb rendű kitüntetéseinek birtokosa, ez a nagy termetű férfi, lelkében, amint láttam, vagy ahogy nekem rémlett, a húszas évek komszomolistája maradt, olyan ember, akire én emlékeztem. Közel álló, keskeny szemében parasztos humorral és magas homlokába lógó hajfürttel, sok tréfával és az élet minden helyzetére alkalmazható közmondásokkal.
—  Semmi baj, testvérem, Borisz. Mi tveri bakkecskék, erős emberek vagyunk, és hagyok én még egy-két forradást a földön.

Néhány nappal ezelőtt Bratszkban az Angara elzárásánál Tvardovszkij meg én egy neves amerikai milliomossal és közéleti személyiséggel, Harrimannal beszélgettünk. Kifejezetten azért repült Bratszkba, hogy megnézze, hogyan zárják el az oroszok a világ egyik legnagyobb folyóját. Jifi Planetka segítségével, aki tud angolul, meginterjúvoltuk az óceánon túli vendéget, aki igen sokat látott és tudott. Azt mondta nekünk, hogy tiszteletteljesen leveszi a kalapját az előtt, amit most látott az Angarán, és érdekes beszélgetést kezdett két óceánon túli vízi erőműről, a Boulderdamról és Grand Coulee-ról, amelyek az amerikai kontinens büszkeségei. Ezt a beszélgetést most elmondtam újra megtalált barátomnak.

—  Helyesen, helyesen mondta nektek. Ismerem én ezeket a vízi erőműveket. Mérnöki szempontból nagyszerű építmények. De összemérhetők-e vajon méreteikben azzal, amit mi itt az Angarán csináltunk és csinálunk?
Nem. Ő nem dicsekedett. Büszke volt, de nem dicsekedett.
—  És azonkívül nemsokára ez az irkutszki munkám is elhalványul. A Jenyiszejen készülnek most építeni egy új vízi erőművet, olyan méretűt, hogy ha rágondolok, szédül a fejem.
És hozzám hajolva, csöndesen mondta:
—  Neked, mint tveri bakkecskének és komszomoltársamnak bevallom, arról álmodozom, de még mennyire álmodozom, hogy azt a jenyiszejit rám fogják bízni. Csakhogy még nincs döntés.
És mi, tveriek azt mondjuk, hogy a kotlós még a fészkén van, a tojás ki tudja hol, korai kotkodácsolni.

Ebben fejeződött ki ennek az embernek a jellemében még egy érdekes és számomra ifjúsága óta ismerős vonás. A fáradhatatlanság. Hiszen éppen most fejezett be egy hatalmas és bonyolult építkezést, az új angarai vízilépcsőn. Pontot tehetett ötévi feszült munka után. Ideje lett volna, hogy pihenésre gondoljon, a délszaki nap melegére, valamilyen nagyobb utazásra. De nem. Ő már egy új, hatalmas, még bonyolultabb építkezésről álmodozik. Újabb gondokról, újabb, még ismeretlen nehézségek leküzdéséről, újabb bonyolult gazdasági és műszaki fejtörő feladványok megoldásáról. És álmodozik, mintha már látná is azt, ami akkortájt még csak a párthatározatok soraiban volt olvasható, még éppen csak kezdett kirajzolódni a wnatman-papíron.

—  Lehet, hogy mégiscsak rám bízzák? Tudod, egyszerűen viszket a tenyerem, hogy még egy forradást hagyjak Földanyácska arcán. És majd meglátod, elérem, ezt is elérem. Mi, tveri bakkecskék konok népség vagyunk. Emlékszel, a mi Tverünkből még Indiába is elcsónakáztak. Én is úgy vagyok vele, mint ön, Alekszandr Trifonovics, nálam is egyik messziség húzódik a másik után, és nincs ezeknek a messziségeknek vége — fordult Tvardovszkijhoz, aki érdeklődéssel figyelte.

Tvardovszkij, a költő ezekben a napokban fejezte be Egyre messzebb című poémáját, és ezért jött el most erre a távoli szibériai tájra. Bocskint hallgatva elmosolyodott.
—  Nagyon érdekes ember ez a te — ahogy önmagát nevezi — tveri bakkecskéd — foglalta össze a végén megfigyelései eredményét Alekszandr Trifonovics. — Látod, miről beszél? Afana-szij Nyikityint emlegette, az ő útját három tengeren túl... Lám, az ilyenektől lesz valóban gazdag az orosz föld.

És most ott, ahol angarai beszélgetésünk idején a távol eső Jenyiszejen a Gyivnije hegyeknél tajga volt, ahol nem voltak utak, és csak vízi úton lehetett közlekedni, ahol az árvizek idején a medvék lejöttek a hegyekből, és tavaszi hajnalokon halásztak, itt ülünk és nézzük a Bocskin mérnök kilencedik tengere című filmet. Itt, a hatalmas erőmű mellett, amely fölfelé emelkedik az erdős hegyoldalon, áll az egyik legfiatalabb városunk. Város, amelyben bölcsődék és éttermek vannak, van egy kultúrház és egy kitűnő szálloda, a Birjuza, amelynek ablakába egy reggel röptében nekiütközött egy jól megtermett fajdkakas, miután észrevette az előcsarnokban a zöld gyepet a szökőkút körül. És barátom, az építkezés vezetője itt ül mellettem, ennek a városnak a filmszínházában, és nézi a filmet, amely a legújabb szibériai tengerről készült.

Ott ültünk ketten a moziban. Egymás után váltakoztak az építkezés képei. Zúgtak az exkavá-torok motorjai, robbanások dörrentek, amelyekkel a folyóelzárást végezték. Hömpölyögve áradt a víz a hatalmas víztároló medencébe. A filmvásznon szinte lüktetve nőtt a gát, a nullaponttól egy tizenhárom emeletes ház magasságáig. Barátom elcsendesedve ült, mintha ott sem lett volna, és amikor a filmnek hirtelen vége szakadt, és kigyulladt a fény, elfordította az arcát, de én mégis észrevettem, hogy nedves a könnyektől. Az elmúlt napok, mint látható, hatalmukba kerítették, és hogy megszabaduljon az újra rátörő, már elmúlt izgalmak hatásától, elővette a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát.
Visszafelé a filmszínházból eszébe juttattam Andrejnek egy mulatságos históriát. Országszerte azokban a napokban kezdték vetíteni Vad parton című regényem kétrészes filmváltozatát. Ennek a filmnek a főhőse mintegy szintézise volt az általam ismert három híres építésznek: Loginovnak, Najmusinnak és Bocskinnak. Különböző években ismerkedtem meg velük, de itt, ebben a filmben egy alakká változtak.

A film befejező jeleneteit itt, Gyivnogorszkban forgatták tavasszal, amikor a fajdkakas átütötte a Birjuza hotel üvegajtaját, ami rendkívüli benyomást tett az egész filmes társaságra. A filmszínészek itt éltek, mintegy beleélték magukat az építők életmódjába. Sok mindenkivel megismerkedtek és összebarátkoztak. Borisz Andrejev színész, aki az építkezés vezetőjének a szerepét játszotta, mint elmesélték nekem, különösen összebarátkozott Bocskinnal. Termetre és alakra hasonlóak voltak. Sőt mondhatni a jellemük is hasonlított. Szóval megtetszettek egymásnak. A filmben Borisz Fjodorovics, mint maga is bevallotta, Bocskint játszotta. Különösen jó volt a film végén, ahol az építkezés vezetője hosszú betegség után a betegágyából fölkelve, botra támaszkodva elindul a folyó jegén a munkahelyére.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Solohov különszám (4)

VASZILIJ SUKSIN
Dolgozni kell


Szpasz Popov interjúja


Szpasz Popov — bolgár újságíró, a Gorkij Világirodalmi Intézet hallgatója — „A hazáért harcoltak" filmváltozatának forgatása idején ellátogatott a Don mellé, itt találkozott Vaszilij Suksinnal, és interjút készített vele a Narodna Kultúra című bolgár újság számára.


Vaszilij Makarovics Suksin a Szovjet Irodalom számára is dolgozott, egyes elbeszélései ebben a folyóiratban jelentek meg. Olvasóink bizonyára érdeklődéssel fogadják ezt az interjút; ez volt az utolsó, amely Suksinnal készült. A sokoldalú filmes művészként is erőteljes tehetségű író nem sokra rá befejezte földi pályafutását...




*

Az A hazáért harcoltak c. film DVD-borítója
Balra, előtérben: Suksin mint Lopahin

Amikor Vjosenszkajában arról értesültem, hogy az A hazáért harcoltak forgatócsoportja ellátogatott a regény szerzőjéhez, szerettem volna minél előbb találkozni Vaszilij Suksinnal, aki Lopahin bányász szerepét játssza, és megtudni, milyen hatással volt rá a találkozás Mihail Alekszandrovics Solohovval. Úgy véltem, a rendezők, a díszlettervezők, az operatőrök, a színészek meglehetősen népes csoportjából éppen Suksin számára lehet különleges jelentőségű ez a találkozás.


Vjosenszkajából szárnyashajón a kletszkiji járásba indultam, ahol a MOSZFILM-esek a filmet forgatták.
Suksinnal már odaérkezésem napján megismerkedtem. Azt mondta, keményen dolgozik új mesedarabján, amelyet a Leningrádi Drámai Színház és a Sztanyiszlavszkij Színház számára ír, de hajlandó beszélgetni velem. Három nap múlva sor került erre a beszélgetésre. 1974. július 16-án, reggel 9 órakor...


—  Mondja el, kérem, milyen benyomást tett önre a találkozás Solohovval?
—  Felfedezés volt számomra. Solohovot eddig csak aszerint képzeltem el, amit különböző emberek — színészek és írók — meséltek róla, amit klubokban, társaságban, vendégségben hallottam. Ez pedig leegyszerűsítette őt, vagy, jobban mondva, pontatlan elképzelést alakított ki bennem. Milyennek láttam az első találkozásnál? Nagyon okos, bölcs, közvetlen embernek. Számomra Solohov: a krónikás megtestesítője. Ismerek néhány középszerű írót, és ez elősegítette azt, hogy leegyszerűsített elképzelés alakuljon ki bennem Solohovról. Ezektől az íróktól én a hiú sürgés-forgást tanultam meg az életben. Solohov azonban helyre rakott. Megértette velem — nem szavakkal, hanem jelenlétével Vjosenszkajában meg az irodalomban —, hogy nem szabad sietni, rekordokat hajhászni a művészetben, hogy csöndet és nyugalmat kell keresni, ahol az ember mélyen átgondolhatja a nép sorsát. A mindennapos sürgés-forgás, az a törekvés, hogy az ember a múlékony pillanatot ragadja meg és tükrözze vissza — eléggé erősen összekuszált. Solohov a maga valóságos földi világában, az irodalom fáradhatatlan munkásának tárgyilagos, természetes, igaz világában tárult fel előttem. Újólag meggyőződtem róla, hogy olyasmivel foglalkozom, ami nem az én dolgom. Most fontolóra kell vennem, hogy gyökeresen megváltoztatom az életemet. Valaminek bizonyara búcsút kell mondanom — vagy a filmnek, vagy a színháznak, vagy a színészi pályának. De talán a moszkvai lakásnak is... Hiú sürgés-forgás! Az ember igyekszik mindenből egy keveset megragadni — ez vezérelt engem. Ez a sürgés-forgás sok embert tönkretesz. Ha irodalommal foglalkozol — akkor búcsúzz el a filmtől. Sok minden egyelőre homályos előttem. De az, hogy a film és a próza zavarja egymást, árt az alkotói stílusnak — ebben bizonyos vagyok. Ha irodalommal foglalkozol, akkor egész életedet teljesen rendeld alá neki. Az irodalom nyugalmat és elmélyültséget követel, annak az életnek a tanulmányozását és megismerését, amelyben élünk. Nekem annyi könyvem jelent meg, ahányat írtam. Az íróasztalfiókomban nem hever semmi. Komoly írónak pedig mindig van valamije, amin dolgozik, gondolkodik, amit csiszol. Most látom, hogy jóformán semmit sem alkottam. Mélyen, nagyon mélyen be kell hatolni az életbe és megérteni. Mi pedig a változatosságot, a hasznot keressük, mennyi mindenre pazaroljuk energiánkat, s azt gondoljuk, hogy a művészetért élünk. Pedig mindez: hiú sürgés-forgás.


Egy író filmet rendez! Hiszen ez megalkuvás az írói munkával! A film technikája korlátok közé szorítja az írót, akadályozza abban, hogy átfogóan gondolkodjék. A jövő technikája talán felszabadít majd bennünket? Aligha! Számomra ez súlyos nehézség. Most az a kérdés áll előttem, mit válasszak: a filmet vagy az irodalmat? Már tanítómesterem, Romm megmondta: „A művészet mélységes szenvedélyt követel. Ha valaki egyszer kapcsolatba került a filmmel — akkor egész életét neki kell áldoznia. Maga pedig azonkívül még irodalommal is foglalkozik. Választania kell: film vagy irodalom." Figyelmeztetett, hogy később nehezebb lesz választanom.
A filmnek sokmilliós közönsége van, ez pedig az író vágyálma. A film — múlékony művészet, az irodalom — örök művészet. Választani kell. Számomra ez nagy gond. Rendező legyek vagy író? Ezért a korábbi határozatlanságomért bűnhődnöm kell. És még nem tudom — mivel...


A film csábító foglalkozás. De telnek-múlnak az évek, és az új technika mindent elseper a mozivászonról. A solohovi próza azonban keményen tartja magát, ehhez nem férhet szó. Tartja magát és él, s a film körülötte forog. Hányszor filmesítettek meg Solohovot, uramisten! Solohov azonban csak egy van. Prózája filmszerű, és sikere van a moziban — megannyi új csábítás a filmszínész számára. Mint színész, elmondhatom : szavai feszültségtől lüktetnek, s teljes odaadást igényelnek, az embernek óriási gyönyörűsége telik az ő igazságában. A hazáért harcoltak című regény nincs befejezve, azt forgatjuk, ami megvan, és izgatottan találgatjuk, mi lehet még az íróasztalfiókban. Általában Solohov prózájával könnyű dolgozni. Nem, ez így nem pontos. Az embernek nagy gyönyörűséget, nagy alkotói örömet szerez. Igazság, valóság van benne, tehetséges mű. Solohov a háborút a nép háborújaként fogta fel.


Már az is, amit ebből a regényből ismerünk, nagy és érdekes alkotásra vall. Hősöm, Lopahin — bányász, ízig-vérig népi jellem. Nem tudom, hogyan alakítom majd — de élő ember. A fronton találkozik egy asszonnyal. Felébred benne a férfivágy. Meg akarja hódítani. Egyszerűen, ravaszkodás nélkül. Ez az élet igazsága. Nem sematikus. Én torkig vagyok a sémákkal. A művészetnek és az irodalomnak az életből kell problémákat merítenie, ez pedig öröm a művész számára a filmben.


Semmit sem változtatunk meg Solohovban. Sem Bondarcsuk, sem én. Adja isten, hogy megbirkózzunk vele! Ez nagy irodalom, és nagy őszinteséget igényel. A solohovi mű önálló és erőteljes csengést kap a mozivásznon. Érzem, igyekszem élethűen játszani, gondolkodom Lopahin megformálásán, elnézem, hogyan alakítják szerepüket mások, és úgy vélem, jó film lesz belőle. A nézőnek kell majd ítéletet mondania.


—  Szergej Geraszimov „Csendes Don"-ját és Szergej Bondarcsuk „Emberi sors"-át Solohov művei legjobb filmváltozatának nevezte. Ön színész és rendező, mit mond Szergej Bondarcsukról, a rendezőről és a színészről?
—  Kiváló rendező, kiváló színész. Hivatásos színész, aki széles skálájú rendező lett. Magas szakmai színvonalon veti fel és a maga módján oldja meg a bonyolult problémákat. Bondarcsuk okos rendező, pontosan választja ki színészeit, ez pedig már a forgatókönyv értelmezése, ez már döntés. Bondarcsuk tapintatos rendező, sohasem kényszeríti rá másra a maga szerepfelfogását. Mivel gazdag munkatapasztalatokat szerzett a film terén, figyelmet tanúsít a színészi játék iránt. Bizonyos helyzetekben támogatja a színésznek azt a törekvését, hogy teljesen szabadon akarja megformálni a szerepét. A forgatás színhelyén sajátos mikroklímát hoz létre, és bevezeti ebbe a színészt. És e klímán belül a színészek önálló alkotók, akik felszabadultak az ö gyámkodása alól. Tiszteli alkotó munkájukat. Ez nagyon kifinomult művészet a művészetben.


—  Úgy gondolja, hogy „A hazáért harcoltak" katonafilmnek nevezhető?
—  Tudja isten! Ha majd befejezzük, döntsék el a nézők... Egyvalami világos: ezt a filmet szigorúan, igényesen fogják megbírálni. Felelősségünk általában igen nagy, amilyen nagy a filmünk iránt tanúsított érdeklődés is... Nem gondolom, hogy a háborús téma terén már sok sikert arattak. Maga a téma ilyen: mélyenszántó, óriási, egyhamar ki sem meríthető. Fontos, hogy lelkiismeretesen fogjuk fel a saját munkánkat — aztán majd elválik.


Ez a film a szó jó értelmében vett katonafilm. Közel áll a Vaszilij Tyorkinhoz, alapja: a népi jellemek. És mi, színészek, bátran, őszintén hallathatjuk szavunkat arról az időről. De más dolog a bátorság, más az, hogy mire képes az ember, megint más az, hogy mi lesz belőle, és végül az is más — hogyan értékeli majd a néző a filmet. S ezért a rendező igyekszik minden lehetőt elkövetni. A rendezőtől sok függ. Elsősorban, hogy megbirkózik-e a rendezői sablonokkal. Ha a sablonok rabja, és a problémák megoldásában meg van kötve a keze — akkor ennek következtében sablonos megoldást kapunk. A filmnél gondolkodni kell. A népi hőstettről, a népi jellemről kell gondolkodni. Embereink úgy indultak hősi vállalkozásra, hogy jól ismerték népük tragikus helyzetét. Bondarcsuk is közöttük volt. Megjárta a háborút, és igyekszik elmondani róla az igazságot.


—  De Bondarcsuk, a színész nem zavarja Bondarcsukot, a rendezőt?
—  Amikor Bondarcsuk színészek között van, akkor ő is színész. Ha elkezdődik a felvétel — mindent rendezői szemmel lát. Az egyik nem zavarja a másikat. Ellenkezőleg, segíti.


—  Ön prózát ír, forgatókönyvvé alakítja át, színészként játszik benne. Hogyan változik eközben a prózája ?
—  Ez nagyon kényes és bonyolult munka. Nálam ez a magam módján történik, másoknál bizonyára másként. A prózáról a filmre való áttérés — visszafordíthatatlan folyamat. Filmből nem lehet prózát csinálni. Próbáljon meg Chaplin filmjeiből novellát csinálni. Az eredmény nevetséges lesz. A film vizuális. A természete másféle. Solohov regényének minden szavát nem lehet de nem is szükséges a mozivászonra átültetni. A regényt egy hétig olvassák, a filmet két óráig nézik. A film: a próza sűrített változata. A film másként figyeli az életet, mint az irodalom. Ábrázoló eszközökben pedig a film és a próza egyaránt gazdag. Amikor filmbe fogok, megfeledkezem a prózáról, a motor magától bekapcsolódik. Gyakran még csak nem is olvasom a forgatókönyvet, s nem ügyelek a szöveg pontos betartására. A cselekmény vezérel. A papírra vetett szöveg csupán támpontul szolgál. A fejemben megmaradt valami a forgatókönyvből — és én beérem ezzel. Hiszen az ember minden gondolatát úgysem tudja soha feljegyezni. Meghagyom azt a lehetőséget, hogy végleg a forgatás színhelyén döntsék — az operatőrrel és a rendezővel együtt. Mégpedig a forgatókönyv szellemével összhangban. Én minden tekintetben a szubjektív megközelítés híve vagyok. Voltak olyan esetek, amikor átírtam a forgatókönyvet, mert a forgatás színhelyén eltávolodtam tőle. így történt ez a Volt egy ilyen legény forgatókönyvével.


Nem törődöm vele, hogy forgatás közben csorbítatlanul megmaradjon a téma — hiszen az bennem él.
De el sem vetem. A téma anyagot, célt hordoz, a többi pedig... A film az életet kutatja. Ez pedig kész témából nem meríthető. Én ezért változtatásokat iktatok bele, a film törvényeivel és a dolgok logikájával összhangban. Én hiszek az élet igaz ábrázolásában, s ilyen ábrázolásra törekszem, amikor a filmeimet forgatom.


—  Hát a klasszikusok? Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gorkij, Csehov — belőlük mi marad?
—  Ha Dosztojevszkijt valaki a saját szavaival mondja el — akkor ebből semmi sem lesz. A rendező kezébe veszi a témát, s azután az kicsúszik a kezéből... A téma alkalmat ad a rendezőnek a beszélgetésre, aztán pedig ő megfeledkezik róla. .. Pedig törődni kell a témával, félni kell tőle. A rendező meg a témán kívül hajszolja az igazságot, s eközben elfelejti, hogy éppen a téma adott neki alkalmat arra, hogy az igazságról beszélhessen...


—  A prózai műben a legfontosabb: a nyelv. De a filmben mi történik vele ?
—  Ördög vigye, hát nagy különbség van! Ez nehéz kérdés. Félek beszélni róla. A rendezőt, akárcsak az írót, az irányítja, hogy milyen hatással lesz a nézőre. De más dolog könyvet olvasni, más dolog színielőadást nézni, és megint más filmet nézni. A színházban a néző — az abban a pillanatban végbemenő cselekvés tanúja, a könyvnél és a filmnél pedig az olvasó és a néző elhiszi, hogy pontosan van leírva benne az, ami történik. Manapság a színházunk érdekesebb, mint a filmünk. A színház előrelépett, és olyan kérdéseket vet fel, amelyeknek megoldásától a film még messze van.


—  Eddig a rendező, színész és forgatókönyvíró válaszolt a kérdéseimre. De talán Suksint, az írót is bekapcsoljuk beszélgetésünkbe? Ide, a Don partjára, a színész jött el. De hol van most Suksin, az író?
—  Igen, igen... Leginkább ez a kérdés nyugtalanít: hol van Suksin, az író? Hiszen végeredményben az író a legfontosabb számomra. Nem tudom megtagadni. Nem tudom abbahagyni az írást. Különösen azután, hogy találkoztam Solohovval. Életfelfogása rám is átragadt. Ez a bölcs itt él Vjosenszkajában. Távol minden hiú sürgés-forgástól... A mi hétköznapjaink azzal telnek, hogy igyekszünk semmit el nem szalasztani. Este pedig, amikor az ember elgondolkodik azon, mi történt aznap, s meg akarja érteni, milyen nyomot hagyott maga után, kiderül — hogy semmit. Az élet továbbment. Újabb nap suhant el mellette. Mi elmegyünk az élet lényege mellett, nem tudunk nyugodtan gondolkodni és dolgozni. Ez nem az én felfedezésem, már az ókoriak is rájöttek. Solohov élete bezzeg távol van a hiú sürgés-forgástól. Ez a legfontosabb, amit a házából magammal vittem. Dolgozni kell! És fel kell hagyni a sürgés-forgással... a filmmel, a darabokkal, a színészséggel, a forgatókönyvírással stb. Ha tíz elbeszéléssel többet írok — akkor életre szóló tőkém marad... De nem elég megírni — fontos az a mesterségbeli tudás is, ahogyan megírom majd. Solohov: bölcs. Elbűvölő ember. Kiderült, hogy jobban ismer engem, mint én őt...


... Vologdában él Vaszilij Belov. Neki egyetlen olyan napja sincs, amikor ne ejtene dús írói zsákmányt. Én pedig eltékozlom az életemet, az élet meg elsuhan mellettem... Nem, többé nem tékozlom el! Ezt Solohovtól távozóban határoztam el, és nem szándékozom megtagadni ezt a döntést.

Egy előre megrajzolt filmremek

MANANA ANDRONYIKOVA
Rettegett Iván – Eizenstein szemével


Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Eizenstein, mielőtt megrendezte volna a Rettegett Ivánt, szinte képkockánként megrajzolta az egész filmet. A Központi Irodalmi és Művészeti Levéltárban százszám őrzik rajzait dátumonként, témánként és jelenetenként csoportosítva, mint megannyi megrajzolt filmkockát. A rajzok időnként megelőzik Eizenstein forgatókönyvírói vagy rendezői munkáját, máskor egy átgondolt jelenet beállításokra való bontását kísérhetjük nyomon rajtuk, ismét máskor a rajzsorozat mintegy kíséri a felvétel folyamatát.

Ejzenstein rajza - egy a sokszázból

Nyissuk fel a film prológusának dossziéját: a rajzokon pontosan nyomon követhető a jelenet képi megformálásának dramaturgiája, a főszereplők mozdulatai, testtartása, akik között a legemlékezetesebb figura: a sarokba húzódó, riadt gyermek Iván.


Nyomon követhetjük, hogyan alakul ki Iván külseje. Eizenstein az arc, a szem kifejezésének keresése közben többször is rárajzolja ugyanarra a lapra Iván arcát szemből és profilból.


Iván felszegett fejének szomszédságában feltűnik Jefroszinyja arcának groteszk rajza: kerek madárszeme, sunyi tekintete. Vadállati vagy patkány szerű ez az arc, valami megfoghatatlan módon mégis Ivánra emlékeztet. „Rettegett Iván szoknyában."


Aztán újra Iván cárt látjuk hátravetett fejjel, magasba emelt karral: „Én, magam..."


1944-ben Eizenstein még egy fa koronájába is belerajzolja Iván profilját. A fa ott állt Alma-Ata-i lakásának ablaka előtt. A rajz alá ezt írta: „Az ablakom alatt álló fa a Kirov utca 75. előtt, Rettegett Iván fejének rajzolatával. A rajz 1944. április 10-én készült, de a felfedezés jóval korábbi."


1942. április 7-én Taskentből Novoszibirszkbe utaztában rövid időre megállt Alma-Atában Nyikolaj Cserkaszov, a nagyszerű színész. Eizenstein a pályaudvaron várta, a vonat körülbelül negyven percet állt. Eizenstein felajánlotta neki a film főszerepét. Cserkaszov elfogadta az ajánlatot. Ettől fogva a rajzokon Rettegett Iván arca egyre inkább hasonlít Nyikolaj Cserkaszov rendkívül sajátos arcvonásaihoz.


Iván külsejének formálása során - most már nemcsak a rajzokon, hanem a maszk kialakításában, a fény beállításában - fokozatosan megérlelődik az a sajátos művészi koncepció, melyet Eizenstein később A nem közömbös természet című tanulmányában és a Filmművészeti Főiskola rendezői szakának hallgatói számára 1947. március 12-én tartott előadásában fogalmazott meg. Eizenstein Iván egységes filmi megformálásáról beszélt, arról, hogy a rendező, a maszkmester, az operatőr közös feladata megőrizni a főhős alakjának „összefüggő és egységes" jellegét valamennyi életkori és pszichológiai változása során, a nagyfejedelmi trónon ülő gyermektől az Uszpenszkij székesegyházban cárrá koronázott fiatalemberig; a Kazany falait vívó férfivá érett harcostól a lázbeteg szenvedőig; a felesége koporsója mellett álló özvegytől a rettegett ősz uralkodóig, aki összecsap Filipp metropolitával stb.


Eizenstein abból indul ki, hogy a nép tudatában kialakult bizonyos meghatározott kép Rettegett Ivánról: egyesek Saljapinra gondolnak a Pszkovi nő előadásában, mások Repin és Vasznyecov képeire, vannak aztán, akiknek Antokolszkij ülő szobra jut eszébe. „Nem ajánlatos túlságosan eltérni ezektől az elképzelésektől — írja Eizenstein. — De senki nem tudja megmondani se hiteles arckép alapján — mert hisz ilyen egyszerűen nincs is —, se a későbbi korok festőinek és szobrászainak képzeletére támaszkodva, milyen lehetett Iván férfikora delén, ifjúkorában, gyerekkorában. Sajátos »visszapergetésre« volt szükség, hogy el tudjuk képzelni azt a gyermeki, ifjúi és felnőtt arcot, melyből az az aggastyánarc kialakulhatott, mely valamennyiünk képzeletében felmerül, amikor Rettegett Ivánra gondolunk (holott, tegyük hozzá, mindössze ötvennégy évet élt)."

Szergej Ejzenstein

Cserkaszov Iván-alakítását nemcsak a színész páratlan egyénisége és külseje szabta meg, nemcsak Rettegett Iván ikonográfiája, nemcsak V. Gorjunov maszkmester, A. Moszkvin és E. Tissze, a két operatőr munkája, nemcsak a múlt nagy színészeinek, köztük Saljapinnak a tapasztalata alakította ki, hanem mindenekelőtt Eizenstein rajzai, melyeket azután átültetett a filmszalagra. Az alak megformálására ezenkívül hatott a cselekmény drámai struktúrája, és persze a kor stílusa, mely a film — Eizenstein szavaival — romantikus és szimbolikus hangnemében jutott kifejezésre.


Eizenstein 1941 elején kezdte készítem rajzait a filmhez. Ha végignézzük jelenetenként csoportosított sorozatait, fel kell figyelnünk egy sereg egyezésre a rajzszvitben felvázolt jelenetbontások, vágások, és a megvalósult film között, felfigyelünk egy sor írásos széljegyzetre, rendezői utasításra, melyek ha nem is mindig szó szerint, de gondolati tartalmukat illetően kétségkívül beleszövődtek a történetbe.


Így például az Iván koronázásának jelenetét felbontó rajzsorozat külföldi követeket ábrázoló rajzán megtaláljuk párbeszédük egy foszlányát „A pápa nem engedi, a császár nem ismeri el." Mellette kinagyítva látjuk az ifjú Iván fejét, mögötte az Uszpenszkij székesegyház kupoláját.


Az egyik következő lapon Kurbszkijt látjuk premier plánban, szélén a következő megjegyzés: „Rettegett Iván ellentettje: szőke, kék szemű, és nagyon »jeune et beau«, az ész és a jellem rovására." Ez a jellemzés szövegszerűen nem került bele a filmbe, közvetetten mégis érvényesült. Vagy itt van Iván betegségének jelenete. Eizenstein filmjében ez a betegség tettetés. A rendező a rajzokon mindent kidolgozott: a környezet reakcióját, szavait, Iván testtartását, félrefordított fejének tartását, ahogy az egyházi könyv súlyos táblái közül figyeli, mi történik körülötte.


Rettegett Iván alakjának és fejének képi megoldásában Eizenstein saját bevallása szerint mind a rajzokon, mind a megfelelő filmkockákon az ifjabb Hans Holbein híres Halott Krisztusából indult ki. 1943. március 19-én egyik rajza alá, melyen Holbein e képének vázlata látható, a következőket írta: „Iván betegsége. A Holbein-effektus érdekében a feje nem párnán nyugszik, hanem testével egy vonalban!" Valószínűleg ugyanehhez a jelenethez idézte fel Crespi Utolsó kenet című képét.


Hiba lenne azonban azt hinni, hogy Rettegett Iván külsejét Eizenstein csupán a múlt nagy művészeinek közvetlen vagy közvetett másolásával állította össze. Eizenstein csakugyan szeretett idézni, elvi következetességgel idézett szövegeket és képzőművészeti megoldásokat egyaránt, mégpedig gyakran nem is csupán egy-egy beállításban, hanem néha egy egész jelenet, sőt az egész mű stílusát is egy másik mester modorában alakította ki.


Ez az oka, hogy amikor a Rettegett Iván dramaturgiai megoldásain töprengett, Shakespeare Hamletjéhez fordult, gondolatainak képi megfogalmazásához pedig a korai reneszánsz, mindenekelőtt Paolo Uccello és Piero della Francesca képeinek reprodukcióit lapozgatta. Az ő portréinak tiszta profiljaitól kiindulva haladt Iván tiszta profilbeállításaihoz, az éles körvonalakhoz, melyek a leginkább alkalmasak rá, hogy pontos képet adjanak a jellemről, az arc típusáról.


Iván téli ruhájának felvázolásakor Eizenstein a japán Utamaro metszeteit idézte, de amikor a cár külsejét a maga egészében tervezgette, már más előképekhez fordult. De nem El Grecóhoz, ahogy sokáig gondolták, hanem Magnascóhoz. „Az én Rettegett Ivánom Cserkaszov alakításában nem annyira El Greco, mint inkább Alessandro Magnasco papfiguráit követte mind külsejét, mind mozdulatait illetően" — írta.


A Rettegett Iván cselekménye a rajzsorozaton a tetőponthoz közeledik. A Sztarickijek palotája. Összeesküvés készül Iván ellen. A bojárarcok között ott látjuk Jefroszinyja ismerős arcát. Az aláírás: „El kell szigetelni Ivánt. Ehhez el kell tenni láb alól Anasztasziját. Jefroszinyja vállalja."


Pimen lobogó köntösben ront be a terembe: „Alig tudtam megmenteni a bőrömet. Meg akarnak fosztani méltóságomtól."


(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re)

Ember felvevőgéppel

Viktor Sklovszkij

VIKTOR SKLOVSZKIJ
Dziga Vertovról
(Rövidített szöveg)


NÉHÁNY SZÓ BEVEZETŐBEN


Antológia számára írok, és félek az ismétléstől. Ezért nem törekszem teljességre, ez amúgy is lehetetlen volna.
Kezdjük a közepén.
Nehéz az embernek elkötni emlékezete hajóját saját ifjúságának, nemzedéke ifjúságának kikötőjétől. Ködök és könyvek takarják el szeme elől azt az ifjúságot. Sokféle könyv, még több a köd... Távolít a szerzett tapasztalat, pedig épp a tapasztalat arra tanít, hogy a lényeget a részletek révén lehet visszaadni.
Egy alkalommal filmes ismerősöm, V. Jegorov bemutatta, hogyan lehet a filmvásznon ábrázolni a tengert, anélkül, hogy a műtermet telezsúfolnánk díszletekkel. Felállított egy fedélzetdarabot, mögé fekete bársonyt terített a padlóra, egy másik vég fekete bársonyból pedig körfüggönyt csinált. A padlót borító fekete bársonyszőnyegre kitett egy tál vizet. Aztán egy reflektor fénysugarát ráirányította a tálra. Jegorov állítása szerint a néző ebből a jelből mindent megért. Aztán megmutatták a felvételt. A vásznon éjszakai tengert láttam, a sötétben egyetlen fényfolt csillogott, vibrált, talán a felhők között átvilágító hold sugarában.
Tenger volt ez, s nem is akármilyen: éjszakai tenger.
A művészetben az igazságot csakis valamilyen alaposan átgondolt, szerencsés kézzel kifogott részlettel lehet visszaadni. Átgondolt, de nem kigondolt részlettel.
Tudott dolog, hogy Dziga Vertov eleinte Mihail Kolcov, a neves szovjet újságíró mellett dolgozott, az ő titkáraként került kapcsolatba a filmmel.
Kolcov bátor zsurnaliszta volt. Egy korabeli, úszótalp nélküli, megbízhatatlan repülőgépen elrepült Moszkvából Konstantinápolyba. Mikor megjegyeztem, hogy könnyen lezuhanhatott volna, azt válaszolta: az újságíró ne gondoljon erre. Az újságíró a cikkre gondoljon.
Dziga Vertov így ír visszaemlékezéseiben:
„1918-ban Mihail Kolcov hívott, menjek dolgozni a filmhez. Ez nem sokkal azután történt, hogy megjelent a moszkvai tanács határozata a filmvállalatok ellenőrzéséről, tehát abban az időszakban, mely a filmipar államosítását megelőzte. A Filmhét, vagyis a filmújság készítése volt a feladatunk. Néhány hónappal később Kolcov elvtárs más munkába fogott, és rám bízta a filmhíradó vezetését."
Képzeljük most el a húszas évek elejének Moszkváját. Rengeteg vörös téglaépület. Aranybetűs fekete cégtáblák. Sok templom. Macskaköves utcák. Az utcákon bérkocsisok. A Sztrasztnoj bulváron, a külső sávon egy alacsony, földszintes ház mellett ott lépked Mihail Kolcov.
Néhány esztendővel később ebben a házban tizenhat folyóirat szerkesztősége székel majd. A folyóiratokat ketten irányítják: Mihail Kolcov és Jefim Zozulja, egy régi újságíró, aki később öregemberként beállt a moszkvai népfelkelő csapatok közé, számos ütközetben vett részt, és végül vérmérgezésben halt meg; a vére öregebb volt, mint a szíve.
Bőrkabátos fiatalember jön, szemüvegben. Ez a divat, Harry Lloyd filmkomédiáiban láttuk először. A szemüveges fiatalember — Mihail Kolcov — végigmegy a Sztrasztnoj-kolostor vörös fala mentén. Ott áll Puskin, öntöttvas-köpenyébe burkolódzva, és a falat nézi magas talapzatáról. Az emlékmű akkor még a Tverszkoj bulváron állt. Puskintól jobbra: a régi templom. Puskin és a Sztrasztnoj-kolostor között villamosmegálló, villamosok csörömpölnek arra. A fekete sínek hosszan, élesen rajzolódnak ki a szürke kockaköveken. Kolcov kilép a bulvárra, végigmegy a templom mellett, aztán a régi házak mentén, elhalad a ház előtt, ahol Anna Kern lakott, és átvág egy átjáróházon.
A Malij Gnyezdnyikovszkij utcában volt a kertes Lianozov-villa. Az épület akkoriban egyemeletes volt (ma négyemeletes). A házban vetítőtermek. Akik itt ülnek, arra tették életüket, hogy átalakítják a filmművészetet.
Itt van a fiatal Dziga Vertov is. Már új művészet: a híradófilm, a dokumentumfilm megteremtéséről ábrándozik. Ezt a művészetet az újságírás tapasztalataiból kiindulva kell megteremteni.
Az újságnak megvan a maga szüzséje, mely az események, tények összeütköztetésén alapul. Ez a szüzsé véletlennek tűnik, de a nap feladatai diktálják.

Dziga Vertov

Az újság-montázs Vertov révén jutott be a szovjet filmkészítésbe. Újabb évtizedek múltán eljut majd a játékfilm-művészetbe is, Fellinihez, az Édes élet című filmbe, amelynek szüzséjében hírlapfotósok képviselik az újsághasábokat; ott rohangálnak fényképezőgépeikkel, hogy megörökítsék a nap szörnyűségeit; a bűnösöket üldöző fúriákra (eumeniszekre), a bosszúállás istennőire emlékeztetnek. A sors-istennők eme utódai most nem fáklyákkal, hanem villanófény-készülékekkel rohangálnak.
A szüzsé a művészetben: különféle formát öltő munka, melynek célja a tárgy lényegének feltárása, módja pedig kitalált vagy a történelemből vagy a ma krónikájából merített cselekményrészek szembeállítása.
Akkoriban a dokumentumfilm szempontjából szüzsének valamely tény rövid rögzítését nevezték, amelynek megvolt az eleje és a vége; ollóval kivágott szalagdarab volt ez, a képsor rendszerint a kamera ráközelítésével kezdődött, és elsötétedéssel ért véget.
Ilyen „szüzséket" kellett montírozgatnia újra élete utolsó esztendeiben Dziga Vertovnak. A Központi Dokumentumfilmstúdióban dolgozott. Az idő visszafelé ment számára.


A KOR DIVATJA ÉS A KOR MŰVÉSZETÉNEK TÖRVÉNYEI


Az első Dziga Vertov-felvételek. Fiatal, magabiztos, boldog ember, akit a kor sikerei éltetnek. Úgy érzi, hogy minden elölről kezdődik, s hogy a múlt mintha nem is létezett volna.
Annak a kornak megvoltak a maga divatjai.
Szergej Tretyjakov, a költő és drámaíró, furcsa bőrnyakkendőt viselt. Ez a szíjdarab nem is nyakkendő volt, hanem a nyakkendő puszta jele, idézőjelbe tett nyakkendő, s a kor iránytűje nem az állítás, hanem a tagadás felé mutatott.
Alekszej Gan, egy ma már elfelejtett teoretikus, egyenesen azt állította, hogy művészet mint olyan nem lesz többé, népünnepélyek és processziók foglalják el a helyüket, a menetek útjában barikádok fognak állni, a menet résztvevői szétrombolják ezeket a barikádokat, ezzel mintegy újraélve a részvételt a forradalomban.
Ez elejétől végig tévedés.
A forradalmárokra nem az a jellemző, hogy barikádokat rombolnak, ellenkezőleg, inkább az, hogy barikádokat emelnek, hogy megküzdhessenek a régi, erős renddel; a barikádok szétrombolásával inkább a rendőrség foglalkozik; ezenkívül ezt a trükköt vagy attrakciót csak egyetlenegyszer lehet felhasználni.
A forradalom korszaka a művészetben, úgy tűnt, nem állítással, hanem tagadással kezdődik. Lenin nagyon pontosan fogalmazta meg a Proletkultnak ezt a hibáját. A forradalom — mondta — nem tagadja a múltat, hanem megváltoztatja irányulását; a forradalom örököse mindannak, ami az életben és a művészetben nagyszerű volt.
Később a Lef — melynek Majakovszkij, Paszternak, Aszejev, Bábel is tagja volt — tagadta a művészetet, a nyomtatott verset, de a verset versben tagadta.
A fiatal Majakovszkij még a Lefet megelőző időben aláírt egy kiáltványt, mely azt javasolta, hogy Puskint le kell hajítani a jelenkor gőzhajójáról.
Évtizedek teltek el azóta. Gőzhajók már csak egészen eldugott folyócskákon úsznak, néha még a filmfelvételekhez is újakat kell csinálni. Az óceánok, tavak, nagy folyók vizét Diesel-, rakéta- és atommeghajtású hajók foglalták el. Puskin pedig él.
Tolsztoj a tagadásban egész az öntagadásig jutott, amikor kijelentette, hogy az igazi művészet szempontjából csupán két műve tekinthető értékesnek. „Emellett meg kell jegyeznem, hogy saját műveimet a rossz művészet körébe sorolom, kivéve az Isten látja az igazat című elbeszélést... és a Kaukázusi fogolyt". (Tolsztoj művei 9. kötet 547. 1.)
Így írt ez a nagy ember 1897-ben. Tagadta Szophoklészt, Euripidészt, Aiszkhüloszt, Arisztophanészt. A zeneirodalomból csupán néhány részletet volt hajlandó elismerni, de nagyon szerette Chopint.
A művészet, miközben halad előre, tagadja önmaga tagadását.
A reneszánsz művészete tagadta a középkor művészetét, s a gótikát egyszerűen barbárságnak tekintette. A francia művészet sokáig tagadta Shakespeare-t.
Mejerhold 1921-ben tagadta az egész klasszikus drámairodalmat. „Hol az a repertoár — írta —, amely nekiront az »értők« szűk körének, vérig sérti gőgös szokásait, és torkára forrasztja a szót az akadékoskodó kritikának? Hol az a repertoár, mely képes leküzdeni a leküzdhetetlen akadályokat? Hol a tragédia, mely a világot jelentő deszkákra hágva képes megváltoztatni évszázadok szokásait, erkölcseit és felfogását?"
A forradalom első esztendeinek művészete sokszor a paródiából és az excentrikus mutatványból élt.
Így haladtak a cirkusz felé, s a cirkuszon át a filmhez a FEKSZ-ek. (Egy  leningrádi  filmművész-csoport:   Grigorij   Kozincev és  mások   kísérleti   filmműhelyének   neve / Fabrika ekszcentricseszkovo aktyora).
Így parodizálta Eizenstein Osztrovszkijt. Így parodizálta a régi imákat a kolostor falára rótt feliratokban Jeszenyin, aki páratlanul tehetséges volt, s aki mélyen értette, s épp ezért vadul és teljesen tagadta a múltat.
Ebben a tagadásban benne volt a vallás tagadása, gyűlölete is, a vallásé, mely ebben a gyűlöletben tovább létezett.
A művészet rendkívül tömör, rendkívül erős. S nekünk a művészetben, a mai művészetben nem csak az ember sorsát kellett megoldanunk. Érzékeltetnünk kellett a világ új jelenségei által létrehozott feszültségek társadalmi erőterét is. A világ megteremtésének új módja a jelenségek, a gondolkozás összetettsége, a képkockákkal, a tárgyakban való gondolkodás művészete volt.
Ezt a módszert a dokumentumfilmes Dziga Vertov teremtette meg.
Dziga Vertov embereket gyűjtött maga köré, hűséges híveket, akik nem pártoltak el mellőle sem a győzelmek, sem a mellőzöttség hosszú esztendei során.


(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re!)

Szibériai filmregény (1)

VALENTYIN JEZSOV-
ANDREJ MIHALKOV-KONCSALOVSZKIJ
Szibériáda
(Részlet)

Jelenet a Szibériáda c. filmből

A tajgán át, a távolba vezető Afonyin úton keresztül, egy kis ösvényen a falu felé lovagolt Pjotr és Szpiridon Szolomin. Szép szál, erős legény mindkettő. Két, hatalmas bálákkal felmálházott lovat vezettek kantárszáron maguk mögött.
Szolominék házától nem messze frissen gyalult szálfákból vadonatúj, magas épületet húztak fel.
Jermolaj, az ács, fiával, Filjával, egy erőtől duzzadó húsz esztendő körüli deli legénnyel a utolsó koszorúfát illesztette a helyére. Mindketten vörös hajúak, rögtön tudni lehetett, hogy ők is Szolominok.
Odamegy Jerofej Szolomin és kritikus szemmel nézegeti a házat.


—  No, Jerofej Palics, vedd át a munkát! — kiáltott le neki a magasból Jermolaj. — Készítheted a veder bort!


—  Már vár benneteket! — válaszolt rá Jerofej, körüljárta az épületet, ujjával megpiszkálta az illesztést és a fejét csóválta. — Mennyi munka lesz még itt! Tömíteni kell, feltenni a tetőt! Na, de majd megjönnek a gyerekeim, megcsinálják. Veletek meg mindjárt elszámolok. 


Jermolaj lejött a magasból.
Filja fent maradt, a szekercéje csattogott, még valamit igazított. Jerofej a papírpénzt nyálazta.


—  Remekül megépítettük ezt a házat, mintha csak magunknak csináltuk volna! — dicsérte munkáját a fürge, zömök Jermolaj. — Ne sajnáld tőlünk, toldd meg még néhány piros bankóval.
—  Félek, hogy szörnyen meggazdagodnátok — mosolygott Jerofej.  —  Még ellustultok.
—  Hát bizony, ilyen mesebeli házikóba fiatal asszonnyal kellene élni-éldegélni! — sóhajtott Jermolaj.
—  Fiatal asszonynak építtetjük is! — vágta rá Jerofej.
—  Talán bizony férjhez adod Klavkát ? Mi tagadás, már itt lenne az ideje, még vénlány marad! 
Jerofej tagadóan intett.
—  Násztyenka számára építtettem.


Fent a magasban Filja abbahagyta a faragást, mozdulatlanul figyelt.
—  Nem korai az még?... — motyogta zavartan Jermolaj fiára pillantva.
—  Én még szívesen várnék, de félek, hogy Usztyuzsanyin Kolka meg Násztyenka nem várnak... Érzem én, hogy nagyon türelmetlenek.


Filja könnyedén leugrott az épület tetejéről a földre.
—  És velem mi lesz, Jerofej bácsi? — kérdezte csendesen.
—  Mit akarsz?
Filja az apjához fordult.
—  Papa, de hiszen megígérte nekünk!
—  Úgy bizony, Jerofej! - kapott észbe Jermolaj. - Megígérted, ráveszed Nasztaszját, hogy menjen hozzá Filjához!
—  De hiszen meg is próbáltam én ezt, Jermolaj, de nem sikerült.
– És kinek adod a lányodat?! — Jermolaj bánatosan legyintett. — Eh! Hiszen az Usztyuzsánok mind léhák! Semmirekellők!
– A te Filjád természetesen sokkal inkább kedvemre való lenne, mint ez a Nyikolaj Usztyuzsanyin. Meg aztán még a nevünk is egy. 
– Hát igen, a nevünk egy - jegyezte meg komoran Fiija. - Csak valahogy mindig úgy esik, hogy mi dolgozunk nálatok, és nem ti nálunk! 
– Filja, elhallgass! - kiáltott rá Jermolaj.
Jerofej jóakaratúan mosolygott, majd nagyot sóhajtott:
– Mit tehetnék, Filja, hiszen te is ismered az én Násztyámat. Nem őt választják, hanem ő választ a maga kedvére!
– Ha tudtam volna, nem kezdtem volna a házépítésbe - jegyezte meg komoran Filja. – De hiszen éppen azért hallgattam a dologról — somolygott elégedetten Jerofej. – Jól van — sóhajtott nagyot Filja. — Még nem volt meg az esküvő! És Filja roppant erővel belevágta a szekercéjét a ház falába. A szekerce feje feléig beleszaladt a friss gyantás szálfába. Filja megindult át az udvaron, félrerúgva az aranyszínű faforgácsot.


-  Filja, gyere vissza! — parancsolt rá Jermolaj élesen.


Odafutott a mélyen bevágódott szekercéhez, megpróbálta kirántani a fából, aztán teljes erővel belekapaszkodott a nyelébe, és kalimpáló lábbal, tehetetlenül lógott rajta. Jerofej helytelenítőn csóválta a fejét, miközben Filja után nézett. Filja elment, hátra sem pillantott.


*
Jerofej belépett a házába, nagyot kiáltott:
-  Násztyka! Filja Szolomin nem hagy békén! Mégiscsak gondolkozz a dolgon! 
Nem kapott választ.
-  Násztya... — szólította Jerofej.
-  No? — hallatszott Násztya mély, búgó hangja a tisztaszobából.
-  Gyere már ki!


A kartonfüggöny mögül kilépett Násztya Szolomina, akiből mostanra vörös hajú, zöld szemű, tizenkilenc esztendős virágzó szép lány lett, arcán aranyos kis szeplőkkel. Olyan magasan álló, duzzadó kis keblekkel, hogy még egy pénzdarab is megállna rajta, kezében frissen tisztított karabélyt tartott.


-  Filja Szolomin... — kezdte újból Jerofej.
-  Hallottam - szakította félbe Násztya, a karabély závárzatát ellenőrizve. - És még mit akarsz?
-  Semmit - felelte zavartan Jerofej és leült a lócára.


Násztya letette a karabélyt az asztalra, kiment a konyhába, behozott onnan egy tarisznyát és kezdte belerakni az asztalra kikészített elemózsiát.


-  Az erdőbe készülsz Kolkához? - kérdezte Jerofej.
-  Oda!
-  Csak aztán vigyázzatok magatokra ott kint az erdőben — kezdte volna nagy szigorúan Jerofej, de Násztya csak egy pillantást vetett rá a sűrű szempillái alól, és apjának torkán akadt a szó, szaporán pislogott, majd kezét a szívére téve kérlelni kezdte: - Isten nevére kérlek, Násztyenka, bírjátok ki az esküvőig, mert én aztán csak tudom: az Usztyuzsánok mind nagyon fürge gyerekek!


-  Apám - mosolygott elnézően Násztya -, ne bánts meg engem. Hova tetted a töltényeket? 
– Kint vannak a pitvarban, a festett ládában.


Ekkor az udvaron nagy örömmel felugattak, felnyüszítettek a kutyák. Csikorgott a kinyíló kapu. Jerofej az ablakhoz ugrott.


– Hát ez meg mit jelent? Visszajöttek a fiúk! –  És ijedten keresztet vetett.


Pjotr és Szpiridon Szolomin belovagolt az udvarra, maguk után vezették a felmálházott lovakat. Amikor meglátták őket, a többi Szolomin is kiszaladt az udvarra. Körülvették a városból hazatérteket. Mind összefutottak, csupa vörös hajú: férfiak, nők, gyerekek, menyek, vők, unokák.


—  Mi történt? — kérdezte Jerofej. Pjotr letörölte arcáról a verítéket.
—  Nagy a baj, apám! Forradalom van nálunk!
—  Micsoda?
—  Forradalom.
—  Hogy az ördög vinne el, mindig csak ugyanazt hajtogatod. Értelmesen beszélj!
—  Fellázadt a nép. A kereskedők mind szétfutottak. Az üzletek zárva. Nem lehet kereskedni.
—  És mit csinál a cár?
Szpiridon nagy örömmel szólt bele a beszélgetésbe és megmagyarázta:
—  Nincs már cár!
Jerofej ijedten keresztet vetett.
—  Hogyan? És mióta nincs?
Pjotr úgy összeszorította a fogát, hogy az izmok csak úgy kidagadtak az arcán.
—  Hát elég régóta. Már vagy három esztendeje, hogy elkergették, mert hogy forradalom van! A tajgában is mindenütt csak lövöldöznek. Mindenki atamánnak érzi magát! Nem is tudom, hogyan sikerült épségben elvinni az irhánkat! Azt gondoltuk, mind elveszik tőlünk a szőrmét, minket meg elintéznek...


Jerofej csak a fejét csóválta.
—  Hát így vagyunk...


Anyjuk, Darja gondterhelten szorította össze ajkát.
—  Hogy fogjuk most férjhez adni Násztyát? Ezer rubelt ígértünk vele... Jerofej csak legyintett.
—  Az nem számít... Nyikolaj így is elveszi. Az Usztyuzsánok szegények, mint a templom egere! Építettünk nekik házat, majd még adunk cobolyprémet is...
A tornácon útra készen ott állt Násztya, kezében karabéllyal, vállán tarisznyával. Jerofej döntött.
—  A kaput bezárjuk! Így lesz!
Szpiridon az apjához hajolt és izgatottan kezdte:
—  Apám, most kellene gyorsan visszamenni a városba! De áru nélkül!
—  Ugyan minek?
—  Amíg az a felfordulás tart, talán lehetne valamit szerezni! Jerofej gúnyosan nézett végig rajta:
—  Persze hogy lehetne. Egy golyót a fejedbe... — Parancsolóan: — Egy szót se többet! Megtiltok minden utat a városba! És senkinek egy szót se semmiről! A városba eddig is csak mi jártunk. Három esztendeje nem hallottunk róla és még tíz esztendeig megleszünk, elélhetünk enélkül a forradalom nélkül, ha tartani tudjuk a szánkat! A forradalom olyan, akár a zápor: ott esett az eső, de bennünket lehet hogy elkerül...

Tajgai történet

TAMARA PONOMARJOVA
Kurosawa Akira és a Derszu Uzala

Derszu Uzala Kurosawa filmjében

Még a filmművészeti főiskola végzős hallgatója voltam, amikor a világ filmművészetének java termésével ismerkedve alkalmam volt megnézni Kurosawa Akira Dodeskaden című filmjét. Emlékszem: a vetítőterem közönsége lélegzet-visszafojtva figyelt, s amikor a film véget ért, sokáig nem csitult a taps, pedig a diákok nemigen szeretnek dicsérni.


1971-ben, amikor a moszkvai filmfesztiválon Kurosawa filmje megkapta az egyik fődíjat, egy interjúban a művész megjegyezte, hogy szívesen rendezne a Szovjetunióban.


Kurosawa Akira üstökösként tűnt fel a japán filmművészet világában. Tokióban született, kereskedelmet, majd festészetet tanult. Huszonöt éves volt, amikor kapcsolatba került a filmmel. Azóta társául szegődött a siker, neve állandóan szerepel a világsajtó hasábjain.


Filmjei a legapróbb részletekig átgondolt, tudatos és egyszersmind ösztönös alkotások, melyek a japán nemzeti hagyományokra épülnek. Kurosawa Akirát egyaránt érdekli a múlt és a jelen, művészetében a régi idők szenvedései eltéphetetlenül összeforrnak korunk naponta jelentkező problémáival. A Kurosawa-filmek útkeresésének legfőbb próbaköve az igazság. A szovjet filmművészetben leginkább Vaszilij Suksin hasonlítható hozzá.


Közismert: az igazi tehetséget csak bizonyos idő elmúltával tudjuk méltóképpen értékelni. S ez fokozottan így van a nagy műalkotások esetében, amelyeket a kortársak ritkán fognak fel és értenek meg teljes egészükben. Mindenki csak a tehetség egy-egy, hozzá közelálló oldalát érti, de valódi nagyságához nem képes fölérni. Kurosawa Akira korunk egyik legnagyobb művésze, alkotásait az idő igazolta, jelentőségét világszerte elismerik.


A japán rendező lankadatlanul dolgozik, gyakran visszatér kiválasztott témájához, az őt érdeklő alapanyaghoz, filozófiai mélységű gondolatokhoz. S minden változatban továbbfejleszti az előzőt, az emberi élet és a társadalmi fejlődés új oldalait tárja fel.


A Testőr és a Titkos erőd című filmjeiben, ezekben a kegyetlen és szomorú művekben a háború borzalmai, a véres szamuráj-szokások ellen tiltakozik Kurosawa. A Félelemben élni dühödt tiltakozás az atomfegyver ellen, és szenvedélyes békefelhívás a film nyelvén. Kurosawa lelkében kitörölhetetlen nyomot hagyott Hirosima és Nagaszaki tragédiája, nem tudott megnyugodni, nem tudott napirendre térni fölötte, nem tudja elfelejteni népe és más népek szenvedését, bánatát.


A hagyományos japán filmművészetet két irányzatra osztják: az egyik történeti, a másik mai témákat dolgoz fel. Kurosawa a történelmi filmekben modern problematikát szólaltat meg, a máról szóló alkotásokban pedig meglátja a történelmi hagyományok fejlődését. Filmdrámái, például az Élni (Ikiru), A gonosz jól alszik, és az Eg és föld között a kapitalista társadalmat bírálják, ahol gyakran elfelejtik, hogy az ember nem születik rossznak, hanem körülményei teszik azzá.


A Kurosawa-filmek cselekménye dinamikus, megoldásai művésziek, figurái életteliek s egyúttal eredetiek, bár gyakran magányosak és harcuk kudarcra van ítélve. Kiemelkedő sikert hozott Kurosawa számára az 1951-es velencei filmfesztivál, ahol A vihar kapujában című rendezése nagydíjat nyert. A film forgatókönyve az egyik legintellektuálisabb japán író, Akutaga wa Ryunosuke két novellájából készült; a felkelő nap országának két nagy művésze közös nyelvet talált a modern filmben.


Kurosawa Akira megismerkedett az orosz irodalommal is — különösen Dosztojevszkij és Gorkij keltette fel a figyelmét. Japánban éppen ebben az időben vált igazán népszerűvé az orosz irodalom: Dosztojevszkijon és Gorkijon kívül sokan olvasták Csehov és Tolsztoj műveit is. Kurosawa két klasszikus orosz irodalmi mű filmváltozatát is elkészítette: Dosztojevszkijtől A félkegyelműt és Gorkijtól az Éjjeli menedékhelyet. Művészi képzeletét az angol klasszikusok is foglalkoztatták: Shakespeare Macbethjét japán környezetbe helyezve filmesítette meg (A véres trón). 1965-ben befejezte Rőtszakállú című alkotását, amelyet azóta világszerte nagy sikerrel vetítettek.


Eszményeit azonban nem a középkori életben, a véres csatákban, szamuráj-harcokban kereste Kurosawa, hanem olyan művekben, melyek az emberi személyiség alapját, a humanizmus elveit igazolják, mindazt, ami lehetővé teszi, hogy az ember és éltető közege harmonikusan fejlődjék. A világirodalom klasszikus alkotásaiban éppen a nagyszerű és a magasztos ragadta meg Kurosawa Akirát, ezek ugyanis olyan erkölcsi erőt jelentenek, melyek nagy hatással vannak az emberi kapcsolatokra, az ember szellemi világára. Az életben és a művészetben egyaránt nagy jelentősége van a kölcsönös megértésnek és a jóságnak — Kurosawa gondolatait és művészi tehetségét éppen ezek a tényezők foglalkoztatják. Műveiből megítélhetjük, hogy Kurosawa jelentős művész, aki ötvözni tudja az esztétikumot a filozófiával, a japán nép kulturális hagyományait a saját művészi elképzeléseivel. Érző szíve együtt dobban a nagyvilág bármely sarkában feljajduló fájdalommal. Kurosawa Akira művészetének éppen ezek a sajátságai vívták ki az elismerést, amikor a Dodeskaden elnyerte a moszkvai nemzetközi filmfesztivál nagydíját. A film kirobbanó sikeréről sokat írtak mind szovjet, mind más országbeli filmkritikusok. S bár a művön erősen érződött Gorkij Éjjeli menedékhelyének hatása, a Dodeskaden mégis ízig-vérig japán alkotás, amely híven ábrázolja a szigetország legelesettebb embereinek életét, és az érzések leplezetlen kitárulkozásával döbbenti meg a nézőt.


Körülbelül ennyit tudtam Kurosawáról, amikor az újságokban azt olvastam, hogy filmet akar készíteni Derszu Uzala címmel. Ez pedig azt jelentette, hogy Moszkvába jön, s talán meg is ismerkedhetem vele.


A Moszfilm Stúdióban a Derszu Uzala produkció kapott egy szobát. Itt minden a filmet szolgálta. Vitrinek álltak egymás mellett, bennük tájfotók, a Távol-Kelet őslakosairól készült felvételek — valamennyi Arszenyev idejét, a Csendes-óceán partvidékének, a Primorjénak akkori életét, szokásait idézte. A többi vitrinben a filmhez készült, szín és tartalom szempontjából egyaránt szokatlan vázlatok sorakoztak. Az asztalokon távol-keleti múzeumokból származó albumok hevertek fegyvereket, ruhákat, magát Arszenyevet és Derszu Uzalát ábrázoló fényképekkel.


A forgatókönyvet Arszenyev orosz író Derszu Uzala című regényéből Jurij Nagibin készítette. Kurosawával azután sikerült találkoznom, amikor az előkészületi munka már befejeződött, és már kiosztották a szerepeket is. Kurosawa nemrég tért vissza a Távol-Keletről, ahol aztán a film legnagyobb részét forgatták. Lelkes, megnyerő külsejű ember ült velem szemben. Kezét összefűzte a térdén. Olyan volt, mint a vihar közeledtét érző tengerész. Elnézett az őt körülvevő emberek mellett, mintha látott volna valamit mögöttük, ami úgy jelent meg a számára, akár a bűvös írás a varázsló szeme előtt. Ez izgalmat, lelkesedést, tiszteletet ébresztett iránta.


Megkérdeztem: mi késztette arra, hogy filmre vigye a Derszu Uzalát?


„Harminc évvel ezelőtt olvastam először Arszenyev könyvét — felelte. — Már akkor megszerettem Derszut, és szerettem volna filmet csinálni róla. Örülök, hogy harminc év elmúltával végül is teljesül ez a vágyam. Derszu harmóniában él a természettel, és a ma emberének tanulnia kell tőle: hogyan lehet élni a természetben. Filmem erről szól."


Az a kérdés is izgatott: mi újat mondhat ez a rendezés a mai néző számára, hiszen Kurosawa filmjeiben általában korunk legaktuálisabb kérdéseihez szól hozzá.


„Hogyan értelmezi a ma embere ezt a szót: természet? — felelt kérdéssel Kurosawa. — Civilizációban élünk, valaha azonban az ember nagyon egyszerűen élt természetes környezetében. Manapság egy kicsit lefitymáljuk a természetet, s ezért is jelentkezett számtalan különféle probléma, közöttük például a környezetszennyezés. Filmemben nemcsak erről szólok. A lényeg az, hogy az embernek jobban kell vigyáznia a természetre, mivel ő is annak egy része. Derszu bölcs gondolatai a természetről sok tanulsággal szolgálhatnak a modern ember számára."


A Derszu Uzalát tehetséges stáb készítette: Kurosawának Kavasaki Tomotsu segédrendező és Nakai Asakazu operatőr volt a társa. A címszerepet Makszim Munzuk tuvai színész alakította, a díszletterveket Jurij Raksa Komszomol-díjas szovjet díszlettervező készítette. Jurij Raksa, akinek vázlatai rendkívül tetszettek nekem, a következőket mondta munkájáról és Kurosawáról:


„Amikor felajánlják, hogy tervezzek díszleteket egy filmhez, először természetesen megismerkedem a forgatókönyvvel, és csak azután döntök, vállalom-e a munkát. Most azonban elég volt meghallanom Kurosawa nevét: számos filmjét láttam, ismerem és szeretem a művészetét. S ami fő: egyik legkedvesebb gyermekkori olvasmányom hőseiről készül ez a film! Kurosawa e művében olyasmi is lesz, ami kevés filmben fordul elő — minden évszak megjelenik benne. Először a tavasz, majd a nyár, az ősz, s végül a tél. Az egész film a természetben készül, nyolcvanöt százaléka a tajgában, ott forgatják, ahol Arszenyev valóban járt. Arszenyev emlékét ma is tisztelik a Primorje vidékén, több helyen szobrot is állítottak neki, sőt megjelölték azokat a helyeket, ahol egykor táborozott".


Jurij Raksa titokban azt is remélte, hogy sikerül majd lefestenie Kurosawát. Amikor beszéltünk, addigra már a mű témája is megszületett benne, kialakult a kompozíció terve.


Az egyik távol-keleti múzeum számára a művész megfestette Derszu Uzala alakját. Magam előtt látom a zseny-seny (az életgyökér) fölé hajoló öregembert, ahogy kezével óvja a növényt a leselkedő veszély ellen. S ebben az új Kurosawa-film mondanivalójának jelképes megfogalmazását látom. A Föld sorsát: jelenét és jövőjét az ember tartja kezében.


Jurij Raksa vázlatait nézve akarva-akaratlanul az jut eszünkbe, hogy Kurosawa Akira nemhiába tanult fiatal korában festeni. Jól választott, amikor díszlettervezőt keresett a Derszu Uzalához: Raksának minden vázlata teljes értékű műalkotás.


A film persze Arszenyev könyvét szólaltatja meg képi nyelven, de úgy, ahogy azt Kurosawa látja. A téma a filozófiai problémák szintjére emelkedett, korunk kérdései szólalnak meg benne. Fő mondanivalója az ember és a természet egysége, kapcsolata. Ez a probléma egyaránt foglalkoztatja a japán és a szovjet embereket, egyaránt érthető számukra. S nem véletlen, hogy a film sikert aratott mind a Szovjetunióban, mind Japánban és más országokban.


Egy híres japán regényíró mondta egykor: „A művészetért akár az életünket is fel kell tudnunk áldozni". Kurosawa Akira is ezt vallja, s mi több: másképp nem is tud élni.

RADOS PÉTER ANDRÁS fordítása

A film két, 1-1 órás részei (angol felirattal) megtekinthetők itt:

Derszu Uzala 1. rész

Derszu Uzala 2. rész

Néhány szó Arszenyevről, 
a film alapjául szolgáló könyv szerzőjéről


Vlagyimir Klavgyijevics Arszenyev nem élt hiába: fennmaradt utána egy nemzedékektől és nációktól függetlenül népszerű kalandos útleírás, amelynek ő az egyik főhőse és szerzője, ugyanakkor a nevét viseli a XIX. század végén alapított munkásváros, amelyben ő 1912-ben fordult meg s amelynek sorsában fontos szerepet játszott. Sőt, 1972-ben szobrot is állított neki Arszenyev főterén a derék helikopter és hajógyári lakosság. 


A könyv ama élet írta ritka alkotások közé tartozik, amelyről azt szoktuk mondani, hogy minden szava igaz, és mégis a lehető leghitelesebb irodalom. Az útinapló tulajdonképpen a maga korában híres geográfus, térképész katonatiszt expedíciós feljegyzésein alapul, amikor éveken át hűségesen elkísérte távolkeleti útjaira egy furcsa nevű nanáj vadász. Bajtársi kapcsolatuk titka a tanult városi szakember és a természet nevelte, ösztönös intelligenciájú erdőlakó megindító szimbiózisa és egymásra utaltsága a szibériai tajga beláthatatlan veszélyekkel terhes világában. A könyv a halhatatlan barátság kalandos története, és ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/2. sz., 183-185. oldalak)