Miért maradt befejezetlenül a Holt lelkek ?

VIKTOR SKLOVSZKIJ: 
Az elmaradt fejezetekről

Lehetetlen próbálkozás bemutatni az egész orosz irodalmat, túlságosan nagy falat volna; de mintha kifelejtettem volna a legeslegfontosabbat.
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
A fát kivágják, leúsztatják a folyókon — ez alatt a fa nedvei kiáznak, helyükbe víz kerül.
A víz később könnyebben távozik a fa szervezetéből.
Később a fát méret szerint osztályozzák.
Máglyákat raknak belőle, nem azért, hogy elégessék, hanem hogy kiszárítsák.
Aztán a fát felfűrészelik.
Újra szárítják.
Aztán összeillesztik.
Így keletkeznek a szerkezetek elemei.
Aztán szárítják; aztán alakítják; gyalulják; impregnálják.
Újra szárítják.
Aztán valamilyen tárgyat hoznak létre belőle; a régi időkben ez a tárgy hajó volt; legalábbis sokszor hajó volt. A hajó járta a vizeket, közben öregedett. Kivontatták a partra. Kiszárították.
Aztán szétfűrészelték.
Az öreg fregattokból bútort készítettek.
A jó öreg Angliában azt is tudni lehetett, melyik hadihajóból készült a karosszék, amelyben kiharcolt helye biztos tudatában üldögél az ember.
De a fa valamennyi állapota közül, élete és halála összes formái közül a legszebb: a növekedés.
A szél hajlongatja, szárítja, alakítja a fát, a fa virágzik.
Puskin a legnagyobb faóriás, a költészet erdejének igazi ura volt.
Az általa teremtett erdő halhatatlan.
Puskin megőrizte följegyzéseit, és nem változtatott rajtuk; ezek a följegyzések továbbérlelődtek, később új ellentmondásokkal gazdagodva belekerültek valamilyen építménybe. Nem csak ő volt ilyen.
Az Anyegint is
a Kreutzer szonátát is
ellentmondásai éltetik — amiként az eleven fát élteti a föld, a szél és a nap.
Hlebnyikovról mesélték nekem a következőt: egyszer tüzet rakott a sztyeppén; a papír, amit feltüzelt, vidáman égett.
Velemir azért égette el kéziratait, hogy minél tovább jól érezze magát.
A be nem fejezett művekben láng lappang, be kell fejezni őket, mert így még nem művek.
Pontosabban: más művek, a jövő művei.
Majakovszkij hét végén kitakarította a zsebeit — már beszéltem erről vagy még beszélek róla, ez nem fontos —, kitakarította a zsebeit, és elégette a piszkozatait — hogy később összeforrjanak.
Nagyszerű költői emlékezete volt.
Az összkiadásoknál igyekeznek — legalábbis néha — igyekeznek összerakni, összeszerelni a már megalkotott műveket; eközben félretolnak, háttérbe szorítanak valóban kincset érő dolgokat.
Hlebnyikov, amikor nevét még nem sokan ismerték, amikor még nem ismerte mindenki, Pjatyigorszk környékén lakott valami kis falucskában.
A faluban távirda is volt, Hlebnyikov beállt ide őrnek. A távirdában az események, okmányok regisztrálására, bejegyzésére könyvet vezettek.
Hlebnyikov rendszeresen rongálta ezt a könyvet: nem volt mire írnia, ő viszont tudta, amit tudott.
A fragmentumokat forrongó, még le nem ülepedett állapotukban írta be ebbe a könyvbe.
Ezeket meg kell őrizni.
Még ha az archívumaink túl is vannak tömve.
Ezek az archívumok gyakran homokkal vannak tömve. Vajon ez az az anyag, amire bolygónknak szüksége van?
Nos, az olyan följegyzéseket, amikben a születendő jövő tapintható, hozzá szokták csapni az összes művekhez; nem tudván mihez kezdeni velük; mintha valami isten tudja mikor, hol, ki által megszabott normát akarnának túlteljesíteni.
Talán nem egészen érthető, amit mondok.
Tolsztoj azt mondta: minél mélyebbre ásunk, annál érthetőbbek lesznek a dolgok.
Érthetőbbé, az oroszoknak is, a németeknek is, a jövőnek is.
Ezt Dosztojevszkijről mondta.
A fragmentum, amit alább olvashatnak, rövid följegyzés — úgy adom át Önöknek, ahogy a fuvaros a meghozott fát.
Ez a töredék a piszkozatok közül van kiszakítva.
De mégsem.
Az éjszakától lett elorozva. Elragadva.
Az összkiadás szerkesztői nem tudják, hová illesszék.
A drágakövek léteznek akkor is, ha nincsenek egybegyűjtve, bár meg kell csiszolni őket, a szilánkokat pedig fémmegmunkálásra használják.
Íme a nagy Gogol szövege: eskü az eljövendő beteljesülésre; vállalja az áldozatos munkát, hogy betetőzhesse, amit addig írt.
Akárcsak Puskin verse, A próféta.
Ami előtt fejet hajtott Dosztojevszkij,
Tudott olvasni.
A vers mintha az erősebbnek a gyenge, a megcsúfolt, a csaknem elpusztított áldozat elleni támadásáról szólna.
De nem.
A világ életében, sőt a fa életében, a próza és a vers életében is ez csupán a beteljesülés stádiuma.

Mélyen mellembe hasított, 
S a kebel tátongó sebébe, 
Még lüktető szívem helyére 
Eleven parazsat dugott...
(Szabó Lőrinc fordítása)

Így épül a vers.
S így tartják a teremtő mozzanatok az egész építményt.
A teremtés nagyon nehéz.
Nem szabad siettetni.
Milyen nagyszerűek Puskin följegyzései.
Piszkozatai.
Milyen forrók Tolsztoj naplóbeli szenvedései.
Most bemutatok Önöknek egy kis darab Gogol-prózát.
Mintha kitépték volna valahonnan.
De úgy van leírva benne a világ, amilyennek még senki sem látta.
Hatalmas, fölfedezetlen térségek bejárata.
Én egy kissé megnyitom az ajtót.
Hogy beléphessenek.

„Nagyszerű, ünnepélyes perc.
Istenem, hogy összecsapnak, összetorlódnak körülötte az eltérő érzések hullámai. Nem, ez nem ábránd. Ez ama végzetes, elkerülhetetlen határvonal emlék és remény között... Már eltűntek az emlékek, messze szállnak, már kezd fölébük kerekedni a remény. Lábam alatt ott zúg a múltam; fejem fölött a ködön átdereng a kifürkészhetetlen jövő. Hozzád könyörgök, lelkem éltetője, Geniusom! Ó, ne rejtőzködj előlem! Virrassz fölöttem e percben, s ne távozz tőlem a közelgő ígéretes esztendőben. Milyen is leszel, jövőm? Csillogó-e, tág horizontú-e, nagy tettek forronganak-e mélyedben, vagy... Ó légy csillogó! Légy tevékeny, teljék minden perced munkában és nyugalomban! Miért állsz ilyen titokzatosan előttem, 1834-es esztendő? Légy te is védőangyalom. Ha a lustaság és az érzéketlenség akár csak rövid időre is meg találna érinteni — ó, rázz fel akkor! ne hagyd, hogy úrrá legyenek rajtam! A te sokatmondó (sokat ígérő; bizonytalan olvasat — V. S.) számaid szüntelen itt kísértsenek, mint nem csituló óraütés, mint maga a lelkiismeret: minden számjegyed vészharangnál hangosabban zúgjon fülembe! Mint galvánvessző, rántsa össze egész testemet! [Hlebnyikov hangját vélem hallani — a számról és az évről V. S.] Titokzatos, kifürkészhetetlen 1834-es esztendő! Hol írom nagy műveimet, amikkel emlékezetessé teszlek? Vajon itt-e, az egymásra dobált házak, zörgő utcák szatócskodó forgatagában, a módi, a parádé, a hivatalnokok, a vad északi éjszakák, a fény és a sekélyes szín-telenség eme förtelmes halmazában (ez a Pétervári elbeszélések városa — V. S.)? Vagy az ígéret földjén, az én ősi gyönyörű városomban, Kijevben, melyet gyümölcstől roskadozó kertek koszorúznak, amely fölé az én gyönyörű, csodálatos déli égboltom borul, s ahol részegítők az éjszakák, bozót borítja a harmonikus szakadékoktól szabdalt hegyeket, melyeknek lábait az én tiszta és gyorsvizű folyom, az én Dnyeperem nyaldossa — Ott írok-e majd? — Ó!... Nem tudom, hogyan szólítsalak, Geniusom! Te, aki rnár bölcsőm körül ott lebegtél, dallamos énekkel töltve meg fülem, s aki mindmáig oly furcsa, megmagyarázhatatlan gondolatokat ébresztettél, oly határtalan, részegítő ábrándokat neveltél bennem! Ó tekints le rám! Vesd rám, gyönyörűm, égi (tiszta — V. S.) szemedet. Térden állok. Letérdelek. A lábad elé borulok! Ó, ne távozz mellőlem! Maradj velem a földön... szépséges fivérem! Tettekre készülök... Tettekre. Az élet csak úgy buzog bennem. Műveim telve lesznek ihlettel. Fölöttük ott lebeg majd az elérhetetlen Istenség. Tettre föl... Ó, csókolj meg, és add rám áldásod!"

A gondolkodó Gogol, gondolom, úgy fordul „Geniusához", mint ami az embertől függetlenül létezik.
Mint Puskin Prófétája.
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
Műveit lefordította Viardot, Turgenyev barátja és asszonya.
Olyasmiket írtak Gogolról, hogy ez az ember falusi együgyű flótásokról beszél, méghozzá oroszokról. S „ez mindig érdekelte a francia olvasóközönséget".
Aztán a közelmúltban újra lefordították.
Én nem láttam ezt az egészen új kiadást.
Azt tudom, hogy jeles mai művészek készítettek illusztrációkat hozzá.
Gogol döbbenetes.
Megdöbbenti az olvasót; „ez nem arany, ez jáspis".
Rendkívül tömör, mintha maga a természet szülte volna, hasonlíthatatlan rajzú — saját világa van.
Gogol feltűnése nagyon szerves jelenség.
Egy nagy költészetet követően jelent meg.
Olyan ember, olyan emberek felbukkanása után, akikről azt lehet mondani: nem koruk hősei.
Ezeknek az embereknek mintha szűk lett volna a koruk.
Ezt tudta a fényességes Puskin.
Megtudta Lermontov.
Tudta Gogol.
Gogolnál a környezet sohasem a hős mellett van, hanem a hős mögött — de olyan súlya van és olyan pontos, hogy úgy érezzük, ott van a hős körül, előtte is, mögötte is.
Látásmódjának ez még feldolgozatlan kincse.
A Nyevszkij proszpekt nem afféle háttér a hősök mögött, nem puszta háttere a szegény embernek, akinek nincs ruhája, hogy a nemes emberekre hasonlíthatna, nem puszta háttere a furcsa nevű hivatalnoknak, Akakij Akakijevicsnek.
Akakij Akakijevics — a nagy alázatos; a szent Akakij is ezzel vált ki a sok szent közül.
A sztarec, az ő lelki atyja, megkínozta szótlan alárendeltjét.
Amikor Akakij meghalt, s eltemették, a sztarec fentről így szólt a halotthoz:
—  Nos, hogy fekszel ott, Akakij? 
S a halott így válaszolt:
—  Boldogok a lelki szegények, meglátják az istent.
Akakij Akakijevics, végsőket lehelvén, fölkelt sírjából, és lerángatta az emberekről a bundájukat, és szitkozódott, mint egy kocsis.
Nem sikerült eltiporni.
Élt, amiképp a letiport rozs, amely okvetlenül talpra fog állni.
Talpra is állt, Dosztojevszkijnél.
Popriscsin kikiáltotta magát spanyol királynak, mert Spanyolországban nem volt király, és a trónkövetelők közt zavaros viszály dúlt; ennek az embernek, akit a lakájok saját szelencéjükből kínáltak tubákkal, ennek az embernek, akinek haj helyett szénaboglya volt a fején, ennek az embernek nem jutott hely a földön.
Ez az ember beleszeretett a főnöke lányába.
Ő volt a legszerencsétlenebb regényhős.
Hlesztakovot leitatták; mikor kijózanodott, elfogta a vágy, hogy odaálljon még valaki elé, mint valami széttárt szárnyú nagy kakas a tyúk elé.
Eltáncol egy pas de trois-t. Kénytelen egyidejűleg szerelmet vallani a leánynak és az anyjának, és mind a kettő igent mond neki.
Valójában egyik sem létezik, mindkettő csak a füst árnyéka.
Az emberek értelmetlen magatartása, félelme, az, hogy nem tudnak mást lepénzelni, abból fakad, hogy ők maguk lepénzelhetők.
Ezek egykezű emberek.
Másokat pedig rákényszerítenek, hogy alázatosak legyenek, pénzt adjanak, vesztegessenek.
Sokszor láttam az utakon forgószelet, olyan kis szürke tornyokat, amik úgy száguldanak, mint a nem létező boszorkányok.
A föld teremtette Shakespeare boszorkányait, a föld buborékait.
Hlesztakovot a fuldokló föld köhögte föl, amikor már alig bírt élni.
Hlesztakov nagyszerű a maga oktalanságában, s mire a trojkán sikerül elmenekülnie, az olvasó már megsajnálta.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Ember felvevőgéppel

Viktor Sklovszkij

VIKTOR SKLOVSZKIJ
Dziga Vertovról
(Rövidített szöveg)


NÉHÁNY SZÓ BEVEZETŐBEN


Antológia számára írok, és félek az ismétléstől. Ezért nem törekszem teljességre, ez amúgy is lehetetlen volna.
Kezdjük a közepén.
Nehéz az embernek elkötni emlékezete hajóját saját ifjúságának, nemzedéke ifjúságának kikötőjétől. Ködök és könyvek takarják el szeme elől azt az ifjúságot. Sokféle könyv, még több a köd... Távolít a szerzett tapasztalat, pedig épp a tapasztalat arra tanít, hogy a lényeget a részletek révén lehet visszaadni.
Egy alkalommal filmes ismerősöm, V. Jegorov bemutatta, hogyan lehet a filmvásznon ábrázolni a tengert, anélkül, hogy a műtermet telezsúfolnánk díszletekkel. Felállított egy fedélzetdarabot, mögé fekete bársonyt terített a padlóra, egy másik vég fekete bársonyból pedig körfüggönyt csinált. A padlót borító fekete bársonyszőnyegre kitett egy tál vizet. Aztán egy reflektor fénysugarát ráirányította a tálra. Jegorov állítása szerint a néző ebből a jelből mindent megért. Aztán megmutatták a felvételt. A vásznon éjszakai tengert láttam, a sötétben egyetlen fényfolt csillogott, vibrált, talán a felhők között átvilágító hold sugarában.
Tenger volt ez, s nem is akármilyen: éjszakai tenger.
A művészetben az igazságot csakis valamilyen alaposan átgondolt, szerencsés kézzel kifogott részlettel lehet visszaadni. Átgondolt, de nem kigondolt részlettel.
Tudott dolog, hogy Dziga Vertov eleinte Mihail Kolcov, a neves szovjet újságíró mellett dolgozott, az ő titkáraként került kapcsolatba a filmmel.
Kolcov bátor zsurnaliszta volt. Egy korabeli, úszótalp nélküli, megbízhatatlan repülőgépen elrepült Moszkvából Konstantinápolyba. Mikor megjegyeztem, hogy könnyen lezuhanhatott volna, azt válaszolta: az újságíró ne gondoljon erre. Az újságíró a cikkre gondoljon.
Dziga Vertov így ír visszaemlékezéseiben:
„1918-ban Mihail Kolcov hívott, menjek dolgozni a filmhez. Ez nem sokkal azután történt, hogy megjelent a moszkvai tanács határozata a filmvállalatok ellenőrzéséről, tehát abban az időszakban, mely a filmipar államosítását megelőzte. A Filmhét, vagyis a filmújság készítése volt a feladatunk. Néhány hónappal később Kolcov elvtárs más munkába fogott, és rám bízta a filmhíradó vezetését."
Képzeljük most el a húszas évek elejének Moszkváját. Rengeteg vörös téglaépület. Aranybetűs fekete cégtáblák. Sok templom. Macskaköves utcák. Az utcákon bérkocsisok. A Sztrasztnoj bulváron, a külső sávon egy alacsony, földszintes ház mellett ott lépked Mihail Kolcov.
Néhány esztendővel később ebben a házban tizenhat folyóirat szerkesztősége székel majd. A folyóiratokat ketten irányítják: Mihail Kolcov és Jefim Zozulja, egy régi újságíró, aki később öregemberként beállt a moszkvai népfelkelő csapatok közé, számos ütközetben vett részt, és végül vérmérgezésben halt meg; a vére öregebb volt, mint a szíve.
Bőrkabátos fiatalember jön, szemüvegben. Ez a divat, Harry Lloyd filmkomédiáiban láttuk először. A szemüveges fiatalember — Mihail Kolcov — végigmegy a Sztrasztnoj-kolostor vörös fala mentén. Ott áll Puskin, öntöttvas-köpenyébe burkolódzva, és a falat nézi magas talapzatáról. Az emlékmű akkor még a Tverszkoj bulváron állt. Puskintól jobbra: a régi templom. Puskin és a Sztrasztnoj-kolostor között villamosmegálló, villamosok csörömpölnek arra. A fekete sínek hosszan, élesen rajzolódnak ki a szürke kockaköveken. Kolcov kilép a bulvárra, végigmegy a templom mellett, aztán a régi házak mentén, elhalad a ház előtt, ahol Anna Kern lakott, és átvág egy átjáróházon.
A Malij Gnyezdnyikovszkij utcában volt a kertes Lianozov-villa. Az épület akkoriban egyemeletes volt (ma négyemeletes). A házban vetítőtermek. Akik itt ülnek, arra tették életüket, hogy átalakítják a filmművészetet.
Itt van a fiatal Dziga Vertov is. Már új művészet: a híradófilm, a dokumentumfilm megteremtéséről ábrándozik. Ezt a művészetet az újságírás tapasztalataiból kiindulva kell megteremteni.
Az újságnak megvan a maga szüzséje, mely az események, tények összeütköztetésén alapul. Ez a szüzsé véletlennek tűnik, de a nap feladatai diktálják.

Dziga Vertov

Az újság-montázs Vertov révén jutott be a szovjet filmkészítésbe. Újabb évtizedek múltán eljut majd a játékfilm-művészetbe is, Fellinihez, az Édes élet című filmbe, amelynek szüzséjében hírlapfotósok képviselik az újsághasábokat; ott rohangálnak fényképezőgépeikkel, hogy megörökítsék a nap szörnyűségeit; a bűnösöket üldöző fúriákra (eumeniszekre), a bosszúállás istennőire emlékeztetnek. A sors-istennők eme utódai most nem fáklyákkal, hanem villanófény-készülékekkel rohangálnak.
A szüzsé a művészetben: különféle formát öltő munka, melynek célja a tárgy lényegének feltárása, módja pedig kitalált vagy a történelemből vagy a ma krónikájából merített cselekményrészek szembeállítása.
Akkoriban a dokumentumfilm szempontjából szüzsének valamely tény rövid rögzítését nevezték, amelynek megvolt az eleje és a vége; ollóval kivágott szalagdarab volt ez, a képsor rendszerint a kamera ráközelítésével kezdődött, és elsötétedéssel ért véget.
Ilyen „szüzséket" kellett montírozgatnia újra élete utolsó esztendeiben Dziga Vertovnak. A Központi Dokumentumfilmstúdióban dolgozott. Az idő visszafelé ment számára.


A KOR DIVATJA ÉS A KOR MŰVÉSZETÉNEK TÖRVÉNYEI


Az első Dziga Vertov-felvételek. Fiatal, magabiztos, boldog ember, akit a kor sikerei éltetnek. Úgy érzi, hogy minden elölről kezdődik, s hogy a múlt mintha nem is létezett volna.
Annak a kornak megvoltak a maga divatjai.
Szergej Tretyjakov, a költő és drámaíró, furcsa bőrnyakkendőt viselt. Ez a szíjdarab nem is nyakkendő volt, hanem a nyakkendő puszta jele, idézőjelbe tett nyakkendő, s a kor iránytűje nem az állítás, hanem a tagadás felé mutatott.
Alekszej Gan, egy ma már elfelejtett teoretikus, egyenesen azt állította, hogy művészet mint olyan nem lesz többé, népünnepélyek és processziók foglalják el a helyüket, a menetek útjában barikádok fognak állni, a menet résztvevői szétrombolják ezeket a barikádokat, ezzel mintegy újraélve a részvételt a forradalomban.
Ez elejétől végig tévedés.
A forradalmárokra nem az a jellemző, hogy barikádokat rombolnak, ellenkezőleg, inkább az, hogy barikádokat emelnek, hogy megküzdhessenek a régi, erős renddel; a barikádok szétrombolásával inkább a rendőrség foglalkozik; ezenkívül ezt a trükköt vagy attrakciót csak egyetlenegyszer lehet felhasználni.
A forradalom korszaka a művészetben, úgy tűnt, nem állítással, hanem tagadással kezdődik. Lenin nagyon pontosan fogalmazta meg a Proletkultnak ezt a hibáját. A forradalom — mondta — nem tagadja a múltat, hanem megváltoztatja irányulását; a forradalom örököse mindannak, ami az életben és a művészetben nagyszerű volt.
Később a Lef — melynek Majakovszkij, Paszternak, Aszejev, Bábel is tagja volt — tagadta a művészetet, a nyomtatott verset, de a verset versben tagadta.
A fiatal Majakovszkij még a Lefet megelőző időben aláírt egy kiáltványt, mely azt javasolta, hogy Puskint le kell hajítani a jelenkor gőzhajójáról.
Évtizedek teltek el azóta. Gőzhajók már csak egészen eldugott folyócskákon úsznak, néha még a filmfelvételekhez is újakat kell csinálni. Az óceánok, tavak, nagy folyók vizét Diesel-, rakéta- és atommeghajtású hajók foglalták el. Puskin pedig él.
Tolsztoj a tagadásban egész az öntagadásig jutott, amikor kijelentette, hogy az igazi művészet szempontjából csupán két műve tekinthető értékesnek. „Emellett meg kell jegyeznem, hogy saját műveimet a rossz művészet körébe sorolom, kivéve az Isten látja az igazat című elbeszélést... és a Kaukázusi fogolyt". (Tolsztoj művei 9. kötet 547. 1.)
Így írt ez a nagy ember 1897-ben. Tagadta Szophoklészt, Euripidészt, Aiszkhüloszt, Arisztophanészt. A zeneirodalomból csupán néhány részletet volt hajlandó elismerni, de nagyon szerette Chopint.
A művészet, miközben halad előre, tagadja önmaga tagadását.
A reneszánsz művészete tagadta a középkor művészetét, s a gótikát egyszerűen barbárságnak tekintette. A francia művészet sokáig tagadta Shakespeare-t.
Mejerhold 1921-ben tagadta az egész klasszikus drámairodalmat. „Hol az a repertoár — írta —, amely nekiront az »értők« szűk körének, vérig sérti gőgös szokásait, és torkára forrasztja a szót az akadékoskodó kritikának? Hol az a repertoár, mely képes leküzdeni a leküzdhetetlen akadályokat? Hol a tragédia, mely a világot jelentő deszkákra hágva képes megváltoztatni évszázadok szokásait, erkölcseit és felfogását?"
A forradalom első esztendeinek művészete sokszor a paródiából és az excentrikus mutatványból élt.
Így haladtak a cirkusz felé, s a cirkuszon át a filmhez a FEKSZ-ek. (Egy  leningrádi  filmművész-csoport:   Grigorij   Kozincev és  mások   kísérleti   filmműhelyének   neve / Fabrika ekszcentricseszkovo aktyora).
Így parodizálta Eizenstein Osztrovszkijt. Így parodizálta a régi imákat a kolostor falára rótt feliratokban Jeszenyin, aki páratlanul tehetséges volt, s aki mélyen értette, s épp ezért vadul és teljesen tagadta a múltat.
Ebben a tagadásban benne volt a vallás tagadása, gyűlölete is, a vallásé, mely ebben a gyűlöletben tovább létezett.
A művészet rendkívül tömör, rendkívül erős. S nekünk a művészetben, a mai művészetben nem csak az ember sorsát kellett megoldanunk. Érzékeltetnünk kellett a világ új jelenségei által létrehozott feszültségek társadalmi erőterét is. A világ megteremtésének új módja a jelenségek, a gondolkozás összetettsége, a képkockákkal, a tárgyakban való gondolkodás művészete volt.
Ezt a módszert a dokumentumfilmes Dziga Vertov teremtette meg.
Dziga Vertov embereket gyűjtött maga köré, hűséges híveket, akik nem pártoltak el mellőle sem a győzelmek, sem a mellőzöttség hosszú esztendei során.


(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re!)