VIKTOR SKLOVSZKIJ:
Az elmaradt fejezetekről
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
A fát kivágják, leúsztatják a folyókon — ez alatt a fa nedvei kiáznak, helyükbe víz kerül.
A víz később könnyebben távozik a fa szervezetéből.
Később a fát méret szerint osztályozzák.
Máglyákat raknak belőle, nem azért, hogy elégessék, hanem hogy kiszárítsák.
Aztán a fát felfűrészelik.
Újra szárítják.
Aztán összeillesztik.
Így keletkeznek a szerkezetek elemei.
Aztán szárítják; aztán alakítják; gyalulják; impregnálják.
Újra szárítják.
Aztán valamilyen tárgyat hoznak létre belőle; a régi időkben ez a tárgy hajó volt; legalábbis sokszor hajó volt. A hajó járta a vizeket, közben öregedett. Kivontatták a partra. Kiszárították.
Aztán szétfűrészelték.
Az öreg fregattokból bútort készítettek.
A jó öreg Angliában azt is tudni lehetett, melyik hadihajóból készült a karosszék, amelyben kiharcolt helye biztos tudatában üldögél az ember.
De a fa valamennyi állapota közül, élete és halála összes formái közül a legszebb: a növekedés.
A szél hajlongatja, szárítja, alakítja a fát, a fa virágzik.
Puskin a legnagyobb faóriás, a költészet erdejének igazi ura volt.
Az általa teremtett erdő halhatatlan.
Puskin megőrizte följegyzéseit, és nem változtatott rajtuk; ezek a följegyzések továbbérlelődtek, később új ellentmondásokkal gazdagodva belekerültek valamilyen építménybe. Nem csak ő volt ilyen.
Az Anyegint is
a Kreutzer szonátát is
ellentmondásai éltetik — amiként az eleven fát élteti a föld, a szél és a nap.
Hlebnyikovról mesélték nekem a következőt: egyszer tüzet rakott a sztyeppén; a papír, amit feltüzelt, vidáman égett.
Velemir azért égette el kéziratait, hogy minél tovább jól érezze magát.
A be nem fejezett művekben láng lappang, be kell fejezni őket, mert így még nem művek.
Pontosabban: más művek, a jövő művei.
Majakovszkij hét végén kitakarította a zsebeit — már beszéltem erről vagy még beszélek róla, ez nem fontos —, kitakarította a zsebeit, és elégette a piszkozatait — hogy később összeforrjanak.
Nagyszerű költői emlékezete volt.
Az összkiadásoknál igyekeznek — legalábbis néha — igyekeznek összerakni, összeszerelni a már megalkotott műveket; eközben félretolnak, háttérbe szorítanak valóban kincset érő dolgokat.
Hlebnyikov, amikor nevét még nem sokan ismerték, amikor még nem ismerte mindenki, Pjatyigorszk környékén lakott valami kis falucskában.
A faluban távirda is volt, Hlebnyikov beállt ide őrnek. A távirdában az események, okmányok regisztrálására, bejegyzésére könyvet vezettek.
Hlebnyikov rendszeresen rongálta ezt a könyvet: nem volt mire írnia, ő viszont tudta, amit tudott.
A fragmentumokat forrongó, még le nem ülepedett állapotukban írta be ebbe a könyvbe.
Ezeket meg kell őrizni.
Még ha az archívumaink túl is vannak tömve.
Ezek az archívumok gyakran homokkal vannak tömve. Vajon ez az az anyag, amire bolygónknak szüksége van?
Nos, az olyan följegyzéseket, amikben a születendő jövő tapintható, hozzá szokták csapni az összes művekhez; nem tudván mihez kezdeni velük; mintha valami isten tudja mikor, hol, ki által megszabott normát akarnának túlteljesíteni.
Talán nem egészen érthető, amit mondok.
Tolsztoj azt mondta: minél mélyebbre ásunk, annál érthetőbbek lesznek a dolgok.
Érthetőbbé, az oroszoknak is, a németeknek is, a jövőnek is.
Ezt Dosztojevszkijről mondta.
A fragmentum, amit alább olvashatnak, rövid följegyzés — úgy adom át Önöknek, ahogy a fuvaros a meghozott fát.
Ez a töredék a piszkozatok közül van kiszakítva.
De mégsem.
Az éjszakától lett elorozva. Elragadva.
Az összkiadás szerkesztői nem tudják, hová illesszék.
A drágakövek léteznek akkor is, ha nincsenek egybegyűjtve, bár meg kell csiszolni őket, a szilánkokat pedig fémmegmunkálásra használják.
Íme a nagy Gogol szövege: eskü az eljövendő beteljesülésre; vállalja az áldozatos munkát, hogy betetőzhesse, amit addig írt.
Akárcsak Puskin verse, A próféta.
Ami előtt fejet hajtott Dosztojevszkij,
Tudott olvasni.
A vers mintha az erősebbnek a gyenge, a megcsúfolt, a csaknem elpusztított áldozat elleni támadásáról szólna.
De nem.
A világ életében, sőt a fa életében, a próza és a vers életében is ez csupán a beteljesülés stádiuma.
Mélyen mellembe hasított,
S a kebel tátongó sebébe,
Még lüktető szívem helyére
Eleven parazsat dugott...
(Szabó Lőrinc fordítása)
Így épül a vers.
S így tartják a teremtő mozzanatok az egész építményt.
A teremtés nagyon nehéz.
Nem szabad siettetni.
Milyen nagyszerűek Puskin följegyzései.
Piszkozatai.
Milyen forrók Tolsztoj naplóbeli szenvedései.
Most bemutatok Önöknek egy kis darab Gogol-prózát.
Mintha kitépték volna valahonnan.
De úgy van leírva benne a világ, amilyennek még senki sem látta.
Hatalmas, fölfedezetlen térségek bejárata.
Én egy kissé megnyitom az ajtót.
Hogy beléphessenek.
„Nagyszerű, ünnepélyes perc.
Istenem, hogy összecsapnak, összetorlódnak körülötte az eltérő érzések hullámai. Nem, ez nem ábránd. Ez ama végzetes, elkerülhetetlen határvonal emlék és remény között... Már eltűntek az emlékek, messze szállnak, már kezd fölébük kerekedni a remény. Lábam alatt ott zúg a múltam; fejem fölött a ködön átdereng a kifürkészhetetlen jövő. Hozzád könyörgök, lelkem éltetője, Geniusom! Ó, ne rejtőzködj előlem! Virrassz fölöttem e percben, s ne távozz tőlem a közelgő ígéretes esztendőben. Milyen is leszel, jövőm? Csillogó-e, tág horizontú-e, nagy tettek forronganak-e mélyedben, vagy... Ó légy csillogó! Légy tevékeny, teljék minden perced munkában és nyugalomban! Miért állsz ilyen titokzatosan előttem, 1834-es esztendő? Légy te is védőangyalom. Ha a lustaság és az érzéketlenség akár csak rövid időre is meg találna érinteni — ó, rázz fel akkor! ne hagyd, hogy úrrá legyenek rajtam! A te sokatmondó (sokat ígérő; bizonytalan olvasat — V. S.) számaid szüntelen itt kísértsenek, mint nem csituló óraütés, mint maga a lelkiismeret: minden számjegyed vészharangnál hangosabban zúgjon fülembe! Mint galvánvessző, rántsa össze egész testemet! [Hlebnyikov hangját vélem hallani — a számról és az évről V. S.] Titokzatos, kifürkészhetetlen 1834-es esztendő! Hol írom nagy műveimet, amikkel emlékezetessé teszlek? Vajon itt-e, az egymásra dobált házak, zörgő utcák szatócskodó forgatagában, a módi, a parádé, a hivatalnokok, a vad északi éjszakák, a fény és a sekélyes szín-telenség eme förtelmes halmazában (ez a Pétervári elbeszélések városa — V. S.)? Vagy az ígéret földjén, az én ősi gyönyörű városomban, Kijevben, melyet gyümölcstől roskadozó kertek koszorúznak, amely fölé az én gyönyörű, csodálatos déli égboltom borul, s ahol részegítők az éjszakák, bozót borítja a harmonikus szakadékoktól szabdalt hegyeket, melyeknek lábait az én tiszta és gyorsvizű folyom, az én Dnyeperem nyaldossa — Ott írok-e majd? — Ó!... Nem tudom, hogyan szólítsalak, Geniusom! Te, aki rnár bölcsőm körül ott lebegtél, dallamos énekkel töltve meg fülem, s aki mindmáig oly furcsa, megmagyarázhatatlan gondolatokat ébresztettél, oly határtalan, részegítő ábrándokat neveltél bennem! Ó tekints le rám! Vesd rám, gyönyörűm, égi (tiszta — V. S.) szemedet. Térden állok. Letérdelek. A lábad elé borulok! Ó, ne távozz mellőlem! Maradj velem a földön... szépséges fivérem! Tettekre készülök... Tettekre. Az élet csak úgy buzog bennem. Műveim telve lesznek ihlettel. Fölöttük ott lebeg majd az elérhetetlen Istenség. Tettre föl... Ó, csókolj meg, és add rám áldásod!"
A gondolkodó Gogol, gondolom, úgy fordul „Geniusához", mint ami az embertől függetlenül létezik.
Mint Puskin Prófétája.
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
Műveit lefordította Viardot, Turgenyev barátja és asszonya.
Olyasmiket írtak Gogolról, hogy ez az ember falusi együgyű flótásokról beszél, méghozzá oroszokról. S „ez mindig érdekelte a francia olvasóközönséget".
Aztán a közelmúltban újra lefordították.
Én nem láttam ezt az egészen új kiadást.
Azt tudom, hogy jeles mai művészek készítettek illusztrációkat hozzá.
Gogol döbbenetes.
Megdöbbenti az olvasót; „ez nem arany, ez jáspis".
Rendkívül tömör, mintha maga a természet szülte volna, hasonlíthatatlan rajzú — saját világa van.
Gogol feltűnése nagyon szerves jelenség.
Egy nagy költészetet követően jelent meg.
Olyan ember, olyan emberek felbukkanása után, akikről azt lehet mondani: nem koruk hősei.
Ezeknek az embereknek mintha szűk lett volna a koruk.
Ezt tudta a fényességes Puskin.
Megtudta Lermontov.
Tudta Gogol.
Gogolnál a környezet sohasem a hős mellett van, hanem a hős mögött — de olyan súlya van és olyan pontos, hogy úgy érezzük, ott van a hős körül, előtte is, mögötte is.
Látásmódjának ez még feldolgozatlan kincse.
A Nyevszkij proszpekt nem afféle háttér a hősök mögött, nem puszta háttere a szegény embernek, akinek nincs ruhája, hogy a nemes emberekre hasonlíthatna, nem puszta háttere a furcsa nevű hivatalnoknak, Akakij Akakijevicsnek.
Akakij Akakijevics — a nagy alázatos; a szent Akakij is ezzel vált ki a sok szent közül.
A sztarec, az ő lelki atyja, megkínozta szótlan alárendeltjét.
Amikor Akakij meghalt, s eltemették, a sztarec fentről így szólt a halotthoz:
— Nos, hogy fekszel ott, Akakij?
S a halott így válaszolt:
— Boldogok a lelki szegények, meglátják az istent.
Akakij Akakijevics, végsőket lehelvén, fölkelt sírjából, és lerángatta az emberekről a bundájukat, és szitkozódott, mint egy kocsis.
Nem sikerült eltiporni.
Élt, amiképp a letiport rozs, amely okvetlenül talpra fog állni.
Talpra is állt, Dosztojevszkijnél.
Popriscsin kikiáltotta magát spanyol királynak, mert Spanyolországban nem volt király, és a trónkövetelők közt zavaros viszály dúlt; ennek az embernek, akit a lakájok saját szelencéjükből kínáltak tubákkal, ennek az embernek, akinek haj helyett szénaboglya volt a fején, ennek az embernek nem jutott hely a földön.
Ez az ember beleszeretett a főnöke lányába.
Ő volt a legszerencsétlenebb regényhős.
Hlesztakovot leitatták; mikor kijózanodott, elfogta a vágy, hogy odaálljon még valaki elé, mint valami széttárt szárnyú nagy kakas a tyúk elé.
Eltáncol egy pas de trois-t. Kénytelen egyidejűleg szerelmet vallani a leánynak és az anyjának, és mind a kettő igent mond neki.
Valójában egyik sem létezik, mindkettő csak a füst árnyéka.
Az emberek értelmetlen magatartása, félelme, az, hogy nem tudnak mást lepénzelni, abból fakad, hogy ők maguk lepénzelhetők.
Ezek egykezű emberek.
Másokat pedig rákényszerítenek, hogy alázatosak legyenek, pénzt adjanak, vesztegessenek.
Sokszor láttam az utakon forgószelet, olyan kis szürke tornyokat, amik úgy száguldanak, mint a nem létező boszorkányok.
A föld teremtette Shakespeare boszorkányait, a föld buborékait.
Hlesztakovot a fuldokló föld köhögte föl, amikor már alig bírt élni.
Hlesztakov nagyszerű a maga oktalanságában, s mire a trojkán sikerül elmenekülnie, az olvasó már megsajnálta.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
