A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Illyés Gyula. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Illyés Gyula. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. január 23., szerda

A végtelenség szomja (Visszatérés 29)

Jevgenyij Jevtusenko: 
Elmennek az anyák 



Anyánk elhagy bennünket.
       Csöndbe koppan 
lassú lépte,
     megy-megy Iábujjhegyen, 
mi meg nyugodtan alszunk,
        jóllakottan
s nem rezzenünk e furcsa neszre sem. 
Elmennek az anyák.
        De nem hirtelen mennek, 
csak mi érezzük olyan hirtelennek. 
Furcsán, mint nagy teher alatt, előre dőlnek, 
apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek 
így tipegnek.
        Egy éven, észbekapva, 
megjelöljük, mikor lesz születésük napja. 
Késő. Ez már nem mentheti meg 
sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelküket. 
Már messze járnak.
      Nem térhetnek vissza. 
Álomból ocsúdva
    egy köd-alak felé
kapkodunk s markunk levegőt szorít csak, 
üvegfal áll tiltón kezünk elé. 
Elkéstünk.
     Már ütött a szörnyű óra,
titkos könnyekre néma vád felel... 
Nézzük:
az anyák szigorú sorokban 
mennek, mennek. Elhagynak minket. El.

Képes Géza fordítása


Szilva Kaputikjan: Elkésett szavak



Nagyanyó, nagyanyó!
Te vagy a görcsös-inas, tapasztalt, gyengéd
   kéz a világban, 
a kéz, amely elvesz minket még-ügyetlen
   anyánktól
s biztos fogással az első 
fürdővízbe merít, 
míg édesanyánk boldog-riadalmas pillantása
kiséri.


Még zúgó fülünkben
az első ének vagy, anyanyelvünk
édes szava, a „kincsem", a „csíjja-csicsíjja",
az ének, amely mint pólya kötője,
úgy fűzi össze az anyja testéből kiszakadt
   porontyot
a földdel, a múlttal és a hazával... 
Te vagy a szem: bölcsőnk felett a biztos 
boltozat, és a vigyázó fül, sírásunk őre-tudója, 
első tétova léptünk támasza és 
kikötője.
Te vagy a szoknyaszegélybe rejtett alma
   (a kisunokának), 
a két marokkal adott gyümölcs, 
hüppögő sírásunk vigasza-réve, 
hova nyaklevestől égő buksi fejünk furakszik. 
hova porral elegy könnyünk esőz, 
telipöttyözve a kékpöttyös kötény elejét.

Menyek érdes szava horzsolt lélek,
fájdalmat mélyre legyűrő
bocsánat és szeretet,
tüzet vízzel elegyítő,
békességszerző, te
cívódás parazsában
tisztára mosott edények halma,
elfojtott sóhaj,
növekvő, feszülő testünk súlya alatt
a föld felé naponta mélyebben hajoló,
észre sosem vett görnyedt hát,
és egyre fénytelenebb szem…

Nagyanyó, nagyanyó!
Te életedben nemértett,
te láda zugában sárguló szentkönyv,
elolvasatlan,
te, már rég földbezárt,
te, aki majd csak nagyanyó-nagyapókorú
unokáidban támadsz fel újra talán, halaványan,
te, kötelesség hangja,
édes napok keserű emlegetése,
csöndes sóhaja szánakozó szavunknak:
miért nem akkor ?

Rab Zsuzsa fordítása


Szemjon Kirszanov: Eső



Zajdult a kert, gombakeltő eső ömölt, 
édenien üde-tiszta megint a föld.

Ősz felhőkből kikandikál a napsugár:
nő a fenyő? dong a poszméh? gyík mit csinál?

Gombakeltő kristály eső, csordulj, itasd 
a bokrokat, virágokat, ontsd a vigaszt.

Minden cseppen, mint nagyító üvegen át, 
hass a mélybe, nézz a létbe, hű napvilág!

Nézz bele az én mély-sötét szívembe is, 
bontsd a homályt, űzd, ami fájt, taníts, deríts!

... Fut a felhő, erdőben dörg már a vihar, 
bámul házam csupa-könny ablakaival.

Illyés Gyula fordítása

2018. május 22., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 15)

Bulat Okudzsava: Ballada az éjszakai Moszkváról


Bella Ahmadulinának

Mikor felharsan nagy merészen
a kürtök sárgaréz szava,
szájról forró szavak lecsapnak,
mint éhes ölyvek éjszaka,
egy dallam, mint üdítő zápor,
zeng és pezseg
völgyön-hegyen:
kis zenekara a reménynek. Ő vezényel:
a szerelem.

Válások, harcok évadában
vad eső csattog hátadon,
mint ólomkorbács, és tudod jól,
hogy nincs semerre irgalom,
s már berekedt minden pasrancsnok -
akkor szóhoz jut hirtelen
kis zenekara a reménynek, s ő vezényel:
a szerelem.

A kürtök, flóták széttaposva,
a dobok bőre elrepedt,
de hej, ördögi szép as flótás,
utána minden nő eped,
a klarinétos: ifjú herceg!
S zeng cinkosan
völgyön-hegyen
kis zenekara a reménynek,
ő vezényel: a szerelem.

Rab Zsuzsa fordítása


Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő



Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát;
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása


Bella Ahmadulina: Ez a szeptember


Ez a szeptember csúful rászedett,
ez az együgyű, gyermeteg ravaszság.
Szerencsés fogást csinált: kivetett
hálójában vergődünk, kis halacskák.

Nincsen miért találkoznunk: elég
bonyolultak úgyis a szövevények.
Elhaladsz előttem s amerre mégy,
ősz fejedhez narancs növények érnek.

Ördög vigye a jövő hónapot -
az október küszöbén azt kívánom.
Adj szabadságot nekem végre, hogy
lehessen győznöm, győznöm s bosszút állnom.

E szeptemberi derű színeket
lobbant a szemben, cinkos tarkaságot,
s mint rajzórákon, buzgón levelet
körmölök neked, s válást kunyerálok.

Hogy gőgös voltam, bánom már nagyon.
Úgy elvenném hideg élét a szónak.
Legyen benned irántam irgalom.
Olyan nagyon remélem, hogy te jó vagy.

Lator László fordítása

2018. április 21., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés 7)

Bulat Okudzsava: Szentimentális induló



Remény! Majd visszatérek én,
  mikor a trombita lefújja
az utolsó csatát, magasra
  emelve hegyes könyökét.
Remény! Én életben leszek.
  Nem fedezékek sárodúja
való nekem, hanem a jóság,
  az égő gond, amely tiéd.

De hogyha száz év eltelik,
  s te is hiába vársz csodára.
Remény, ha szárnyait fölöttem
  kiterjeszti a vak halál,
szülj rá, hogy keljen fel hamar
  a megsebesült trombitásra
mielőtt engem az utolsó
  fütyülő gránát eltalál.

Ha mégis lesznek új csaták,
  s hogyha az van megírva rólam,
emet ottveszítsem,
  akkor is ott esem el én
a távoli, a hajdani,
  a régi Polgárháborúban,
s poros sisakú komisszárok
  hajolnak szótlanul fölém.

Rab Zsuzsa fordítása


Andrej Voznyeszenszkij: Ősz



Vadkacsa-szárny csattog. A védett
erdő ösvényén tovatűnő
fények: foszló pókháló-fészek,
egy-egy végső bicikli-küllő.

Kövesd a példát. Búcsúzásra
kopogj be utolszor a házba.
Egy asszony lakja. Vacsorát
nem megtérő férjnek csinált.

A reteszt – nékem félretolva
szorítja arcát kabátomra.
Mosoly futja szája-felét;
az is kihuny. Mindent megért. -
Érti az őszi táj hívását,
magház meg otthon szétnyílását…

S bár fiatalon, már didergőn
arra gondol: megáll helyén
a fa, almája bár a földön
s megáll borjával a tehén;

kemény a lét kint a szelekben
síró határban, rengetegben,
de kalászt érlel, dalt csacsog…
Ő meg majd bámul, csak zokog.

Nyúlnak deresen az ablak előtt
Aluminiumosan a mezők. 
Visz rajtuk át a dérbe mállón
a töltésig, melyen vonat pöfög
egy sor idegen, fekete lábnyom.

Illyés Gyula fordítása


Pjotr Vegin: A kert



Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya, 
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetzűett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemilének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan - 
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta ahelyett, hogy „isten veled”
azt hogy szeretlek”, kezét hátradugva.

Rab Zsuzsa fordítása