Csehov emlékszám (10)

IVAN BUNYIN
Csehovról

(Folytatás)

Ivan Bunyin

Jó darabig éltem Jaltában, és csaknem minden napomat nála töltöttem. Gyakran késő este távoztam, de ilyenkor is azzal búcsúzott:
—  Jöjjön holnap minél korábban.
Egyes hangokat selypítve ejtett, a hangja tompa volt, gyakran minden árnyalat nélkül, szinte dünnyögve beszélt: olykor nehéz volt megállapítani, komolyan beszél-e vagy sem. Előfordult, hogy nemet mondtam a hívásra. Ilyenkor ledobta csíptetőjét, kezét szívére szorította, és sápadt ajkán halvány mosollyal tagoltán megismételte:
—  Igazán alázatosan kérem, márki úr! Ha unatkozni találna ezzel az elfelejtett vén firkásszal, elüldögélhet Másával, vagy anyuskával, aki valósággal szerelmes magába, a feleségemmel, ezzel a cigány Knipsic kisasszonnyal...Elbeszélgetünk az irodalomról...
Én aztán elmentem hozzá, és előfordult, hogy egész délelőtt szótlanul üldögéltünk a szobájában, nézegettük a lapokat, melyekből rengeteget járatott. „Olvassunk újságot, a vidéki krónikákból remek dráma- és bohózattémákat lehet kihalászni" — mondta. Néha találtunk a lapokban pár sort rólam, többnyire ez is valami nagy butaság volt, ő igyekezett enyhíteni a dolgon.
—  Rólam még nagyobb ostobaságokat írtak, gonoszabbul beszéltek, vagy ami még rosszabb, hallgattak...
Előfordult, hogy „csehovi hangulatokat" véltek bennem felfedezni.
—  Ó, micsoda ostobaság! — kiáltott fel ilyenkor élénken, sőt izgatottan, visszafojtott nevetéssel hangjában. — Micsoda ostobaság! Engem is agyonbosszantottak a „turgenyevi ízekkel". Mi úgy hasonlítunk egymásra, mint az agár a kopóra. Maga például sokkal élesebb nálam. Maga ilyeneket ír: „a tengernek dinnyeszaga van". . . Ez remek, de én ilyet nem írnék. Ami azt a diáklányt illeti, más a helyzet...
—  Miféle diáklányt?
—  Emlékszik, egyszer közösen kitaláltunk egy elbeszélést: hőség van, egy irdatlanul hosszú postavonat fut Harkovon túl a sztyeppén... Maga hozzátette: egy bőrövet viselő diáklány áll a harmadosztályú kocsi ablakában, és az ázott tealeveleket rázza kifelé a teafőzőből. A szél felkapja a tealeveleket, és belevágja a másik ablakon kinéző kövér úr képébe....

Volt úgy, hogy hirtelen lecsapta az újságot, lekapta csíptetőjét, és halkan, jóízűen felnevetett.
—  Min nevet, mit olvasott?
—  Egy Babkin nevű szamarai kereskedő végrendeletében egész vagyonát egy Hegel-emlékmű felállítására hagyományozta.
—  Tréfál?
—  Biz' isten, nem. Egy Hegel-emlékműre... 
Máskor hirtelen letette az újságot, és azt kérdezte:
—  Mit fog rólam írni a visszaemlékezéseiben?
—  Maga fog énrólam írni. Maga túlél engem.
—  Ugyan, a fiam lehetne.
—  Akkor is. Magában népi vér van.
—  Magában meg nemesi. A parasztok és a kereskedők rettentő gyorsan elfajzanak. Olvassa el Három év című elbeszélésemet. Ráadásul maga makkegészséges férfi, csak nagyon sovány, mint egy jó agár. Szedjen étvágygerjesztő cseppeket, s akkor száz évig fog élni. Még ma felírok magának, hisz orvos vagyok. Maga Nyikogyim Palics Kondakov [(1844— 1925) művészettörténész, a bizánci és ó-orosz művészettel foglalkozott] is járt hozzám, és én meggyógyítottam az aranyerét. De nehogy aztán olyasmit írjon az emlékirataiban, hogy „vonzó stílusú író és kristálytisztaságú ember" voltam.
—  Ilyesmit énrólam írtak — mondtam —, mármint olyasmit, hogy vonzó stílusom van. 
Gyötrelmes gyönyörűséggel felkacagott, így nevetett mindig, ha valami különösen tetszett neki.
—  Várjon csak, mit is írt magáról Korolenko?
—  Nem Korolenko volt az, hanem Zlatovratszkij [(1845-1911) író]. Azt írta egyik legelső elbeszélésemről, hogy „nagyobb tehetségnek is dicsőségére válna".
Nevettében térdére ejtette a fejét, aztán fölvette csiptetőjét, és vidám fürkésző pillantást vetett rám.
—  Ez még mindig jobb, mint amit rólam írtak. Minket annak idején minden szombaton elnáspángoltak a kritikusok, mint a papneveldében szokás. De megszolgáltuk! Úgy írtam eleinte, mint egy utolsó senkiházi. Hisz proletár vagyok. Gyerekkoromban gyertyát árultam a taganrogi szatócsüzletünkben. Ó, micsoda átkozott hideg tudott ott lenni! Én mégis micsoda élvezettel csomagolgattam a jéghideg gyertyát a csomagolópapírba. Az árnyékszék pedig egy üres telken volt, egyversztányira a háztól. Előfordult, hogy éjszaka kiszaladtam, ott meg épp egy csavargó éjszakázott. Hu, de rettenetesen megijedtünk egymástól! — De azért fogadja meg a tanácsomat — tette hozzá hirtelen —, hagyjon fel a dilettánskodással, legyen legalább egy kicsit iparos. Pocsék dolog volt, amikor muszájból írtam, a betevő falatért, de bizonyos mértékig okvetlenül iparosnak kell lenni, és nem szabad folyton az ihletre várni.
Aztán rövid szünet után így folytatta:
—  Korolenkónak pedig okvetlenül meg kell csalnia a feleségét, hogy végre jobban kezdjen írni. Mert így túlságosan erényes. Emlékszik, maga mesélte egyszer, hogy Korolenko a könnyekig meghatódott valami Verbovnak vagy Vetkovnak a Russzkoje Bogatsztvóban megjelent versén, amelyben arról van szó. hogy a „reakció farkasai" megrohanták a dalnokot, a népi költőt a mezőn, a szörnyű hóviharban, de oly zengőn csapott a húrokba, hogy a farkasok rémülten szertefutottak. Csakugyan igazat mesélt?
—  Becsületszavamra, igazat.
—  Erről jut eszembe, tudja-e, hogy Permben minden bérkocsis Dobroljubovra hasonlít?
—  Maga nem szereti Dobroljubovot?
—  De igen. Azok a kocsisok rendes emberek voltak. Nem úgy mint Szkabicsevszkij, aki azt írta, hogy a kerítés tövében fogok felfordulni részegségemben, mert belőlem „hiányzik az isteni szikra".
—  Képzelje — mondtam —, Szkabicsevszkij egyszer elmondta nekem, hogy ő még soha életében nem látta, hogyan nő a rozs, és soha egyetlen muzsikkal se beszélt.
—  Látja, mégis egész életében a népről meg a népéletet bemutató elbeszélésekről irkáit... Egyszerűen szörnyű rágondolni, miket összeirkáltak rólam! Hogy hideg a vérem — emlékszik, van egy Hidegvér című elbeszélésem — meg hogy nekem tökéletesen mindegy, mit ábrázolok, egy kutyát, vagy egy vízbefúltat, egy vonatot vagy az első szerelmet... A Nehéz emberekkel még szerencsém volt, úgy találták, hogy ez azért mégiscsak tűrhető elbeszélés, mert, úgymond, a nyolcvanas évek reakcióját ábrázolom benne. Meg ott volt még A roham című elbeszélés, amelyikben egy „becsületes" diák megháborodik a prostitúció gondolatára. Én viszont ki nem állhatom az orosz diákokat — csupa naplopó mind...

Egyszer, amikor ismét csipkelődni kezdett velem, hogy mit írok róla visszaemlékezéseimben, azt feleltem:
—  Először is azt írom meg, hogyan ismerkedtem meg Önnel Moszkvában. Ez kilencvenöt decemberében történt. Én nem tudtam, hogy Ön Moszkvába érkezett. De történt egyszer, hogy bent üldögéltünk egy költővel a Bolsoj Moszkovszkij fogadóban, vörösbort iddogálunk, hallgatjuk a gépzongorát, az a költő meg közben egyre a verseit szavalja, és egyre jobban el van ragadtatva saját magától. Nagyon későn távoztunk, és ez a költő már annyira fel volt ajzva, hogy még a lépcsőn is egyre szavalt. Így szavalva állt neki a kabátját keresni a fogason. A portás szelíden rászólt: „Engedje meg, nagyságos uram, majd én megkeresem. . ," A költő erre ráordított, mint egy vadállat: „Kuss, ne zavarj!" —. „De már megbocsásson, nagyságos uram, ez nem a maga kabátja..." — „Micsoda, te bitang, ezek szerint én idegen kabátot vettem fel?" — „Igenis, nagyságos uram." — „Kuss, te bitang, ez az én kabátom!" — „De nem, nagyságos uram, ez nem az ön kabátja!" — „Akkor mondd meg, de azonnal, kié?" — „Anton Pavlovics Csehové." — „Hazudsz, de meg is öllek ezért a hazugságodért, itt ezen a helyen!" — „Ahogy akarja, nagyságos uram, de ez a kabát igenis az Anton Pavlovics Csehové." — „Ezek szerint ő itt van?" — „Mindig nálunk száll meg a nagyságos úr. . ." Erre mi kis híján berontottunk magához bemutatkozni, éjszaka három órakor. De szerencsére nem tettük, csak másnap reggel. Első alkalommal azonban nem találtuk otthon, csak a szobáját láttuk, ahol a szobalány éppen takarított, meg a kéziratát az asztalon. A Nőuralom eleje volt.

Majd meghalt nevettében, alig tudott megszólalni:
—  Sejtem, ki volt az a költő. Balmont, ugye? De honnan tudták, hogy épp az a kézirat feküdt az asztalomon? Ezek szerint belekukucskáltak?
—  Megbocsásson, kedves barátom, nem tudtuk megállni.
—  Kár, hogy nem jöttek be akkor éjszaka. Remek dolog éjszaka beállítani valahová. Szeretem a fogadókat.
Rettenetesen tetszett neki, amikor elmondtam, hogy falusi diakónusunk egyszer apám névnapján az utolsó szemig megevett két font kaviárt. Ezzel a történettel kezdte azután Szakadékban című elbeszélését.

Szívesen mondogatta, hogy ha az ember nem dolgozik, ha nem él szakadatlan művészi légkörben, akkor legyen akár Bölcs Salamon, üresnek és tehetségtelennek fogja érezni magát.
Néha előhúzta fiókjából jegyzetfüzetét, és arcát fölemelve, csíptetője üvegét megcsillantva meglengette a levegőben.
—  Kerek száz ötlet van benne! Azám, naccsás uram! Hol vannak ettől maguk, fiatalok! Így kell dolgozni! Ha akarja, egy-kettőt eladok belőle.

Néha megengedett magának egy kis esti sétát. Egyszer késő éjszaka tértünk vissza egy ilyen sétáról. Anton Pavlovics nagyon elfáradt, erőlködve lépkedett — az utóbbi napokban sok kendőt áztatott át vérével —, hallgatott, szemét lehunyta. Elhaladtunk egy balkon mellett, melynek vitorlavászon függönye mögött lámpa fénylett, és női sziluettek rajzolódtak ki rajta. Anton Pavlovics egyszerre kinyitja a szemét, és nagyon hangosan megszólal:
—  Hallották? Micsoda szörnyűség! Bunyint megölték! Autkáfean, egy tatár lánynál. Elképedésemben földbe gyökeredzett a lábam, ő pedig sebesen rám suttog:
—  Hallgasson! Holnap egész Jalta Bunyin meggyilkolásáról fog beszélni.
Egy író így panaszkodott: „Sírni tudnék a szégyentől, hogy milyen gyalázatosan írtam kezdő koromban."
—  Ugyan már, ugyan már! — kiáltott fel Anton Pavlovics. — Hisz nincs remekebb dolog, mint rosszul kezdeni! Jegyezze meg, ha a kezdő írónak mindjárt beüt a siker, akkor vége, befellegzett!
Azzal hevesen bizonygatni kezdte, hogy csak a jó képességű emberek érnek meg korán és gyorsan, vagyis az olyanok, akik nem eredetiek, voltaképp nem is tehetségesek, mert a jó képesség tulajdonképpen jó alkalmazkodóképességet jelent, az ilyen „könnyen megél", a tehetség viszont gyötrődve keresi az útját.

A Fekete-tenger partján sok török és kaukázusi dolgozott. Mivel ismerte azt a megvetéssel vegyes rosszindulatot, melyet nálunk az idegen nemzetiségek iránt táplálnak, nem szalasztott el egyetlen alkalmat se, hogy lelkesen elmondja, milyen munkaszerető, becsületes nép ez.
Keveset evett, keveset aludt, nagyon szerette a rendet. Szobáiban csodálatos tisztaság honolt, a hálószobája olyan volt, mint egy leányszoba. Bármilyen gyenge volt is időnként, a legkisebb henyeséget sem engedte meg magának öltözetében. Keze nagy, száraz és kellemes volt.
Mint csaknem mindenki, aki sokat gondolkodik, nemegyszer előfordult, hogy elfelejtette, amit már nemegyszer elmondott.
Emlékszem hallgatására, köhécselésére, arra, ahogy a szemét eltakarta, az arcára kiülő nyugodt és szomorkás, csaknem méltóságteljes töprengő kifejezésre. De se „bánat", se „melegség" nem volt az arcán.

Szürke, hűvös téli nap a Krímben, sűrű, álmos fellegek úsznak Jalta felett. Csehov házában csend van, Jevgenyija Jakovlevna szobájából kihallatszik az ébresztőóra egyenletes ketyegése. Anton Pavlovics csíptető nélkül ott ül a dolgozószobájában az íróasztalnál, és sietség nélkül, gondosan ír valamit. Aztán feláll, fölveszi kabátját, kalapját, apró bőrkalocsniját, és kimegy az egyik egérfogóhoz. Visszajön, két ujja közt egy élő egeret hoz farkánál fogva, kimegy a tornácra, lassan végigmegy a kerten egész a kerítésig, melyen túl egy köves dombon tatár temető terül el. Óvatosan átdobja oda az egeret, és elindul a kert közepén álló pad felé, útközben figyelmesen nézegetve a fiatal fácskákat. Egy daru és két kutyus fut utána. Amint leül, pálcájával óvatosan eljátszadozik az egyikkel, mely lába előtt hanyatt vetődött; elneveti magát: a kutyus rózsaszínű haskóján bolhák mászkálnak... Aztán hátradől a padon, arcát föltartva, elgondolkodva, elnéz a messzeségbe, Jalta felé. Így üldögél vagy másfél órát...

Volt-e életében akárcsak egy nagy szerelem? Azt hiszem, nem.
„A szerelem — írta jegyzetfüzetében — vagy valami hajdan hatalmas, de kiveszett dolognak a maradványa, vagy valami olyasminek a része, ami majd a jövőben fejlődik óriásivá, de a jelenben nem elégít ki, sokkalta kevesebbet ad, mint amit várna az ember."
Mit gondolhatott a halálról?
Sokszor elmondta, hogy a halhatatlanság, a halálon túli élet, bármilyen formában is, ostobaság:
—  Közönséges babona. Márpedig minden babona rettenetes. Világosan és bátran kell gondolkozni. Majd egyszer alaposan elbeszélgetünk magával erről. Be fogom bizonyítani magának, világosan, mint a kétszer kettő, hogy a halhatatlanság ostobaság.
De néhány alkalommal épp az ellenkezőjét állította, még ennél is határozottabban.
—  Semmiképp se tűnhetünk el nyomtalanul. Egész bizonyosan élni fogunk halálunk után is. A halhatatlanság tény. Várjon csak, majd bebizonyítom magának...
A püspök című elbeszélése felett észrevétlen elsiklottak. Bezzeg a Cseresznyéskert, a nagy papírvirágokkal, melyek oly valószínűtlenül sűrűn fehérlettek a színház kirakataiban! És ki tudja, mennyi hírnév jutott volna neki, ha nincs A kártyajáték, a Parasztok, a Művész Színház!
 „Egy hónappal azután új püspökhelyettest neveztek ki, és Pjotr püspökre már senki sem gondolt. Nemsokára egészen elfelejtették. Csak az öregasszony, a megboldogult édesanyja, aki most diakónus vejénél lakik egy isten háta mögötti vidéki városkában, ha esténként kimegy, hogy tehenét hazavárja a csordával, s olyankor összetalálkozik a szomszédasszonyokkal — csak ő beszél néha gyermekeiről, unokáiról, meg arról, hogy volt egy püspök fia... és olyankor bátortalanul lehalkítja a hangját, mert attól tart, hogy nem hiszik el neki.
És csakugyan nem mindenki hitte el." [A püspök]

Utolsó levelét külföldről kaptam, 1904 júniusában, amikor falun laktam. Azt írta, egész jól érzi magát, megrendelt egy fehér öltönyt, csak Japán miatt kesereg, mert ezt a „csodálatos országot" Oroszország egész bizonyosan szétveri és tönkrezúzza. Július negyedikén belovagoltam a faluba a postára, átvettem az újságokat és a leveleket, aztán betértem a kovácsműhelybe, hogy megpatkoltassam a lovamat. Meleg, álmos sztyeppei nap volt, az ég fakón fénylett, forró déli szél fújt. A kovács házának küszöbén ülve kinyitottam az újságot — s egyszerre mintha jeges kés hasított volna a szívembe...

Halálát meghűlés siettette. Mielőtt elutazott volna Moszkvából külföldre, fürdőbe ment, megfürdött, felöltözött, de túlságosan hamar ment ki: a fürdő vetkőzőhelyiségében összetalálkozott Szergejenkóval, és meg akart szökni előle, félt kullancs-természetétől, fecsegésétől... Ez az a bizonyos Szergejenko, aki éveken át untatta Tolsztojt (Hogyan él és alkot Tolsztoj), s akit Csehov soványságáért, hórihorgas termetéért, örökös fekete öltönyéért és fekete hajáért így nevezett:
—  Halottaskocsi, álló helyzetben.

(A folytatáshoz a További bejegyzésekre kell kattintani)

Csehov emlékszám (9)

ALEKSZEJ KONDRATOVICS
Bunyin utolsó könyve

A világ valamennyi nyelvén megjelenő sok ezer kötetet és cikket számláló Csehov-irodalomban különleges hely illeti meg Iván Bunyin visszaemlékezéseit. Nem csupán azért, mert e sorokat egy nagyszerű író, az orosz irodalom klasszikusa vetette papírra, bár önmagában ez is vonzerőt jelenthet az olvasó számára. Még csak nem is azért, mert Bunyint szoros szálak fűzték Csehovhoz, jól ismerte pályatársát, Csehov életének utolsó esztendeiben pedig barátok voltak, akik fél szóból is értették egymást. Voltak Csehovnak más, sőt talán közelebbi barátai is, akik legalább ilyen jól ismerték őt. De aligha érthették, aligha láthattak bele annyira, ahogy ő, a nagy művész értette és látta, aki oly mély szeretetet táplált iránta, amilyen csak ifjabb testvért fűzhet bátyjához. 

„Egyetlen íróval se volt olyan kapcsolatom, mint Csehovval. Egész idő alatt a legcsekélyebb viszály se volt közöttünk." Bunyin ezt nem sokkal Csehov halála után, 1904-ben jegyezte föl. Élete alkonyán pedig szinte kizárólag Csehovval foglalkozott. „1953-ban — írja az író özvegye, Vera Nyikolajevna Muromceva-Bunyina — végre sikerült megszereznünk az A. P. Csehov levelezésé-nek szovjet kiadását (az első két kötet nélkül). Újra meg újra elolvastuk. Iván Alekszejevics megmutatta, mit kell kimásolni, telerótta a könyvet megjegyzéseivel és jelzéseivel. Mindent elolvasott abban az időben, amihez csak hozzá lehetett férni Párizsban. . . Iván Alekszejevics álmatlan éjszakáin — élete utolsó éveiben szinte alig tudott aludni — feljegyzéseket készített apró cédulákra, olykor cigarettásdobozokra, fölidézve Csehovval folytatolt beszélgetéseit. "

Bátran állíthatjuk, hogy a sírjához közelgő, öreg Bunyin ágyánál élete utolsó hónapjaiban láthatatlanul ott állt Csehov árnya. Szakadatlanul róla gondolkodott, hol fennhangon, hol némán. Utolsó sorait is őróla írta. Bunyin utolsó könyve ez. A címe egyszerűen és szerényen ennyi: „Csehovról". A könyv sajnos befejezetlenül maradt. Ennek ellenére 1955-ben — két esztendővel azután, hogy Bunyin Párizsban elhunyt — megjelent New Yorkban, s azóta is kétségkívül ez az egyik leghitelesebb tanúvallomás az élő Csehovról. A szó képes rá, hogy feltámasszon embereket, vagy legalább, hogy a feltámasztás illúzióját keltse, mert képes rekonstruálni egy ember valódi alakját. Még akkor is, ha az a személy nem is létezett a valóságban (lásd a halhatatlan irodalmi hősök egész galériáját, akik számunkra, s az elkövetkező nemzedékek számára éppoly reálisak, ha nem reálisabbak, mint a valóban élő emberek). Hát még ha olyan hatalmas, zseniális személyiségről van szó, aki iránt továbbra is érdeklődnek szerte az egész világon. Csehov hírneve réges-rég bejárta az egész világot. Ki ne szeretné tudni, milyen is volt életében ? Iván Bunyin, a szó nagy művésze, Csehovról szóló könyvében valósággal visszahozza a nemlétből, s így lehetőségünk nyílik, hogy Bunyin vezetésével ott sétálgathassunk Csehov társaságában Jalta tengerpartján, élvezzük beszélgetésüket, hallgassuk nyugodt-bölcs megjegyzéseit és hol mulatságos, hol szomorú elmélkedéseit az életről és az irodalomról.

Itt figyelembe kell venni egy, az olvasó számára szerencsés körülményt: Bunyin nemegyszer elmondta, hogy az irodalomban három istenségnek hódol: Puskinnak, Tolsztojnak és Csehovnak. Az előbbi kettő csakugyan olyan volt a szemében, mint az egek lakói. Bunyin „Tolsztoj felszabadítása" című könyve tele van szinte térden csúszó alázattal és áhítattal a nagy író iránt. Megtalálható benne persze az eleven Tolsztoj pontos és finom portréja, a vele történt néhány találkozás leírása is, de ezeket szemmel láthatólag háttérbe szorítja a rideg és hideg filozófia, mely szinte kizárólag egyetlen szakramentális és örökre megoldhatatlan probléma: az élet és a halál problémája körül forog. Ez az oka, hogy ez a könyv oly nehezen élvezhető, és Bunyinra nem jellemző módon elvont, ami pedig gondolatait illeti, egyszerűen ködösen szétfolyó.

Csehov nem volt olyasfajta félelmetes kolosszus Bunyin számára, mint Tolsztoj. Csehov társ volt, idősebb, tisztelt és szeretett barát, olyan „isten", akivel el lehet üldögélni egy kerti padon, lehet vele tréfálkozni, és el lehet beszélgetni a lehető legföldibb dolgokról. Vitatkozni is lehet vele, sőt, félelem nélkül ki lehet mondani ellenvéleményünket. Csehov istenség volt Bunyin szemében az irodalom területén, de nem olyan, akit utánozni kell, és bár a korabeli kritika nemegyszer összekapcsolta Csehovot és Bunyint, ezt mind a ketten ostobaságnak tartották.

Innen ered Bunyin visszaemlékezéseiben Csehov rendkívül földi és hihetetlenül eleven rajza. Bunyin mégis istenségének tartotta Csehovot: akárhányszor írt is róla, akárhányszor átdolgozta is róla szóló visszaemlékezéseit, sose volt megelégedve velük... „Sebtében készült, rossz és helyenként egészen hamis" — mondta Csehovról szóló első tanulmányáról, mely a „Csehov-emlékkönyv" -ben jelent meg először (1904). Az elégedetlenség oka pedig nem is annyira Bunyin közismert igényessége, hanem inkább Csehov sokrétűsége, bonyolult lelkülete és érzelemvilága, melyet még Bunyin tehetségével se volt könnyű első próbálkozásra megragadni.

Ezért amikor 1914-ben sajtó alá rendezi „Összegyűjtött műveit"', ismét átjavítja cikkét, sőt ki is egészíti "Jegyzetfüzet" -éből. A sokféle, de egyenként is lényeges mozaikszemcsék az író elgondolása szerint arra voltak hivatva, hogy plasztikussá tegyék Csehov jellemrajzát, bemutassák mélységét, rendkívüliségét, amelynek azonban semmi köze a parádés nagysághoz. Ellenkezőleg, Bunyin Csehovról szóló feljegyzéseiben van valami magának Csehovnak a stílusából: a természetes mesterkéletlenség és spontaneitás, amely a legbonyolultabb és legnagyszerűbb tüneményeket is úgy állítja az olvasó elé, hogy nyomban hozzáférhetővé válik a halandó ember számára is.

„Szép az Anton Pavlovicsról szóló tanulmánya — írta Gorkij Bunyinnak — nőiesen gyengéd és férfiasán baráti szeretet érződik benne. Amint elolvastam, úgy éreztem, ezt nyomban meg kell mondanom Önnek. Most éppen Kuprin olvassa, itt ül mullettem, dicséri Önt, és örül, hogy emlékei egyeznek az Önéivel".

Reméljük, hasonló érzések támadnak olvasóinkban is, amikor megismerkednek Bunyin Csehovról írott könyvének részleteivel.


IVAN BUNYIN
Csehovról

I.

Moszkvában ismerkedtem meg vele, kilencvenöt végén. Emlékezetembe vésődött néhány jellegzetes mondata.
—  Sokat ír? — kérdezte egyszer.
—  Keveset — válaszoltam.
—   Kár — mondta csaknem komoran, mély zengő hangján. — Dolgozni kell, érti. . . Szakadatlanul. . . egész életünkben.
Aztán rövid szünet után, minden látható összefüggés nélkül hozzátette:
—  Szerintem, ha elkészült egy elbeszélés, ki kell húzni az elejét és a végét. Mi, szépírók, itt hazudunk a legtöbbet... és röviden, a lehető legrövidebben kell írni.
Moszkva után egész 1899 tavaszáig nem láttuk egymást. Amikor ezen a tavaszon néhány napra Jaltába érkeztem, egy este összetalálkoztam vele a parton.
—  Miért nem néz be hozzám? — kérdezte. — Okvetlenül jöjjön át holnap.
—  Mikor? - kérdeztem.
—  Reggel, nyolc körül.
Arcomról nyilván csodálkozást olvasott le, mert magyarázatul hozzátette:
—  Mi koránkelők vagyunk. És maga?
—  Én is — feleltem.
—  Hát akkor jöjjön, amint fölkel. Együtt megkávézunk. Szereti a kávét? Reggel nem teát kell inni, hanem kávét. Pompás dolog. Nekem, amikor dolgozom, estig elég egy kávé meg egy húsleves. Reggel a kávé, délben a húsleves.
Aztán szótlanul elindultunk a parton, leültünk egy kis parkban egy padra.
—  Szereti a tengert? — kérdeztem.
—  Igen — felelte. — Csak nagyon kihalt.
—  Éppen ez a jó benne — mondtam.
—  Nem tudom — felelte, valahová messze tekintve, és gondolatai nyilván elkalandoztak. — Szerintem legjobb tisztnek vagy fiatal diáknak lenni. . . Üldögélni valami népes helyen, vidám zenét hallgatni.. . — Szokása szerint elhallgatott, és minden látható összefüggés nélkül hozzátette: —  Nagyon nehéz a tengert leírni. Tudja, milyen tengerleírást olvastam nemrég egy iskolai dolgozatfüzetben? „A tenger nagy volt". És kész. Szerintem csodálatos.

Moszkvai találkozásunk idején könnyű mozgású, magas, karcsú középkorú férfinak láttam; szívélyesen fogadott, de oly egyszerűen, hogy ezt az egyszerűséget hidegségnek hittem. Jaltában úgy láttam, erősen megváltozott: lesoványodott, arca megsötétedett, lassabban mozgott, hangja tompábban csengett. De mindent összevetve mégis csaknem ugyanolyan volt, mint Moszkvában: szívélyes, de tartózkodó; elég élénken beszélt, de még egyszerűbben és rövidebben, és beszélgetés közben egyre valami máson járt az esze, így beszélgetőtársának nem volt könnyű elcsípni gondolatai rejtett menetét, közben arcát kissé fölemelve csíptetőjén keresztül a tengert nézte. A parton történt találkozást követő napon meglátogattam a nyaralójában. Jól emlékszem erre a napos délelőttre, melyet kis kertjében töltöttünk. Attól fogva egyre gyakrabban jártam nála, később pedig egész odaszoktam a házába. Ezzel együtt megváltozott viselkedése irántam, egyre szívélyesebb és közvetlenebb lett. . .

Örökre megmarad emlékezetemben az a kőből épült nyaraló Autkában, a kis kert, melyet nagy virágbarát lévén oly gondosan ápolt, a fák, a dolgozószobája, melyet csupán két-három Levitan-kép meg egy nagy félköríves ablak díszített, mely az Ucsan-Szu kerti virágözönben fürdő völgyére és a tenger kék háromszögére nézett, megmaradnak azok az órák, napok, néha egész hetek, melyeket ebben a nyaralóban töltöttem...
Ha magunkra maradtunk, gyakran fakadt harsány nevetésre, szeretett tréfálkozni, mindenféle mókát, mulatságos csúfnevet talált ki; valahányszor egy kissé jobban lett, kiapadhatatlanul ontotta tréfáit. Szívesen beszélgetett az irodalomról. Ilyenkor gyakran áradozott Maupassant-ról, Tolsztojról. Róluk beszélt a leggyakrabban, no meg Lermontov Tamany-áról.
—  Képtelen vagyok felfogni, hogyan volt képes szinte kisfiú korában ezt megírni! — mondta. — Ha tudnék egy ilyet írni, meg még egy jó bohózatot, akkor akár meg is halhatnék!
—  Soha nem szabad felolvasni egy művet megjelenése előtt senkinek — mondta máskor. — Nem szabad hallgatni mások tanácsára. Ha tévedtél, hazudtál, legyen a tévedés is egyedül a sajátod. A munkában bátornak kell lenni. Vannak nagy kutyák és vannak kis kutyák, de a kicsiket sem szabad, hogy zavarja a nagyok létezése: ugasson mindegyik, mégpedig azon a hangon, amit isten adott.

Csaknem minden néhai íróról elmondják, hogy örült mások sikereinek, hogy idegen volt tőle az önhittség. De ő csakugyan örült minden tehetségnek, ez a vérében volt: a „tehetségtelenség" szó alighanem a legsúlyosabb szidalomnak számított a szájából. Saját irodalmi sikereit malíciával fogadta.
—  Látja, Anton Pavlovics, hamarosan megüljük írói jubileumát!
—  Ismerem én, kérem, ezeket a jubileumokat! Huszonöt éven át szidják az embert, mint a bokrot, aztán megajándékozzák egy alumíniumból készült lúdtollal, és egy álló nap könnyek és csókok közepette lihegnek, olvadoznak fölötte!
Ha találtunk valahol egy róla szóló cikket, s megmutattuk neki, azzal:
—  Olvasta, Anton Pavlovics? — ő ravaszul rásandított az emberre, s így válaszolt: —  Alázatosan köszönöm! Összeirkálnak valakiről vagy ezer sort, aztán alul hozzátoldják: „Van még egy Csehov nevű írónk: nyafogó természet
..." Méghogy én nyafogó természet vagyok? Miféle „komor ember", miféle „hideg természet" vagyok én, ahogy a kritikusok neveznek? Miféle „pesszimista" vagyok én? Hisz valamennyi művem közül legjobban A diákot szeretem. Még a „pesszimista" szót is utálom...
Néha még valami ilyesmit tett hozzá:
—  Ha, magát, drága uram, valaha csepülni fogják, jussak eszébe minél gyakrabban, én, a vén bűnös: a kritikusok úgy püföltek engem a legkisebb vétkekért, mint a papneveldében szokás. Egy kritikus azt jósolta nekem, hogy a kerítés tövében fogok felfordulni; afféle züllött sihedernek tartott, akit iszákosságért kicsaptak a gimnáziumból.
—  Csak olyankor szabad nekiülni írni, amikor az ember hidegnek érzi magát, mint a jég — mondta egyszer.
„A Szkorpion hanyagul bánik a kiadványaival — írta nekem a Szevernije cveti első kötetének megjelenése után. — Engem tol előre, de amikor elolvastam ezt a hirdetményt a Russzkije vedomosztyiban, megfogadtam, hogy soha többé nem közösködöm se skorpiókkal, se krokodilokkal, se viperákkal."
Tanácsomra akkor odaadta a Szkorpion című almanachnak egyik ifjúkori elbeszélését (Tengeren). Később szánta-bánta.
—  Ez az egész moszkvai új művészet szamárság — mondta. — Emlékszem, Taganrogban egyszer egy hirdetményen ezt olvastam: „Mesterséges ásványvizek". Hát ez is ilyen. Csak az lehet új, ami tehetséges. Ami pedig tehetséges, az új.

Egyik legutolsó emlékem 1903 kora tavaszáról való. Jalta, Rosszija-szálló. Késő estére jár. Egyszer csak telefonhoz hívnak. Odamegyek a készülékhez, és ezt hallom:
—  Naccsás uram, kerítsen egy jó bérkocsist, és jöjjön be értem. Menjünk kocsikázni.
—  Kocsikázni? Éjszaka? Mi van magával, Anton Pavlovics?
—  Szerelmes vagyok.
—  Ez nagyszerű, de már tíz óra van. Aztán meg megfázhat. . .
—  Fiatalember, ne spekuláljon, kérem!
Tíz perc múlva ott voltam Autkában. A házban, ahol télen kettesben élt az édesanyjával, most is, mint mindig, csend és sötétség volt, a dolgozóban két gyertya világított haloványan. Mint mindig, most is összeszorult a szívem a dolgozószoba láttán, ahol annyi téli estét töltött egyedül.
—  Csodálatos éjszaka van! — fogadott valami tőle szokatlan lágysággal és szomorkás örömmel. — Itthon pedig olyan unalmas! Nincs más örömöm, mint hogy néha megcsörren a telefon, és valaki megkérdi, mit csinálok, én meg azt felelem: egerészek. Gyerünk át Oreandába.

Meleg, csöndes éjszaka volt, sütött a hold, az égen könnyű fehér felhők lebegtek. A kocsi ott futott a fehér műúton, mi hallgattunk, és a tenger csillogó síkját bámultuk. Aztán egy erdő könnyed árnyékfigurái tűntek elő, majd a csillagok felé nyújtózó ciprusok feketéllő tömege következett. Megállítottuk a kocsit, csendben sétálni kezdtünk alattuk, egy palota romjai mellett, melyek sápadt kéken derengtek a holdfényben. Anton Pavlovics egyszerre megállt:
—  Tudja-e, hány évig fognak még olvasni engem? Hét.
—  Miért hét? — kérdeztem.
—  Legyen hét és fél.
—  Olyan szomorú ma, Anton Pavlovics — mondtam, holdfénytől sápadt arcát fürkészve.
Eddig lesütött szemmel elgondolkodva piszkálta botja végével az apró kavicsokat, de amikor azt mondtam, hogy szomorú, tréfásan rám sandított.
—  Maga a szomorú — felelte. — Mégpedig azért szomorú, mert egy csomó pénzt kidobott a kocsisra. Aztán komolyan hozzátette:
—  Márpedig csakugyan addig fognak olvasni, hét évig, élni pedig még annál is kevesebbet fogok: hatot. De ne szóljon erről az odesszai riportereknek. . .
Nem élt hat évet, csupán alig többet, mint egyet.

Egyik legutolsó levelét a következő esztendő januárjában Nizzában kaptam meg.
„Üdvözlöm, kedves Iván Alekszejevics, kellemes új évet és sok boldogságot kívánok! Levelét megkaptam, köszönöm. Itt nálunk, Moszkvában minden rendben van, és minden unalmas, semmi új sincs (kivéve az esztendőt), és nincs is semmi újra kilátás, a darabomat még nem mutatták be, és az is bizonytalan, mikor fogják egyáltalán. Nagyon valószínű, hogy februárban Nizzába utazom. Üdvözölje a kedves, meleg napfényt, a nyugodt tengert; élje világát, vigasztalódjék, ne gondoljon a betegségekre, és írjon gyakrabban barátainak. Nos, jó egészséget, jókedvet, boldogságot kívánok, ne felejtse el a maga komor, északi honfitársait, akiket kínoz a rossz emésztés, a rosszkedv. Csókolom és ölelem."

II

Egyszer (szokása szerint váratlanul) így szólt:
—  Képzelje, micsoda história történt velem.
Csíptetőjén keresztül rám nézett, és harsány nevetésre fakadt.
—  Képzelje, megyek fölfelé a moszkvai Nemesi Gyűlés épületének főlépcsőjén, és egy tükör előtt, háttal nekem, ott áll Juzsin-Szumbatov [(1857—1927) színész, drámaíró és színházi szakember], Potapenko [(1856-1929) író] gombját markolássza, és konokul, szinte sziszegve azt magyarázza neki: „Értsd már meg, ma Oroszország első, legelső írója te vagy!" — Hirtelen meglátott a tükörben, elvörösödött, és hadarva hozzátette, válla fölött felém bökve: „Meg ez itt..."
Sokak számára nagyon különösnek tetszhet, mégis tény: nem szerette a színésznőket és a színészeket.
—  Hetvenöt évvel elmaradtak az orosz társadalom fejlődésétől — mondta róluk. — Az önhittség mérgétől átitatott, szánalmas alakok. Eszembe jut például Szolovcov [valódi neve: Fjodorov (1857— 1902) színész, rendező, impresszárió]...
—  Már megbocsásson — szóltam közbe —, de emlékezzék csak, milyen táviratot küldött Szolovcov halálakor a színházának?
—  Mi mindent kell írnia az embernek levelekben, táviratokban! Mi mindent mondunk néha pusztán azért, hogy ne sértsünk meg valakit...
Aztán kis szünet után újból fölnevetve:
—  Még a Művész Színházról is...
Jegyzetfüzetében akad egy és más, amit tőle személyesen is hallottam. Többször megkérdezte például (s mindig elfelejtette, hogy már beszélt róla, s mindig tiszta szívből nevetett hozzá):
—  Mondja, ismeri maga azt a nőtípust, akire ha ránéz az ember, mindig azt gondolja, hogy a blúza alatt kopoltyúk vannak?
—  A természetben az undok hernyóból csodálatos pillangó lesz — mondta nemegyszer —, az emberek világában épp fordítva: a gyönyörű pillangóból undok hernyó lesz. . .
—  Rettenetes dolog nap mint nap olyan emberrel ebédelni, aki dadog és butaságokat beszél. . .
—  Amikor egy tehetségtelen színésznő foglyot eszik, elfog a sajnálat a fogoly iránt, mely százszor okosabb és tehetségesebb volt ennél a színésznőnél. . .
—  Szavina [(1854-1911) színésznő], bárhogy áradoztak is róla, olyan volt a színpadon, mint Viktor Krilov [álneve: Viktor Alekszandrov (1838-1906) drámaíró] a drámaírók között.

(Folytatáshoz a További bejegyzésekre kell kattintani!)

Dugódarab van a borban...

IVAN BUNYIN
Három kívánság

Bunyin-bélyeg a Szovjetunióban

— Meséljen valamit, Ilja Abramics! — mondtam, az aranysárga, meleg homokra leheveredve, amikor a lábunk alatt zörgő kavicson végre eljutottunk egy jó kis helyhez az alupkai tengerparton.


Ilja Abramics, ez a napbarnította arcú, vidám szemű, alacsony, kövérkés karaim (tatárul beszélő nemzetiség - a ford.), a tarkójára tolta a kalapját, és — szokásához híven — nem felelt azonnal. Csak ravaszul elmosolyodott, és gondolkozott valamin, amit nyilván csakis ő tudott, majd a kabátja zsebéből elővett egy üveg bort.


—  C-c-c! — ciccegett fejcsóválva. — Lám, dugódarab van a borban! Kér? — kérdezte, és készenlétben tartotta a palackot.


—  De hát dugó van benne! — válaszoltam tétován.


—  Dugó — erősítette meg Ilja Abramics. — De ismeri a török közmondást: „Bolond az, aki egy bolha miatt tűzbe dobja a takarót!"


Azzal a szájához illesztette az üveget, és hetykén hátravetette a fejét.


Két angol lány haladt el mellettünk — nyaralószomszédok — egy óriási kutyával, amelyet többször is megfürösztöttek. Aztán egy fiatal, nyilvánvalóan moszkvai kereskedőcske vonszolta magát tova — már kövér és asztmás, de jámbor, mint egy jól táplált borjú. Ilja Abramics vidám, nyájas, de egyúttal ravasz tekintettel kísérte mindhármukat.


—  No, elmondok magának egy mesét arról, amire most gondol — mondta hirtelen felém fordulva. — A nőkről.


Elnevettem magam.


—  De miért tesz ilyen megjegyzést; tudniillik hogy a nőkre gondolok?


—  Cc! A világon mindenki csakis a nőkre gondol — mondta Ilja Abramics —, és a világon minden őértük van. És mindent, mindent, igenis teljességgel mindent rájuk pazarolunk. Hallgassa csak!


Behajlítva maga alá húzta mindkét lábát, a kalapját letette a fövényre, és szemét behunyva elkezdte:


„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy török, derék, becsületes török, olyan szegény, hogy minden vagyona — csak a felesége. Dolgozik a török, végzi a legnehezebb munkákat, de mégse tud kivergődni a szegénységből. Minden elmegy az élelemre, ami pedig megmarad — a feleségének vett ajándékokra. Mert nagyon szerette a feleségét, és restellt volna szegényes ajándékot adni neki. így hát búnak eresztette fejét a török. Ül a viskója küszöbén, és sóhajtozik feleségestül.
—  Allah! Allah! Magad is látod, mennyit dolgozom, és soha, de soha nem teljesíted egyetlen kérésemet sem! Én sose ismertem a boldogságot, és alighanem úgy halok meg is, hogy nem leszel hozzám igazságos!


Épp akkor haladt át a falun a próféta. Odament a török küszöbéhez, meghallotta a panaszát, és megcsóválta a fejét.
—  Ejnye, jóember — mondja —, igazságtalanul zúgolódol Allah ellen! Nem teneked való a boldogság !


—  Hogyhogy?! — mondja a török. —  Éppen nekem nem való, énnekem, aki jóformán már csecsszopó korában tudott dolgozni?!


—  Nem — mondja a próféta —, nem teneked való a boldogság. Túlságosan szereted a feleségedet.


Tudja, a török valósággal dühbe gurult.
—  Szeretem a feleségemet? Hát aztán? Nálam amúgy se járt vendégségben a boldogság soha, te pedig még a feleségemmel is össze akarsz veszíteni?
—  Ellenkezőleg! — feleli a próféta, de közben olyan huncutul mosolyog. Azt mondja: — Azért jöttem, hogy segítsek rajtad.
—  Az isten áldjon meg — szól a török —, segíts is, minél előbb segíts, mert mi tagadás, én ma még nem ettem.
—  Hát akkor ide hallgass! — mondja a próféta. —  Allah boldogságot küld neked.  Elhatározta, hogy  teljesíti  három  kívánságodat.   Kérj,  amit akarsz, minden teljesül. Vagy ez nem boldogság? Aztán majd meglátjuk, hogyan gazdálkodsz a boldogságoddal.


Azzal eltűnt. Egyszóval: a próféta, mihelyt kimondta ezeket a szavakat, elillant. Istenem! Hogy örült egész este a török meg a felesége!


—  No, asszony — mondja —, most kezdődik csak az élet!


A felesége meg amolyan kis birkának tettette magát, és így könyörgött:
—  Engedj át nekem egy kívánságot!
—  Rendben van — mondja a török —, én meg a másik kettő fejében boldog leszek halálomig.


Egy szempillantás — és a felesége máris olyan gyönyörű asszonyként áll előtte, amilyet álmában se lát az ember.


—  Nos? Szép vagyok? — kérdi. — Én már éltem a magam kívánságával. Most pedig — folytatja — isten áldjon! Megyek Ibrahim Hasszánhoz, ő különb nálad, aztán meg olyan gazdag, hogy nincs is mit kérnie Allahtól. Engem most már maga a szultán is elvehetne.


A török szeme előtt elsötétült a világ ettől a tréfától. Hogy felordított, hogy rátámadt a feleségére!


—  Ó, Allah! — kiáltotta. — Könyörgök, változtasd a legcsúfabb, a legmérgesebb varanggyá!


Csett-csatt — és már nem gyönyörű asszony áll előtte, hanem olyan vasorrú bába — ahogy ti mondanátok —, hogy ránézni is hajmeresztő! És miután ilyen históriát lejátszottak, csak állnak ott — a férj meg a feleség —, és bámulnak egymásra.


—  Uram, parancsolóm — szól az asszony —, jusson eszedbe, ami volt, jusson eszedbe, mennyire szerettelek!...


Térdre esett, zokogott, patakzott a könnye, és könyörgött:


—  Változtass vissza olyannak, amilyen voltam! 
A török nem bírta tovább, eszébe jutott a múlt, és könnyezve azt mondta:
—  Kérve kérlek, Allah, add vissza a régi feleségemet !


És mintha az égből pottyant volna le, ott termett a próféta.
—  Allah teljesítette a kívánságodat — mondta, aztán megérintette a vasorrú bábát, és a török felesége olyan lett, amilyen volt.
—  No — szól a próféta —, most meg vagy elégedve?
—  Meg — feleli a török, és azt se tudja, hová tegye a szemét szégyenletében.
—  Tudtál gazdálkodni a boldogsággal? — kérdi a próféta.
A török csak legyintett.
—  Igazad volt — mondta —, igazad volt, szent próféta. Minden elment az asszonyra! Átkozott legyen az az óra, mikor egybekeltem vele!"


—  Jó kis mese? — toldotta meg egy kérdéssel Ilja Abramics, és a szemembe nézett.


Elfordultam, és elnevettem magam: akkoriban magam is olyan voltam, mint az a mesebeli török.


Aztán sokáig feküdtünk a fövényen. „Ó, kedves, naivan szellemes keleti bölcsesség!" — gondoltam, ahogy az Aj-Petri bíbor alkonyát nézegettem. Ilja Abramics meg úgy tett, mintha megfeledkezett volna a meséről, és az üvegből jókat húzva csettintgetett.


—  Jó bor ez, jó! — mondta. — No hát bolond az, aki egy bolha miatt a tűzbe dobja az egész takarót.

MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Iván Alekszejevics Bunyinról:


Sz. Voronyezs, 1870. okt. 22., +Párizs, 1953. nov. 8.
Elszegényedett nemesi család sarja, a gimnáziumot nem fejezi be. Dolgozik statisztikusként, könyvtárosként, újságíróként. Sokat utazik. Az 1917-es forradalmat ellenségesen fogadja (Átkozott napok c. naplójegyzetek), az emigrációban kezdetben szovjetellenes cikkeket ír.
Első versei a parnasszizmus jegyében születnek, második kötetével Puskin-díjas lesz. 1909-ben az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választják. Kezdetben M. Gorkij révén publikál, a forradalom után szétválnak útjaik. Fő témája a magány és a szerelem lesz. Férfi és nő vonzódik egymáshoz, de nála csak pillanatokra találkoznak, amit kiábrándult szétválás követ. Stílusa cizellált, lírai hangvétel, költeményszerűség, hangulatok megidézése, zeneiség jellemzi prózáját is. 
1920-ban emigrált, s haláláig Párizsban él. 
Megtapasztalja a mélységes szegénységet, a II. világháború utáni években csaknem éhezik. Egészsége egyre romlik, napról-napra öregszik. Megkísérti a hazatérés gondolata is. Nem adja fel, szerelmes elbeszéléseinek írásában talál örömöt. Élete végén maradék erejét a csehovi életmű feldolgozására fordítja.
Hazájában mint emigráns, dekadensnek bélyegzett írót, aki viszaemlékezéseiben ráadásul kritikus számadást ad pályatársairól, kapcsolatairól (de önmagáról is), gyakorlatilag kikapcsolják a kortárs irodalmi életből. Csak halála után fedezik fel s tartják L. Tolsztoj és A. Csehov irodalmi öröksége méltó folytatójának. 1933-ban irodalmi Nobel-díjas. (A Babelmatrix nyomán)


Munkái:
Költemények (Sztyihotvorényija), 1891 (első verseskötete)
Lombhullás (Lisztopad), 1901 (második verseskötete)
Szárazvölgy (Szuhodol), 1911 (elbeszélések)
Csang álmai (Szni Csanga), 1916 (elb.) 
A San Francisco-i úr (Goszpogyin iz Szan-Fransziszko) , 1915 (elbeszélések)
Napszúrás (Szolnyecsnyij udar), 1925 (elb.)
A szerelem szentsége (Mityina Ljubov), 1925
Arszenyev élete (Zsizny Arszenyeva), 1930 (önéletrajzi regény)
Tolsztoj felszabadítása (Oszvobozsgyenyije Tolsztóvo), 1937 (memoár)
Sötét sétányok (Tyomnije alleji),1937–1945 (elbeszélések)
Visszaemlékezések (Voszpominányija), 1950
A. P. Csehov, 1955 (Csehovról szóló könyve halála után jelenik meg)
Magyarul: A szerelem nyelvtana, 1965 (elbeszélések, Budapest, Európa, 1982)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/8. sz., 145-148. oldalak)