Mats Traat: Babkávé (3 - befejező rész)

A GYŐZTES MEGMUTATJA MAGÁT


Nyikorogva nyílt ki az ajtó, s boltos Iivi lépett be, reggeli önmagához képest erősen megváltozva. Salme elnézte kékre festett szemhéját, fekete szempilláit, nyúlánk termetét, egyenes hátát, s ezt gondolta magában: — Nézzétek csak, hogy kicsípte magát. Csupa bolondéria az egész, mást nem tudok mondani. Meglehet, hogy még a menyénél is szebb. Merle is nézte Iivit, és azon igyekezett, nehogy kijöjjön a sodrából.
—  Úgy gondolod, alkalmas idő ez most a lakodalomra, mikor az öreg Talving halva fekszik? — kérdezte epésen.
—  Mit számít nekünk az öreg Talving, nekünk megvan a magunk élete — válaszolta Iivi fennhordott orral. — Csak a nevelőapja volt Aivarnak. Nem is törődött vele. Igazából soha senki se törődött Aivarral... Ha most elhalasztjuk, megint várhatunk egy hónapig, mire ránk kerül a sor.
—  És nem lehet tovább várni? — vágott oda Merle.
—  Képzeld, nem lehet. Nem mindenki olyan alamuszi. Merle ajkába harapott.
—  Rendeld meg nekem a Tartu negyvenöt nyolcvankettőt! Iivi a pultra tette a pénzt.
Salme elnézte a menyasszonyt, ahogy ott a pult előtt vár. Szóval így állnak a dolgok. Hát igen, most senki se kérdi, hogy összeadták-e őket vagy nem. Pastaku Eiki egy kétgyerekes lányt szedett fel, a nevére íratta őket, még egy harmadikat csinált hozzájuk, s most mind a háromért fizet. Ki tudja, ezekkel is hogy lesz, a mostani emberek nem törődnek semmivel.
Közben Merle megkapta Tartut, és Iivi csicseregni kezdett a kagylóba:
—  Eeva, nem felejtetted el, hogy holnap hozzád megyek? Két óra alatt készen leszel? Vagy hamarabb menjek? Azt akartam még mondani, hogy sikerült vendéghajat szereznem, szép hosszú, borzasztó magasra fel lehet kontyolni... No persze, gondoltam én, hogy rámegy vagy három óra. Aztán még a fátyol feltevése, és... Igen, természetesen a földig... Nem, koszorúval. Aivar azt mondta, hogy koszorúval neki jobban tetszik... Akkor hát viszontlátásra.
Iivi letette a kagylót, s győztesként hordozta végig tekintetét a csatatéren. Az ellenfél a kályhához hátrált, s ott kovácsolta a bosszútervet, mintha egyszerre meghasadt volna valami benne.




A RÉG VÁRT BESZÉLGETÉS A KÁVÉRÓL


A telefon berregve csengett. Merle fölvette a kagylót.
—  Halló!
—  Kapcsolom Tallinnt — hangzott a kagylóból egy szapora, hivatalos hang. Merle kezében tartotta a kagylót, és Salme felé bólintott.
—  Jöjjön ide, beszéljen.
—  Jóságos isten! Még hogy én... — hökkent meg Salme. — Mit tudok én a buta fejemmel beszélni.
De azért feltápászkodott a székről, sietős léptekkel odament a telefonhoz, és kezébe vette a kagylót. A füléhez emelte, de nagy zavarában nem hallott semmit. Mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó. A könnyű, fehér kagyló idegen volt a kezében, oda nem illő. Salme teljes erőből marokra fogta, mintha el akarná venni tőle valaki.
—  Beszéljen már!
—  Én nem... beszélj te magad! Salme Merle kezébe csapta a kagylót.
Az vállat vont és felemelte: — Azt kérdezi a menye, hogy valami baj van?
—  Nincs semmi... — kapkodott Salme a kezével. — Mondja, hogy minden rendben van.
—  Azt kérdezi, hogy van az egészsége.
—  Az egészségem rendben van. Az egészséggel nincs semmi bajom. Az egészség az rendben van.
Merle a telefonba megismételte az öregasszony szavait.
—  Mit akar még mondani? Salme görcsösen hallgatott.
—  És még?
—  Más semmi, más semmi. Az egészség rendbe van. Minden jól van. Síkos az út.
—  Síkos az út, más nincs, semmi — ismételte meg Merle a kagylóba. — Azt kérdezi, hogy nem esett-e el?
—  Ugyan már, ugyan már — kapkodott Salme ide-oda a kezével. — Nincs nekem semmi bajom — ismételte visszautasítón, csaknem mogorván.
Merle továbbította a mondottakat a kagylóba. — Mi van még?
—  Mi lenne? Semmi. Merle letette a kagylót.
—  Vége.
—  Ennyi az egész? — csodálkozott Salme, miközben megigazította a kabátja szárnyát.
—  Ennyi.
—  Akart még valamit mondani? Miért nem mondta idejében?
—  Olyan hirtelen ment... Nem, nem is volt semmi — motyogta Salme bizalmatlanul.




A KIS PORCELÁNCSÉSZÉRŐL ÉS A JÁRÁS-KELÉSRŐL


Salme friss léptekkel baktatott hazafelé, s azon járt az esze, hogy no végre telefonált a menyének. A menye azt mondta neki a városban, hogyha valaki telefonálna, mikor ők nincsenek otthon, vegye fel a kagylót, nincs abban semmi ördöngős, csak tegye a füléhez. Mikor azonban megmutatta az anyósának, hogy hogyan kell telefonálni, Salme az ujja hegyével se mert hozzányúlni a telefonhoz. Időnként csengett is a telefon, de ő távol tartotta magát tőle, s mikor a menye vagy a fia este megkérdezte, nem telefonált-e valaki, Salme azt válaszolta, hogy ő nem hallott semmit. Egyszer azonban lépre ment. A menye maga telefonált, Salme azonban ismét azt állította, hogy nem telefonált senki. A menye akkor megszidta, hogy hogyan lehet így városban élni: a vízcsaptól félsz, a gáztűzhelytől félsz, a telefontól és az ajtócsengőtől ugyancsak. Salme maga is felfogta, hogy a menyének igaza van, így csakugyan nem lehet itt élni, ha mindentől úgy fél az ember, akár a nyúl. A vízcsaphoz néhány hét alatt hozzászokott, de a gáztűzhely kezelését nem tanulta meg. Hallott róla, hogy valami idős ember nyitva felejtette a gázcsapot és meghalt. Ez még jobban növelte a félelmét, s a kapcsolók olyan nehezen jártak, hogy teljes erőből kellett őket megcsavarni, s Salme panaszkodott, hogy őbenne nincs annyi erő. A menye tanítgatta, előadásokat tartott neki, de hamarosan nyugton hagyta, s elállt attól a gondolattól, hogy ebédet főzzön nekik. Este, mikor a menye vacsorát készített, Salme szívesen volt a konyhában, de mikor egyszer elővigyázatlanul azt találta mondani, hogy a gázszagtól megfájdul a feje, a menye kiküldte, bár Salménak már nem fájt a feje. Salme kiment, és leült az ágyára a szekrény mögé, amellyel a fia elkerített neki egy sarkot az átjárószobában, s ott üldögélt ölbe tett kézzel, míg enni nem hívta a menye. Így aztán Salme részvétele a háztartásban csak az edénymosogatásra korlátozódott, s ez se vett el sok időt, mivel kéznél volt a meleg és a hideg víz. Még az se számított, hogy a menye mindig sokkal több csészét és csészealjat rakott az asztalra, mint Salme az ő kivirai otthonában. Túlzásnak érezte, sőt kivagyiságnak. De hát beszélhet az ember a városiaknak! A menyének többfajta kávéscsészéje volt. Az egyik olyan vékony, mint a tojáshéj, Salme nem merte még elmosni se, félt, hogy eltöri. A menye nem is adta a kezébe, maga mosta, törülgette. Mikor Salme megkérdezte, hogy miből van, azt mondta, hogy porcelánból. A menye olyan furcsa, nyeles bögrében főzte a kávét, s szombaton meg vasárnap reggel, mikor a fia hazajött a munkából, ebben vitte oda neki. Egy kerekes asztalra tette az egészet, és begördítette a hátsó szobába, ahol a fiatalok laktak, s ahova Salménak nem volt szabad bemennie. Hogy mit csinálnak ott, miről sugdolóznak, Salme nem tudta. Egyszer, mikor kivirai szokás szerint bedugta orrát az ajtón, a menye a fia ölében ült. Ó, istenem! Ez is városi tempó, túl sok az idejük, nincs semmi ház körüli teendő! Ráérnek például virágot ültetni a vázába. Hát volt neki régen ilyesmire ideje? A menye az ő szögletébe is tett egy vázát, Salme azonban, mikor a menye nem látta, visszavitte a konyhába. Még el talál törni vagy felborul, s akkor mi lesz. Meg van is neki szüksége virágra, az a fő, hogy tele a has, és jól érzi magát. Nem volt neki soha életében ideje arra, hogy virággal bajlódjon, s most vén fővel kezdjen vacakolni vele!
De azt az apró csészét azért egyszer félig lopva csak kipróbálta, azt a legkisebbet, amely belül kék, kívül virágos — párja nem volt neki. A menye kávét hagyott a termoszban, ő meg, nyomban azután, ahogy a menye elment, kihozta a büfészekrényből azt a csészét, amelyben csak a fia szokott kávét kapni, s kipróbálta, hogy jobb-e. Ez a csésze olyan könnyű volt, hogy magától pattant fel az asztalról, még jó, hogy ez a konyhában történt, s nem a szoba szőnyegére ömlött a kávé. A menyének természetesen igaza volt, mikor azt mondta, hogy Salme mindent úgy emel fel, mintha ólommal lenne töltve. Még a lámpacsatlakozó is tönkrement, mikor megnyomta a kapcsolót. A menye akkor nevetett, hogy Salménak még több ereje van a kelleténél.
Salme megint elgondolkozott rajta, hogyan ihatta a fia, az a nagy, erős ember, egy ilyen apró csészéből a kávét. Ő azt hitte, hogy Paul elébe a legnagyobb csészét teszik, s a menye, ez a csöppnyi teremtés, iszik a kis csészéből. A menye azonban éppen abba a legkisebb csészébe töltött kávét a férjének, mikor Paulnak érkezése volt az iskola előtt hazaugrani. A menye azt mondta, hogy Paulnak ez éppen elegendő, ráadásul szeret ebből a csészéből inni, mert ez az övé, a meny ajándékozta neki. S ha most ez eltört volna! Nem, ő nem nyúl semmihez, a nagy bádogbögréjéből issza a kávét.
Salménak eszébe jutott, hogy ma még nem is ivott kávét a nagy zöld bádogbögréből. S az is, hogy a fődologról nem is esett szó a telefonban. Istenem, az a kávéhistória teljességgel elintézetlen maradt! Nagy örömében, hogy rátalált a menyére, nem kérdezte meg, mennyi kávét kell bögrénként tenni. Mitévő legyen? Fáradtan ült le a hokedlire, kezébe vette a kivirai boltban vásárolt csomag kávét, és még egyszer megvizsgálta. A csomagon egy karcsú néger nő volt, ezt már ismerte. A másik oldalon egy ugyanolyan néger nő fehér pénzérmével a fülében, csuklója körül barna karperecek. Szabad kezével felemelte a szoknyáját, mintha kerítésen vagy árkon akarna átlépni. Szép nő volt. A csomag felirata semmivel se lett világosabb.
Salme azon gondolkozott, ne heveredjen-e le egy kicsit pihenni. De hogy is alhatna napközben, éjszaka akkor nem jön álom a szemére! Nem volt semmi baja, csak megéhezett. Leült az asztalhoz enni. Ma nem hozott tejet, ez is a kávé miatt maradt el. Salme az órára pillantott. A tejárusításnak már vége. A nagy lakattal bezárt folyosói szekrényből behozott egy darab füstölt kolbászt, s evéshez látott.
Mivel a telefonálás olyan balul ütött ki, ebéd után ismét nekikezdett a levélírásnak. Most már több újság volt, mint az adulai boltba menetel előtt.


— február nyolcadikán reggel nyolc óra tájban Talving felment az irodára ot megmonták neki a napi munkát felirta egy papírra osztán papírral a kézibe az istálóudvaron át hazajöt a szobában leült az ágyszélre ötéves fija feküt az ágyba aszongya a gyereknek te Üllar én mekhalok abba a pillanatba mekhalt kihozták a haralai doktort az megnézte mekpattant a legnagyobb agyere a folyosón forgolódva az jutót eszembe nem akarja elhinni az ember hogy Talving mekhalt.

Mats Traat: Babkávé (2)

A LEVÉL ÉS A KRUMPLI


Salme időközben hazaért, levetette a nagykabátot, felakasztotta az ágy fölé, s köré csavarta a szürkére füstölődött lepedőt, mint ahogy a lenyúzott állatnak szokás. A fekete botost, amelyre éles recézetű kalocsni van húzva, könnyebbre, otthonosabbra cserélte.
Ideje volt hozzáfogni a menyének szóló levél megírásához, hogy megtudakolja tőle, mennyi kávét szabad bögrénként tenni abból a négerlányos csomagból.
Salme kikészítette az asztalra a borítékot, kiszakított egy tiszta füzetlapot, s az aknásládából előkereste a golyóstollat.
— Kedves fijam és menyem — írta le nagy, szögletes, két sort átérő betűkkel, s aztán gondolatokba merült. Milyen újságról számolhatna be?
A levélírás nehéz, bonyolult munka volt, a menye azonban mégis lelkére kötötte, hogy időnként szánja rá magát, mert különben nyugtalankodni kezd ott a városban a Salme egészsége miatt. Ő hitetlenkedve mosolygott: mi van ezen nyugtalankodni való?
A kockás papíron ott állt néhány szó, tovább azonban sehogy se jutott. Hirtelen mentő gondolata támadt: előbb krumplit kell főznie, mert hamarosan itt a dél. Ráadásul a kávé körüli herce-hurca miatt teljesen megfeledkezett a reggeliről. Enni pedig a maga idejében kell, másképp elmegy az étvágya, vagy megterheli a gyomrát, figyelmeztette a menye.
Salme felállt az asztaltól, és nekiállt tenni-venni.
Megint tűzgyújtáshoz látott, el is boldogult vele, a reggel vödörbe kapart brikett csakhamar derekas, igyekvő lánggal égett. Ekkor azonban felfedezte, hogy nincs víz. Vízhozáshoz felhúzta a fekete botost. A csizma cipzárja azonban megakadt, nem tudta felhúzni, s Salme aggódni kezdett, hogy megdagadt a lába, mert folyton ettől félt. Lehúzta a csizmát, figyelmesen megvizsgálta a lába fejét, aztán lehúzott egy pár gyapjúharisnyát, bár erősen habozott, nem fázik-e meg egyetlen harisnyában. A menye azt mondta neki, nehogy megfázzon, ez a legfontosabb; ha nem fázik meg, nem ragad rá semmiféle nyavalya. Mikor belebújt a csizmába és sikerült felhúzni a zárat, megrémülve vette észre, hogy a nagy tevés-vevésben egészen forró lett a feje. Kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, hogy megfelelően lehűtse magát. A feje nagyon érzékeny pontja volt, a legkisebb huzattól is beleállhatott a fájás. Óvta a fejét. Fia ócska, gyerekkori 
füleskucsmájából sapkát csinált magának, ami alá egy parget alsó sapkát tett, fölé pedig a menye hozta vörös kendőt kötötte.
Még ki akarta mosni a vödröt, mert a víztől vastag rozsdaréteg borította a fenekét.
Kint megint végtelenül óvatosan mozgott, mert az Edasi másról se írt, mint a hó alatti ónos jégről. Az orgonaágakba kapaszkodva botorkált ki az útra, ahonnan eljutott a vízvezetékig, amely télire szalmával és trágyával volt betakarva, csak a cső vége látszott ki, körülötte sima, halommá magasodó jég kéklett. Salme a cső alá állította a vödröt, s négykézláb felkapaszkodott a jéghegyre, hogy kinyissa a csapot. Nehezen forgott, és mindkét kezét segítségül kellett hívnia, hogy elfordítsa. Ugyanakkor a bal lába, a gyengébbik, felmondta a szolgálatot, és Salme térdre esett a csap mellett, mintha a víz oltára előtt imádkoznék. Keze eleresztette a csap kerek fogantyúját, s hátrafelé lecsúszott a jéghegyről. Csizmájával meglökte a vödröt, úgyhogy a víz beloccsant a szárába.
— Jaj, istenem! — motyogta a váratlan ijedtségtől. — Már vizet se tudok vinni...
Lassan feltápászkodott, s újból nekilátott a jéghegy megmászásának.
Mikor végre szerencsésen hazaért a vízzel, az asztal alól előkereste a bögre fenekére ragasztott gyertyát, vörös kendőjét az ágyra dobta, másik kezébe egy kosarat fogott, amelynek lyukas fenekére fenyőág volt téve, s kiment a folyosóra. A folyosó közepéről nyílt a pincelejárat, onnan jött be Salme szobájába a dohos pinceszag, amitől a menye fintorgatta az orrát. Az ablakok télire gondosan be voltak ragasztva, szellőzőablak nem volt, a menye viszont megkövetelte, hogy szellőztessen.
A bögrében remegő gyertya világánál ment le Salme, s nagy nehezen belökte a nehéz ajtót. A pincében sötétség fogadta. Az egyetlen ablak télre be volt rakva trágyával. A pinceablak betakarása minden őszön komoly gondot okozott a ház lakóinak. Rágni kellett érte az állatgondozók fülét, mert ők voltak az egyetlenek, akiknek a kezén átment a trágya. Ezen az őszön egyszerűbben ment a dolog. Oreskin maga hozott trágyát az istállóból — az ő krumplija is ebben a pincében volt.
Salme a bögrét gyertyástól a rekeszoszlopra tette, kinyitotta az ajtót, és belépett a krumplival félig töltött rekeszbe. Minden évben jó csomó krumplija megmaradt, s tavasszal nagy részét odaadta azoknak, akik disznót tartottak. Ha nem maradt esetleg annyi, hogy érdemes volt a felvásárlóhelyre vinni. A menyének, amennyit az megevett, nem volt érdemes a városba vinnie; ráadásul nem is volt neki hol tartania.
Teleszedte a kosarat, óvatosan kibújt a szűk rekeszből, fogta a gyertyát, és lassan megindult a lépcső felé. Ezúttal nem történt vele semmi.




A LEVÉL MEGINT FÉLBEMARAD


Főtt a krumpli, Salme a sámlin ült és várt. A megkezdett levél azonban, amilyen állhatatlan volt, nem hagyta egy helyben nyugodni. A menyének fele ideje mindig az ő megnyugtatására, lecsillapítására ment el, mikor együtt voltak, akár itt, akár a városban. Mikor a menye megjött este a munkából, nekiállt főzni a doboznyi konyhában. Mivel azonban ott borzasztó szűk volt a hely, azt mondta az anyósának, menjen be inkább a szobába, ne legyen neki láb alatt, így volt mindennel, Salme minden szokását megkérdőjelezték. Menye megtiltotta neki, hogy kilessen az ajtón, ha mozgást hall a folyosón. Azt mondta, hogy ezek a régi uradalmi cselédházi szokások nem valók a városba. Az ablakon ugyan kinézhetett, de úgy, hogy a vékony függöny előtte legyen. Azt viszont nem kérdezte a menye, hogy mit láthat onnan a magasból — bizony a szomszéd ház falán kívül semmit. Onnan is kibámult egy ősz fejű öregember, egy emelettel lejjebb meg egy szőke nő porolta sárgásbarna szőnyegeit. Ez volt napközben, mikor a fiatalok munkában voltak, Salme egész társasága. No persze, rajtuk kívül még a galambok. Salme egyszer kenyérmorzsát szórt nekik az erkélyre. Menye azonban ezt a cselekedetét is helytelenítette: nem érdemes az erkélyre szoktatni a galambokat, enélkül is elég baj van velük. Ez a meny mindent meglátott, mindent észrevett. Mikor Salme megpróbálta semmibe se venni menye rendelkezését, s csak hetente egyszer akart fehérneműt váltani, nem pedig kétszer, menye tüstént követelte: hol a szennyes ing? A kosárban nem lehetett, mivel Salmén volt. Salme megpróbált ellenszegülni, mondván, hogy túlzás hetente kétszer kimosni az inget, a meny viszont azon a véleményen volt, hogy a mosoda számára nem túlzás, s a sokáig hordott ing izzadságszagot áraszt. Hogyan bízhatott volna Salme a mosodában, ki tudja, kifőzik-e ott a szennyest vagy nem. Mikor azonban Salme maga állt neki, hogy a konyhában kifőzze a fehérneműt, menye abbahagyatta vele, mivel állítólag az egész lakás bűzlik tőle.
Néha esténként arról panaszkodott a menyének, hogy unatkozik. Az meg azt ajánlotta neki, hogy kössön vagy olvasson időtöltésül. Nagyjából ugyanazt, amit Hildegard. — Én aztán nem töröm magam, egész életemben gürcöltem... Még hogy a szemem rontsam velők, mi értelme lenne!

Mats Traat: Babkávé (1)

Néhány szó Mats Traatról:


Sz. Meema, 1936. Észt költő és prózaíró. Az észtországi őshonos lakosság múltja és kultúrája foglalkoztatja. Hagyomány és újítás, vidék és város ellentmondásainak sajátos kivetítődéseit keresi ironikus hangvételű kisregényében. A babkávét hajkurászó vidéki asszony kényszerű kalandozásai átfogják az egész észt társadalmat, amelynek metszetében  jelkép értékű tanulságokra bukkanhatunk.




AZ ÉJSZAKA VARÁZSA


Salme kutyavonyításra ébredt fel. Hildegard éjszakára a félig üres fásfészerben hagyott farkasa vonyított. Az ablak felől gyenge fény szűrődött be, a hold már kihunyt, az éjszaka ködös volt, csak a csupasz ágú fák álltak némán az ablak alatt.
Lassan, a faagy kétségbeesett nyikorgása közben ült fel Salme, s mindkét lábát kezével segítve, egyiket a másik után a padlóra rakta.
- Jaj, istenem! Mit jelenthet ez a kutyavonitás? - gondolta, miközben az ágy alatt matatva kereste a kalocsnit. Egész teste, de különösen a lába elmerevedett az alvásban. Lábfejét bedugta a puha bélésű kalocsnikba, s hintázó testtel üldögélt az ágy szélén. A fészer az út túlsó felén volt az ablakkal szemközt, ezért is hallatszott be a kutya félelmetes, szívszaggató vonyítása éppen a Salme szobájába, amely a többi lakás közé ékelődött. Az egyik fal mögött Oreskin állatgondozó dalolt álmában, a másik fal mögött, pontosan a Salme ágya iránt, Hildegard aludt.
Salme lassan fölegyenesedett. Időbe telt, mire megmacskásodott tagjai kezdtek szót fogadni. Már régen szokásává vált, hogy éjszakánként le s föl sétál a szobában. Ez segített eltölteni az unalmas időt, ráadásul orvos menye is azt ajánlotta neki, hogy lehetőleg sokat mozogjon.
Még nagyon korán volt, csak háromra járt. A kutya tovább vonyított, elnyújtva és baljósan. Salménak hideg borzongás futott végig a hátán. Mit ad hírül ez a kutya? Szerencsétlenséget vagy halált? Az ilyesmi nem jelent jót.
Álmában látta a menyét. Itt ült ebben a szobában a hokedlin, egymáson átvetett lábakkal, s Etiópiáról beszélt valamit. - Etiópia - motyogta, s bizalmatlanul mosolygott bele a sötétbe. Ez a szó a nagy, fényes pléhcsöbröt juttatta eszébe, amellyel régen, mikor még magántanyák voltak, a napszámosoknak a kását mérték. Mi tulajdonképpen ez az Etiópia, amely az árnyas éjszakában eszébe jutott, és álmában is felidéződött? A menye biztosan tudta, hogy mit jelent, ő mindent tudott, amilyen okos volt Salme szerint.
Az ablakhoz ment és a függönyszélek között kinézett. Odakint nem lehetett mást látni, csak elmosódó körvonalú fákat; a fészerben a kutya karmolászva ostromolta az ajtót, hogy aztán új lendülettel fogjon hozzá vonyítani. Vonyítani és jövendölni, bármily komor legyen is az igazság. Minden beteljesedik, amit az előjelek meghirdetnek, akár álomban, akár éberen. Minden beteljesedik, bármit is mondjanak azok az újságok és rádiók együttvéve. Salme ismét bizalmatlanul mosolygott.
Eloltotta a világot, a sötét jobban kedvére való volt, a sötétben volt valami melegség, otthonosság, ráadásul a bura nélküli villanykörte fénye túl éles volt a szemének.
Az idő megnyúlt, s sehogy sem tudta kitölteni. Tulajdonképpen az idő eltöltése volt élete egyetlen és legbonyolultabb problémája. Hogyan töltse el az időt a kora reggeli ébredéstől az esti lefekvésig? Ezen aztán volt mit töprengenie. Ketten voltak az órával, s a maga módján mindegyikük hadilábon állt az idővel. Az olcsó, pléharcú falióra kimért léptekkel haladt a téli éjszakában, és Salme az egészségről, a menyéről, a szomszédokról örökösen ismétlődő gondolatokkal botladozott utána. Most persze a kutyáról is gondolkozott, amely olyan korán felverte. Neki nem tetszett Hildegard, se a farkasa, mindenképpen rosszallta a kutyatartást, nem fogva föl, hogy a magános borjúgondozónak a kutya éppen olyan társa, mint neki a hűséges, préselt számlapú óra.
Végül kezdtek ébredezni a szomszédok. Oreskin férfias horkolása félbeszakadt, mintha késsel vágták volna el. Mozgolódás, fojtott hangok, dobbanó léptek hallatszottak, majd megnyikordult az ajtó. Mindkét Oreskin elindult az istállóba, hogy ellássák a vörös, észt teheneket, egyikük trágyát és silót szállított, a másik fejt.
Hildegard felől is léptek hallatszottak. Valószínűleg ő is indulásra készen állt.
Ideje volt, hogy Salme ismét lefeküdjék; ezúttal elege volt a fel-alá járkálásból.




EGYEDÜLI KÖTELESSÉG


Hat órakor Salme kinyitotta rongydarabokkal tömített ajtaját, s kiment a folyosóra. A mennyezeten magános körte égett, és Oreskin krumplijának a szaga terjengett. Salme elhúzta az orrát, s felcsapta a szomszéd ajtajának reteszét. Oreskinnak két lánya volt, mindkettő tudott észtül, bár az adulai orosz iskolába jártak. Ha nem tudtak volna észtül, Salme nem vállalta volna magára a felébresztésüket, mert nem tudott oroszul.
A lányok az első szobában aludtak egy ágyban, rózsaszín takaró alatt.
Salme először a fiatalabb haját húzta meg, ez mindig könnyebben kelt föl, mint az idősebb, Gálja. Nyura néha még szerfölött édes álmú nénje felráncigálásában is segédkezett.
Ezúttal azonban a fiatalabb is nehezen ébredt, csak akkor nyitotta ki fél szemét, mikor Salme hirtelen mozdulattal lerántotta róla a takarót.
—  Ne — motyogta Nyura —, aludni akarok...
—  Aludni! — ismételte türelmetlenül Salme. — Majd estére alhatsz! De most gyerünk gyorsan felkelni, mert elkésel, osztán majd ád neked a tanító.
—  Csak még egy kicsit, Salme néni — kunyerált az álmos gyereklány.
—  Jó van, na — állt rá végül Salme. — Addig még maradhatsz, míg Kálába (Gálja észtes kiejtéssel - Ford.) lelket verek. Gáljával mindig sokat vesződött. Nem segített a kérlelés, a rábeszélés, se a nyersebb hangnem, az álomszuszék álomszuszék maradt.
— Keljél mán fel egyszer, mindjár fél hét. Hogy érkezel így el megmosakodni, a könyveket összepakolni...
Salme a nagyobb lányról is lerántotta a takarót, Gálja azonban meg se moccant.
Nyura felült, és elnevette magát. Tetszett neki, hogy frissebb és erősebb akaratú a nénjénél. Salme segítségére sietett, ráncigálni kezdte nénje haját. No, most már a húga gondjára lehetett bízni Gálját. Salme néhány percre átment a szobájába, leült a hokedlire, s fejét könyökére támasztva szunyókált egy kicsit az asztal mellett.
Mikor aztán nagy zajt csapva, szögletes mozdulatokkal ismét a szomszédba indult, már mindkét lány talpon volt.
—  Köszönöm szépen, Salme néni! — mondta fésülködés közben Gálja.




IGAZSÁG ÉS JOG


A folyosón Hildegard jött vele szembe, aki már hazafelé tartott a borjúistállóból. Szürke, kirojtosodott vattakabát volt rajta, arca kipirult a gyors járástól.
—  Mit csörömpölsz éjszaka, nem hagyod a dolgozó embert aludni — kezdett rá köszönés nélkül. — Csak úgy hintázik a padló, micsoda dolog ez...
—  Hogyhogy csörömpölök?
Salme a támadástól nem tért mindjárt magához.
—  Én nem csörömpölök egy szikrát se, csendesen járkálok fel-alá a szobában, senkinek se vagyok terhére.
—  Hogyhogy nem vagy, ha már háromkor felkelsz. Istentelen dibegés-dobogás, ugyan mi történhetett, gondoltam magamban. Aztán rájöttem, hogy Salme. Minden áldott éjszaka felversz álmomból.
—  Én aztán senkit, miket hordasz itt össze — paprikázódott fel Salme. — Mondjon, ki mit akar, a magaméban vagyok, azt teszem, amit akarok. Szóval én zavarlak azzal, hogy olyan csendben éldegélek, még a járásomra is vigyázok, a lábam se merem keményebben letenni. Szégyellhetnéd magad!
Salme hangját elfojtotta a düh.
—  Mintha egész uradalmad lenne, hogy nem győzöl mindent világosban elvégezni. Te megvénhedt vénség, nem látsz tán aludni, mit csörögsz-zörögsz éjnek évadján, megzavarod a dolgozó emberek álmát.
—  A te kutyád a hibás — mondta Salme, s mielőtt a borjúgondozó bármit is válaszolhatott volna, odakiáltotta neki: — Igenis az! A te kutyád ugat. Én aztán a világért se tartanék ilyen dögöt, annyit megzabál, mint egy ember.
—  Fogd be a szád! Pauka senkinek sincs terhére.
—  Beszélj csak, beszélj! Szóval nincs terhére senkinek, de csaknem minden áldott éjszaka felveri az egész környéket. Olyan szörnyűségesen üvölt, hogy beleborzad az ember... Én nem hallgatok senki szavára, a saját hajlékomban vagyok, amit a szovhoz adott, azt teszem, amit jólesik. De az olyan dögöt, mint a te kutyád, el kellene pusztítani. Híni kellene valami embert, aki lelövi...
Salme megrándította a vállát, és bement a szobába. — Még ő jön engem kioktatni — motyogta, miközben beakasztotta az ajtón a kampót, s egyet még rá is bólintott.
Régi perpatvar volt ez Hildegarddal, amely hamu alatti parázsként izzott, néha lángta lobbant, néha meg szinte kialudt. Hildegard az éjszakai mászkálásért, csörömpölésért hibáztatta, ő meg a kutyával szúrt vissza.




AZ ELSŐ GONDOLAT A KÁVÉRÓL


Salme megint fel-alá járkált a szobában, a padlódeszkák nyikorogtak. A kutyáról, a szomszédjáról gondolkozott, és az igazáról, amit sohasem kap meg. Azaz megkapja, de ez az igazság nem tartós. Mert amint úgy érzi, hogy igaza van, jön megint Hildegard, és tönkrezúzza az igazát és a magabiztosságát.
Az idő sehogy se múlik, még akkor se, ha az ujjával megtolja az ember az óramutatót. Salménak nem volt hová sietnie, mégis sietett, sietett és türelmetlen volt, mintha elkésne valahonnét.
Hét óra elmúlt. Itt az ideje, hogy kávét főzzön.
Salme tőzegbrikettet szedett ki a kályha előtti vödörből, alágyújtott, és feltette a lábast. A kávét egy befőttesüvegben tartotta, amely újságpapírba volt göngyölve, s a szájánál néhányszor madzaggal körültekerte, hogy el ne menjen az ereje. A papírra, az újság szélére szögletes betűkkel rá volt írva dupla vével, hogy kávé.
A víz felforrt. Kihúzta az asztal alól a régi német aknásládát, és kibogozta a kávésüveget. A kávé azonban elfogyott. A menye Háromkirályok napján egész doboz darált kávét hozott neki, s ráparancsolt, mindennap igyon belőle, hogy magasabb legyen a vérnyomása, és ne szédüljön a feje.
Feltétlenül kávét kell innia. Menyének minden szava kinyilatkoztatás volt számára. Utolsó levelében is azt írta, hogy mindennap igyon kávét annak rendje-módja szerint, s lehetőleg tartózkodjon sokat kint a friss levegőn, mert megint terjedőben van az a fránya influenza, s a meny, mások orvoslása közben maga is megbetegedett.
Salme félrebillent fejjel megint jó darabig fürkészte az órát, mintha valami csalást gyanítana részéről. Még korán volt boltba menni. Ha elmegy hazulról, el kell oltani a tüzet, mert ez a brikett sokáig izzik, s ki tudja, mi meg nem történhet, míg ő odavan. Az Edasi (Előre. Népszerű tartui újság. - Ford.) nemrégen írt egy nagy tűzvészről, ahol az őrizet nélkül hagyott tűzhelytől gyulladt ki a ház. Salme piszkavassal kikaparta az összes brikettet, s vizet öntött rá. A vödörből fojtogató tőzegbűz szállt fel. Fürkészve kémlelt be a kályhaajtón, mert biztosan maradt ott még eleven parázs. Minden eshetőségre számítva felemelte a főzőlyukról a lábast, és a vödörből vizet loccsantott alá. Most már biztosan kialudt a tűz. Amint kinyitotta az ajtót, hogy beeresszen a krumpliszagú levegőből, Hildegard ismét teljes életnagyságban megjelent a küszöbön. A kirojtosodott vattakabát van rajta, arca piros, és így szól:
—  Még inkább elment az eszed! Mivel tüzelsz te? Mindenütt rettenetes tőzegbűz van. Salme még a fejét se fordította a borjúgondozó felé, csak a vállát rándította meg:
—  Téged akarlak kifüstölni!
—  Majd meglátjuk, ki kit füstöl ki, ha ilyesmire vetemedsz. Vénasszony, s nem tud nyugodtan ülni, kötni vagy olvasgatni.
—  Én már nem olvasok, se nem kötök semmit — válaszolta rá nyomban Salme. — Nem az már a szemem, mint azelőtt. A könyveket visszavittem a könyvtárba, nem hozok többet egy darabot se.
Salme hirtelen becsapta az ajtót, és rájött a köhögés.


(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)