SZERGEJ ZALIGIN
A költő
 |
| Szergej Zaligin |
Magam nagyon régen ismertem meg Martinovot, csaknem fél évszázada, és mindig éppen ezt csodáltam benne, amit sem magamban, sem más írókban nem fedeztem fel, bár sokuk legalább ugyanannyi ideig munkálkodott az irodalomban, s teljesen megérdemelt hírnevet és általános elismerést vívott ki magának.
Úgy hiszem, nem találkoztam még egy emberrel, akiben ennyire kifejeződött volna az elhivatottsága. Kérdezhették Puskinról, Arisztotelészről - válaszolt; faggathatták az antibiotikumokról, az emberré válás hipotéziseiről vagy éppen ebédelési szándékáról - minden szavában a költő nyilatkozott meg. De nem úgy, hogy cikornyásan vagy versformában fejezte ki magát, dehogyis, ezt az embert egyszerűen áthatotta a költészet, és ezt állandóan érezni lehetett. Martinov annyira költő volt, hogy el sem lehetett volna őt képzelni mondjuk az írószövetség valamelyik vezetői beosztásában, és biztosan ő maga is igencsak meglepődik, ha valaki azt indítványozza neki, vállaljon funkciót.
Hivatali szoba, és benne Martinov?! No nem, ez lehetetlen! Még egy szakmai megbeszélésen is nehezünkre esett őt elképzelni, és a mai napig sem értem, hogy ez az ember tagja — méghozzá példás tagja - volt a moszkvai írószervezet felvételi bizottságának!
Martinov apa sem volt, s ezt is nagyon természetesnek vehetjük: mindig foglalt volt a karja, csakhogy nem gyereket, hanem verseket dajkált.
Ilyen benyomást keltett bennem már az első találkozásunkkor, és ez a találkozás is tipikusan martinovi modorban zajlott le.
Omszkban került rá sor, főiskolás voltam, és írtam egy elbeszélésfélét. Rendszertelenül, két-három évente egyszer kiadtak akkoriban Omszkban egy almanachot, és a kiadóban azt mondták, Martinov gyűjti hozzá a kéziratokat, neki adjam át olvasásra az elbeszélést.
A Krasznije Zori utcában, ha jól emlékszem, a 30-as szám alatt, megtaláltam a keresett épületet, egy földbe süllyedt, faburkolatú kis házikót. A házikóban öreg nénike fogadott, akiben azonnal felismertem Martinov édesanyját. Aztán megpillantottam egy hegyes szakállú öregembert, és rögtön láttam, hogy az az édesapja, majd egy viszonylag fiatal embert, a fivérét.
Az én szememben valamennyien hasonlítottak egymásra és Leonyid Martinovra, akit akkor már, legalábbis látásból, jól ismertem.
Az öreg néni megkérdezte tőlem, ki vagyok. Megmondtam neki.
— Persze, persze — kapta fel a hangját. — Lonya várja magát a kertben. Menjen ki hozzá, kérem.
Az udvarról nyílt a ház bejárata, és amikor beléptem a házba, nem vettem észre a kertet, de az ajtóból sem látszott belőle semmi. Igaz, két vékony korlát választotta el az udvartól, amögött pedig laboda burjánzott.
Én aztán láttam elég labodát életem során - a kolhozmezőkön, a barnauli üres telkeken, kiégett portákon a háború után, a növényvilág királya volt itt a laboda, és mi, gyerekek tudtuk is értékelni: széles utakat, titkos ösvényeket törtünk a sűrűjébe, ahol keresve sem találtak ránk a felnőttek, de ilyen dzsungelt, amilyen a Martinovék kertjét elárasztotta, álmomban sem láttam - két ujjnyi vastag, két méter magas növények sűrűsödtek itt, közöttük éjszakai sötétség, habár íelettük fényesen sütött a nap.
Gondolkodtam egy ideig, aztán nekivágtam ennek a dzsungelnek: átléptem a korlátokon, és elindultam a szűk ösvényen... Sötét, fülledt a levegő, csak elöl világol valami, ott, ahova ez a szűk, jól kitaposott ösvény vezet.
Mentem a fény felé, és hamarosan ott találtam magam egy hat-hét méter átmérőjű szabályos körben, ahol a laboda le volt taposva, és a tisztáson Martinov rövidnadrágban meg pamutsapkában, eléggé szapora és határozott léptekkel, egyik kezében papírlapot tartva, rótta a köröket: olvasott valamit... Verset olvasott.
Észrevett, de intett a kezével, hogy várjak, ne zavarjam.
Vártam. Tett még egy-két kört a tisztás peremén, halkan mormolta a verset, aztán megállt velem szemben.
- Szóval, maga Zaligin? - kérdezte. Igenlően válaszoltam.
- Szóval, maga írta azt az elbeszélést.
-Én.
- A hidrotechnikus a főhőse, igaz?
- Igaz...
- Es miért ő?
- Nyilván azért, mert magam is hidrotechnikai szakon tanulok.
- Nyilván azért — erősítette meg ó is. — És ez teljesen érthető. Az nagyon jó, ha az író ismeri a hőse szakmáját. De az már nem jó, azt már nem értem, hogy a maga hőséből miért nem árad a hínár szaga.
Kissé zavartan azt mondtam:
- Úgy hiszem, ez nem feltétlenül fontos...
- Hogy mondhat ilyet?! Hogy lehet, hogy egy hidrotechnikus számára ez nem fontos?! Gondolja meg, hogy mit beszél!
- Nem egészen értem magát! — mondtam, és valójában egy cseppet sem értettem Martinovot.
- Az öreg hiba, hogy nem ért engem! Hallja?! Az öreg hiba, az semmi jót nem jelent, ha maga mint hidrotechnikus, azt hiszi, nem kell hínárszagot árasztania. — Nyomatékképpen beleszagolt a levegőbe. - Ez öreg hiba! És biztosan azért gondolkodik így, mert még fiatal. Még nem dolgozott úgy istenigazából, és nem tudja, milyen szaga van egy hidrotechnikusnak. Figyeljen rám! Amíg saját magán nem érzi meg a hínárszagot, addig csak névleg hidrotechnikus!
Martinov egy szót sem szólt többet az elbeszélésemről. És bizonyára helyesen tette: gyönge volt ez az írás, sohasem vettem elő, hogy átdolgozzam, sőt eldobtam, és ha most emlékszem belőle valamire, akkor az nem több, mint amit Martinov mondott róla annak idején.
Később az omszki írószervezet összejövetelein találkoztam Martinovval. Tízen-tizenöten szoktunk összejönni, mindig megvitattunk valamit, vitatkoztunk erről-arról, és azt hiszem, hogy Martinov, aki akkor már igen tapasztalt, ismert költő volt, igencsak unatkozhatott velünk, kezdőkkel, aligha lelt bennünk örömet, de mégis látogatta a „csütörtököket", éspedig nyilván azért, mert közte és köztünk, kezdők között, ott ült Viktor Utkov, a szervezet vezetője, egy érdeklődő és érdeklődést keltő ember, azonkívül időnként benézett hozzánk még egy igazi és rendkívül érdekes költő meg tudós, Pjotr Ljudovikovics Dravert, aki egészen más alkatú és tehetségű ember volt, mint Martinov, így aztán mindannyian jól szórakoztunk: Martinov és Dravert vitatkozott, mi pedig hallgattuk őket.
Martinov szerényen, mintegy magába merülten vitatkozott. Dravert viszont, ösztönös, heves természet lévén, szentül meg volt győződve arról, hogy mindenben neki van igaza, nem tűrt semmilyen ellenvetést.
Dravert viszonylag kevéssé ismert költő maradt, ellenben naggyá lett mint tudós: ő alapozta meg a szovjet meteoritkutatást. Nagy mennyiségű meteoritot gyűjtött össze, és Omszkban sok legenda terjedt el arról, hogyan végezte ezt a gyűjtést. A főiskolán több geológiai előadást hallgattam Dravert professzortól, aki aztán teljesen áttért arra a tudományos és expedíciós munkára, amelyhez mi, diákok nem is konyítottunk: meteorit - no és aztán?! Kinek van arra szüksége? Nem tudtuk, hogy közeleg a világűr meghódításának a kora. Dravert tudta ezt, és mindennap erre várt.
No de kanyarodjunk vissza. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy néhány évvel, pontosabban egy vagy két esztendővel később együtt dolgoztam Martinovval az Omszkaja Pravda című területi lapnál. Az akkori előírás szerint két úgynevezett tárcaíró-tudósító kapott státust a szerkesztőségben. Könnyű és viszonylag jól fizetett állás volt ez. Havonta két írás, bármilyen témában, a többi idő szabad, havi fizetés plusz honorárium.
Az egyik státust Martinov töltötte be, a másikat én. A szerkesztőségi értekezleteken engem mindig dicsértek, őt mindig korholták.
Akkor úgy véltem, az természetes, hogy én jó tárcákat írok, Martinov pedig rosszakat. Néha kételkedtem ugyan e megállapítás igazában, de kételyemet nem tudtam kellően alátámasztani, inkább az a formális következtetésem zavart, hogy Martinov neves költő, már fiatal korában is írt karcolatokat, azok megjelentek, és tetszettek nekem, de most úgy alakult, hogy ő nem tud jókat írni, én pedig tudok. Ez az okoskodás valahogyan sántított. Egyéb kételyem azonban nem támadt.
Sok évvel később, amikor első cikkemet írtam Martinov művészetéről, átlapoztam a majdnem húsz évvel azelőtti újságkötegeket, és minden megvilágosodott előttem. Istenem, milyen sablonos tárcákat írtam én, és milyen nem mindennapiakat ő! Már a témájuk sem volt hétköznapi, olyanokat csakis ő találhatott, senki más. Írt például az egyik parti vízmű mentőjéről, aki maga nem tudott úszni, de jól bánt az evezőkkel és a mentőfelszereléssel, és már több embert kimentett az Irtisből.
— Úszni nem tud, ez igaz — írta Martinov —, de mivel ő maga is veszélybe került néhányszor, és kimentették, ezért nagyon jól tudja, hogyan kell csinálni.
Vagy vegyük az öreg kovácsot, aki levelet ír Mihail Ivanovics Kalinyinnak, s arra kéri, adjanak neki lakást, egész életében földkunyhóban lakott vagy ágyrajáró volt, de a levélben kiköti: „Azt kérem, hogy a lakás a gyár közelében legyen, mert ha nem hallom a kovácskalapácsot, elkerül az álom."
Vagy egy harmadik, tipikusan martinovi téma.
Omszkban, amely már akkor legalább 350 ezer lakost számlált, még nagyon sokan tartottak tehenet, és nyáridőben reggel meg este, amikor a csordások a legelőre, majd hazafelé terelték az állatokat, a központot kivéve az egész város tehénbőgéstől visszhangzott.
És Martinov rátalált egy asszonyra, aki „Omszk város főcsordása" volt, és karcolatot írt róla. Mert hiszen a tárcaíró-tudósító sohasem kapott konkrét feladatot, mindig úgy választotta meg a témát, hogy minél változatosabb és érdekesebb legyen a lap. Martinov is így válogatott... És mindig talált valamit.
A szerkesztőségi értekezleteken meg szapulták — miket ír folyton?! Honnan kaparja elő ezeket? „A mentő nem tud úszni... hiszen ez szégyen, elvtársak, a mi tudósítónk pedig majdhogynem pozitív hőst csinál egy ilyen emberből!"
Pedig Martinov nagyon nem szerette, ha szidták, szenvedett, gyötrődött ilyenkor, ezt biztosan tudom.
Paprikavörös lett az arca, a mennyezetet nézte és csak foghegyről válaszolgatott. Aztán megkérdezte:
- Befejezték?
- Magának tán ez kevés?
-Szóval, befejezték... Elmehetek?
Felállt, és elment.
És minden munkatárs kissé furcsán érezte magát. Nem állítom, hogy lapunk szerkesztőségében már akkor voltak ellenfelei meg rosszakarói, nem, ilyesmiről csak jóval később lehetett beszélni, egyszerűen nem értettük őt, nekünk amolyan „tipikus", az olvasó számára teljesen érthető anyagokra volt szükségünk, ezért folyton ilyen szemszögből ítéltük meg az írásait: „Az olvasó nem érti!"
Én más okból is kellemetlenül éreztem magamat ezeken az értekezleteken: tudtam, hogy Martinov és a felesége ebből a tárcaírói fizetésből él, míg nekem ez csak mellékkereset volt, hiszen mint főiskolás ösztöndíjat kaptam, azonkívül földrajzot adtam elő a munkásfakultáson, és jól kerestem a nyári szakmai gyakorlatokon meg a szünidőben, mert szakemberhiány miatt minket, főiskolásokat, mérnöki beosztásban alkalmaztak.
Azonkívül — ezt is tudtam - Leonyid Nyikolajevics azokban az években írta később híressé lett - az „Igaz történet Uvenykajról", a „Mese Vaszilij Tyumenyec atamánról", „A tobolszki krónikás", a „Háziszőttes Vénusz" című történelmi műveit.
A szerkesztőségi értekezletekről egyenesen hazament Krasznije Zori utcai lakásába, pontosabban abba a kis szobába, amelyet ketten laktak Nyina Anatoljevnával, és ott dolgozott. Parányi volt ez a szoba, az íróasztalt is csak egy bicegő alkalmatosság helyettesítette.
A háború előtt Martinovék és Utkov igen gyakran eljöttek hozzám a Szibakára röplabdázni. Lunacsarszkij művelődési népbiztos nevezte el találóan Szibakának (Szibériai Akadémia) az omszki mezőgazdasági főiskolát. („Hiszen ez valóságos mezőgazdasági akadémia, ugyanolyan, mint a moszkvai Tyimirjazev!" — kiáltott fel, amikor meglátogatta az omszki főiskolát.)
Akkor én már elvégeztem a Szibakát, a hidrotechnikai meliorációs tanszéken dolgoztam mint tanársegéd, saját szobám volt az „aspiráns-házban", amely gyönyörű környezetben épült: köröskörül nyírfaerdők, különféle kultúrákkal bevetett kísérleti parcellák, s nem messze az Irtis kanyargott a parti cserjék zöld sávjai között. Omszki ismerőseim szívesen jártak ki ide, a városon kívülre.
