Különös történet az ófaluból (2)

VLADIMIRS KAIJAKS
A feleség


(Befejező rész)

Vlagyimir Medvegyev grafikája

—  Hol is hagytam abba? Igen, Daniels újra meg újra visszatért, de az utolsó alkalommal nem egyedül jött. A szobrász Dante és Beatrice földjéről magával hozta Adát, a táncosnőt, első feleségét... Láttad Adát?
Akaratlanul összerezzenek, a kérdés oly váratlanul és oly nyugtalanul cseng, mint egy nézőtéri közbekiáltás előadás közben.
—  Adát? — dünnyögöm az orrom alatt ostoba képpel. — Igen, azt hiszem... Láttam azt a nagy képet odafent az üres szobában. Ha az az ő arcképe...
—  Hát persze! Az üres szobában, hahaha! Én féltékeny és irigy vetélytársnő vagyok, ezért dugtam oda. Érted? Jó hogy láthattad a saját szemeddel. Én csak magamról és Danielsről tudok beszélni. Ada szépségét valószínűleg nem tudnám leírni. A féltékenység miatt. A féltékenységet nemhiába nevezik vaknak, igaz?
—  Bizonyára.
—  Az emberek elálldogálnak Ada arcképe előtt, és úgy ámuldoznak, mintha a mennyország feltáruló kapuin néznének be. Képzelheted, milyen nehéz lehet nekem, miután itt maradtam Daniels nélkül, nap mint nap találkozni vele, messziről „élvezni" hódolói rajongó pillantásait, hallgatni „ah"-jaikat „oh"-jaikat. Soha nem megyek fel a turistákkal együtt abba a szobába... Van aki érti is ezt... De fütyülök rájuk! Nem unod még hallgatni, amit mesélek? Nem fáradtál el? Nem vagy álmos?
—  Kérem, folytassa!
—  Köszönöm. Miről is beszéltem? Ja igen, Ada... Már mondtam: nincs az a szó, ami visszaadhatná szépségét. Daniels Ada iránti szerelméről se akarok hosszan beszélni, fájdalmat okoz nekem. Még ma is... Ada egyszerűen elbűvölte, legyen elég ennyi. Képes lett volna bárkit elbűvölni. Mindenki szerette Adát, öregek és fiatalok egyaránt. Már biztos hallottál erről.
—  Igen, hallottam.
—  Hát igen... Lehetetlen nem irigykedni rá... gyönyörű szép, a sors kegyeltje... nem elég ez? Bizonyára csak én bántam vele úgy, mint... De nem voltam képes legyőzni őrült féltékenységemet. Irigyeltem, kétségbeestem, gyűlöltem: a Hamupipőkék nemcsak a mesékben irigylik a királykisasszonyokat. Őrülten szerelmes voltam Danielsbe, és nap mint nap kerülgethettem boldog tekintetét, mint kígyó a botot. Igen, mint az edénybe zárt kígyó. Bottal bökdösik, gyötrik a nyomorultat, ő pedig nem képes megharapni kínzóját, és egyre gyűlik benne a méreg. Szerencsére volt elég eszem ahhoz, hogy visszatartsam valódi érzéseimet. Ha kirobbanok, azonnal takarodhattam volna, holott egyetlen keserű örömem az volt, hogy egy levegőt szívhatok Daniels-szel. Szerencsémre Ada időről időre elutazott valamelyik városba vendégszereplésre. Daniels ezt nem tiltotta meg a feleségének, mert tisztában volt vele, hogy szüksége van a színpadra és a nézőközönségre. Itt természetesen nem léphetett fel, a rozoga vénemberek és pásztorok előtt, akik a birkáikon kívül nem értettek semmihez. Vagy táncolt volna kizárólag a férje számára?... Én viszont már akkor úgy éreztem: Ada helyében semmiért a világon el nem hagynám Danielst. Teljesen elég volna, ha ő néz, ha ő látja, hogyan táncolok. Meg voltam döbbenve: hogyan képes Ada ilyen könnyedén útnak indulni, méghozzá hosszú útra, csodálkoztam rajta és elítéltem... A féltékeny ember csodálatos kitartással keresi és végül is megtalálja boldog vetélytársa elítélésre méltó gyengéit és fogyatékosságait. Én persze csak titokban kárhoztattam Adát. Dehogyis beszéltem volna rá, hogy egyetlen lépést se tágítson Daniels mellől!... A szobrász a nagyobb városokba rendszerint nem kísérte el Adát, akkoriban már egyre romlott a látása. Azt is tudta, hogy a legnagyszerűbb orvosok se képesek segíteni rajta, és ez egyre jobban rémítette. Félt, hogy nem sikerül megvalósítania a jövendő számára legnagyszerűbb terveit, ezért erejét nem kímélve lázasan dolgozott. Az egyhangú és mértékletes életet élő helybeliek között különösen égette ez a kötelesség, ezért egyre csak sietett, sietett, sietett. Mind rövidebbnek érezte a nappalokat. De nem szólt róla senkinek. Egyetlenegyszer fordult elő a jelenlétemben, hogy dühösen, görcsösen, mint valami szitkot, azt sziszegte: „Átkozott idő! Úgy vágtat, mint a lavina a hegyekből, nem lehet megpihenni..." Egy más alkalommal pedig, amikor meghűlt, nem volt hajlandó ágyba feküdni. Akkor összeszedtem minden bátorságomat, és megpróbáltam rávenni, hogy legalább egy kicsit pihenjen, de ő rám nézett, elmosolyodott, és csendesen azt mondta: „Tudod-e kislány, micsoda pokoli igazságtalanság ez: az ostoba bikának vagy kosnak van bőven ideje, hogy nyugodtan legelésszen a virágos réten, az embernek viszont mindig kevés az ideje. Nekem se elég az időm, nem elég..." És ekkor egyszeriben rádöbbentem, milyen boldogtalan Daniels: mintha egy erős kéz elkapta volna a hajamat, és magával rántott valami mély örvénybe, és se kiáltani, de még csak sóhajtani sincs erőm... Ettől fogva egy szóval se kértem, hogy vigyázzon magára. Hamarosan megtanultam, hogyan lehetnék hasznára Danielsnek, mégpedig olyannyira, hogy az arckifejezéséből kitaláltam kívánságát, mielőtt kimondhatta volna. Fürge, fáradhatatlan, szerény és szolgálatkész házitündér lett belőlem, akinek egyetlen félénk és csendes óhaja az, hogy ébren tarthassa a tüzet a házitűzhelyben, mely mellé a sors odavetette... Neked bizonyára telebeszélték már a fejedet, hogy az én szeretetem hálátlan volt, mint a farkaskölyök, mely megharapja az őt tápláló kezet, hogy a szeretetem ravasz, mint a róka, mely besurran a nyúlfészekbe, és ott marcangolja szét a szelíd nyuszikát, hogy pokollá változtatta a ház igazi asszonyának az életét, igaz?
—  Őszintén szólva... Hallottam már egyet-mást... effélét...
—  Hagyd az udvariaskodást! Hisz tudom én... Hol is tartottam? Amikor kiderült, hogy nem tudom gyorsan, egy csapásra megszerezni amit akartam, elkezdtem apránként, lépésről lépésre elhódítani azt a kincsnél többet érő jogot, hogy gondoskodhassak Danielsről azokon a napokon is, amikor Ada otthon tartózkodik. Daniels látása napról napra romlott, de ő nem is vigyázott rá... A betegsége egyre jobban elhatalmasodott, és valakinek mindig szemmel kellett őt tartania. Ha ezt nem csinálom, Daniels egyetlen percet se fordít magára, alvás és pihenés nélkül dolgozik, és előbb elhamvad, mint így... Gondoskodni kellett az ételéről, italáról, ruhájáról, és én átvehettem mindezt Adától. Fiatal és erős lány lévén nem okozott nehézséget, hogy ellássam a háztartást. Hetenként egyszer elkértem a szomszédunktól, egy öreg tatártól a lovát, behajtottam a városba a piacra élelemért. Tyúkokat neveltem, dolgoztam a veteményesben, mostam, foltoztam, varrtam. így választottam el apránként Adát Danielstől. Ő meg egyre sűrűbben utazott el hazulról. Én magam is noszogattam, hogy csak utazzon, táncoljon, ne fecsérelje el fiatal éveit, hogy utazzon nyugodt szívvel, hisz jelenléte úgyse képes meggyógyítani Danielst, a háztartás miatt pedig nem kell aggódni, valahogy elboldogulok egyedül is. Azt hiszem, Ada mégsem engedett volna unszolásomnak, ha nem siet a segítségemre Daniels. Nem nehéz elképzelni, milyen kellemetlen és megalázó volt egy ilyen daliának, hogy betegnek és gyengének érezze magát. Szégyellte tehetetlenségét, félt, hogy bárkinek is a terhére legyen. Legalább annyira, mint attól, hogy nem tudja megvalósítani alkotói terveit. Legkevésbé épp szeretett feleségének akart a terhére lenni. És persze bizonyára attól is félt, hogy egy szép napon rájön, hogy az asszony szerelme egy nyomorék iránti együttérzéssé vagy szánalommá változik. Persze erre soha senkinek még csak célzást se tett, de ezt magam is megsejtettem, és nem is tévedtem... Túlságosan jól megtanultam némán társalogni Danielsszel, megsejteni imádottam hangulatát, arcvonásaiból, mozgásából, járásából ... Daniels félt az alamizsnától, ezért nem is próbálta visszatartani Adat, nem korlátozta semmiben. Ellenkezőleg, ő maga hevesen igyekezett rábeszélni „tündérét", hogy repüljön csak, amerre könnyű szárnyai repítik... Én bujtogattam Adat, Danielst biztatgattam. Ne felejtse el azt se, hogy Adának hiányzott a színpad. Tudja, Viktors, a szomszédok kakukkfíókának neveznek. Elég találó hasonlat, hahaha! De nem tudtam mit kezdeni magammal, az érzéseimmel. A szerelem nem mindig jó. A szerelem mohó. Legalábbis az ilyesfajta, a titokban felnevelt, jogtalan, reménytelen szerelem. Igen, egyre többre vágytam, egyre többet akartam magamnak, egyedül csak magamnak, igen, nem válogattam meg az eszközeimet... De vajon a vágy, a bánat, a szenvedély egyedül engem fosztott meg a józanságtól?. .. Lassacskán Ada is kezdett rájönni, hogy felesleges ebben a házban, idegen a férje számára. Nem tagadom, magam is igyekeztem, hogy ez a szomorú felismerés nyilvánvalóvá váljék a számára. Mennyire igyekeztem, hogy pótolhatatlan legyek! Majd kibújtam a bőrömből, könnyed, nesztelen léptekkel jártam, úgy suhantam mint egy néma báb. Bizony, a titkolt szerelem találékony tanácsadó. Az arcom, a mozdulataim, a hangom. .. Kitűnően játszottam az engedelmességet és alázatot, senkinek nem volt szabad megsejtenie, mennyire ujjongok Daniels növekvő ragaszkodásától, vonzalmától és bizalmától. Engedelmesség és alázat?... Többet mondok: némává kellett válnom. Ahogy Daniels látása egyre romlott, egyre élesebbé vált a többi érzéke, különösen a hallása. Már képtelen volt elviselni a zajt, a.; erős hangokat, én pedig gondosan hozzáidomultam szokásaihoz, képes voltam rá, hogy a megfelelő pillanatban a keze ügyében legyek és nyomban eltűnjek, mihelyt egyedül akart maradni... Ada az utazásairól gyakran írt Danielsnek, részletesen beszámolt a városokban töltött napjairól, színpadi sikereiről. Levelei tele voltak gyöngédséggel, jóindulattal és az otthon iránti vágyakozással, de a szobrász már nem tudta kivenni a betűket, és engem kért rá, hogy olvassam fel a leveleket... Kell-e még magyarázat? A távolból nem éreztem gyűlöletet Ada iránt, de ha folyton ott lett volna beteg férje mellett, azzal kikészít. Daniels az enyém kellett hogy legyen, és én nem akartam, nem is lettem volna képes úgy élni, ha nem teljesül ez a kívánságom. Ez a vágy egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Az is szította, hogy Daniels rokonai és a falubeliek egyaránt meggyűlöltek; ahogy mondani szokás, átláttak a szitán, rájöttek, miféle gazságok járnak az eszemben, hahaha! Mind Ada mellé állt, és készek lettek volna ízekre tépni engem. Éreztem, sejtettem ezt. Sőt saját fülemmel hallhattam, amint az asszonyok szapultak. Nem, a szemembe nem mondtak semmit, távolabb beszélgettek, de olyan hangosan és érthetően, hogy a süket is meghallotta volna minden szavukat... Valahogy így folyt a szó közöttük: nem baj, eljön az idő, és ez a képmutató perszóna kitöri a nyakát, végtére is Adának kinyílik a szeme, rájön, miféle kígyót melengetett. Kihajítja ezt a kéregetőt, takarodjék, ahonnét jött... Csak várjuk ki, majd Daniels is kijózanodik abból a mákonyból, amivel ez a boszorkány — márminthogy én — megetette. Az ilyesfajta beszédek csak még jobban szították makacsságomat, egyre vakmerőbbé tettek. Nem, ármánykodó ellenségeim hiába várják azt a napot, amikor én elhagyom a szobrász házát! Ha az egész világ ellenem támad, Daniels akkor is az enyém, csak az enyém. Hiszen szeretem őt, és olyan fájdalom gyötör, hogy nem is kételkedem szerelmemben. Ő a mindenem... Ahhoz, hogy megszolgáljam a szerelmét, a vonzalmát, kész lennék mezítláb menni mellette a hóban, az izzó homokban. Úgy éreztem, egyedül én vagyok képes igazán szeretni Danielst. Szeretni mindazt, ami benne van, mindazt, ami az egyénisége, emberi és művészi egyénisége. Én tudom csak szeretni minden betegségével, bogarasságával, fáradt, kiábrándult pillanataival. Igyekeztem épp olyan mélyen megismerni és megérteni őt, mint saját magamat. Emberi lényegét, alkotásait... Minden szabad időmet a szobrai között töltöttem. A műtermében töltött idő életem legtartalmasabb, legragyogóbb pillanatait jelentette. Ezek a szobrok, ha kurta pillanatokra is, de megszabadítottak korlátaimtól, gátlásaimtól, kirepítettek bezártságomból a friss levegőre, kiszabadítottak komoran izzó szenvedélyem rabságából, rákényszerítettek, hogy felfogjam és átérezzem mások sorsát... Na és Ada?... Minél szorosabban kötődtem Danielshez, annál türelmetlenebb lettem Ada iránt. Nem voltam hajlandó többé a legkisebb zugot se hagyni Daniels szívében, műtermében, egyáltalán, a fedele alatt. Egyetlen zugot se Daniels életében. Elég volt, ha Ada, aki időnként hazalátogatott, megpróbált valamit tenni a férjéért, nyomban rászóltam: „Hadd csináljam én, te nem szoktál hozzá, nem értesz hozzá.. ." Vagy: „Danielsnek ez nem fog jólesni. Honnan tudnád, mi kell neki, mi nem." Vagy: „Járj halkabban, ne kopogj a sarkaddal, ez nem táncterem, a szobrásznak nyugalomra és csendre van szüksége." Magától értetődik, hogy Ada nem bírhatta ezt sokáig, hiszen dicsőségtől elkényeztetett, büszke nő volt, ebben a házban viszont, bármihez fogott is, mindenért szemrehányásban volt része. A kétbalkezes, ügyefogyott feleség szerepe egyáltalán nem volt az ínyére. Végül is lassanként kezdett féltékeny lenni. Aztán végre rájött, hogy csakugyan legokosabb, ha elüldöz a háztól. Úgy ám, csakhogy erre kissé későn jött rá. Ráadásul Ada nem találta meg a legmegfelelőbb szavakat. A sértett asszony dührohamában túlságosan őszintén és gorombán beszélt —, kihallgattam beszélgetésüket Danielsszel: „Ez a ferde szemű perszóna napról napra szemtelenebb, túlságosan sokat enged meg magának, úgy küldözget, úgy oktat, úgy bánik velem, mintha a cselédje lennék!" Bizony nem találta el azt a hangot, amelyen mindent tisztázni lehetett volna Danielsszel. A szobrász nyugodtan, de eléggé hidegen annyit kérdezett csak, milyen cselédkötelezettségeket hárítottam én Adára. Erre a kérdésre nem tudott mit felelni, viszont még jobban feldühödött, és végül is azt követelte Danielstől, hogy haladéktalanul küldjön el engem a házból. Nem, felelte a szobrász, erre ő képtelen. Ez hálátlanság és embertelenség lenne irántam... Nem csoda, hogy Ada, miután hasztalan próbált utcára tenni, egyre ritkábban maradt a férje mellett, és otthon tartózkodásai egyre rövidebbekké váltak. Aztán eljött az idő, amikor többé nem is jött meg, és követelte a válást... Úgy látszik, az utóbbi esztendőkben mégiscsak sikerült kiszorítanom Adat Daniels szívéből ... De az is lehet, hogy a szobrász büszkeségből nem akart terhére lenni létezésével szépséges feleségének... Bárhogy is volt, beleegyezett a válásba. Eljött az én időm, amikor Daniels felfigyelt rám, és éppen azért figyelt fel, mert megvakult. Belső látásával most végre olyannak láthatott, olyannak rajzolhatott meg magának, amilyenné válhattam a számára. Daniels ismerte hűségemet, tudta, hogyan gondoskodom róla. Semmi mást még csak nem is gyanított. Szegletességem és csúnyaságom megszűnt a számára, aki pedig oly nagyra tartotta a szépséget. A ravaszság és a szerelem, mely szulák módjára benőtte természetem éles sarkait, megbízhatóan álcázott. Daniels jelenlétében mindig nyugodtan viselkedtem, és még csak fogalma se volt arról, mi megy végbe a lelkemben. Amint teljhatalmú úrnőnek éreztem magam Daniels szívében és házában, sokkalta lágyabb lettem, bár természetesen nyomába se értem a bársonyosan szelíd Adának... Daniels, rövid élete utolsó esztendeiben megszeretett, megajándékozott szerelmével, és én, a koldus, gazdag lettem, nagyon gazdag. Egyet nem osztott meg velem, egyet nem tanultam el tőle soha, hogyan lehet szelíd egyetértésben élni az egész világgal, minden körülöttem élő lénnyel. De őszintén szólva, ez nem keserít el. Különben, ez egyedül csak rám tartozik, és senki mást nem érdekelhet... Neked pedig, kedves vendégem, bizonyára szemérmetlenségnek tűnik, hogy ilyen készségesen ecsetelem Daniels irántam táplált érzelmeit. De az én késve elégtételt nyert szerelmemnek nagyon jólesik egy kis dicsekvés... Na, mindegy, végül mégiscsak zavarba estem egy kicsit. Többet nem fogom ilyen gyakran emlegetni a szerelmet. Még csak egy icipicit hadd beszéljek Danielsről. Élete utolsó éveiben a vakság arra kényszerítette, hogy lemondjon a kőről, a márványról, a fáról. Nem maradt más, csak az agyag, melyet öklével gyúrhatott, ujjaival formálhatott. Danielsnek érzékeny, látó ujjai voltak... Láttad utolsó szobrait; senki meg nem mondaná, hogy alkotójuk vak volt... De hagyjuk, Danielsről se érdemes sokat beszélni. Épp elég beszédesek a szobrai. Többet képesek azok mondani alkotójukról, mint bárki más... Most pedig még én, a született fecsegő, Daniels fáradhatatlan mesemondója is elfáradtam. Későre jár, te pedig bizonyára belefáradtál a beszédembe. Köszönök mindent, különösen pedig, hogy türelmesen végighallgattál. Eredj nyugodt szívvel haza. Ha kedved támad, gyere át holnap vendégségbe. Menj csak, menj csak nyugodtan, már nem érzem betegnek és erőtlennek magamat. Csak piszkáld még meg egy kicsit a parazsat a kályhában! A harmadik vendég pedig mégse jött el. A szokás úgy kívánja, hogy töltsük szét a borát, és igyuk ki az egészségére.


Áttöltöm a fele bort a harmadik bögréből Mirjama bögréjébe, a felét a sajátomba, koccintunk, és a legjobbakat kívánjuk a vendégnek, aki nem jött el. Nagyon szép szokás, nem fogom elfelejteni...


Lassan lépkedek az egyenetlen ösvényen. Jól ismerek minden követ és hepehupát. Oly gyakran járok erre, hogy lábam magától is megleli az utat... A föld felett holdfény lebeg — könnyű, mint a legfinomabb köd, mint a csillogó por. Az éjszaka csöndes, de nyugtalan; jóformán semmi szél nincs, a levegő folyton zúg és remeg, s a tenger felől sóhajt a dagály...


Másnap reggel felnyitom a szemem, és látom, amint a fantasztikusan vörös napkorong felgördül az agyagos domb tarajára. Összeszorítom a szemem, de a vöröses fény átszivárog a szemhéjamon. Elég sokáig aludtam, mégsem érzem pihentnek magam, álmomban se hagyott el valami homályos nyugtalanság. Egy ideig még fekszem az ágyon, fejem alá dugva karom, és a tegnapiakon töprengek; eszembe jut a ház, a műterem, a szobrok, Mirjama, a betegsége, a rohama, mely annyira megijesztett, s amely ott tartóztatott Daniels házában, meg a három bögre bor, s a ház úrnőjének lázas élénksége, története és különös őszintesége!...
És egyszerre belső lökést érzek, mintha valaki a nevemen szólítana, eszembe juttatva, hogy, keljek föl és menjek. Valami titkos erő húz Daniels házához, mintha tegnap kicserélték volna a szívemet egy gombolyag selyemfonálra, és most valaki rángatná a műteremben hagyott végét, s mennem kell, hogy kiszabadítsam...


A szobrász házának ajtaja tárva-nyitva áll. Kopogtatok az ajtófélfán.
— Gyere be bátran. Már vártalak — invitál Mirjama.
Úgy látszik, nincs egészen jól, mert jöttömre nem kel föl. Fel van öltözve, haja gondosan megfésülve, de ágyban fekszik.
—  Jó reggelt!
—  Jó reggelt, és köszönöm!
—  Mit köszön?
—  Hogy nem ijedtél meg se a rohamomtól, se a makacs fecsegésemtől, és csakugyan eljöttél... Ma reggel olyan nehéz a fejem. Ezért ne ítélj el, hogy ágyban fogadlak. Az ajtó maradjon csak nyitva, a reggeli levegő kellemesen frissít. Ülj le! Még nem reggeliztél?
—  Az igazat megvallva, nem.
—  Én sem. A konyhában van kenyér, sajt, szőlő. Elég lesz kettőnknek. 
Megreggelizünk. Buzgón tüsténkedem a háziasszony körül.
—  Most megint felmész a műterembe a szobrokat nézni? Hangjában valami különös csengést érzek, ami óvatosságra int.
—  Nem — felelem —, ma reggel, ha nincs ellenére, szívesebben beszélgetnék magával. Van még bőven időm, módom lesz rá, hogy ne csak megnézzem az összes munkát, de akár örökre meg is jegyezzem valamennyit.
—  Nem bánom, bár nem értem, hogy lehet, hogy a fecsegésem nem untat. Nagyon örülök. Már mondtam, hogy úgy élek itt, mint egy remete, bár jól élek... De bizonyára minden remetének legalább egyszer el kell hagynia a barlangját... Te épp akkor jelentél meg, amikor kezdtem kibírhatatlanul érezni magam, és ha te nem jössz, bizonyára magamban kezdek beszélni. Hisz előfordul, hogy az öregek, akikből mindenkinek elegük van, hallgatóság híján hangosan beszélgetnek, sőt veszekszenek önmagukkal.
—  Az öregek! Hogy mik nem jutnak az eszébe!
—  Ami azt illeti, külsőre nem látszom romosnak, mégis öregnek érzem magam, úgy érzem... az ilyesmit jobban tudja az ember magáról, mint mások. Különben én magam siettettem az időm futását. Gyerekkoromban sose játszottam. Gondolatok, ábrándok gyötörtek, hatásuk alatt holdkórosként ténferegtem gondtalan társaim között. Túlságosan korán váltam felnőtté. Siettem, túlságosan siettem... Ehhez a hideg életkorhoz, az öregséghez. Talán csakugyan szerencsém lesz, és már nem sok van hátra.
—  Ez szerencse?! Hát nem az élet az igazi boldogság? Főképp itt, ennek a tengernek a partján, ezek között a hegyek között? — tiltakozom, és feszülten fürkészem Mirjama arcát.
—  Boldogság, boldogság... és ha az ember még teljesebb boldogságot ismert? Mindenki eljuthat a pontig...
Nem értem, ma reggel Mirjama láttán, hangját hallván miért fog el még nagyobb félelem, mint tegnap. Úgy aggódom Mirjamáért, mintha a Mennydörgés-hegy sziklás falának peremén állna, és a kőzuhatag bármely pillanatban lesodorhatná. ..
—  Miféle pont, amiről beszél? — kérdem fennhangon.
—  Még kérdi. Egy író! Közönséges pont a befejezett mondat végén. Amikor az ember mindent megtett, amit kell, szintén pontot tehet az élete végére. Nem akarom üres illúziókkal vigasztalni magamat.


Keserűség nélkül, nyugodtan, sőt mosolyogva mondja ki ezeket a szavakat, majd így folytatja:
—  Ne beszéljünk erről! Inkább elmondok neked még egy mesét. De ne csodálkozz, ne is haragudj, ez a mese ugyanarról szól, mint a tegnapi: Danielsről, Adáról és rólam. Ne ítélj el, a második mesém szomorúbb és keserűbb lesz az elsőnél. De mit lehet tenni! Nem akarok vitatkozni veled, se mással, nem akarom makacsul azt hajtogatni, hogy az élet pocsék. Az élet kétségkívül gyönyörű és gazdag, de gazdagsága és nagysága korántsem könnyű. Gondold meg: nem könnyelműség, nem ostobaság örömtelinek nevezni az életet, melyben minden szívdobbanásunk, mihelyt elhangzik, visszavonhatatlan múlttá válik, és amely szakadatlanul búcsúzás a pillanatoktól, percektől, napoktól, erőnktől, elménk tisztaságától, mindattól, ami érett korunk kurta éveire megadatott? A jelen gyorsan és kíméletlenül múlttá válik, és nem lehet benne elismételni, se megváltoztatni egyetlen átélt pillanatot, egyetlen kimondott szót, elkészített munkát vagy fejünkön átvillant gondolatot se... A pillanatok lavinája és aggodalmunk törvényszerű. De vajon ha elismerjük mindennek a törvényszerűségét, elegendő-e ez ahhoz, hogy megszüntesse a búcsúzás örök fájdalmát?... Próbálgatjuk erőnket összemérni a természettel, próbálunk megbékélni az elkerülhetetlennel, de a megbékélés még nem nyugalom, nem boldogság... De hagyjuk, felejtsük el a sikerületlen aforizmáimat, ragadjuk meg az elbeszélés fonalát. Az elbeszélések cselekménye különböző lehet. Az egyiké külső eseményekből fonódik össze, a másiké a belső élet eseményeiből, a gondolatok és élmények áradásából és apályából.. . Remélem, értesz engem.
—  Értem!
—  Akkor jó. Tudod, a történet, amit tegnap elmondtam neked, nem egészen igaz, és ez nem hagy nyugodni. Az, ami itt lejátszódott, cifrább tánc volt, és a szerepek is egy kissé másképp voltak elosztva. De kezdjük a kályhától... Megint a szerelemről fogok beszélni, mert a szerelemért éltem. Más célom és más szenvedélyem, nagyobb érdemem és nagyobb vétkem nem volt. Tegnap hazudtam neked. Ada és Daniels... Szerintem, az élet soha nem kapcsolt össze két idegenebb embert. Lehet, hogy túldicsérem Danielst, eltúlzom Ada gyengeségeit és fogyatékosságait, de ebben a tekintetben semmi sem segíthet rajtam. Hallgass tehát, és válogasd szét magad a tiszta búzát az ocsútól... Daniels soha nem szerette Adát, és Ada sem szerette Danielst. Azt kérded, hogy lehet ez, hiszen Daniels feleségül vette őt, ő pedig otthagyta a kedvéért napfényes, vidám hazáját, és a szeretett férfival hosszú útra indult, ismeretlen, idegen partok felé. De azt is tudnod kell, hogy nagyon gyakran nem magát az embert szeretjük, hanem azt, amilyennek elképzeljük: képzeletünk pazar szárnyakat ragaszt választottunkra, de ezek a szárnyak alig-alig tartanak, és ő sose lesz képes fölemelkedni velük a földről. Így Daniels is ebbe a szépséges, de üres nőbe gyönyörű lelket álmodott. És Ada? Daniels nem volt neki se végzetes szerelme, se barátja. Ada számára, már amilyennek én ismertem őt, Daniels és hazája nem volt más, mint puszta egzotikum... Az aranyhajú és üresfejű kicsi asszony azt hitte, hogy valami mesebeli maharadzsa cipeli magával varázslatos várába... Itt pedig kiderült, hogy nincs se maharadzsa vára, nincsenek drágakövekkel teli pincék, se szolgálatkész gnómok. Nincs semmiféle szórakozás, és szépségének egyetlen tisztelője akad: ez a hallgatag, szakállas óriás. Aki ráadásul legalább olyan szenvedélyesen imádja a vésőt, mint ifjú feleségét, ha nem erősebben. Nem volt itt más, csak a zord, akkor még csupasz part, a viharos, tomboló tenger... Ada annyira unatkozott és szomorkodott, hogy időnként valami különös kábulatba esett.
Vannak nők, akik olyan hidegek, mint a hal. Az ilyenek csak akkor élednek fel, ha rajongó hódolók mohó tekintete kíséri minden léptüket. De elég! Az Ada iránti gyűlölet túlságosan mélyen belém ivódott, nem irtja ki belőlem az idő. A gyűlölet és az undor... Ha nem szerettem volna Danielst, ezek az érzések rég elpárolognak, nyugodt, hideg megvetéssé válnak, de én még ma se vagyok képes megbocsátani Adának semmit: se a szépségét, se a macskahízelgését, amellyel mindenkit megbolondított, se Danielshez fűződő kapcsolatát... Mindenekelőtt kapcsolatát Danielsszel. Hisz Ada az első adandó alkalommal felszarvazta őt. Ne rázd a fejed, ne ráncold a szemöldököd. Ezúttal nem hazudok. A torony legfelső emeletén, ugyanott, ahol Ada képe függ, van egy ládikó, benne szeretői és hódolói levelei. Ezek csak azok a levelek, amelyek Ada távollétében érkeztek ide. Én rejtettem el őket, nehogy valamelyik véletlenül Daniels kezébe kerüljön.
A nagy városok, ahol Ada egyre sűrűbben röpködött, ahol egyre hosszabb időt tartózkodott ... igen, ott volt az ő igazi helye, az volt az ő életeleme: a színpad, a csillárok ragyogása, a taps, a hódolók... Hát én?... Én árva leányként állítottam be ide, akit zárkózottá tett, elgyötört és megedzett a keserű élet. Mit jelent az, hogy megedzett ? Azt, hogy megtanultam meglenni a családi tűzhely melege, a szülői gyöngédség és óvó szeretet nélkül.
Amíg idegeneknél laktam, rengeteg legendát hallottam Danielsről: van, úgymond, egy távoli rokonuk, valami fura csodabogár, aki az isten háta mögött egy tengerparti kis falucskában lakik. Egyszer szemem elé került egy apró faszobrocska, amit Daniels faragott — szakállas férfi ül egy kövön, a semmibe néz, melyben rajta kívül nincs egyetlen élőlény sem. Úgy éreztem, mintha a bátyámmal, a hasonmásommal találkoztam volna, valakivel, aki mindenki másnál közelebb áll hozzám. Ezek szerint él valahol egy rokon lélek, akit épp oly fájdalom tölt el, mint engem, akinek épp úgy hiányzóm, mint ő nekem. Kellek neki, ő pedig vár és hív engem. Ez jutott akkor az eszembe. De hát én nélküle is megfulladtam volna ebben a ritka levegőben. Úgy képzeltem, hogy az a magányos férfi, aki hív és vár engem, maga Daniels. A képzelet... Hogy mennyire éleslátó a képzelet, mennyire közeli az igazsághoz, azt csak jóval később értettem meg.. . Akkor tehát, teljesen rabja lettem képzelgéseimnek, és elhatároztam, hogy megkeresem a semmibe merengő férfit. Kicsi koromtól kalandvágyó, makacs és kitartó kislány voltam. Ápolónőnek tanultam, és hosszú ideig betegeket ápoltam, így kerestem a kenyeremet, és gyűjtögettem a pénzt az útra. Aligha érdemes részletesen elmondanom mindezt. A holdkóros rettenthetetlenségével viseltem el minden megpróbáltatást, és nyomban el is feledkeztem róluk. Tizenkilenc esztendős voltam, amikor végre eljutottam ebbe a faluba... Az első benyomásaim roppant ellentmondásosak voltak : boldog voltam és szenvedtem. Nem maradt bennem szemernyi kétely sem afelől, hogy megleltem igazi otthonomat és igazi hazámat. Elegendő volt belenéznem a tenger zöld szemébe, látnom, hogyan cibálja a szél a borzas felhőket a vén tűzhányó magas homlokán.. . Képzeletem ráhibázott a valóságra: a magányos férfi portréja Daniels önarcképe volt. Csakhogy az eleven szobrász nem hideg ürességbe révedezett. Egy fiatal asszonyt találtam mellette, aki oly bársonyos természetű volt, mint tavaszi macskakölyök a fűzfán. Kegyetlen harcot kellett kiállnom önmagámmal, mert a csalódás túlságosan keserű orvosság a fiatal lélek számára. Sok álmatlan éjszaka, sok zaklatott kóborlás következett a hegyek között, a viharos tenger hullámverésétől zúgó öböl partján. Egyre azt kérdeztem magamtól: nem lenne-e jobb nekem, idegennek, eltűnni innen, örökre? De hogyan hagyhatnám el ezt a partot, ahol otthon érzem magam, hogyan hagyhatnám el Danielst, az egyetlen embert, aki kedves, aki drága nekem? Hát nincs az életében és lelkében egyetlen zug sem, ahol meghúzódhatna, gyökeret ereszthetne a szerelmem?
Igen, amikor Ada mellette volt, Daniels csak őt látta és őt hallotta. De más is volt. Hamarosan észrevettem, hogy a szobrász örömmel tölti ugyan idejét Ada társaságában, de szívesen el is hárítja a vele való találkozást, hosszú időre eltávozik a házból, egyedül barangol, napozik a strandon, vagy elmélyülten olvas magányában. És Ada szintén elég gyakran ellátogat a közeli városkába, és hosszasan elvendégeskedik ott. A városban Danielsnek több barátja is akadt, akiknél Ada megszánhatott. A városban hangversenyeket, bálokat rendeztek, a szépséges hölgy pedig nem tudott meglenni szórakozás nélkül... Egy alkalommal, amikor a piacra hajtottam, az utcán megláttam Adát néhány jókedvű fiatalember társaságában. Ő maga ébresztette fel bennem a gyanút, azzal, hogy hirtelen elpirult, gyorsan odajött hozzám, és zavartan azt mondta: „Kérlek, nagyon kérlek, ne szólj Danielsnek, hogy ebben a társaságban láttál, mert ő... tudod, Daniels rettenetesen féltékeny... Még azt hiszi..." Megígértem Adának, hogy hallgatni fogok, és álltam is a szavamat. Abban a pillanatban nagyon zavarba jöttem, sőt meg is rendültem, mert homályosan sejtettem, hogy a kérés mögött valami ocsmányság lappang... Akkor még eszembe se jutott, hogy Ada könnyelműsége azt jelenti: unatkozik Daniels mellett és hogy remélhetek... Lelkem mélyén kellemetlen meglepetést és keserűséget éreztem, elítéltem Adat, és rettegve gondoltam rá, milyen bajt hozhatnak Danielsre felesége kalandjai...
Amikor Ada távol volt, Daniels kurta szabad óráiban néha elbeszélgetett velem: kikérdezett gyerekkoromról, korábbi életemről, érdeklődött nézeteimről, gondolataimról. Bizalmasan beszélt velem, és figyelmesen hallgatott. Néha pedig kettesben felkapaszkodtunk a hegyek közé, sétálgattunk a tengerparton, szótlanul, mintha megállapodtunk volna, hogy nem különítjük el magunkat szavakkal a természettől. Nagyon hamar rájöttem, hogy a házban, érkezésem előtt nem volt semmiféle rend, se rendezettség, se háziasszony, se szolgálónő, se házvezetőnő. Adának esze ágában se volt a háztartással törődni. A háztartás temérdek apró gondját mind Daniels vette a vállára. Én viszont meg voltam győződve róla, hogy ez így nem mehet, hogy Danielst meg kell szabadítani mindentől, hagyni kell dolgozni... hiszen egészsége lassan, de feltartóztathatatlanul fogyott, közeledett a vakság... Ez utóbbit Ada árulta el nekem. Maga a szobrász sose beszélt a betegségéről, sőt eleinte gondosan titkolta... Daniels nem volt képes kikürtölni a maga baját...

Különös történet az ófaluból (1)

VLADIMIRS KAIJAKS
A feleség

Minden-Szelek-falva. Pontosabb nevet nem is kaphatott volna. A szél az első, akivel összetalálkozik az ember, amikor reggel kitárja az ablakot. A szél az utolsó, akitől elbúcsúzik, amikor becsukja az ajtókat és ablakokat, s a szél búcsúzóul beletúr a hajába.
Nyughatatlan, izgága szelek tombolnak a falu felett az év minden szakában. Néha napjában többször is irányt váltanak, kiismerhetetlenek és makrancosak, úgy csaponganak a Fekete-tenger és a sziklás hegyek között, hogy ha kiáll az ember az udvarba, nem is tudja mindjárt megállapítani, a négy közül melyik fellegpásztor látott épp munkához.
Legkönnyebben szaguk szerint lehet felismerni a szeleket. A déli a tenger felől fúj, sós víz- és moszatszagot hoz magával. Az északi a falun túli sztyepp felől tör be ide, hideg leheletéből ürömfű kesernyés illata és mezei virágok édessége árad. A keleti az agyagos dombok lankás hátán vágtat végig, száraz, fakó porfelhőket és dohányültetvények erős szagát tereli maga előtt. A nyugati, mely útban a falu felé sziklás hegyek taraján kell hogy átugrasson, galagonya, csipkerózsa és hegyi boróka részegítő illatával árasztja el a vidéket.
Az idő két részre vágta a tengermelléki falut: ófalura és újfalura, ahogyan itt nevezik.


Az ófaluban mindössze két utca vezet, pontosabban két keményre döngölt ösvény. Megkerülik az öböl ívét, átfurakodnak a sziklás hegynyúlványok között, fel-alá kígyóznak az egymásra torlódott hatalmas görgelékköveken. A sekély vájatokkal tarkított ösvény két oldalán vagy két tucatnyi sárkunyhó lapul itt kertek pompájába süppedve, egymástól jókora távolságra. Helyi szokás szerint ezeket a vén házikókat minden tavasszal kimeszelik, de az új máz nem képes elkendőzni, hogy a házikók a múlt századból vándoroltak át hozzánk: a tető folt hátán folt, a kémény málladozik, az ajtókat, ablakokat alig tartják a szétrágódott pántok. A látvány mégse szomorú, mert a keskeny udvarok vidáman köszöntik múltjukat a nap csillogásával, mely sziporkázva ragyog a lakók sok-sok nemzedékének lábától simára csiszolt kőlapokon.


Az udvarokat és a kerteket szürke agyaggal összetapasztott alacsony kerítés veszi körül, melynek repedéseibe gyökerek és növényi indák furakodtak. Nem is kerítik el az embereket a sikeresen támadó természettől, ellenkezőleg, összekapcsolják vele. Bámulatos, milyen mesteri ügyességgel illesztették a köveket egymáshoz. A kerítések jó ideje állnak, és ki tudja, meddig fognak még állni, holott az agyagos habarcs helyenként réges-rég teljesen kipergett közülük...
Nyomban a falu mögött ott a tenger. Ráérősen babrál a parti kaviccsal, elmossa, majd beteríti vele a lapos, bumeráng formában elnyúló köves strandokat; a hullámok fenségesen görögnek a nyílt tengerről a part felé, fantasztikus alakzatú, hatalmas tölcséreket, köröket, üregeket vájva a parti sziklákban. Vihar idején az ófalu strandjai néhány óra alatt a felismerhetetlenségig megváltoznak. Este szétmorzsolt kagylóhéjból és apró, tarka kavicsból álló szőnyegen tapos az ember, aztán ha reggel kimegy a partra, nem győz ámuldozni: a strand tele van jókora kőtömbökkel, algakupacok borítják, alig tud odabotorkálni a vízhez, hogy megfürödjön. Aztán talán még ugyanazon a napon, napnyugta előtt a hullámok ismét rárohannak a hatalmas görgelékkövekre, magukkal ragadják őket a mélybe, és az agyagos földdel elárasztott part olyan sima lesz, mint a padló...


Itt a falu környékén mindössze egyetlen hullámtörő van: egy zömök, sima, tompa, szürke gránittömb. A Mennydörgés-hegyről zuhant alá, mely a legmagasabb csúcsa a láncolatnak, s a tömb után egész sziklazuhatag zúdult a tengerbe tajtékosan...
A hegyek oly fenyegetően közel vannak az ófaluhoz, hogy láttukon néha öntudatlan félelem fogja el az embert; az utcácskák fölött középkori templomokra és várakra emlékeztető csupasz, vöröses, szürkés, helyenként csaknem fekete sziklák függenek... Tornyok, függélyes falak, vársáncok. A csúcsokon óriások ökle magaslik fenyegetőn, óriás dárdák erdeje meredez, fantasztikus pózban megmerevedett szörnyek és bálványok körvonalai ágaskodnak.
A hegy lábától az ófaluig olajfák, tamariszkuszok, akácok és kócos rekettyebokrok húzódnak. Erős, dudoros törzsük, inas, göcsörtös águk, érdes levelük van; tavasszal tékozlón virítanak a téli esők vizével átitatott éltető agyagon; lombjuk fukaron és szárazon zörög nyáron az agyonrepedezett kőkemény föld felett, mely olyan, mint az óvatlanul forró kemencébe vetett tészta... A fák alatt a zsurlók és kökénybokrok birodalma.
Az ófaluban régóta nem építenek. Minek is húznának fel újabb házakat a sziklák közti szűk hasadékokban, amikor alig valamivel keletebbre, egy karnyújtásnyira annyi kényelmes domb és tágas völgy húzódik, amennyit csak akarnak.


Az újfalu viszont évről évre terebélyesedik. Összefüggő sávban futnak határában a horizont felé a szőlőskertek, dohányültetvények, a tucatnyi kilométerre terpeszkedő gyümölcsösök.
Az újfalu parkjaiban és kertjeiben nyüzsögnek az emberek. Csillognak a kitűnően megépített sokemeletes, vakítón tiszta, kényelmes épületek ablakai. Hatalmas üvegtáblák, tágas lépcsőházak, élénk színű balkonok műanyag foltjai, cserepes tetők...
A természet itt meg van szelídítve. Kertészek nyesik a fák koronáját, a virágokat szimmetrikusan ültették az ágyásokban. A nemrég épített szálloda és üdülő mellett, a strand vonalával párhuzamosan egyenes járdák és szabályos ágyások húzódnak.
Itt még a tenger is megcsöndesedik a hatalmas, lapos kagylóra emlékeztető öböl ölelésében. Mólók sora védelmezi biztonsággal a hullámveréstől a halászkikötőt, a mentőállomást, a hajóállomást.
Az ó- és az újfalu hangja is különböző. Az ófaluban a tenger a víz minden nyelvjárását beszéli, a ritmikus csobogástól és neszezéstől a harsogó zúgásig, a bömbölésig, a bömbölő hullámok által a hegyoldalból leszakított sziklatömbök dübörgéséig.


Ezernyi nyelven beszélnek a hegyek is. Nyugodt, csendes napon csak a legelőkön szétszéledt birkák nyakán lógó kolompok halk csilingelőse, a pásztorok parancsoló füttye, és hű segítőtársaik, a kutyák ugatása hallatszik a magasból. Mikor aztán a rég várt bőséges záporok után újra kegyetlenül tűz a nap, a szélfútta csúcsok repedezni kezdenek, és megindulnak a kőomlások. Kemény, zord nyelven szólnak ilyenkor a hegyek. A feldühödött küklopsz ordítására emlékeztető iszonyú dübörgés hallatszik, amikor egy-egy nagyobb szikla elmozdul az esőtől feláztatott magas agyagpáholyából, és tapogatózva utat tör magának a tenger felé. Visszhang sokszorozta tompa, rövid dörejek figyelmeztetik az ófalu lakóit a hatalmas veszedelmes lavinákra, melyek lezúdultukban egyre újabb kőtömböket ragadnak magukkal, elsöpörnek útjukból mindent ami eleven, széles, mély sebhelyeket vágva a márgarétegben.
Sajátos nyelve van a fáknak is. A szüntelen széltől csapkodott vastag, kemény levelek szakadatlan fütyörésznek, zúgnak, az utak szélén száraz bogáncs zizeg. Rikácsolnak a tengeri madarak, a bozótban csízek és zöld pintyek füttyögetnek, olykor-olykor trillázni kezd egy pacsirta.
Szünet nélkül harsognak a kabócák, mintha egy jókedvű láthatatlan muzsikus azzal játszadozna, hogy vonóját ide-oda húzgálja a nyekergő húrokon, kissé reszketeg, vékony, magas sivító hangokat csalogatva elő belőlük...
Az újfalu hangja? Voltaképpen emberi beszéd és zene, fiatalok dalai és gyereknevetés. Sok nevetés, dal, zene: a környék tele van óvodákkal, iskolákkal, sportpályákkal, mozikkal, klubokkal, éttermekkel, boltokkal, fagyialtos és szörpös bódékkal...


A tengerjárás, a szél és a fák nyelve szükségtelenné és érthetetlenné válik az újfaluban. Itt minden irányból, hol hangosabban, hol halkabban hangszórók, lemezjátszók, zsebrádiók karattyolnak, énekelnek, ordítanak; estefelé falkába verődnek a sétáló fiúk és lányok, gitár pendül...


Ez a lendületes, ezer hangú, életvidám tülekedés személy szerint engem fáraszt. Ezért már harmadik esztendeje az ófaluban bérelek szobát, ahol az öreg házakban öreg emberek élnek, akik ismerik az idő és a csend értékét.
Az ófaluban az egyetlen szilárd, bár szintén régi építmény Danielsnek, a néhai szobrásznak a háza. A ház a tengerparton áll. A szobrász családneve Krecets volt, de itt csak keresztnevén emlegetik, mintha mindenkinek közeli rokona lenne.
A számtalan toldalékkal kiegészített, lapos tetejű, emeletes faházat alig lehet látni az akácok és olajfák tömkelegében, de a tenger felőli oldalon egy tizenöt méteres, hatszögletű torony tartozik hozzá, melynek oldalán glicínia kúszik a magasba, tavaszonta hihetetlenül törékeny, áttetsző virágokat lobbantva. A kétemeletes torony párkánya kelet felől tele van fecskefészkekkel, melyek nemtörődöm hetykeséggel függenek a hosszúkás lőrésekre hasonlító ablakok felett. Az építmény középkori asztronómus obszervatóriumára vagy alkimista laboratóriumra emlékeztet, de én tudom, hogy a szobrász műhelye és könyvtára van benne. Daniels Krecets viszonylag rövid, de munkával zsúfolt életében itt tartózkodott legsűrűbben.


Ezt a tornyot és a házat maga Daniels Krecets építette, saját kezével, a saját számításai alapján, egész életében. Még halála napján is napkeltétől napnyugtáig dolgozott a kertből a torony első emeletére vezető külső lépcső széles fokain. Az arra járó falubeliek látták, amint a vak szobrász felszögez az alsó oszlop csúcsára egy fából faragott halászsast. A nyújtott nyakú, kerek szemű nagy madár nyugtalanul nézett a nyílt tenger felé. Este ott találták Daniels Krecetset a nagy madár alatt holtan. Egy lépcsőfokon ült, hátát a korlátnak támasztva, feje mellére billent, kalapácsot szorító jobb keze a térdén hevert, balját oldalra vetette. Szívroham. Könnyű, gyors halál...
Hogy Daniels műhelye a földszinten van, másoktól tudom. Még sose jártam Krecets házában, szobrait pedig csupán folyóiratok felvételein láttam: sosem sikerül eljutnom hol itt, hol ott megnyitott kiállításaira.


A házban most Daniels felesége, Mirjama lakik: gyakran látom az asszonyt, amint a kertben dolgozik, vagy a torony lapos tetején a ballusztráda mögött pihen egy heverőn, összeakadtam vele néhányszor a tenger partján és az ófalu hegyi ösvényein is. Aki nem ismeri, sose hitte volna, hogy rég elmúlt ötven. Vászonnadrágjában, viharkabátjában, tornacipőben, vállán hátizsákkal úgy fest, mint egy kamasz; hegymászónak is van olyan ügyes, mint egy fiú; az apró termetű, hajlékony, vékony asszony gyakran indul hosszú túrákra. Az a fajta ember, akinek arca mélyen belevésődik az emlékezetbe, pedig nemigen lehet szépnek nevezni: homloka aránytalanul nagy, arca széles és kerek, szája nagy, bőre sötét és durva: keskeny, kissé ferde vágású szemének színét lehetetlen megállapítani, hol barnának, hol zöldnek, hol sötétszürkének látszik; sűrű, fekete szemöldöke csaknem összeér az orrnyergében, köztük egyenes, mély ránc; haját befonja és tarkóján feszes kontyot köt belőle, mely túlságosan nagy és súlyos kis fejéhez képest, visszahúzza és hátrafeszíti nyakát, úgy hogy Mirjama tekintete gőgösnek és megvetőnek látszik. De a legszebb, legcsodálatosabb rajta kékesen szikrázó haja; kékes fény remeg rajta minden mozdulatától, mint a holdvilág, és az asszonyt még a legtündöklőbb aranysárga napokon is valami kékes éji ragyogás veszi körül, mely első pillantásra elárulja a jövevényt, a távoli idegen táj szülöttét.


Az ófalu lakói nem szívlelik Mirjamát. Értelmes, jóindulatú, türelmes emberek. A jó ég tudja, mit össze nem hordanak egymásról, de azért okvetlenül mondanak jó szót is. Mirjamát azonban, úgy látszik, mindenki egyaránt elítéli. Az öregemberek és öregasszonyok fejcsóválva, bosszús homlokráncolással ejtik ki a nevét, ráadásul soha nem is emlegetik egyszerűen „Mirjamának", hanem csak így: „ez a Mirjama". A középkorban bizonyára épp így emlegették azokat az asszonyokat, akik varázsló vagy boszorkány hírében állottak... Megpróbáltam a falubeliektől megtudni, mi az ellenszenv oka, de teljesen őszinte beszélgetés egyikükkel sem sikerült. Egyikük hazugnak nevezte Mirjamát, azt állította, sose volt a szobrász igazi felesége... Hogy lehet ez? — ámultam el. Hiszen Daniels Krecets néhány esztendővel halála előtt összeházasodott Mirjamával, ezt a faluban mesélték... Összeházasodtak? Na persze, persze... De hogyan érte el e tisztességet ez a Mirjama ?!... Hajaj... De minek hánytorgatni a múltat, ki tudja, mit kotor elő az ember, halottakról pedig jót vagy semmit...
Mások azt mesélték: Daniels igazi felesége egy Ada nevű táncosnő volt. Daniels külföldről hozta a fiatal, vidám, szép szőke asszonyt. Ada, az igen, az igazi szépség volt. És nem csak az arca kellemes, a szíve is kedves és jó... És hogy szerette Danielst, hát még Daniels őt! Mint a nótában !... A szigorúbb ítéletűek talán szemére vethették Adának, hogy ügyetlen és gondatlan volt a háztartás dolgában. De hát hogy is lehetett volna tőle ilyesmit kívánni, hisz művésznő volt, ráadásul fiatalka, és az egészsége is gyenge.


Egyszer aztán, az ördög tudja, honnét, idetolakodott ez a Mirjama, ez a faragatlan, szívós parasztlány. Inkább legényre hasonlít, mint lányra, ráadásul ravasz, mint a róka. Megjelent egy szép napon, mintha a föld alól bukkant volna elő: hátán a háza, kebelén kenyere, aztán ott maradt, mint kakukkfióka az idegen fészekben, Daniels és Ada nyakán... Azt pedig, hogyan sikerült évekre megtelepednie a házban, kezébe ragadni a háztartást és — vérbeli kakukkfióka módjára — kiakolbólítani Adat, annak csak az ördög a megmondhatója.


Persze, persze, Ada.. — bólintottam. — De hát Mirjama Daniels tudta és beleegyezése nélkül nem fészkelhette volna be magát a fedele alá. „A művészek fura emberek — hangzott a kitérő válasz. — Mindannyian egy kicsit izék... habókosak... Ráadásul akkoriban kezdte elveszíteni a látását..." — „Daniels becsületes ember volt, nem ravaszkodott, nem akart becsapni soha senkit, és másoktól se számított soha semmi rosszra, első szóra megbízott az emberben..." — „Nem kell olyan nagy ravaszság ahhoz, hogy egy huncut, hamis asszony elkapja a magunkfajtát, és az ujja köré csavarja." — „Ez a szégyentelen Mirjama nem bolond, de nem ám! Bolond? Annak a lánynak nem volt mit felvennie... aztán egyszer csak belecsöppent a jóba... Hatalmat nyert, övé a ház, tele azzal a sok értékes holmival... Ezeket a sehonnai némbereket nem kell félteni, van szemük, és nem szalasztanak el semmit."


Magát Danielst, bár nem e táj szülötte volt — szülei vele együtt telepedtek le Minden-Szelek-falvában, még valamikor a múlt század végén — enyhe értetlenséggel, elnézőn, de mindig jóindulatúan emlegetik. Óriás termetű férfi volt, de égszínkék mosolygós szeme mint egy gyermeké. Fiatal korában szívesen eltréfálkozott a falubeliekkel, de kapható volt a meghitt beszélgetésre is. Házassága után is csudabogár és igazi gyerkőc maradt. Virágot szedett a kislányokkal a hegyek közt, tarka kavicsokat keresgélt a tengerparton; úgy cipelt haza egy-egy semmire se jó gyökeret, mint valami jó ég tudja, micsoda kincset. Hanem amikor megbetegedett, mintha kicserélték volna: gondolataiba merült, komor lett és hallgatag. De ezt nem is nehéz megérteni: nem akarta kifecsegni a baját.


Hogy az újfaluban mit beszélnek Daniels életéről, nem tudom. Ritkán fordulok meg odaát, jóformán nincs is ismerősöm arra.
Az ófaluban egyedül Anna néni, a háziasszonyom van jó szívvel Mirjama iránt. Igaz, nem beszédes asszony, és valahányszor faggatni kezdem Danielsről és hozzátartozóiról, rendszerint tartózkodón annyit mond csak: —  A saját lelkünk is sötét erdő, máséban meg végképp nem lehet eligazodni. Ne ítélkezzünk...
Én tulajdonképpen egyetértek vele, és nem azért kérdezősködöm tőle, mintha a szóbeszéd örömet okozna. És végképp nem a szóbeszéd az oka, hogy mindeddig nem látogattam el a szobrász házába, nem néztem meg a munkáit.
Daniels háza apránként valóságos múzeummá vált, egyre több a látogatója. Már csoportosan hozzák ide őket. A turisták kíváncsian kérdezgetik Mirjamát, hogyan dolgozott Daniels. Gyakran látom, amint az asszony lelkesen magyaráz.
Csatlakozhatnék akármelyik csoporthoz, de ehhez nincs kedvem. Nincsenek ínyemre ezek a tömeges zarándoklatok, nem hiszek benne, hogy az ember képes szívébe fogadni a természetet vagy a műalkotásokat a legkülönbözőbb és beszédes emberek sokaságának társaságában. Ráadásul visszatart a félelem a tülekedéstől, a tolakodó kérdésektől, a felszínes benyomásoktól és ítéletektől.
Mégis biztos, hogy okvetlenül ellátogatok Daniels házába, és egymagam megnézem a szobrait. Mirjama? Valószínűleg nem fogom megmagyarázni neki, milyen fontos számomra, hogy lássam Daniels Krecets alkotásait.


Harmadik éve bérelek szobát Anna néninél. A ház épp átellenben áll a Danielséval. Körös-körül ott van minden, ami miatt szerelmes vagyok ebbe a faluba: a hegyek, a tengerpart, a liget öreg fái. Itt kedvemre barangolhatok. Csend vesz körül, gondolataim fürgék, szaporán megy a munka.
Egy csorba kőpadon üldögélek. Fölöttem egy magas tamariszkusz madártollforma levelei susognak. A távolból idelátszik a tenger és Daniels tornya, körülötte fecskék cikáznak. Ragyog a nap. Erőre kapó délnyugati szél himbálja a fákat, a levegőt, a tengert. A hullámok a parttól távol tajtékot csiholnak egymásból. A helybeliek a habcsomó láttán azt mondják: juhok legelnek a tengeren — vihar lesz; a fehér hullámok hol vidámak, hol haragosak, mintha képesek lennének szeretni és gyűlölni; nekirontanak a partnak, megdöfködik a parti köveket, vagy szelíden odadörgölődznek hozzájuk, aztán nyomban eltűnnek. Már a Mennydörgés-hegy lábánál szökdécselnek a fehér homlokú bárányok, mielőtt lemerülnének a mélybe, mögöttük pedig már ott rohannak versenyt ugrándozva az újabb futók és ugrók... A levegő csak úgy zúg, mint valami láthatatlan, feszes húr. Valami történik, érlelődik, közeledik a természetben? Vajon mi? Zivatar? Vihar?


Lassanként megmagyarázhatatlan nyugtalanság vesz erőt rajtam. Igyekszem legyűrni, próbálom folytatni az elbeszélést, amibe belekezdtem. Nem, ilyen zaklatott állapotban szó se lehet tiszta gondolatokról, ilyen állapotban egyetlen sort se tudok leírni.
Felállok és elindulok... Tudom jól, ahhoz, hogy megszabaduljak ettől az állapotomtól, tennem kell valamit.
S egyszerre ott állok Daniels háza előtt, a nyitott teraszon, melynek padlózata dolomitkockákkal van kirakva. Körülöttem a teraszt övező kaktuszok rázzák szúrós sörényüket.
Bekopogok a kétszárnyú ajtón. Az ajtó váratlanul lendületesen fölpattan. Mirjama áll előttem. Most látom először ilyen közelről. Elkapom tekintetem kékesen csillogó szurokfekete hajától, és beleütközöm mandulavágású zöld szeme hidegébe, felfigyelek szigorú szájára. Magyarázatra semmi szükség.
—  Danielshez, ugye — szólal meg mély hangján. — Jöjjön be! — azzal hátralép, és beereszt a házba.
A helyiségben hűvös van. Az ablakon túl sűrűn állnak a fák, az ágak az ablakhoz tapadnak, ezért odabent zöldes félhomály honol. A szoba csaknem üres: a falakon néhány kép, középen deszkából ácsolt festetlen asztal, mellette két zsámoly. Az ósdi kályha bordás, nagy zöld csempével van kirakva.
—  Üljön le, érezze magát otthon! — int a zsámoly felé Mirjama. — Odakint olyan hőség van ma. — Megkínál egy tál sárga és vörös szilvával. — Tessék, kóstolja meg, jó savanykás, felfrissíti. — Ő is szed egy marékkal, és mintha meg is feledkezett volna rólam, az ablakra szögezett tekintettel egymás után eszegeti elmélyülten a szilvaszemeket.
Időnként a háziasszonyra pillantok. Mielőtt beléptem volna, bizonyára a kertben, a tűző napon dolgozott, arca kipirult, ajka kirepedezett. Gallér nélküli ujjatlan sárga blúzt, rövid, szürkészöld vászonnadrágot visel. Nyaka, karja, csupasz lába olyan sötétbarnára van sülve, mint a rozskenyér héja. A ferde szemű, mozdulatlan vonású asszony sötét fából faragott keleti bálványra emlékeztet.
—  Menjen csak be a műterembe, amíg világos van — szólal meg végre Mirjama. Felállunk. A háziasszony az egyik ajtóra mutat. —  Ott a műterem, onnan lépcső vezet a torony többi emeletére. Tétován megállók az ajtó előtt, amelyre az asszony mutatott.
—  Talán van valami... valami katalógusféléje? — kérdem, de nyomban rájövök, hogy butaságot mondtam.
Mirjama figyelmesen rám néz. Szemében csodálkozás, ajkán bosszús mosoly jelenik meg, aztán a mosoly eltűnik, és az asszony szemrehányón így szól:
—  Tudja, ha a szobrok, amiket a toronyban látni fog, nem mondanak magának semmit, akkor nincs az a katalógus, ami segítene. Hát maga is az a fajta, aki képes lenne neonbetűkkel kiírni az éjszakai égre: „Ez itt az éjszakai égbolt. Az égen csillagok ragyognak"?


Egyszeriben kényelmetlenül kezdem érezni magam. A hangulatom odavan. Önmagammal elégedetlenül sietve belépek a toronyba... és egyszerre hatalmas fényözön vág az arcomba. Annyira elvakít, hogy egy ideig nem merek mozdulni se, aztán a fényből alakok kezdenek kibontakozni. Az ablakok között, szorosan a falnál és kissé távolabb, külön-külön vagy csoportosan szobrok sorakoznak. A torony napfényben úszó földszintjét élet és mozgás tölti be: kitárt karú, görnyedt vagy kihúzott vállú, futástól megfeszülő emberek...
Minden szobornál megállva lépésenként körbejárom a termet.
Közvetlenül a bejárat mellett ferde szemű leányka ül, csontos arcán Mirjama vonásai. A lány fiatalos, mohó, bizakodó türelmetlenséggel vár valamit. Nem tudnám megmondani, mire vár, de olyan bizalom van az arcára írva, amilyet csak az igazi csoda érdemelhet ki.
Biccentek a lánynak, kívánom, hogy minden álma valóra váljon, és odalépek a következő szobor elé. Figyelmemet rabul ejti az öregember arca és szeme, aki valami nagyon szépre gondolhat. Az arc elsimuló vonásai, kanyargós ráncai és a nyugodt tekintet mögött egy élet bölcsessége érződik. Ez az öregember ismerte és megtalálta igazi helyét a világban. Ha vetett, egyetlen szem se hullott meddő kőre. Ha kertész volt, egyetlen palántája se száradt el. Ha halász volt, ott mindig akadt hal, ahová a hálóját vetette. Lehet, hogy kéménytisztogatással vagy más észrevétlen munkával teltek napjai. Az embereknek mégis szükségük volt rá, ezért öregségére szemei nem panaszkodtak értelmetlen, üresen elfecsérelt, szél szárnyán elröppent esztendőkről...
Sorra hüvelyezem az arcok és mozdulatok titkát, a legkülönbözőbb érzések és sejtelmek fognak el, igyekszem megfogalmazni őket, örülök neki, így lépek egyik lénytől a másikhoz, egyre újabb életekbe merülök bele.


A nap lehanyatlik, és a műterem sűrű, sárgásvörös ragyogással telik meg. Ideje befejezni ezt a termet, de még visszajövök. Hisz a felét se láttam annak, amit kell.
A váratlanul rám rohanó gondolatoktól lenyűgözötten állok egy darabig a falépcső mellett, aztán fölmegyek az emeletre. Két falat mennyezetig érő könyvespolcok borítanak, a többit szobrok foglalják el, rengeteg szobor. Kisebbek, mint a lentiek. Mellszobrok, portrék... Ahogy figyelmesebben szemügyre veszem őket, váratlan felfedezést teszek: ezek a szobrok mind agyagból készültek.
A lépcső tovább vezet fölfelé. Elfog a kívánság, hogy felmenjek, és megnézzem, hogyan fest a környék a toronyból.
Odafönn üres szobába jutok, nincs se bútor, se szobor, csak az egyik falon függ díszes faragású aranyozott keretben egy arckép, egy női arckép.
A pazar ruhájú ismeretlen hölgy láttán, akinek vörösarany haja koszorúba van fonva a feje tetején, nyomban eszembe villan, hogy ez nem lehet más, mint Ada, Daniels első felesége. Kíváncsian, feszengve odalépek a képhez.
A fiatal nő egy dívány keskeny támlájára dőlve ül. Ruhája rózsaszín csipkefodrai úgy ölelik körül testét, mint hab a vízinövény szárát. Nagy, áttetsző, kék szeme van, piciny ajka félig nyitva. Úgy rémlik, szája mindjárt mosolyra nyílik, fehérpiros ajka mint egy vérakác virágfürtje, érett eper, melynek egyik fele fehér maradt...
Hosszan nézem ennek az asszonynak az arcát, és egyre világosabban érzem, hogy elönt a döbbent csodálkozás. Csodálkozom ezen az asszonyon, Danielsen, de legjobban saját magamon. Szépség? Igen, ritka, vitathatatlan szépség, a szabályos arcvonások és testformák kifogástalan harmóniája. Hát ez az a jó tündér, aki...
De minél tovább nézem ezt a portrét, annál inkább lehűt a látvány, az ellenszenv hideg jégcsapjai nőnek rajtam. Mi történik velem? Miért van az, szépséges Ada, hogy arcod, tested csupa megszokott, agyonkoptatott hasonlatot kelt emlékezetemben: bőröd olyan, mint a tejszínes marcipán, szemed kékje, mint a nefelejcs...
Egyre világosabbá válik, egyre jobban eluralkodik bennem egy gondolat, nem, nem is gondolat, nem megállapítás, inkább meggyőződés, hogy érzéseim nem csapnak be. Szépséges Ada, nincs neked semmi keresnivalód ebben a házban, ebben a faluban. Nincs helye itt a te fehér bőrödnek, csipkédnek, atlaszcipellőidnek; tetőtől talpig idegen vagy itt, és nem véletlen, hogy száműzettél ebbe a különálló, üres szobába...
Nem is tudom pontosan, mi megy végbe bennem. Egyszer csak vállat vonok, hátat fordítok a képnek, és lesietek a lépcsőn a földszintre. Most nincs kedvem beszélgetni, szeretnék észrevétlenül elmenni. Megállok a küszöbön, hallgatódzom: a szomszéd szobában halálos csend. Annál jobb, úgy látszik, a háziasszony elment valahová.
Gyorsan kinyitom az ajtót, belépek a félhomályos szobába. Csend. A falon ódon falióra tiktakol, a gömbölyű súlyok rézláncon csüngenek. Megpróbálok nesztelenül kisurranni az utcára, de hirtelen a szoba sarkában a padlón észreveszek egy élénksárga foltot... De hiszen...