"Galamejnek, testvér, van sütnivalója..." (két nyelven)

ЕВГЕНИЙ ЗАМЯТИН
Электричество
Из серии «Сказки»

Borisz Kusztyodev portréja az íróról

У слесаря Галамея в поясницу вступило: мочи нет, одолел ревматизм этот самый окаянный. Галамей и то, и другое, и на пороге ему баба поясницу обухом секла, и мазево всякое - ничего толку. Уж и за что взяться, не знает.
А тут сосед какой-то возьми да и накапай ему в мозги про электричество: одно-де тебе и осталось лекарство - электричество от всех болезней может.
Утром чем свет Галамей взбодрился: одной рукой за поясницу, другою - сапог натягивает.
- Ты куда же это ни свет ни заря? - баба галамеева спрашивает.
- А электричеством, - говорит, - лечиться  пойду.  Одно  мне только теперь и осталось.
- Ой, батюшка, ты бы как полегче, дело-то такое - умеючи  надо. Ты  бы  сперва к доктору. -
- Дура-баба:   а   звонки   электрические кто на почте наладил?
- Ты-ы, батюшка...
-  Ну, то-то. И без доктора, мол-ка, управлюсь. У Галамея брат, своя башка на плечах.
Взвалил проволоки медной круг-и пошел. Посередь самой Тамбовской остановился, штаны расстегнул, проволокой себя пониже пояса обмотал, а на другом конце крючочек сделал - и ждет. А рань еще, камни розовые, ставни закрыты, мальчишки в белых фартуках на головах корзины несут. И самый первый трамвай через мост гудит.
Услыхал Галамей, изловчился, накинул крючок на самый на трамвайный провод: ну-ка, господи благосло...
Ка-ак его шкрыкнет электричество это самое, заплясал, скрючило в три погибели - и наземь свалился.
Ну, тут, конечно, шум, гам, кондуктора, пассажиры выскочили, оттащили Галамея. За доктором. Тёр-тёр, кой-как оттёр доктор Галамея, открыл Галамей один глаз.
- Ну, как? - доктор спрашивает. - Как чувствуете?
-  Ничего, - говорит, - не чувствую. Вылечился, слава тебе, господи.
И богу душу отдал.

1917 год


JEVGENYIJ ZAMJATYIN
Villanyozás
A Mesék sorozatból

Galamej lakatos derekába beleállt a fájás: szörnyen elgyötörte az az átkozott reuma. Galamej próbálta ezt is, azt is, az asszony csapkodta is a derekát a küszöbön a fejsze fokával, kente is mindenfélével - semmi látatja sem volt. Már azt sem tudta, mihez kezdjen.
Ekkor valamelyik szomszéd fogta magát, és telecsöpögtette az agyát a villanyozásról szóló mendemondákkal: neked már csak egy orvosság maradt - azt mondja -, a villanyozás minden betegség ellen használ.
Reggel, még pitymallatkor felébredt Galamej, az egyik kezével a derekát fogta, a másikkal a csizmáját igyekezett felhúzni.
-  Ugyan hová mégy a hajnalok hajnalán?
- kérdezi Galamej felesége.
- Megyek, hogy villanyozással gyógyítsam magamat. Nekem most már csak az maradt.
- Jaj, lelkem, ne olyan hevesen, ez olyan dolog,   hogy   ügyesen   kell   csinálni.   Elébb a doktorhoz menj.
-  Buta asszony! Hát ki szerelte fel a villanycsengőket a postán?
- Te-e, lelkem...
-  No hát ez az! Én doktor nélkül is boldogulok, azt mondom. Galamejnek, testvér, van sütnivalója.
A vállára kanyarított egy karika rézdrótot
-  és nekivágott. A Tambovszkaja közepén megállt, kigombolta a nadrágját, és az öve alatt körültekerte magán a drótot, a másik végén meg egy kis kampót csinált - és várt. Még  korán  van,  rózsaszínűek a kövek,  az ablakvédőtáblák   még  zárva  vannak,  fehér kötényes fiúk meg kosarakat visznek a fejükön. És a legelső villamos dübörög a hídon.
Meghallotta ezt Galamej, feltalálta magát: közvetlenül a villamosvezetékre dobta a kampót: no, Uram, áldj...
Ho-ogy pörkölt végig rajta az a bizonyos villamosság! Táncolni kezdett, hétrét görnyedt, és a földre zuhant.
No persze rögtön lárma, zaj támadt, a kalauzok, az utasok kiugrottak, félrecipelték Ga-lamejt. Doktorért szaladtak. Dörzsölte, dörzsölte, úgy-ahogy életre dörzsölte Galamejt a doktor; Galamej felnyitotta fél szemét.
- No, hogy van?-kérdezi a doktor. - Hogy érzi magát?
- Semmit sem érzek - mondja. - Meggyógyultam, hála, teneked, Uram!
És visszaadta lelkét az Istennek.

1917

MAKAI IMRE fordítása


Néhány szó Jevgenyij Zamjatyinról

Jevgenyij Ivanovics Zamjatyin [Евгений Иванович Замятин] (1884. január 20./február 1., Lebegyija – 1937. március 10., Párizs) orosz regényíró, elbeszélő, drámaíró, műfordító. Apja ortodox pap volt, anyja zenész. A fiatal Jevgenyij 1902 és 1908 között Szentpétervárott tanult mérnöknek, ott csatlakozott a bolsevikokhoz. Részt vett az 1905-ös mozgalmakban, amiért száműzték, ám titokban visszatért Pétervárra, majd 1906-ban Finnországba távozott, és ott fejezte be tanulmányait. 1911-ben visszatért Oroszországba, újra száműzték. 1913-ban amnesztiát kapott. Később Angliában dolgozott. Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalmat még lelkesedéssel fogadta, lapokat szerkesztett. Ám a bolsevik cenzúra miatt keményen bírálta a rendszert.1920-21-ben írta meg Mi c. utópisztikus regényét, mely a totalitárius államról szól. Első kiadása a szovjet cenzúra miatt csak Angliában jelenhetett meg, 1924-ben; George Orwell 1984-ének modelljéül is szolgált. Írásai miatt üldözték, csak Makszim Gorkij pártfogása mentette meg a letartóztatástól. 1931-ben Sztálin engedélyezte Zamjatyin külföldre távozását. Szívroham következtében 1937. március 10-én Párizsban halt meg.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1998 / 10. szám, 160-161. oldal.

*

A következőkben Danyiil Granyin A BÖLÉNY c. regényét kívánjuk folytatásokban közreadni

Solohov különszám (1)

MIHAIL SOLOHOV
A dinnyecsősz


I.
                                                        .
Az apa jókedvűen érkezett haza a sztanyica atamánjától, láthatólag nagyon örült valaminek. Sűrű szemöldöke alatt nevetés bujkált, ajkát ráncosra húzta a visszafojtott mosoly. Mityka rég nem látta apját ilyennek, mint ma. Amióta megjött a frontról, örökké dühös és komor volt, sűrűn osztogatta a tizennégy esztendős Mitykának a nyakleveseket, és hosszan, elgondolkodva babrálta vörös szakáilát. Ma viszont mintha kibukkant volna a nap a felhők közül, még Mitykát is csak tréfából lökte le a tornácról, amikor a keze ügyébe került, aztán nevetve odaszólt neki:
— Hé, te pernahajder... Fuss a kertbe, hidd anyádat ebédelni!
Az ebédnél ott ült az egész család: az apa a szentképek alatt, az anya a lóca legszélén kuporogva, hogy közelebb legyen a kemencéhez, Mityka pedig a bátyja, Fjodor mellett. Amikor aztán bekanalazták a híg, hústalan scsít, az apa kétfelé simította szúrós szakáilát, és ráncos, kékes ajkát mosolyra húzta.
—  Adassék tudtára az egész családnak az örömhír: ma kineveztek a sztanyica tábori hadbíróságához kommendánsnak... — Aztán kis szünet után hozzátette: — Nem hiába szógáltam meg a német háborúban a rangjelzésemet, a feljebbvalóság nem felejtkezett el se tiszti mivoltomról, se virtusomról.
Arcát egyszerre sűrű vér öntötte el, s kivörösödve rávillantotta szemét Fjodorra:
—  Hát te bitang, mit lógatod a fejed? Nem örülsz apád örömének? Mi? Hát csak vigyázz magadra, Fegyka!... Azt hiszed, nem tudom, hogy összeszűröd a levet a parasztokkal? Temiattad, te gazember, még az atamán is rámpirított: „Maga — azt mondja —, Anyiszim Petrovics, csakugyan tartja a kozák becsületet, hanem a fiacskája, a Fjodor, a bolsevikokkal cimborál. Húszesztendős a legény, kár érte, még baja eshet..." Mondd csak, te pokolfajzat: csakugyan odajársz a parasztokhoz?
—  Oda.
Mityka szíve megremegett; azt várta, az apjuk most megüti Fjodort, de csak keresztülhajolt az asztalon, és kezét ökölbe szorítva rárivallt:
—  Aztán tudod-e te vörös fattyú, hogy holnap letartóztatjuk a cimboráidat? Tudod-e, hogy Jegorkát, a szabót, meg Gromovot, a kovácsot még holnap agyon is lövik?
—  Nem, nem tudtam, de most már tudom — hallotta Mityka a kemény választ sápadt bátyja szájából.
Az anyjuk a testével takarta volna el Fjodort, de Mityka még kiáltani se érkezett, mikor az apa nagy lendülettel odavágta a súlyos rézkorsót. A korsó törött fülének éles széle végigszántotta Fjodor homlokát a szeme fölött/Messzire fröccsent a vékony vérsugár. Fjodor szó nélkül tapasztotta tenyerét vérrel elöntött szemére. Az anya feljajdult, úgy ölelte fia fejét, az apa nagy robajjal felborította a lócát, és az ajtót becsapva kirontott a házból.
Az anya egész estéig tett-vett. A szuszékból elővett egy köteg szárított halat, kétszersültet rakott a tarisznyába, aztán leült az ablakba, hogy megfoltozza Fjodor fehérneműjét. Amikor Mityka arra járt, anyjuk ott ült a halom fehérneműbe rejtve arcát, mozdulatlanul, s csak a válla emelkedett és süllyedt görcsösen a szakadozott kartonblúz alatt.


Az apa sötétedés után jött meg a kozákfalu elöljáróságáról, és le se vetkőzve végigvetette magát az ágyon. Fjodor lábujjhegyen, hogy a padló meg ne csikorduljon, kisurrant a kamrába, előszedett egy nyerget meg egy kantárt, és kiment az udvarra.
—  Mitya, gyere ide!
Mityka beterelte a borjakat, elhajította a botot, és odament a bátyjához. Homályosan sejtette, hogy Fjodor meg akar szökni, át a Don túlsó partjára, a bolsevikokhoz, oda, ahonnét minden pirkadatkor tompa ágyúszó hömpölyög ide és árad szét a falu felett.
—  Nem tudod, Mityaj, az istálló be van zárva? — kérdezte Fjodor félrefordított fejjel.
—  Be... Minek kérded?
—  Csak úgy. Kell. — Fjodor hallgatott, a foga közt fütyürészett, aztán hirtelen suttogva megszólalt. — Az istálló kulcsa ott van apánk párnája alatt... a fejénél... lopd ki onnét... el akarok menni...
—  Hová?
—  A vörös gárdába, szolgálni... Te még kicsi vagy, de egyszer majd meg fogod érteni, kinek az oldalán az igazság... Tudd meg, harcolni megyek a földért, a szegény népért, és azért, hogy mindenki egyenlő legyen, hogy ne legyenek se szegények, se gazdagok, hanem mindenki egyenlő legyen.
Fjodor elengedte Mityka fejét, és keményen azt kérdezte:
—  Elszeded a kulcsot?
—  El — válaszolta Mityka habozás nélkül. Sarkon fordult, és hátra se tekintve bement a házba.
A szobában félhomály van, a mennyezeten vontatottan duruzsolnak az elszenderedő legyek. Mityka az ajtóban ledobta a cipőjét, a kilincsnél fogva kissé megemelte az ajtót, hogy ne nyikorogjon, benyitott, és meztelen lábbal puhán odasurrant az ágyhoz.
Az apa fejjel az ablaknak hevert az ágyon, egyik keze a zsebében, a másik lelógott az ágyról, dohányfoltos nagy körme a padlót érte. Mityka visszafojtott lélegzettel odaosont az ágyhoz, megállt, és egy darabig leste apja bugyborékoló hortyogását. Sűrű, moccanatlan csend... Az apa vöröses szakállába kenyérmorzsa és néhány tojáshéjdarab ragadt, tátott szájából undorító pálinkabűz dőlt, valahonnan a torka mélyéről egy elakadt köhögés hörgött, s tört volna kifelé.
Mityka a párna felé nyúlt, szíve csak úgy zakatolt: tak-tak-tak-tak.
A fejében lüktető vér csengőn zúgott fülében. Előbb egyik ujját dugta be a koszlott párna alá, aztán a másikat. Kitapogatta a csúszós szíjat és a hideg kulcsköteget, óvatosan meghúzta, de az apja hirtelen elkapta a gallérját.
—  Hát te mit settenkedsz itt, te bitang? Kitépem a hajad, te!
—  Apám! Kedvesapám! Az istálló kulcsáért jöttem... Nem akartam felébreszteni... 
Az apa Mitykára sandított bedagadt, sárgás szemével.
—  Minek a kulcs?
—  A lovak nyugtalankodnak...
—  Akkor azt mondd. — Az apa odavetette a kulcscsomót, azzal falnak fordult, fújt egyet, s egy perc múlva már újra horkolt.
Mityka usgyé, ki a házból, Fjodorhoz, aki ott lapult a csűr eresze alatt. A markába nyomta a kulcsokat, s megkérdezte:
—  Melyik lovat viszed?
—  A csikót.
Mityka Fjodor nyomában lépkedve nagyot sóhajtott, aztán halkan így szólt:
—  Fegyka, apánk agyonver engem, tudod?...
Fjodor hallgatott, szótlanul kivezette az istállóból a csikót, fölnyergelte, lábával sokáig bök-döste az engedetlen kengyelt, aztán már amint kifelé léptetett a kapun, lehajolt a nyeregből, és odasúgta:
—  Tűrd, Mityaj! Nem tart örökké a nyomorúság, apánknak, Anyiszim Petrovicsnak pedig add át a szavaimat: mondd meg, ha csak egy ujjal is bántani merészel téged vagy kedvesanyánkat, kegyetlen bosszút állok rajta...
Azzal lovát nógatva, kilovagolt a kapun, neki a nagy útnak, Mityka pedig lekuporodott a sövény tövében, szerette volna tekintetével elkísérni Fjodort, de szemére sós fátyol borult, és elszorult a torka.


II.


Az apa teli torokból bugyborékolva horkolt a szobában. Mityka pitymallat előtt kelt, felkantározta a Pejkót, s indult a Donhoz, hogy megitassa és megfürössze az igást. A Pejkó patája alatt zörögve pergett a száraz mészkő; Mityka lelovagolt a part tövébe, a vízhez, leszedte a kantárt, a hajnali homályban a nyirkos hidegtől dideregve ledobta ruháját. A víz felett valahol messze-messze visszhangos dörej terült szét, és végighömpölygött a folyó mentén. Mityka fejest ugrott a vízbe, mely a reggeli hidegtől mintha millió tűvel lett volna tele. „Fjodor alighanem ott van már a bolsevikoknál — gondolta elmosolyodva... — A Vörös Gárdában szógál..."
Gondolatai visszaterelődtek haza, az apjára, s öröme egy szempillantás alatt kihunyt, mint szikra a szélben. Görnyedten lovagolt hazafelé, szemében kialudt a fény.
„Kereket kéne oldani... — gondolta már a ház közelében. — Oda, a bolsevikokhoz... Azt mondta Fjodor, az ő oldalukon az igazság. Vele kellett volna tartani. Apám ma lenyúzza bőröm, az orrom vérét fakasztja..."
A tornácnál leszedte a lóról a kantárt, és lassan bement a házba. Az apja rekedten kiszólt a szobából:
—  Miért nem vitted a csikót fürödni?
Mityka pillantása az anyjára rebbent — az asszony dermedten állt a kemence mellett —, s érezte, hogy vére mind a szívébe zúdul.
—  A csikó nincs az istállóban!...
—  Hát hun van?
—  Nem tudom.
—  És Fjodor?
—  Nem láttam.
Az apa csoszogva csizmát húzott a szobában. A konyhán keresztül kiment a kamrába, álomtól bedagadt szeme csak úgy villogott.
—  Hol a nyereg?... — dörgött a pitvarból.
Mityka közelebb húzódott az anyjához, és mint régen, kisgyerek korában, belekapaszkodott a kezébe. Az apa bőrszíjat szorongatva lépett a konyhába.
—  Kinek adtad oda a kulcsokat? 
Az anya a testével védte Mitykát.
—  Ne bántsd, Anyiszim Petrovics. Krisztus nevére, ne verd!... Szánd meg a tulajdon fiadat.
—  Ereszd, te pokolfajzat!... Nem érted? Neked beszélek!... – Azzal félrelökte az asszonyt, Mitykát földre teremtette, és rugdosni kezdte, módszeresen, kitartóan, kegyetlenül, míg végül Mityka torkából nem tört fel több tompa jajkiáltás.


III.


Az ágyúk moraja egyre erősebben hallatszott. Reggelente, amikor a ménest kihajtották legelni, Mityka soká elüldögélt a rét mellett a szélmalom tövében. A tetőn sivított, nyikorgott a szélben a bádog, a malom szárnya vontatottan és keservesen nyekergett, de a dombon túlról hallatszó dübörgés el-elnyomta a félénk hangokat.
A sűrű visszhangot verő moraj soká oszladozott a falun túl, a hajnal kékes ködébe vesző vízmosásokban. Reggelente lőszerrel, tölténnyel, szögesdróttal rakott szekérkaravánok vonultak keresztül a falun, a Don felé. Visszafelé összesebzett, eltetvesedett kozákokat hoztak, ott rakták le őket a téren, a falu elöljárósága mellett. A kíváncsi tyúkok gondosan bekaparták a csikkeket, az átvérzett kötéseket, a száradt vércsomóval tele vattadarabokat, és figyelmesen hallgatták a sebesültek nyögését, sírását, rekedt káromkodását.
Mityka igyekezett, hogy ne kerüljön az apja szeme elé.
Amint megreggelizett, fogta horgászbotját, és ment ki a Don partjára, ott üldögélve nézte a hídon vonuló lovasságot, a zörgő géppuskásszekereket, a fagyos port kavaró gyalogságot. Alkonyatkor tért haza. Este egy csoport fogoly vörösgárdistát hajtottak be a faluba. Sűrű csapatba verődve jöttek, mezítláb, szakadozott hitvány köpenyben. A kozák asszonyok kifutottak az utcára, beleköptek a foglyok poros, szürke arcába, ocsmányan szidták őket, a kozákok és az őrök harsány hahotája kíséretében. Mityka a nyomukba szegődött, s nyelte a foglyok lábától felkavart, torkát kaparó port; szíve, melyet ökölbe szorított a fájdalom, egyenetlenül kalimpált... Sorra belenézett a foglyok kékesfekete karikával körülvett szemébe, tekintete egyik bajusztalan arcról a másikra ugrált, hátha valamelyik szürkeköpenyesben felismeri a bátyját, Fjodort.
A téren, a közös magtár előtt, ahová azelőtt a falu gabonáját hordták össze, megállították a foglyokat. Ekkor az elöljáróság tornácára kilépett Mityka apja, és bal kezével kardbojtját babrálva elordította magát: —  Sapkát le!...
A vöröskatonák lassan levették a sapkájukat, s bozontos fejüket lecsüggesztve egy-egy suttogó szót váltottak egymással. Ekkor újra felharsant az ismerős fenyegető hang:
—  Sorakozó!... Mozgás, vörös kutyák!
Csoszognak a mezítelen lábak. Az elkínzott arcú foglyok szürke sorfala egész az elöljáróság tornácáig ért.
—  Sorszám szerint jelentkezz!...
Rekedt hangok. Begyakorolt fejfordítások. Mityka torka elszorult, olyan szánalom fogta el, hogy szinte égette, majd megfulladt tőle, s életében először izzó gyűlöletet érzett apja iránt, gyűlölte önelégült mosolyát, kefeszerű vörös szakállát.
—  Irány a magtár — lépés indujj!...
Egyenként beléptek az ajtó tátongó fekete nyílásán. Az utolsónak, egy alacsony termetű katonának, aki alig állt a lábán, Mityka apja a kardhüvellyel a fejére sújtott, mely átvérzett ronggyal volt bekötve; a szerencsétlen bukdácsolva tántorogva futott vagy öt lépést, aztán súlyosan végigzuhant a számtalan láb tapodta kemény földön. A téren röhögés, zsivaj támadt. Nevetéstől ösz-szeszűkült szemek, nyálas vihogásra tátott női szájak. Mityka halkan felsikoltott, arcát beletemette hideg tenyerébe, s az embereknek ütközve futásnak eredt az utcán.