Majakovszkij különszám (1)

Vlagyimir Majakovszkij verseiből

MAGYARUL ELŐSZÖR

Zörejek, zajok, morajok

Visszhangzik a város: surrognak, sürögnek 
talpak és kerekek, és a zaj monoton. 
Emberek és lovak — része egy seregnek, 
ménesként mely suhan a sugárutakon.

Viselnek kis lányok parányi surranót, 
zajládák zörögnek, füst szele mos. 
Kancáknak hasáig zsákutcák sara nőtt,
állomást csilingel a villamos.

Sokaság a térig alagút-passzázson
sodródik gondolat-csatornán oda majd,
hol kormos és morgós pofával, füstös-koronásán
ül bazári cárság trónusára a zaj.

1913

Tréfa-séma

Süvített szél, és rettenet 
szökött szivünkbe immár: 
egy néne vitte a tejet, 
útja vasúti sínpár.

De villámokat szeme szór,
hogy róla ne feledkezz: 
jelezte minden szemafor, 
jön az okai expressz.

Talán már siratnók anyót,
 tán süket volt az áldott, 
de bátya birkát nógatott, 
s időben rákiáltott.

A néne jobbra szökken, 
a vonat balra száguld. 
Bátya ha nem lép közbe, 
már bizony kétfelé hullt.

Nem föd már vonatfüst eget, 
két hősünk messze iszkol. 
A hétköznapi hősöket 
illessük tisztelettel.

Ki népünkből ugrik elő, 
serénynek ismerős, 
éljen e birkanevelő, 
középparaszti hős.

Éjűző napnak éljenezz, 
éjgyőző csillagoknak!
 Hát éljen az, és éljen ez! 
Éljen! Mert sokasodnak!

VERESS MIKLÓS fordításai

1923


Krím

Lépek,
nézek ablakon át — 
virágok
s ég, kékszín világ, 
most orrodban
magnóliák, 
most szemedben
glicíniák.

Tej előttem
és nem
tea, 
fenn fénylő
dísz a hold. 
S Csairra
nappal-
éjszaka 
bömbölő
víz zuhog.

Hullám-hadfik
foglyaként
senyved
vízmélyi homokon 
a palotákból
kiseprett 
sok najád és triton.

De a paloták
mások ám: 
vízi áldással
telve, 
eredj, munkás,
rád vár puhán 
nagyherceg
ágyaselyme.

Hámorok — hegyi máglyák, 
s kékblúz-varázs a tengeren. 
Ember-gyorsjavításra
állt át 
a nagy
krími kovácsüzem.

1927

POLGÁR ISTVÁN fordítása

ÚJ FORDÍTÁSOK

Papírosszörnyek
Vlagyimir Majakovszkij észlelései

Ha
a föld gyeplőjét
kezemben
tartanám, 
én 
megállítanám a földet:
- Ne tovább! 
Hallod,
tollak és töltőtollak
hivatalok íróasztalán 
csikorognak,
mintha a föld
csikorgatná fogát. 
Emberi büszkeség,
csitulj el ez egyszer! 
Hát emberek ezek?
Tán még anyjuk se volt. 
Fontos papírok margóin
folyik szét
az ember, 
nem is ember már,
óriás
tintafolt. 
Kamrácskákban
látni
emberek árnyait. 
Embernek
egy öl jut.
Papírosnak
ezer. 
A papíros
pompás palotákban
lakik, 
asztalokon alszik,
szekrényekben hever. 
Posztóra
bolt előtt
emberek ezre vár, 
kézen nincs kesztyű,
lábon nincs kalucsni. 
És az iratoknak?
Kosarakon kosár,
az ügyeknek
mappa,
legyen hol aludni. 
Utazni szeretnél?
Tán Madrid érdekel? 
Rubel nélkül
nem jutsz el oda
egyhamar! 
A papír ingyen
vonatra száll,
tengerre kel, 
épül még számára
számos
új postahivatal! 
A hajdani hősnek
gemkapocs
a lába, 
esze néma,
mikor
a papírok szólnak. 
Az ember
küldönccé válik
nemsokára, 
szolgál majd
mindegyik
a papírosoknak. 
Az aktatáskába
alig fér
az akta, 
fehér fogú széle
vicsorog. 
Maholnap
az ember
az aktatáskák rekeszeit
lakja, 
lakásainkat meg -
a papírosok. 
Látom
a jövendőt
- nem én találtam ki: 
papírosok
szócsövei
erről ordítanak — 
az asztalnál
az irat fog
teát iszogatni, 
összegyűrt emberke
hever majd
az asztal alatt.

Lángból bonts lobogót,
süvölts rájuk, akár 
az ágyúgolyó,
tépje fogad, 
mint ellenségedet,
gyűlöld,
proletár, 
a fölösleges
papírosokat.

1927

SIMOR ANDRÁS fordítása

Teoretikusok

Mint intelligens
retektipusok, 
éltek
nálunk
teoretikusok. 
Apait, anyait
megkap
a nyájuk -
ezerkötetes
legalább
koponyájuk. 
Kitanulva
a formula,
axióma, 
ketyeg agyukban
mérnöki taxióra. 
Hivatalnoki létra,
ki tudna
megállni — 
s taníthatsz-e
kesztyűben
gépet dudálni? 
Megvonja a vállát
a munkába a franc 
esne,
izgatóbb a preferansz. 
Feladat?
A henyébe belefér-e?
Lebegteti
lelkeik
mennyei szféra.
Ha a gép
elakad,
mert lusta a tengely 
komor arca 
az egekbe
mereng el,
csak bámul,
mint rádióra a birka. 
Ki tudósi
nevet
mondsz magadénak, 
ne tekintsd
a kezed
fölös
akadéknak.
Nem a könyv
a tudás csak -
ezért fabrikáld
teóriákkal egybe
a szép praktikát. 

1929

VERESS MIKLÓS fordítása

Solohov különszám (1)

MIHAIL SOLOHOV
A dinnyecsősz


I.
                                                        .
Az apa jókedvűen érkezett haza a sztanyica atamánjától, láthatólag nagyon örült valaminek. Sűrű szemöldöke alatt nevetés bujkált, ajkát ráncosra húzta a visszafojtott mosoly. Mityka rég nem látta apját ilyennek, mint ma. Amióta megjött a frontról, örökké dühös és komor volt, sűrűn osztogatta a tizennégy esztendős Mitykának a nyakleveseket, és hosszan, elgondolkodva babrálta vörös szakáilát. Ma viszont mintha kibukkant volna a nap a felhők közül, még Mitykát is csak tréfából lökte le a tornácról, amikor a keze ügyébe került, aztán nevetve odaszólt neki:
— Hé, te pernahajder... Fuss a kertbe, hidd anyádat ebédelni!
Az ebédnél ott ült az egész család: az apa a szentképek alatt, az anya a lóca legszélén kuporogva, hogy közelebb legyen a kemencéhez, Mityka pedig a bátyja, Fjodor mellett. Amikor aztán bekanalazták a híg, hústalan scsít, az apa kétfelé simította szúrós szakáilát, és ráncos, kékes ajkát mosolyra húzta.
—  Adassék tudtára az egész családnak az örömhír: ma kineveztek a sztanyica tábori hadbíróságához kommendánsnak... — Aztán kis szünet után hozzátette: — Nem hiába szógáltam meg a német háborúban a rangjelzésemet, a feljebbvalóság nem felejtkezett el se tiszti mivoltomról, se virtusomról.
Arcát egyszerre sűrű vér öntötte el, s kivörösödve rávillantotta szemét Fjodorra:
—  Hát te bitang, mit lógatod a fejed? Nem örülsz apád örömének? Mi? Hát csak vigyázz magadra, Fegyka!... Azt hiszed, nem tudom, hogy összeszűröd a levet a parasztokkal? Temiattad, te gazember, még az atamán is rámpirított: „Maga — azt mondja —, Anyiszim Petrovics, csakugyan tartja a kozák becsületet, hanem a fiacskája, a Fjodor, a bolsevikokkal cimborál. Húszesztendős a legény, kár érte, még baja eshet..." Mondd csak, te pokolfajzat: csakugyan odajársz a parasztokhoz?
—  Oda.
Mityka szíve megremegett; azt várta, az apjuk most megüti Fjodort, de csak keresztülhajolt az asztalon, és kezét ökölbe szorítva rárivallt:
—  Aztán tudod-e te vörös fattyú, hogy holnap letartóztatjuk a cimboráidat? Tudod-e, hogy Jegorkát, a szabót, meg Gromovot, a kovácsot még holnap agyon is lövik?
—  Nem, nem tudtam, de most már tudom — hallotta Mityka a kemény választ sápadt bátyja szájából.
Az anyjuk a testével takarta volna el Fjodort, de Mityka még kiáltani se érkezett, mikor az apa nagy lendülettel odavágta a súlyos rézkorsót. A korsó törött fülének éles széle végigszántotta Fjodor homlokát a szeme fölött/Messzire fröccsent a vékony vérsugár. Fjodor szó nélkül tapasztotta tenyerét vérrel elöntött szemére. Az anya feljajdult, úgy ölelte fia fejét, az apa nagy robajjal felborította a lócát, és az ajtót becsapva kirontott a házból.
Az anya egész estéig tett-vett. A szuszékból elővett egy köteg szárított halat, kétszersültet rakott a tarisznyába, aztán leült az ablakba, hogy megfoltozza Fjodor fehérneműjét. Amikor Mityka arra járt, anyjuk ott ült a halom fehérneműbe rejtve arcát, mozdulatlanul, s csak a válla emelkedett és süllyedt görcsösen a szakadozott kartonblúz alatt.


Az apa sötétedés után jött meg a kozákfalu elöljáróságáról, és le se vetkőzve végigvetette magát az ágyon. Fjodor lábujjhegyen, hogy a padló meg ne csikorduljon, kisurrant a kamrába, előszedett egy nyerget meg egy kantárt, és kiment az udvarra.
—  Mitya, gyere ide!
Mityka beterelte a borjakat, elhajította a botot, és odament a bátyjához. Homályosan sejtette, hogy Fjodor meg akar szökni, át a Don túlsó partjára, a bolsevikokhoz, oda, ahonnét minden pirkadatkor tompa ágyúszó hömpölyög ide és árad szét a falu felett.
—  Nem tudod, Mityaj, az istálló be van zárva? — kérdezte Fjodor félrefordított fejjel.
—  Be... Minek kérded?
—  Csak úgy. Kell. — Fjodor hallgatott, a foga közt fütyürészett, aztán hirtelen suttogva megszólalt. — Az istálló kulcsa ott van apánk párnája alatt... a fejénél... lopd ki onnét... el akarok menni...
—  Hová?
—  A vörös gárdába, szolgálni... Te még kicsi vagy, de egyszer majd meg fogod érteni, kinek az oldalán az igazság... Tudd meg, harcolni megyek a földért, a szegény népért, és azért, hogy mindenki egyenlő legyen, hogy ne legyenek se szegények, se gazdagok, hanem mindenki egyenlő legyen.
Fjodor elengedte Mityka fejét, és keményen azt kérdezte:
—  Elszeded a kulcsot?
—  El — válaszolta Mityka habozás nélkül. Sarkon fordult, és hátra se tekintve bement a házba.
A szobában félhomály van, a mennyezeten vontatottan duruzsolnak az elszenderedő legyek. Mityka az ajtóban ledobta a cipőjét, a kilincsnél fogva kissé megemelte az ajtót, hogy ne nyikorogjon, benyitott, és meztelen lábbal puhán odasurrant az ágyhoz.
Az apa fejjel az ablaknak hevert az ágyon, egyik keze a zsebében, a másik lelógott az ágyról, dohányfoltos nagy körme a padlót érte. Mityka visszafojtott lélegzettel odaosont az ágyhoz, megállt, és egy darabig leste apja bugyborékoló hortyogását. Sűrű, moccanatlan csend... Az apa vöröses szakállába kenyérmorzsa és néhány tojáshéjdarab ragadt, tátott szájából undorító pálinkabűz dőlt, valahonnan a torka mélyéről egy elakadt köhögés hörgött, s tört volna kifelé.
Mityka a párna felé nyúlt, szíve csak úgy zakatolt: tak-tak-tak-tak.
A fejében lüktető vér csengőn zúgott fülében. Előbb egyik ujját dugta be a koszlott párna alá, aztán a másikat. Kitapogatta a csúszós szíjat és a hideg kulcsköteget, óvatosan meghúzta, de az apja hirtelen elkapta a gallérját.
—  Hát te mit settenkedsz itt, te bitang? Kitépem a hajad, te!
—  Apám! Kedvesapám! Az istálló kulcsáért jöttem... Nem akartam felébreszteni... 
Az apa Mitykára sandított bedagadt, sárgás szemével.
—  Minek a kulcs?
—  A lovak nyugtalankodnak...
—  Akkor azt mondd. — Az apa odavetette a kulcscsomót, azzal falnak fordult, fújt egyet, s egy perc múlva már újra horkolt.
Mityka usgyé, ki a házból, Fjodorhoz, aki ott lapult a csűr eresze alatt. A markába nyomta a kulcsokat, s megkérdezte:
—  Melyik lovat viszed?
—  A csikót.
Mityka Fjodor nyomában lépkedve nagyot sóhajtott, aztán halkan így szólt:
—  Fegyka, apánk agyonver engem, tudod?...
Fjodor hallgatott, szótlanul kivezette az istállóból a csikót, fölnyergelte, lábával sokáig bök-döste az engedetlen kengyelt, aztán már amint kifelé léptetett a kapun, lehajolt a nyeregből, és odasúgta:
—  Tűrd, Mityaj! Nem tart örökké a nyomorúság, apánknak, Anyiszim Petrovicsnak pedig add át a szavaimat: mondd meg, ha csak egy ujjal is bántani merészel téged vagy kedvesanyánkat, kegyetlen bosszút állok rajta...
Azzal lovát nógatva, kilovagolt a kapun, neki a nagy útnak, Mityka pedig lekuporodott a sövény tövében, szerette volna tekintetével elkísérni Fjodort, de szemére sós fátyol borult, és elszorult a torka.


II.


Az apa teli torokból bugyborékolva horkolt a szobában. Mityka pitymallat előtt kelt, felkantározta a Pejkót, s indult a Donhoz, hogy megitassa és megfürössze az igást. A Pejkó patája alatt zörögve pergett a száraz mészkő; Mityka lelovagolt a part tövébe, a vízhez, leszedte a kantárt, a hajnali homályban a nyirkos hidegtől dideregve ledobta ruháját. A víz felett valahol messze-messze visszhangos dörej terült szét, és végighömpölygött a folyó mentén. Mityka fejest ugrott a vízbe, mely a reggeli hidegtől mintha millió tűvel lett volna tele. „Fjodor alighanem ott van már a bolsevikoknál — gondolta elmosolyodva... — A Vörös Gárdában szógál..."
Gondolatai visszaterelődtek haza, az apjára, s öröme egy szempillantás alatt kihunyt, mint szikra a szélben. Görnyedten lovagolt hazafelé, szemében kialudt a fény.
„Kereket kéne oldani... — gondolta már a ház közelében. — Oda, a bolsevikokhoz... Azt mondta Fjodor, az ő oldalukon az igazság. Vele kellett volna tartani. Apám ma lenyúzza bőröm, az orrom vérét fakasztja..."
A tornácnál leszedte a lóról a kantárt, és lassan bement a házba. Az apja rekedten kiszólt a szobából:
—  Miért nem vitted a csikót fürödni?
Mityka pillantása az anyjára rebbent — az asszony dermedten állt a kemence mellett —, s érezte, hogy vére mind a szívébe zúdul.
—  A csikó nincs az istállóban!...
—  Hát hun van?
—  Nem tudom.
—  És Fjodor?
—  Nem láttam.
Az apa csoszogva csizmát húzott a szobában. A konyhán keresztül kiment a kamrába, álomtól bedagadt szeme csak úgy villogott.
—  Hol a nyereg?... — dörgött a pitvarból.
Mityka közelebb húzódott az anyjához, és mint régen, kisgyerek korában, belekapaszkodott a kezébe. Az apa bőrszíjat szorongatva lépett a konyhába.
—  Kinek adtad oda a kulcsokat? 
Az anya a testével védte Mitykát.
—  Ne bántsd, Anyiszim Petrovics. Krisztus nevére, ne verd!... Szánd meg a tulajdon fiadat.
—  Ereszd, te pokolfajzat!... Nem érted? Neked beszélek!... – Azzal félrelökte az asszonyt, Mitykát földre teremtette, és rugdosni kezdte, módszeresen, kitartóan, kegyetlenül, míg végül Mityka torkából nem tört fel több tompa jajkiáltás.


III.


Az ágyúk moraja egyre erősebben hallatszott. Reggelente, amikor a ménest kihajtották legelni, Mityka soká elüldögélt a rét mellett a szélmalom tövében. A tetőn sivított, nyikorgott a szélben a bádog, a malom szárnya vontatottan és keservesen nyekergett, de a dombon túlról hallatszó dübörgés el-elnyomta a félénk hangokat.
A sűrű visszhangot verő moraj soká oszladozott a falun túl, a hajnal kékes ködébe vesző vízmosásokban. Reggelente lőszerrel, tölténnyel, szögesdróttal rakott szekérkaravánok vonultak keresztül a falun, a Don felé. Visszafelé összesebzett, eltetvesedett kozákokat hoztak, ott rakták le őket a téren, a falu elöljárósága mellett. A kíváncsi tyúkok gondosan bekaparták a csikkeket, az átvérzett kötéseket, a száradt vércsomóval tele vattadarabokat, és figyelmesen hallgatták a sebesültek nyögését, sírását, rekedt káromkodását.
Mityka igyekezett, hogy ne kerüljön az apja szeme elé.
Amint megreggelizett, fogta horgászbotját, és ment ki a Don partjára, ott üldögélve nézte a hídon vonuló lovasságot, a zörgő géppuskásszekereket, a fagyos port kavaró gyalogságot. Alkonyatkor tért haza. Este egy csoport fogoly vörösgárdistát hajtottak be a faluba. Sűrű csapatba verődve jöttek, mezítláb, szakadozott hitvány köpenyben. A kozák asszonyok kifutottak az utcára, beleköptek a foglyok poros, szürke arcába, ocsmányan szidták őket, a kozákok és az őrök harsány hahotája kíséretében. Mityka a nyomukba szegődött, s nyelte a foglyok lábától felkavart, torkát kaparó port; szíve, melyet ökölbe szorított a fájdalom, egyenetlenül kalimpált... Sorra belenézett a foglyok kékesfekete karikával körülvett szemébe, tekintete egyik bajusztalan arcról a másikra ugrált, hátha valamelyik szürkeköpenyesben felismeri a bátyját, Fjodort.
A téren, a közös magtár előtt, ahová azelőtt a falu gabonáját hordták össze, megállították a foglyokat. Ekkor az elöljáróság tornácára kilépett Mityka apja, és bal kezével kardbojtját babrálva elordította magát: —  Sapkát le!...
A vöröskatonák lassan levették a sapkájukat, s bozontos fejüket lecsüggesztve egy-egy suttogó szót váltottak egymással. Ekkor újra felharsant az ismerős fenyegető hang:
—  Sorakozó!... Mozgás, vörös kutyák!
Csoszognak a mezítelen lábak. Az elkínzott arcú foglyok szürke sorfala egész az elöljáróság tornácáig ért.
—  Sorszám szerint jelentkezz!...
Rekedt hangok. Begyakorolt fejfordítások. Mityka torka elszorult, olyan szánalom fogta el, hogy szinte égette, majd megfulladt tőle, s életében először izzó gyűlöletet érzett apja iránt, gyűlölte önelégült mosolyát, kefeszerű vörös szakállát.
—  Irány a magtár — lépés indujj!...
Egyenként beléptek az ajtó tátongó fekete nyílásán. Az utolsónak, egy alacsony termetű katonának, aki alig állt a lábán, Mityka apja a kardhüvellyel a fejére sújtott, mely átvérzett ronggyal volt bekötve; a szerencsétlen bukdácsolva tántorogva futott vagy öt lépést, aztán súlyosan végigzuhant a számtalan láb tapodta kemény földön. A téren röhögés, zsivaj támadt. Nevetéstől ösz-szeszűkült szemek, nyálas vihogásra tátott női szájak. Mityka halkan felsikoltott, arcát beletemette hideg tenyerébe, s az embereknek ütközve futásnak eredt az utcán.