ANDREJ MIHALKOV-KONCSALOVSZKIJ
Szibériáda
(Részlet)
 |
| Jelenet a Szibériáda c. filmből |
Szolominék házától nem messze frissen gyalult szálfákból vadonatúj, magas épületet húztak fel.
Jermolaj, az ács, fiával, Filjával, egy erőtől duzzadó húsz esztendő körüli deli legénnyel a utolsó koszorúfát illesztette a helyére. Mindketten vörös hajúak, rögtön tudni lehetett, hogy ők is Szolominok.
Odamegy Jerofej Szolomin és kritikus szemmel nézegeti a házat.
— No, Jerofej Palics, vedd át a munkát! — kiáltott le neki a magasból Jermolaj. — Készítheted a veder bort!
— Már vár benneteket! — válaszolt rá Jerofej, körüljárta az épületet, ujjával megpiszkálta az illesztést és a fejét csóválta. — Mennyi munka lesz még itt! Tömíteni kell, feltenni a tetőt! Na, de majd megjönnek a gyerekeim, megcsinálják. Veletek meg mindjárt elszámolok.
Jermolaj lejött a magasból.
Filja fent maradt, a szekercéje csattogott, még valamit igazított. Jerofej a papírpénzt nyálazta.
— Remekül megépítettük ezt a házat, mintha csak magunknak csináltuk volna! — dicsérte munkáját a fürge, zömök Jermolaj. — Ne sajnáld tőlünk, toldd meg még néhány piros bankóval.
— Félek, hogy szörnyen meggazdagodnátok — mosolygott Jerofej. — Még ellustultok.
— Hát bizony, ilyen mesebeli házikóba fiatal asszonnyal kellene élni-éldegélni! — sóhajtott Jermolaj.
— Fiatal asszonynak építtetjük is! — vágta rá Jerofej.
— Talán bizony férjhez adod Klavkát ? Mi tagadás, már itt lenne az ideje, még vénlány marad!
Jerofej tagadóan intett.
— Násztyenka számára építtettem.
Fent a magasban Filja abbahagyta a faragást, mozdulatlanul figyelt.
— Nem korai az még?... — motyogta zavartan Jermolaj fiára pillantva.
— Én még szívesen várnék, de félek, hogy Usztyuzsanyin Kolka meg Násztyenka nem várnak... Érzem én, hogy nagyon türelmetlenek.
Filja könnyedén leugrott az épület tetejéről a földre.
— És velem mi lesz, Jerofej bácsi? — kérdezte csendesen.
— Mit akarsz?
Filja az apjához fordult.
— Papa, de hiszen megígérte nekünk!
— Úgy bizony, Jerofej! - kapott észbe Jermolaj. - Megígérted, ráveszed Nasztaszját, hogy menjen hozzá Filjához!
— De hiszen meg is próbáltam én ezt, Jermolaj, de nem sikerült.
– És kinek adod a lányodat?! — Jermolaj bánatosan legyintett. — Eh! Hiszen az Usztyuzsánok mind léhák! Semmirekellők!
– A te Filjád természetesen sokkal inkább kedvemre való lenne, mint ez a Nyikolaj Usztyuzsanyin. Meg aztán még a nevünk is egy.
– Hát igen, a nevünk egy - jegyezte meg komoran Fiija. - Csak valahogy mindig úgy esik, hogy mi dolgozunk nálatok, és nem ti nálunk!
– Filja, elhallgass! - kiáltott rá Jermolaj.
Jerofej jóakaratúan mosolygott, majd nagyot sóhajtott:
– Mit tehetnék, Filja, hiszen te is ismered az én Násztyámat. Nem őt választják, hanem ő választ a maga kedvére!
– Ha tudtam volna, nem kezdtem volna a házépítésbe - jegyezte meg komoran Filja. – De hiszen éppen azért hallgattam a dologról — somolygott elégedetten Jerofej. – Jól van — sóhajtott nagyot Filja. — Még nem volt meg az esküvő! És Filja roppant erővel belevágta a szekercéjét a ház falába. A szekerce feje feléig beleszaladt a friss gyantás szálfába. Filja megindult át az udvaron, félrerúgva az aranyszínű faforgácsot.
- Filja, gyere vissza! — parancsolt rá Jermolaj élesen.
Odafutott a mélyen bevágódott szekercéhez, megpróbálta kirántani a fából, aztán teljes erővel belekapaszkodott a nyelébe, és kalimpáló lábbal, tehetetlenül lógott rajta. Jerofej helytelenítőn csóválta a fejét, miközben Filja után nézett. Filja elment, hátra sem pillantott.
*
Jerofej belépett a házába, nagyot kiáltott:
- Násztyka! Filja Szolomin nem hagy békén! Mégiscsak gondolkozz a dolgon!
Nem kapott választ.
- Násztya... — szólította Jerofej.
- No? — hallatszott Násztya mély, búgó hangja a tisztaszobából.
- Gyere már ki!
A kartonfüggöny mögül kilépett Násztya Szolomina, akiből mostanra vörös hajú, zöld szemű, tizenkilenc esztendős virágzó szép lány lett, arcán aranyos kis szeplőkkel. Olyan magasan álló, duzzadó kis keblekkel, hogy még egy pénzdarab is megállna rajta, kezében frissen tisztított karabélyt tartott.
- Filja Szolomin... — kezdte újból Jerofej.
- Hallottam - szakította félbe Násztya, a karabély závárzatát ellenőrizve. - És még mit akarsz?
- Semmit - felelte zavartan Jerofej és leült a lócára.
Násztya letette a karabélyt az asztalra, kiment a konyhába, behozott onnan egy tarisznyát és kezdte belerakni az asztalra kikészített elemózsiát.
- Az erdőbe készülsz Kolkához? - kérdezte Jerofej.
- Oda!
- Csak aztán vigyázzatok magatokra ott kint az erdőben — kezdte volna nagy szigorúan Jerofej, de Násztya csak egy pillantást vetett rá a sűrű szempillái alól, és apjának torkán akadt a szó, szaporán pislogott, majd kezét a szívére téve kérlelni kezdte: - Isten nevére kérlek, Násztyenka, bírjátok ki az esküvőig, mert én aztán csak tudom: az Usztyuzsánok mind nagyon fürge gyerekek!
- Apám - mosolygott elnézően Násztya -, ne bánts meg engem. Hova tetted a töltényeket?
– Kint vannak a pitvarban, a festett ládában.
Ekkor az udvaron nagy örömmel felugattak, felnyüszítettek a kutyák. Csikorgott a kinyíló kapu. Jerofej az ablakhoz ugrott.
– Hát ez meg mit jelent? Visszajöttek a fiúk! – És ijedten keresztet vetett.
Pjotr és Szpiridon Szolomin belovagolt az udvarra, maguk után vezették a felmálházott lovakat. Amikor meglátták őket, a többi Szolomin is kiszaladt az udvarra. Körülvették a városból hazatérteket. Mind összefutottak, csupa vörös hajú: férfiak, nők, gyerekek, menyek, vők, unokák.
— Mi történt? — kérdezte Jerofej. Pjotr letörölte arcáról a verítéket.
— Nagy a baj, apám! Forradalom van nálunk!
— Micsoda?
— Forradalom.
— Hogy az ördög vinne el, mindig csak ugyanazt hajtogatod. Értelmesen beszélj!
— Fellázadt a nép. A kereskedők mind szétfutottak. Az üzletek zárva. Nem lehet kereskedni.
— És mit csinál a cár?
Szpiridon nagy örömmel szólt bele a beszélgetésbe és megmagyarázta:
— Nincs már cár!
Jerofej ijedten keresztet vetett.
— Hogyan? És mióta nincs?
Pjotr úgy összeszorította a fogát, hogy az izmok csak úgy kidagadtak az arcán.
— Hát elég régóta. Már vagy három esztendeje, hogy elkergették, mert hogy forradalom van! A tajgában is mindenütt csak lövöldöznek. Mindenki atamánnak érzi magát! Nem is tudom, hogyan sikerült épségben elvinni az irhánkat! Azt gondoltuk, mind elveszik tőlünk a szőrmét, minket meg elintéznek...
Jerofej csak a fejét csóválta.
— Hát így vagyunk...
Anyjuk, Darja gondterhelten szorította össze ajkát.
— Hogy fogjuk most férjhez adni Násztyát? Ezer rubelt ígértünk vele... Jerofej csak legyintett.
— Az nem számít... Nyikolaj így is elveszi. Az Usztyuzsánok szegények, mint a templom egere! Építettünk nekik házat, majd még adunk cobolyprémet is...
A tornácon útra készen ott állt Násztya, kezében karabéllyal, vállán tarisznyával. Jerofej döntött.
— A kaput bezárjuk! Így lesz!
Szpiridon az apjához hajolt és izgatottan kezdte:
— Apám, most kellene gyorsan visszamenni a városba! De áru nélkül!
— Ugyan minek?
— Amíg az a felfordulás tart, talán lehetne valamit szerezni! Jerofej gúnyosan nézett végig rajta:
— Persze hogy lehetne. Egy golyót a fejedbe... — Parancsolóan: — Egy szót se többet! Megtiltok minden utat a városba! És senkinek egy szót se semmiről! A városba eddig is csak mi jártunk. Három esztendeje nem hallottunk róla és még tíz esztendeig megleszünk, elélhetünk enélkül a forradalom nélkül, ha tartani tudjuk a szánkat! A forradalom olyan, akár a zápor: ott esett az eső, de bennünket lehet hogy elkerül...
