A mesék világa (3)

Ukrán folklór

A zaporozsjeiek

Ukrán viselet

Úgy esett egyszer, hogy a zaporozsjeiek a Szecsből Kijevbe mentek, vagy tíz-húsz ember, s ott jártak-keltek a városban. Vettek egy hordó kátrányt, s felöntötték vele a piacot. Megvették, ahány köcsögöt csak találtak, s apró darabokra törték, megvették, ahány szekér hal volt a piacon s széthajigálták a halakat, és az egész városban visszhangzott: „Egyetek, jóembe' rek!"

Aztán lóra pattantak, fejükön piros bársony sapka, a köpenyük hol kék, hol meg vörös, a nadrágjuk meg olyan, hogy egy ezüstpénzt is megérne, csak gyönyörködhessen benne az ember. A zenészek muzsikálnak, ők meg összeakaszkodva elvonulnak a papi szeminárium mellett, kész hetman mindahány!... A szeminaristák kijönnek a kapun, nézik őket és sírnak. S a következő nyárra a fél szeminárium a Szecsbe fut.

Ha egy zaporozsjei megvénül, kérheti, hogy adjanak neki pénzt a közösből, s ha adnak, legalább ötezer jut rá.

Telerakja bőrövét rubellel, magával viszi a barátait – vagy harminc-negyven embert –, és elmegy Kijevbe, búcsúzni a világtól. Eltöltenek ott vagy két hetet, olyan lakomát csapnak, hogy egész Kijev összeszalad, hogy legalább egy pillantást vessen rájuk: „Egy zaporozsjei, aki a világtól búcsúzik!" És amint az utcán mennek, sokszor a kapuban tolonganak az emberek. Ők meg olyan szépek, mint a mák virágja a kertben!

A lovai, akár a sólymok, ficánkolnak, s az arany meg az ezüst úgy fénylik a napon, hogy szinte megvakul tőle az ember.

Előkerülnek a bandurák és a guszlák, dalolnak, táncolnak, s mindenféle csalafintaságot művelnek. Hát így búcsúzik egy zaporozsjei a világtól!

És amikor már vagy két hétig szórakozott, és csodálatba ejtette egész Kijevet, elmegy a zaporozsjei a mezsigorodi kolostorba. Egyesek mennek, mások végigtáncolják az utat azzal, aki búcsúzik a világtól.

A galambősz hajú, drága karmazsinba öltözött zaporozsjei ott táncol a menet élén. S mögötte mennyi, de mennyi ember!... Mintha csak a fényességes feltámadás napja lenne! És az ő zsebére iszik mindenki, táncolnak az emberek, vigadnak, hogy szinte reng belé a föld!

És amikor a kolostorhoz érnek, bekopog a zaporozsjei a kapun.

Belülről azt kérdik:

– Ki az?

– Egy zaporozsjei.

– Mit akarsz?

– A bűneimért vezekelni.

Kinyílik a kapu, egyedül lép be rajta a zaporozsjei, társai és a sok ember meg a zenészek kint maradnak. És amint belép a kolostorba, leveti magáról a pénzzel teli bőrövet, a templomnak ajándékozza, leveti magáról karmazsin-köpenyét, szerzetesi csuhát ölt és megkezdi a vezeklést.

BOJTÁR ANNA fordítása

Kakukkol a kakukkmadár

Kakukkol a kakukkmadár

Átrepül a kert fölött,

Fölsír magában a leány

Megvetett ágya fölött.

Vetett ágyam hófehér,

Kemény fekvés esik rajta,

Kemény fekvés esik rajta,

Míg a kedves ideér.

Susorgott a vén diófa

Susorgott a vén diófa,

Sírdogált a lány alatta.

Nyögdécselvén, szomorkodván,

Senki szerető se jön már.

Szeretője nem jön egy se,

Hallgattak a rossz nyelvekre.

Kipletykálták rossz szavakkal,

Ne járhassanak párosan.

De majd mégis együtt járunk,

Két szerető úgy sétálunk.

Rászólt bátyja az öccsére:

„Nyerget hollószín ménemre,

Kinyargalunk a mezőre,

Hova a lány vetni mene.

Ahol hajdina magot szór,

A kozáknak igazat szól!”

„Ne hazudjál nekem, te lány,

Mert én máshoz megyek immár!”

„Nem szeretek mást kívüled,

Inkább vesszek a tengerbe,

Sziklaélről ugorjak le!”

„Hát én is igazat mondok.

Szivem várásával várlak,

Meghalnék, ha nem látnálak.”

ÁGH ISTVÁN fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 46., 49-50. l.

Novella Matvejeva verseiből

Felhők

Égnek a felhők est-sugárban, 
Mint páncélosok, csillogásban, 
Vagy mint rovátka a gránáton,
Arany a cári palotában. 
Vörösen, súlyosan felizzva, 
Biborszinüvé alakulnak, 
De éjszakára 
Megenyhülnek, 
Viola hüvösséget fújnak.

A vadon fölött megzöldülnek, 
Tengeröböl fölött ragyognak, 
S mintha vizi tükörkép volna, 
Tűlevelekké szálasodnak...
Ha távoliak, halványulnak. . .
Mint csészealj-aranyozáson
S a gomba szárán 
Zöldes foltok,
Ujjak érintése nyomában. 
Beteljesedett a sötétség: 
Mélyülnek a bozótok, erdők. 
Mint a korom (színesek voltak) — 
S lassan tus-feketék a felhők...

Halk lépteiket megcsodálom, 
Alakjaikat kérdem titkon, 
Velük (nem itt, de fönn az égen) 
Álmom, vágyam megvalósítom.

Engem nem aggaszt, nem ijeszt meg, 
Hogy hajnaltól vallatom őket, 
Hogy sokat várok, 
s válasz nélkül 
Tölthetem el minden időmet.
Ha nappaliak a kérdések 
S a fénybe igyekeznek váltig: 
Az éji árnytól elferdítve 
A válasz
Másként
Ér idáig.


Madár-hősiesség

Vetési varjak,
Fekete csókák
Szén-ragyogásán látom: tavasz van;
Erdei fények új hullámzása
A csóka-tollat fényezi mostan.

A szakadozott vén, komlóskertben 
Villantak — szürkén, kissé lilásan — 
A csalogányok, rigók és fürjek 
S elszálltak zengve a napsugárban.

A madarat hány elnyomás sújtja! 
Mozgása mégis merő szabadság. 
Mennyi baj, ínség és nyugtalanság! 
S dala, álomként, a gondtalanság.

Azért talán, mert észak telébe 
Sohase száll a madarak népe? 
Északot csupán tavasszal látják, 
S ha tél közelget, elszállnak délre.

Vigasz nekünk — mért? megfejthetetlen — 
A világvándor szárnyas hogyan jár, 
Csak azt látja, mit érdemes látni: 
Nyarat és tavaszt. Új tavasz, új nyár.

El nem rémülnek az óceántól, 
Száraz pusztáktól — hiszen ők egyre 
A különlévő tavasz-morzsákból 
Nem-múló tavaszt kötöznek egybe.

Mint a takácsok ó fonalakból, 
Meleget szőttök, tollasok, szépen, 
Nem fagyoskodtok, eggyé alkotva 
Haiti s Amszterdam szálát a szélben.

A tél kezdetén a pelyhes fészket 
Utólszor lakva és odahagyva, 
Dél áldását észak tavaszával 
Kötitek, májust, gyűrűvé fogva.

Minden — telel. A fél világ roskad 
A pogány bálvány, a Fagy elébe; 
A madarak: nem! Tavaszt követnek, 
Mint a bohócot gyermekek népe.

Jeges üveghez holtan tapadni, 
Fagy-zsarnokságba dermedni mélyen 
Tán könnyebb volna,
Mint megmaradni 
Bonthatatlan örök repülésben.

WEÖRES SÁNDOR fordításai

Havazás

Szerettem volna fölvenni
Az utcán pár kései levél-csecsebecsét. 
De hirtelen felhőseregbe fűlt a világ, 
A napra célzott — s fogadta a hó fergetegét, 
S a hulló lombokat egy csomag, pecsétje zárt.

A hóból kandikáló levélkék ára egyre nőtt, 
Áttörtek szerencsemód! S a hó mint 
Szikrázó prémfal, kidőlt. 
Indították az égi s földi prémvadászok légióit.

Az öreg földre új ország ereszkedett.
Hódító Kolumbuszok sehol...
De a pehely-mély száz révnyi kékséget rejt.
(A búzavirágos parton kikötőillat honol!)
A távolságok egy óriás hajófenéken mosódnak össze.

Egy fehér árnyék mindjobban bekerít,
Lebegő pontot látok,
A porszem-kristály változó villanásait;
És ő látja csak — előlem rejtőzködik — a napvilágot.

A hóvihar már lassan megvadul:
— Lökések, kiütések... Mégis — oly csöndes a föld
Fogatlan ínye rág csak makacsul,
A nedvesség halpotroh-szaga szétömölt.

Megyek nem-mozdulón, vagyok
Fű, ásító tengeri szörny torkába vetve..
A ruhám ujja rám tapad, a hóvihartól csatakos,
Gyalogjáró villám legyen, ki mindezt elviselje.

Az utolsó levelek a szabad utakon 
Vígan pörögtek, virágos szél kergette őket. .. 
Hadd menjenek. Csak tavalyi-feketén 
Lássam újra a szerte röpülőket 
A tavasz egén.

PETRŐCZI ÉVA fordítása

Rétegek

A költészet sokrétegű. 
Költő, hajts redőt redőre! 
De rétegre új réteg kerül, s az igazság kimarad közűle.

Költészetben sok minden lehet. . .
Csalí bele .kell nézni a rétegekbe:
a mélyben
gyakran rátalálsz
az igazságtól való félelemre.

S a buzgalomra: megszépítni ezt. 
Józan a számítás: varázsolj! 
Használd bátran az esetlegest, 
egy a cél: nehogy akárhol 
a gyermeket nevén nevezd...

Eh, a tréfa nem gyógyít sebet! 
Csak az igazság éri meg a gondot. 
Maguktól redőznek rétegek, 
de igazság csak úgy van, ha kimondod.

MEZEY KATALIN fordítása

Dmitrij Biszti grafikája

Néhány szó Novella Matvejeváról:

Sz. 1934, Puskin (régen: Carszkoe Szelo). Szovjet-orosz költőnő. Apja jeles geográfus, távol-keleti felfedező, anyja maga is költőnő. Nocvella Matvejeva kezdetben óvodában dolgozott, közben elvégezte a Gorkij Iorodalmi Főiskolát. Első kötetével 1963-bqn jelentkezett (Korablik / Kishajó). A klasszikus orosz költészet legjobb hagyományainak folytatója. Dalokat, dalszövegeket is ír. Magyarul jobbára folyóiratközlésekben jelentek meg versei.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 3. sz., 134-138. oldalak)

"Nem az az ember költő, aki verset tud írni..."

ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ 
(1932-1994)
A költő mindenért felel

/Anatolij Ivanuskin interjúja/

—  Több mint húszéves költői múlttal a háta mögött, hogyan emlékszik vissza irodalmi pályájának kezdetére ?
—  Verset már kisgyerek korom óta írok. Akkor Omszkban éltem. Anyám orvos volt, apám katona. 1941-ben, a háború kitörésekor szüleim rögtön a frontra mentek. Erről írtam verset, ami meg is jelent a helyi újságban. Persze nem azért, mert jó volt, hanem mert azt fejeztem ki benne, amit a velem egyívásúak gondoltak és éreztek. így mutatkoztam be kilencévesen a költészetben.
Továbbra is verseltem, és különböző irodalmi szakkörökbe jártam. De legkedvesebb álmom az volt, hogy bekerüljek az Irodalmi Főiskolára.
Apám szolgálati helye gyakran változott. Így az egyik tanévet három iskolában végeztem. A költészeten kívül a sportért is rajongtam, és már azt latolgattam, hogy a testnevelési főiskolára jelentkezem. De a költészet iránti vonzalmam mégis erősebbnek bizonyult. Beküldtem verseimet az Irodalmi Főiskola pályázatára, de kiestem a rostán. Ezért a petrozavodszki egyetem bölcsészkarára iratkoztam be (apám azon a vidéken szolgált, és a családunk is ott lakott).
Másodszori próbálkozásom sikerrel járt az Irodalmi Főiskola pályázatán. Az „írói főiskola" alkotólégköre nagyon sokat segített költővé válásomban. Ezt a légkört az akkoriban ott tanító költők: Vlagyimir Lugovszkoj, Pavel Antokolszkij, Alekszandr Kovalenkov, Ilja Szelvinszkij, Mihail Szvetlov, Vaszilij Zaharcsenko teremtették meg, akik az orosz klasszikus példákon oktattak bennünket. Mi pedig írtunk. írtunk előadás előtt, előadás után. Aztán felolvastuk egymásnak a műveinket. Vitatkoztunk, hevültünk, és kölcsönösen gyarapodtunk. Olyanok tanultak az időben az Irodalmi Főiskolán, mint Jevgenyij Jevtusenko, Bella Ahmadulina, Junna Móric, Jevgenyij Vinokurov, Szilva Kaputikjan, Gevork Emin, Konsztantyin Vansenkin, Jurij Trifonov, Jurij Bondarev, Vlagyimir Tyendrjakov...
Óriási volt az érdeklődés a költészet iránt. A költői estekre nehezen lehetett bejutni, egymás hegyén-hátán tolongtak az emberek, hogy verset hallhassanak. Bálványozták a költőket...
—  A fiatal költők gyakran elképzelhetetlennek tartják fejlődésüket a folyóiratokban és antológiákban való publikálás nélkül. Mások minél hamarább nevet akarnak szerezni. Az ilyen költői akceleráció (és nézetem szerint a jelenség nagyon elterjedt) oda vezet, hogy a költő eredetisége és frissesége rovására eléri ugyan a közölhetőség szintjét, de itt meg is reked. Ön és társai más utat jártak. Elég itt Bulat Okudzsava, Rimma Kazakova, Andrej Voznyeszenszkij pályájára utalni. Egyik sem hasonlított a másikra, és nyomban meg is hódították az olvasókat.
—  Igaza van, a mai fiatalok sietnek publikálni, sietnek nevet szerezni. De meglehet, ehhez joguk is van.
Ha a fiatalok közül neveket kellene mondanom, könnyebben meg tudok nevezni húszat, mint kettőt. A társaim is így állnak ezzel. És abban sincs semmi meglepő, hogy néha egészen más neveket említünk. Magas színvonalon áll a versírás, a rímelőkészség nem topog egy helyben. Nekünk álmunkban se jutottak eszünkbe olyan rímek, fordulatok, mint amilyenek a maiak fegyvertárában vannak. De a formai csiszoltságnak eredményre is kell vezetnie, márpedig ez nem mindig csak a rímtechnikától függ.
— Ha a költő feladatát három kérdéssel meg lehetne határozni: „Mit ? Hogyan ? Miért ?", melyik kérdést helyezné a többi elé?
—  Úgy vélem, a három kérdés, így külön feltéve, nem határozhatja meg a költő feladatát. Nem lehet csak az egyikre válaszolni. Nem az az ember költő, aki verset tud írni, hanem az, aki nem tud nem írni. Ha az ember nem tud menekülni a toll és papír elől, nem azon töpreng — Mit? Hogyan? Miért? —, hanem egyszerűen kicsordulnak belőle a fájdalmai, érzései... Dolgozik.
—  És mégis, a .fiatal írónemzedék", valami generációs betegség folytán a „Hogyan?" kérdéséhez vonzódik, elfelejtve, hogy nemcsak a formában és hatásosságban kell megtestesülnie az alkotói útkeresésnek és merészségnek. 
—  A mások elképesztésére, a mindenkitől eltérő eredetieskedésre való törekvés értelmetlen próbálkozás. A költészetben színlelni nem szabad. Mihail Szvetlov mondta, hogy a vers a lélegzés folytatása: a lélegzés természetes dolog, amit nem lehet felgyorsítani, se visszatartani. Az ember nem sokáig létezhet számára természetellenes állapotban.
—  A közéleti téma az a választóvíz, ami segít meghatározni, valódi-e a tehetség. Miként vélekedik erről?
—  A közéleti témáról külön véleményem van. A közéletiség tág fogalom. Valaki azt mondta, hogy kék bolygónk minden útjának át kell szelnie az író szívét, minden útnak, a legkisebb ösvényektől a kozmikus pályákig. Talán túlságosan fellengzős ez a kép, de itt az írástudóknak az emberek sorsáért való felelősségéről van szó, az emberek fájdalmáért és öröméért, mosolyáért és bánatáért való felelősségéről. Az igazi költőt nehéz elképzelni a világban zajló valamennyi esemény iránti felelősségérzet és közösségvállalás nélkül. Persze, az ilyen általános kategóriák, mint az egész emberiség gondjainak viselése, nem vezethetnek lélektelen absztrakciókhoz, a hús-vér ember semmibevételéhez. Volt egy barátom, aki nem szívelte az őt körülvevő embereket, de nagyon szerette az emberiséget általában. Pedig az egész világ szeretete a közvetlen közelünkben élő emberek szeretetével kezdődik.
A közéletiség az élethez való aktív viszony igénye, olyan állapot, melyben az ember felismeri a világot megrázó események értelmét. Nyugaton gyakran mondogatják, hogy a költőnek nincs keresnivalója a politikában, hogy egyedüli küldetése a tiszta művészet ápolása. A politika úgymond, múlandó, a költészet pedig örök. De apolitikusnak lenni szintén politika, aminek megvannak a maga filozófusai. Ha valaki nem politizál, tartózkodik a szavazástól. De a tartózkodókkal politikát lehet folytatni, és ha valaki magával ragadja, felhasználhatja őket a saját érdekében. A közéleti témának lángra kell lobbantania a költőt.
—  Mennyiben segítik irodalmi tapasztalatai alkotó munkájában? Megkönnyítik-e a versírást vagy nem?
—  Évről évre nehezebben írok. Köztudott, hogy minél tovább, minél kitartóbban végez az ember valamilyen munkát, annál jobban megy neki, annál jobban igazodik el a finomságaiban, annál könnyebben kerüli ki „a víz alatti sziklákat".
A szakmák túlnyomó többségében ez a helyzet. Például a tapasztalt pilótát nemcsak a szemmel látható biztonság és nyugalom különbözteti meg a tapasztalatlantól, hanem elsősorban az, hogy többet tud a munkájáról, és ezt a tudását nemcsak a könyvekből meríti, hanem a gyakorlat is igazolta, az élet is alátámasztotta.
Ha a tapasztalt esztergályos valami bonyolult, kevésbé ismert munkadarab kidolgozásába fog, egykettőre külön elemekre tudja bontani az egész gyártási folyamatot, sajátos láncolatot épít fel, amelynek legtöbb szemét már korábban megismerte. Ezeken a láncszemeken szinte automatikusan, gondolkodás nélkül halad végig, mert a szokásos emberi emlékezőtehetségen kívül az ilyen mesternek a „kezei is emlékeznek". A kezek emlékeznek tevékenységükre, emlékeznek a tevékenység sorrendjére, sőt még az erőkifejtés nagyságára is.
Az írói mesterségben mindez másként van, noha ott is érvényesülnek az általános elméleti törvényszerűségek, az általános szabályok, sőt bizonyos gyakorlati tapasztalatok is. Mégis, ha az ember csak ezeket a tapasztalatokat követi, a részletekben a segítségére lesznek, de az egész mű tekintetében becsaphatják.
Az igazi író feladata ugyanis soha nem az, hogy az alkotó folyamat közben leküzdve a váratlan bonyodalmakat, „rátérjen a kitaposott útra", és azon valami szokásoshoz jusson, olyanhoz, amivel már korábban is találkozott.
Az alkotás „szokásos rendje" éppen a szokatlanra való törekvésben rejlik. Hiába írt már az író egészen jó, sőt nagyon jó műveket, ez sem garantálhatja, hogy ne valljon teljes kudarcot következő, látszólag talán nagyon is egyszerű munkájával.
A soron lévő regény (poéma, elbeszélés, vers, szimfónia, színmű, dal stb.) mindig új problémák és ismeretlen feladatok elé állítja a művészt, amiket nem szabad és nem is lehet a régi, a mégoly bevált és kényelmes eszközökkel megoldani! A korábbi tapasztalatok általános „automatizmusa" itt csak árt. Ráadásul a megoldás módozatai egyetlen esetben sem lehetnek mesterkéltek, külön erre a célra kiagyaltak. („Majd én megírom, úgy, mint előttem senki!...")
Az alkotómódszereknek minden rendkívüliségük és újdonságuk mellett természeteseknek kell maradniuk a szerző számára. Ebből adódik, hogy az író mesterségbeli tapasztalatai nem egyszerűsítik, hanem bonyolítják az életet.
—  Az utóbbi időben kevesebbet utazik az országban, ritkábban jár külföldön. Összefügg-e az alkotói felfogásának változásával?
—  Nem egészen így van. Például nemrég jártam a BAM-on, Irkutszkban, Tyumenyben, voltam Örményországban, Odesszában. Jártam külföldön is, a Fülöp-szigeteken és Franciaországban, Jugoszláviában és Spanyolországban. Valószínűleg azért merült fel ez a kérdés, mert kevesebb verset írok friss útiélményekből.
Egykor, visszatérve az Északi-sarkról, kiadtam egy könyvet Vízenúszó sugárút címen, amelyben a sarkkutatóknál tett látogatásomat összegeztem. Sok verset írtam első Egyesült Államokbeli utamat követően is. Az ilyesmi azonban ritkán sikerül. Vannak költők, akik önmagukat utazzak be. Én szívesen járom földgolyónk különböző útjait. Úgy vélem, hogy a kettő nem zárja ki egymást.
—  Ki kell-e pihennie a költőnek a versírás, az alkotó munka fáradalmait? Ha igen, ön hogy csinálja ?
—  Nehéz válaszolni erre a kérdésre, mert a vers — az vers. Az ember mindig ír, reggel, napközben, este, éjjel, étteremben, otthon, vonaton, repülőn. A vers nehéz boldogság. Nekem még havi szabadságom sincs, mint minden munkásnak vagy hivatalnoknak. Ha sikerül egy hónapnyi időt pihenésre szakítanom, akkor is írok. Úgy gondolom, a versírás éppolyan kikapcsolódás, mint a jó könyv vagy mint az önfeledt sportolás.

IRCSIK VILMOS fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 4. sz. 110-114. oldalak)

Musztaj Karim versei

Párbeszéd


Ő BESZÉL


Mindig rohansz — mi haszna, ha gyors vagy? 
A dolgok mellett futsz csak el... 
Mint a hullám: enged a sorsnak: 
El a parttól, futnia kell.


Te — tőlem el. Én — várva téged. 
Őrzöm a tüzet, ha az éj leszakad. 
Kifut a hajó.. . Az öböl semmibe réved — 
Nincs más, a fénytelen éjszaka csak.


ÉN BESZÉLEK


Jó. Nem öböl vagyok, csak hullám, 
Mely a széllel szárnyra kel — 
De a partokra visszahull ám, 
Nemcsak fut onnan el.


S legyek hajó, kit sose fáraszt 
A tenger, az úttalan út — 
De ha már látja a fároszt: 
Kívánt öblébe fut.


Megy a hajó. Nehéz rakománya: 
Kincs, azzal van tele: 
Csupa szerelem, csupa bánat — 
Röpíti a sors szele.

KÉPES GÉZA fordítása

Virágok a kősziklán


Levelet írsz — s ez riadó borúmnak, 
Hogy roppant messziek a távolok, 
Hogy szigorúak lettek a szűkszavúak, 
A sebtében fogalmazott lapok.


Hogy süket éj jön sok sivár napunkra, 
S gondolkodom, míg véget ér az éj, 
Hogy kővé vált a válástól szorongva 
Férfi szívünk, s most idegen-kemény.


Emlékszel még, szerelmem, az Uraira? 
A tavaszra, s a kéklő csúcsokon 
A sok, kettesben megcsodált virágra, 
Míg ott nőttek a sziklás csupaszon?


A hő érdesre szikkasztotta száruk, 
Tűrték a tüskék s indák rohamát, 
Illatos bölcső volt a koronájuk, 
És virágoztak egész nyáron át.


Ha már a szív is végleg megkövülne 
Annyi dühödt s véghetetlen csatán, 
Szerelmem, aki mindent győzve gyűrsz le, 
Kopár kövön is kivirítanál!

RÓZSA ENDRE fordítása

Röptetem madaraim


Kész minden. Csip-csup ügy, baj már nem bánthat. 
S mi hiúság, mind mögöttem hever. 
S íme, felfénylő ívén a sugárnak 
Mellemből madarak röppennek el.


Kik gyürkőztök a harcnak becsülettel, 
Első ajándék illet titeket: 
Zendül hatalmas sas, zúgó szelet ver, 
Szárnyán feszülnek távoli egek.


S ti útonlévők, fáradtak és frissek,
A darvak nyomán nyíljon nektek út!
S annak, ki beteg — jussa nem lesz kisebb —
Sokáig kakukkoljon a kakukk.


Szerelmesek! A részeg csalogányok 
Dalolják végig éjszakátokat... 
S a külön-külön gyötrődőknek álmot 
Kristálytollú galambok hozzanak.


Gyámoltalan félénkek, gondterheltek — 
Felétek is száll ajándék-madár. 
De nem jut a közönybe hullt léleknek; 
Ahogy tud, éljen — dalra nem talál.


Kész minden. Csip-csup ügy, baj már nem bánthat. 
S mi hiúság, minden mögöttem hever. 
S naponta fénylő ívén a sugárnak 
Mellemből madarak röppennek el.

HATVANI DÁNIEL fordítása

Hegyek


Mert bátran törnek az égre 
a csúcsok, a szikla-tetők, 
Ó, mindnek tisztelet érte, 
hisz sorsban emberek ők!


Ott vészeket rejt a magasság, 
mint tej-patak, ömlik a köd, 
ott jég alatt görnyed a hegyhát, 
ott fénylik a hó, az örök.


Odafenn bőgve, kacagva 
vagy sírva tombol a szél, 
s villog a villám, mint szablya —
éle a harc közepén.


Ők mégis, fenséges-büszkén 
állják, mit mért a magas, 
hisz az éjből gömbölyű tűzként 
lábuknál ébred a nap.


Lám, az ember is úgy van 
a sorsban, mint a hegyek, 
száz sebet szenved az útban, 
ha útja csúcs-meredek.


Nem, nem a rang magasáról 
szólok, hiszen az nem örök, 
dicsértessék a lélek, a bátor, 
mely vakmerőn csúcsra szökött!


Magasan szárnyaló lényben 
nincs béke, nincs, sohasem, 
öröm vagy baj közepében 
örvénylik szélsebesen.


Csatát vív lelki viharral, 
van úgy, hogy tört-betegen, 
de homlokán gyúl ki a hajnal, 
nem, nem a fellegeken!


Dombokra nem csap a villám, 
s örök hó nem települ... 
... Ne panaszkodj, drága barátom, 
hisz lelked fennen repül.

SIMON LAJOS fordítása

Magam elé


Magam elé rakok fehér lapot,
tiszta papírom,
s mi a papírral a Sorstól adott: 
fekete irónt.


Ki kéne hegyezni a grafitot, 
s nekilátni írni... 
Kezem ne siess a fehér lapot 
befeketítni!


Fehér lap. Tűz, vagy valami jég? 
Mi rejlik benne? 
Sorsa akár gyereknek, aki még 
épp most születne?


Fehérre a fekete ceruza
mi mindent nem írhat?
Kibír a világon mindent — igaz a
szólás — a papírlap.


Örömhírt, balgaságot kibír, 
tudós eszméket — 
Halálos ítéletet is fehérre ír 
fekete Végzet.


Irgalomért fohászt írjak vajon? 
haladékért esdőt? 
Él ezen a világon irgalom, 
nemcsak veszettség!


Békeparancs, avagy hadüzenet: 
egy fekete Végzet, 
Lesi a Világ — szeme rámered — 
a grafitvéget.


Kedvesem, most halk és fehér a hó, 
mindent behordott. 
Fehérrel a feketére rójj 
egyetlen szót, hogy 
„szeretlek".

JÁNOSY ISTVÁN fordítása

Néhány szó Musztaj Karimról:


Sz. Kljasevo, 1919 (eredeti nevén: Musztafa Szafics Karimov) - szovjet-baskir költő, író.  Művei 1935-től jelennek meg. Sokoldalú művész, prózát, színdarabokat is írt. Népszerűek útijegyzetei, ifjúsági művei is. Meghatározó élménye a második világháború, amelyben tűzérhíradósként harcol, csodával határos módon marad életben, súlyos sebesülése dacára. 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/1. sz., 131-141. oldalak)

Alelszandr Blok: Versek

Tölgyből
(Я вырезал)


Tölgyből botomat kifaragtam, 
vihar simogatta a tájat. 
Darócban árva maradtam — 
a barátnők, jaj, de silányak.


Föl az égre, föl, te fagyos nap, 
botorgok utam ma keresve, 
de szegény lábom ha leroskad, 
ablakon kocogtatok este.


Kapuzárnak zörren a titka, 
halovány kezével kinyitja, 
arany hajfonatát igazítja — 
lelkének fénye de ritka!


Hajában hold meg a csillag... 
„Királyfim, te végre maradj ma. . ." 
S a koldusbot ami csillog, 
mert könnynek pereg le smaragdja.


1903. március 25.




Csak a fű
(Узабытых мошл)


Sz. Szolovjovnak


Csak a fű suhog elfeledett sírokon. 
Feledés napokon... Feledés szavakon... 
Körülérve a csönd betemet...


Csupa régi halál, csupa hűlt televény — 
Te se vagy? Tebelőled kihunyhat a fény? 
A szived sose lesz kikelet?


Csak a síri magány, ami most ideint, 
ahol hittelek érteni, látni megint,
 s kidaloltam a drága reményt...


Viaszarcomat akkor egy távoli lét 
simogatta, idézve kezed melegét: 
kisarjadtál a sír füveként...


1903. április 1.




Hegynek hegedű zokog
(Скрипка стонет)


Hegynek hegedű zokog. 
Parkba álmos este hossza, 
este hossza — Szűzi Orca,
lány arcára gondolok.


Hegedűhang, ideszárnyalsz. 
Élj... te dalolod nekem. 
Bennem ragyog az a lányarc 
mint a nyájas szerelem.


Bad-Nauheim, 1903. június 10.




Sír a gyerek
(Плачет ребёнок)


J. P. Ivanovnak


Sír a gyerek. Púpos vánszorog át — 
holdsugaras a mező, de kietlen. 
Nézi igen, s elkacagja magát 
egy faunhomloku benn a ligetben.


Hold sugarától az út halavány. 
Sírnak a lányok ijedt-haloványan. 
Szélben a fű, meg a fűben a lány: 
ingának árva kezek valahányan.


Kék füvek álma susogva derűs, 
hold sugarán a púpos odatáncol. 
Hív valaki — csodakürtje ezüst, 
fut valaki — hol az út kivilágol.


Fűből a lánysereg csöndbe kilép, 
intenek égbe sóvár kezeikkel. 
Holdszinü földre tapasztva fülét, 
vár a púpos aligsóhaju hittel.


Néma ligetben a torz didereg. 
Ejti füvekbe a hold kicsi mécsét.
Hallgat a szél szava. Sír a gyerek. 
Kürt közelít. De leszállt a sötétség.


1903. december 14.




De szép is!
(Потеха!)


De szép is! A kürt szava gyors, 
s finnyás, ahogy illeg, a rózsa: 
az elhaladó lobogóra 
fölírva a lét szava: Sors.


Sátor! Csupa kártyalap és hő.
 Nem barnább a nyár se, akár ez a váll, 
s bódítóbb Mozart hangjainál 
a szó, amit dünnyög a jósnő.


Künn a durva beszéd kavarog, 
vásárricsaj álmokat őröl, 
de füttyre, de zajra mezőről 
felelnek a zöld zsivajok.


Benn suttog a vég meg a kezdet, 
s a hangok is egybezihálnak, 
és újra meg újra cibálnak —
 a barna kezek nem eresztnek.


Vad jóslatok! Képzeletek!
És mintha a sátorok átka zokogna, 
úgy csörren a pénz, úgy surrog a szoknya. 
Jövendöl... Az ajka remeg.


S már újra a kürt szava hars, 
emlék porain emelkednek a sátrak... 
s a kéz.. . meg a vállak... 
S lobogóra fölírva a Sors!


1905 július




Lányka dalolt
(Девушка пела)


Lányka dalolt a templomi karban 
más tájra szakadt vándorokat, 
hajókat a tengerzivatarban 
s örömfeledőket, sokakat.


Szárnyalt a hangja a nagy kupoláig, 
fehérlett válla röpke fényen, 
s lestük a sötétbe búvá csodáit, 
miként dalol ruhája fehéren.


És jó volt hinni, lesve örömre, 
hogy csöndes öbölben mind a hajó, 
s mintha az élete fényteli lenne, 
boldog a sok-sok vándoroló.


Keringett a hang, sugár vele ringott, 
s fenn cári kapuknál, mint aki fél, 
sírt a gyerek csak, értve a titkot 
arról, hogy vissza senki se tér.


1905 augusztus

VERESS MIKLÓS fordításai

Néhány szó Alekszandr Blokról:


Sz. Pétervár, 1880. nov. 28, +Petrográd, 1921. aug. 7.
Apja a varsói egyetem jogászprofesszora, anyja írónő és fordító.
1904-ben megjelent első kötetének, a Versek a szépséges hölgyről ihletője felesége, a híres kémikus-felfedező, Mengyelejev lánya (Ljubov Dmitrijevna Mengyelejeva). Kezdeti romantikus-szimbolikus önmagát később kigúnyolja. 
A politika és a történelem viharai (1905, 1918, 1945) az ő költészetét sem hagyják érintetlenül. Az 1. világháborúban eleinte tisztítótüzet lát, majd csalódik, otthagyja a katonai szolgálatot. Az októberi forradalom után szerepet vállal a kulturális élet átszervezésében. Ismét csalódik. Ellhallgat. Súlyos betegség támadja meg. Gyógyulásához szükséges külföldi szanatóriumi útjához nem kap kiutazási engedélyt. Fiatalon, szörnyű szenvedések közepette hal meg. 
Kezdeti munkásságára leginkább Zsukovszkij és Fet, a filozófusok közül főleg Szolovjov hat rá. A tőlük való elszakadást kísérelte meg első drámájában, a Vásári komédiában (Balagancsik). Később a nagyvárosi élet költője lesz (Gyár /Fabrika/ c. vers), az Oroszország-téma pedig végigvonul költészetén (Kulikovo mezején /1908/ c. vers). Az orosz szimbolizmus legjelentősebb képviselője, jelentősége csak Puskinéval mérhető. 
Először Kosztolányi, majd József Attila is fordította.


Főbb művei:
Versek a szépséges hölgyről (Sztyihi o prekrasznoj dami), 1904 (verseskötet)
Vásári komédia (Balagancsik), 1906 (dráma)
Bosszúállás (Vozmezgyije)1910–21, m. 1972. (elb. költ.), befejezetlen
Rózsa és kereszt, 1912, m. 1972 (dráma)
Haláltáncok, 1912–14 (versciklus)
Tizenketten (Dvenadcaty), 1918: vers, Orosz költők antológiája, 1944
Szkíták (Szkíti), 1918
A cári hatalom végnapjai (Poszlednyije dnyi imperatorszkoi vlasztyi), 1921 (dokumentumgyűjtemény)
Összegyűjtött művei (Szobrányije szocsinyenyij), 1960–1963
Jegyzetfüzetek (Zapisznije knyizski), 1901–1920
(A Babelmatrix nyomán)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/7. sz., 139-142. oldalak)

Ljudmila Tatyjanyicseva: Versek

Táj az Uralból

Lovaim


Ha a legderűsebb napomon
a karám lovait kicsapom —
nagy öröm:
fel is út, le is út,
amelyik hova fut,
oda jut!
Legelöl jön a móka-tudó,
a kölyökkori hóka csikó;
tenyeremről a zsömlehajat
lenyalintva, a zöldbe szalad.
Idevágtat
nyíl-sebesen
tűz-táltosom is, ki a nyerget
el nem tűrte sosem;
színezüst pata cseng s pici lánc,
hajadon-korom így szaporáz;
de ha bús — cukorért se vidám,
„ — No, dalolj,
csökönyös paripám!"
Érett korom jön:
szép rudasló,
széles szügyű, a színe: holló,
okos;
s ha eszest vár a háta,
futtában szállhat föl rá — s vágta!
Válogatott zabbal kínálom,
szemébe szememmel villámlom:
— Erős lovam,
jó telivérem,
soká ne végy még
búcsút tőlem!
És a negyedik lovam? Vajha
mennyire nyűtte el
a hajsza?
Beteg szegény,
már alig lézeng:
fagy-gebéje
az öregségnek...
No de állj, Pegazus,
te gonosz ló:
odébb van még ez utolsó!

RÓZSA ENDRE fordítása

A hárfás lány keze


A hárfa sűrű húrja, 
mint száz-szálu eső. 
A lány hópuha ujja 
hattyuszárny-repeső.
Fent csillár, csupa csillag, 
lent bíbor özöne... 
Megrezzennek az ujjak, 
és fölszáll a zene. 
Áttetsző, pihekönnyed, 
és mély, mint fenn az ég. 
És sírnak benne a könnyek, 
s csupa-kék
tavasz ég...
... Már ősz rőt színe árad. 
Kertünkben róka jár... 
A szép lány keze fáradt, 
megpihenni leszáll. 
Ülünk néma teremben, mily távol:
ott, meg itt!... 
S lám, ujján észrevettem 
göböcskék gyöngyeit. 
Mint gömbölyű rögöcskék 
pici sószemeken: 
dolog-törte göböcskék 
a varázskezeken!

BEDE ANNA fordítása

Előfordul


Előfordul olyankor, a tölgyfa
saját erejétől fárad el,
a tenger a kékséget megunja,
zavaros szürkeség
lepi el.