David Szamojlov verseiből

Madarak

I
Ó hogy szeretlek így, tavasszal 
Sok kis madár, bár nevetek, 
Városlakó, nem tudom - azzal 
A bajban ki törődhetett?

Én utcákon s parkokban élek, 
Nem vagyok tajga- s sztyepplakó. 
Kis városi ajándék nékem 
E sok madár s nap, olvadó.

II
Zene szűrődik ki 
Halkan a kávéházból. 
Veréb huncutkodik 
Ablak mögött az ágon.

Vígan vagy most kópé,
 jön az április. 
Elröppen e pár hét, 
Kihúzzuk azt is.

III
Vízparton legel mint kóbor 
Tehénke - a március. 
Harap s a hótakaróból 
Már csak pár folt látszik most.

A jégzajlást várja, érzi 
Minden - és már közeleg. 
Fenn a kandi ég fürkészi 
Erdőt, mezőt, vizeket.

IV
Március már.
Károgni kár,
Tél kullog - kárvallott.
Varjúcsapat
Lármát, ha csap -
Hogy várt emelni kár volt.

Kicsíp a szél.
S mint határszél
Tél vág el márciustól.
Partok felett
Zúgó szelek
Kártyán vetik ki sorsunk.

Karó akár...
Károgni kár -
Falánk sirály sikongat.
Varjúcsapat
Lármát, ha csap
Ész és szív ver visszhangot.

Hallod-e?

Hallod-e? Újráz mind, fújja csak ugyanazt... 
Bizony, én fürjem, te is újrázod magadat. 
De íme, öröm ér s hirtelen megakaszt, 
S más hang szökken a résbe, nem a megadott.

Ez lehet az a hang, amely nem kell nekik... 
De ne félj, én fürjem, ó, engem nem zavar, 
Ha elvéted a sort, s a dallam megtörik, 
Szemedre nem vetek én, ne félj, hangzavart.

Fújd csak e hangot, mely más mint a többi hang, 
Fújd, fürjem, mint üvegfújó, fújd, hadd dagad, 
Ó fújd, amíg birod, fújd, mig a torkodat 
Szétszakítja a hörgő, sistergő harag.

Zabolockij Taruszában

Ülünk ketten az Oka partján, 
S nézzük a hajnali fényt. 
Minek verem fel nyugodalmát, 
Minek is most a beszéd!

Tudom, hogy ő már halálán van, 
S ő tudja, hogy itt mi a tét, 
S a külvilág hűs lármájával 
Csitítja emlékezetét.

Úgy fürkészi, mint talált tárgyat, 
Mindazt, mi zajló s eleven... 
Csónakban lány ül - a leánya, 
S mind messzebbre száll a vizen.

S nézi hosszan, elkomolyodva 
Az evezők szép ritmusát... 
S a folyó medrén, mint csapolt vas, 
Hajnal hömpölygött gyorsan át.

Megrezzent tán... Vagy meg se rezzent, 
Csak pillanatra megszakadt, 
S hirtelen szorongással telt meg 
Kettőnk között a kapcsolat.

S most értettem meg, mi a titka,
Hogy ama bús történetet
A lelkiismerete írta,
És a nem múló rettenet.

Hogy titkát megosztani büszke, 
Hát elmondja - verseinek... 
S a fenyőkön, mint obeliszken 
Már alkonyi láng remegett.

Ez hát, amit verssel elérhetsz, 
Hasznuk, ha van — ennyi hát!... - 
Nem értek a különcködéshez -
Szólt meggyújtva egy szál gyufát.

Vihar tombolt

Vihar tombolt ma éjjel újra, 
S bomolva sírt a téli tenger. 
Talán ezért, hogy elborulva 
Árvaságunk jutott eszembe.

Hát kezdet s vég van, csak mihozzánk 
Hasonló sehol a világon? 
S szivemre ezért félelem szállt: 
Szegény bolygónk, milyen magányos!

De reggelre minden lehiggadt, 
S a hó szikrázott tündökölve, 
Talán ezért, hogy most a holnap 
Olyan gondtalan lett előttem.

SZILÁGYI ÁKOS fordításai

Blok, 1917

A vén paloták a ködben
omladoztak.
Vörösgárdista tüzek
fellobogtak.
A hídon meglátta újra
az angyalt fönn a magasban,
hívását hallotta tiszta
furulyaszónak.

Nem a harci kürtök szavát, 
nem tiszti vállrojt aranyát, 
nem bukott angyalt, ki tollat 
kabaréban lebbenve hullat... 
Angyalt, csillagot látott megint, 
furulyát hallott és a Néva 
jegén látta: a lék mutat 
karácsonyi keresztkutat.

Igen, különös volt, jeges 
neki ez a karácsonyest, 
hogy katona-tüzek égtek 
átluggatva a sötétet. 
Nem akart barátot, beszédet. 
Dermedt szavak. 
Kihűlt falak. 
Evangéliumi jászlakat 
fagyos szelek söpörtek.

Három Király bújt az alkolba 
meleg kendőkbe burkolódzva -
függönyrésen át látták, 
az éji tűz, hogy lángolt, 
a láng hogyan világolt. 
A káosz végét várták.

„Három Király! Megértelek,
milyen nehéz a rettenet
óráján őrizni a kincset,
míg felkelő nyit odaát
ajtót, bedugva szuronyát,
s testvériség, köztársaság,
hatalom, s föld nevében tör kilincset.

Amit adhat tudás, művészet, 
szibériai érc, szenvedések, 
emésztő ész és lelkiismeret — 
mind megvolt bennetek. 
De mindez nem örök. 
Csak a csillag és az angyal 
a jeges furulya-hanggal 
üres jászlak fölött."

Igen, különös volt, jeges 
neki ez a karácsonyest 
a tizenhetes évben. 
Emlékek ostromolták, 
a híd nyögött a szélben, 
s angyal dalolta odafent, 
hogy: „Éljen a szabadság!"

És felkelők melegedtek 
a hídon, nagyokat nevettek, 
öles árnyékot vetettek. 
És a járőrök indultak 
fontos feladat elébe. 
Csillag fénylett. És az éjbe
 távol jelzések riadtak, 
Internacionálé-dallam 
nyugtalan furulya-dalban.

Járkált az őr. És nekivágtak 
a pásztorok az éjszakának, 
angyalt, csillagot követve, 
az idegen nevet morogva. 
Igen, különös volt, jeges 
neki ez a karácsonyest, 
míg a szalmát szél kergette 
üres jászlak fölött lobogva.

Páncélautó lassított. 
Igazolványt kért komor katona. 
Osztag indult valahova. 
Katlanban forrt a vacsora. 
Délről hóvihar támadott.
 Angyal és furulya elhallgatott. 
A keresztkutat behavazta. 
S elfödte a csillagot...

MEZEY KATALIN fordítása

Utánuk

Meghaltak a lángelmék. Utánuk
elfakult és kilobbant az ég, 
s mint mikor üres teremben állunk, 
hallhatóvá lesz a mi igénk.

Szőjük-fonjuk ásatag mesénket,
elejtünk bágyadt, szürke szavakat. 
S hogy becsülnek, dédelgetnek minket! 
Ők elmentek. Már mindent szabad.

RAB ZSUZSA fordítása

Távolság

Távoli ám a poézis
köznapiságtól.
Múlhat a nap, meg az év is -
lényege máshol.

Az idő mindent kirostál, 
mert nagy ítélő, 
így leszen poézis most már 
mind, ami élő.

Láng

Magadat elégedd -
szavad lángja az élet.

Elégni sem elég — 
csak szavad égne még.

Jöjj ki!

Jöjj ki a nyugtalan szélhez, 
vihar előtti csendre. 
Felhő és fa is fölérez 
arra, ami csak lenne.

Hideg van. Szél van. Szabadság. 
Szabadság. Hideg. De szél volt. 
Arcom a hajnalok mosták. 
Beteltem - már elég volt.

Jöjj ki a nyugtalan szélhez 
hazádnak hajtani térdet. 
Halálra készülni szép lesz, 
életre készülni szép lett.

Számvetés

Hány dátum — mindegyik kegyetlen, 
hány ifjú - szívem beledöbben: 
bakának álltak negyvenegyben, 
humanistának negyvenötben.

Nem terminus a humanizmus, 
vagy az, csak nem annyira absztrakt. 
Ahányan haltak - annyi biztos,
s nincs mentség arra — hányan haltak.

Pávelok, Misák, Nyikolájok -
emlékszem Iljára, Boriszra. 
Rajtuk múlt, hogy most versbe fájok, 
mert ők bennem sajdulnak vissza.

Zúgtak szép erdősuhogással, 
hittek is abban, ami fölnő. 
Irtották őket tűzzel-vassal -
zúgnak még fák, de hol az erdő?

Ugyanúgy süt a nap és mégis 
most más a nyár és más a pitypang. 
Hahózunk - Szerjózsa meg én is -, 
csak nincsen erdő s benne visszhang.

Csak hallom, hallom, mit kiáltok, 
hangjukra emlékezve vissza... 
Hol vagytok Misák, Nyikolájok, 
ki gondol Pávelra, Boriszra!

VERESS MIKLÓS fordításai

A költőről tudnivalók, dióhéjban - egy korábbi közlemény végén, itt találhatók

Forrás: Szovjet Irodalom, 1986 / 7. szám, 87-101. oldalak

David Szamojlov versei

Hegy alá gurítja...

Hegy alá gurítja a nyarat
Augusztus. Csendesedő napok
Ködpárnával a feje alatt
A forrás is álmosan motyog.

Rákollót nyit a Tejút, és
Beleszab a virradatba,
S a lomha nyár emelőjét
Óvatosan elforgatja.

Óvatosan, óvakodva
Járjatok szelek felettem,
Hogy az éj csecsemő-holdja
Ne riadjon, ne remegjen.


Felejts el...

Felejts el engem és e
Sok-sok közös napot,
És szívedbe ne véss se
Bosszút, se bánatot.

De őrizd meg e nyár
Emlékeként - az éjben
Mint fújtató zihált
A zivatar sötéten.

S bronzkarral rázta a
Mennydörgés künn a fákat,
Mert bennünk majd e vad
Idő új létre támad.
                     

BAKA ISTVÁN fordításai

Egy Breughel-kép

Máriának haja göndör,
Máriának duzzadt az ajka.
Kisdedet ringat, s a csöndből
a parazsat fölkavarja.

Kérges a keze, barna, 
falon az árnya rebben, 
ha parazsat kavarna
a hideg Betlehemben.

És odahagyva nyáját
így beszél három pásztor:
- Hát, kérdezzük meg Máriát
rni újság, ahogy máskor?

Belépnek. Fény a csillag
a füstlyuknak felette.
Mária mogorván hallgat,
kisdedét melengetve.

Fiú! - kiáltja - sarjad -
a vénebb - legyen áldott !
Hallgatagon az ifjabb
kenyeret ad neki, sajtot.

Magasba harmadikja
már a kisdedet tartja :
Új bárány gazdagítja
a nyájat! - És dalolja,

hogy éhség megkímélje
szálljon a bőség rája,
legyen hosszú az élte,
rövid a végórája !

És parázsló szemekkel
bámul körben a bárány,
ahogyan regölés kel
szakállak imbolygó árnyán

ahogyan azt mondják lassan
- Erét megnyitjuk hát, lásd
a juhaidnak asszony,
mert az áldozat - áldás!

- Ők őrzik - szól rekedten
Madech és Jósua lelkét.
Istennek én nem neveltem
sem a kost, sem a jerkét.

- Te gondod -  így felelnek -,
idézz csak bút a fejedre.
Vállat vonnak, és mennek
fejük ingatva egyre.

VERESS MIKLÓS fordítása

Sok itt az elmulasztott győzelem

Sok itt az elmulasztott győzelem.
És kevés a győztes diadal,
De ha imámra Isten énnekem
Egy új életet még kiutal,
Kívánnám, újból legyen hamar
Sok itt az elmulasztott győzelem,
És kevés a győztes diadal.



Virradat Parnuban

Későn virrad. Kilenc felé,
Ez nehéz és hosszú virradat,
Amikor nőni kezd a fény
S bontakoznak a körvonalak.

Elöbb titokban még, alig,
A külvárosban, kint valahol
A kékség elválik kicsit
A város körvonalaitól.

Aztán a fák s házak körül
Minden pontosan sötétlila·
Eljött a tél - most kiderül
A hó s a hóbuckák kora.

Járókelők. Autó pöfög.
A nagyóra mind tizet mutat.
A parkban még gallyak között
Alszik az éj, dúlt varjúcsapat.

De úgy tűnik, hogy végbement,
Megvilágosodik távlatunk.
Megmutatkozik - fényt teremt
Kiderül - életben vagyunk.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordításai

A város szélén

Hajnalban hajából kidobja
A park a csontot, szemetet
Uborkaszaga van a hónak,
Felduzzaszt sólé-ereket.

Közben a tavasz szeles, öklel
Nyirkos, akár a lepedő,
A villamos-ablakra szökken,
Csattogó üvegdobverő.

Hát vége, úgy látszik, a télnek,
S rikolt, mint nagyhangú kofa,
Felharsan a kakaska-ének.
Van még Moszkvának kakasa !

Nagyhangú és vidám és peckes,
Tarka, tüzes, nincs benne félsz,
Lesz, ami lesz - jó reggelt, kedves!
Rikolts, kakas, ameddig élsz! 

KÁNTOR PÉTER fordítása

Itt vagyok, kedves...

Itt vagyok, kedves, ujra tenálad,
visszatérít lágy, tiszta szavad.
A küszöbön könnyed is árad,
megölelsz, ajtód tárva fogad.

Ó, - mondod - , mennyi, de mennyi idő telt
el azóta !  Lehet,  hogy igaz ez ! ?
Csakugyan, kedves, visszavezérelt,
messzi utad most visszavezet?

Szótalan átölelem csak a vállad,
hiszen hogy mondhatnék igazat !
Itt vagyok, kedves, ujra tenálad,
küszöbödre fekszem, ha szabad.

MEZEY KATALIN fordítása

Kamaszlány

Kamaszlány. Tán gyöngéd idomvonalzó
Álmodta nyaka könnyű hajlatát.
És ajka körül, hol a félve-ajzó
Mosoly delel, az árnyék nem üt át.

Benne a szép döntésre még nem érett
És igazat-fürkészni a beszéd.
A perce még ajándék és ígéret.
Hajnal fénye. És izzó égi-kék.


Páros? Páratlan?

Páros? páratlan?
Hóvihar süvít.
Muzsika, halkan.
Schubert: Nyolcadik

Csak faggatózom
Schubert, igaz-e :
a zene gyógyít ?
Gyötör a zene.

Fehér világok.
Kín, határtalan.
Zene halálig.
Éji hóvihar.

SZEPESI ATTILA  fordításai

Nyelvünkre a dajkák tanítottak

Nyelvünkre a dajkák tanítottak,
zöldségesek, tejesemberünk,
a kofák, kik friss perecet hoztak
Arbat-béli házukból nekünk.

Nincsenek zöldségesek, daduskák,
immár kitől tanuljak magam?
Tetőled, álmatlan szomorúság,
tetőled, éjféli madaram.

RAB ZSUZSA fordítása

Néhány szó David Szamojlovról:

David Szamuilovics Szamojlov (eredeti neve: Kaufman, 1920-1990) - költő, műfordító, esszéíró. A háborús nemzedék legjelentősebb költője, noha a háborús tematika alig jelenik meg verseiben. Első verseskötete 1958-ban jelent meg. Sokat fordított; többek között a lengyel, a cseh és a magyar költészetből. Verseiben gyakran megjelennek az orosz történelemmel kapcsolatos motívumok, kedvenc műfaja a poéma és a ballada. Kiemelkedő formaművész, a Könyv az orosz rímről (1963) c. verselméleti munkája mind a mai napig az orosz versről íródott egyik legjobb mű. (Magyarul Bábelben)

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 12. sz. 105-111. oldalak)

Alekszandr Blok versei

Blok emlékezete a Szovjet Irodalomban

A keresztúton

A keresztúton, 
hol a tér kitárul, 
öröm és bú közt ott leltem a tavaszt.

A még dermedt földből nehány új 
zsengécske fűszál már kibújt, s a nyírfák lomb-csipkéin át
lent, mélyen látni a 
lila-rézsűs vízmosás vonalát.

Ez csalt ide, ez 
a puszta föld, tudom.

Nyugatra vörösre kifagyva 
a nap mint harcos rézsisakja, 
egy harcosé, aki törten fordul
más időkbe
és más utakra...

S a hegyes sisak — felhő, aranyos —
fehér szárnyon lebeg magasba
csúnya esti gönceimre
pimasz pompát terítve.

Az én roncs szárnyaim is, szegény, 
madárijesztő hollószárnyak lobognak, mint ama nap-sisak
az alkonyat tüzében...
a boldogság tüzében...

S a keresztek és a messzi ablakok 
s a recézett hátú erdők ormai mind úgy lélegzenek, oly 
kötetlen-lustán, mint az új 
tavasz.

1904. május 5.                  

CSORBA GYŐZŐ fordítása

Szerettem én, megtudtam én is

Szerettem én, megtudtam én is 
szerelmi kínok tébolyát, 
diadal és bukás izét is, 
s hogy mi az: ellenség, barát.

Mennyien voltak... S mi maradt meg? 
Emlékek, álmok árnyai... 
Nevüket, a drágát, a fényest 
milyen furcsa kimondani.

Mennyien voltak. Összefogta 
őket egy jel, egy esztelen 
szépség, amelynek neve-bokra: 
szenvedélyem és életem.

S a szenvedély titkát betöltve, 
szárnyalva az egek alatt, 
láttam végzetes szenvedélye 
ágyában őt, a másikat...

S ugyanazok a gyöngédségek,
s a mohó ajkak meggyülölt 
remegése, unt ölelések... 
Nem! Hideg és üres a föld!

Fagyos sziklák csúcsán a mellem 
vidámság szele járja át, 
s a szurdokokba, hol szerettem, 
havat zúdítok, lavinát.

1908. március 30.

BERTÓK LÁSZLÓ fordítása

Költők

Ködlött vad telep a városperemen, 
a mocsaras, ingatag vidéken. 
Költők éltek ott — egymásra gőgösen 
mosolyogtak, nyílt rá mód éppen.

A napkelte hiába sugarazott 
e gyászos, lappadt, fertőnyi tájra: 
ki bevodkázhatott, beborozhatott 
nappal megbújva a munkát kívánta.

Ha berúgtak, nagy volt a kedveskedés, 
locsogtak gúnyos-borsosan éjjel. 
Reggel okádtak. Majd befogva az ész 
meg a szív, költöttek szenvedéllyel.

S előjőve odúikból, mint a kutyák, 
nézték, a tenger fölszíne lángol. 
Minden arra szálló varkocs aranyát 
szakértőleg követték a homályból.

Aranykorról álmodtak érzékenyen 
s közösen szidták a kiadókat. 
Gyöngyszínű felhőn sírtak, ha idelenn 
egy virág fejecskéje lekókadt.

Így éltek a költők. Olvasó, barát! 
Lehet, mindennapodban úgy érzed, 
nemesebb szép kispolgári pocsolyád 
s tehetetlen erőfeszítésed.

Nem, nyájas olvasó, vak kritikusom! 
Költőnek haj meg felhőcske lebben, 
s eltöpreng végül is az aranykoron, 
neked ez megközelíthetetlen.

Te nejeddel s magaddal elégedett 
s alkotmányod pántolt körével, 
ím, a költő — szomja világra-vetett, 
alkotmányokkal semmit sem ér el.

Haljak palánk tövében, mint a kutya, 
taposson le á rögbe az élet, 
hiszem: most csókol Isten hófúvata, 
paplannak száll le, nem szemfödélnek.

1908. július 24. 

KALÁSZ MÁRTON fordítása

Kulikovo mezején
(RÉSZLET)

5

S elűzhetetlen veszedelmek
borították el a napot.
Szolovjov

Kulikovo síkjára újra 
gomolygó, mord homály szakadt. 
Komor ködében elborulva 
derengett a közeli nap.

És elborít mindent a csend, és 
a sűrűn hömpölygő homály, 
nem hallik már a csatazengés, 
nem villan harc villáma már.

De viharos, dicső napoknak 
,bölcsője, én rád ismerek! 
Hattyúk rikoltoznak, suhognak 
az ellenséges had felett.

A szív nyugalmat soha nem lel. 
Felleg üli a láthatárt. 
Mint harc előtt, nehéz a fegyver. 
Ez a te időd. Mondj imát!

1908. december 23.

LATOR LÁSZLÓ fordítása

Hőstetteket, dicsőséget feledtem...

Hőstetteket, dicsőséget feledtem 
e szomorú földön, ahol lakom, 
mikor arcod egyszerű fakeretben 
előttem ragyogott az asztalon.

Múlt az idő, a házat odahagytad. 
Az oly szent gyűrű a vak éjbe hullt. 
Te sorsodat másnak kezébe adtad, 
s számomra édes arcod megfakult.

Napok rohantak kárhozott seregként... 
Bor s szenvedély emésztett, mialatt 
rád hasonlított asztalon a szentkép, 
s mint ifjúságomat, úgy hívtalak...

Hívtalak, s nem pillantottál te énrám. 
Hiába sírtam, te könyörtelen. 
Belebújtál kék köpenyedbe némán, 
és elmentél egy nyirkos éjjelen...

Nem tudom, büszkeséged hol fogadta 
menedék, ki mindenem vagy s leszel... 
Alszom, s látom kék köpenyedet alva, 
amint a nyirkos éj magába nyel...

Dicsőséget, szerelmet elfeledtem. 
Hol az ifjúság, hol a földi jók? 
Arcodat az egyszerű fakeretben 
elnyelte régen egy sötét fiók.

1908. december 30.

KÁLNOKY LÁSZLÓ fordítása

Velence

1

Vele tengerre szálltam, 
vele néztem a partot, 
vele messzire mentem, 
vele mindent feledtem.

Vitorla rőtje 
zöld vizi tájon! 
Gyöngysor sötétje 
fekete sálon!

Jön a komor miséről, látom,
a szíve dermedt...
Krisztus, keresztje alatt görnyed.

Ó, ezt az Adria-szerelmet 
— utolsó lángom — 
ne mondd bűnömnek!

1909. május 9.

2.

Jevgenyij Ivanovnak

Lagunák nyers szele az éjben. 
Gondolák koporsó-szaga. 
Az Oroszlán-oszlop tövében 
nyújtózom el ma éjszaka.

Az óriások kalapácsa 
fenn az érc-éjfélt zengeti. 
Merülnek holdas lagunába 
Szent Márk csipkés szentképei.

A palota árkádsorában 
holdfényesen, sejtelmesen 
Salome lopakszik, a tálban 
az én leszelt, véres fejem.

Vizeken, palotákon álom. 
Csak egy árnyék lebbent ide. 
Csak a fej a fekete tálon 
mered a sötét semmibe.

1909. augusztus

3

Halkul az élet harsonája. 
Gondok lassú apálya ez. 
Egy szél fekete bársony szárnya
jövendő életről neszez.

Ébredek talán más hazában, 
nem itt, mogorva földemen? 
E lét emléke haloványan 
sóhajos éjjel megjelen?

Dózse utóda? Ki teremt meg? 
Érsek, halász, kalmár talán? 
Ködében jövő éjjeleknek 
kit ölel jövendő anyám?

Velencei szüzet ígézni 
zeng apám édes éneket. 
Lehet, hogy dalában megérzi 
az én jövendő létemet.

Lehet, egy majdani időben 
úgy rendelte a sors nekem: 
az Oroszlán-oszlop tövében 
nyíljék a világra szemem?

Mit doromból a húr rekedten? 
Anyám, az sejlik tán neked, 
hogy lagunák, viharok ellen 
szent sálad oltalom lehet?

Nem! Ami volt s van — mintha élne! 
Árnyékok, álmok, félre már! 
Visszasodor a bársony éjbe 
a visszazúgó tengerár.

1909. augusztus 26.

RAB ZSUZSA fordítása

Ravenna

Megannyi múló, percnyi kincsed 
őrzik sírköves századok. 
Ravenna, alszol, ősi kisded, 
öröklétedet álmodod.

Rabszolganép mozaikokkal 
nem jár római kapun át. 
A bazilika hűlt falakkal 
őrzi kiégett aranyát.

Sírkápolnán nyirok szivárog, 
csókja csonkít nyers íveket, 
hol császárnők és szent barátok 
kőkoporsói zöld hegek.

Fojt e termek szótlan nyugalma, 
árny fedi hideg küszöbük, 
ha feltámadna boldog Galla, 
szén szeme ne gyújtsa kövük.

Háborúknak, özönnyi vérnek 
korok törölgették nyomát, 
Placidia hangja ha éled, 
ne zengje tűnt iszony dalát.

Tűnt a tenger hajdani partról, 
a gáton rég rózsa virít: 
ne álmodjék világviharról 
síri alvó Teodorik.

Ma szőlők sivatag vidéke 
sok ház és ember hűlt helye. 
Csak a latin nyelv ünnepélye 
zendül táblákról, kürt reze.

Csak egy-egy ravennai lánynak 
szótlan, feszült tekintetén 
rezzen meg a hajdani bánat, 
örökre eltűnt vízi fény.

Csak a völgyek fölé hajolva, 
örök századú éjeken 
mintha Új Életről dalolna 
sas-arcélű Dantém, nekem.

1909. május-június

TANDORI DEZSŐ fordítása

A vasútnál

Töltés árkán, kasza-nem-járt sűrű 
gazban hever s néz, mintha élne. 
Hímzett kendő vetve rá. — Gyönyörű 
s fiatal; haja fölkap a szélbe.

Volt, hogy az erdőn járt ide be; nem 
zavarta a füst meg a lárma. 
Jött-ment a peronon idegesen, 
nem mondta sosem, kire várva.

Három rohanó tűz-szem — hova hí? 
Ha huzat csap az arcra: pofon... 
Felüti fejét talán valaki,
kihajolnak az ablakokon?

S futván a szokott úton, vagonok 
csikorogtak, bongtak ütődve; 
minden zöld kocsi dalolt s zokogott,
s zökkent a kékek, sárgák csöndje.

Álmos szemek nyíltak föl az üveg 
mögött, eleresztve azonnal 
a csendőrt és a fakószínű kert 
sövényét, őt is, a peronnal.

Egyszer, hanyagul könyökölve rőt 
bársonypárkányra, egy huszártiszt
 kedves mosollyal köszöntötte őt. 
S rándult a vonat tova máris...

Így száguldott el legszebbik kora: 
ábrándokat űzve, hiába. 
Úti, vasúti bú, fütty sikolya — 
szétrobban a szív is a gyászba!

De mit... Hisz szíve űrrel rég betelt! 
Taszították térdre, a mélybe! 
S hány telhetetlen pillantást vetett 
a vagonok üres szemébe!

Faggatni őt, ne közelítsetek!
 Nektek — mindegy; elege volt már; 
szerelem, ábránd, vagy a kerekek 
gázolták el — egyként, nagyon fáj!

1910. június 14.

RÓZSA ENDRE fordítása

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Alekszandr Tvardovszkij verseiből

Oleg Verejszkij rajza a
Vaszilij Tyorkinhoz

Pilótasapkában, mezítláb

Pilótasapkában, mezítláb, 
hátán lapos, rissz-rossz batyu, 
pihenőt tart s a fejadagját
eszegeti egy kisfiú.

Kenyér gyürkéje s krumpli, két szem — 
szigorúan kiadagolták. 
Mint egy nagy, markából egészen 
úgy rakja szájába a morzsát.

Az úton a gép egymást éri, 
kocsi kocsi hátán halad. 
Eltűnődve ránéz egy férfi:
—  Fiúcska, ugye, árva vagy?

A gyerek arcára, szemére 
árnyék ül, szomorú harag. 
Mindenki ugyanarról kérdez, 
ugyanarra kíváncsiak.

Majd arcodat kutatva lassan, 
mielőtt szól, vár egy picit.
—  Hát, árva. — S azon pillanatban:
—  Bácsi, inkább adj egy cigit.

1943

RATKÓ JÓZSEF fordítása

Akkor, túl a határon

Akkor, túl a határon, a háború vége felé már,
A pusztulás porában,
hol a tűzvészek füstje leszáll,
Ismeretlen erővel
orgonaköntöst vett az a táj,
Amilyent otthon
nem láttunk sehol, soha tán. 
Fürtjük nagyobb volt,
teltebb és húsosabb, mintha 
Tisztább lett volna fajuk,
így nőttek habkönnyű-kerekre. 
Bár úgy tetszett,
lágyabban nőnek, illatosabbra 
A mi hazánkban —
a Sesupa-pataktól keletre. 
De ezeket tördeltük,
téli rabságból kitörve, 
Át városokon, falukon,
kerteken, országutakon, 
Vörösen, fehéren
gomolyogtak az épen 
Maradt házak
s a füstös, fekete rom előtt. 
Úgy tűnt, a virágok
nem hajtottak ki sok éve, 
És csupasz ágaik ott
meredeztek az égre, 
Álltak, s éppen a mi
jöttünkre vártak, 
Hogy egyszerre mutassák
maguk a világnak. 
Néhol a bokrokat
egy templom vagy villa előtt, 
Vagy az útszélen,
rozoga kerítések tövében 
Érte el a tűz,
rájuk döntöttek égő szemetet, 
Porba taszították
sok tonnás gépek, kerekek... 
S melegen, sűrűn, részegitőn
illatoztak az orgonafák, 
Szárazon, eleven,
kegyetlen hőségtől aszottan, 
Álltak, csak álltak
a tavaszi Európa felett, 
S illatuk holttestek illó
szagával keveredett. . . 
Akkor, túl a határon
gondolni, hinni akartuk, 
Hogy a háború moraja
fáradt Földünk felett elzúg, 
S visszahozzák az évek
friss békéjét, teljes vigaszát, 
Nem támadnak rája
bombák és hadigépek...
Mindenkinek, nekünk is
jogunkban állt a béke álma,
Nekünk, s a nemzedékeknek tovább, 
Mert minket háborúba
nem vitt harci dicsőség vágya, 
Hanem, hogy tavasszal
a Földön kinyíljanak az orgonák.

1951

SZENTMIHALYI SZABÓ PÉTER fordítása

A két Oka

Van egy Oka, 
s nem ilyen még. 
Más folyó maga, 
s körben más a tájék.

Tajgák soka 
s komor partok a 
környező képek. 
Ám ez az Oka 
tovasuhan, tova, 
mint gyermekévek.

Zátonyt feled, 
fut kanyarogva, 
s tudom, melegebb, 
melegebb, gyerekebb kedves a sodra.

Kedves, akár 
minden körülötte: 
a föld, a táj, 
amelynek szülötte, 
s mely dalba vette.

Ártér zizeg: 
hajlanak füzek, 
s füzekig nyúlva 
rétek szelíde. 
Majd lefut ide meggyfa, szilva.

Szabad partjai 
fények a tájban. 
A tajgai, 
a tajga-alkonyi 
hűvös homályban.

Ilyen Oka van 
Szibéria mélyén,
 s nem ismerik sokan, 
tudja csak verőfény, tudja eső, 
tudhatja zápor, 
hogy milyen dicső — 
a faúsztatáskor.

Csak emberfia 
ma kevés volna 
emlékezni a 
hazai folyóra...

Szibériai 
Oka habjai 
torlódjatok morajba, 
mely erővel teli, 
s hall a távoli néma, irkutszki tajga.

Meleged, kedvesem, 
másik vidéké, 
akár a szem,
 mely arra a régi 
Okára réved: 
az valahova 
elszökött tova, 
mint gyermekévek.

1957

VERESS MIKLÓS fordítása

Elparázslott a lomb

Elparázslott a lomb,
lehullt, ám őszi illatával 
a nyárfa még kitart —
dacol korommal, zúzmarával. 
Végül a fakó-zöld
orgona veszti el a lombját. 
S üres, csupasz a föld,
alázatos a kerti dombhát. 
Fárad a nyári láng,
kihűl, mint arcon a verejték. 
Hej, csodálatos ősz,
öregséget ilyet szeretnék: 
Ne váratlan legyen,
s idő előttinek se tűnjék. 
Végződjék minden úgy,
ahogy e bőségben letűnt év. 
Csak aprócska bajok
jelentsék azt, hogy itt jön, eljön, 
és mehet könnyedén,
erőlködés nélkül a lejtőn. 
De csak a sürgető
fájdalmat s félelmet feledve 
találhat rám e vágy
álomi boldogsága, kedve.

1966

RATKÓ JÓZSEF fordítása

Napjaimnak mélyén

Napjaimnak mélyén,
életem legalján, 
kedvem támad ülni
kicsit a napocskán, 
a meleg fatuskón.

Hadd pompázzék a lomb,
a hullott, avarban, 
ha ferde a sugár, 
közelit az este. 
És hadd legyen így már,
minden zűrzavarban — 
ez hát a te korod,
de már nem baj ez se.

Gondolataimat
hallgatom szabadon, 
botommal öreges
vonást húzogatok: 
nem, semmi, mégiscsak,
semmi az, alkalom, 
hogy itt megfordultam
s némi jelet hagyok.

1967

MEZEY KATALIN fordítása

Ésszerű élethez mi kell?

Ésszerű élethez mi kell? 
Az, hogy sorsunkat értve, 
magunk magunkban érjük el 
s szemünk a célt ne vétse.

S mert minden rajta alapul, 
szeressük munkánk terhét, 
s magunk, bár hajszoljuk vadul, 
legyünk másokhoz enyhék.

Mostanra vagy későbbre szól
munkád, s akármi drága,
élj úgy. ahogy, —
de bármikor
légy kész az indulásra.

S ne félj hogy hozzá — ah! meg óh! —
 közel vagy messze vagy ma, 
mindig váratlan ér utol 
az indulás parancsa.

Nyugodtan befejezheted: 
Ámen! S ha visszanézve 
valami fáj, csak az lehet, 
hogy minden rendben, vége.


Mindent a szabott idején!

Mindent a szabott idején! 
Volt ugy, hogy egy ülésre 
száz sornyit szedtem össze én, 
és nem volt elég mégse.

Oly véghetetlen ez a nap, 
hajnal volt s éj körit be. 
Sok szó: a vénség nénje csak — 
Szűkítsd le, 
rövidítsd le.

FODOR ANDRÁS fordításai

Alekszandr Tvardovszkijról itt olvashatsz

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 6. sz., 104-136. oldalak)