Egy hiteles ukrán elbeszélő (6)

JEVHEN HUCALO
Katerina megtréfálása

Az ifjú pár a tanácsról jött visszafelé. A férfi apja fekete öltönyében, amely oly sokáig feküdt a ládafiában, hogy még a vasaló alatt sem akartak kisimulni ráncai, a nő hosszú fehér ruhában, amit port kavarva húzott maga után a földön. Vőlegény–menyasszony némán lépdelt: a férfi nyugodtnak látszott, kissé gondterheltnek, az asszony parányit zavartnak. A mellén virág piroslott - anyja vette a piacon, azt mondta, ilyet látott fiatalkorában egy gazdag ember lányának az esküvőjén, s hogy az ilyen, ni, ami flitterből és papírcsíkokból készült, sokkal szebb az élő virágnál, ami a kertben nő... A fiatalok mögött rokonok és vendégek hada haladt, vidáman, kipirultan csevegve. Egymás szavába vágva arról beszélgettek, ami éppen a nyelvükre jött: nevetséges és szomorú dolgokról, a jó időről és a rossz időről, a tavalyi fehér hóról. Mindnyájan nagyon élvezték a fecsegést.

— Én is gyakran eljárogattam egy ilyesfajta kis özvegyhez — mesélte az idősebb násznagy, Barna Sztepan, aki ellenállhatatlan udvarlónak tartotta magát, és azzal büszkélkedett, hogy senki szoknyás még nem hálózta be őt, és nem is fogja egyhamar. — Először édes, mint a sárgadinnye, másodszor, mint a görögdinnye, harmadszorra meg olyan, mint a felrepedt tök.
—  Ha-ha-ha — harsant a rokonok és vendégek fülsértő nevetése, akik meg voltak arról győződve, hogy épp most van ideje az ilyesfajta fecsegésnek, s hogy vigyorogni nemcsak hogy lehet, de illik is.

Katerina a kertben állt, a palánk mögött, és bámulta a közeledő lakodalmas menetet. Szemei lassan összeszűkültek, mintha valamilyen csapást várt volna. Amikor már a szavak is kezdtek elérni hozzá, azt suttogta: „Gyertek csak, gyertek..." Eltelt még egy kis idő, s a menyecske újból suttogni kezdett: „Gyertek csak, gyertek..." Úgy, mintha varázsolna, mintha suttogásával eltorlaszolhatná az utat. Telt, könyékig mezítelen karjai reszkettek. „Gyertek csak, gyertek..."

Felkapott egy maréknyi földet, ami éppen a keze ügyébe került, és feléjük hajította. Aztán még egyet. A rögök átrepültek az esküvői menet fölött, senki még csak észre sem vette. Ez még jobban felbőszítette Katerinát. Fölkapott egy súlyos, körte alakú husángot, és elhajította. Az ifjú pár feje fölött zúgott el, majdnem eltalálta őket.
—  Nesztek!... Nesze, Mikola!

Dühödt, gyűlölettel teli szavakat kiabált, szenvedélyesen, méreggel, mintha meg akart volna szabadulni tőlük, hogy megkönnyebbüljön.
—  Udvaroltál, Mikolka, a fonóba jártál, hogy tört volna el a lábad, hazudoztál, hogy ragadna le a nyelved! Legyen olyan édes az életed, mint amilyen keserű az enyém, ne süssön rád a nap se!
És átkozódott, szitkozódott volna tovább, de hirtelen úgy megsajnálta magát is, Mikolát is, a vendégeket is, akik nem tehetnek semmiről, hogy eltakarta a szemét és sírva fakadt. A násznagyok odaszaladtak hozzá, Barna a vállánál megragadta és szorosan tartotta, mintha az asszony isten tudja mire készült volna.

—  Mi bajod? — sziszegte a fülébe. — Megvesztél? Elrontod az emberek jókedvét, mi? Egyedül ő járt tán hozzád? Sok ember járt hozzád, mégse törted be senki ablakát.
Az asszony keservesen sírt — szinte fuldoklott.
—  Jegyzed meg, Katyka: ami volt — elmúlt. Nem ő volt nálad az utolsó.

Az ifjú pár már túltette magát a beavatkozáson, és gyorsan távolodott. Mikola mereven maga elé nézett, nem pislogott se jobbra, se balra, a menyasszony arcán pedig kihunyt a naivan vidám ragyogás, helyébe valamiféle zavarodottság és bűntudat lépett.
—  Ha-ha! — nevetett az idősebb násznagy, még mindig Katerinát tartva. — Gyereket szereztél, törvényes férjet is fogsz szerezni. Megszerezhető dolgok ezek, ha-ha!...

A kolhozban úgy döntöttek, hogy tehénistállót építenek. Saját mesterük nem volt elegendő - idegeneket hívtak. Azok között, akik máshonnan - Holjakiból, Piszarivkából, Zalivanscsinából - jöttek, ott volt Kornyij Palijcsuk. Az elnök nem sokáig habozott, hova helyezze el őket: egy részüket ide, más részüket oda, s akik maradtak, mentek Katerinához. Az utolsók között volt Palijcsuk is, és még egy - fekete szemű, szófukar ember, akit csak a munkája érdekelt, más egyébről senkivel nem beszélgetett. Kornyij se volt valami bőbeszédű. Mindent jól megfigyelt, mindent meghallgatott, de az nem fordult elő, hogy ő csípős szóval megnevettetett volna valakit.

—  Két gyermekem van — mondta Katerina a vendégeknek, amikor a mesterek első alkalommal ültek vacsorához a házában.
A férfiak semmit nem válaszoltak. A fekete szemű, hallgatag férfi a háziasszonyra emelte súlyos, nem evilági tekintetét, de Palijcsuk még csak fel sem nézett.
—  Apjuk nincs - mondta Katerina kihívóan.
A két mester nyugodtan, figyelmesen evett tovább.
—  Nem mondta senki maguknak? - kérdezte az asszony most már zavartan.
—  Mit? — Palijcsuk mintha most ébredt volna, és meghökkenve nézett az asszonyra. Első beszélgetésük ezzel véget is ért.

Az istállót a tó túlsó partján építették. Még napfelkelte előtt csengeni kezdtek a szekercék, hangosan sivítottak a fűrészek, a kalapácsok verték a szögeket vasszorgalommal. Amikor az ácsok leültek pihenni, a kovácsműhelyből előfutott a kovács, Barna Sztepan, aki borzasztóan kíváncsi volt az idegenekre, cigarettával kínálta és arról faggatta őket, hogyan élnek Holjakiban, mit hallani Piszarivkában, s nem dőlt-e össze az öreg malom Zalivanscsinában, mert már régóta a végét járta. Hallgatta őket, helybehagyóan cuppogott, s egész valójával azt sugallta: mi, úgymond, tudjuk, mi újság arrafelé Holjakiban, Piszarivkában és Zalivanscsinában, másoktól is hallottuk, de nem álljuk meg, hogy ne beszélgessünk veletek, megtudjuk, kifélék-mifélék vagytok, meg hogy magunkról is szót ejtsünk. És nekifogott, hogy bemutassa magát: elmesélte, mi folyik a falujukban, mi történt Karpenkóval, a sofőrrel, amikor az a rokonaihoz utazott Liszovi Hutoriba vendégségbe, arról, hogy akarták a kölykök ellopni ugyanettől a Karpenkótól a varsáit a domasinói mocsárban, és mi sült ki ebből. Azt se állta meg, hogy ne mesélje el Mikola Ljubarszkij barátjának az esküvőjét, aki szintén sofőr, kis híján hogyan találták el a husánggal a fejét, még szerencse, hogy elkapták azt az eszeveszett asszonyt, és keményen megszorongatták.

A mesterek, akik már rájöttek, kin lehet nevetni, Palijcsuk és váltótársa felé intettek.
—  Na hiszen, ők már igénybe is veszik. 
Barna kacsintott:
—  Bűn lenne nem igénybe venni.
Palijcsuk ijedten nézett a többiekre, mintha valamin rajtakapták volna, vagy olyasmit kívánnának tőle, amire nem alkalmas. A fekete szemű hallgatag pedig csak ült, kővé dermedt arcán olyan kifejezéssel, mintha egyáltalán nem is róla lenne szó, mintha egyáltalán itt se lenne.

Későn értek haza. Katerina már letette a gyerekeket, ő maga pedig a vendégeit várta. Kiöntötte a köleslevest, s derelyét tett az asztalra. A túrós után még meggyes derelye is volt. A férfiak bizalmatlanul nézték ezt a gazdag vacsorát. Az étvágyuk már elment, gyanakodva méregették a háziasszonyt. Katerina a maga módján értelmezte pillantásukat.
—  Ha nem tetszik itt nálam, vagy valami más baj van, akkor menjenek csak máshová, senki nem tartóztatja magukat.
—  Nálad fogunk lakni, ha egyszer a kolhoz ide helyezett.
Az asszony a gyerekek mellé feküdt, és sokáig nem tudott elaludni.

A házat meszelte. A disznósörte kefe a mennyezeten sápadt kék sávokat hagyott, ott pedig, ahol megszikkadt, olyan volt, mintha hó fehérlene. Arra gondolt, hogy ma már nem marad ideje a veranda kimeszelésére, hogy az istállóban agyaggal kéne betapasztani a lyukakat, mert különben a repedezett fa megfeketedik. Ott nem ér a végére, itt meg nincs érkezése — még ha megfeszül is. Odahívta a gyerekeket, akik a kapun kívül játszottak a szomszéd gyerekekkel.
—  Szaladjatok el az agyagos gödörhöz, és hozzatok egy kosárravaló sárga agyagot. A gyerekek a sarokba borították a kosárból a krumplit, és elszáguldottak.

Az asszony szeme a kifehérített falon nyugodott, mintha úszott volna fehér felszínén. Jól érezte magát — akár a mező kellős közepén, a búzaföldön lenne. Hogy miért éppen búzaföldön, azt maga sem tudta, de érezte, hogy a melléig ér az érett gabona, susogása ringatja őt, mintha szár lenne. Hunyorgott, s amikor kinyitotta a szemét, kezével megkapaszkodott a drótban, nehogy leessen, és ebben a pillanatban megcsikordult az ajtó. Lehet, hogy egy kicsivel előbb csikordult meg, de ő nem azonnal tért magához.

Mikola megállt a küszöbön, a tekintetével kereste, hová ülhetne le, de a padok és a székek a mennyezetről lekapart festékkel voltak teleszórva, tele voltak fröcskölve mésszel.
—  Minek jöttél? — kérdezte mérgesen Katerina, magasan feltűzött szoknyáját igazgatva.
—  Beszédem van veled - hangzott a válasz. Egyre csak le akart ülni - úgy magabiztosabbnak érezte volna magát.
Az asztalon álló hokedli megingott az asszony alatt - ő maga is megingott. Mikola visszahőkölt. Az asszony figyelte a férfi mozgását, és megkésve felnevetett:
—  Ne félj, nem vágok hozzád többé semmit...
—  Nem amiatt jöttem. Talán segíthetnék valamiben, vagy valami...

Katerina nem hallgatta végig. Sötétpirosra gyúlt arcát váratlanul nevetés ragyogta be:
—  Ha-ha!... Nem vágok hozzád többé semmit!...
—  Nehéz neked egyedül...
Nem figyelt a férfira. A kefe kiesett a kezéből, kezét csípőre téve, egyenesen a mennyezet alól nézve le, azt mondta:
—  Te ostoba alak, megijedtél, úgy megijedtél, hogy majd belehaltál. És a te Násztyád sem tudta, hogyan meneküljön. Olyan szép, hogy szentképet lehetne festeni róla. Szerencsés nő! - Szavaiban nem volt irigység, csak fájdalom csendült ki belőlük, keserű fájdalom, akár az üröm. Az asztalon és a hokedlin állva Katerina nagyon magasnak látszott.
—  Na, akkor megyek - kezdett Mikola az ajtó felé hátrálni. Megalázottnak érezte magát, s a lehető leghamarabb ki akart kerülni a csávából.
Katerina ruganyosan leugrott a padlóra, kirohant a férfi után a tornácra, és már az udvaron úgy elkezdett ordítani, hogy az egész környék hallotta:
—  Kevés neked a feleséged, még másokhoz is be-betérsz! Van egy ilyen játékbabája, de ő még másokat is zaklat!
A férfi megállt a kapunál, mérgesen, megsemmisülten az asszony szavaitól, és ráförmedt:
—  Ne mocskolódj! Ne mocskolódj! Gyerekeid vannak... 
De az asszony mintha nem is hallotta volna:
—  Be ne tedd a lábad az udvaromba!... Nagy ívben kerülj el engem, ne merészelj rám nézni, mert pórul jársz! Félj a házamtól, mint a tűztől!
A férfi kiköpött haragjában, legyintett mérgesen, mintha a múltat kergetné el magától, és elsietett.
—  Még az ablakomra pillantani se merészelj! — kiáltotta utána a nő.

Nem tudott tovább meszelni. Elbújt a házban — számára kialudt a fény: sírdogált. A gyerekek meghozták az agyagot, de nem mertek odamenni az anyjukhoz. Az asszony, megérezve a gyerekek jelenlétét, szép lassan megnyugodott, és tenyerével eltakarta a szemét.
—  Gyerekek — hívta őket végül az anyjuk —, gyertek csak ide.
A gyerekek odamentek az anyjukhoz és úgy néztek rá, mint két szarkafióka.
—  Lagziba készülök Fegyunya Karpenkóhoz. Ti pedig ki ne mozduljatok hazulról! Ne menjetek se az agyaggödörhöz, se a malomhoz, a domasinói mocsárhoz se menjetek. Vigyázzatok magatokra, gyerekek, én nagyon szeretlek benneteket. Rendben, Oleksza? Rendben, Hálja?
—  Rendben, mama.
Aztán boldog izgalommal nézték, ahogy anyjuk Fegyunya Karpenkóhoz készül a lagziba. Hogyan fénylik fején a virágos kendő, hogyan csikorog lábán az új cipő, hogyan leng rakott szoknyája!

Karpenko fiatal lányt vett feleségül, aki nem szokta a munkát, épp hogy elvégezte a kilencosztályos iskolát. Már régóta tetszett neki a lány, azóta, hogy hatodikba vagy hetedikbe járt. Célozgatott rá a szülőknek, hogy szeretné feleségül venni, de a szülők tréfának vették, és tréfásan válaszoltak: „Csak nehogy elkéss, akár már most is viheted." Nem vette le a lányról a szemét, és ha valaki megpróbált udvarolni neki, annak volt egy kis beszélgetése a vidám Karpenkóval. A lány szülei mindezt jóindulattal szemlélték, egészen addig, amíg Karpenko valóban el nem ment lánykérőbe. Eleinte próbálták lebeszélni azzal, hogy a lányuk még semmit nem látott az életből, semmit nem tud, semmit nem gondol, semmihez nem ért, de a végén kénytelenek voltak megadni magukat, mert a lányuk igencsak férjhez akart menni, és nem akárkihez, hanem egyedül csak a vidám Fegyunyához.

Karpenkónál két harmonikás játszott. A zene a ház ablakaitól egészen a patakig úszott. Gyermekfejek kukucskáltak ki a kerítés mögül, mintha valaki karóra akasztott volna köcsögöket és csöbröket. Katerina a tömegtől félrehúzódva álldogált, szemlélődött: Mikola az asszonyával táncolt, mindketten kifulladva, feszült arccal. Csak magukkal voltak elfoglalva — bizonyára csak a zenét és szívük kalapálását hallották. A harmonikások igyekeztek, egyetlen mozdulattal végigszántottak az összes billentyűn, ezekben a percekben minden az ő akaratuk szerint kavargótt. A hangok hol nagyobb, hol kisebb erővel áradtak, hol egyesültek, hol szétváltak az alkonyaiban, mint az árnyak.

Egész csapattal érkeztek a mindenütt jelenlévő ácsok. Buzgón nézegették a mulatozókat — úgy, ahogy dolgoztak is. Behívták őket a házba, és ők lassan, súlyosan mozdultak befelé a tornácra. A zenészek elhallgattak, szomorú szemüket körbehordozták, túlzott figyelemmel tekintettek egymásra, és szemöldöküket összehúzva elgondolkoztak. Az egyik könnyedén, játékosan végigfutott a billentyűkön — és kész. A másik kérdezett valamit a harmonikától — s az se nem nevetve, se nem sóhajtva válaszolt neki...

Katerinát senki nem hívta. Azelőtt elég volt megjelennie, s körülötte máris nevetés, tréfák záporoztak, mint a mogyoró a rostán, s férfiak cibálták jobbról is, balról is. Van benne valami olyasmi, ami vonz, vele lenni olyan, mint mazsolát szemelgetni. Valamiképp olyan gondtalan érzés, nem nyomorítják meg az embert a gondok, a munka. Mintha nem is élne, mint a többiek, hanem virulna, mint senki más, s ettől az embernek vidámabb kedve támad... Ma azonban senki nem hívta. Most annyi védtelenség és gyámoltalanság volt benne, hogy tréfákkal nem dobálták, nevetéssel nem fröcsköltek a szemébe.

Kijöttek a házból az ácsok — kivörösödtek a pálinkától, a válluk most már nem lógott lefelé, mint az imént, hanem kiegyenesedett. Gyorsan elvegyültek a mulatozók között.
Katerina mellett megálltak a szállóvendégei.
—  Talán kopoghatnánk egyet a cipősarkunkkal, hm? — kérdezte Kornyij Palijcsuk, akinek mellét feszegette a nagyotakarás.
Az asszony leereszkedően mosolygott. Palijcsuk erősködött:
—  Mit veszíthetünk?
Katerina Mikolára nézett, aki most a nénikéjével forgolódott; az asszony szép volt, pompás, ajkán mámoros ragyogás. Amikor új szám kezdődött, Katerina lábai maguktól elszakadtak a földtől, és Mikolához vezették őt.
—  Szeretnék veled eljárni egy táncot.
Barna valahonnan előpattanva megpróbálta menteni a társát:
—  Talán velem?

Mikola mintha megnémult volna. És vele táncolva Katerina már nem látott semmit. Tekintete sötétséget talált, vagy víz árasztotta el; abból a homályból, ebből a vízből a harmonika hangja jutott el hozzá. Az embereket nem látta, mintha nem is lettek volna. Valamiféle hangzavar, zúgás hallatszott, mint a viharos mezőn, őt ringatta ez az örvény, magához húzta, forgatta, és ő már nem tudta, hogyan fog kikeveredni belőle.

A tánc elégett, mintha nem is lett volna. Mikola zakóját rángatva fiatal felesége felé indult, aki sápadtan a kerítéshez támaszkodott. Az asszony megfogta a férfi kezét, gyámoltalan tekintete üres volt — mint az alacsony égbolt a horizont fölött, ahova letűnt az esti nap.
Katerina viszont mulatott. A föld táncolt a lába alatt, rengett, hajladozott, az asszony meg csak kavargott, engedelmesen alávetette magát a föld akaratának, esztelen szeszélyének. És most már egyik férfi a bal keze után kapott, a másik a jobb után, teste, úgy látszott, lángot vet, jó is volt, meg félelmetes is.

Palijcsuk Kornyij nem tágított mellőle. Valamit kiáltozott, valamit énekelt, és magamagát is korhely alaknak vélte, fenegyereknek, vígkedélyű fickónak, akiért odavannak az emberek.
-  Vigye el az ördög, feleségül veszem Katerinát - kiáltozta, s maga is csodálkozott ezen a döntésén, és örült, hogy így alakult.
-  Dehogy is, én veszem el! — vitatkozott vele Katerina másik lakója, a fekete szemű hallgatag.
Palijcsuk makacskodott:
-  Hozzád nem megy, mert veled beszélgetni sem tud úgy, mint velem, meg mulatni se.
-  Hozzám jön!
A széles szájú Barna nyugtatgatta őket:
-  Mindkettőtökhöz hozzámegy, mindkettőtökkel elboldogul. De hát férfiak vagytok ti? Ilyenekből egy vásárnap egy tucatot is vehet tíz rubelért.

Ezzel kezdődött a verekedés. Az ácsok azt kiáltották, hogy „ütik a mieinket", Barna pedig azt kiáltotta, hogy „a mieinket ütik" - és megkezdődött. Rengett az udvar, de hamarosan mindenkit szétválasztottak, és az asztalhoz ültették őket békülni. Elszaladtak Katerina után is, hogy végre már valaki véglegesen feleségül kérje, de nem találták meg. Összebékültek és megkérték a kezét — nélküle.

A lakók éjfél körül jöttek meg. Megdöngették a kaput, mintha valakinek kötelessége lett volna azt kinyitni előttük.
-  Engedd be a kérőket!
Az asszony már várta őket. Kinyitotta a kaput, kihajította az egyik összekötözött holmiját, aztán a másikét.
-  Nekem gyerekeim vannak, ti meg ricsajt csaptok! Töltsétek az éjszakát a holdsugárnál vagy a tanácselnöknél, ahol akarjátok!
Elreteszelte az ajtaját, s lefeküdt a gyerekei mellé. Egyre csak azt látta maga előtt, ahogy Mikolával táncolva úsznak, a harmonikák pedig a tavaszi madarak hangján szólnak.

BOJTÁR ANNA fordítása

Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 46-51. oldalak

HUCALO, Jevhen (Sztarij Zsivot, vinnyicai terület, 1937): ukrán író. Tanító családjából született. A Nyezsini Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1959-ben. Első elbeszéléskötetét Emberek emberek között címen 1962-ben adták ki. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején jelentkezett írókkal, pl. Jurij Kazakovval, Volodimir Drozddal és Otia Joszelianival együtt. A személyiség fejlődésének lélektani kérdései és erkölcsi problémák foglalkoztatják, elmélyült társadalmi és lélektani rajzot ad. 

MISLEY PÁL
Az írástudó embersége

Jevhen Hucalo „ének"-ei lírai történetek kis emberekről; gyakran gyermekekről vagy idős emberekről szólnak. Az „Ukrán elbeszélők" című kötetben mutatkozott be a magyar olvasóknak, 1968-ban. Akkor jó dialógustechnikáját értékeltük, és felfigyeltünk finom lélekábrázolására. Felejthetetlen hőse, Timofij, a megfáradt öregember, akiben mindegyre feltolulnak a múlt emlékei — azóta is vissza-visszatérő alakja elbeszéléseinek. Az író nagy szeretettel állítja elénk a bölcs parasztembert, aki sok mindent — háborút, fasiszta megszállást — megélt már, aki mindent tud, mindenhez ért, s aki — mindenre emlékszik. Mintegy a kollektív emlékezet megtestesítője, az értékek átmentője, átadója. Ilyen rokonszenves hős Onufrij apó is a „Vizek, erdők, emberek" című kisregényben (az „Ismerősöm, az oroszlán" című, 1977-es kötetben), vagy a mostani válogatásban a két öregember, Uja és Rihorko („Tréfa"), illetve a szenvedélyesen alkudozó Danilo Persak, de ide sorolhatjuk Lukiját, az özvegyasszonyt, aki hamar kidobja kérőjét, vagy az anya alakját két emlékezeteselbeszélésben: az egyiket most adjuk közre... Ők a távozó nemzedékek tagjai. Soraik egyre ritkulnak, tehát — sugallja az író — becsüljük meg őket, akik még közöttünk vannak; tiszteljük a két kezük munkájával létrehozott értékeket; tanuljunk  tőlük. Hucalo persze nem nógat bennünket, hagyja, hogy a tények, a konkrét élethelyzetek hassanak reánk, az az életanyag, amit megmutat, amit lírai humorral ábrázol. S a részletek, az árnyalatok bősége — az írói „leltár", amiből az érzelmek sem hiányozhatnak: Hucalo mindenre ügyel, legyen az aprólékos tájfestés vagy egy jellegzetes arcéi megrajzolása. Pontosan tudjuk, milyen egy ukrán falusi porta a huszadik század utóján, milyen a ház beosztása, milyen a kert, milyen a földje, s ott mi terem. Ez a szocio-etnográfiai hitelesség még jobban elmélyíti az olvasóban a pillanatfelvétel élményét az adott tájban élő emberről az írói „tájmúzeum"-ban. Jevhen Hucalo főleg falusi témát dolgoz fel műveiben, falusi emberekről ír, hagyományos eszközökkel, sajátos írói látásmóddal.