BORISZ PASZTERNAK
Menlevél (részletek)
3.
Az irodalmi csoportelfogultság kényszerítő körülményei között ismerkedtünk meg. Jóval előtte J. Anyiszimov mutatta nekem verseit a Szádok szugyejben [futuristák csoportosulása, ill. folyóirata - szerk.] úgy, ahogy egyik költő a másikat szokta bemutatni. Ez azonban a „Líra" nevezetű epigon-körben történt; az epigonok nem szégyellték rokonszenvüket, s körükben Majakovszkijt a közeljövő sokat ígérő jelenségének, óriásnak mondták.
Az újító irányzatú „Centrifuga" csoportban azonban, amelynek hamarosan tagjai közé kerültem, megtudtam (ez 1914 tavaszán történt), hogy Sersenyevics, Bolsakov és Majakovszkij: ellenségeink, s hogy hamarosan komoly vitára kerül sor velük. A kilátásban levő vita egy emberrel, aki egyszer már meglepett tehetségével, s távolról is mind jobban vonzott, egyáltalán nem ejtett ámulatba. Ebből állt az újító irányzat minden eredetisége. A „Centrifuga" megalakulását egész télen át tartó botrányok végtelen sora kísérte. Egész télen mást sem tettem, mint csoportfegyelmesdit játszottam, egyebet sem csináltam, mint feláldoztam a csoportnak ízlésemet és lelkiismeretemet. Felkészültem rá, hogy újra elárulok, ha kell, akármit. Ezúttal azonban túlbecsültem erőmet.
Májusvégi, forró nap volt, s már ott ültünk az Arbat cukrászdájában, amikor az utcáról lármás, fiatal kedvvel belépett a három megnevezett. Kalapjukat a portás kezébe nyomták, s fel sem mérve, milyen hangosak, hiszen beszédüket az imént még túllármázták a villamosok és a fuvaroskocsik, fesztelen méltósággal felénk tartottak. Szép hangjuk volt. A költészet későbbi deklamáló irányzata innen eredt. Öltözetük elegáns volt, a miénk hanyag. Az ellenség minden tekintetben fölényben volt.
Miközben Bobrov Sersenyeviccsel folytatott akadékoskodó vitát — a dolog lényege az volt, hogy egyszer megcsipkedtek bennünket, mi még gorombábban válaszoltunk, s ennek az egésznek véget kellett vetni —, én szünetlenül Majakovszkijt figyeltem. Úgy emlékszem, ilyen közelről akkor láttam először.
Hogy az „a" hang helyett „e"-t mondott, úgy hatott, mintha bádoglapocskák rezegnének dikciójában. Ez színészvonás volt. Szándékolt érdességét könnyű volt elképzelni más foglalkozás és más körülmények ismertetőjelének. Nem egyedül ő volt szembeszökő jelenség. Mellette ültek a társai. Egyikük, az ő példájára, a dandyt játszotta, a másik, akár ő, vérbeli költő volt. De mindezek a rokon vonások nemhogy elhalványították volna Majakovszkij kivételességét, hanem inkább kidomborították. Nem külön-külön szerepeket játszott, hanem egyszerre valamennyit, a szerepek ellentétét — az életet játszotta. Az utóbbi, anélkül, hogy bármiféle sejtelmet ébresztett volna jövendő végéről, már első pillantásra észrevehető volt. Ez volt, ami hozzáláncolta, ugyanakkor ijesztette az embereket.
Bár mentében vagy álltában minden embert teljes nagyságában lehet látni, ugyanez a körülmény Majakovszkij megjelenésekor csodálatosnak tetszett, mindenkit arra késztetett, hogy feléje forduljon. A természetesség az ő esetében természetfölöttinek látszott. Ennek oka nem a termete volt, hanem valami más, általánosabb és felfoghatatlanabb sajátosság. Mindenestül jelenség volt, sokkal inkább, mint a többi ember. A kifejező és a végleges éppolyan sok volt benne, mint amilyen kevés az emberek többségében, akik csak ritkán és csak különös megrázkódtatások alkalmával lépnek ki a kiforratlan szándékok és valóra nem vált tervek ködéből. Ő úgy létezett, mintha valami roppant lelki élet másnapján élne, amelyet mélyen átélt, mintegy tartalékot gyűjtve belőle minden eshetőségre, s már mindenki ott találta őt a jóvátehetetlen következmények kévéjében. A székre úgy ült, mintha motorbicikli nyergébe pattanna, előrehajolva vágta és szaporán nyelte a bécsi szeletet, ha kártyázott, kancsalított és mereven tartotta a fejét, fenségesen sétálgatott a Kuznyeckijen, s mint valami liturgikus szöveget, tompa orrhangon, a szavakat elnyújtva dünnyögte a maga vagy más versének különösen mélyértelmű részleteit, homlokát ráncolta, nőtt, utazott és szerepelt, s mindezeken túl, a mélyben, mint a korcsolyázó, aki nekifut, hogy majd kiegyenesedjék, örökké ott derengett minden napját megelőző napja, amikor majd a bámulatos nekiiramodás után olyan hatalmasan és fesztelenül kiegyenesedik. Viselkedésében, hogy keményen tartsa magát, valami döntésféle rémlett, amikor azt már véghezvitte és következményein nem tudott változtatni. Ilyen döntés volt a zsenialitás, amellyel amikor találkozott, úgy megrendítette, hogy minden időkre tematikai előírás lett számára, és megvalósításának minden sajnálkozás és habozás nélkül, mindenestül odaadta magát.
De még fiatal volt, a formák, amelyek erre a témára vártak, még messze voltak. A téma pedig telhetetlen volt és nem tűrt halasztást. Ezért eleinte kedvét lelte abban, hogy elébevágjon tulajdon jövőjének, márpedig az első személyben megvalósuló előzés - póz.
Ezek közül a pózok közül, amelyek a legmagasabbrendű önkifejezés világában természetesek és szinte illemszabályok, ő a külső kiegyensúlyozottság pózát választotta, művész számára a legnehezebbet, barátai és szerettei szemében a legnemesebbet. Ezt a pózt olyan tökéletesen játszotta, hogy most szinte lehetetlen titkos indítékát jellemezni.
Közben szemérmetlenségének rugója a legvadabb szemérmesség volt, színlelt akaratereje alatt pedig fenomenálisan aggályoskodó és minden ok nélkül komorságra hajlamos akarattalanság lappangott. Ilyen csalóka volt sárga pulóverének mechanizmusa is. Nem a polgári zakó ellen harcolt vele, hanem a magában hordott tehetség fekete bársonya ellen, amelynek émelyítően fekete szemöldökű formái felháborították, korábban, mint a kevésbé tehetséges embereket. Mert nála jobban senki nem ismerte egész olcsóságát a magától gerjedt tűznek, amelyet nem bőszítenek apránkint hideg vízzel; senki nem tudta jobban, hogy az emberi nem fenntartásához elegendő szenvedély nem elegendő az alkotáshoz, annak olyan szenvedélyre van szüksége, amilyen az emberi nem ábrázolásának fennmaradásához kell, azaz olyan szenvedélyre, amely belülről hasonlít a szenvedélyhez, s amelynek újdonsága belülről egy új fogadalomhoz hasonlít.
Hirtelen félbeszakadtak a tárgyalások. Az ellenség, amelyet meg kellett volna semmisítenünk, veretlenül távozott. Inkább számunkra voltak megalázók az előre eltervelt békéltető tárgyalás körülményei.
Közben odakint besötétedett. Szemerkélni kezdett az eső. Az ellenség kivonulása után csüggesztően elnéptelenedett a cukrászda. Hirtelen megláttuk a legyeket, a félig elfogyasztott süteményeket, a forró tejtől megvakult poharakat. De a vihar nem tört ki. Az apró lila pöttyökkel telehintett járdára édesen rázúdult a napfény. Tizennégy májusában jártunk. Egészen közel volt a történelem fordulása. De ki gondolt rá akkor? Az otromba város zománctól és fóliától ragyogott, mint az „Aranykakas" díszletei. Csillogott a nyárfák lakkos zöldje. A színek utoljára ragyogtak ki a fű méregzöldjéből, amelytől hamarosan örökre megváltak. Eszemet vesztettem Majakovszkijtól, máris hiányzott. Hozzá kell-e tennem, hogy nem azokat árultam el, akiket akartam?
4.
Másnap a véletlen sodort össze vele a görög kávéház ponyvája alatt. A nagy, sárga bulvár széles rétegben húzódott a Puskin utca és a Nyikitszkaja között. Pofájukat kényelmesebben helyezve el mellső lábukon, ásítoztak a hosszú nyelvű, sovány kutyák. A dajkák és komaasszonyok szüntelenül kerepeltek valamiről, sopánkodtak valamin. A lepkék egy-egy pillanatra összecsukták szárnyukat, beleolvadtak a hőségbe, majd hirtelen felröppentek, továbbsodródva a forróság egyenetlen hullámain. Egy fehér ruhás kislány, bizonyára csuromvíz, szinte állt a levegőben, szünetlenül a sarkát ostorozva a karikává összefolyó, sziszegő ugrókötéllel.
Már messziről megláttam Majakovszkijt, és mutattam Loksznak. Fej-vagy-írást játszott Hodaszeviccsel. Közben Hodaszevics felállt, kifizette veszteségét, kilépett a ponyvaeresz alól, és elindult a Sztrasztnoj irányába. Majakovszkij egyedül maradt az asztalnál. Mi bementünk, üdvözöltük egymást, és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva azt ajánlotta, hogy felolvas valamit.
Zöldelltek a nyárfák. Kissé szárazon szürkélltek a hársak. Az álmos kutyák, amelyeket a bolhák kihoztak a béketűrésből, felszökkentek egyszerre mind a négy lábukra, s az eget híva tanúnak a durva erővel szembeni morális tehetetlenségükre, méltatlankodó álmossággal hevertek el a homokon. Az Alekszandrov útnak átkeresztelt Breszti út felől torokhangon rikoltoztak a mozdonyok, körös-körül hajat nyírtak, borotváltak, sütöttek, főztek, alkudoztak, közlekedtek — és nem sejtettek semmit.
A frissen megjelent Vlagyimir Majakovszkij című tragédia volt, amiből olvasott. Hallgattam, mindenről elfeledkezve, elragadtatott szívvel, lélegzet-visszafojtva. Soha addig hozzá foghatót nem hallottam.
Benne volt minden. A bulvár, a kutyák, a nyárfák és a pillangók. A borbélyok, a pékek, a szabók és a mozdonyok. De minek idézzem? Valamennyien emlékszünk erre a fojtott, titokzatos nyári szövegre, amely most a tizedik kiadás után, mindenki számára hozzáférhető.
Távol keservesen bőgtek a lokomotívok. Majakovszkij művének torokhangú vidékén ugyanaz a kétségtelen messzeség érződött, ami a földön. Benne volt az a mélységes ihletettség, amely nélkül nem létezhet eredetiség, az a végtelenség, amely az élet bármely pontjáról minden irányba elénk tárul, amely nélkül a költészet: csupán ideiglenesen nem tisztázott félreértés.
És mindez olyan egyszerű volt. Művészetét tragédiának nevezte el. Úgy is kellett neveznie. A tragédiának pedig a Vlagyimir Majakovszkij címet adta. A cím zseniális egyszerűséggel tárja fel, hogy a költő nem szerzője, hanem tárgya a lírának, amely első személyben szól a világhoz. A cím nem az alkotó neve volt, hanem a tartalomé.
Voltaképpen onnan, a bulvárról vittem őt magammal mindenestül, egész életemre. De ő óriás volt, s távollétében lehetetlen volt megtartani. El-elvesztettem. Akkor ő adott hírt magáról. A Nadrágba bújt felhővel, a Hátgerincfuvolával, a Háború és békével, az Emberrel. Az, ami a találkozások közötti időben kiszellőzött belőlem, olyan tömérdek volt, hogy rendkívülinek kellett lennie annak is, ami ismét felidézte. Olyan is volt. A felsorolt korszakok mindegyike készületlenül ért. Mindegyikben, a felismerhetetlenségig növekedve, mindenestül újjászületett, ahogy először. Nem lehetett megszokni őt. Mi volt hát benne annyira szokatlan?
Viszonylag állandó tulajdonságokkal rendelkezett. Viszonylag állandó volt az én elragadtatásom is, amely mindig készen várta őt. Úgy tetszhet, ilyen körülmények között az én megszokásom nem változhat ugrásszerűen. Közben pedig a következőképpen állt a dolog.
Amíg mint alkotó létezett számomra, négy évig szoktattam magam hozzá és nem tudtam megszokni. Aztán hozzászoktam két és negyedóra alatt, ennyi ideig tartott a 750 000 000 felolvasása és taglalása. Aztán több mint tíz évig senyvedtem ettől a megszokástól. Aztán hirtelen könnyek között veszítettem el, amikor teli torokból adott hírt magáról, ahogy szokott, de már a síron túlról.
Megszokni nem őt nem lehetett, hanem a világot, amelyet a keze között tartott, és szeszélye szerint hol lendületbe hozott, hol szeszélyesen tétlenségre ítélt. Soha nem fogom megérteni, mi haszna volt abból, hogy elvette a mágnestől mágneses erejét, miközben a patkó megőrizte minden külső vonását, anélkül, hogy egyetlen homokszemet felkavart volna, amely előbb mindenki képzeletét felkavarta, és a sorok lábacskáin bármekkora terhet magával tudott vonszolni. Aligha akad a történelemben példa arra, hogy valaki, aki olyan messzire haladt előre új gyakorlatában, a maga-megjósolta órában, amikor ez a gyakorlat, még ha kényelmetlenségek árán is, mindennapi szükségletté vált - ennyire teljesen megtagadta volna azt. Helye a forradalomban, látszatra annyira logikus, belülről annyira kényszerű és tartalmatlan helye, örök talány marad számomra.
Lehetetlen volt megszokni a Vlagyimir Majakovszkij tragédiát, a tartalom nevét, a költőt, aki öröktől fogva jelen van a költészetben, a lehetőséget, amelyet inkább az erős, semmint az úgynevezett „érdekes ember" váltott valóra.
Ezzel a szokatlansággal telítve mentem haza a bulvárról. Albérleti szobám ablaka a Kremlre nyílt. A folyón túlról bármikor beállíthatott hozzám Nyikolaj Aszejev, az Sz. nővérektől, egy mélyen és sokoldalúan művelt családtól jövet. A hozzám belépőben felismerném: a maga rendezetlenségében is élénk képzelőerőt, színlelőképességét, ahogy leplezte, hogy járatlan a zenében, az igazi művésztermészet érzékenységét és ravaszkodását. Szerettem őt. Ő Hlebnyikovért rajongott. Nem értem, hozzám mi vonzotta. Mind a művészetben, mint az életben másra törekedtünk mi ketten.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
MARGARITA ALIGER
Majakovszkij folytatódik
(Részletek)
A kalendárium lapjára ez a versszak volt rányomtatva:
Markolva zászlós-szuronyos
új fegyverünk,
Mi
a lövészkörökbe most
dallal megyünk.
Alatta a költő neve: V. Majakovszkij. Ennek a versnek sorait mondogatva, jobban esett ugrándozni az osztályban.
Egy nagyobb diák egy iskolai matinén bejelentette, hogy Majakovszkij versét fogja elszavalni.
Ki lépett ott ki jobbal? Balra!
Balra!
Balra!
- hajtogattam a saját lépéseim ütemére, amikor hazamentem a matinéról.
- A mai költők közül egyedül Majakovszkijt becsülöm - mondta apám, vendégeivel beszélgetve.
Ez a név egyre makacsabbul követelt helyet életemben.
Negyedik osztályos koromban faliújságunk szerkesztőségének állandó tagja lettem, s ez a faliújság óriási, nagyszerű, mulatságos és színes valami volt... Minden egyes szám elkészítése tetemes időt és munkát igényelt, de micsoda boldogság volt sokszor éjfél utánig együtt lenni a felsőbb osztályosokkal és kedvenc tanárnőmmel, aki az orosz irodalmat tanította, s másolni, javítgatni, ragasztgatni, rajzolni, végül pedig életemben először közzétenni a saját versemet! És milyen érdekes beszélgetésekkel, tréfával, nevetéssel jártak együtt ezek a hosszú esték! Itt hallottam meg egyszer két hetedikes beszélgetését (az iskolánk hétosztályos volt, tehát ők már végzősök). Valamilyen Majakovszkij-versről vitatkoztak, s egész idő alatt ezt hajtogatták: „csudajó", nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy éppen ez a vers címe — gondolom, akkor jelent meg. Végül az egyikük azt mondta, nyilván, hogy befejezze a vitát:
— Nem, nem, én akkor is sokkal többre tartom a Nadrágba bújt felhőt. Az a leggyönyörűbb!. .. - és egy lélegzetre elfújta: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve, Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie." Az én szívem valahogy furcsán összerándult - alighanem először életemben -, és mintegy mélyen beszívta magába ezeket a sorokat és a furcsa szókapcsolatot, ezt a „nadrágba bújt felhő"-t. Azon a régi-régi estén, miközben tettem, amit kellett, egész idő alatt ezt mondogattam magamban: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve...", és, a szívverésem szokatlanul, soha nem tapasztalt módon el-elakadt. Végül is bátorságot gyűjtöttem, és megkérdeztem a hetedikesektől, hol olvashatnám el ezt a költeményt, mire ők egy egész bibliográfiát zúdítottak rám, amiből én csak egyet jegyeztem meg: hogy a Nadrágba bújt felhő nemrég jelent meg az Ogonyok Regénytárban, mert ezt a sorozatot már ismertem.
Másnap, hazajőve az iskolából, kértem tíz kopeket, és elindultam, hogy megkeressem a Nadrágba bújt felhőt, miközben most is egyre azt suttogtam: „Mama! Fia példásan beteg. Mama! Lángol a szíve. Nővéreimnek mondja meg, hogy nincs hova mennie. .." Expedícióm nem járt sikerrel: hiába jártam keresztül-kasul a várost, sehol sem tudtam megvásárolni a Nadrágba bújt felhőt. Már nem emlékszem, mennyi idő múlva, hol és mikor sikerült elolvasnom, de azt egészen biztosan tudom, hogy attól a pillanattól fogva szívembe mindörökre bevésődtek Majakovszkij megdöbbentő, páratlan, lírai sorai, és maga a költő is azonnal és szilárdan bevonult az életembe.
Nem sokkal később személyesen is eljött városunkba, és föllépett a tőzsde helyiségében, de a jegy egy rubelba került, én pedig nem kaptam meg ezt az egy rubelt. Apám már nem élt, anyámnak pedig nem akadt égy fölösleges rubelja sem. És nem értette meg szegény, mennyivel bölcsebben cselekedett volna, ha néhány napig üres kenyéren tart, de odaadja azt az egy rubelt a belépőjegyre. Mind a mai napig érzem azt a megbántottságot, azt a keserűséget, azt a kétségbeesést. És máig sem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem emeltem el azt az egy rubelt, hogy nem fordultam valamelyik tanáromhoz — ők megértettek és segítettek volna -, hogy nem követtem el valami őrültséget, csakhogy eljussak arra az estre.
— Ráérsz még — mondták. — Hallhatod még eleget Majakovszkijt.
Mit mondhattam erre, hiszen még csak ötödikes voltam, s úgy tetszett, még minden előttem van. Ki tudhatta, hogy két év múlva bekopog a szomszédasszonyunk, és undorí-tóan közömbös, színtelen hangon közli:
— A Majakovszkijod agyonlőtte magát.
— Lehetetlen! Nem igaz! — kiáltom.
— Benne van az újságban — mosolyog kajánul.
És mindennek vége: most már sohasem fogom hallani Majakovszkijt.
Ezerkilencszázharminc volt gyermekkorom, vagy mondhatjuk úgy, serdülőkorom utolsó éve. Ezután következett az ifjúság, azok az évek, amikor az ember életében hallatlan gyorsasággal rengeteg esemény történik. Ellenőrizzék csak állításomat, kedves idősek és középkorúak! Idézzék föl magukban mindazt, ami, mondjuk, tizenöt és húszéves koruk között történt önökkel, majd pedig azt, ami a legutóbbi öt-tíz év alatt. Hiszen ma már az is, ami több mint negyedszázaddal ezelőtt történt, mintha csak tegnap lett volna. Például az, hogy véget ért a háború.
Majakovszkij halála után két évvel már Moszkvában voltam, már nem mulasztottam el egyetlen érdekes irodalmi estet vagy vitát sem, már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy ott legyek minden Majakovszkij-emlékesten. Sőt egyszer még az anyját is láthattam — reszkető fejű kis öregasszonyt —, és a nővéreit, Ljudát és Olját... Ljudát később különösen sokszor láttam, ahogy múltak az évek, mind gyakrabban. Egyszer pedig messziről megpillantottam egy ismeretlen, mégis furcsamód oly ismerős, simára fésült vörös hajú, csillogó nagy szemű asszonyt. Ő volt Lili Brik, az, akinek arca az Erről című vers első kiadásának borítólapjáról nézett rám...
Én 1933-ban jelentem meg először nyomtatásban, 1934-től a Gorkij Irodalmi Főiskolán tanultam, s azoknak az éveknek az irodalmi eseményei voltak életem legfontosabb eseményei, melyeket még fiatal emlékezetem tisztán és tartósan megőrzött. Aztán egyszer csak körülnéz az ember, és azt látja, hogy egyike ama keveseknek, akik még részt vettek vagy legalább szemtanúi voltak olyan eseményeknek és tényeknek, amelyek manapság szinte történelmi érdekességgel bírnak.
Szerintem csak akkor érdemes az emlékeket fölidézni, ha meghatározott célok nevében tesszük, elsősorban pedig azért, hogy rekonstruáljuk a dolgok valódi állapotát, az események valóságos, reális képét. Majakovszkij sohasem volt „üldözött" költő e szó közvetlen értelmében. Ő mindig harcos volt, aki ügyesen és határozottan visszavert minden támadást, mégpedig nem kevesebb erővel. Mert kegyetlen támadások érték jobbról is, balról is. Itt volt egyrészt a LEF vagy blöff Vjacseszlav Polonszkijtól, vagy Georgij Sengeli pamfletje, a Majakovszkij teljes életnagyságban. Másfelől pedig a rappisták véget nem érő szidalmai. S mindez hosszú éveken át, lényegében szünet nélkül. Mindazonáltal, ismétlem, Majakovszkij sohasem volt „üldözött", sohasem volt „elfeledett" vagy „el nem ismert", és a harmincas évek elején változatlanul óriási szerepet játszott a moszkvai irodalmi életben. Elég gyakran rendeztek róla emlékesteket, és ezeknek mindig nagy közönségük volt. Verseit állandóan szavalták, elsősorban Vlagyimir Jahontov, aki kiválóan, csodálatosan adta elő őket, mélyen ráérzett és értette Majakovszkijt.
Moszkvában a költő halála után egy úgynevezett Majakovszkij-brigád alakult, amelynek az volt a feladata, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse Majakovszkijt. Ebben a brigádban igen kiváló személyiségek vettek részt, például Mejerhold, Aszejev, Kirszanov, Brik, Jahontov, az irodalomtörténész Duvakin. A brigád aktív tagja volt Bezimenszkij. De a gyakorlati munka fő részét egy csoport lelkes fiatal végezte, akik kezdettől fogva rajongtak Majakovszkijért. Szavalóversenyeket rendeztek, ők maguk is szavalták a költő verseit, megszólaltatták a környezetét, egyáltalában nagyon energikusan és lelkesen tevékenykedtek. De az olvasók és a tisztelők szeretete és a költő emlékét fenntartani hivatott kiadói tervek és tettek közt olykor nyilvánvaló szakadék tátong. Így volt ebben az esetben is. Mi Moszkvában még csak hozzájuthattunk Majakovszkij könyveihez, de a könyvesboltok pultjairól hiányoztak. Még eljuthattunk a Majakovszkij-emlékestekre, nekünk itt volt Vlagyimir Jahontov és a Majakovszkij-brigád, de hogy mennyire terjedt túl a tevékenységük Moszkván, eljutott-e a hatalmas ország különböző vidékeire? Ezen nem gondolkodtunk el. Pedig nem ártott volna elgondolkodni.
Sajnos, a harmincas évek közepére Majakovszkij könyvei gyakorlatilag eltűntek a könyvkereskedelemből. Több, mint öt év telt el a halála óta, de az életmű-sorozatnak, amelyet még életében indítottak el, csak a fele jelent meg, s az is mindössze tízezer példányban. A sajtó régen beharangozott egy testes egykötetes válogatást, amelyet már régen össze is állítottak, de a munka nem haladt előre. Még a gyermekeknek szóló verseit sem adták ki újra.
Határozat volt arról, hogy Majakovszkij-emlékszobát kell létesíteni a Kommunista Akadémia épületében, itt kellett volna őrizni irodalmi hagyatékát is. Ám hiába volt a határozat, nem hajtották végre, és a dokumentumok és kéziratok különböző helyeken voltak: részint a Moszkvai Irodalmi Múzeumban, ahol senki sem foglalkozott velük speciálisan, részint pedig különféle barátok és ismerősök birtokában, elsősorban Lili Briknél.
A Proletár kerületi tanács rekonstruálni akarta Majakovszkij utolsó lakását, s mellette megnyitni a kerületi könyvtárat, amely az ő nevét viselte volna, de a Moszkvai Szovjet megtagadta azt a csekély összeget, amely e szerény feladat megoldásához kellett volna.
Ugyanígy nem valósult meg az a határozat sem, amelyet pedig nyomban a költő halála után hoztak: hogy a moszkvai Győzelem terét, illetve a leningrádi Nagyezsgyin utcát Majakovszkijról nevezzék el.
Ebbe a helyzetbe nem lehetett belenyugodni, és az említett tényeket Lili Brik egytől-egyig kifejtette a szovjet kormányhoz intézett levelében.
„Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője. Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn." Ezeket a sorokat Sztálin írta le, amikor tudomására jutott a Majakovszkij műveinek kiadása és emlékének megörökítése körüli huzavona. Sztálin nyilatkozatát óriási kampány, intézkedések özöne, a konkrét tettek egész sora követte.
A Pravdában egész oldalas irodalmi rovat. Cikk: „Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője." (Emlékszem, hogy amikor ez az idézet először jelent meg, sajtóhiba csúszott a szövegbe: „legtehetségesebb" helyett „tehetséges" állt. A sajtóhibát néhány nappal később vezércikkben korrigálták.) Meg kell mondani, hogy magában ebben a megfogalmazásban tulajdonképpen nem volt semmi új, semmi váratlan: egyáltalán nem Sztálin volt az első, aki ilyen nagyra becsülte Majakovszkijt. Voltak, akik ennél sokkal messzebb is elmentek a dicséretben.
...Mindazok számára, akik igazán és mindig szerették Majakovszkijt, Sztálin értékelése csak megerősítette azt, amit ők régen tudtak. Amivel mi mindig is tisztában voltunk. Mégis hamis és képmutató dolog volna utólag kisebbíteni e magas támogatás akkori jelentőségét és értelmét. Igen, mindazok számára, akik mindig is szerették Majakovszkijt, diadalünnepet jelentett. Amellett eléggé megfellebbezhetetlenül és utasításszerűen hangzott, különösen azok számára, akik, teszem azt, évek óta húzták-halogatták Majakovszkij összegyűjtött műveinek kiadását, akik tízezerben állapították meg a példányszámot, ami abszurd és nevetséges szám az ország méreteihez képest, vagy akik képtelenek voltak „előteremteni" a Majakovszkij otthonának helyreállításához szükséges összeget. Nem szólva arról, hogy ezeket a szavakat: „Az emlékével és műveivel szemben tanúsított közöny: bűn", az akkori időkben nemcsak képletesen lehetett értelmezni. Egyszóval, azok körében, akik aktívan elutasították Majakovszkijt vagy a jobbik esetben közömbösséget tanúsítottak iránta, a történtek kínos megdöbbenést keltettek. Ennek ellenére változatlanul ugyanaz volt a véleményük Majakovszkij költészetéről, mint azelőtt, és egyáltalán nem buzgott bennük az igyekezet, hogy elősegítsék dicsőségét és hogy nevét érdemeinek megfelelően emlegessék. Kaptak egy feladatot, és a feladatot teljesíteni kellett. De hogyan, ha egyszer nem szeretik Majakovszkijt? Nem könnyű dolog, jó sok fejtörésbe kerül, de, mint tudjuk, nincs olyan feladat, amit ne lehetne megoldani... Ők is megtalálták a megoldást, és serényen dologhoz láttak. Nekigyürkőztek, hogy „meghonosítsák Majakovszkijt, körülbelül úgy, ahogy Katalin alatt a krumplit honosították meg" — így definiálja cselekedeteiket évekkel később egy másik költő, Paszternak, egészen más hangú és stílusú, de ugyanolyan nagy kaliberű, ugyanolyan nagyságrendű. Az a költő, aki már akkor ezt mondta: „Kevesen vagyunk. Talán ha hárman — donyeciak, tüzesek, pokoliak." Az a költő, akit oly súlyosan érintett az április tizennegyedikei lövés, és aki e csodálatos verssorokba öntötte fájdalmát:
Te aludtál, békésen álmodozva,
A pletyka ágyán lelve pihenőt -
Ahogy huszonkétéves szép korodban
Jóelőre versben jövendölöd.
Aludtál, arcod a párnába fúrva,
Aludtál - de közben lábad dübög,
Ahogy mindig újra közibük rontva,
A hagyományok rendjét fellököd.
Megtalálták a megoldást, és nekigyürkőztek, hogy leöntsék a költőt azzal a fénylő „kresztomátia-mázzal", amely mindig mélységesen idegen és ellentétes volt a forradalom költőjével.
A napilapok és folyóiratok Majakovszkijról szóló, Majakovszkijjal kapcsolatos, Majakovszkij ürügyén előadott írások címeitől tarkállottak. Moszkvát teleragasztották plakátokkal, amelyek Majakovszkij emlékének szentelt különféle esteket hirdettek, de míg azelőtt rendre elmentem minden ilyen estre, ez most már fizikailag is lehetetlen lett volna. Minden hangszóróból Majakovszkij versei harsogtak, minden vezércikkben őt idézték, akár odaillett, akár nem, minden ünnepségen és ünnepi hangversenyen őt szavalták. Szavalóversenyeket rendeztek, eldöntendő, ki tudja legjobban előadni Majakovszkij műveit, és a számomra oly kedves Vlagyimir Jahontov mellett, aki mindig is szavalta Majakovszkijt, most minden előadóművész műsorán szerepelt, még ha teljesen távol állt is az illető egyéniségétől.
Ma is emlékszem rá, amint egy ünnepi műsorban egyik neves színművészünk a Teli torokbólt szavalta, és amikor odaért, hogy „Semmi vágyam sincsen, / őszintén kimondom, / csak, hogy legyen mindig / frissen mosott ingem.. ."elszántan cibálta keményített ingmellét... Valahogy kínosan éreztem magam, és elkeseredetten távoztam, abban a biztos tudatban, hogy Majakovszkijnak aligha tetszett volna ez az előadás.
Ugyanakkor történtek valamennyiünket megörvendeztető, értelmes lépések is: megnyílt a Gendrikov utcai Majakovszkij-múzeum. Először nem egyedül mentem oda, hanem Szervezetten, fiatal komszomolista írókkal; én voltam akkor az írói Komszomol-szervezet titkára, és a Majakovszkij-múzeum meglátogatása szerepelt a munkatervünkben. De amint átléptem a küszöböt, elfeledkeztem minden tervről, annyira megkapott az embersége és „múzeumellenessége" ennek a kedves és oly egyszerű, világos és szerény, munkaszeretetet és intellektualitást tükröző helynek. Nem volt benne semmi „burzsuj", döbbenetesen tükrözte korának bélyegét, a köznapi lét szükségleteiről való teljes lemondást, ami oly jellemző volt hazánk fiatalságára. Majakovszkij otthona megőrizte a vendégszeretet és szívélyesség atmoszféráját, érezni lehetett, milyen kellemesen elengedhette itt magát az ember baráti körben, a munkanap után: beszélgetett, vitatkozott, itta az erősre főzött teát — oly bájosán és étvágygerjesztőén kellették magukat a polc kampóin függő, egyszerű, élénk mintás teáscsészék. Emlékszem, azzal a csodálatos érzéssel távoztam a múzeumból, hogy most megismerkedtem a „hétköznapi" Majakovszkijjal is, aki ezáltal sokkal közelebb került hozzám, és még jobban értettem. Azóta sokszor voltam a Gendrikov utcában, és ez mindig örömmel töltött el, akár egy könyvtári rendezvényen vettem részt, akár fölszólaltam egy költő-találkozón, vagy csak beszaladtam egy könyvért, vagy hogy belelapozzak a folyóiratokba, újságokba... Minden alkalommal benéztem a kedves, barátságos ebédlőbe és Majakovszkij parányi, világos dolgozószobájába, s mintha csak őt, az élő költőt üdvözöltem volna...
Akkoriban hallottuk először Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című versét. Aszejev gyakran és szívesen olvasott föl egy-egy részletet a poémából, közölgetett is belőle, és ez nagyon érdekes volt - mintha kimondatlanul is azokkal vitatkozott volna, akik oly lélektelenül próbálták „meghonosítani" Majakovszkijt. Egyébként is egész idő alatt folyt a vita különböző formákban. Azok, akiknek Majakovszkij igazán kedves volt, márpedig ők nagyon sokan voltak, minden úton-módon igyekeztek az igazi költőre emlékeztetni, fölmutatni valódi arcát. Hiszen maga Majakovszkij berzenkedett legjobban, és kétségbeesetten ellenállt, ha megpróbálták elrendelt korlátok közé szorítani. Úgy tetszett, az igazi Majakovszkij küzd a mesterségesen alkotott Majakovszkij ellen, és ez komoly, elszánt küzdelem volt. Az igazi Majakovszkij, a forradalom természetes és organikus költője nem bírt, nem kívánt belenyugodni abba, hogy olyan irodalmi jelenségek próbáljanak az ő nevével és leleményeivel takarózni, amelyek mélységesen idegenek voltak neki, hogy a kínban szült formába, a szaggatott, lépcsőzetes sorok mezébe, ami őneki olyan természetes és szükséges volt, mint a lélegzetvétel, számára teljesen idegen, harsogó frázisokat és recsegő dicshimnuszokat, üres semmitmondást öltöztessenek. Nem azért keresett és talált, nem azért szentelte egész valóját a költészetnek és az embereknek, akikhez szólt, hogy egyes túlbuzgó kritikusok úgy lobogtassák az ő nevét, munkáját, értékes leleményeit, mint valami buzogányt, elnémítván vele más tehetségeket, akik szintén kerestek, gondolkodtak és kínlódtak, és akik képtelenek, egyszerűen képtelenek voltak őt utánozni, akik a maguk módján akarták kifejezni magukat és azt, ami az övék, mint ahogy annak idején ő törekedett erre és el is érte célját, mindennek ellenére.
1940 áprilisában múlt tíz éve, hogy a költő meghalt, és az év elejétől fogva óriási helyet foglalt el az ország életében az évfordulóra való készülődés. Lapozgatom a Lityeraturnaja Gazeta bekötött példányait - januártól kezdve minden számban közölt Majakovszkijra vonatkozó anyagokat, emlékestekről, neki szentelt tudományos ülésekről, vitákról, műveinek újabb kiadásairól tudósított.
Mint minden évforduló alkalmával, jelen esetben pedig különösen, „ömlesztve" kaptuk a Majakovszkijról szóló anyagokat. De ahogy lapozgatom az akkori újságokat, még ma is végtelenül sok érdekeset találok a közlemények között. Tulajdonképpen minden érdekes, néha e szó különböző értelmében az, de némelyik mai szemmel is mélyreható, komoly és jelentős, és semmit sem vesztett aktualitásából és értékéből.
...A Majakovszkijról szóló cikkek és anyagok publikálása korántsem fejeződött be az április 14-i számmal. A Lityeraturnaja Gazeta még sokáig közölt beszámolókat a jubileumi estekről, amelyek országszerte zajlottak, továbbá külföldi visszhangokat és tudósításokat a Majakovszkij emlékének szentelt tudományos ülésekről, melyekre nemcsak Moszkvában és Leningrádban, hanem Szovjetunió-szerte számos más egyetemi városban is sor került. És továbbra is megjelentek cikkek kritikusok, tudósok, akadémikusok tollából vagy egyszerűen írói töprengések. Az évforduló elmúlt, az újságban új rovatok és főcímek tűntek föl, de a Majakovszkijról folytatott beszélgetés nem ért véget, Majakovszkij neve újra meg újra elhangzott, elég hangosan és izgatottan, és tovább folyt az igazi Majakovszkij harca a megkonstruált, sőt olykor mesterséges Majakovszkij ellen.
Most, hogy a Lityeraturnaja Gazeta bekötött évfolyamát lapozgatom, szemembe tűnik az 1940. május 30-i számban, a „Beszélgessünk a líráról" címet viselő rovatban Jaroszlav Szmeljakov cikke: A valóban nagy költészetért. S mindjárt a következő számban, ugyanebben a rovatban az én cikkem, amelynek ez a címe: Teli torokból- a magunk hangján, és amelyben mindjárt az első sorokban vitába szállok Szmeljakovval. Igen, igen, rekonstruálom emlékezetemben, így igaz, vita volt, sőt még valamilyen konfliktus is, ami miatt majdnem összevesztem ifjúságom egyik legbensőbb barátjával...
Emlékszem, nagyon jól emlékszem: ő akkor volt életében először délen, a Krímben, ahonnan boldogan, lesülve, a tengerbe szerelmesen tért vissza. Sok új verset hozott magával, érzése szerint teljesen újakat, egészen másokat, mint amit addig írt. Éjszakai vihar, Ajakai úton, A Krím színei — ezekre emlékszem. Áradt belőlük az utánozhatatlan szmeljakovi egyéniség, mégis valami tőle szokatlan, új hangvétel, új életérzés jellemezte őket. Ő úgy vélte, hogy erre az újra Majakovszkij inspirálta, akire azon a tavaszon valahogy különösen ráérzett, újszerűén olvasta és hallotta és új módon fedezte föl önmaga, a munkája számára. Harsányan ünnepelte ezt a tavaszt, saját új érzéseit, új találkozását Majakovszkijjal, és ő, aki addig oly egyéni és megismételhetetlen volt és senki másra nem hasonlított, egyszerre nagyon határozottan hirdetni kezdte, hogy teljesen alárendeli magát Majakovszkijnak, korunk legkiválóbb lírikusának, akinél nagyobb nincs és soha nem is lesz a szovjet költészetben. Erélyesen fölszólított minden szovjet költőt, az egész szovjet költészetet, hogy tanuljon Majakovszkijtól, ne féljen attól, hogy Majakovszkij megfojtja a maga nagyságával, hogy elnyomja egyéniségét.
„Azért nem merünk Majakovszkijtól tanulni - írta Szmeljakov -, mert ő, mint az oroszlán, maga alá gyűr, eltapos a maga zsenijének, a maga egyedülvalóságának súlyával, mi pedig legjobban attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat, a magunk mégoly jelentéktelen, de mégis saját vonáskáit, fogáskáit, manírkáit. Pedig nincs más út a jövő felé, pedig le kell szállni valamikor a megszokott tyúklétráról, ki kell röpülni ezekből az ízléssel bebútorozott ketrecekből. Próbáljuk bátran meghozni ezt az áldozatot, elvtársak, hiszen nem gorkiji Kígyók vagyunk, hanem gorkiji Sólymok, mi aztán tudjuk, hogy a repülés csodálatos öröm, a legigazibb emberi boldogság. Remélhetőleg nem fog eltaposni, és ha odaállunk mellé, sőt mi több, meghaladjuk őt, olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, hogy ha csak rágondolok, eláll a lélegzetem."
Ebben a lelkes hangnemben íródott az egész cikk, de nekem valami sehogy se tetszett benne, valamit mélységesen tévesnek éreztem, és vitába szálltam, tiltakoztam az ellen, hogy „attól félünk, hogy elveszítjük saját arculatunkat", meg hogy „nincs más kiút"; úgy vettem észre, hogy Szmeljakov határtalan lelkesedésében egyszerűen utánozni kezdi Majakovszkijt, ami szerintem lehetetlen és a leghelytelenebb formája a Majakovszkijtól való tanulásnak. Ma is az a meggyőződésem, hogy minden igazi költő (költő, nem pedig versfaragó) a maga életét éli, a maga törvényei szerint, melyeket maga állított föl és választott ki élete folyamán, a maga módján fogadja be és dolgozza föl mindazt, ami őelőtte nagy volt és amit maga körül lát — így Majakovszkijt is —, és magától, a maga eszközeivel fogja megtalálni, mit és hogyan kell megtanulni Majakovszkijtól.
S mint annak idején, ma sem értek egyet Szmeljakovnak ezzel az állításával: „Tíz év telt el Vlagyimir Majakovszkij halála óta, de mi, szovjet költők, a mozgás látszatát megőrizve, egyhelyben toporgunk. Gondoljunk vissza: mi gyökeresen újat alkottunk ez alatt a tíz év alatt? Természetesen születtek jó, sőt kitűnő versek is ebben az évtizedben. De még legjobb költőink közül is melyiknek a pillantása hatolt tovább Majakovszkijénál? Továbblépett-e egyetlen lépéssel is, mint ő? Nem és nem..." Ez szerintem elsietett, naiv, amellett a költészetre nem is alkalmazható megállapítás, amely egészen más kiterjedésű, nem lineáris kategória, és nem mérhető lépésekkel. Minden igazi költőnek saját útja van, és egészen más mértékkel kell mérni Tvardovszkijét, mint Paszternakét, Zabolockijét, mint Szmeljakovét. Végtelenül szeretem a nagyszerű szovjet költészetet, számomra mérhetetlenül drága lenne Majakovszkij állandó jelenléte és óriási helye, és nem oltható ki nevének fénye, nem némítható el a hangja, de csak sokszorosan felerősíti és növeli a szovjet költészetet, nem pedig korlátozza. És a költészet sohasem állt meg és nem „toporgott egyhelyben", csak más-más időben más és más jellegű a mozgása, mások a lépései, a járása, a mozgásának ritmusa. Csak egy valami nem változott soha: e mozgás szándéka és iránya. Érdekesnek találtam visszatérni fiatalkori vitánkra, és örömmel fedeztem föl, hogy ma is elevenen hat azzal, hogy hevesen és elkötelezetten vall életünk legfőbb ügyéről: a szovjet költészet jövőjéről...
A legérettebb és legbölcsebb költői mű, amely a háború előtt megjelent, szerintem Nyikolaj Aszejev Majakovszkij elkezdődik című poémája. Minden, az ismert történelmi körülmények által indokolt fönntartás és elhallgatás ellenére úgy látom, hogy aktív, cselekvő erőnek szánták, és úgy is hatott az igazi Majakovszkijért folyó harcban. Azután elkezdődött a háború — az áthághatatlan határvonal minden ember emlékezetében és tudatában, aki átélte. De Majakovszkij ebben is velünk volt: az a tíz év, amely halálát a fasiszta ágyúk első sortüzeitől elválasztotta, nem gyöngítette hatalmas hangját, magasztos hazafiságának erejét és tartalmát. S minden erőszakoltság nélkül mondhatta volna az általunk átélt háború négy évéről: „Az országgal s a haícosokkal történt, vagy csak az én szívemben volt?" És velünk együtt ünnepelte az oly hosszú küzdelemben oly nehezen kivívott győzelmet. S mindaz, ami a győzelem után következett, úgy rémlik, csak tegnap, csak a közelmúltban történt. És mindjárt nyilvánvalóvá válik, hogy Majakovszkij lényegében egész idő alatt velünk, mellettünk volt.
Ötvenhárom legelején viharos vita folyt azokról a könyvekről, amelyek Majakovszkij alkotóművészetével foglalkoztak; megint igazi csata dúlt Majakovszkijért, mert ezek a könyvek igencsak különbözőek voltak. A háborút követő években befejeződött a még annak előtte elkezdett életmű-sorozat kiadása. A példányszám: húszezer. De megjelent az összegyűjtött művek újabb sorozata, végre mintegy kétszázezer példányban. És mégis nehéz, sőt lehetetlen ma már hozzájutni. Sikerrel újították föl a moszkvai színházak a Gőzfürdőt és a Poloskát; hősük, a nyárspolgár, aki ellen irányulnak, sajnos még korántsem tűnt el életünkből, csak némileg átalakult.
1958-ban végre fölállították a költő szobrát a róla elnevezett téren. Már hozzászoktunk, de akkor, az ötvenes évek végén erőteljesen beléhasított a tér látképébe, és egy időre sajátos költészeti klubbá vált: a szobor körül mindig élénk jövés-menés volt, fiatal költők szavalták el itt a maguk és Majakovszkij verseit, s évente egyszer, a Költészet Napján itt, Majakovszkij szobránál zajlott le a költők és az olvasók egyik találkozója. A hely szelleme kötelez.
Mindmáig gyakran érzek heves vágyat egy-egy elhúzódó irodalmi összejövetelen, hogy fölálljak és így szóljak: „Hallgassatok ide! Hisz, ha csillagokat gyújtanak — ez azt jelenti — valakinek fontos?" Csodálatos szavak! Mint ahogy vitathatatlanul modernnek éreztem azt a színjátékot a Taganka Színházban, amelynek ezt a címet adták: Hallgassatok ide! Bonyolult és komoly elbeszélés volt Majakovszkij életéről és mai jelenlétéről életünkben.
Most új Majakovszkij-múzeumot rendeznek be a Lubjanszkij közben, abban a házban, ahol a költő dolgozott és ahol végzett magával. Az egész ház a múzeumé lesz: jelenleg átépítik, hogy megfelelhessen rendeltetésének...
A költő sorsa — gyakran használjuk ezt a szókapcsolatot — fölöttébb viszonylagos érték. És ki tudja, milyen sorsot tarthatunk szerencsésebbnek? Az egyiket sokáig nem ismerik el, mindenféle kritikai „üldözésnek" teszik ki, azután idővel egyszer csak általános elismerésben és szeretetben részesül. De előfordul fordítva is: van, akinek életében vitathatatlan hírnév és dicsőség jut, de amikor eltávozik az árnyékvilágból, mintha nem is élt volna soha... Melyik sors az irigylésre méltóbb? Melyiket kívánjuk magunknak? Nyilván a magunkét, azt, ami nekünk rendeltetett. (...)
1973-1978
SZABÓ MÁRIA fordítása
Néhány szó Margarita Aligerről
(Sz. 1915-1992) - orosz költőnő, fordító, könyvtáros, újságíró. Odesszai zsidó családból származott. Iskoláit Moszkvában végezte, majd egy vegyiüzemben dolgozott. 1932-ben hivatásos könyvtáros lesz. Első versei 1933-ban jelennek meg, egy évvel később felveszik a Makszim Gorkij Irodalmi Főiskolába. A Komszomolszkaja Pravda munkatársa, első kötete 1938-ban lát napvilágot. A háborúban publicisztikákat ír. Híressé válik Zoja Koszmogyemjanszkajáról szóló kötetével. Az egyik legismertebb háborúellenes orosz költő. Az ötvenes-hatvanas években liberális elveket vall. Tragikus körülmények között, balesetet szenvedve hal meg. Majakovszkijról szóló írását Tropinka vo rzsi c. kötetéből fordítottuk. Szovjetszkij Piszatyel, Moszkva, 1980
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/6. szám, 114-123. oldalak)
BÚCSÚLEVÉL
Moszkva, 1930. április 12. Mindenkihez
Ne hibáztassatok senkit azért, mert meghalok, és kérlek, hagyjátok a pletykát. A megboldogult irtózott ettől.
Mama, nővéreim, elvtársaim, bocsássatok meg - ez nem megoldás (másnak nem tanácsolom), de számomra nincs más kiút.
Lili — szeress engem.
Kormány elvtárs, az én családom: Lili Brik, anyám, nővéreim és Veronika Vitoldovna Polonszkaja.
Ha tűrhető életet biztosítsz nekik — köszönöm.
A befejezetlen verseket adjátok át Brikéknek, ők kiismerik magukat.
Amint mondják: Mi
elrontották ezt az ügyet, elszámoltunk
a szerelmes csónakot kölcsönös sérelmet,
szétzúzták a kő mindennapok. fájdalmat, bánatot.
(Radó György fordítása)
Legyetek boldogok.
(Vlagyimir Majakovszkij)
1930. IV. 12.
Rappista elvtársak, ne tartsatok kishitűnek. Komolyan mondom, nem tudok mást tenni. Üdvözlet.
Mondjátok meg Jermilovnak, hogy kár volt a jelszót levétetni, megérdemelne egy alapos fejmosást.
V. M.
Íróasztalomban találtok 2000 rubelt - fizessétek be adóba. A többit megkapjátok a Kiadói Igazgatóságtól.
V. M.
G. LÁNYI MÁRTA fordítása
Vlagyimir Majakovszkij verseiből
MAGYARUL ELŐSZÖR
Zörejek, zajok, morajok
Visszhangzik a város: surrognak, sürögnek
talpak és kerekek, és a zaj monoton.
Emberek és lovak — része egy seregnek,
ménesként mely suhan a sugárutakon.
Viselnek kis lányok parányi surranót,
zajládák zörögnek, füst szele mos.
Kancáknak hasáig zsákutcák sara nőtt,
állomást csilingel a villamos.
Sokaság a térig alagút-passzázson
sodródik gondolat-csatornán oda majd,
hol kormos és morgós pofával, füstös-koronásán
ül bazári cárság trónusára a zaj.
1913
Tréfa-séma
Süvített szél, és rettenet
szökött szivünkbe immár:
egy néne vitte a tejet,
útja vasúti sínpár.
De villámokat szeme szór,
hogy róla ne feledkezz:
jelezte minden szemafor,
jön az okai expressz.
Talán már siratnók anyót,
tán süket volt az áldott,
de bátya birkát nógatott,
s időben rákiáltott.
A néne jobbra szökken,
a vonat balra száguld.
Bátya ha nem lép közbe,
már bizony kétfelé hullt.
Nem föd már vonatfüst eget,
két hősünk messze iszkol.
A hétköznapi hősöket
illessük tisztelettel.
Ki népünkből ugrik elő,
serénynek ismerős,
éljen e birkanevelő,
középparaszti hős.
Éjűző napnak éljenezz,
éjgyőző csillagoknak!
Hát éljen az, és éljen ez!
Éljen! Mert sokasodnak!
VERESS MIKLÓS fordításai
1923
Krím
Lépek,
nézek ablakon át —
virágok
s ég, kékszín világ,
most orrodban
magnóliák,
most szemedben
glicíniák.
Tej előttem
és nem
tea,
fenn fénylő
dísz a hold.
S Csairra
nappal-
éjszaka
bömbölő
víz zuhog.
Hullám-hadfik
foglyaként
senyved
vízmélyi homokon
a palotákból
kiseprett
sok najád és triton.
De a paloták
mások ám:
vízi áldással
telve,
eredj, munkás,
rád vár puhán
nagyherceg
ágyaselyme.
Hámorok — hegyi máglyák,
s kékblúz-varázs a tengeren.
Ember-gyorsjavításra
állt át
a nagy
krími kovácsüzem.
1927
POLGÁR ISTVÁN fordítása
ÚJ FORDÍTÁSOK
Papírosszörnyek
Vlagyimir Majakovszkij észlelései
Ha
a föld gyeplőjét
kezemben
tartanám,
én
megállítanám a földet:
- Ne tovább!
Hallod,
tollak és töltőtollak
hivatalok íróasztalán
csikorognak,
mintha a föld
csikorgatná fogát.
Emberi büszkeség,
csitulj el ez egyszer!
Hát emberek ezek?
Tán még anyjuk se volt.
Fontos papírok margóin
folyik szét
az ember,
nem is ember már,
óriás
tintafolt.
Kamrácskákban
látni
emberek árnyait.
Embernek
egy öl jut.
Papírosnak
ezer.
A papíros
pompás palotákban
lakik,
asztalokon alszik,
szekrényekben hever.
Posztóra
bolt előtt
emberek ezre vár,
kézen nincs kesztyű,
lábon nincs kalucsni.
És az iratoknak?
Kosarakon kosár,
az ügyeknek
mappa,
legyen hol aludni.
Utazni szeretnél?
Tán Madrid érdekel?
Rubel nélkül
nem jutsz el oda
egyhamar!
A papír ingyen
vonatra száll,
tengerre kel,
épül még számára
számos
új postahivatal!
A hajdani hősnek
gemkapocs
a lába,
esze néma,
mikor
a papírok szólnak.
Az ember
küldönccé válik
nemsokára,
szolgál majd
mindegyik
a papírosoknak.
Az aktatáskába
alig fér
az akta,
fehér fogú széle
vicsorog.
Maholnap
az ember
az aktatáskák rekeszeit
lakja,
lakásainkat meg -
a papírosok.
Látom
a jövendőt
- nem én találtam ki:
papírosok
szócsövei
erről ordítanak —
az asztalnál
az irat fog
teát iszogatni,
összegyűrt emberke
hever majd
az asztal alatt.
Lángból bonts lobogót,
süvölts rájuk, akár
az ágyúgolyó,
tépje fogad,
mint ellenségedet,
gyűlöld,
proletár,
a fölösleges
papírosokat.
1927
SIMOR ANDRÁS fordítása
Teoretikusok
Mint intelligens
retektipusok,
éltek
nálunk
teoretikusok.
Apait, anyait
megkap
a nyájuk -
ezerkötetes
legalább
koponyájuk.
Kitanulva
a formula,
axióma,
ketyeg agyukban
mérnöki taxióra.
Hivatalnoki létra,
ki tudna
megállni —
s taníthatsz-e
kesztyűben
gépet dudálni?
Megvonja a vállát
a munkába a franc
esne,
izgatóbb a preferansz.
Feladat?
A henyébe belefér-e?
Lebegteti
lelkeik
mennyei szféra.
Ha a gép
elakad,
mert lusta a tengely
komor arca
az egekbe
mereng el,
csak bámul,
mint rádióra a birka.
Ki tudósi
nevet
mondsz magadénak,
ne tekintsd
a kezed
fölös
akadéknak.
Nem a könyv
a tudás csak -
ezért fabrikáld
teóriákkal egybe
a szép praktikát.
1929
VERESS MIKLÓS fordítása
VIKTOR SKLOVSZKIJ:
Az elmaradt fejezetekről
Lehetetlen próbálkozás bemutatni az egész orosz irodalmat, túlságosan nagy falat volna; de mintha kifelejtettem volna a legeslegfontosabbat.
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
A fát kivágják, leúsztatják a folyókon — ez alatt a fa nedvei kiáznak, helyükbe víz kerül.
A víz később könnyebben távozik a fa szervezetéből.
Később a fát méret szerint osztályozzák.
Máglyákat raknak belőle, nem azért, hogy elégessék, hanem hogy kiszárítsák.
Aztán a fát felfűrészelik.
Újra szárítják.
Aztán összeillesztik.
Így keletkeznek a szerkezetek elemei.
Aztán szárítják; aztán alakítják; gyalulják; impregnálják.
Újra szárítják.
Aztán valamilyen tárgyat hoznak létre belőle; a régi időkben ez a tárgy hajó volt; legalábbis sokszor hajó volt. A hajó járta a vizeket, közben öregedett. Kivontatták a partra. Kiszárították.
Aztán szétfűrészelték.
Az öreg fregattokból bútort készítettek.
A jó öreg Angliában azt is tudni lehetett, melyik hadihajóból készült a karosszék, amelyben kiharcolt helye biztos tudatában üldögél az ember.
De a fa valamennyi állapota közül, élete és halála összes formái közül a legszebb: a növekedés.
A szél hajlongatja, szárítja, alakítja a fát, a fa virágzik.
Puskin a legnagyobb faóriás, a költészet erdejének igazi ura volt.
Az általa teremtett erdő halhatatlan.
Puskin megőrizte följegyzéseit, és nem változtatott rajtuk; ezek a följegyzések továbbérlelődtek, később új ellentmondásokkal gazdagodva belekerültek valamilyen építménybe. Nem csak ő volt ilyen.
Az Anyegint is
a Kreutzer szonátát is
ellentmondásai éltetik — amiként az eleven fát élteti a föld, a szél és a nap.
Hlebnyikovról mesélték nekem a következőt: egyszer tüzet rakott a sztyeppén; a papír, amit feltüzelt, vidáman égett.
Velemir azért égette el kéziratait, hogy minél tovább jól érezze magát.
A be nem fejezett művekben láng lappang, be kell fejezni őket, mert így még nem művek.
Pontosabban: más művek, a jövő művei.
Majakovszkij hét végén kitakarította a zsebeit — már beszéltem erről vagy még beszélek róla, ez nem fontos —, kitakarította a zsebeit, és elégette a piszkozatait — hogy később összeforrjanak.
Nagyszerű költői emlékezete volt.
Az összkiadásoknál igyekeznek — legalábbis néha — igyekeznek összerakni, összeszerelni a már megalkotott műveket; eközben félretolnak, háttérbe szorítanak valóban kincset érő dolgokat.
Hlebnyikov, amikor nevét még nem sokan ismerték, amikor még nem ismerte mindenki, Pjatyigorszk környékén lakott valami kis falucskában.
A faluban távirda is volt, Hlebnyikov beállt ide őrnek. A távirdában az események, okmányok regisztrálására, bejegyzésére könyvet vezettek.
Hlebnyikov rendszeresen rongálta ezt a könyvet: nem volt mire írnia, ő viszont tudta, amit tudott.
A fragmentumokat forrongó, még le nem ülepedett állapotukban írta be ebbe a könyvbe.
Ezeket meg kell őrizni.
Még ha az archívumaink túl is vannak tömve.
Ezek az archívumok gyakran homokkal vannak tömve. Vajon ez az az anyag, amire bolygónknak szüksége van?
Nos, az olyan följegyzéseket, amikben a születendő jövő tapintható, hozzá szokták csapni az összes művekhez; nem tudván mihez kezdeni velük; mintha valami isten tudja mikor, hol, ki által megszabott normát akarnának túlteljesíteni.
Talán nem egészen érthető, amit mondok.
Tolsztoj azt mondta: minél mélyebbre ásunk, annál érthetőbbek lesznek a dolgok.
Érthetőbbé, az oroszoknak is, a németeknek is, a jövőnek is.
Ezt Dosztojevszkijről mondta.
A fragmentum, amit alább olvashatnak, rövid följegyzés — úgy adom át Önöknek, ahogy a fuvaros a meghozott fát.
Ez a töredék a piszkozatok közül van kiszakítva.
De mégsem.
Az éjszakától lett elorozva. Elragadva.
Az összkiadás szerkesztői nem tudják, hová illesszék.
A drágakövek léteznek akkor is, ha nincsenek egybegyűjtve, bár meg kell csiszolni őket, a szilánkokat pedig fémmegmunkálásra használják.
Íme a nagy Gogol szövege: eskü az eljövendő beteljesülésre; vállalja az áldozatos munkát, hogy betetőzhesse, amit addig írt.
Akárcsak Puskin verse, A próféta.
Ami előtt fejet hajtott Dosztojevszkij,
Tudott olvasni.
A vers mintha az erősebbnek a gyenge, a megcsúfolt, a csaknem elpusztított áldozat elleni támadásáról szólna.
De nem.
A világ életében, sőt a fa életében, a próza és a vers életében is ez csupán a beteljesülés stádiuma.
Mélyen mellembe hasított,
S a kebel tátongó sebébe,
Még lüktető szívem helyére
Eleven parazsat dugott...
(Szabó Lőrinc fordítása)
Így épül a vers.
S így tartják a teremtő mozzanatok az egész építményt.
A teremtés nagyon nehéz.
Nem szabad siettetni.
Milyen nagyszerűek Puskin följegyzései.
Piszkozatai.
Milyen forrók Tolsztoj naplóbeli szenvedései.
Most bemutatok Önöknek egy kis darab Gogol-prózát.
Mintha kitépték volna valahonnan.
De úgy van leírva benne a világ, amilyennek még senki sem látta.
Hatalmas, fölfedezetlen térségek bejárata.
Én egy kissé megnyitom az ajtót.
Hogy beléphessenek.
„Nagyszerű, ünnepélyes perc.
Istenem, hogy összecsapnak, összetorlódnak körülötte az eltérő érzések hullámai. Nem, ez nem ábránd. Ez ama végzetes, elkerülhetetlen határvonal emlék és remény között... Már eltűntek az emlékek, messze szállnak, már kezd fölébük kerekedni a remény. Lábam alatt ott zúg a múltam; fejem fölött a ködön átdereng a kifürkészhetetlen jövő. Hozzád könyörgök, lelkem éltetője, Geniusom! Ó, ne rejtőzködj előlem! Virrassz fölöttem e percben, s ne távozz tőlem a közelgő ígéretes esztendőben. Milyen is leszel, jövőm? Csillogó-e, tág horizontú-e, nagy tettek forronganak-e mélyedben, vagy... Ó légy csillogó! Légy tevékeny, teljék minden perced munkában és nyugalomban! Miért állsz ilyen titokzatosan előttem, 1834-es esztendő? Légy te is védőangyalom. Ha a lustaság és az érzéketlenség akár csak rövid időre is meg találna érinteni — ó, rázz fel akkor! ne hagyd, hogy úrrá legyenek rajtam! A te sokatmondó (sokat ígérő; bizonytalan olvasat — V. S.) számaid szüntelen itt kísértsenek, mint nem csituló óraütés, mint maga a lelkiismeret: minden számjegyed vészharangnál hangosabban zúgjon fülembe! Mint galvánvessző, rántsa össze egész testemet! [Hlebnyikov hangját vélem hallani — a számról és az évről V. S.] Titokzatos, kifürkészhetetlen 1834-es esztendő! Hol írom nagy műveimet, amikkel emlékezetessé teszlek? Vajon itt-e, az egymásra dobált házak, zörgő utcák szatócskodó forgatagában, a módi, a parádé, a hivatalnokok, a vad északi éjszakák, a fény és a sekélyes szín-telenség eme förtelmes halmazában (ez a Pétervári elbeszélések városa — V. S.)? Vagy az ígéret földjén, az én ősi gyönyörű városomban, Kijevben, melyet gyümölcstől roskadozó kertek koszorúznak, amely fölé az én gyönyörű, csodálatos déli égboltom borul, s ahol részegítők az éjszakák, bozót borítja a harmonikus szakadékoktól szabdalt hegyeket, melyeknek lábait az én tiszta és gyorsvizű folyom, az én Dnyeperem nyaldossa — Ott írok-e majd? — Ó!... Nem tudom, hogyan szólítsalak, Geniusom! Te, aki rnár bölcsőm körül ott lebegtél, dallamos énekkel töltve meg fülem, s aki mindmáig oly furcsa, megmagyarázhatatlan gondolatokat ébresztettél, oly határtalan, részegítő ábrándokat neveltél bennem! Ó tekints le rám! Vesd rám, gyönyörűm, égi (tiszta — V. S.) szemedet. Térden állok. Letérdelek. A lábad elé borulok! Ó, ne távozz mellőlem! Maradj velem a földön... szépséges fivérem! Tettekre készülök... Tettekre. Az élet csak úgy buzog bennem. Műveim telve lesznek ihlettel. Fölöttük ott lebeg majd az elérhetetlen Istenség. Tettre föl... Ó, csókolj meg, és add rám áldásod!"
A gondolkodó Gogol, gondolom, úgy fordul „Geniusához", mint ami az embertől függetlenül létezik.
Mint Puskin Prófétája.
Gogol nem egy csapásra jutott el a világ olvasóközönségéhez.
Műveit lefordította Viardot, Turgenyev barátja és asszonya.
Olyasmiket írtak Gogolról, hogy ez az ember falusi együgyű flótásokról beszél, méghozzá oroszokról. S „ez mindig érdekelte a francia olvasóközönséget".
Aztán a közelmúltban újra lefordították.
Én nem láttam ezt az egészen új kiadást.
Azt tudom, hogy jeles mai művészek készítettek illusztrációkat hozzá.
Gogol döbbenetes.
Megdöbbenti az olvasót; „ez nem arany, ez jáspis".
Rendkívül tömör, mintha maga a természet szülte volna, hasonlíthatatlan rajzú — saját világa van.
Gogol feltűnése nagyon szerves jelenség.
Egy nagy költészetet követően jelent meg.
Olyan ember, olyan emberek felbukkanása után, akikről azt lehet mondani: nem koruk hősei.
Ezeknek az embereknek mintha szűk lett volna a koruk.
Ezt tudta a fényességes Puskin.
Megtudta Lermontov.
Tudta Gogol.
Gogolnál a környezet sohasem a hős mellett van, hanem a hős mögött — de olyan súlya van és olyan pontos, hogy úgy érezzük, ott van a hős körül, előtte is, mögötte is.
Látásmódjának ez még feldolgozatlan kincse.
A Nyevszkij proszpekt nem afféle háttér a hősök mögött, nem puszta háttere a szegény embernek, akinek nincs ruhája, hogy a nemes emberekre hasonlíthatna, nem puszta háttere a furcsa nevű hivatalnoknak, Akakij Akakijevicsnek.
Akakij Akakijevics — a nagy alázatos; a szent Akakij is ezzel vált ki a sok szent közül.
A sztarec, az ő lelki atyja, megkínozta szótlan alárendeltjét.
Amikor Akakij meghalt, s eltemették, a sztarec fentről így szólt a halotthoz:
— Nos, hogy fekszel ott, Akakij?
S a halott így válaszolt:
— Boldogok a lelki szegények, meglátják az istent.
Akakij Akakijevics, végsőket lehelvén, fölkelt sírjából, és lerángatta az emberekről a bundájukat, és szitkozódott, mint egy kocsis.
Nem sikerült eltiporni.
Élt, amiképp a letiport rozs, amely okvetlenül talpra fog állni.
Talpra is állt, Dosztojevszkijnél.
Popriscsin kikiáltotta magát spanyol királynak, mert Spanyolországban nem volt király, és a trónkövetelők közt zavaros viszály dúlt; ennek az embernek, akit a lakájok saját szelencéjükből kínáltak tubákkal, ennek az embernek, akinek haj helyett szénaboglya volt a fején, ennek az embernek nem jutott hely a földön.
Ez az ember beleszeretett a főnöke lányába.
Ő volt a legszerencsétlenebb regényhős.
Hlesztakovot leitatták; mikor kijózanodott, elfogta a vágy, hogy odaálljon még valaki elé, mint valami széttárt szárnyú nagy kakas a tyúk elé.
Eltáncol egy pas de trois-t. Kénytelen egyidejűleg szerelmet vallani a leánynak és az anyjának, és mind a kettő igent mond neki.
Valójában egyik sem létezik, mindkettő csak a füst árnyéka.
Az emberek értelmetlen magatartása, félelme, az, hogy nem tudnak mást lepénzelni, abból fakad, hogy ők maguk lepénzelhetők.
Ezek egykezű emberek.
Másokat pedig rákényszerítenek, hogy alázatosak legyenek, pénzt adjanak, vesztegessenek.
Sokszor láttam az utakon forgószelet, olyan kis szürke tornyokat, amik úgy száguldanak, mint a nem létező boszorkányok.
A föld teremtette Shakespeare boszorkányait, a föld buborékait.
Hlesztakovot a fuldokló föld köhögte föl, amikor már alig bírt élni.
Hlesztakov nagyszerű a maga oktalanságában, s mire a trojkán sikerül elmenekülnie, az olvasó már megsajnálta.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
