2019. május 3., péntek

Vlagyimir Viszockij énekel...

FARKASVADÁSZAT

Inam feszül, és zakatol szivem.
De ma éppen, mint tegnap - megint
be vagyok kerítve! Bekerítve!
Üzen vigan hajtócél szerint.
Kétcsövüek leskődnek valóban,
lucfenyők a vadászt elfedik.
Bukfenceznek farkasok a hóban,
élő célpont azon mindegyik.

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.

Egyenlőtlen játszma itt a törvény, 
mert a vadász keze nem remeg. 
Szabadságunk terét kijelölték, 
biztosabban ölnek ott hiszen. 
Farkasok hagyományt ki nem ölnek, 
már anyánk emlőin is vakon 
szívtuk magunkba mint farkasköiykek: 
„Piros rongy a határ a havon!"

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.

Gyors, erős a fogsorunk, a lábunk, 
hát miért ez, most felelj, vezér: 
hogy tilalmon rést mi nem találunk, 
űzetünk biztos halál elé. 
Ősi törvény, mit tehet az ordas, 
farkasidőnk halált vicsorog. 
Az, akinek kijelölt a sorsom, 
vállhoz puskát emel s mosolyog.

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.

Én, az engedetlen, lám kitörtem
piros rongyok közül és tovább. 
Futtomban hallhatom csak mögöttem 
csudálkozó hangok moraját. 
Inam feszül, zakatol a szivem. 
De ma - nem úgy, mint tegnap - megint 
be vagyok kerítve! Bekerítve! 
Marad vadász s hajtó rendszerint.

Farkasra föl, farkasra föl,
farkasvadászok!
Bár ordas vagy kölyök - csak ne hadd
szabadon.
Hajtók ordítanak, kutyák nyalják
a szájuk.
Jelzőrongy meg a vér piroslik
a havon.



A PRELŰDÖK KORSZAKA UTÁN

A prelűdöknek kora másra váltott, 
az ostobáknak másként hazudok. 
Jó ideje nagy emberekhez járok, 
dalolni a „Farkasvadászatot".

Kiszűrődhetett bármely ablakon, 
s ki arra járt, az meghallhatott egy s mást. 
A lényeg az, hogy egy magnetofont 
beszerzett valamelyik fontos elvtárs.

S reggeli közben, amikor semmi gond még, 
családi körben piszmog a beszéd, 
halkan, hogy ne hallhassa semmi szomszéd, 
kapcsológombra tette rá kezét.

A fölvétel már biztos megkopott, 
nem is csoda, hiszen már annyit nyűtték. 
Végighallgatta a „Vadászatot", 
s a másik oldalról is valamit még.

De hogy a vége mégiscsak hiányzott, 
fölmancsolta a kagylót dühösen, 
és beleszólt: A szerzőt, a Vadászat 
szerzőjét holnap idekéretem.

Merészségemhez nem kellett ital, 
és sűrű csuklás nélkül is megálltam, 
hogy elejétől végéig a dalt 
elhörögjem előtte végre bátran.

A gyermekei kérlelték is, persze, 
hogy mosolyogjon, bár ritkán szokott. 
Kegyesen hallgatott, szemét meresztve, 
s végül tapsolni is méltóztatott.

A könyvespolcon hosszan kutatott, 
amíg pohár meg flaska összecsendült. 
És fölhördült: Jól van, na, farkasok, 
de, az ördögbe, mit jelent ez nékünk.

Mi jöhet még, ha elmúlnak az álmok -
a telefonszám és helyzet adott. 
Három éve nagy emberekhez járok 
dalolni a „Farkasvadászatot".

VERESS MIKLÓS fordításai



„VOLT MIT ELDALOLNOM..."

Vlagyimir Viszockijról

Moszkvától nem messze, egy kisváros bolhapiacán a nyolcvanas évek elején érdekes falinaptárt lehetett venni. Az amatőr műremek négy sarkában négy fénykép: balra fent Sztáliné, jobbra fent Viszockijé, baloldalt alul Alla Pugacsováé, a botrányairól híres popénekesnőé, a jobb alsó sarokban pedig Szűz Mária képe a kisdeddel... Csak bámulni lehet azt a vásári művészt, aki ilyen sűrítve el tudta mondani, mi uralkodik az egyszerű emberek fejében.

Viszockij idén [1988] lett volna ötvenéves. A halála után, hét évvel ezelőtt megindult publikációs özön, amit az elmúlt év sajtóhangneme csak fokozott, olyan pátosszal szól Viszockijról, hogy a magyar nyelv szinte nem tűri meg ezeket a fordulatokat. Nagybetűs szavak idézik a Költőt, az Alkotót, aki az Igazságot énekelte a Népnek. Bálvány lesz lassan belőle, aki életében még publikációs lehetőséget sem kapott, és ennek ellenére és éppen ezért volt már talán életében bálvány. Ha másért nem, ezért a hihetetlen népszerűségért kellett volna még életében átvennie azt a kitüntetést, amelyet tavaly november 7-én kapott posztumusz, az Állami Díjat.

Amíg élt, a költő-énekes verseit a találékony szerkesztőségek (nyilván nem önszántukból) avval utasították vissza, hogy a művei nem újak, hiszen már énekelte ezeket a verseket... Hol énekelte? Magánszervezésű koncerteken, lakásokon, bányászok között, Torontóban, még a Belügyminisztériumban is - ahová hívták, mindenhol. Egy hatalmas ország terjesztette azután a magnófelvételeket. Valószínűleg Szerb Antal tudta volna méltóképpen leírni, milyen is egy ilyen lázas este, amikor valaki új felvételeit mutatja be a barátainak, akik szemüket-fülüket az állandóan javításra szoruló, traktorzörejeket hallató készülékre tapasztják valamikor a hetvenes évek elején, a töredezett magnószalag ugrándozva hullámzik, és a percegés függönyén át egy erőteljes bariton tölti be a kicsi szobát - pedig ez a hang mintha a távoli tajgából érkezne egyenesen a kollégiumba.
Kétségtelen, hogy a Viszockij-jelenség szociológiai vizsgálódás után kiált: kik szeretik, miért most és miért így Viszockijt? Hogyan lehetséges, hogy arra is hat, akinek kétszáz szó a napi szókincse, és arra is, aki a magas irodalmat műveli ? Mindez azonban csak a művészi pálya ismeretében kérdezhető meg.
Az 1938-ban született költő tett ugyan egy bizonytalan lépést a normális életpálya felé, amikor egy műszaki főiskolán tanult fél évet, de ettől eltekintve egyenes úton jutott a Tagankára, Jurij Ljubimov színházába, amelynek egy nagy korszaka zárult le Viszockij halálával. Ha mellőzzük a kisgyermekkorát is legendákkal teletűzdelő élettörténetet, akkor talán ott kellene kezdenünk, hogy volt egy műfaj az ötvenes években, az énekelt versek (vagy ahogy oroszul nevezik, a „szerzői dalok") műfaja, ahol a vers írója énekli el a saját művét. E műfaj Bulat Okudzsavát vallja mesterének, amint Viszockij is, és hovatovább nemcsak terebélyes, hanem tekintélyes mozgalom lett belőle: művelői a Luzsnyiki Stadionban már kétszer is tartottak koncertet, amit a tévé is közvetített. Ezeken a koncerteken más a hangulat, mint a társaságban, a lakásokon, mégis feltűnő a műfaj varázsa: mert egy zúgó stadion elé kiballag egy ember, kezében egy szál gitár, és énekel. Ez az ember költő, még ha rossz is, és gondolatokat akar közölni, még ha esetlenül is, ennek az embernek mint költőnek van rangja a tömeg előtt. Ez a fajta éneklés pedig már régen létezett, amikor a beat-koncertek eksztázisa - még csak Nyugaton - elkezdett hódítani, túlélte a rock- és a pop-korszakot, a diszkót, és most fogja túlélni a heavy-metallt. Pedig itt egy ember áll ki, technikai „fegyverzet" nélkül.

Ha irodalomtörténeti mértékkel nézzük Viszockijt, akkor „ifjúkori műveiben", „első korszakában" a városi folklórt, az utcai dalokat tarthatjuk jellemző szerepnek, maszknak, stilizált hangnemnek. Az első személyben szóló lírai hősök az alvilághoz (helyesebben: egy idealizált szubkultúrához) tartoznak, íratlan törvények szerint élnek. Ez a maszk hihetetlenül sokoldalúnak bizonyult. Volt benne ifjúkori romantikus vágy egy betyárbecsületre épülő világ után (ha belegondolunk, ez különösen érthető az olyan korosztálybelieknél, akik 1958-ban voltak húszévesek, és nevelésük merev szabályok és éppen ezért hazugságok közepette zajlott). Másrészt érződött benne ennek a háború utáni nemzedéknek az irigysége a háborút megjárt férfiak iránt, akiknek akkor olyan egyértelmű volt a világ, és akiknek megadatott a kézzelfogható hősies cselekvés. Ezt az elvszerű igen-nem, jó-rossz, fekete-fehér világot játszották gyerekként az utcán (játsszák még ma is), erről álmodoztak az iskolákban a fiúk, akiket erről álmodoztattak. Harmadsorban természetesen megfelelt ez a maszk a fiatalság ösztönös lázadási formájának is, a meghökkentés, a megbotránkoztatás gesztusának, az erő demonstrálásának. Negyedik rétegében pedig volt ezeknek a daloknak egy olyan értelmük, ahol a közönséges bűnöző börtönzsargonja és sorsa változtatás nélkül egy politikai fogolyénak felelt meg, és a politikai lázadás és másként gondolkodás merész dalaiként lehetett hallgatni. (Csak utalnék rá, hogy az erre célzó megjegyzés nemrégiben meg sem jelenhetett volna a szovjet sajtóban - annál gyakrabban elemzik most.) Jellemző darabja ennek a „Ballada a gyermekkorról".
Viszockij második korszakának a művei is innen ágaznak szerteszét. Egyik műfaja a szatíra lesz, mindazok ellen, akik értékek nélkül élnek, és egyúttal azok ellen is, akik ilyen életet adnak nekik. Viktor Sklovszkij mondta Viszockijról, hogy „az embereknek, ha az ő dalait hallgatják, eszükbe jut, hogy emberek". Számszerű arányukban is jelentősek a háborús témájú dalok, de főleg azért jelentősek, mert ezekből néhány lemezen is megjelenhetett, hiszen ez a téma szent az orosz történelemben. 
A háború tehát az a szituáció Viszockij számára, ahol az ember megmérettetik, ahol csak jó és rossz létezik (mint az alvilágban). De lehetett ilyen szituáció a hegymászás, a hófúvásban betemetett teherautó és a viharos tenger is. Viszockij élesen és pontosan határolja el, mi az, amit elfogad, és mi az, amit nem. És nem lehet nála eldönteni, hogy ez vajon gyermeki, naiv értékrend, romantikus hév vagy pedig biblikus filozófia...

Viszockij harmadik korszakában, az érett költészetben mutatkozik meg az a paradoxon, hogy a fiatalon elhunyt költő lényegében bevégezte az életművét, noha életének hirtelen vetett véget a szívinfarktus. A lázadás motívuma itt allegorikus lesz. Lírai hőse: most a kötéltáncos, a körülkerített vadászterületről kitörő farkas, egyenesen a szakadékba tartó lovak és kocsisuk, a bal láb helyett csakazértis jobbal ugró atléta és a többitől eltérő járású ló. Más akar lenni, mint a többiek. Még nem érett be, amikor híres lett, és amikor a fajsúlyosabb korszaka következett, ennek elismerését a legjobban a régi Viszockij iránti rajongás nehezítette.
Ezt az érett korszakot bizonyára sokban előkészítették színházi szerepei, elsősorban a Hamlet - ebben a szerepben a budapestiek is láthatták. Eszköztelen színész volt, minden szerepben elsősorban a saját egyéniségét adta. Erős érzelmeket játszott, akrobatikus mozgással aláfestve. Filmszerepei közül is a testre szabottak, a hozzá illők voltak a legsikeresebbek.
A negyvenéves költőnél egyre gyakrabban bukkant fel a halál motívuma, utolsó verse pedig olyan, mint Jeszenyin búcsúverse - mintha előre tudta volna a halála óráját.

Van mit eldalolnom, ha a Mindenható elé állok,
Van mivel igazoljam magam Előtte.

Viszockij temetésén félmillió ember vett részt, sírja máig zarándokhely.
Majakovszkiji jelenség volt, népszerű, szerette a nyilvánosságot, a tömegek elismerését, a néptribun szerepét és önmagát - mégis magányos maradt. A durva férfiasság gesztusa nála egy szeretetéhes érzékeny lélek álcázása, sőt önbecsapása volt. Nem tisztelte a tabukat, nem akart hivatalos elismerést (bár jólesett volna neki), szeretett meghökkenteni és látványosan élni. Ugyanúgy pletykák és legendák keserítették mindkettejük hétköznapjait, bár mintha ők maguk táplálták volna a mítoszokat, mondhatni az utókorra kacsingatva éltek. Verseik közéletisége, az utcanyelvi lexika és fonetika használata, az epikusság, a versforma, a rímek - mind-mind megannyi rokon vonás. Talán a haláluk utáni sorsuk is közös: a hivatalos elismerés egy immár halott, tehát jó magaviseletű költőnek szól mindkét esetben, akiről fennmaradt egy kép, és azt mindenki a maga hasznára igyekszik formálni.
Sokat vitatkoznak azon, költő-e egyáltalán Viszockij. Versformái nem tökéletesek, a magányos gitár inkább ritmusokat játszik, mint dallamot, és a rekedt hang varázsát nem az iskolázottság, hanem az érzelmek, az egyéni hanghordozás adja. Versei egyenesen fogalmaznak, egyszerűek, a hagyományos elemzést nehezen tűri némelyikük. Van, aki problémaérzékenysége miatt a hatvanas-hetvenes évek prózavonulatában, Suksinhoz közel helyezi el a műveit. Rengeteg aktuális témát dolgoz fel, a hétköznapok bajait-gondjait. A krumpliszedésre irányított tudományos kutatók, a Bermuda-háromszög rejtélye, az egészséges életmód divatja, az önmagán kívül mindekit hülyének néző kispolgár, a valutaboltok, a „zárt" büfék, a disszidensek mind belefértek a hétszáznál több verset számláló életműbe. Ilyen értelemben korának hű tükre, enciklopédiája (vagy talán képesújságja) volt, mert neki nem számított, hogy kabarészerűen lapos-vicces vagy politikai tabutéma-e, amiről az utca és a kollégiumok zsargonján énekel. Viszockijban és kortársaiban elevenen élt az a kelet-európai hagyomány, hogy a művész veszi vállára a társadalmi bajok keresztjét azokban a korokban, amikor az értékek nem ütközhetnek meg nyíltan. Ezért nevezik az oroszok bárdoknak ezeket az énekeseket.

Viszockij dalait az előadás szuggesztivitása hitelesítette, olyannyira, hogy a nyomtatásban megjelent szöveg olvastán önkéntelenül hozzádúdolja az olvasó az igénytelen, de jellemző motívumot, intonációt. Viszockij dalait olvasni nem ugyanaz, mint hallgatni, magyar fordításban pedig szinte lehetetlen befogadni. Viszockij ritkán énekelte egyformán ugyanazt a dalt, variánsokat adott elő, és koncertenként más-más műsort mutatott be; a közönségtől függően hozott létre tulajdonképpen dalciklusokat. Az énekek alkalmiságát, a pillanat varázsát csak erősítette az a fésületlenség, formai tökéletlenség, amit egyes esztéták joggal vetnek a szemére. De költő volt, mert többet tudott az életről, mint amit tapasztalati úton meg lehet tudni.
Voznyeszenszkij a költő emlékére írott versben a „Haza lelkiismeretének" nevezte őt. Pedig Viszockij „csak" egy üresen maradt teret töltött be, és így lett alkalmas arra, hogy a nemzete számára oly fontos lelki önvizsgálat kiváltója legyen. A pátosz, ami körülveszi emlékét, nagyobbrészt ennek - az emberi lélek titokzatosságának szól.

HETÉNYI ZSUZSA

Forrás: Nagyvilág, 1988/11. szám, 1601-1604; 1709-1712.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése