Sirató Sztepan halálára
Péntek este érkezett meg Kremencsukból, vacsorára tejet ivott, mert semmi mást nem vett be a gyomra, lepihent a hosszú út után, de ekkor hirtelen olyan gyengeséget érzett (talán csak a vacsora miatt), hogy szólt a feleségének:
— Manya, ma már nemigen állok be a kocsival az udvarba. Egy éjszakát kibír a kapu előtt is. Ha nem esik nehezedre, söpörd ki a fülkét, és zárd be az ajtót — azzal odaadta a kulcsait.
Manya már régóta nem szerette úgy a férjét, mint más feleség. Mi táplálja a szerelmet, ha valaki évről évre, napról napra gyengül? Csak szánalmat érzett iránta, sajnálta Sztepant is, önmagát is. Ha esténként elcsigázottan jön is haza a borjúgondozóból - hiszen éppen elég munka akad -, néha-néha azért megnézi magát a tükörben: csillogó, hollófekete szemöldöke még fiatal, dereka karcsú, még a férje ócska zakója sem takarja el a karcsúságát; a melle rugalmas, mint lánykorában (tizenkét évi házasságuk alatt csak egyszer szült), életre, szerelemre vágyott.
Felsóhajtott. Más asszony réges-rég talált volna magának valakit, és csöndben virulna a titkos boldogságtól. Lehet, hogy más így tenne, Manya azonban soha. Bár olykor megszólalt benne a józan ész, de a szíve sohasem hallgatott rá, senki sem kellett neki.
— Fura vagy — mondta egyszer a szemébe Szerhij, a legfiatalabbik brigádvezető, aki nemrég szerelt le. - Talán azt hiszed, nem látom, mi a bajod? - És az asszony kabátgombját csavargatta.
Már esteledett, ketten voltak a telepen. Az asszony lehajolt, hogy a jászol elé kösse az utolsó jószágot, amikor Szerhij mögötte termett, és se szó, se beszéd, átölelte, remegő ujjai már a mellénél jártak. Sokáig bajlódott a kabátgombbal, mert Manya az előző este varrta fel jó erősen. Amikor végre kigombolta, s az asszony melle kiszabadult a kabát szorításából, Manya csak ennyit mondott:
— Eressz.
Azzal ott hagyta Szerhijt. Az ajtóból még visszaszólt:
— Inkább kösd be a borját. Ha nekimegy a jászolnak, te fizeted meg.
Aznap este Sztepan holtfáradtan jött meg. Szombat volt, fürödni akart. Manya némán mosta férje hátát, összeszorította a száját, hogy sírva ne fakadjon: a keze szinte kopogott Sztepan kiálló bordáin, és sovány, hegyes térde úgy meredezett ki a teknőből, akár a puskacső. Mégsem sírta el magát. Vajon Sztepan nem érti, hogy miért?
Fogta a kulcsokat, a seprűt, a törlőrongyot, és kiment a teherautóhoz. Sztepan azt szerette, ha nemcsak a ház, hanem a kocsi is rendben van. Minden kivirul a keze alatt, akár tavasszal a természet. Ha az udvart söpri fel, olyan lesz, mint a tisztaszoba; ha fészert épít, az már nem is fészer, hanem valóságos palota; ha almafát ültet, olyan az almája, hogy mindenki a csodájára jár. Ilyen Sztepan. És a teherautó? Nagy csomó vas, egyéb semmi, mit lehet azon csinosítani, gondolná az ember. Sztepan nem így látja: a legkisebb porszemet is lefújja róla, mielőtt a volán mellé ülne. Mindennap mossa a kocsit. Olykor maga végzi, de van úgy, hogy őt, Manyát is hívja. Lehet, azért, hogy ketten csinálják, hogy ő is mellette legyen. Így volt néhanapján. De a legtöbbször egymaga végezte. „Így is fáradt vagy" — mondja ilyenkor Manyának. És a szemével cirógatja. Ha az asszony elfordul, akkor is magán érzi Sztepan simogató
tekintetét.
Kisöpörte a fülkét, letörölte az ülést, a műszerfalat, megtörölgette a szélvédőt, lezárta a kocsit — Sztepan erre is megtanította —, és visszament a házba.
De egy perc sem telt bele, már rohant is kifelé az esti fényektől megvilágított tornácra, és a korlát mellé zuhant.
— Jaj, jó emberek! Jaj! — kiáltott fájdalmasan.
A szomszédok meghallották, hiszen a házak egymás közelében vannak; mindenfelől összefutottak. Némelyikük berohant a tisztaszobába, mások az ablak alatt álltak meg. Sztepan a vetett díványon feküdt, örökös szürke ingében, félig kitakarózva. Kezét összekulcsolta — ez volt a szokása —, és tágra nyílt szemmel, üres tekintettel bámulta a mennyezetet.
Az egyik gondos öregasszony lefogta hamar a szemét. Manyát meg felemelték, bevitték a házba. A kislányt — őt is Manyának hívták —, aki az utca túlsó végén játszott pajtásaival, behívták.
Már ekkor elkezdődött a temetés.
Valaki elszaladt a kolhozelnökhöz: ez és ez történt, koporsó és fúvószenekar kell; valakit Sztepan édesanyjáért menesztettek, aki a hídon túl lakott, suttogva kötötték a hírvivő lelkére: „Aztán vigyázz, ne mondd meg mindjárt, csak célozz rá!" Akinek nem akadt dolga, még sokáig ácsorgott a kapuban, sóhajtozott, Manya bánatán sopánkodott — milyen fiatal és máris özvegy —, és Sztepanra emlékezett. Már emlékeztek.
— Tegnap, hazafele jövet látom, hogy a meggyfákat permetezi. „Adj már kölcsön — mondom — néhány lécszeget." — „Máris, bátyám, mennyi kéne?" Még válogatott is, mert amelyik görbe volt, vagy csorba, azt elhajította, s csak épet adott. Nagyon rendes ember volt. Más inkább letagadja, csak hogy ne kelljen adnia.
