Solohov különszám (1)

MIHAIL SOLOHOV
A dinnyecsősz


I.
                                                        .
Az apa jókedvűen érkezett haza a sztanyica atamánjától, láthatólag nagyon örült valaminek. Sűrű szemöldöke alatt nevetés bujkált, ajkát ráncosra húzta a visszafojtott mosoly. Mityka rég nem látta apját ilyennek, mint ma. Amióta megjött a frontról, örökké dühös és komor volt, sűrűn osztogatta a tizennégy esztendős Mitykának a nyakleveseket, és hosszan, elgondolkodva babrálta vörös szakáilát. Ma viszont mintha kibukkant volna a nap a felhők közül, még Mitykát is csak tréfából lökte le a tornácról, amikor a keze ügyébe került, aztán nevetve odaszólt neki:
— Hé, te pernahajder... Fuss a kertbe, hidd anyádat ebédelni!
Az ebédnél ott ült az egész család: az apa a szentképek alatt, az anya a lóca legszélén kuporogva, hogy közelebb legyen a kemencéhez, Mityka pedig a bátyja, Fjodor mellett. Amikor aztán bekanalazták a híg, hústalan scsít, az apa kétfelé simította szúrós szakáilát, és ráncos, kékes ajkát mosolyra húzta.
—  Adassék tudtára az egész családnak az örömhír: ma kineveztek a sztanyica tábori hadbíróságához kommendánsnak... — Aztán kis szünet után hozzátette: — Nem hiába szógáltam meg a német háborúban a rangjelzésemet, a feljebbvalóság nem felejtkezett el se tiszti mivoltomról, se virtusomról.
Arcát egyszerre sűrű vér öntötte el, s kivörösödve rávillantotta szemét Fjodorra:
—  Hát te bitang, mit lógatod a fejed? Nem örülsz apád örömének? Mi? Hát csak vigyázz magadra, Fegyka!... Azt hiszed, nem tudom, hogy összeszűröd a levet a parasztokkal? Temiattad, te gazember, még az atamán is rámpirított: „Maga — azt mondja —, Anyiszim Petrovics, csakugyan tartja a kozák becsületet, hanem a fiacskája, a Fjodor, a bolsevikokkal cimborál. Húszesztendős a legény, kár érte, még baja eshet..." Mondd csak, te pokolfajzat: csakugyan odajársz a parasztokhoz?
—  Oda.
Mityka szíve megremegett; azt várta, az apjuk most megüti Fjodort, de csak keresztülhajolt az asztalon, és kezét ökölbe szorítva rárivallt:
—  Aztán tudod-e te vörös fattyú, hogy holnap letartóztatjuk a cimboráidat? Tudod-e, hogy Jegorkát, a szabót, meg Gromovot, a kovácsot még holnap agyon is lövik?
—  Nem, nem tudtam, de most már tudom — hallotta Mityka a kemény választ sápadt bátyja szájából.
Az anyjuk a testével takarta volna el Fjodort, de Mityka még kiáltani se érkezett, mikor az apa nagy lendülettel odavágta a súlyos rézkorsót. A korsó törött fülének éles széle végigszántotta Fjodor homlokát a szeme fölött/Messzire fröccsent a vékony vérsugár. Fjodor szó nélkül tapasztotta tenyerét vérrel elöntött szemére. Az anya feljajdult, úgy ölelte fia fejét, az apa nagy robajjal felborította a lócát, és az ajtót becsapva kirontott a házból.
Az anya egész estéig tett-vett. A szuszékból elővett egy köteg szárított halat, kétszersültet rakott a tarisznyába, aztán leült az ablakba, hogy megfoltozza Fjodor fehérneműjét. Amikor Mityka arra járt, anyjuk ott ült a halom fehérneműbe rejtve arcát, mozdulatlanul, s csak a válla emelkedett és süllyedt görcsösen a szakadozott kartonblúz alatt.


Az apa sötétedés után jött meg a kozákfalu elöljáróságáról, és le se vetkőzve végigvetette magát az ágyon. Fjodor lábujjhegyen, hogy a padló meg ne csikorduljon, kisurrant a kamrába, előszedett egy nyerget meg egy kantárt, és kiment az udvarra.
—  Mitya, gyere ide!
Mityka beterelte a borjakat, elhajította a botot, és odament a bátyjához. Homályosan sejtette, hogy Fjodor meg akar szökni, át a Don túlsó partjára, a bolsevikokhoz, oda, ahonnét minden pirkadatkor tompa ágyúszó hömpölyög ide és árad szét a falu felett.
—  Nem tudod, Mityaj, az istálló be van zárva? — kérdezte Fjodor félrefordított fejjel.
—  Be... Minek kérded?
—  Csak úgy. Kell. — Fjodor hallgatott, a foga közt fütyürészett, aztán hirtelen suttogva megszólalt. — Az istálló kulcsa ott van apánk párnája alatt... a fejénél... lopd ki onnét... el akarok menni...
—  Hová?
—  A vörös gárdába, szolgálni... Te még kicsi vagy, de egyszer majd meg fogod érteni, kinek az oldalán az igazság... Tudd meg, harcolni megyek a földért, a szegény népért, és azért, hogy mindenki egyenlő legyen, hogy ne legyenek se szegények, se gazdagok, hanem mindenki egyenlő legyen.
Fjodor elengedte Mityka fejét, és keményen azt kérdezte:
—  Elszeded a kulcsot?
—  El — válaszolta Mityka habozás nélkül. Sarkon fordult, és hátra se tekintve bement a házba.
A szobában félhomály van, a mennyezeten vontatottan duruzsolnak az elszenderedő legyek. Mityka az ajtóban ledobta a cipőjét, a kilincsnél fogva kissé megemelte az ajtót, hogy ne nyikorogjon, benyitott, és meztelen lábbal puhán odasurrant az ágyhoz.
Az apa fejjel az ablaknak hevert az ágyon, egyik keze a zsebében, a másik lelógott az ágyról, dohányfoltos nagy körme a padlót érte. Mityka visszafojtott lélegzettel odaosont az ágyhoz, megállt, és egy darabig leste apja bugyborékoló hortyogását. Sűrű, moccanatlan csend... Az apa vöröses szakállába kenyérmorzsa és néhány tojáshéjdarab ragadt, tátott szájából undorító pálinkabűz dőlt, valahonnan a torka mélyéről egy elakadt köhögés hörgött, s tört volna kifelé.
Mityka a párna felé nyúlt, szíve csak úgy zakatolt: tak-tak-tak-tak.
A fejében lüktető vér csengőn zúgott fülében. Előbb egyik ujját dugta be a koszlott párna alá, aztán a másikat. Kitapogatta a csúszós szíjat és a hideg kulcsköteget, óvatosan meghúzta, de az apja hirtelen elkapta a gallérját.
—  Hát te mit settenkedsz itt, te bitang? Kitépem a hajad, te!
—  Apám! Kedvesapám! Az istálló kulcsáért jöttem... Nem akartam felébreszteni... 
Az apa Mitykára sandított bedagadt, sárgás szemével.
—  Minek a kulcs?
—  A lovak nyugtalankodnak...
—  Akkor azt mondd. — Az apa odavetette a kulcscsomót, azzal falnak fordult, fújt egyet, s egy perc múlva már újra horkolt.
Mityka usgyé, ki a házból, Fjodorhoz, aki ott lapult a csűr eresze alatt. A markába nyomta a kulcsokat, s megkérdezte:
—  Melyik lovat viszed?
—  A csikót.
Mityka Fjodor nyomában lépkedve nagyot sóhajtott, aztán halkan így szólt:
—  Fegyka, apánk agyonver engem, tudod?...
Fjodor hallgatott, szótlanul kivezette az istállóból a csikót, fölnyergelte, lábával sokáig bök-döste az engedetlen kengyelt, aztán már amint kifelé léptetett a kapun, lehajolt a nyeregből, és odasúgta:
—  Tűrd, Mityaj! Nem tart örökké a nyomorúság, apánknak, Anyiszim Petrovicsnak pedig add át a szavaimat: mondd meg, ha csak egy ujjal is bántani merészel téged vagy kedvesanyánkat, kegyetlen bosszút állok rajta...
Azzal lovát nógatva, kilovagolt a kapun, neki a nagy útnak, Mityka pedig lekuporodott a sövény tövében, szerette volna tekintetével elkísérni Fjodort, de szemére sós fátyol borult, és elszorult a torka.


II.


Az apa teli torokból bugyborékolva horkolt a szobában. Mityka pitymallat előtt kelt, felkantározta a Pejkót, s indult a Donhoz, hogy megitassa és megfürössze az igást. A Pejkó patája alatt zörögve pergett a száraz mészkő; Mityka lelovagolt a part tövébe, a vízhez, leszedte a kantárt, a hajnali homályban a nyirkos hidegtől dideregve ledobta ruháját. A víz felett valahol messze-messze visszhangos dörej terült szét, és végighömpölygött a folyó mentén. Mityka fejest ugrott a vízbe, mely a reggeli hidegtől mintha millió tűvel lett volna tele. „Fjodor alighanem ott van már a bolsevikoknál — gondolta elmosolyodva... — A Vörös Gárdában szógál..."
Gondolatai visszaterelődtek haza, az apjára, s öröme egy szempillantás alatt kihunyt, mint szikra a szélben. Görnyedten lovagolt hazafelé, szemében kialudt a fény.
„Kereket kéne oldani... — gondolta már a ház közelében. — Oda, a bolsevikokhoz... Azt mondta Fjodor, az ő oldalukon az igazság. Vele kellett volna tartani. Apám ma lenyúzza bőröm, az orrom vérét fakasztja..."
A tornácnál leszedte a lóról a kantárt, és lassan bement a házba. Az apja rekedten kiszólt a szobából:
—  Miért nem vitted a csikót fürödni?
Mityka pillantása az anyjára rebbent — az asszony dermedten állt a kemence mellett —, s érezte, hogy vére mind a szívébe zúdul.
—  A csikó nincs az istállóban!...
—  Hát hun van?
—  Nem tudom.
—  És Fjodor?
—  Nem láttam.
Az apa csoszogva csizmát húzott a szobában. A konyhán keresztül kiment a kamrába, álomtól bedagadt szeme csak úgy villogott.
—  Hol a nyereg?... — dörgött a pitvarból.
Mityka közelebb húzódott az anyjához, és mint régen, kisgyerek korában, belekapaszkodott a kezébe. Az apa bőrszíjat szorongatva lépett a konyhába.
—  Kinek adtad oda a kulcsokat? 
Az anya a testével védte Mitykát.
—  Ne bántsd, Anyiszim Petrovics. Krisztus nevére, ne verd!... Szánd meg a tulajdon fiadat.
—  Ereszd, te pokolfajzat!... Nem érted? Neked beszélek!... – Azzal félrelökte az asszonyt, Mitykát földre teremtette, és rugdosni kezdte, módszeresen, kitartóan, kegyetlenül, míg végül Mityka torkából nem tört fel több tompa jajkiáltás.


III.


Az ágyúk moraja egyre erősebben hallatszott. Reggelente, amikor a ménest kihajtották legelni, Mityka soká elüldögélt a rét mellett a szélmalom tövében. A tetőn sivított, nyikorgott a szélben a bádog, a malom szárnya vontatottan és keservesen nyekergett, de a dombon túlról hallatszó dübörgés el-elnyomta a félénk hangokat.
A sűrű visszhangot verő moraj soká oszladozott a falun túl, a hajnal kékes ködébe vesző vízmosásokban. Reggelente lőszerrel, tölténnyel, szögesdróttal rakott szekérkaravánok vonultak keresztül a falun, a Don felé. Visszafelé összesebzett, eltetvesedett kozákokat hoztak, ott rakták le őket a téren, a falu elöljárósága mellett. A kíváncsi tyúkok gondosan bekaparták a csikkeket, az átvérzett kötéseket, a száradt vércsomóval tele vattadarabokat, és figyelmesen hallgatták a sebesültek nyögését, sírását, rekedt káromkodását.
Mityka igyekezett, hogy ne kerüljön az apja szeme elé.
Amint megreggelizett, fogta horgászbotját, és ment ki a Don partjára, ott üldögélve nézte a hídon vonuló lovasságot, a zörgő géppuskásszekereket, a fagyos port kavaró gyalogságot. Alkonyatkor tért haza. Este egy csoport fogoly vörösgárdistát hajtottak be a faluba. Sűrű csapatba verődve jöttek, mezítláb, szakadozott hitvány köpenyben. A kozák asszonyok kifutottak az utcára, beleköptek a foglyok poros, szürke arcába, ocsmányan szidták őket, a kozákok és az őrök harsány hahotája kíséretében. Mityka a nyomukba szegődött, s nyelte a foglyok lábától felkavart, torkát kaparó port; szíve, melyet ökölbe szorított a fájdalom, egyenetlenül kalimpált... Sorra belenézett a foglyok kékesfekete karikával körülvett szemébe, tekintete egyik bajusztalan arcról a másikra ugrált, hátha valamelyik szürkeköpenyesben felismeri a bátyját, Fjodort.
A téren, a közös magtár előtt, ahová azelőtt a falu gabonáját hordták össze, megállították a foglyokat. Ekkor az elöljáróság tornácára kilépett Mityka apja, és bal kezével kardbojtját babrálva elordította magát: —  Sapkát le!...
A vöröskatonák lassan levették a sapkájukat, s bozontos fejüket lecsüggesztve egy-egy suttogó szót váltottak egymással. Ekkor újra felharsant az ismerős fenyegető hang:
—  Sorakozó!... Mozgás, vörös kutyák!
Csoszognak a mezítelen lábak. Az elkínzott arcú foglyok szürke sorfala egész az elöljáróság tornácáig ért.
—  Sorszám szerint jelentkezz!...
Rekedt hangok. Begyakorolt fejfordítások. Mityka torka elszorult, olyan szánalom fogta el, hogy szinte égette, majd megfulladt tőle, s életében először izzó gyűlöletet érzett apja iránt, gyűlölte önelégült mosolyát, kefeszerű vörös szakállát.
—  Irány a magtár — lépés indujj!...
Egyenként beléptek az ajtó tátongó fekete nyílásán. Az utolsónak, egy alacsony termetű katonának, aki alig állt a lábán, Mityka apja a kardhüvellyel a fejére sújtott, mely átvérzett ronggyal volt bekötve; a szerencsétlen bukdácsolva tántorogva futott vagy öt lépést, aztán súlyosan végigzuhant a számtalan láb tapodta kemény földön. A téren röhögés, zsivaj támadt. Nevetéstől ösz-szeszűkült szemek, nyálas vihogásra tátott női szájak. Mityka halkan felsikoltott, arcát beletemette hideg tenyerébe, s az embereknek ütközve futásnak eredt az utcán.

Magyar–lett irodalmi kapcsolatok

RADÓ GYÖRGY
Magyarok és lettek a történelemben és a jelenben

A XIX. század derekán, amikor Rigában, e német kultúrájú egykori Hanza-városban és német földesurak lettföldi birtokain az orosz cári uralom alatt a kisszámú lett értelmiségnek néhány képviselője próbált nemzeti nyelvén irodalmat alkotni, néhány jó szándékú gyűjtő (részint németek, köztük a nagynevű Her-der) már gazdag lett népköltészetet tárt fel. A lett irodalomnak ebben a vajúdó-születő időszakában először a XIII. századi (latin nyelvű) lettnek mondott krónikásról érkezett hír Magyarországra. Hunfalvy Pál, a jeles nyelvész-etnográfus 1869 nyarán utazást tett a Balti-tenger partvidékein, Oroszország, Svédország és Dánia akkori területein, s útjáról két évvel később megjelent Utazás a Balt-tenger vidékein című kétkötetes műben számolt be. Itt ír a régi krónikásról:


„Ki volt ezen Henrik, kit Lettnek hínak? Vajjon született lett volt-e? Könyvéből annyit lehet róla tudnunk, hogy őt Albert püspök, ki az ország hódításának fő eszközlője, s a kardos vitézek rendjének alapítója... neveltette volt... lett eredetű (»Henricus de Lettis«), s a végett neveltetett egy német országi kolostorban, hogy mint térítő, pap és tolmács szolgáljon... " Hunfalvy így értékeli e művet: „Henrik nem kutatja a történetek okait, se a cselekvő személyek jellemeit, hanem egyszerűen elbeszéli, a mit látott, vagy hallott."


A Hunfalvy által bemutatott középkori előzmény után 1877-ben az Ellenőr című budapesti napilap már a lett népköltészettel foglalkozik egy lírai hangvételű, rövid cikkben, melynek betűjellel (F. A.) szignált szerzője Gyulás Pál álnévlexikona szerint Faluvégi Albert volt. Ezt írta: „Elmondhatjuk a lettekről, hogy épp úgy született költők és dalnokok, mint akármelyik pacsirta friss tavaszi reggelen. Dal és költészet épp oly lényeges létföltételük, mint a lélegzés...  Szép tavaszi estéken, s július hó világos éjjelein, mikor az északi egén folytonos vöröses alkony ragyog s nálunk javában kuruttyolnak a békák, mindenütt, hol lettek tanyáznak, munkáról hazatérő leányzók, s tűznél sütkérező pásztorok éneke hallatszik... ", majd megtudjuk, hogy közösen énekelt dalaikat „egy hosszan kitartott Ó-val" végzik, ami „utolsó szótagja a »ligo« szónak. (...) A Ligo-dal közös formáját képezi a lettek ötleteinek és költeményeinek". (A lettek és oroszok éneke)


A lettek irodalmuknak e kezdeti időszakában többnyire német közvetítéssel s így is gyér forrásokból tájékozódtak a világ irodalmáról: csak ennek tudható be az, hogy pl. Petőfitől nem a verseit fordították, hanem A hóhér kötele című regényét. S valószínűleg szintén német közvetítés, de talán a lettekkel szomszédos nyelvrokonainknak, az észteknek hatása is érvényesült abban, hogy Jókai művei is hamar népszerűvé váltak lett nyelven: az Árnyképek című gyűjteményből már 1882-ben közölte A szökevény című elbeszélést a lett polgárságot és értelmiséget tömörítő Rigai Lett Társaság Baltijas Westnesis című lapja, mely utóbb a kilencvenes években is közölte Jókai néhány elbeszélésének fordítását.


A magyar és a lett irodalom fejlődésének fáziskülönbsége folytán a XIX. századnak csak a legvégén jött létre a letteknél a nemzeti romantikának és a haladó eszméknek oly mértékű összefonódása, mint amilyen nálunk a reformnemzedék és főleg Petőfi műveiben jelentkezett. A letteknél ez a feladat arra a Janis Rainisra várt, akit mindmáig a legnagyobb lett költőnek tartanak, s aki Adynak nemcsak kortársa volt, hanem annyiban is reá emlékeztet, hogy ő vezette át addig jellegzetesen XIX. századi nemzeti irodalmát a XX. századba. Jólesik tehát kiemelnünk Rainis néhány kapcsolatát a magyar kultúrával: lapja, a Dienas Lapa, melyet utána egy másik neves forradalmár, Peteris Stucka szerkesztett, Rainisnak Kossuth Lajos halálára írt s nagy feltűnést keltő cikkét közölte, Jókaitól pedig több elbeszélésén kívül 1896-ban folytatásokban adta lett nyelvű olvasóinak Az arany embert. Még verset is fordított Rainis Petőfi Sándortól: hagyatékában fennmaradt, általunk is megtekinthető (A lett irodalom kistükre című kötet 160. és 161. oldala között) a Ki fogja vajon megfejteni... kezdetű Petőfi-vers lett szövegének kézirata.


Tudósaink és irodalmáraink múlt századi világirodalmi tájékozódása után, melyeknek keretében hír érkezett a lettekről is, a Nyugat költői a lap címével jelzett irány mellett csak a távoli kelet felé vetették pillantásukat (Kosztolányi!); az első világháború után létrejött balti polgári köztársaságokba pedig a kordivat hozott el akkori „bestseller" magyar műveket. Az új és máig tartó, fejlődő kapcsolatok nyitányát a moszkvai magyar sajtó adta meg: az Új Hang című folyóirat, amely 1940-ben Rainis hat költeményét közölte. A fordító Gábor Andor volt, s e műfordítások utóbb, 1957-ben az ő műveinek gyűjteményes kiadásában Budapesten is  megjelentek.


Ugyancsak az Új Hang mutatta be először azt a lett írót, akitől azután összes honfitársai közül a legtöbb könyv jelent meg magyar nyelven: Vilis Lacist. Az Árva Péter névvel jelzett cikkíró (feltehetően szintén Gábor Andor) 1940 júniusából keltezett riportot közölt: hogy Lettországnak a Szovjetunióval való egyesülése során miként került a közéletnek is középpontjába az akkor már neves írónak ismert Lacis, akinek kalandos életével, világjárásával s írói kibontakozásával is megismertet a cikk. Itt olvasunk a kor másik nagy lett írójáról, a Lacisnál több, mint negyedszázaddal idősebb (s utóbb őt mégis túlélő, 1970-ben matuzsálemi korban elhunyt) Andrejs Upltsról, aki 1930-ban közölte fiatal pályatársának elbeszélését, s Lacis ettől kezdve — írja az Új Hang — „szenvedélyesen nekifeküdt az írásnak. Megmaradt kikötőmunkásnak, és egész éjszakákon keresztül ült az asztalnál és írt... Egész Lettország olvasta regényeit, de Rinudzsiban senki sem tudta, hogy Lacis, a kikötőmunkás — író". Beszámol e cikk Lacisnak A halász fia című regényéről, s az abból készült színdarab nagy sikeréről is.


Ugyancsak Lacis jegyében indult el (...) a lett irodalom magyarországi útja. Az ötvenes években, amikor ez az út elkezdődött (az addigi fordítások száma és jelentősége elenyésző), négy regénye is megjelent magyarul, köztük főműve, a Zúg a vihar című monumentális regény, melyben hazájának sorsdöntő korszakát, amikor Lettország csatlakozott a Szovjetunióhoz, s az ezt követő éveket (melyeknek ő maga „koronatanúja" volt) mutatja be: nagy írói tehetséggel, drámai, hatásos művészettel alkalmazva a kor divatja által megkövetelt sematikus beállításokat, úgyhogy még az a magyar recenzense is, aki saját bevallása szerint nem ismeri Lacis életútját, ezt érzi ki a műből, mikor így jellemzi: „Ez a nagyon hiányosan, szinte alig hogy ismert Lettország mintegy varázsütésre egyszerre úgy megmozdul, s oly hevesen élni kezd, hogy az ember csak bámul, s mindegyre azt kérdi: ki ez az író, aki mindezt műveli vele?... S az ember azt kérdezi magától: vajon nem az író élményei ezek a dolgok? Mert néhol olyan forróság csap az írásból, mintha személyes élményt gyanítana." (Dallos Sándor, Magyar Nemzet, 1950. 119. sz.)


A bibliográfiai adatok elárulják, hogy a magyar könyvkiadás nyomon követte a nagy sikerű lett regényciklus nálunk hozzáférhető orosz fordításának megjelenését; íme az egyes részek megjelenési évszámai: I. rész lettül: 1946, oroszul: 1948, magyarul: 1950, II. rész lettül: 1947, oroszul: 1949, magyarul: 1952, III. rész lettül: 1949, oroszul: 1950, magyarul: 1952 — ami a közel másfélezer oldal terjedelmű sorozat fordítási és nyomdai munkáinak elvégzését figyelembe véve, kitűnő teljesítmény. A jeles fordító, Görög Imre munkájának szuggesztív erejét dicséri nyelvészeti szaksajtónkban Prohászka János, amikor kiemeli, hogy „A nyelv kifejező eszközeinek ügyes felhasználása magyarázza meg, hogy ezt a hatalmas, csaknem másfélezer lap terjedelmű regényciklust elejétől végéig lankadatlan érdeklődéssel tudjuk olvasni, és sehol sincs az az érzésünk, hogy idegen mű fordítása van a kezünkben". (Magyar Nyelvőr, 1958. 3-4. sz. 291 -293. 1.) 


Kritikai irodalmunk kiváló egyéniségének, Benedek Marcellnek pedig ez a regény ad alkalmat arra, hogy az újfajta ábrázolási tendenciát elemezze: „...Bár a regény legtöbb alakja igazi hős — a mű mégis a »hős nélküli regény« egyre nagyobb teret hódító műfajába tartozik. A »regényhős« régi fogalma úgyszólván megszűnt. Igazán értékes tulajdonságairól kiderült, hogy nem ritkaságok azok, legalábbis olyan társadalomban nem, mely milliókat tud embervoltuk tudatára ébreszteni." (Magyar Nemzet, 1952. 139. sz.)


Lacis regényciklusának magyar fogadtatásával azért kellett ilyen részletesen foglalkoznunk, mert jellemzője és szinte egyedüli képviselője volt egy egész korszaknak: a magyar — lett kapcsolatok háború utáni első időszakának. És nem csupán magyar —lett vonatkozásban, hanem „ellenkező irányban" is, Lacis magyarországi fogadtatásához mérhető, eleven, alkotói kapcsolat ebben az időszakban nem jött létre akét irodalom között.


Utána is nehezen indult el. Három jeles lett költőnek (Janis Sudrabkalns, Valdis Lukss és Aleksandrs Caks) a sematizmus korában született, összesen kilenc verséből, mely 1952-ben jelent meg a szovjet költészet magyar antológiájában, e gyűjtemény 1955-i, második, átdolgozott kiadására már csak hat maradt, ezekhez járult még a sajtóban néhány, hasonló jellegű vers fordítása és egy-két lett népmese... Majd az ötvenes évek második felében tovább növekedett a magyarra átültetett Lacis-művek száma, és végre egy korábbi neves lett író életművébe is betekinthetett a magyar olvasó: 1956-ban Tavaszi fagy címmel megjelent Rüdolfs Blaumanisnak, a századforduló kiváló elbeszélőjének egy novellagyűjteménye. 1958-ban pedig az egyetemi tankönyvül szolgáló Világirodalmi Antológia ötödik kötete Janis Rainis négy versét közölte a jelen összefoglalás szerzőjének fordításában. A szerző itt azért kénytelen átvenni a szót, hogy emlékezésével tanúsíthassa kapcsolataink „túloldali" elindulását. 
Szovjetunióbeli utazásai során 1961-ben eljutott Rigába: akkori kezdeményezésére és szerkesztésében 1966-ban Rigában napvilágot látott egy magyar prózai antológia, amely címét Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélésétől kapta; Mikszáthtól néhány kortársunkig, Molnár Gézáig, Timár Mátéig, Szakonyi Károlyig és másokig mutat be magyar elbeszélőket, szám szerint huszonegyet.


Szerencsére Rigában voltak nyelvünknek ismerői: Ruta Ledina és Elga Sakse a magyar eredetiből fordították az elbeszéléseket.

Válogatás a mai lett irodalomból (7)

DAINA AVOTINA
(sz. 1926)
Berkenyebogyó


Erőd izzik, lángol, éget, 
fanyar berkenyebogyó, 
duzzadó, vérpiros élet, 
hívó, bűnre csábító.


Egyet kaptam csak be éppen, 
s lám, erőm sokkal nagyobb, 
hordozok piros reményben 
szürke szeptember-napot.


Kettőt-hármat is megettem, 
s lám, mint rőt mókus, öröm 
szökdel már a rengetegben, 
köröttem, mohás kövön.


Berkenyém, bohó gyümölcsöm, 
mit tettél velem, hamis? 
Megszól a nép, súgja rögtön: 
virul az én ágam is...


Nézd, az ősz már itt lopódzik,
 s őszi rügy — baljós nagyon! 
Berkenyém, tüzes bogyóid 
mért szórod el utamon?

MAJTÉNYI ZOLTÁN fordítása

VIZMA BELSEVICA
(Sz. 1931)
Lábamban még a végtelen utak


Lábamban még a végtelen utak. 
De már megérkeztem. 
Ereimben az öröm úgy remeg, 
Ahogy a csorda szagát hozó széltől 
Az elbitangolt vad orrlika tágul. 
Megállhatok, itthon vagyok. 
Hosszú, okos pofájukkal felém 
Bólintgatnak a kikötő-daruk. 
Ez az én csordám, ez a nyájam. 
Itt súlyok űzik egymást szakadatlan.
Itt telhetetlen, nyíló hajógyomrok 
Kivánnak terhet —
mit törődnek ők 
Az élő fém elgyötört testével. 
És a daruk nem zúgolódnak, ez 
Az életük — vonni a terheket. 
Beállok őközéjük. 
Kiván a munka engem is — 
A költészet szén-terhével tele-
Rakni az ember-vágyak mozdonyát. 
Milyen nehéz, állat-súlyú teher: 
Fölemelni a virág illatát. 
De jól van így.
 És vannak békés esték, 
Mikor a gőzhajók füstje letörli 
A verítéket és a nap jászlában alkony páráll. 
Ó, milyen boldogság, 
Hogy együtt, nyájban él az ember.

NYILASY BALÁZS fordítása

MIRDZA BENDRUPE
(Sz. 1910)
Nyári zászló


Rövid a selyem pipacs-élet,
Kurtább, mint a tiszavirágé,
Még a boldogság is tovább tart —
A pillanatnál épp alig több...
De pillants rá — reszket a lángja
A föld felett, hová lehajlik,
Szürkés füveket gyujtogat...
Az, amit ott remegni látsz, már
Másik pipacs, nem ugyanaz, ami volt:
Kis fényes zászlaját egy holt pipacs
Épp hogy elengedi, szomszédja már
Szelesen, vígan felkapja, merészen
Csiholja a szikrát még messzibb s magasabbra...
Az már nem az a pipacs, mely ott virul,
Az már egy másik...
Nem mindegy-e? Látszik!
Lobog! A szürke fűszálak közt szüntelen:
A tüzes nyári zászló.

TANDORI DEZSŐ fordítása

LEONS BRIEDIS
(Sz. 1949)
Sajog tompán


Tompán, tompán sajog a kín 
és karodba hasít, 
s egy kis mellékes micsodán 
töprengesz tébolyig.


Miért vet ily hullámokat, 
magasat mellkasod? 
Szemedből sem huny ki a fény 
azért, mert lehunyod.


A hársak — birkafalka, nézd! 
s virággal hintve mind a rét... 
Két fecske csivitel


szemem előtt, 
hol a küszöb 
szegellik, anyámnál...

KISS BENEDEK fordítása

Válogatás a mai lett irodalomból (6)

SZERGEJ EIZENSTEIN
Rigai emlékek


Szergej Eizenstein, szovjet filmrendező, az egyetemes filmművészet egyik klasszikusa (1898—1948) Rigában született, s ott töltötte gyermekkorát. Önéletrajzi írásaiban — melyek eleven, érzékletes stílusuknak köszönhetően a memoárirodalom rangos művei közé tartoznak — a művész részletesen felidézi rigai emlékeit. Ezek közül közöljük azt a részletet, melyben arról számol be, hogyan tanult meg rajzolni. 


*

Egész életem során művészetemmel á these fogalmaztam, bizonyítottam, magyaráztam, oktattam. Most viszont szeretnék úgy kószálni saját múltamban, mint ahogy Pityerben a Sándorpiac ócskásai és antikváriusai között szerettem csavarogni, a párizsi rakpartok könyvárusai között, az éjszakai Hamburgban vagy Marseille-ben, a múzeumokban és a panoptikumokban.
Egyébként épp most vettem észre egy érdekes jelenséget.
Ebben az írásban még egy ellentmondás rejlik.
Ez legalább annyira olvasás, mint írás!
Mikor elkezdem az oldalt, a bekezdést, sőt néha a mondatot, még nem tudom, hogyan  folytatódik majd.
Épp úgy, mint mikor az ember lapoz egy könyvben, nem tudja, mit talál a következő oldalon.
Bármilyen mélyen ásson is le az ember anyagért az életébe, bármennyire is a személyes tapasztalat „tényeire" támaszkodjon — mégis van egy jókora szűz terület, telve meglepetésekkel: a tények összevetéséből fakadó új következtetésekkel, új szempontokkal.
A könyv oldalain — mint egy terepasztalon — írás közben kicsiben ugyanaz az út rekonstruálódik, amely az élményektől a tanulságokig és tervekig vezetett, amikor a téma, valamelyik kis elem hirtelen intenzíven papírra kérezkedik.
Ezért ez nemcsak kalandosan vonzó „utazgatás" lesz a múlt képei és alakjai között, hanem „útközben" kész következtetések levonása és új összefüggések feltárása is. Erre az egyes, elszigetelt tények és élmények — az összehasonlításon kívül — önmagukban nem adnak alapot és nincs is rá joguk...


HOGYAN TANULTAM MEG RAJZOLNI


Azzal kezdem, hogy soha nem tanultam rajzolni.
Mégis rajzolok. Hogy miért s hogyan?...
Ki ne ismerné Moszkvában Karl Ivanovics Kogant, a fogászat és a csonttan mágusát és boszorkánymesterét?
Ki ne fordult volna hozzá odvas fogaival?
Ki ne villogtatta volna keze alól kikerült ragyogó új fogsorát?
Vegyük Karl Ivanovicsot.
Fogyasszuk le jó alaposan.
Ha ettől még az orra nem nyúlik ki eléggé — egy kissé hosszabbítsuk meg.
Tegyük alakját erősen hajlottá, láttassuk meg benne azt, amit Rigában „mindjárt leülök, madame"-nak neveztek.
Öltöztessük egy közlekedési mérnök köpenyébe.
Adjuk hozzá feleségül azt a nőt, akinek Rigában a legmagasabb kontya van.
És előttünk áll az ősz közlekedésügyi mérnök, Afroszimov.
Afroszimov mérnöknek hálás vagyok azért, mert belém oltotta a rajzolás féktelen vágyát és igényét.
Mamácska, mint minden társaságbeli hölgy, fogadónapokat szokott tartani.
Azonkívül mamácska és apácska névnapjukon monstre-estélyeket rendeztek.
Ilyenkor szétnyitották az egyébként kerek ebédlőasztalnak mind a tizenkét lapját.
Így teljes hosszában elfoglalta az ebédlőt.
És bőséges vacsora terhétől roskadozott.
Az asztal most az én házamban áll a Potilihán, ismét kerek, mint a teremtés első napján, abban a helyiségben, amit a „könyvtáramnak" nevezek. Ténylegesen az is volt, egészen addig, míg — túllépve az előírt keretet — a könyvek el nem árasztották az összes szobát, és az egész lakás nem vált hasonlatossá egy könyvszekrény belsejéhez!
...A nagy asztal mellett állt a büféasztal.
Kártyázás és némi zongoramuzsika után következett a vacsora.
Válogatott társaság szokott ilyenkor összegyűlni.
A díszvendég — maga a kormányzó. Zvjagincev őexcellenciája.
Mamácska jobbján foglalt helyet.
Apácska meg — az asztal szemközti végén...
Apácska és mamácska válása után már nem voltak fogadások: a ház felbomlott.
Ráadásul apácska anyagi helyzete erősen megrendült.
Nem is lett volna miből vendégséget rendezni.
Mamácska elvitte magával a berendezést és a bútort — a hozományát.
Ezt én könnyedén, sőt örömmel elviseltem. Véget értek a kibírhatatlan otthoni — legtöbbször éjszakai — botrányok.
S én azzal szórakoztam, hogy biciklimen a szalon és az ebédlő egyik végéből a másikba kerekeztem.
Egy kicsit még diadalmas is voltam.
Zord apácskám kemény szigorral nevelt.
A szalonba például egyszerűen nem engedtek be, s mivelhogy az ebédlőt a szalonnal bolthajtás kötötte össze, ezért azt eltorlaszolták egy széksorral, amire felmásztam, és onnan lestem be az ígéret földjére: a szalonba.
Később már hetykén kerekeztem ide-oda, hisz a lakás egyre inkább a Niemandslandra (német: senki földje) hasonlított, miután elvitték a díványokat, a fotelokat, a kisasztalokat, a lámpákat és a temérdek Nippsachent (német: csecsebecse). Az utóbbiak javarészt koppenhágai porcelánok voltak, amelyek azokban a boldog években elbűvölték a szépleikeket opálos színükkel, elmosódott szürke mintájukkal, legömbölyített formájukkal.
... De most a leendő pusztaságon nyüzsögnek az emberek.
Teli van velük a szalon. A mamácska budoárja. Apácska dolgozószobája.
Hamarosan mindannyian áttódulnak az ebédlőbe vacsorázni.
De még a kártyaasztalnál ülnek.
Abban a korban vagyok, amikor már a vendégek közé eresztenek, de még nem ülhetek az asztalhoz.
Járkálok a vendégek között. Megjegyzem őket magamnak.
Itt van a kormányzó. Arisztokratikus fej, bozontos szemöldök alól kivillanó sastekintet.
De egyébként az ilyen embert „Tischriesé"-nek nevezik — „asztalnál óriás"-nak.
Óriás, de csak fejtől derékig.
A lába nem nőtt meg: termetre kicsiny.
Ezért csak asztalnál ülve fenséges, és kiábrándító, amikor feláll.
Ilyen volt Lev Tolsztoj.
És ugyanilyen Marx Károly.
A megboldogult osztrák kancellár, Dolfuss viszont egyszerűen törpe volt.
Elragadónak találom, hogy „Mini-Metternich"-nek nevezték, és arról írtak, hogy Ausztriában postabélyegeket bocsátottak ki a kancellár egész alakos és... életnagyságú képével.
... A hölgyek közül, ki tudja, miért, csak a fiatalokra emlékszem.
Az alkormányzó lányára, mademoiselle Bologovszkajára.
S rá is feltehetően csak azért, mert őt — Nagyezsdát — mindenki franciául Esperance-nak szólította, Esperance Bologovszkajának...
Esperance-on kívül valamiért világosan emlékszem a tetőtől talpig égszínkék Milja Vencelre és a tetőtől talpig rózsaszín Tatára. Gyima barátom harmadik nővérét, Zsuka Vencelt, fiatal kora miatt még szintén nem  engedik
társaságba. Miért van az, hogy az egész virágoskertből és a sok csillag közül csupán a lámpaernyőszínű Vencel nővérekre emlékszem?
Kiderül, hogy egyáltalán nem véletlenül.
A nővérek emlékezetemben az „agglutináció" szabályai szerint egybemosódnak a lámpaernyőkkel. A lámpaernyők és azoknak az éveknek estélyi ruhái között nincs nagy különbség.
Ugyanazok a puffok, fodrok, szalagok és csipkék.
És lám a Vencel nővérek már egyáltalán nem a Vencel nővérek, hanem... az Amelang nővérek.
Két fiatalka nővér, vasárnapiasan öltözve, úgy, hogy a ruhájukat szinte lehetetlen megkülönböztetni a lámpaernyőtől.
Apácska emberekkel teli szalonja pedig már egyáltalán nem apácska szalonja, hanem egy másik szalon.
Üres. A vakítóra fényesített parkett aggasztó ürességével.
Most, a rettegéstől görcsösen összerándulva, kénytelen leszek valcert járni ezen a parkettás pusztaságon.
Ez a hatalmas szalon egy másik közlekedésügyi mérnök, a Riga — Orjol-i vasút főnöke, Daragan házában van. Itt tanulunk táncolni.
A szalonban felcsavarták a szőnyegeket, a pálmákat meg szorosan az ablakok mellé állították. Néhány évvel később az ősz hajú Daragan úr, aki úgy néz ki, mint egy szent életű férfiú vagy mint egy szigorú fogadalmat tett szerzetes az ikonokon, eltávozik Rigából.
Helyére másik gyermekkori barátom, Andrej Melentyijevics Markov apja lép: Markov Melentyij Fedoszejevics, akinek pityeri rezidenciája magában a Miklós pályaudvar épületében volt. 
Andrjusa papájának szörnyű ragyás és ráncos arca van, 
kefefrizurája, 
és különös, világos szeme sötét bőrének hátterén.
Andrjusa szobájában pedig, mely a pályaudvar bal oldali kijáratának árkádjával szemben van, a karzaton egy kolosszális villanyvasút.
A játékmozdony síneken futkározik, hidakon megy keresztül. Működnek a szemaforok és a váltók. Körös-körül homokból épített táj.
Még folyók is vannak, kék papírcsíkok, üvegdarabokkal kirakva, hogy a víz csillogásának az illúziója is teljes legyen.
Egy bizonyos életkorban órákig eljátszunk itt Andrjusával.
Őt a mozdony berendezései és a műveletek érdeklik.
Engem inkább valami ostoba kisjáték-emberke, aki lekési a vonatot és egy „vörös hajú" cirkuszi bohóchoz hasonlóan szaladgál a sínek között és eltéved a váltóknál.
A közelben valódi mozdonyok füttyentgetnek, és néha még a vasúti csengő is behallatszik.
A valódi vonatok hangjai versenyre kelnek a játékvasúttal, és a játék kerül ki győztesen a maga illuzórikusságával...
... Azonban egyelőre a Daragan lakás parkettje előtt állok megdermedve.
És azt hiszem, kiváltképp e két nővér miatt vagyok ilyen dermedt — az Amelang kisasszonyok miatt.
Jóval idősebbek nálam. Angolok.
Sőt úgy rémlik, hogy ikrek.
És csak ruhájuk színének árnyalatában különböznek egymástól. A felnőttebb fiúkkal táncolnak.
Nekem az álmodozó Nyina és a kéjsóvár Olja jutott — a Daragan család fiatalabb lányai. De én a megközelíthetetlen Amelang nővérekbe vagyok teljesen belehabarodva. Egyszerre mind a kettőbe. Minthogy ikrek.
És a tánctanulásom szörnyen balul üt ki. ... Azonban mamácska vendégeit abban a pillanatban hagytuk ott, amikor éppen leültek a kártyaasztalok mellé. 
Térjünk vissza a vendégeinkhez.
Annál is inkább, mivel az egyik kártyaasztalnál Afroszimov úr foglalt helyet.
Most pedig selymeit suhogtatva odatelepszik az asztalhoz Marija Vasziljevna Verhovszkaja, akinek Rigában a legpiszébb orra, és a legvastagabb — ujjnyi vastag — festett szemöldöke van.
A szalon túlsó végéből sietősen ott termek.
Mert egy finoman hegyezett fehér krétával, amelyet apró csillagmintás halványsárga papír borít, Afroszimov úr a játék szüneteiben a kártyaasztal sötétkék posztójára...
rajzol nekem!
Állatokat rajzol.
Kutyákat. Szarvasokat. Cicákat.

Válogatás a mai lett irodalomból (5)

Lett népi trufák


Megkérdi egyszer a báró a bérestől:
—  Milyen lesz majd az élet a túlvilágon?
—  Szakasztott olyan, mint ezen — válaszolta a béres. — Méltóságod e világon semmit nem csinál, és ott sem fog dolgozni, de a béresek nagy munkában lesznek: méltóságod ül majd egy üstben, én meg hordom alá a tüzelőt.


*


Egy apa, vissza akarván tartani leányát a férjhezmenéstől, ezt mondja:
—  Kislányom! Aki férjhez megy, jól jár, de aki nem megy, az még jobban jár. 
Feleli a lány:
—  Nos, tehát én jól fogok járni, hadd járjanak a többiek még jobban.


*

Késő este hazatér a férj bőrig ázva. Örvendezik a felesége, és azt mondja neki:
—  Uracskám, te már úgyis nedves vagy, eridj, hozz vizet! 
Fogja a férj a vödröt, vizet hoz, rázúdítja a feleségére, mondván:
—  Most már te is nedves vagy, hát hozz vizet!


*


Egy ember meg a felesége örökös veszekedésben-civakodásban élt egymással. Elment az asszony egy öreghez, aki bölcs ember hírében állt.
—  Segíts, atyám, nincs már erőm eltűrni a veszekedést-civakodást. 
Rá egy napra ugyanezzel a férj is betoppant. És mondta neki az öreg:
—  Éjfélkor eridj ki a temetőbe, és állj meg a nagy tölgyfánál. Aki melletted elhalad, az egy év múlva meg fog halni. Lehet, hogy a feleséged látod meg, hát akkor nem sokáig kell tűrnöd.
Ezután az öreg elhívta az asszonyt, és ráparancsolt: menjen végig éjfélkor a temetőn a nagy tölgyfa mellett.
—  Ha ott meglátod az urad árnyékát, egy év múlva meg fog ő halni, s így kevés van hátra, amit el kell tűrnöd.
Úgy is történt, ahogy az öreg mondta: a férj a feleségét látta meg, az asszony meg az ura árnyékát. El is határozták, hogy a hátralévő időt szeretetben és egyetértésben élik le egymással.
Letelt az egy esztendő. Az asszony egyszeriben sírva fakadt: sajnálta az urát, mert az olyan jó és kedves lett hozzá. Az ura meg csak vigasztalja, ezt gondolván: „Szegényke! Érzi, hogy ütött az órája, siratja saját magát."
Így feküdtek le bánkódva mind a ketten, s rémülettel gondoltak rá: mi lesz másnap. Reggel fölébredtek — s mindketten élnek. Elnevette magát az asszony, és mindent elsorolt az urának. Annak nem sokba tartott, hogy kiegészítse a másik történetét.
Nem is veszekedtek többé, hanem boldogan éltek, amíg meg nem haltak.


*


Egy embernek igen megátalkodott felesége volt. Ballag egyszer vele egy lekaszált réten.
—  Ni, hogy lekaszálták a rétet, szinte meg van borotválva! — lelkendezik az ember.
—  Rosszul van az kaszálva, akárha ollóval nyírták volna — mondja az asszony.
Sokáig pöröltek. Egyik azt mondja: „Borotvával", a másik azt hajtogatja: „Ollóval." Méregbe gurult az ember, és megfenyegette az asszonyt: megtiporja, ha abba nem hagyja a feleselést. Ám az egyre a magáét hajtotta. Erre az ura odavonszolta a folyóhoz, bezavarta a vízbe derékig, de a csökönyös asszony csak kitart a magáé mellett. Hónaljáig ér már a víz, ő meg azt kiabálja: „Ollóval!" Végképp elöntötte urát a düh s egészen alámerítette a vízben: hátha abbahagyja végre a makacskodást, ám az asszony kidugta kezét a víz alól s két ujjával mutatta: ollóval, ollóval!


*


Hazaérkezik a legény az eljegyzés után. Kérdi tőle az apja:
—  No, fiam, hogy ment a dolog?
—  Én nem szóltam semmit, ő sem szólt semmit. Így aztán szorul szóra megegyeztünk mindenben.


*


Egy asszony meséli:
—  Az én uram aranyat ér.
—  Csak nem tán?
—  Ritkaság, amilyen lelke van neki. Amikor tüzelőt kell aprítanom, elmegy hazulról, csak hogy ne lássa, mint dolgozom.


*


Vajas kenyeret adott kisfiának az anya. A gyerek csak eszi és pityereg:
—  Miért sírsz? Hisz én egy jókora karéjt adtam neked.
—  Épp azért sírok, mert egyre kisebb lesz.


*


Vendégségbe érkezett unokahúgának mondja a nagynéni:
—  Egyél csak kedves, itt van még egy tányér!
—  Köszönöm, néne, a tányért nem fogom megenni!


*


Puskát fogott egy fiatalember, és elment, hogy a holdvilágnál lőjön egy nyulat. Reggel üres tarisznyával tért meg s a háznépének így magyarázkodott:
- Alighogy megláttam a nyulat, a szívem oly erősen feldobogott, hogy a nyúl meghallotta, és hanyatt-homlok elrohant.


*


Hét testvérnek egy kanala volt. Így ettek: szürcsöl az egyik, majd átadja a kanalat a következőnek. Végül egyikük megdühödött, amiért oly sokáig kell várnia, amíg rákerül a sor, fogta a kanalat, szürcsölt és kidobta a kanalat az ablakon. A másik kiment a kanálért, szürcsölt s ugyancsak kidobta a kanalat az ablakon, ezt gondolván: „Miért egyedül nekem kell futnom a kanálért? Hadd futkossanak a többiek is!" Így aztán egy álló napig eltartott, amíg meg bírtak enni egy tál levest.


*


Egy apa kolbászt hozott haza s így szólt a fiához:
—  Felét add a testvérednek. Megosztott öröm — kétszeres öröm.
—  De a megosztott kolbász az csak fél kolbász.


*


—  Nagyapó! Van neked fogad?
—  Nincs!
—  Egy sem?
—  Egy sem.
—  Akkor, nagyapó, tartsd egy darabig a mézeskalácsomat.


*


Fiának beszéli egy apa:
—  Amikor én kicsi voltam, soha sem hazudtam.
—  Hát mikor kezdtél el hazudni, papa?


*


Letelt az első nap az iskolában. Az anya megkérdezi a fiától:
—  No, hogy tetszett az iskolában?
—  Semmi különös, csak a tanító már túlságosan buta: folyton engem kérdez, ő maga nem tud semmit.


*


Három naplopó testvér aludt egy meggyfa alatt. Fölébredt az egyik, és így szólt:
—  De jó volna, ha valaki egyenest a szánkba dobálná a meggyet. Fölébredt a másik, és azt mondta:
—  Még jobb volna, ha a meggy magától potyogna a szánkba. Fölébredt a harmadik, és megszólalt:
—  Hogy nem restelltek, testvérek, ennyit beszélni!


*


Leánykérőbe jöttek a menyasszonyhoz. Mindenben megegyeztek, mindent eligazítottak. Egyszer csak sírva fakad a menyasszony... Az anyja így vigasztalja:
—  Mire való a sírás? Mindenki férjhez megy. Hisz magam is férjhez mentem.
—  Igen ám, anyácskám, de te apácskához mentél, nekem meg egy idegenhez kell mennem.

BUDA FERENC fordítása

A trufa humoros, prózai, orális műfaj. Az olasz truffa ’csínytevés, kópéság, tréfás történet’ szóból ered. A magyar irodalomban a kifejezést elsőként Benczédi-Székely István használta, aki a 16. században egy Mátyás királyról szóló tréfás történetét az „e’ féle trufái sokak vadnak még Matiás királnak” szavakkal zárta. (Wikipédia)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 75-77. oldalak)

Válogatás a mai lett irodalomból (4)

MIERVALDIS BIRZE
Egy ideges asszony története




EPILÓGUS


Beszélgetés a berzakalnsi iskola igazgatójának irodájában.
—  Szabad itt rágyújtani? — kérdezte a fiatalasszony az igazgatói asztal melletti karosszékben. Az igazgató figyelmesen végigmérte a látogatót. Feltűnt, hogy orra kissé hosszabb a kelleténél, szája és álla bizonyára éppen ezért gyerekesen kicsinek látszik. Szőke hajából formált hihetetlenül kerek, nehézkes frizurája még jobban kiemelte álla hegyességét. Szembeötlött szép, hosszú lába, karcsú bokája. „Nagy fejű margaréta, vékony száron" — gondolta az igazgató.
—  Kérem! Gyújtson rá! De ha idejön tanítani, az lenne a kívánatos, ha a tanulók nem látnák...
Az asszony rágyújtott. Az igazgató kiszórta egy cseréptálkából a gemkapcsokat, és közelebb tolta az asztal sarkához, hamutartó gyanánt.
—  Az a helyzet, hogy valószínűleg nem állhatok munkába az ön iskolájában, és nem fogok történelmet tanítani maguknál.
—  Ezt nem értem! Hiszen megállapodtunk, és a járás is...
—  Nem tudtam, hogy az iskolájukban kint függ Emils Aspers és Arvids Jurévics komszomolista arcképe.
—  Itt haltak meg a berzakalnsi járásban, a mi községünkben. Negyvenkettőben...
—  Épp ezért nem maradhatok. Azt mondták, én öltem meg őket. Néha magam is ezt hiszem...


PROLÓGUS


A három utolsó — a két hátizsákos és a kísérő — úgy ült a gépben, mint egy gigászi hal kirágott belsejében. Fokozták a hasonlóságot a törzs hatalmas halcsontokra emlékeztető bordái, a beléjük fúrt lyukakkal.
A csoport fő részét a rádióállomással együtt valahol Gaujiena környékén dobták le, legalábbis így számították, a földet nem lehetett látni. A két hátizsákos a kísérő jelére felállt, tekintetükkel végigtapogatták a kötelet, mely ejtőernyőjüktől a mennyezet alatti esőcsatorna formájú rúdhoz vezetett, és jobb kezükkel megragadták a gyűrűt a mellükön. Úgy látszott, mintha a kívülről betörő légáramlat lökte volna be az ajtót. Elsőnek Arvids ugrott ki az ismeretlen sötétségbe. Emils megpróbált megkapaszkodni az ajtónyílás szegélyébe, de akkor mintha könnyű lökést érzett volna hátulról, és testét heves légörvény ragadta magával. Keze görcsösen megrántotta a gyűrűt. Ilyen magasból most ugrott először. A szíjak rántása a combján. Aztán mintha egy láthatatlan óriás ringatná, szélesen himbálódzni kezdett a levegőben. A bal tenyerén nedvességet érzett. „Biztos vér, felhorzsolta az ajtó, csak rá ne csepegjen a világos nadrágomra." Emíls húzni kezdte az ernyő zsinórjait, hogy arccal a föld felé forduljon. A következő pillanatban roggyant lábbal odavágódott a földre, mely kemény volt, mint a cementpadló, egyidejűleg ütést érzett a fején. Egy krumpliföld legszélén ért talajt, és tarkóját belevágta egy mezsgyekőbe. A zsinórok végén a krumpliszárak közt ott fehérlett a lelappadt ernyő. Emíls a barázdák közt botladozva és bukdácsolva begyűrte a síkos selymet a táskába, aztán halk bagolyhuhogást hallatott. Ugyanígy válaszolt a mező másik végéről Arvids.
A mező szélén műút vezetett, azon túl erdő. Elindultak az útszéli árokban. A csatorna széles lenáztatóban végződött, ebbe süllyesztették bele ejtőernyőjüket. Az út szélén nem látszott egyetlen útjelző tábla sem, így lehetetlen volt gyorsan tájékozódni. A júniusi éjszaka rövid, mint a tyúklépés, a mezőn túl már felkukorékolt egy kakas. Befordultak egy erdei útra. Amint kissé derengeni kezdett, egy irtás rajzolódott ki előttük: kiforgatott tuskók, málnabokrok, szanaszét szóródott bengecserjék. Jobbra, az erdő szélén hosszú farakások. Balra az irtás rétbe ment át, ahol egy tölgy árnyékában kunyhó szendergett, melyet egész az eszterágig benőtt a csalán. A szénakaszálás még nem kezdődött meg, a fűből kék csormolyavirágok szökkentek a magasba. A kunyhóban veszélyes lenne elrejtőzni, jöhet valaki, mondjuk egy párocska, meg aztán a csalánt se szabad letaposni. Emíls falusi gyerek volt, így mindjárt felkapta a fejét, amint a nádas szaga megütötte az orrát. Az erdő szélét követve megkerülték a rétet, és valóban kiértek egy kálmossal benőtt tavacskához, mely valamikor egy folyó holt ága lehetett. Azon túl ezüstfűzzel benőtt sánc húzódott, a füzesen túl pedig lankás, homokos partú folyó folydogált. A víz fölött virradat előtti köd bolyhai lebegtek.
—  A Gauja — súgta Emíls. — Ismerem ezt a helyet. Ide tíz kilométerre lehet a szülőházam. Holnap éjjel odamegyünk.
Visszatértek az irtáshoz, járkáltak egy kicsit a farakások között, óvatosan, nehogy hozzáérjenek a cseppekben kiütköző gyantához, mert egyetlen ruhájuk és kabátjuk volt, abban kellett mutatkozniuk az emberek előtt, első feladatuk ugyanis az, hogy illegális csoportokat szervezzenek. Emíls a háború előtt úttörővezető volt a berzakalnsi iskolában, és ismerte a környékbelieket. Arvidsot a Rigával fenntartandó kapcsolatra jelölték ki, városi srác volt, azelőtt Riga egyik munkáskülvárosában élt. Emíls zakójának oldalzsebében egy Walter lapult, Arvidsnak géppisztolya volt. Ezenkívül mindkettőjük kapott egy-egy tőrt. A tartalékfegyvert a fő csoporttal együtt Gaujienánál dobták ki.
Nappalra bevették magukat a farakások közé. A bokrok jól eltakarták őket az esetleg arra vetődő málnaszedők szeme elől. A fenyőkéregre áfonyaágakat terítettek, és Emíls nyomban leheveredett: erősen szédült és fájt a beütött feje. Bekapott néhány vitamintablettát, hátha a mindenható vitaminok segítenek rajta. De az izgalomtól nem tudott elaludni: bár a szülőföldjén járt, egy évi távollét után most mégis idegennek érezte a vidéket. Micsoda ostobaság: itt járt tizenkilenc esztendőn keresztül ezen az úton, most meg tilos itt mutatkoznia!
Közvetlenül a fejük felett egy lucfenyő ágán megszólalt egy kakukk, olyan közel, hogy még azt is hallani lehetett, amint a levegőt szedi. A térkép alapján körülbelül meghatározták, hol lehetnek, és egy fűszállal végigkísérték az ösvényt, melyen éjszaka menniük kell.
—  De fog örülni anyám, hogy élek! Van itt egy nővérem is. Én vagyok a legfiatalabb. A bátyáim Valkában laknak. Apám megöregedett persze... A kutya nem fog megugatni, együtt őriztük a csordát...
Felhők úsztak a farakások fölött, melyek a földön fekve hatalmasaknak látszottak, mintha szakadék mélyén lennének. Egy harkály repült át fejük fölött.
A nap már magasan állt az égen. Emíls fektében a sapkájával takarta el az arcát. Arvids állára támaszkodva, a farakáson levő résen át őrködött.
A farakások között hirtelen megzörrent a fű. Arvids megbökte Emilst, és géppisztollyal kezében térdre emelkedett.
A farakások között egy barna kutyus jelent meg. A kutyus földhöz nyomott pofával szaglászva ügetett egyenest feléjük. Odaszaladt Emilshez, és nyalogatni kezdte a kezét. A fiúk zavarba jöttek, aztán újra felkapták a fegyverüket, mert a kutyus mögött a farakások közti járatban egy kislány bukkant fel, és vékony hangon hívogatta a kutyust: „Rex, Rex!" Amint meglátta a két furcsa tartásban térdeplő dühösen összeszorított ajkú bácsit, megállt.
Egy ilyen kicsi gyerek nem lehet ellenség, akit el kell pusztítani. Emíls eldugta pisztolyát, Arvids kabátja szárnyával eltakarta a géppisztolyt.
—  Itt van ni az én Rexem!. .. — kiáltott fel a kislány.
—  Hát te egyedül vagy? — kérdezte Emíls. A csöppség elkomolyodott. Kék pettyes ujjatlan ruhácskában volt, karját, lábát sötétre égette a nap, csak fakószőke, rövid haja világított. A hajában kötött szalagon látszott, hogy frissen van vasalva.
—  Egyedül. Szamócáért jöttem — lóbálta meg a kislány a gyökérháncsból font kosárkáját. — Rexszel. Beszaladt a farakások közé, én pedig meg akartam keresni.
Mit kéne még kérdezni? Mit kell tenni? A két fiatalember nem volt tapasztalt felderítő. Mosolyogjanak? Megpróbálták, de a mosoly valahogy ráfagyott az arcukra.
—  Melyik tanyán laksz?
—  Bitmatiban.
—  Bitmatiban? Az egy malom.
—  Aha. Apukám javítja a malmot. Mi a kőházban lakunk, amelyiknek a másik végén lóval is be lehet hajtani.
—  A kocsmában?
—  A kocsmában hát — bólintott a kislány, és valósággal büszke volt rá, hogy ilyen furcsa elnevezésű házban lakik.
—  Hogy hívnak?
—  Lauma. Lauma Lice. Már hatéves vagyok.
—  De hiszen... azelőtt nem laktatok abban a kocsmában.
—  Nem hát, a múlt nyáron jöttünk ide, amikor a háború volt, és Incukalnsban leégett a ház, amiben laktunk. Minden elégett, az égvilágon minden. Még a mama varrógépe is. Az én ágyam is.
—  Lám, lám... Ott Bitmati közelében van egy ház, Raibacisék laknak benne, ugye?
—  Aha. A Rexet Raibaciséktól kaptuk.
—  Azida kölyke?
—  Azidáé.
—  Értem... hát Pauls Raibacis ott lakik-e még?
—  Persze, hogy ott. A malomban dolgozik, esténként csupa liszt az arca. — A kislány kuncogott egyet. Úgy látta, ismerőssel találkozott, hisz azt is tudja, hogy hívják Rex anyját. Most már kíváncsian szemlélgette a bácsit, akinek sötét haja rövidre volt vágva, füle felett pedig mulatságos csík látszott, mintha egész nyáron sapkában járt volna.
—  Jártál már Raibaciséknál? Hol alszik most Pauls?
—  Egyedül alszik a szobájában, mert tüdőbajos. Az ablaka alatt nagy jázminbokor van. Mennyi virág nyílik most rajta! — A kislány felrántotta a könyökéig a kosarat, hogy összecsaphassa a tenyerét.
—  Mondd csak, Lauma, Bitmatiban vagy Raibaciséknál nem lakik holmi... rendőr? Tudod, aki puskával jár.
Lauma megvonta sovány vállát.
— Nem, nem hiszem... — felelte és felsóhajtott. — Olyan puskája pedig, mint magának, azzal a kerek izével, senkinek sincs.
Arvids a kabátja alá rejtette a géppisztolyát, de amit már észrevettek, hasztalan rejtegetni.
—  Aztán vendégek gyakran járnak-e hozzátok?
—  Nemigen, mert mi Incukalnsba valósiak vagyunk. Aztán meg mama azt mondja, nincs mit az asztalra tennünk, pedig nem igaz, mert a pincében van két darab füstölt húsunk.
De most mi legyen? Mit tegyenek ezzel a kislánnyal, akinek két karja mint egy-egy vékony száraz ágacska? Mit mondtak a tanfolyamon, mit kell tenni ilyen esetben?
—  Várj csak, mindjárt keresünk neked egy darabka csokoládét — szólalt meg Emils, és Arvidsszal együtt közelebb kúszott a hátizsákokhoz, melyeket a kutyus már körülszimatolt. A ponyva szaga nemigen ízlett neki, nagyokat tüsszögött tőle. Sokáig matattak a zsákokban, feltúrták a fehérneműt, ingeket, zsebkendőket.
—  Amint hazaér, mindent elmond... — súgta Arvids.
—  Szigorúan ráparancsolunk, hogy senkinek egy szót se.
—  Figyelmeztettek bennünket: fontoljuk meg jól, nem helyesebb-e a véletlen szemtanút eltenni láb alól. Belepottyanhat mondjuk a Gaujába...
Lauma észrevett néhány kicsattanóan érett vörös szamócaszemet, és nekiállt letépegetni őket. Nem is gyanította, hogy két lépésre tőle most döntik el a sorsát.
—  Dehogy pottyanhat oda! Most viszont tudok már Raibacisról, az pedig az unokatestvérem! Ha a kislány szól is valakinek, az csak az anyja lehet, hisz hallhattad, senki nem jár hozzájuk. Az anyja pedig a legrosszabb esetben is csak holnap adhatja tovább, mi viszont már ma éjjel odamegyünk Raibacisékhoz, aztán indulunk is tovább a Gauja túlsó partján. — Emils már visz-sza is mászott a kislányhoz. — Tudod-e kik vagyunk? Tutajosok, kikötöttünk, hogy aludjunk egy kicsit a napon. Mindjárt indulunk is tovább. Rigába — közölte a kislánnyal.
—  Aztán, miért nem feküdtek le aludni a pajtában?
—  A pajtában?... Nappal baglyok alszanak benne, nem szeretem őket.
—  Igaz, csakugyan van ott egy bagoly, mi is láttuk Rexszel.
—  Szedd teli a kosaradat, aztán eredj haza, de senkinek se szólj, hogy láttál bennünket!
—  Miért?
—  Azért mert... tudod, egy gonosz gazdánál dolgoztunk, nem adott rendesen enni nekünk...
—  Nem adott, csak túrót?
—  Azt, csak túrót. Ezért aztán elindultunk Rigába a többi tutajossal, és vissza se megyünk. Ez pedig titok!
—  Hát ha titok, akkor nem mondom el senkinek — ígérte a kislány, és nyomatékul belecsapott a levegőbe áfonyától kék kezecskéjével.
—  Azért, mert nem mondod el senkinek, kapsz egy darab csokoládét! — Emils odanyújtott egy szürkés pergamenbe csomagolt csokoládészeletet, és szeplős képén széles mosoly ömlött el.
—  Amikor nevetsz, az arcod olyan kerek lesz, mint a macskánké! — A kislány anélkül hogy kibontotta volna a csokoládét, megszagolta, aztán betette a kosarába.
Arvids odafektette a kutyust a kislány lábához. Ez a göndör, fekete hajú, barna szemű bácsi cigányokra emlékeztette Laumát, a mama pedig azt magyarázta neki, hogy a cigányok kisbárányokat meg tyúkokat lopnak. Ez a bácsi olyan szúrósan néz. Ettől úgy érzi, muszáj leszegni a fejét, amilyen mélyre csak lehet, hogy az álla a mellét éri.
A kislány eltűnt a napfényes irtásról, be az erdőbe.
—  Mégse csináltuk jól. Megmondták nekünk: tőlünk függ, hogy egyetlen ember pusztul el vagy az egész szervezet. Márpedig mi építjük ki a szervezetet, a gaujienai csoportból meg azokból, akiket összeszedünk, és a frontot fogjuk segíteni... Egyetlen felrobbantott katonavonat vagy lőszerszállítmány fontosabb a front számára, mint... mint egy kislány. Világos? Gyerünk ...
Egyszerre talpra ugrottak, hajnal óta először fölegyenesedtek, hogy utána fussanak a kislánynak, aki meghiúsíthatta a. feladat végrehajtását. Kifutottak a fával kifalazott utcácskából, és olyan feszült nyugtalanság fogta el őket, mint éjszaka, amikor a krumpliföldeket igyekeztek maguk mögött hagyni: kezük készen állt, hogy bármelyik pillanatban az ellenségre szegezze a fegyvert. De alig futottak néhány lépést, megálltak, és kedvetlenül egymás szemébe néztek.
Szóval meggondolatlanság életben hagyni a kislányt... Emils úgy mérte végig a társát, mintha valami új vonást fedezett volna fel benne. A tanfolyam két hónapja — ennyi volt csupán az ismeretségük. Arvids két esztendővel idősebb, részt vett már hadosztálykiképzésen is, ezért ő a parancsnok — ez minden, amit Arvidsról tud. Viljandi alatt Emils tüzelt már a németekre egy hegyek közti völgy bozótjából, de még nem tudta, mit jelent az, ha saját kezűleg, előre megfontolt szándékkal meg kell ölni valakit. .. Ebben a percben Emils elképzelte, hogyan kell megtörténnie a dolognak, hiszen lőni nem szabad! Odaszalad tehát a gyerekhez, utoléri, halkan megszólítja: „Állj csak meg!". A kislány megáll, mert nem tartja már Emilst idegennek. Akkor odalép mellé, befogja a száját, tenyerével érezni fogja a kislány meleg, nedves ajkát, földre dönti, arcát a mohába nyomja, és beledöfi kis hátába a kést. Aztán becipeli a gyereket az erdőbe, igyekezve, hogy össze ne vérezze világos ruháját. Fenyőgallyakat szór rá, egész addig, míg el nem tűnik a piros masni. Aztán visszatér, és jelenti: „A feladatot teljesítettem!" Nem, jobb lenne mégis a tóba hajítani. De a gyereket keresni fogják, és talán épp azon a napon találják meg, amikor a lenáztatóból kihúzzák az ejtőernyőjüket. Akkor pedig aztán azt fogják híresztelni: „Ők ölték meg!" Nem, ők nem ilyenek!
—  Ha te, mint parancsnok, megparancsolod, én meg fogom tagadni a parancsot, ezért kérlek, ne kényszeríts rá... — szólalt meg tompán Emils.
—  Magam se tudom...
Emilsnek egyszerre eszébe jutott valami:
—  Hát nem hallottad: ezek szegény emberek. Akkor pedig nem szól senkinek, gondol ránk, mert mi is szegény emberek vagyunk, akik megszöktek a gonosz gazdától! — Emils egyszerre úgy érezte, minden magától megoldódott, hiszen tudott dolog, hogy minden szegény ember testvér.
—  Ez még nem tud gondolkodni.
—  Hát akkor fuss utána, és szúrd le!...
De nem futottak utána, hanem lassan visszafordultak a fedezékükbe, és letelepedtek az áfonyagally alomra. Emils egyszerre rosszul lett a fejfájástól. Hányás fogta el, aztán ivott egy kortyot a vízből, amit hajnalban merített csajkájával a tóból. A felmelegedett vízben apró vízinövénylevelek úszkáltak. Mi lesz, ha Emils éjszaka, útközben rosszul lesz? Úgy határoztak, hogy Arvids egyedül indul el. Az erdő és a Raibacisék háza között ritkás liget húzódik, úgyhogy könnyen oda lehet lopakodni észrevétlenül a Pauls ablaka alatti jázminbokorhoz. Meg kell tudakolni, mi történik a környéken, milyen az új helyzet, mi újság az apai házban. Kenyeret kell szerezni az útra. Az első időkben a bázis otthon lesz, onnan kezdünk neki a működésnek.
Az erdő árnya lassan elöntötte az irtást, mint valami fekete vízár, és elért a farakásokig. A fiúk biztonságosabban érezték magukat, nem úgy, mint reggel, mert már tudtak egyet-mást az itteni vidékről.

Válogatás a mai lett irodalomból (3)

ANDREJS SKAILIS 
3 HUMORESZKJE




A holdkóros


Tegnap megismerkedtem egy holdkórossal. A fürdőben történt a dolog. Már lefürödtem, amikor szánalmas sírást hallottam magam mellett. Odafordulok, nézem; hát valami nyiszlett alak hüppögve szappanozza a fejét.
—  Talán a szemébe ment a szappan? - érdeklődtem együttérzőn.
—  Nem, nem. Nehéz a szívem, mert most fürdök utoljára. Holnap már a hullaházban heverek. Meg kell halnom.
Ijedtemben majdnem beleültem a sajtárba.
—  Meghalni?
—  Sajnos, igen!
—  Infarktus?
—  Nem. Összezúzom magam.
—  Miért zúzná össze magát?
—  Holdkóros vagyok. Éjjelente az asztrális erők arra kényszerítenek, hogy a háztetőkön mászkáljak, kéményről kéményre ugráljak és mutatványokat végezzek a mélység fölött. Mostanában az egyik négyemeletes ház teteje felé vonzanak a titokzatos erők, ahol, azt hiszem, végem lesz.
—  Ne négyemeletes, hanem alacsonyabb házon mászkáljon!
—  Látszik, hogy fogalma sincs az asztrális erők hatásáról; az ember egyszerűen képtelen ellenállni parancsaiknak.
—  Akkor legalább ne a falon másszon fel, hanem menjen fel a lépcsőn; aztán a padláslépcsőn, ahogy a kéményseprők!
—  Abban a házban éjszakára bezárják a padlásajtót.
—  No, várjunk csak, várjunk csak! — mondtam felzaklatva. — Melyik is az a ház?
—  Mindjárt itt a sarkon.
—  De hisz az a mi házunk!
—  Lehet. Ezek szerint holnap majd a maguk háza előtt hever egy ismeretlen ember teteme.
—  Ne beszéljen így, hiszen ez rettenetes! Menjen orvoshoz! Hiszem, hogy az orvostudomány segíteni tud magán.
—  Nem tud! Mindent kipróbáltam! Az asztrális dolgok meghaladják az emberi értelmet... Különben, a maga kezében van az életem!
—  Valóban?
—  Ha ki akarna ragadni a végzet karmaiból egy elkárhozottat, és ma este kinyitná a padlásajtót...
—  Miért ne, kész örömmel!
—  Megmentőm —  ujjongott — , engedje meg, hogy megtöröljem a hátát!
Amikor hazaértem, azonnal felmentem a padlásra, kinyitottam az ajtót és a kulcslyukba egy gyufaszálat dugtam, hogy még véletlenül se zárhassák be.
Éjjel telihold ragyogott, de én teljesen nyugodt voltam, hiszen ez a szerencsétlen holdkóros kényelmesen, élete kockáztatása nélkül feljuthat a tetőre...
Reggel arra ébredtem, hogy felbolydult méhkasként zúg a ház.
Ahogy kimentem a lépcsőházba, néhány lakót, meg egy rendőrt láttam a padlásajtónál.
—  Mi történt?
—  Éjjel ellopták az összes tévéantennát. Azt az idiótát keresik, aki készakarva elrontotta a zárat, hogy a tolvaj feljusson a padlásra.
Az asztrális dolgok, hála istennek, meghaladják az emberi értelmet; nem találták meg azt az idiótát.




A pulykakakas


Nagy robajjal kivágódott az ajtó, és egy üveggel a kezében lihegő fiatalember robbant be az irodába. Az írógépnél ülő szőke lány összerezzent.
—  Gombocska professzornővel akarok beszélni — hadarta a fiatalember —, most, de az-zon-nal!
—  Gombocska professzornő nem ér rá — mondta a lány, és kopogni kezdett a gépen.
—  Beszélnem kell vele, sürgősen beszélnem kell vele!
—  A professzornő nem ér rá!
A fiatalember az asztalra tette az üveget, és megtörölte a homlokát.
—  Fhú, de nagyot futottam. Figyeljen csak, aranyoskám, megszakad a szívem, ha nem beszélhetek rögtön Gombocskával.
A lány nem szólalt meg, csak gépelt tovább.
—  Mondja csak, ismeri Lérums professzort? 
Nem válaszolt a lány.