Kortársak a kortársakról (1)

FJODOR GLADKOV
Alekszandr Szerafimovics

Gladkov emlékbélyeg

1922-ben jó néhány író gyűlt össze Alekszandr Szerafimovics lakásán, a Bolsaja Trjohgornaja utcában. Alekszandr Szerafimovics az újonnan elkészült regényét, a Vasáradatot készült felolvasni. Azokban az években gyakran rendezett ilyen baráti összejöveteleket. Befutott és kezdő írók egyaránt jártak hozzá. Ez az élénk, jó kedélyű, vidám és vendégszerető ember egykettőre megkedveltette magát bárkivel, minden ember szívét „megragadta".


Azokban az időkben, amikor az irodalom erői még éppen csak gyülekezni kezdtek, amikor még csak születőben volt a szovjet irodalom, Alekszandr Szerafimovics elmélyülten érdeklődött a fiatal irodalmárok sikerei iránt, maga köré gyűjtötte őket, bajlódott velük, okosan és finoman irányította a munkájukat, kielemzett minden sort, tanácsot adott, rámutatott a sikertelenség okaira, figyelmeztetett a veszélyekre, és elmélyülten hangsúlyozta a sikeres, világos fordulatokat, a nyelv sajátosságait, és gyakran kiáltott fel lelkesen: „Hej, maga ördögfióka! Csak dolgozzon, dolgozzon! Mert a maga ereje — a rengeteg munka..."


Vagy átfogta egy-egy fiatal író vállát, és ravaszkásan elmosolyodva, bátorítóan fölkiáltott:


—  No-os? Hogy van, lelkecském? Pakoljon ki! Vallja be, hogy mit írt... Ismeri Nyeverovot? Lám, belebújt az ördög, ír! Csak úgy jön belőle, csak úgy jön!...


És a fiatal írók naponta felkeresték irodalmi nyavalyáikkal, és várták a biztató szót. Azt hiszem, nagyon zavarhatták a munkájában, és szemtelenül nem hagyták nyugton. Még betegen sem tért ki a baráti beszélgetések elől, és nem feledkezett meg senkiről.


Ezen az estén tizenkét irodalmár gyűlt össze nála, köztük volt Alekszandr Nyeverov is. Nyeverov már ismert író volt, mint az Asszonyok című dráma és számos kitűnő elbeszélés szerzője.

Szerafivomics portréja

Alekszandr Szerafimovics először a legízletesebb piroggal kínálta a vendégeket, és megittunk egy pohár bort.


—  Ravasz vagyok én, legények — tréfálkozott. — Mert először megetetlek titeket, ördögfiókák, jóllakatlak, hogy aztán ne ugassatok. Aztán szárazon nem csúszik a pirog.


Az asztalnál, mint rendesen, mindenki fesztelenül viselkedett, Nyeverov különösen jó hangulatban volt, de nem maradt el tőle Novikov-Priboj sem. Mégis volt valami feszült várakozás a levegőben. De Alekszandr Szerafimovics szándékosan húzta-halasztotta a felolvasást, még dalra is fakadt.


Vagy három óra hosszat olvasott, de az idő múlását nem éreztük: az első oldaltól kezdve mindenkit magával ragadott a népi megmozdulás átfogó tablója — a körülkerített tamanyi hadsereg és a kis falvak népének hősi vonulása a fekete-tengeri utakon, hogy egyesülhessenek a Vörös Hadsereggel. Ezen a véget nem érő úton az emberek hihetetlen nélkülözést szenvednek, és már-már úgy tetszik, hogy nincs olyan emberi erő, ami elviselné az éhség kínjait, a rettenetes fáradtságot, a betegségeket, a gyermekek halálát... Megdöbbentő az orosz emberek kitartása, önfeláldozása, hite a jövőben, lelkük kiolthatatlan ereje. Itt van például Kozsuh, ez az erős, egyszerű, kemény férfi — a népből való, született vezér. Azóta is úgy él az emlékezetemben, mint eleven, öntörvényű ember. Mintha elveszne már-már abban a végtelen tömegben, amely sűrű áradatként elborítja a tengerparti vidéket, ugyanakkor mégis mindig szem előtt van: érezzük a jelenlétét elöl is, a tömeg sűrűjében is, de a leghátsó sorokban is. Mindig időben jelenik meg ott, ahol az emberek hite meginog és zúgolódni kezdenek, és vidám tréfával biztatja őket. Az emberek nevetnek, még ha kicserepesedett szájuk vérzik, kialvatlan szemük ég is, már nem félnek sem az éhségtől, sem a szomjúságtól, sem a további szenvedésektől, sem halálos útjuk tragikumától. Ahogy igazi vezérhez illik, a kellő pillanatban Kozsuh mennydörgő hangon tud kiáltani, ami lelkesedésre gyújtja az emberek — harcosok és parasztok — ezreit. Jóízűen nevet, élvezi a vidám nótát, magvas mondatokat mond, amitől az emberek úgy krákognak, mint a jó bortól. De a békebontók és kishitűek elleni haragjában rettenetes is tud lenni. Ő ismeri az útját, látja a célt, és ez az emberáradat hisz benne, és tudja, hogy Kozsuh oda vezeti őket, ahová kell. És bármilyen akadályok és veszélyek leselkedjenek is az úton, ezek az emberek minden akadályt leküzdenek, elsöpörnek útjukból minden ellenséges erőt. Nem pusztulásra ítélt emberek ezek — nem, ez a dolgozó, győzelmek felé haladó Oroszország.


A regény fenséges egyszerűsége és mély népisége ragadott meg minket. Úgy értettük akkor, mint egy valóságos hőskölteményt az orosz nép forradalmi szelleméről, kimeríthetetlen erejéről, önfeláldozásáról és nagyszerű hivatásáról. Az ilyen népet nem lehet leigázni, jellemétől megfosztani, az ilyen nép minden szenvedés ellenére mindent elvisel, mindent kiharcol, és maga aratja le a győzelmet.


Amikor Alekszandr Szerafimovics befejezte a felolvasást, valamennyien sokáig hallgattunk, olyan erős volt a hősköltemény hatása. Nem találtunk szavakat mély felindultságunk kifejezésére. És ez a felindultság ott tükröződött mindannyiunk szemében — mind megértettük egymást ebben a hallgatásban. Úgy tetszett, hogy a kiejtett szó csak megzavarná mély érzéseinket. Alekszandr Szerafimovics hamiskás mosolyán is látszott, hogy jól érti hallgatásunk okát. Szívélyesen és ravaszkásan nézett ránk, és szinte elbátortalanodott.


—  No, mi van? Hatott rátok? Erről van szó!


Számomra különösen érdekes volt ez a regény: szemtanúja voltam a „vasáradat" átvonulásának Novorosszijszkon. Az áruló Szorokin kiszolgáltatta a Kubányt a fehérgárdisták véres megtorlásának. Novorosszijszk maradt a szovjethatalom egyetlen védőbástyája a vidéken. A tengerészek és proletárok ezrei készek voltak fegyverrel a kézben a végsőkig verekedni Gyenyikin bandáival. Még friss volt a flotta Cemeszi-öbölben történt pusztulásának fájdalmas emléke, a vörös flotta matrózai szenvedélyesen gyűlölték az ellenséget. De a tamanyiak fenyegető és fájdalmas vonulása megrázta Novorosszijszk lakóit. A lelkeket megszállta a fenyegető veszedelem komor előérzete: a fehérgárdista ellenforradalom már közeledett a városhoz. A menysevik és eszer csibészek napról napra arcátlanabbak lettek. A Vasáradatot hallgatva újra átéltem 1918 nyarának forró napjait.


Késő éjjel távoztunk Szerafimovics házából. Nyeverov sehogy sem tudott megnyugodni, és szokásos, szenvedélyes stílusában egyre ismételgette:


—  Lám, az öreg! Lám, hogy megadta nekünk! Egyszerűen irigy vagyok, hogy miért olyan jó! Hallgattam, hallgattam és elállt a szívverésem. Most meg: csak úgy ver a szívem — csak úgy árad az erőm... Szeretnék mohón írni... mohón élni...

Kozákok a polgárháborúban

DMITRIJ FURMANOV
Jepifan Kovtyuh

1917 második felében a Kaukázusi Frontról hazaszéledtek a cári hadsereg katonái. Az ekkoriban Erzerumban tartózkodó Jepifan Kovtyuh valami jelentéktelen kiküldetést kapott, de ahelyett, hogy visszament volna a távoli török várba, jobbnak látta, ha a Kubánba megy, ahol ekkorra már fellángoltak a félelmetes forradalmi harcok... Megérkezett a tamanyi körzetbe, Poltavszkajába, a szülőfalujába, ahol öreg szülei éltek.


A háború éveit a török fronton töltötte, és hadi tettei jutalmául törzskapitányként hagyta el a frontot...


De a tiszti rang nem érintette, nem változtatta meg Kovtyuh nyers, eleven természetét, nem fertőzte meg a tiszti környezet nyavalyáival — ment hazafelé a kozák faluba, a megszokott dolgos életbe, a gazdaságába, az állatokhoz, a földhöz... S ismét az eke szarvához állt volna, ha magukkal nem sodorják a polgárháború hullámai...


Eleinte csak nézelődött, és sok mindent nem értett, akkor még nem tudta, nem látta, milyen méreteket öltenek az események, mit kell tennie, merre kell indulnia... A nehéz, dolgos élet, majd a háború, meg az állandó jövés-menés a fronton nem tették lehetővé, hogy olyan könyvek kerüljenek a kezébe, és olyan emberekkel találkozzék, amelyek és akik megmagyarázták volna a harc lényegét, a harc történetét, a bolsevikokról és más pártokról beszéltek volna neki... Az események zavaros áradatként zúdultak rá, s ebben az áradatban először semmit se látott, semmit se tudott kivenni, megérteni, nem tudott benne jól eligazodni. De a dolgozó ember jó érzéke megsúgta neki, melyik a helyes út... 


Poltavszkaja kozák falu ocsmány hely volt, itt különösen erősen összetartottak a kozák kulákok, akik igen sok bajt okoztak a Kubánban a polgárháború idején. De a nem kozákok, az úgynevezett betelepedettek, a kozákfalu nem kozák lakossága is összefogott az első perctől kezdve...


Nem szabad elfelejteni, hogy Kubán mindig is mintegy két részből tevődött össze: a kozákok, az eredeti lakosság a helyzet urának érezte magát, sok földdel rendelkezett, és napszámosokkal, béresekkel dolgoztatott. A betelepedettek — „a jöttmentek" — a gyárakban, a kézműveseknél dolgoztak, vagy beálltak a gazdag kozákokhoz, avagy apró földjeiken kínlódtak. És az éles ellenségeskedés, a kölcsönös gyűlölet csak úgy forrt a kubáni városokban és kozák falvakban... Kitört a forradalom vihara, a kozákok számára megadta a jelt, hogy harcba szálljanak a „szabad Kubánért", azért, hogy a Kubánban csak kozákok maradjanak.


A forradalom vihara Kubán dolgozó embereiben is újult erővel ébresztette fel a vágyat, hogy lerázzák az igát, megszabaduljanak az elnyomástól, a függőségi állapottól és a keserves szegénységtől ... És megindult a harc... A betelepedettekhez csatlakoztak a dolgozó, különösen a frontot megjárt kozákok is, de ez még csak szította az elkeseredett elégedetlenséget, és vad acsarkodást a jóllakott, félvad kubáni kulákságban. A kozák falvakban hol szovjet volt, hol pedig a régi rend szerint atamán. Poltavszkaja kozák falut atamán irányította... A Kubánban összekeveredett a kétféle hatalom, de már mindenki érezte a döntő harc félelmetes leheletét, tudták, hogy két hatalom nem lehet, hogy csak karddal fektetheti két vállra egyik a másikat... Teltek a hetek és a hónapok... Az októberi napok után a Kubán is megértette, hogy elérkezett a végső pillanat, közeledik a csapás... A Don mellől ideérkezett a kegyetlen és gyáva Pokrovszkij tábornok, elkezdődött az önkéntes hadsereg szervezése. A Kubáni Rada (népgyűlés) — a tompa eszű, gazdag kulákok találmánya — lassanként a maradék hatalmát is elveszítette, és az önkéntes hadsereg, a tiszti önkény végigkorbácsolt a Kubánon. A bolsevikok serényen dolgoztak... Megalakult A Népi Küldöttek Területi Szovjetje — Kubán betelepedett dolgozó tömegei választották meg kongresszusukon... Aztán a Forradalmi Katonatanács... megalakultak a vörös egységek... Jöttek az első nyílt összecsapások. .. Fellángoltak az elkeseredett polgárháború lángnyelvei. Kigyulladt a Kubán... Egyre gyorsabban és egyre meglepőbben alakultak az események... A dolgozó tömegek acélos léptekkel haladtak a győzelem felé...


Kovtyuh Poltavszkajában lakott. Gyakran összejöttek nála a falubeli szomszédok, más falvakból is eljöttek a frontharcos cimborák — megtanácskozták, hogyan harcoljanak a kulák elnyomás, a zabolátlan tiszti önkény ellen... Készülődtek a többi kozák falvak is, készülődött az egész Kubán, de Poltavszkajába erről csak homályos hírfoszlányok jutottak el...


Valahonnan messziről egy vörös partizán csapat tört be a tamanyi körzetbe. Többségük frontot megjárt katona, akik elhatározták, hogy életre-halálra harcolni fognak a tiszti banda ellen. Bejöttek Poltavszkajába. Megtudták, hogy Jepifan Kovtyuh a cári hadsereg tisztje. Nem ismerték, nem tudták, milyen ember, és elhatározták, hogy kivégzik...


—  De hát én hozzátok tartozom, elvtársak.
—  Hogy tartoznál te hozzánk, te aljas tiszt. Kifelé!...


Az ablak alatt az osztag szuronyai félelmetesen csörrentek. A házban a rémülettől szinte eszüket vesztett öreg szülők torkuk szakadtából ordítottak. Kovtyuh fiatal felesége is sírt és kiabált.


—  Kifelé, különben itt helyben... 
Jepifannak megdermedt a szíve.
—  „Tehát itt a vég" — gondolta, s közben a gyereket elküldte, hogy szaladjon végig a kertek alján, mondja meg a falubelieknek, jöjjenek gyorsan és segítsenek.


Jöttek a testvérei, összeszaladt a nép mindenfelől, és körbefogta, megszorongatta az osztagbelieket.
—  Eh, ti aljasok... Hát a saját katonatestvéreteket?! Hát miféle tiszt ő... Tűnjetek el, tűnjetek, mert különben mindnyájatokat itt helyben!...


És nyomták-szorongatták őket — ki puskával, ki revolverrel, kinek meg lecsapásra kész kard csillogott a kezében... Megindultak az osztagosok, takarodtak visszafelé, ki a faluból. És eltűntek.


—  Na, fiúk, köszönöm a segitséget — fordult Kovtyuh a barátaihoz... — Csakhogy ez alkalommal elég volt a gondolkodásból, merre menjünk és mit csináljunk... Most már teljesen világos a dolog... Gyerünk a csapatba. Javaslom, hogy alakítsuk meg a poltavszkajai vörös századot!!!


Barátságosan, egyetértésben latolgatták a dolgot, volt olyan is, aki vitatkozott, aki nem akarta : „mindenki, úgymond, egyedül is harcolhat", de végezetül is megegyeztek, hogy megalakítják a századot. S attól kezdve a tamanyi vörös század parancsnoka, Jepifan Kovtyuh, a nyílt harc útját választotta, a polgárháború évei alatt végig a frontokat járta, keserves kínokat állt ki, s mind a mai napig a Vörös Hadseregben szolgál...


A poltavai század hamarosan beolvadt Rogacsov nagy seregébe. Ez az egység több kisebb osztagot foglalt magában, melyeknek harcosai a falvakban laktak, és csak a hívó jelre gyűltek össze és bocsátkoztak harcba... Rogacsov, a széles mellű matróz, az összes egységek parancsnoka törzskarának székhelyéről, Sztarovelicskovszkaja kozák faluból éberen figyelte, melyik irányból közeledik veszély. S amint felkelés kezdődött, szétszalasztotta küldönceit a szélrózsa minden irányába, és jöttek a vörös harcosok — vasúton, szekéren, lóháton — gyakran gyerekestől, feleségestül, az egész családjukkal és minden holmijukkal. Megkapták a feladatot, és útnak indultak, hogy teljesítsék...


Rogacsov parancsnoksága alatt gyakran útrakelt poltavai századával Jepifan Kovtyuh is.


A vörös csapatok előretörtek, és gyorsan kiverték a Kubánból Pokrovszkij tábornokot, akinek csapatai a visszavonulás során a tamanyi egységekkel találták szemben magukat, és nemegyszer kegyetlen vereséget szenvedtek.


A Kubán fölött vörös lobogó lengett. De a kozákok nem maradtak nyugton — hol itt, hol ott tört ki felkelés — az árterületekre húzódtak, a nádasokba rejtőzködtek, megrohanták a békés szovjet kozák falvakat, megtámadták az intézményeket, lelőtték, felakasztották a kommunistákat. Megfékezésükre újra és újra Rogacsov egységét küldték ki, s Rogacsov mellett mint legfőbb segítőtársa, mindig ott haladt Kovtyuh is... Gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok... Ősz felé a fehér csapatok megint elözönlötték a kubáni síkságot, és kiszorították a Vörös Hadsereget. Az meg nem tudta feltartani az ellenség előretörését, harcolva visszavonult, kelet felé tartott, Belorecsenszkaja irányába. A fő erők vonultak el, vezetőjük Szorokin, a szomorú emlékezetű és tehetséges partizán volt. A tamanyiakat elvágták az öveiktől, a félszigeten rekedtek — nincs kiút, ellenség veszi őket körül, csak a tengerpart felé mehetnek... És úgy döntöttek, hogy a felkelt kozákság háborgó tengerén át törnek maguknak utat Novorosszijszk felé. S kezdetét vette a tamanyi hadsereg nevezetes menetelése... Nemcsak a harcosok vonultak vissza — velük ment a családjuk is, messzire nyúltak a végtelen szekérsorok, az öregek, gyerekek és a sokat szenvedett asszonyok nem akartak a kozák önkény alatt maradni.


A vörös csapatok egészen Novorosszijszkig értek, de ott voltak a törökök és a németek, és elzárták az útjukat. Megrohanták az ellenséget, és zavarba hozták a váratlan támadással, kitörtek a városon túlra, a tengerparti széles útra. Visszavonultak, és az ellenség acél csemegét küldött utánuk, azzal búcsúztatta őket... És hosszú heteken át mentek a Feteke-tenger mentén, hegyeken, szakadékokon, keskeny ösvényeken, hideg, harmatos éjszakákon és forró kaukázusi napsütésben, mezítláb, éhesen, elgyötörtén, lőszer nélkül, míg végezetül Tuapszén túl ismét visszajutottak a kubáni síkságra.


A hegyekből elő-előtört az ellenség, a tengerről páncélos csatahajók lőtték őket, útközben a hágóknál a grúz hadosztály várta csapatukat, de a tamanyi hősök mindent legyőztek, félelmetes csapásokkal, emberfölötti türelemmel és kitartással, lángoló hősiességgel törtek maguknak utat a Kaukázus gerincein át... A csapat három oszlopra szakadt, és az elsőnek az élén Jepifan Kovtyuh halad, ő vezeti a visszavonulókat. S íme, itt van Belorecsenszkaja. Már hallják, hogy a közelben előttük van Szorokin a maga erőivel. De Belorecsenszkajánál kemény csapást mértek rájuk az ellenséges seregek... A tamanyiak ezt a csapást is kiállták, áttörtek, és egyesültek a vörösök főerőivel... De nem volt idejük örülni, megpihenni a tamanyiaknak — azt a feladatot kapták, hogy vegyék be Armavirt. Armavir után Sztavropolt... De megtartani már nem volt erejük, a vörös seregek visszavonultak az asztrahányi homokos területekre...


Kínos, hosszú utat tettek meg, amely véglegesen kimerítette az elkínzott hadsereget, a tífusz könyörtelenül ritkította a harcosok sorait, és a visszavonulás útján egymás után nőttek ki a földből a közös sírok nagy halmai...


Visszavonult Kovtyuh is a tamanyiakkal. Ő is elkapta a tífuszt, és betegen utazott el Moszkvába. Nem hagyott békét a Forradalmi Katonatanácsnak, egyre beszélt, és arról próbálta meggyőzni a tanácsot, hogy külön tamanyi hadsereget kell szervezni. Megkapta rá az engedélyt. A szaratovi kormányzóságba ment, és Volszk városában rendezte be a főhadiszállását — ez a 48-as hadosztály. És jöttek a tamanyiak mindenfelől. Négyezer harcos gyűlt össze. De a más hadosztályoknál szétszórtan szolgáló tamanyi ezredeket nem engedték el a parancsnokok, és ebben Kovtyuhon semmiféle igyekezet és kitartás nem segített. Hamarosan azt a parancsot kapta, hogy vonuljon Caricin felé, ott csapatai egyesülnek az 50-es hadosztállyal, és Kovtyuh lesz a hadosztályparancsnok. Ott, Caricinnél forró volt a helyzet, de a vörös ezredeké lett a győzelem...

Álom, robogó páncélvonaton

VALENTYIN KATAJEV
A zászlós

A fiatal, alig huszonhárom esztendős, csendes, jámbor lelkű, búzavirágkék szemű, sötétszőke hajú, lányosán fehér kezű jellegzetesen diák küllemű Csaban zászlós annak idején a németek elleni háborúban bátor és kitartó katonának bizonyult. Minszk alatt a szakaszával kemencéket robbantott, és egész jobb oldalát súlyos légnyomás érte. Baranovicsinál keresztülment rajta egy lőszeres rakomány, és az odesszai kórházban, ahol gyógykezelték, rühes lett. Mindezért kapott két Szent György-keresztet, valamint egy „A bátorságért" feliratú szablyát, melyet a Szent Anna-rendjel vörös szalagjából font kardbojt ékesített.


1919-ben behívták katonának. Kora tavasszal. Nem kérdezték tőle, akar-e harcolni, azt sem kérdezték tőle, rokonszenvez-e az önkéntes hadsereggel. Kötelezően harcolnia és rokonszenveznie kellett a csendőrszakállú hadseregtábornokkal, akinek a Szent György-érdemrend szalagjával átfont és keresztbe tett puskákkal ékesített portréja mindenütt ott díszelgett. Csak azt kérdezték meg a zászlóstól a bevonulási helyen, hogy hol kíván szolgálni, és miután megtudták, hogy neki ez teljesen mindegy, egy páncélvonatra osztották be telefonosnak. A páncélvonat kezdetben egy vasúti főműhelyben vesztegelt javításon, és Csaban zászlós harmadnaponként a vonat mellé kirendelt őrség parancsnoki tisztét látta el. Az őrség kiképzetlen junkerekből, tejfölösszájú kadétokból és bokáig érő, vörös váll-lapos tüzérköpönyeget viselő önkéntesekből állt.


A tankokra emlékeztető, roppant erős láncokkal a bekormozódott ablakú mennyezethez felerősített több tonnás páncélozott kocsik, fekete tátongó nyílásaikkal figyeltek minden irányba, és belőlük mint akasztott ember elnyílt szájából a nyelv, géppuskák dagadt csövei lógtak ki. Ebben a rettenetes vasdübörgésben, amely szinte megsiketítette azt, aki nem szokott a zajhoz, az izzó vas bűzében, a kőszén kékes füstjében lámpák éles, szikrázó csillagfényei úsztak. A derékig csupasz munkások — koromtól és zsírtól csillogó testük akár a négereké — a kemencék előtt, a szerszámgépek mellett sürögtek-forogtak, hatalmas, súlyos kalapácsokkal futkostak fel s alá, szögecseltek, szitkozódtak, a csap alá tartva hűtötték áthevült fejüket, és szívták a mahorkát. Dühödt és megvetést tükröző, kemény vonású, haragos arcuk fel-feltűnt a bizonytalanul pislákoló lámpák fényében, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugtalanságot keltett Csaban lelkében. Azután, hogy a páncélvonat parancsnoka, egy fiatal repülőezredes, igazi jól fésült gentleman, pipával, és fehér kereszttel kék zubbonyán, kiadta a parancsot, hogy erősítsék meg az őrséget, és a páncélvonaton szolgáló tiszt uraknak tudomására hozta, hogy a munkásokkal legyenek rendkívül körültekintőek, és óvakodjanak tőlük, mert az illegális kommunisták felrobbanthatják a páncélvonatot, Csaban zászlóst még félelmetesebb érzés fogta el, amikor végig kellett járnia az éjszakai őrségben álló játékkatona-szerű puskás embereit. Rettenetesen siettek a páncélvonat javításával, és két műszakban, napi huszonnégy órában dolgoztatták az embereket. Nap mint nap hoztak valahonnan újabb angol géppuskákat, távmérőket, hűtőket. Időről időre a főműhely kapujához gördült egy csodás, csillogó, acélkék limuzin, és tábornokok egy kis csoportja (angol hadnagyok és francia kapitányok kíséretében) hangosan és vidáman csevegve különböző nyelveken, ellenőrizte, hogyan haladnak a munkálatok.


Csaban zászlós nem értette, hogy mi történik körülötte. Nem értette, miért akarják felrobbantani a páncélvonatot a munkások, és miért akarja a felsőbb vezetés, hogy a páncélvonatot minél előbb megjavítsák. Nem értette, miért harcolnak a vörösök a fehérek ellen, és miért szakadt kétfelé egész Oroszország bolsevikokra és nem bolsevikokra. Igaz, a páncélvonat tisztjei, akikkel Csaban együtt lakott a kocsiban, folytonosan csak arról beszéltek, hogy mindaddig, amíg a kommunisták maradnak hatalmon, Oroszországról nem múlik el a nyomorúság. De hogy ez miért lenne így, azt senki sem magyarázta el neki, és Csaban, aki otthon Umanyban megszokta az egyszerű, keresetlen beszélgetéseket az időjárásról, az egyetemről meg a vadászatról, idegen maradt itt a kapitányok, főhadnagyok és junkerek körében.
A legutóbbi időben még jobban hajszolták a munkásokat, és mind gyakrabban gördült oda a tábornokokkal zsúfolt autó. Az újságok győzelmekről és a vörösök megfutamodásáról írtak. De a városban nőttön-nőtt a nyugtalanság, s már az is'előfordult, hogy a külvárosban legyilkolták az önkéntes hadsereg tisztjeit. És egyszer csak elkészült a páncélvonat, sínre tették, összeállították. Még ugyanazon a napon az ezredparancsnoknak meghozták az utasítást a törzskartól, utána nyomban megtiltott minden eltávozást a városba. Másnap aztán a már teljesen elkészült, felfegyverzett páncélvonatot hozzákapcsolták egy hosszú katonaszerelvényhez, mely indulásra készen vesztegelt a rámpánál. A tisztek, kadétok és junkerek plédeket, remek bőröndöket rakodtak be a kocsikba; kisírt szemű dámák és kecses, szép fiatal lányok vették körül a páncélvonat terepszínűre festett acéltömbjét. Az őrök állig fegyverben feszítettek a toronyban, és az első löveg parancsnoka, tábori táskával és a vállán lógó látcsővel ügybuzgón futkosott fel és alá, ellenőrizte a telefondrót kihúzását. A rámpán rövid istentiszteletre készülődtek, a papok magukra öltötték miseruhájukat. Azután énekelt a kórus, égő gyertyákat osztottak szét, suttogva beszélgettek egymás közt a limuzinon odaérkezett tábornok segédtisztjei. A mise után a parancsnoknak átnyújtottak egy csillogó, vadonatúj, Szent Nyikolajt ábrázoló ikont, és a tábornok beszédet mondott. Arról beszélt, hogy a vörös ellenség erős, és hogy minden katonai erejüket meg kell feszíteniök ahhoz, hogy legyűrjék. Beszélt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésről is, és arról, hogy a Déli Hadsereg parancsnokának nevében megparancsolja: a foglyokat a helyszínen végezzék ki. Beszéd közben ősz harcsabajusza csak úgy remegett.


A mise alatt Csaban zászlós hányta a kereszteket, a tábornok beszéde alatt feszes vigyázzban állt, és annak végeztével a többiekkel együtt hurrázott.


A vonat indulása előtti utolsó percekben a pályatesten sétálgatva összetalálkozott egy régi gimnazista társával, akinek a nevét ugyan elfelejtette, de az arcára jól emlékezett. Köszöntötték egymást.


—  Üdv neked, öregfiú — szólt Csaban jól szemügyre véve barátjának széllel bélelt kabátját és borostás arcát. — Ezer éve nem találkoztunk. Mit csinálsz te itt?


A barát a régi kedves, diákos mosollyal felelte:


—  A vasúti kórházban dolgozom. Hát te meg önkéntes lettél?
—  Behívtak.
—  Értem. És ezzel a vonattal készültök legázolni Szovjet-Oroszországot? És Moszkvában akartok reggelizni, ugye?
—  De furcsán beszélsz... — Csaban lehalkította a hangját, és körülnézett. — Csak nem vagy kommunista?
—  És te talán kémelhárító vagy?
—  Nem én.
—  Igen. Kommunista vagyok.


A két barát egy kis ideig hallgatott, majd Csaban megszólalt:


—  Valahogy olyan furcsa ez az egész. A tábornok a beszédében éppen az imént azt mondta, hogy a foglyokat lőjük agyon, és hogy a kommunisták a legdühödtebb ellenségeink, de mi iskolatársak voltunk, együtt jártunk mindenhova, együtt adtuk el a régi tankönyveinket. És te most kommunista vagy, én meg az önkéntes hadsereg katonája, nekem le kellene lőnöm téged, neked meg az első adandó alkalommal be kellene kísérned a Csekára. Semmit sem értek az egészből. Magyarázd ezt meg nekem, kérlek.


De Csaban egykori iskolatársa csupán elnézőn mosolygott, és legyintett:


—  Hosszú lenne ezt elmagyaráznom neked, de majd ha harcba indulsz, mielőtt elsütnéd az ágyút jól gondold meg, hogy kire lősz. Mert megeshet, hogy egyszerre nyolc régi katona-bajtársadat teríted le.


Ezzel elment. Csaban pedig visszatért a páncélvonatra, ahol már minden készen állt az indulásra. És egészen az indulás pillanatáig egyre csak értetlenül fürkészte a rózsás arcú, harci lázban égő ifjú önkénteseket.


A szerelvény egész éjjel teljes gőzzel robogott. A szél a tetőt tépázta, az eső bevágott a vagonok résein. A lovak patkói a padlódeszkákat döngették, amikor meg-megugrottak a megállókban felvillanó lámpafényre. Egy vasúti csomópont főnökét, amiért három percre feltartóztatta a szerelvényt, agyonlőtték, és holttestét a vizesárokba lökték. Senki sem tudta, hova száguldanak, és miért kell így rohanniok. Csak a törzsparancsnoki kocsiban, ahol a nehéz réz gyertyatartóba tett vastag vasúti gyertyák rázkódtak a kártyaasztalon, csak az ott ülő, és a telirajzolt térképre könyöklő, folytonosan a pipáját tömködő kékmundéros ezredes tudta, mi a helyzet. De az arca szenvtelen. Álmatlanságtól püffedt szemhéja alól nézve gyorsan átfutotta a táviratokat, melyeket a segédtisztje nyújtott át neki az állomásokon, sárga ceruzájának a végét rágcsálta, és közbe-közbe teát kortyolgatott a zötyögő pohárból.


Délidőre a vonat, mint egy agyonhajszolt ló, dübörögve és sivítva, vörösen és fújtatva bedübörgött egy állomásra, ahol valami okból kifolyólag hosszasan vesztegelt, és megint nem tudta senki sem, hogy miért állnak és mikor indulnak tovább. Az állomás és a környező vidék teljesen kihalt volt, ijesztő a csend, nem hallatszik a vasúti kocsik kerekeinek kattogása, nem mozgatnak szerelvényeket sem. A vonat kiszolgáló személyzete várakozott vagy öt percig, aztán tízig, majd egy álló órát... Lassacskán mégis lekászálódtak a kocsikról, szétszéledtek a sínek között, és a váltókon át elindultak a kis vasutastelepülés irányába. Körös-körül egyre mélyebb lett a csend, az ezredes is leszállt a vagonból, bement az állomásfőnökség távírdájába, sokáig ült a távírókészülék előtt, saját kezűleg kopogott le valamit, és figyelmesen olvasta a szalagot, amely hosszú forgácsként bújt elő a karika alól. Majd hirtelen felpattant, és a peronra kilépve nagyot kiáltott: „Kezelőszemélyzet a helyére!" — és kiadta a parancsot, hogy a páncélvonatot kapcsolják le.
És csak most hallották meg mindannyian azt, amire eddig senki sem figyelt fel, és amitől oly kihaltnak tűnt körülöttük a vidék. Valami könnyű, kongó és furcsa dübörgés volt ez, mint amikor a gőz pöfögve tódul ki egy szelepen. Néhány perc múlva a távcsöves főhadnagy macskaügyességgel kapaszkodott fel a szemaforra, kesztyűje elszakadt, sarkantyúját beakasztotta az oszlop fogazatába, majd hirtelen valami nagy nyüzsgés támadt, és a szerelvény parancsnoka, egy kapitány, a kis vasutastelepülésről kihajtott maga előtt egy kormos képű halálsápadt mozdonyvezetőt. Fegyverét a férfi tarkójának szegezte, és azt kiabálta: „Dezertőr, mocskos gazember, agyonlőni!" — és a következő pillanatban a távolban, ahonnan a furcsa hangok hallatszottak, kirepült valami szemmel nem látható, könnyű és minden környezőtől olyan idegen dolog.


Mintha szél korbácsolta volna végig őket, valami süvített, fütyült, és Csaban zászlós, aki éppen a nadrágját húzta fel a töltés mögött, látta, hogy az állomásépületből fekete füst csap fel, és szilánkok repülnek szerteszét. Az első gránát után elfütyült felettük a második, majd a harmadik is. A szerelvényeken érkezett gyalogos katonák csatárláncba fejlődtek. Az előretörő lovasság lovai felbuktak, a lábukat törték. A jobb szárnyról rohamozó kozákszakaszt elsöpörték. A kocsik előtt, alatt és mögött fel-alá futkosó emberek százai, a legkülönbözőbb hangon kiáltoztak, az állomás úgy zúgott, mint egy megbolydult méhkas, de azokat, akik támadásba lendültek ellenük, még most sem lehetett látni, és ettől minden még sokkal ijesztőbbnek tűnt.

Kutyaorrok sorfala közt

ALEKSZANDR RASZKIN
Kutyák


Nemegyszer volt már alkalmam hallani, hogy egy híres emberről azt mondják: „Itt minden kutya ismeri." Természetesen ezt mondták Kornyej Csukovszkijról is. És a színigazat mondták. Azon a nyaralótelepen, ahol lakott, mindenki ismerte — apraja-nagyja egyaránt. Ideértve a helybeli kutyákat is, amelyekkel jó barátságban volt, és amelyek kutya kötelességüknek tartották, hogy elkísérjék sétáira.  Kornyej Ivanovics állandó  „adjutánsa" volt a szomszédban, V. P. Katajev nyaralójában lakó rőt Mackó. A Mackóhoz gyakran csatlakozott a testvére, amelynek nevére már nem emlékszem. Bizonyára azért nem, mert a leggyakrabban éppen így neveztük: a Mackó testvére. Ez a két kutyatestvér annyira hasonlított egymáshoz, hogy talán csak Kornyej Ivanovics tudta megkülönböztetni őket. Legalábbis jómagamnak ez sohasem sikerült.


Nos tehát, ahogy már mondtam, Csukovszkijt itt minden kutya ismerte. De még sose hallottam, hogy emberről azt mondták volna: itt minden kutyát ismer. Holott egy közös peregyelkinói sétánk során meggyőződtem, hogy ezt teljes biztossággal el lehet mondani Kornyej Ivanovicsról.


Sétánk mindig a Szerafimovics utcánál kezdődött, ahol az Alkotóházzal átellenben lakott Csukovszkij. Jól emlékszem arra a verőfényes, fagyos téli napra, amelyről beszélni akarok.


Az előző napon az Alkotóház egyik nő lakója azt mondta nekem:


—  Észrevettük, hogy minden nyaraló kapuja alól egy-egy kutyaorr mered elő. Az ember úgy halad ezek közt az orrok közt, mint két sorfal között ...


—  Ennyi az egész?  —  kérdezte Csukovszkij, amikor elmondtam neki ezt az érdekes megfigyelést. — No, akkor azt üzenem az ismerősének, hogy nem lát tovább egy kutyaorrnál. Pedig hát minden egyes kutya mögött meg kell látni az embert.


—  Az állatok eszére gondol? — kérdeztem nem egészen helyénvalóan.


—  Egyáltalán nem. Már régóta tudjuk, hogy a kutyáról következtetni lehet a gazdájára. Az egész utcánk nagyszerűen alátámasztja ezt az igazságot. Ide nézzen. Itt, mint tudja, egy híres költő lakik. Abszolúte rendes, jóindulatú, szűkszavú, szerény ember. És most nézzük a kutyáját. Ez sohasem fogja ok nélkül megugatni magát, ez minden dühöngés nélkül, nyugodtan néz magára. Tudom, hogy sohasem csen el semmit, nem bántja a gyengébb kutyát, nem harapja meg a kisgyermeket. Higgye el nekem, ez nagyon rendes kutya, úgyhogy én valósággal tisztelem.


—  No és itt a szomszédban? — kérdeztem felcsigázott érdeklődéssel.


—  A szomszédban egy irodalmi kalandor lakik, aki egyszerre két kutyát tart. Mostanában — joggal — ledorongolták az új könyvét, így hát egy kicsit megjuhászodott. Pedig korábban kész volt megugatni bárkit. Pontosan ugyanúgy, mint a kutyái, amelyek most minket ugatnak, és majd megvesznek dühükben.


—  Itt meg egyáltalán nincs kutya, Kornyej Ivanovics. Hogy értsem ezt?


—  Itt egy fordítónő lakik,  aki  a macskákat imádja, öt vagy hét macskája is van.


—  De ha.kutyája volna?


—  Az a kutya bizonyára nem ugatna, hanem nyávogna.


Elnevettem magam, de Csukovszkij komoly maradt.


—  Ne gondolja, hogy tréfáltam — jegyezte meg. — Én ebben egészen biztos vagyok. Itt pedig egy ismert drámaíró lakik - folytatta —, a kutyája rendszeresen vonít három esetben: amikor ő leül, hogy hozzáfogjon az új darabjához, amikor befejezi, és az első bírálat előestéjén... Megint csak kár, hogy nevetni tetszik, Az illető megesküdött nekem, hogy ez igaz, és én el is hiszem.


Egy vak kerítés mögött álló, ízléstelenre pingált, nagy nyaraló mellett haladtunk el.


—  Figyelje csak — szólt Csukovszkij. — Látja, milyen gyáva kis öleb őrjöng a kapu aljánál? Nézze, hogy futkos ide-oda az az apró szeme, milyen sunyi a pofája...  Ezt a villát egy kereskedelmi „dolgozó" vette meg. Jusson eszébe a szavam, ez még pórul jár... (Zárójelben megjegyzem, hogy Kornyej Ivanovicsból a próféta beszélt.)


—  Kornyej Ivanovics! Ezt meg kell írni!   — mondom lelkendezve.
—  Hát akkor írja meg. Hisz ez inkább a maga területe.
—  És ha önnek volna kutyája, az milyen lenne?


Kornyej Ivanovics megállt, és mosolyogva nézett rám.


—  Milyen? — ismételte meg a kérdést. — A legközönségesebb. Örökké a mások kiskutyáival bajlódna. Álmatlanságban szenvedne... Gyűlölné a rádiót, a televíziót meg a telefont... A kiadó igazgatója előtt csóválná a farkát... Megmorogná a grafománokat... Emlékiratokat írna... Nagyon szeretné Blokot és Csehovot.


—  És Kastankának hívnák?


—  Természetesen   —   mondta  igen  komolyan Csukovszkij.

MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Alekszandr Raszkinról:


Sz. Vityebszk, 1914- mh. Moszkva, 1971; orosz író. 1939-ben végzett a Gorkij Irodalmi Főiskolán, 1937 óta jelennek meg írásai. Legismertebbek szatirikus verses művei és irodalmi paródiái, epigrammái. Több filmforgatókönyv, színdarab írója is. A fenti írás lelőhelye a Voszpominanyija o Kornyeje Csukovszkom c. kötete.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/2. sz., 139-141. oldalak)

Makszim Tank versei

Tavak mérlegén


Tavak csészéiben
mérik maguk a halászladikok,
az átsuhanó felhők, madarak.


Most a Mjasztra tavába 
zúdult bele a vihar — 
mérlegcsészéje süllyed, 
aztán a Narocsba 
partizánszobor árnya hullt, 
s emelkedni kezdett a tó.


E mérlegcsészék föl-le, föl-le 
hintáinak fellegtől, szivárványtól, 
naptól meg csillagoktól.


Tavak csészéin hányszor, de hányszor
méretett meg
szívem, szavam, dalom.




Fazekas parancsol agyagnak


Fazekas parancsol agyagnak, 
hogy korsóvá legyen és 
festő a friss falaknak 
virágos nevetést,


csizmadia a bőrnek, 
amelyből jó cipő lehet, 
szántóvető az anyaföldnek, 
hogy szüljön kalászt: kenyeret,


kovács parancsol a tűznek, a vasnak 
zengni a kalapács alatt, 
én meg - zengni, dalolni 
késztem a szép szavakat.

VERESS MIKLÓS fordításai

Meghalnak a fák is


Meghalnak a fák is,
Ha nem ismerik már meg
Az évszakokat,
S nem feleselnek a visszhanggal;


Meghal a víz is, ha felejti,
Merre kell folynia néki,
S nem oltja szomját senkinek.


Meghal a föld, ha nem szüli többé
Ért gabonáját,
Nem ringat többé dalokat,


S meghal az ember, ha képtelen arra, 
Hogy örüljön az életnek, 
Mely maga a csoda.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása

A chilei nyírfa


Valparaisóból Carlos de Campóba 
Hogy törjek el
esőn, felhőkön át?
A hegytetőt, a pampát bírnám szóra, 
Az útmenti araucaria fát. 
De hát egymás nyelvét, kérő szavát 
Nem értjük. S akkor bámuló szemem 
Egy nyírfára, otthoni nyírre lát 
A kunyhó előtt, a kopár gyepen. 
Puetát táncol, megismer mindjárt, Előttem jár
mint bányászlámpacsóva, 
Kisér, vezet — mindég csak énrám várt –
Valparaisból Carlos de Campóba.


Az évek mennek, szállnak szinte, 
S most is, mindég, hogyha emlékezem 
Chilére, chilei testvéreimre, 
Az a kis nyírfa tűnik föl nekem. 
Fölötte ma kegyetlen szél sivít, 
Ólom esőt hozó,
önhitt-jeges,
Barbár, gyülevész csorda pusztít itt, 
De az idők végéig sem lehet 
Legyűrni őt. A rét kihajt a fényben, 
Fölszárad a könnyek folyója, 
S uton leszünk, együtt mind, ahogy régen 
Valparaisóból
Carlos de Campóba. 
A kunyhónál vidám, baráti szívvel 
Merengünk majd az elmúlt éveken, 
S a puetát is eljárjuk a nyírrel 
A tavaszi szabadság-ünnepen.

NYILASY BALÁZS fordítása

Álmok tenyered ereszalján


Nekem el-sose-múlható álmot
horzsoló tenyered halk
ereszalja adott csak.
(Bocsáss meg, hogy e kis vallomást most
ily banálisan kezdem.)


Sebeimre — és hány volt,
ki tudná! — szád volt
tapasz és gyógyír: ápolt,
s — megtért kalandor — nem érdemeltem,
bitoroltam csak lángod.
(Bocsáss meg, kérlek, most is,
ahogy eddig is, annyi esetben.)


Ami úgy olvaszt ki fagyomból — lásd, 
nem tudok egy tüzet sem 
olyat, mint dalolásod, 
amely mellett, én vásott, 
dermeteg kezeim törve melegszem. 
(Bocsáss meg, hogy e vad s értelme-vesztett 
életem nyugalmad így dúlja, kedves!)

KISS BENEDEK fordítása

Amikor hívogatsz


Amikor hívogatsz,
s én nem felelek tüstént,
ne neheztelj.


Vállaimon gyakran
holtfáradt, messzi madarak pihennek,
s vigyáznom kell, föl ne ocsúdjanak.


S szememben egyre többször 
megélednek halott barátaim — 
olyankor szóval tartom őket.


S gyakran a dal, a dal-vágy 
némítja el a számat, 
s én nem tudom 
neved kimondani.


S ne tévesszen meg az sem,
hogy köpenyem és sapkám
ott lóg a fogason.
Egyre gyakrabban töltöm
éjszakáimat, nappalaimat
a Narocs-tó parti nyírfák közt, ahol
az enyém minden bánat,
az enyém minden öröm,
ahol az enyém minden gondolat.

RATKÓ JÓZSEF fordítása

Tatár író novellája

RAUL MIR-HAJDAROV
Apa

Arif-abi (tatár: bácsi - ford.) rendszerint korán kelt. Csörömpölt a súlyos ajtó fémretesze s alighogy Arif-abi megjelent a küszöbön, már várt rá, ki tudja milyen sztyeppéi vérkeveredésből származó kutyája, Szuan. A gazda gyengéden megvakarta a füle tövét, néha mormogott neki valamit, de többnyire csak gépiesen simogatta: alig tette ki a lábát az udvarra, megrohanták a napi gondok.


Szuan tudta, hogy a gazdájának, különösen reggel, kevés a szabad ideje, és nem vette különösen zokon, ha nem hallott becéző szót tőle. Megcsóválta farkát, mintegy jelezve, neki is rengeteg a tennivalója, s rohant, hogy teljesítse kutyai kötelességeit.


Nyáron Arif-abi szerette meglesni azokat a napkelte előtti órákat, amikor a ritkuló homálytól még sötét felhők egyszerre rózsaszínbe váltottak s keletről málnaszínű fény festette meg sebesen valamennyi felhőt az égen. Mint minden csoda, ez is csak szemvillanásnyi ideig tartott, elég volt lehajtania a fejét, mire felemelte, az első reggeli napsugarak már beragyogták a földet, s könnyű, pihefehér felhők úsztak fent az égen. Mintha semmiféle rózsaszín ragyogás nem is lett volna. Arif-abi leginkább ezeket a hajnali, rózsaszín pillanatokat szerette, s igyekezett sohasem elszalasztani ezeket a perceket, de ha mégis így történt, borongós, rossz idő vagy egyéb akadály folytán legalább annyira elkeseredett, mint a reggeli imáját elmulasztó sivatagi beduin.


Lám, ma sem aludta el a találkát a hajnallal! Növekvő belső derűt és könnyedséget érzett.


Homályos várakozás töltötte el az előtte álló fontos ügyek kapcsán, melyeket reggeli hangulatából ítélve majd könnyen elrendez; végigment a betonozott kis úton a ház mögé, a veteményeskertbe. S útközben, ki tudja hányadszor, elégedetten gondolt arra, milyen nagyszerűen sikerült ez az utacska. Lám, már két éve megvan, de még egy morzsányi sem tört le a betonból. Jófajta cementet hoztak akkoriban a szövetkezeti boltba, no és a betonozást illetően Arif-abi igazán nem szorult mások tanácsára. A paradicsomágyások mellett betonlábakon három vízzel színültig töltött dézsa állt. Kamalovnak majd húszméteres kútja volt s a mélyről felhúzott víz olyan hideg volt, hogy az ember foga is belesajdult, az íze viszont kiváló. De ilyen hideg vízzel rögtön öntözni nem szabad, meghűlhetnek a növények. Arif Kamalovot vagy tíz évvel ezelőtt a szomszédja, Kirjusa Pavlenko, a falu legjobb zöldségtermesztője tanította meg erre. Azt tartották, az ő magvaiból, az ő tanácsai alapján jelentek meg Hlebodarovkában a veteményeskertek.


Arif-abi belepillantott a még előző este megtöltött dézsákba, rámosolygott a tükörképére, s mosakodni kezdett, bőségesen fröcskölte magára az éjszaka felmelegedett vizet. A betonutacska másik oldalán, a dézsákkal szemben uborka termett. A paradicsomok éppen hogy pirosodni kezdtek, az uborkát azonban már harmadik hete szedték. Ezen a tavaszon Kamalov szomszédja tanácsára egy új fajtát, a taskentit ültette ki — remek termést hozott — sima bőrű, hosszú, sötétzöld uborkákat. Az egész faluban csak vastag, érdes bőrű, oldalukon sárga csíkos uborkát termesztettek. A „taskenti", ahogy Pavlenko megjósolta, korán ért s bő termést hozott.


Arif-abi bement a fészerbe, fogta a nyikorgósra száradt, fűzfavesszőből fonott kosarat és szakajtót, fürgén összeszedte az éjszaka beérett uborkákat. A szakajtóból a kosárba öntötte a termést s nem múló jókedvén csodálkozott. Aligha annak örült, hogy másokénál korábban érett be uborkája s a szövetkezetből minden reggel eljött furgonos mopedjén Iljasz, a felvásárló, s így szólt hozzá: „Arif-abi, az idén még Kirjusán is túltett. A vásárlók egyre kérdezgetik: "Kamalovéból nincs?'" Persze, jó ezt hallani, jókedvének azonban nem az uborka az igazi oka. Hát akkor mi?
A nehéz kosarat a kertajtóhoz cipelte, megöntözte a veteményest, majd végigpillantott a magas jegenyékkel körbeültetett udvaron. Büszke volt gazdagságára; itt minden az ő keze nyomát dicsérte, hosszú és fáradságos munkájának a gyümölcse volt. Tekintete elidőzött az udvar sarkában. Két apró kis ablakával s nyerges bádogtetejével ott csillogott a frissen kékre festett muncsa — egy igazi orosz fürdőházikó. Sokféle fürdőt nézett meg Arif-abi, még a szárazgőzű finn szaunával is megismerkedett, mielőtt a sajátját felépítette. S a nyírfavesszőnyaláb sem fogyott el nála, pedig az erdőknek ez az ékessége errefelé nem honos. Kétévenként meglátogatta Kamalovékat Kazanyból a sógora, felesége fivére, hol családostul, hol egyedül. Arif-abi nem ismert el semmiféle, tatár szokás szerinti madárlátta ajándékot a nyírfavesszőnyalábokon kívül. S a jó kedélyű sógor kénytelen volt tréfálkozva a kalauzok kegyeit keresni, nyírfa vesszőnyalábokkal megajándékozni őket, hogy a távoli Hlebodarovkába két nagy köteg susogó vesszőnyalábot szállíthasson. S amikor célhoz érve levette őket a csomagtartóból, a kocsiban még sokáig érzett az erdő illata, s a kalauznő, aki előző nap még nem akarta beengedni a sógort ezzel a csomaggal, bírsággal, büntetéssel fenyegette, szomorúan észlelte, mily gyorsan illan el kerekeken gördülő házából a nyírfa illata.


Talán a fürdő az oka annyira szokatlan jó kedvének: de hiszen ma még csak péntek van...


Mióta Kamalov felépítette saját fürdőjét, egyre gyakrabban érezte, mennyire hiányzik neki egy fiúgyermek, a fia...


Amikor még nem voltak gyermekeik, majd később, amíg felnőttek a lányok — az ikerpár —, feleségével, Gülnafisszal a szomszédokhoz, Kirjusa Pavlenkóhoz jártak fürdőbe. Amikor a lányok felnőttek, anyjuk magával vitte őket, és Arif, miközben olcsó cigarettát szíva sorsára várt Kirjusa fürdőházának tornácán, gyakran gondolta: „Ha lenne egy fiam..." Maga elé képzelte először kisgyermekként, majd kamaszként... S látta felnőtt férfiként, amint fáradtan hazatér poros munkájából — szerette volna, ha fia folytatja apja mesterségét.


Maga elé képzelte, amint együtt hordják a vizet, vágják a fát, folyami homokkal súrolják a dézsákat, vödröket, merítőkanalakat, teknőket, előszedik a padlásról a nyírfavesszőnyalábokat, amelyekhez még asszonya sem nyúlhatott. ..
Azonban nem volt fiúgyermeke, nem adott Allah fiút.. . Kamalov gyakran gondolt rá, de soha senkinek egy szót sem szólt erről. Gülnafiszt, a feleségét szerette, s tudta, milyen rosszul esne neki, ha tudna ezekről a gondolatokról.
Reggelire megevett egy egész serpenyő tabát — tatár módra, friss tejjel felvert tojásrántottát —, ivott néhány csésze erős, tejszínes teát. Változatlanul derűs hangulatban tréfálkozott feleségével : kár, mondta, hogy a földekre nem viheti magával a forrásban levő szamovárt, ott minden bizonnyal az utolsó cseppig kiinná.


Az orenburgi út tizennyolcadik kilométerénél várt rá a munka, s megkérte feleségét, adja oda a táskát, mellyel egykor lányai iskolába jártak; most, hogy a falutól távol dolgozott, ő akart ebédet vinni benne magának. Amikor az uborkákat, egy köteg zsenge hagymát, kemény tojásokat és egy díszes kubai rumosüvegben a tejet belerakta táskájába, Gülnafisz egyszer csak megkérdezte:


—  Apa, nem gondoltad meg a fiataloknak szánt ajándékot?


Vagy úgy, hát ez a reggeli izgalom oka... Arif-abi elmosolyodott, nem foglalkozott tovább a táskával, megsimogatta konya, fekete, a csupasz képű Temirkán gépészből őszinte irigységet kiváltó bajuszát, majd kezét csípőre téve tréfásan így válaszolt:


—  Közös életünk huszonöt esztendeje alatt előfordult akár egyszer is, hogy Kamalov nem tartotta be a szavát?


Felesége, Gülnafisz-apaj már jóval korábban észrevette férje különös jókedvét, s ugyanilyen huncutul évődött vele:


—  Valóban nem fordult volna elő?...


Miután jobb helyet talált a tejesüvegnek a táskában s rábeszélte férjét, hogy igyon még egy csésze teát, Gülnafisz átment a másik szobába, s kezében kis fehér csomaggal tért vissza. Tessék apa, ötszáznegyvenhárom rubel, fogd. De el ne veszítsd, te szavatartó ember.


—  Ha a pénzt elvesztem, az nem baj, de ha a szavaimnak nem lesz hitele...
—  Jól van, jól van, ma reggel olyan bőbeszédű vagy, akár egy mulla — szakította félbe jóindulatúan Gülnafisz a férjét. — No, hajolj csak le... — s miután zakója zsebébe csúsztatta a kis csomagot, egy gombostűvel felülről a zsebhez erősítette.


A gazdát a kertajtóig kísérni s ott várni, amikor a munkából hazatért, bármilyen késő volt — Szuan kötelességének tartotta. Így történt most is: miután a kerítésig futott, ott maradt, míg csak Arif-abi be nem fordult a posta mögött.
Az útfenntartó vállalat központja, hol Kamalov dolgozott, majdnem a falu szélén állt, közvetlen a vasút mellett. Ezért az öreg korán indult munkába, mert szeretett komótosan sétálni egyet „hivataláig". Ma, az egyik utcából a másikba térve át örült, hogy a falu tavasszal javított útjai még jó állapotban vannak.


Régen, amikor még fiatal ember volt s még éppen csak hozzáláttak ezeknek az utcáknak a rendbehozásához, egyszer sértődötten így szólt a csupasz képű Temirkánhoz: „Barátom, vagy fél éve nem engedsz el a falusi utcákról. Mások kolhozokhoz és szovhozokhoz építenek utat, négyzetméterben, kilométerben egyaránt sokat teljesítenek, itt meg egyre csak kanyargunk a kerítések mentén..."


Temirkán válaszul furcsán nézett a barátjára s megjegyezte:


—  Ezt nem vártam tőled, Arif, még hogy négyzetméterek, kilométerek! Azt szeretnéd talán, hogy Hlebodarovka utcái az első eső után árokká ázzanak szét?


Derék ember ez a Temirkán, nem véletlenül választják meg hol pártbizalminak, hol építésvezetőnek. Megmondja a magáét és állhatatos. Kalamov akkor egy hétig nem mert a gépész szeme elé kerülni. Szégyellte magát. Most azonban, már jó néhány éve Arif-abi háta megett van a faluban az összes útjavító munka.


A régi szóváltásról közte és Temirkán között gondolatai visszatértek a szombathoz, a fürdőhöz.


Igen, egész életében fiúgyermekről ábrándozott, s íme, megvan. S micsoda legény! Ami igaz az igaz, nem egészen a fia, mert a vő mégis csak vő marad. De amikor a fiatal házasok vendégségbe jönnek hozzá, vajon nem így szólítja: „Ülj le, fiam..." s az asztalnál a díszhelyre ülteti.


Meg aztán mi mást is mondhatna, amikor veje egyre csak azt ismételgeti: „apám" meg „apám".


Az igazat megvallva, Arif-abi nyugtalankodott a lányai miatt; nem nagyon ment nekik a tanulás, de azért a tízosztályos iskolát mindketten kijárták. Amíg iskolába jártak, apjuk sok mindent elvégzett ott; megjavította s befestette a bádogtetőt, néhányszor átrakta a kályhát, beüvegezte a melegházat, de nem érdekből tette, hanem önként, szívesen s örömmel. A téglából épült, emeletes, magas mennyezetű iskola tetszett Kamalovnak; gyakran eszébe jutott saját iskolája — a roskadozó házikó a tatár aulban, amelyről még a tábla is hiányzott, mely jelezte volna, hogy iskola. Az iskolában gyakran megfordulva látta, hogy azt még lányánál jóval reménytelenebb tanulók is elvégzik, azt pedig, hogy az övéi hogy tanultak, jól tudta. Néha sajnálta, hogy a nyolc osztály elvégzése után nem helyezte el lányait a kötődében tanulónak, talán ott hamarabb megkomolyodtak volna?


Az iskola elvégzése után szó sem lehetett még a leggyatrább technikumról sem. S alighogy munkahelyet kezdtek keresni, kezdődött a sírás is. „Ide sem megyünk, oda sem, itt poros, ott piszkos, emitt nehéz, amott messze van." S pajzsként védekeztek azzal: „Talán hiába szereztük meg a középfokú végzettséget?"


Arif-abi egyszer már nem bírta türtőztetni magát s így szólt: „Ami azt illeti, a tanulmányi eredményeitek alapján már a hetedik osztályból el kellett volna zavarni titeket."


Na, erre aztán igazából eleredtek a könnyek. S a felesége is velük együtt fújta: „Ha a saját gyermekeiddel így beszélsz, hogy szólsz az idegenekhez... csak nem rosszabbak a mieink a más gyerekénél?"


Egy hétig nem állt szóba férjével, és Arif egyedül aludt a szénapadláson.


Anyjuk, akár a kotlós, sürgött, forgott, igénybe vette férje jól csengő nevét is, kinek már jó néhány éve ki volt téve az arcképe (igaz, bajusz nélkül) a kerületi dicsőségtáblára s kormánykitüntetéseket is kapott munkájáért. Gülnafisz-apaj Anyiszt és Nafiszt a statisztikai igazgatóságon helyezte el. Ez ugyan nem volt valami jól jövedelmező állás, viszont por sem volt. Apjuk vagy két évig faggatta a lányokat, ugyan miféle statisztikával foglalkoznak, mi is tulajdonképpen a munkájuk, de nem kapván értelmes választ, felhagyott a kérdezősködéssel, s többé nem érdeklődött a munkájuk felől.


A pénzügyeket a házban Gülnafisz intézte, aki ügyes háziasszony volt, s Arif-abi, nem úgy mint a többi férj, nem kérdezgette, mire mennyit költenek. Fizetését maradéktalanul hazaadta, nem dugott el egy tíz- vagy ötrubelest sem, ha pénzre volt szüksége, felesége minden különösebb faggatás nélkül odaadta a kért összeget. Ezért aztán nem is tudta, mennyit keresnek a lányai. S megkérdezni tőlük, mennyi a fizetésük, kínos lett volna — hiszen olyan sebezhető teremtések (ez a kifejezés egy szülői értekezleten ragadt rá!).


Egyszer, amikor feleségével teáztak, váratlanul, megkésve, berepült a két lány, s vidáman, izgatottan csicseregték: „Anyu, apu, ma fizetést kaptunk, s az utolsó kopejkáig elköltöttük az egészet... Olyan elegáns olasz fazont hoztak a járási áruházba s francia púderkészletet, amilyet tavaly Kazanyban sem tudtunk venni." Rögtön nekiláttak, hogy kibontsák a dobozokat és csomagokat, s az elegáns olasz fazonról kiderült, közönséges cipőről van szó.


„Ezt pedig nektek hoztuk, ajándék" — a lányok egy csillogó bonbonos dobozt nyújtottak
anyjuknak.


Arif-abit, ha még nem is nyugtalanította, de zavarba hozta felnőtt lányainak infantilizmusa. Ezt a komoly szót szintén egy szülői értekezleten sajátította el. Tetszett neki gazdag jelentéstartalma: az osztályfőnök hosszasan magyarázta a száján kiszaladt tudományos szót. S nemcsak magyarázta, de tucatnyi példát is felhozott illusztrálásul, szerencsére nem kellett túl messzire mennie értük...


A lányok eladósorban voltak, de őszintén megvallva, sem a munka, sem a holnapi nap nem érdekelte őket egy cseppet sem. De hiszen száz évig nem élhetnek apjuk-anyjuk mellett, lesz majd saját családjuk s jönnek majd a gyerekek.
Persze, amíg apjuk él s egészséges... De történhet valami váratlanul. Lám, tavaly télen akerületi autóbuszjáratoknak utat takarítva olyan hóviharba került, hogy a csodának köszönhető csak, hogy hazajött a harmincas kilométertől...


A természet nem fukarkodott, amikor a szépséget osztotta a lányoknak, mintha patikamérlegen mérte volna ki mindazt, ami szüleikben a legjobb volt: apjuk sudárságát, vidámságát, anyjuk gyöngédségét, kecsességét. S Arif-abi arra gondolt, ha nem érdekli őket sem a tanulás, sem a munka, talán érdekelni fogja őket a család, hiszen már jó néhány falubeli legény nézegette őket. Például a szomszédjuk, Valter Gerc, jobbat kívánni sem lehetne, gépkezelő. Családját Hlebodarovkában tisztelik: alighogy megkezdődik a betakarítás, apa és fia arcképe nem kerül le az újságok, s nemcsak a járási, de a köztársaságiak lapjairól sem. Valter le nem veszi a szemét Anyiszáról, s ha a lány legalább visszamosolyogna rá! De legények sem akármilyenek kellenek lányainak s ilyen poros munkát végzők nyilván nem. Erre neheztelt leginkább, s ez volt legfájóbb bánata, hiszen maga is egész életében micsoda poros munkát végzett.
Kamalovék háza nagy, tágas, s Gülnafisz-apaj rendet tart benne... A nappaliban színes tévé, a rádió sem közönséges készülék, hanem sztereo, a lányoknak már nyolcadiktól kezdve volt magnetofonjuk, most már a második, s az sem akármilyen, az is sztereo.


A fiatalok ünnepnapokon szívesen összejöttek náluk. A lányok a rend kedvéért engedélyt kértek erre apjuktól (nyilván anyjuk tanácsolta, vélte Arif-abi), és ő soha nem tiltotta meg, sőt gyakran segített a készülődésben...


Kamalov jó néhány fiatalemberrel megismerkedett ezeken az estéken, de kedvére való kevés volt, talán egyedül a helyi orvos, de az sem jött el többet, jóllehet még sokáig látta a faluban.


Különös, hogy a falubeli fiatalemberek mindig csak ketten-hárman voltak, a többség amolyan átutazó tele: termelési gyakorlaton levők, diákok, városi fiúk  —  Hlebodarovkatol jobbra s balra is volt egy-egy város, a mai közlekedés mellett egy kőhajításnyira.


Ezekre az esti mulatságokra anyjuk, Gülnafisz-apaj ragyogó tisztára takarította a házat, a legszebb étkészlettel terített meg, nagyszerű kaurdakot (sült húst), balist (húsos pirogot) és paramast (apró húsos, hagymás, krumplis tésztát) sütött, s előfordult, hogy nem restelt a teához csakcsakot (lakodalmi édesség) készíteni. Híres szakácsnő volt különben is, egyetlen esküvőt sem tartottak Hlebodarovkában nélküle.


Arif-abi kezdetben csak tréfálkozott, lehet, hogy a hosszú sörényű legények között ott az ő jövendő veje, hiszen hiába az ember nem töri magát. Gülnafisz-apaj azonban nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek az összejöveteleknek, s komolyan reménykedett, hogy talál jövendőbelit lányai számára, erre szép lassan férje is felhagyott a tréfálódzással.
Egy este, amikor az egész család otthon vacsorázott, jó szomszéd módjára benézett Kirjusa Pavlenko. Mellesleg, Vologyka fia a jövő év őszén leszerel, s hazatér; rendes fiú, jóképű, dolgos s ráadásul szomszéd, ott nőtt fel a szemük előtt.


Gülnafisz tüstént az asztalra tett egy üveg vörös bort, s öntött lányainak is. Szó szót követett, s a beszélgetés az e tavasszal Hlebodarovkában oly gyakori lakodalmakra terelődött. S jóllehet a falu nagy volt, járási székhely, Gülnafisz és lányai minden lakodalomról tudtak.


Pavlenko sejtette, hogy barátja, Arif nem helyesli felesége igyekezetét, hogy lányait feltétlenül városi, elsősorban értelmiségi fiúkhoz adja — mi mindent tudnak a szomszédok! Persze, nyilván volt benne valami titkos, önös érdek is, hiszen fia, ahogy ő maga is mondogatta, sűrűn, diplomatikusan érdeklődött, ugyan hogy vannak Arif-abi lányai, ezért is vett részt a lakodalmakról indult beszélgetésben Kirjusa.


—  Igen, szomszédasszony, sok a lakodalom, s ez jó dolog. A lakodalom családot, gyerekeket jelent. S ha több a család, erősebb az állam. Másfelől, nézzük csak, mennyien válnak manapság? Alig több mint egy éve segítettél Szmolovék lakodalmán, s micsoda lakodalom volt, fél évig is emlegették. És Nágyka most ismét az apjánál lakik. S a vőlegény pompás fickó volt, ti asszonyok, nem győztetek álmélkodni: micsoda göndör haja volt, akár a cigányoké. Alakulatával vett részt a betakarításban, leszolgálta a hátramaradt hónapot, beállított s magával vitte fiatal feleségét Abháziába; minden annak rendje s módja szerint történt, szépen alakult, de hát Nágyka nem bírta az éghajlatot, nyirkos, nedves arrafelé. Tüsszögni, köhécselni kezdett, lefogyott, nem lehetett ráismerni, szóval, hervadt a fiatalasszony. Orvoshoz ment — azt mondták neki: Nagyusa, neked száraz, sztyeppi klíma kell, vagyis olyan, mint a miénk. Nágya könnyek között kérte: Arszen kedves, utazzunk hozzánk, apámnál fogunk élni. A férj szülei azonban megmakacsolták magukat — csak egy fiuk volt — s Arszen sem hajlott a kérésre. Hát így tért vissza egymaga Nagyezsda, így járta ki, ahogy mondják a házaséletet.


—  Hát így van ez, mint a mesében, hattyú, rák és csuka, mindenki maga felé húz... Nem, szomszédasszony, igaza volt az öregeknek, amikor azt hajtogatták: „Ha kell, legyen tyúk, de a mi falunkból."


—  Gondold meg magad is, te a tukmast (lebbencslevest) szereted, ő pedig a borscsot, ő kávét iszik, te tea nélkül elveszel. S ráadásul divatba jöttek a városbeli vőlegények: a lányok a mi fiainkat észre sem veszik, azt hiszik, ha parókát húztak a fejükbe meg divatos vastag talpú cipőt vesznek fel, már csak városihoz mehetnek. A városban sem fenékig tejfel az élet, nem könnyű otthonra lelni, beleszokni. No, tegyük fel, egy ilyen városihoz mész, elutazol a faluból. Egy óra a munkahelyig, egy hazáig, még kabátgombért is mennyit kell utánajárni. Sorállás itt, sorállás ott — a divatos cipő agyonkínoz. A tej sem olyan, a tojás sem az igazi, a vajnak semmi íze, tejszínről, frissen fejt tejről ne is ábrándozz. Itt nem azt mondod, amit kell, ott nem úgy szólsz, a városiaknak csípős a nyelvük, könnyen fehér hollóvá válhatsz közöttük. S úgy belefáradsz az egészbe, hogy még a parókát is hátuljával előre veszed fel. S egyszer csak csendet akarsz, belefásultál a sok albérletbe, mert lakást sem kapsz azonnal s eszedbe jut Hlebodarovka. Könyörögsz a férjednek, elfáradtál, mondod, utazzunk hozzánk, de ő városi létére nem érti, azt hiszi, szeszélyeskedsz, előbb elégedetlenség, majd veszekedni kezdtek, ilyenkor aztán a család is szertehullhat. Persze minden  előfordul, lehet másképp is, de úgy hiszem jobb nem szem elől téveszteni a hazai partokat s annyit vállalni, amennyit bírsz...


Kamalovék tisztelték Pavlenkót s úgy tűnt, Kirjusa szavai változást vittek Gülnafisz-apaj házasságszerző politikájába. Igen, s a lányok is mintha rájöttek volna valamire.


Ősszel szinte mindennap látta Arif-abi, hogy a sudár jegenyék esti árnyékában egy legény várja Nafiszt. Ismerte a fiút, tavaly télen ő vontatta el az útról a fiatal sofőr kocsiját s átkozta a gépkocsitelep vezetőjét, mert egy ócska tragacsot adott a tegnapi katonaiskolái növendéknek. -Akkor ismerkedtek meg — Garifnak hívták a póruljárt fiút.


Gülnafisz újévig egy szót sem szólt a férjének, pedig lánya már majdnem fél éve találkozgatott a fiúval, s a dolognak esküvőszaga volt. Csak Pavlenkóéknál, az ünnepi asztal mellett kérdezte meg Gülnafisz halkan:


—  Hogy tetszik a vőlegény?
—  Talán már jártak nálad a kérők? Úgy tudom Garif sem jött még el, hogy megkérje a kezét?...
—  Egyre tréfálkozol, mintha a lányaid nem lennének eladófélben, hanem még iskolások...
—  Olyan fiú, mint a többi, semmi különös.


Tavasszal megtartották az esküvőt. A fiatalok nem maradtak Kamalovéknál, Garif otthon egyetlen gyermek volt, s szülei az államtól kapott családi házukban átengedték nekik az emeleti ' részt. Később Garif saját házat kezdett építeni. Azonban szinte mindennap ott voltak Arif-abiék-nál, nem kellett sokat gyalogolniuk, a szomszéd utcából jöttek. Este, munkából jövet, nedves csizmáját az előszobában lehúzva Arif-abi már hallotta veje hangját s örült a vidám zajnak a házban.


Örült, hogy asztalhoz ülnek s higgadt férfibeszélgetésbe kezdenek ezzel a cingár legénnyel, miközben felesége elégedetten s boldogan sürög az asztal és a tűzhely között. S azután, bármelyik szobába megy be, mindenütt veje, fia hangját hallja...


S a szombatok most olyanok voltak, mint amilyenekről egykor ábrándozott. Garif Északon szolgált, értett a fürdőkhöz, s rögtön méltányolta apósa fürdőházát.


Arif-abi szombatonként gyakran dolgozott, s ezeken a napokon a talajgyaluval beállt az udvarra. A házhoz közeledve már messziről, a magas, narancsszínű vezetőfülkéből látta a tekergő füstoszlopot az udvaron.


Izgatott öröm szorította össze a szívét: most már két férfi van a családban, jöttére fia befűtötte a fürdőt...


Leállította a gépet, s a házba be sem térve sietett vejéhez. Ketten hordták a vizet, mosták a vödröket, majd miután a nőket előreengedték, sokáig mosakodtak, s férfimódra élvezték a gőzt.


Otthon, az asztalon már várta őket a gőzölgő szamovár s a forró, a sütőből éppen akkor kivett balis. Garif pedig, felesége és anyósa tiltakozása ellenére, minden egyes alkalommal, az ördög tudja honnan, előhúzott egy kis üveg vodkát.


A fürdő után késő estig elüldögéltek a szamovár mellett s közös, jól ismert dolgokról beszélgettek. Arif-abi néha rémülten gondolt rá: „Ugyan miről beszélgetnék egy városi vő vei? Hát érdekelné őt az útgyalum meg a falusi utak? Vajon kedvére lenne egyszerű életünk, megértené-e aggodalmainkat, gondjainkat?" — s még nagyobb rokonszenvet érzett a vékonyka, nagy szemű legény iránt, aki ragyogó, kiteljesedett asszonyi szépségében hirtelen kiviruló lánya mellett még fiatalabbnak tűnt.


A másnapi fürdőzésre gondolva lépett Kamalov az útfenntartó vállalat területére. Az útgyalu a szerelőgödör felett állt s két lakatos-szerelő ellenőrizte a gépésszel együtt.


— Minden rendben, indulhatsz — Temirkán aláírta s átnyújtotta a menetlevelet Kamalovnak. — Igaz, majd elfeledtem, szaladj be egy félórára az építőanyag-telepre, sürgősen el kell egyengetni valamilyen területet.


Arif-abi szeretett volna barátjával, Temirkánnal másnapi terveiről beszélni, s a fiataloknak szánt ajándékról is szót akart ejteni vele, arra gondolt, még fürdőzni is meghívja, de mire végiggondolta, Temirkánnak már hűlt helye volt.


Még nem dübörgött el a kerítés mögött a pontosan háromnegyed nyolckor arra járó moszkvai gyors, amikor Arif-abi már kihajtott az udvarról. A vezetőfülkében még egyszer megtapogatta, helyén van-e a felesége feltűzte biztosítótű, s eldöcögött az építőanyag-telep felé.


Ötszáznegyvenhárom rubelt kellett befizetnie az építőanyag-telep pénztárába a fiatalok házához szükséges tégláért.
Szombaton, fürdő után akarták a szülők a nyugtát átadni — meglepetésnek szánták a fiatal házasoknak. S azt, hogy reggel a telepre küldték, Arif-abi jó előjelnek tartotta. Úgy látszott, hajnali jó hangulata egész nap nem hagyja el, még dúdolt is útközben.


Miután a telepen félóra alatt elvégezte dolgát, leállította gépét. A visszapillantó tükörbe nézve megpödörte bajuszát, levette poros sildes sapkáját, leverte a port munkaruhájáról, s bement a könyvelésbe. A rosszul megvilágított folyosón kikapcsolta a biztosító tűt: ha a nők meglátják, bizony kinevetik érte. Szapargali, a kopasz kazak főkönyvelő szokása ellenére nem kötözködött, tüstént átvette a pénzt, kitöltötte a nyugtát, s megdicsérte Kamalov vejét, milyen jó gazda, lám, már házat is épít magának. Kilenc is elmúlt, mire Arif-abi elhagyta Hlebodarovkat. Rögtön túl az út mentén vagy három kilométer hosszan krumpliföldek húzódtak. A magasra nőtt, élénkzöld burgonyabokrok vidáman virágoztak, a mező felett méhek röpködtek. A krumpliföld szélén, közvetlenül az út mentén helyenként öntözőárkot ástak, beköszöntött a másodszori öntözés ideje. Arif-abi régóta nem dolgozott az Orenburg felé vezető úton s nem látta krumpliföldjét, ma azonban, habár elhaladt mellette, nem állt meg, mert így is késésben volt: a tizennyolcas kilométerkőnél vártak rá az útépítőmunkások.


Majdnem negyven kilométeres sebességgel haladva gyorsan eljutott a munkahelyre. Már mesz-sziről látta, nem késett el: sem az aszfaltszállító kocsikat, sem a fekete aszfaltkupacokat nem látta. Két úthenger már befejezte az alapzat hengerlését, az aszfaltozok azonban ott pihentek az út mentén. Az útépítő munkások integettek neki, üdvözölték, tudták, Kamalowal megy a munka, az aszfaltot úgy elegyengeti, hogy utána rögtön rá lehet engedni az úthengert. Mással vért izzadnak a lapátolással, s az út mégis göröngyös, hepehupás marad, pedig vállalatuknál már a minőségért fizetnek.
Arif-abi, arra hivatkozva, hogy meg kell húzni a gyalulapokat, nem fogadta el a meghívást, hogy elüldögéljen a társaságukban, hanem továbbhajtott s megállt az árokparton.


A gyalulapokat persze nem kellett meghúzni — ha így lett volna, Temirkán nem írja alá a menetlevelet. Csupán szeretett volna egyedül maradni, sajnálta volna abbahagyni a reggel elkezdett dalocska dúdolgatását.


Egy pár franciakulcsot s egy törlőrongyot vett elő, s hol fütyörészve, hol dúdolgatva megvizsgálta gépét. Már a legkülönbözőbb gyártmányú útgyalukon dolgozott, kezdve a vontatottaktól, azonban ilyen remek jószágról — erősről, gyorsról, mozgékonyról, kényelmesről (a vezetőfülke fűthető volt) nem is ábrándozott. Hiába, vannak okos koponyák, gondolt gyakran meleg szeretettel a gép tervezőire. Munkáját azonban most gépiesen végezte, egyre Garif és lánya házára gondolt.


Gülnafisz-apaj azt tanácsolta a fiataloknak, építsenek saját házat s éljenek külön. A szülők összeültek, végiggondolták a mellette és ellene szóló érveket, mérlegeltek mindent, majd úgy döntöttek: helyes dolog. Saját lábukra kell a fiataloknak állniuk. Úgy számították, két-három évig tart majd az építkezés. Idénre csak azt tervezték, hogy megkapják a telket a tanácstól s lerakják az alapokat.


A tanács minden huzavona nélkül kijelölte a telket, az alapokat két hét alatt lerakták; esténként s a szabadnapokon dolgoztak. Olyan építkező szenvedély kerítette Arif-abit hatalmába, hogy alig bírták visszatartani; s ettől a veje is tűzbe jött, nem maradt el mögötte a munkában. Nemhiába mondogatják, a jó ügy jól megy, rámosolygott a szerencse az építkezésre. A vasutasok nem boldogultak a gazzal a sínek mellett s a pályamunkások megkérték Arif-abit, vagy húsz kilométeren menjen végig gépével s gyökerestül irtsa ki a gazt.


A pályatestet Kamalov az útigazgatóság engedélyével esténként és szabadnapjain gyomtalaní-totta. S amikor a pályamester átvette a kész munkát, örömében kijelentette: kívánj, amit a munkádért akarsz.


Addig a percig Arif-abinak nem volt semmiféle kívánsága a vasúttal szemben, de ekkor egyszer csak meglátta a pályatest mellett gondosan halomba rakott öreg talpfákat. S mivel veje építkezése egyre ott járt a fejében, egy szempillantás alatt maga elé képzelte, milyen remek házat lehetne rakni a kiszolgált talpfákból, száraz lenne és meleg. A talpfákat ugyan nem adták oda azonnal, de a pályamester mégiscsak kiharcolta a pályafenntartási hivataltól az eladási engedélyt.
Hlebodarovkában az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben kalákában építették a házakat. Szabadnapokon a házigazda meghívta barátait, ismerőseit, rokonait, a háziasszony finom ebédet készített, s a munka végeztével még bor is került az asztalra. Az alkalmi építőbrigádokban jól haladt a munka, s egy nap alatt annyit végeztek, amennyit a tulajdonos egyedül egy hónap alatt sem. Kamalov ezeket a meghívásokat sohasem utasította vissza, másnak dolgozva sem kímélte magát, éppen ezért, amikór ő hívta vasárnapi munkára az embereket, azok szívesen jöttek; persze, felesége, Gülnafisz ebédje is híres volt a faluban.


Négy vasárnap felhúzták a fő s a válaszfalakat, beemelték a födémgerendákat, s az ötödiken elvégezték a legnehezebbet: befedték a tetőt. Három adag agyagot kevertek ki s mind elfogyott. Tennivalójuk még jócskán maradt, a legfontosabbat, a legmunkaigényesebbet azonban már megcsinálták.


A váratlanul gyorsan haladó építkezés tűzbe hozta a fiatalokat, most minden szabad idejükben a ház körül foglalatoskodtak. A fiatalok fészekrakó igyekezetét látva Arif-abi s felesége elhatározta: ajándékkal lepik meg őket, beburkolják a házat kívülről téglával. így szebb, tartósabb, na meg melegebb is lesz. Fehér nyerstéglát a városból csak az építőanyagtelepre szállítottak, onnan burkolták be a házát annak, aki akarta. Ez a szolgáltatás a helybeliek kedvére volt, olcsón végezték a munkát, állami áron adták a téglát s a falazáskor negyed téglányi hézagot is hagytak, hadd gyönyörködjön a szem.


Hamarosan egymás után befutottak az aszfaltszállító teherautók, Arif-abi munkához látott, s már nem gondolt az új házra, a zakó zsebében megbújó elismervényre. Csak az Ak-Ideliről szóló s reggel óta fülében duruzsoló dal nem halt el szélcserzette ajkán.


Alkonyodott, mire befejezték. Amikor végignéztek azon, amit végeztek, senki nem morgott, hogy túl sokáig maradtak, nem mindennap sikerült ennyi, akár két-három normának is vehetik. Az aszfaltozok közössége akkor forrt össze, amikor még kézihengerrel egyengették az utat s üstökben főzték az aszfaltot. Akárki nem maradt meg náluk, mert a massza százhetven fokos, a sztyeppén nyáron van vagy harmincöt fok s előfordult, hogy a púdnyi súlyú lapáttal vagy nyolc kocsirakomány aszfaltot is szét kellett teríteniük.


Arif-abi sohasem hagyta csak úgy ott ezt a közösséget, s ezért, amikor a műszak végén egy tiszta inget terítettek a fűre s kenyeret, fokhagymát, még télről maradt, sárgás szalonnát is uborkát tettek rá, nem ellenkezett, ivott a többiekkel egy kis bort a sikeres nap örömére.
:
Kamalov szombaton ebédig dolgozott. Délben hazatérve az udvarra állította be az útgyalut, s kettesben ebédelt feleségével. Az asztalnál még egyszer végigböngészték az elismervényt, rajta volt a brigádvezető neve, a falazás kezdetének s befejezésének időpontja. A brigádot s vezetőjét Kamalovék ismerték, most a szomszéd utcában dolgoztak, egy öreg, nemrég tatarozott vályogházat burkoltak be.


Garif csak nem jött, s az öreg nekilátott, hogy egymaga készítse elő a fürdőt.


„Nyilván távoli útra küldték, azért nem jött tegnap sem" — gondolta, miközben a tűzifát cipelte.


Eljött a fürdés ideje, de a fiatalok még mindig nem érkeztek meg. Már Gülnafisz-apaj s Anyisza is megmosdott, Arif-abi azonban csak nem ment egyedül, bosszúsan így szólt: „Mit ér a fürdő Garif nélkül, szó nélkül megértjük egymást, hogy a gőzből vagy a meleg vízből kell-e még, s ami a nyírfa vesszőnyalábot illeti a padon..."


Már sötétedett, s felesége, Gülnafisz kérlelni kezdte:
—  Menj már, öreg, egyedül, magad is tudod, milyen a sofőrélet. Fürödj egy jót, én ezalatt megterítem az asztalt, a tészta éppen megkelt. Elkészítem a pirogot, s magam megyek értük. Lehet, hogy addigra ők is beállítanak.
—  így igaz, ha nemsokára megérkeznek, Garif a fürdőben talál, ha elkésnek, vacsora után Nafiszával ketten fürödnek majd, a mi fürdőnk sokáig tartja a meleget — egyezett bele Arif-abi.


Ráérősen, komótosan fürdött, s egyre abban reménykedett, hogy egyszer csak felpattan a fürdő párás, megdagadt ajtaja, megjelenik Garif a sűrű gőzben s vidáman így kiált a küszöbről:
—  Váljék egészségedre, apám!


De a veje csak nem jött. Jót fürdőzött, tiszta fehérneműt és inget öltött, s kabátját a vállára terítve lassan a házhoz indult. A házban világos volt, a nyitott ablakból zene áradt; arra gondolt, várják már az asztalnál s megszaporázta lépteit.


A ragyogóra takarított szobában teljes erővel szólt a tévékészülék, valahonnan hangversenyt közvetítettek. A harapnivalóval, süteménnyel megrakott asztalnál a fiatalok s a kisírt szemű Gülnafisz-apaj ült.


Ahogy férjét meglátta, Gülnafisz ismét a kötényébe rejtette arcát.
—  Mi történt, anyus? — Kamalov értetlenül nézett feleségére.
—  Elutaznak a gyerekek — szipogta Gülnafisz.
—  Ugyan hová utaznátok éjnek idején? — fordult Arif-abi elkomorult vejéhez.
—  Nem neki az éjszakának, hanem Nafisz meg én úgy döntöttünk, hogy elutazunk a Távol-Keletre.
—  Lám-lám, a Távol-Keletre készülnek...   — avatkozott a beszélgetésbe Gülnafisz-apaj.
—  Magyarázzátok meg már értelmesen, mi történt, miért utaztok el egyszerre? S miért a Távol-Keletre? — Arif-abi zavarodottan felesége mellé ült.
—  Már egy álló órája magyarázzuk terveinket anyánknak, s ő meg egyre csak sír — felelte Nafisza.
—  Lehet, hogy te megértesz minket, apa — szakította félbe feleségét Garif. — Egy-két évre szeretnénk elutazni, s keresni, ami belefér, hogy egyszerre jusson mindenre: kocsira, garázsra, bútorra. .. Hiszen a házam majdnem készen áll... Arrafelé a fizetés olyan, hogy jobbat nem is kívánhatsz, s azután még a különböző pótlékok, kiegészítések. Egyszóval, a saját lábunkra akarunk állni, s nem szeretnénk, ha ez évtizedekig tartana. Amíg mindennel berendezkedsz, az élet is elmúlik — magyarázta érezhetően ingerülten veje a számára természetes igazságokat.
—  S mi lesz a járműteleppel? — kérdezte hosszas töprengés után Arif-abi. — Hiszen nincs elég ember nálatok...
—  Mi köze ehhez a telepnek? — Garif legyintett. — Leadtam a kocsit s vele mindent. Köpök rá, ha nem adják ki a munkakönyvem, a nyugdíj még messze van... Összejön még a nyugdíjjogosultság ... Munkakönyv nélkül is felvesznek... Munkáskezekben ott még nagyobb hiány van, a sofőrök után meg két kézzel kapkodnak.


Arif-abi felállt s idegesen járkálni kezdett a szobában.


—  Nem gondoltam, fiam, hogy te azok közül való vagy, akik a könnyű keresetet hajhásszák. És téged, Nafisza, mi csábit a távoli vidékre? — tekintete megállapodott a lányán.
—  Engem? — Nafisza szokás szerint anyja felé fordult, remélve, hogy mint mindig, ezúttal is bátorító pillantásával találkozik, de Gülnafisz tüstént elkapta tekintetét. — Látni akarom, hogy élnek az emberek, apám. Hiszen Hlebodarovkán és Orenburgon kívül sehol másutt nem voltam — dünnyögte szemlesütve.
—  Aki látni akar valamit, az turistaként utazik, s akkor is többnyire ellenkező irányba... Arif-abi visszaült az asztalhoz, bámulta az elhűlő szamovárt, a süteményeket, s zavartan arra gondolt: itt ülnek egy karnyújtásnyira tőle gyermekei, és nem értik meg egymást, olyan, mintha idegenek lennének.


—  Na, anyus, talán megkínálnád őket teával az út előtt? — fordult feleségéhez, s ajkán keserű mosoly suhant végig.
—  Ugyan, miféle teával? — Gülnafisz nedves kötényét kezében gyűrögetve kirohant a szobából.
—  Nekünk is mennünk kell már — Nafisza parancsolóan férjére pillantott.


Ezen az éjjelen Kamalovékat elkerülte az álom. Gülnafisz csak reggelre szunnyadt el, amikorra már jól kisírták s kibeszélték magukat. Férje azonban egész éjjel nem hunyta le szemét. Jóval hajnal s kedvenc órája előtt óvatosan felkelt az ágyból, feleségét betakarta a könnyű, teveszőr takaróval, s kilépett az udvarra.


A magasban az egész égboltot beborító nyári csillagok még fényesen ragyogtak, s úgy tűnt, nyugodalmat s békét hintettek a földre. De Arif szíve nem volt nyugodt.


Céltalanul őgyelgett a csillagok fényében az udvaron, majd hirtelen észbe kapott s a fürdőhöz ment; kitárta az ajtót és a felső ablakot, már semmi szükség nem volt rá, hogy zárva legyenek. S egy pillanatra belévillant: „Jó kis fürdő, reggelig őrizte a meleget, akár újból megfürödhetnénk..."


—  „Kedves vöm mindent kiszámolt — suttogta s eszébe jutott, mit mesélt éjjel felesége — azt, hogy mibe kerül a tető, a falak beburkolása téglával, a veranda, a padló. Még meleg pincére is gondolt — ha már egyszer nekifogtunk, csináljuk alaposan. S a jugoszláv bútort sem feledte el a lakásszentelőre, meg a tévét s rádiót, olyant, amilyen az apósának van... Okos a vőm, én meg kisfiúnak hittem" — vonta le a következtetést. S a gyomra is felfordult annak az embernek a számító gondolkodásától, akit eddig fiának tartott.


Kialvatlanul, mérgesen, a szokottnál korábban ment munkába. Sietett, kerülte az ismerős és megszokott utcákat: úgy érezte, egész Hlebodarovka tudja, hogy lánya s férje, kedves s dédelgetett veje a könnyű keresetet hajszolva a Távol-Keletre készültek.


A fiatalok elutaztak. S a következő napokban és hetekben Arif-abi egyre csak gyermekeire gondolt, akik egyszerre olyan messzire kerültek tőle.


A ház... Az igazat megvallva a pincétől a padlásig ő egymaga építette fel, talán csak a kavicsot az alaphoz szállította Garif kocsijával a kőbányából.


Próbálj csak elöregedett talpfákat venni a vasutasoktól, egész Aktyubinszkig elmehetsz, amíg háromszázat összeszedsz, na és ráadásul egy ötössel fizethetsz mindegyikért. O egy csapásra beszerezte őket, s elhozta saját utánfutóján, Garif meg sem kérdezte, mennyit fizetett értük. S a házat vajon ki építette fel? Az ő barátai. Egy faház felépítése nem könnyű dolog, ahhoz olyan férfiak kellenek, akik tudnak a fűrésszel s fejszével bánni s otthonosak az asztalosmesterségben, akiknek kezében énekel a gyalu s a véső. S ilyenek most már falun sincsenek minden bokorban. Az ilyen férfiak mostanában kapósak, azonban egy sem utasította vissza Arif-abit, aki személyesen hívta őket. Garif két barátja azonban, akik eljöttek, csak azt tudták, hogy „tedd ide", „vidd oda". Ugyan, mit is mondhatna, a lovakat is ő kérte a kolhoztól, az agyagot is maga hozta el. S minden vasárnap ő vett a piacon egy bárányt, felesége, Gülnafisz pedig ládaszámra hozatta a bort meg a vodkát.


Arif-abi a keserű perc előtt soha nem gondolkozott el azon, mit tett a ház felépítéséért, még tetszett is neki, amikor Garif teázás közben, főképp az utóbbi időben gyakran mondogatta: „Az én házam, az én házamban lesz..."


S minden hogy megváltozott, a tulajdon tudata felkavart valami sötét érzést a legény lelke mélyén, összezavarta a szívét s agyát. De vajon miért nem hatott rá a lánya? Hol a szülői példa ereje, amire a szülői értekezleteken egyre céloztak?
Hiszen a feleségével nyíltan éltek lányaik szeme előtt, semmit nem titkoltak, nem ravaszkodtak, nem ügyeskedtek... Emlékeznie kell rá, hogyan építették fel házukat, tíz kerek évig tartott, hol hozzáépítettek valamit, hol csinosították.
S a berendezés szintén nem egy nap alatt, a lakásszentelőre jött össze. Honnan a fiatalokban ez a törekvés — mindent adj uramisten, de tüstént, várni nem akarnak.


Na és a munka? Garifot kedvelték a járműtelepen. Családot alapított, építkezni kezdett, új kocsit adtak neki, egy nagy és erős billenőplatós ZIL 555-öst, elébe mentek, tessék, keress. Ő pedig, kiderül, képes könnyű szívvel mindent otthagyni: barátait, a közösséget. S milyen szemekkel tér majd vissza? Megjöttem, nem vesztem el, fogadjatok be, elvégeztem a magamét, most már a tietekhez is hozzáfoghatok.


Arif-abi emlékezett rá, hogy a legnehezebb időben, amikor építkezni kezdett s lányai már megszülettek, mekkora szüksége volt kútra. Víz nélkül az építkezés nem halad. Az öreg Sarovot, a járásszerte híres kútásót és segédeit nem fogadhatta fel, az nem az ő zsebére volt méretezve. Na meg, akkortájt honnan szerzett volna annyi deszkát s cölöpöt a sztyeppén. Kigondolta hát, hogy betonból fogja kiönteni a kútgyűrűket. A postán megengedték, hogy a vázhoz ingyen vihessen régi kábeleket, ezeket a kábelcsere után egyenest a sztyeppén szedte össze. A zsaluzatot először fából készítette, nehezen szerelte össze s mindössze egy alkalommal volt jó, a hiánycikknek számító falemez kézről kézre járt. Később, amikor már kitanulta, vaslemezből ütött össze két félkört — szorítókkal s csavarokkal, gondold, hogy félautomata gép és kész. S egyenletes, sima, azonos falvastagságú gyűrűk kerültek ki keze alól.


Ahogy Hlebodarovkában Kirjusa volt a veteményeskertek szülőatyja, a kútgyűrűk Kamalovtól származtak. A helyi szövetkezetben gyorsan méltányolták az útgyalu vezetőjének találékonyságát s kútgyűrűgyártó műhelyt rendeztek be — magánszemélyek akkoriban ritkán juthattak cementhez.


A szövetkezettől eljöttek Arif-abihoz, s próbálták rábeszélni, vegyen maga mellé segítőket, s lásson neki a kútgyűrű-öntésnek sorozatban. Jövedelmező dolog, mondták, és szükséges is. Bármennyire is csábító volt a könnyű kereset, Arif-abi nem állt kötélnek.


— A semmittevő mindig semmittevő marad, én azonban termelésben dolgozom — mondta akkor az elkeseredett Gülnafisznak.


Öt évig gyártott a szövetkezet kútgyűrűket, s kapkodták, mint a cukrot az egész járásban, de később, amikor már lehetett cementet kapni, befulladt az ügy, az emberek maguk öntötték a gyűrűket. S jóllehet azok, akik addig a gyűrűket gyártották, szép házakat építettek, nagy Ural motorkerékpárokat vásároltak belőlük, Arif sohasem érzett irigységet irántuk, soha nem bánta meg, hogy nem változtatott munkát. Mindig erős volt benne az a vonás, amit munkásöntudatnak neveznek.


S Garif fogja magát és mindent otthagy, azt hiszi, ahová megy, ott még a kerítés is kolbászból van. Pedig ott is dolgozni kell, de még mennyire, egyébként a jó munkáért most mindenütt jól fizetnek.


Garifnál nem kevésbé jól tudta: Keleten most nagy építkezések folynak, az állam nem sajnálja rájuk a pénzt, de mindig úgy gondolta, oda többnyire lelkesedésből, és nem ilyen nyíltan pénzt keresni mennek az emberek, hanem azért, hogy próbára tegyék magukat, képességeiket. Egy olyan nemes ügyhöz, mint ezek a nagy építkezések, kicsinyes számítástól vezérelve csatlakozni vétek, ebben biztos volt.


Ilyen gondolatok kínozták egész nap, s vigaszt ellenük csak munkájában talált. Senki nem tréfálkozott vele, még különösképp nem is kérdezgették, pedig sokan tudtak róla, na de észrevétlen maradhat-e Hlebodarovkában egy ilyen esemény? Igaz, néha arra gondolt, Nafisza talán ott a távolban észhez tér, hiszen mennyi dolgos lány utazott oda, tessék, a tévében majd mindennap látja őket. Vakoló vagy mázoló munkás lesz, vagy egyszer csak kitanulja a darus mesterséget, csak lenne hozzá kedve, nem olyan ördöngös tudomány az. Mert hát sem szakmája, sem elhivatottsága nincsen. Ki tudja, talán ez .a nagy ügy új húrokat is megpendít szívükben.