Kutyaorrok sorfala közt

ALEKSZANDR RASZKIN
Kutyák


Nemegyszer volt már alkalmam hallani, hogy egy híres emberről azt mondják: „Itt minden kutya ismeri." Természetesen ezt mondták Kornyej Csukovszkijról is. És a színigazat mondták. Azon a nyaralótelepen, ahol lakott, mindenki ismerte — apraja-nagyja egyaránt. Ideértve a helybeli kutyákat is, amelyekkel jó barátságban volt, és amelyek kutya kötelességüknek tartották, hogy elkísérjék sétáira.  Kornyej Ivanovics állandó  „adjutánsa" volt a szomszédban, V. P. Katajev nyaralójában lakó rőt Mackó. A Mackóhoz gyakran csatlakozott a testvére, amelynek nevére már nem emlékszem. Bizonyára azért nem, mert a leggyakrabban éppen így neveztük: a Mackó testvére. Ez a két kutyatestvér annyira hasonlított egymáshoz, hogy talán csak Kornyej Ivanovics tudta megkülönböztetni őket. Legalábbis jómagamnak ez sohasem sikerült.


Nos tehát, ahogy már mondtam, Csukovszkijt itt minden kutya ismerte. De még sose hallottam, hogy emberről azt mondták volna: itt minden kutyát ismer. Holott egy közös peregyelkinói sétánk során meggyőződtem, hogy ezt teljes biztossággal el lehet mondani Kornyej Ivanovicsról.


Sétánk mindig a Szerafimovics utcánál kezdődött, ahol az Alkotóházzal átellenben lakott Csukovszkij. Jól emlékszem arra a verőfényes, fagyos téli napra, amelyről beszélni akarok.


Az előző napon az Alkotóház egyik nő lakója azt mondta nekem:


—  Észrevettük, hogy minden nyaraló kapuja alól egy-egy kutyaorr mered elő. Az ember úgy halad ezek közt az orrok közt, mint két sorfal között ...


—  Ennyi az egész?  —  kérdezte Csukovszkij, amikor elmondtam neki ezt az érdekes megfigyelést. — No, akkor azt üzenem az ismerősének, hogy nem lát tovább egy kutyaorrnál. Pedig hát minden egyes kutya mögött meg kell látni az embert.


—  Az állatok eszére gondol? — kérdeztem nem egészen helyénvalóan.


—  Egyáltalán nem. Már régóta tudjuk, hogy a kutyáról következtetni lehet a gazdájára. Az egész utcánk nagyszerűen alátámasztja ezt az igazságot. Ide nézzen. Itt, mint tudja, egy híres költő lakik. Abszolúte rendes, jóindulatú, szűkszavú, szerény ember. És most nézzük a kutyáját. Ez sohasem fogja ok nélkül megugatni magát, ez minden dühöngés nélkül, nyugodtan néz magára. Tudom, hogy sohasem csen el semmit, nem bántja a gyengébb kutyát, nem harapja meg a kisgyermeket. Higgye el nekem, ez nagyon rendes kutya, úgyhogy én valósággal tisztelem.


—  No és itt a szomszédban? — kérdeztem felcsigázott érdeklődéssel.


—  A szomszédban egy irodalmi kalandor lakik, aki egyszerre két kutyát tart. Mostanában — joggal — ledorongolták az új könyvét, így hát egy kicsit megjuhászodott. Pedig korábban kész volt megugatni bárkit. Pontosan ugyanúgy, mint a kutyái, amelyek most minket ugatnak, és majd megvesznek dühükben.


—  Itt meg egyáltalán nincs kutya, Kornyej Ivanovics. Hogy értsem ezt?


—  Itt egy fordítónő lakik,  aki  a macskákat imádja, öt vagy hét macskája is van.


—  De ha.kutyája volna?


—  Az a kutya bizonyára nem ugatna, hanem nyávogna.


Elnevettem magam, de Csukovszkij komoly maradt.


—  Ne gondolja, hogy tréfáltam — jegyezte meg. — Én ebben egészen biztos vagyok. Itt pedig egy ismert drámaíró lakik - folytatta —, a kutyája rendszeresen vonít három esetben: amikor ő leül, hogy hozzáfogjon az új darabjához, amikor befejezi, és az első bírálat előestéjén... Megint csak kár, hogy nevetni tetszik, Az illető megesküdött nekem, hogy ez igaz, és én el is hiszem.


Egy vak kerítés mögött álló, ízléstelenre pingált, nagy nyaraló mellett haladtunk el.


—  Figyelje csak — szólt Csukovszkij. — Látja, milyen gyáva kis öleb őrjöng a kapu aljánál? Nézze, hogy futkos ide-oda az az apró szeme, milyen sunyi a pofája...  Ezt a villát egy kereskedelmi „dolgozó" vette meg. Jusson eszébe a szavam, ez még pórul jár... (Zárójelben megjegyzem, hogy Kornyej Ivanovicsból a próféta beszélt.)


—  Kornyej Ivanovics! Ezt meg kell írni!   — mondom lelkendezve.
—  Hát akkor írja meg. Hisz ez inkább a maga területe.
—  És ha önnek volna kutyája, az milyen lenne?


Kornyej Ivanovics megállt, és mosolyogva nézett rám.


—  Milyen? — ismételte meg a kérdést. — A legközönségesebb. Örökké a mások kiskutyáival bajlódna. Álmatlanságban szenvedne... Gyűlölné a rádiót, a televíziót meg a telefont... A kiadó igazgatója előtt csóválná a farkát... Megmorogná a grafománokat... Emlékiratokat írna... Nagyon szeretné Blokot és Csehovot.


—  És Kastankának hívnák?


—  Természetesen   —   mondta  igen  komolyan Csukovszkij.

MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Alekszandr Raszkinról:


Sz. Vityebszk, 1914- mh. Moszkva, 1971; orosz író. 1939-ben végzett a Gorkij Irodalmi Főiskolán, 1937 óta jelennek meg írásai. Legismertebbek szatirikus verses művei és irodalmi paródiái, epigrammái. Több filmforgatókönyv, színdarab írója is. A fenti írás lelőhelye a Voszpominanyija o Kornyeje Csukovszkom c. kötete.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/2. sz., 139-141. oldalak)