FJODOR GLADKOV
Alekszandr Szerafimovics
 |
| Gladkov emlékbélyeg |
Azokban az időkben, amikor az irodalom erői még éppen csak gyülekezni kezdtek, amikor még csak születőben volt a szovjet irodalom, Alekszandr Szerafimovics elmélyülten érdeklődött a fiatal irodalmárok sikerei iránt, maga köré gyűjtötte őket, bajlódott velük, okosan és finoman irányította a munkájukat, kielemzett minden sort, tanácsot adott, rámutatott a sikertelenség okaira, figyelmeztetett a veszélyekre, és elmélyülten hangsúlyozta a sikeres, világos fordulatokat, a nyelv sajátosságait, és gyakran kiáltott fel lelkesen: „Hej, maga ördögfióka! Csak dolgozzon, dolgozzon! Mert a maga ereje — a rengeteg munka..."
Vagy átfogta egy-egy fiatal író vállát, és ravaszkásan elmosolyodva, bátorítóan fölkiáltott:
— No-os? Hogy van, lelkecském? Pakoljon ki! Vallja be, hogy mit írt... Ismeri Nyeverovot? Lám, belebújt az ördög, ír! Csak úgy jön belőle, csak úgy jön!...
És a fiatal írók naponta felkeresték irodalmi nyavalyáikkal, és várták a biztató szót. Azt hiszem, nagyon zavarhatták a munkájában, és szemtelenül nem hagyták nyugton. Még betegen sem tért ki a baráti beszélgetések elől, és nem feledkezett meg senkiről.
Ezen az estén tizenkét irodalmár gyűlt össze nála, köztük volt Alekszandr Nyeverov is. Nyeverov már ismert író volt, mint az Asszonyok című dráma és számos kitűnő elbeszélés szerzője.
 |
| Szerafivomics portréja |
— Ravasz vagyok én, legények — tréfálkozott. — Mert először megetetlek titeket, ördögfiókák, jóllakatlak, hogy aztán ne ugassatok. Aztán szárazon nem csúszik a pirog.
Az asztalnál, mint rendesen, mindenki fesztelenül viselkedett, Nyeverov különösen jó hangulatban volt, de nem maradt el tőle Novikov-Priboj sem. Mégis volt valami feszült várakozás a levegőben. De Alekszandr Szerafimovics szándékosan húzta-halasztotta a felolvasást, még dalra is fakadt.
Vagy három óra hosszat olvasott, de az idő múlását nem éreztük: az első oldaltól kezdve mindenkit magával ragadott a népi megmozdulás átfogó tablója — a körülkerített tamanyi hadsereg és a kis falvak népének hősi vonulása a fekete-tengeri utakon, hogy egyesülhessenek a Vörös Hadsereggel. Ezen a véget nem érő úton az emberek hihetetlen nélkülözést szenvednek, és már-már úgy tetszik, hogy nincs olyan emberi erő, ami elviselné az éhség kínjait, a rettenetes fáradtságot, a betegségeket, a gyermekek halálát... Megdöbbentő az orosz emberek kitartása, önfeláldozása, hite a jövőben, lelkük kiolthatatlan ereje. Itt van például Kozsuh, ez az erős, egyszerű, kemény férfi — a népből való, született vezér. Azóta is úgy él az emlékezetemben, mint eleven, öntörvényű ember. Mintha elveszne már-már abban a végtelen tömegben, amely sűrű áradatként elborítja a tengerparti vidéket, ugyanakkor mégis mindig szem előtt van: érezzük a jelenlétét elöl is, a tömeg sűrűjében is, de a leghátsó sorokban is. Mindig időben jelenik meg ott, ahol az emberek hite meginog és zúgolódni kezdenek, és vidám tréfával biztatja őket. Az emberek nevetnek, még ha kicserepesedett szájuk vérzik, kialvatlan szemük ég is, már nem félnek sem az éhségtől, sem a szomjúságtól, sem a további szenvedésektől, sem halálos útjuk tragikumától. Ahogy igazi vezérhez illik, a kellő pillanatban Kozsuh mennydörgő hangon tud kiáltani, ami lelkesedésre gyújtja az emberek — harcosok és parasztok — ezreit. Jóízűen nevet, élvezi a vidám nótát, magvas mondatokat mond, amitől az emberek úgy krákognak, mint a jó bortól. De a békebontók és kishitűek elleni haragjában rettenetes is tud lenni. Ő ismeri az útját, látja a célt, és ez az emberáradat hisz benne, és tudja, hogy Kozsuh oda vezeti őket, ahová kell. És bármilyen akadályok és veszélyek leselkedjenek is az úton, ezek az emberek minden akadályt leküzdenek, elsöpörnek útjukból minden ellenséges erőt. Nem pusztulásra ítélt emberek ezek — nem, ez a dolgozó, győzelmek felé haladó Oroszország.
A regény fenséges egyszerűsége és mély népisége ragadott meg minket. Úgy értettük akkor, mint egy valóságos hőskölteményt az orosz nép forradalmi szelleméről, kimeríthetetlen erejéről, önfeláldozásáról és nagyszerű hivatásáról. Az ilyen népet nem lehet leigázni, jellemétől megfosztani, az ilyen nép minden szenvedés ellenére mindent elvisel, mindent kiharcol, és maga aratja le a győzelmet.
Amikor Alekszandr Szerafimovics befejezte a felolvasást, valamennyien sokáig hallgattunk, olyan erős volt a hősköltemény hatása. Nem találtunk szavakat mély felindultságunk kifejezésére. És ez a felindultság ott tükröződött mindannyiunk szemében — mind megértettük egymást ebben a hallgatásban. Úgy tetszett, hogy a kiejtett szó csak megzavarná mély érzéseinket. Alekszandr Szerafimovics hamiskás mosolyán is látszott, hogy jól érti hallgatásunk okát. Szívélyesen és ravaszkásan nézett ránk, és szinte elbátortalanodott.
— No, mi van? Hatott rátok? Erről van szó!
Számomra különösen érdekes volt ez a regény: szemtanúja voltam a „vasáradat" átvonulásának Novorosszijszkon. Az áruló Szorokin kiszolgáltatta a Kubányt a fehérgárdisták véres megtorlásának. Novorosszijszk maradt a szovjethatalom egyetlen védőbástyája a vidéken. A tengerészek és proletárok ezrei készek voltak fegyverrel a kézben a végsőkig verekedni Gyenyikin bandáival. Még friss volt a flotta Cemeszi-öbölben történt pusztulásának fájdalmas emléke, a vörös flotta matrózai szenvedélyesen gyűlölték az ellenséget. De a tamanyiak fenyegető és fájdalmas vonulása megrázta Novorosszijszk lakóit. A lelkeket megszállta a fenyegető veszedelem komor előérzete: a fehérgárdista ellenforradalom már közeledett a városhoz. A menysevik és eszer csibészek napról napra arcátlanabbak lettek. A Vasáradatot hallgatva újra átéltem 1918 nyarának forró napjait.
Késő éjjel távoztunk Szerafimovics házából. Nyeverov sehogy sem tudott megnyugodni, és szokásos, szenvedélyes stílusában egyre ismételgette:
— Lám, az öreg! Lám, hogy megadta nekünk! Egyszerűen irigy vagyok, hogy miért olyan jó! Hallgattam, hallgattam és elállt a szívverésem. Most meg: csak úgy ver a szívem — csak úgy árad az erőm... Szeretnék mohón írni... mohón élni...
Alekszandr Szerafimovics az orosz irodalom legjobb hagyományainak példaképe volt számunkra, aki példát mutatott a közösség önfeláldozó szolgálatára éppúgy, mint az emberi és állampolgári személyes viselkedésre.
Életvidámsága, az emberek iránti fiatalos érdeklődése mindig vonzó volt. És ezt az őszinte érdeklődést mindenki rögtön megérezte. Soha nem volt nagyzoló, soha nem akarta a saját nagyságát fitogtatni, nem kívánt leereszkedő nagymester lenni. Érzésem szerint ő volt az egyik legállhatatosabb, legváltozatlanabb jellem, akit valaha is ismertem: amilyen volt, olyan maradt a sírig. És ez a nagyszerű állandóság — az emberek iránti szeretet és becsületesség. Érdekelte minden egyes ember, az ember minden egyes cselekedete, minden egyes szava. És ha találkoztál vele, olyan volt, mintha meg akarna ölelni — jólelkű óvatossággal, fölfelé fordított arccal, figyelmes, várakozó tekintettel. És éneklő hangon, mindig ravaszul csillogó szemmel kiáltotta:
— No-os, lelkecském! Mi van? Hogy van? Az a nő mondott valamit...
És el kell mondanod neki a legféltettebb gondolataidat is. Nem, nem fog vallatóra, de baráti érdeklődése és figyelme kitárulkozásra biztat. Különös képessége volt ahhoz, hogy figyelmesen, gondolkodva, türelmesen meghallgasson másokat. És ha nem értett egyet, vagy nem helyeselte a másik szavait, szemében gúnyos szemrehányással mondta:
— Nem, lelkecském, ebben nincs igaza. A legnehezebb — feltárni az emberi cselekedetek értelmét. Ha meg akarjuk érteni az embert, szigorúnak kell lennünk önmagunkkal szemben. Az elfogult ítélet csak árt a művésznek. Az alkotásban nincs helye a zaklatottságnak, idegességnek. Ez betegség, ha ugyan nem bűn.
A Trjohgornaja utcai lakásban többnyire munkásokkal, vöröskatonákkal, komszomolistákkal, diákokkal találkoztam. Szerafimovics általában a díványon ült, mellette szorongtak a vendégek, és élénken beszélgettek. Alekszandr Szerafimovics, rendszerint élénken kérdezett és figyelmesen hallgatta a válaszokat. Egyszerűsége, figyelmessége és együttérzése hatására mindenki fontosnak érezte a munkáját, és büszkén beszélt a munkájáról, alkotói kutatásairól a technológia területén. De nem csak azért jártak hozzá, hogy beszámoljanak a sikereikről, gyakran keservesen panaszkodtak a „megszorításokra", a lelketlen bürokráciára, a kezdeményezéseik útjába kerülő akadályokra, a kezdeményezés „elfojtására". Megmutatták neki ügyetlen vázlataikat, elmagyarázták, hogy mi és hogyan könnyíti meg a munkájukat és növeli a munka termelékenységét. Alekszandr Szerafimovics sokáig nézegette egyik-másik munkás rajzát, gondolkozott borotvált fejét simogatva, aztán hevesen felkiáltott:
— Az a nő meg is mondta neki... Nem panaszkodni, hanem ütni kell. Hogy is van ez, lelkecském? Hiszen a maga kezében legyőzhetetlen fegyver van. Még holnap elmegy az MK-ba, vagy Szergóhoz. Verekedjen, ne sajnálja az erejét és győzni fog. Mit bajlódik ezzel a bandával? Igen, lehet, hogy ezek kártevők... Ha pedig már hozzám jött: magam avatkozom a dologba...
A fiatalok között maga is megfiatalodott — pajkosán tréfált, nevetett, visszaemlékezett diákéveire, vidáman mesélt a moszkvai diákok derűs csínytevéseiről, az ifjúmunkások cselfogásairól a rendőrséggel vívott harcban. Tudott vidám történeteket még a Presznya decemberi felkelésének történelmi napjaiból is, és megemlítette saját „illegalitásának" tragikus tényeit, amikor munkáscsaládokkal együtt bujkált pincékben. A fiatalok kacagtak és ő is nevetett. És két kézzel vezényelve parancsolta:
— Tessék kórusban énekelni! „Bátran, testvérek, siessünk!!" A fiatalság nem halványul el az öregekben sem.
Sokéves barátságunk erős és szívélyes volt. Nemcsak az vonzott hozzá, hogy „ember volt a szó teljes értelmében", de az is, hogy azonos nézeteink voltak a szocialista irodalom céljáról és feladatairól, az alkotói módszerért vívott közös harc pedig örökre vérrokonokká tett minket. De néha leteremtett ideges temperamentumomért, és atyaian a lelkemre beszélt:
— A sírba viszi még, lelkecském, ez a viharos erkölcs. A maga lelke állandóan forr, lázong. Ez nagyszerű, de a művészi alkotáshoz nyugodt egyensúly kell inkább. Bölcsen mondta Csehov, hogy csak akkor szabad leülni az asztalhoz és kézbe venni a tollat, amikor odabent már minden kiégett és elviharzott, amikor már hideg vagy, mint a jég. De majd bizonyára helyrehozza magát a sír. Magánál minden alak, minden mondat olyan tüzes, a rajzok élesek, a színek túl élénkek, a
jellemvonások túl hangsúlyosak. Mindez nyugtalanítja az olvasót. Több kellene a puskini szenvedélymentességből. Az író legyen szigorú és fenséges, mint egy bíró, és tudjon uralkodni magán.
Tiltakoztam, és indulatosan ellentmondásokon akartam kapni: hogy lehet összeegyeztetni a szenvedélyes, izgatott Vasáradatot a puskini szenvedélymentességgel? Szerintem Szerafimovics sem volt hideg, mint a jég, amikor ezt a poémát írta.
Nevetett, és borotvált fejét simogatta.
— Hej, maga madárijesztő! Mégiscsak elhessentette a vén verebet. Hiszen éppen ez a regény legnagyobb hibája. Egyébként meg figyelembe kell venni az időket is: amikor ez az izé íródott, forró napokat éltünk.
Hevesen bizonygattam neki, hogy a mi irodalmunk harcos, támadó irodalom. Biztosnak, élesnek kell lennie úgy, hogy minden egyes alak pusztítsa a régit, teremtse és igazolja az újat. Nem csak az a tipikus, ami megmaradt, megkövesedett, de az is, ami újonnan született, amit a forradalom hozott létre. Az élet nem a csökevényekben van, hanem a felszínre törő, a források napfényében tükröződő újban. Nemcsak a meglevőnek, de a kívánatosnak is tükröződnie kell a „teremtés remekében". A régi, az önmagát túlélt gátolja az előrehaladásunkat, és ezt a régit meg kell semmisítenünk, el kell pusztítanunk a művészet eszközeivel, az újat, a forradalom által létrehozottat pedig fel kell emelnünk, ragyogóan meg kell világítanunk, a túlzásoktól sem kell félnünk, mert az új fejlődése a holnap valósága, a mi reális valóságunk. Forradalmi romantika nélkül nincs igazi szocialista művészet. A mi korunk hősi kor, a nagy teremtő hőstettek kora, méltó arra, hogy ragyogó, nagy és mély alakokban testesítsük meg. Ezért a rajznak élesnek, a színeknek bátornak, az alakoknak izgalmasnak, vonzónak, lelkesítőnek kell lenniük: mindazt, ami zavarja életünk alkotói lendületét és felvirágzását, könyörtelenül meg kell bélyegeznünk. Nem félve a túlzásoktól, erősen alá kell húznunk a negatív jelenségeket. Meg nem alkuvó gyűlöletre kell nevelnünk a helybentopogás, a hanyagság, a karrierizmus, a nyerészkedés, minden egoista bűn ellen.
Alekszandr Szerafimovics figyelmesen hallgatott, elnevette magát, és összecsapta a kezeit.
— Villant a kocka, egy-kettő — és máris porba hullt a fő! Igen, uram, igaz: nem csehovi időket élünk. Most nem szabad arról ábrándozni, mint az ő hősei, hogy az élet majd egyszer, kétszáz-háromszáz év múlva, gyönyörű lesz. Ez az élet már a beteljesülés. Tele van feszült harccal. És ezt a gyönyörű világot kegyetlen ellenségek gyűrűjében építjük: ébernek kell lennünk, erősebben kell fognunk a fegyvert. Ugyanakkor meg kell teremtenünk a jövőt a mában, a kívánatost és az elkerülhetetlent úgy kell ábrázolnunk, mint a valót. Itt a művész nem lehet meg szenvedély nélkül, anélkül, hogy cselekvően részt ne venne az élet egyre tökéletesedő történelmi folyamatában.
És elgondolkodva még hozzátette:
— Igen, a történelem törvénye. Én más korszakban éltem és nőttem fel: a kapitalizmus korszakában. Sok minden belém ivódott a múlt század végének intellektuális előítéleteiből. Hiszen átéltem a narodnyik illúziókat, a társadalmi pangás időszakát és az irodalmi irányzatok minden ocsmányságát. Mindez nem múlt el nyom nélkül. A mi ifjúságunk azért boldog, mert a forradalom és a világok hatalmas harcának korában kezdhette az eletét.
Aztán megrezzen, a szeme felszikrázik, és az ifjúi lelkesedés lázában ég. Türelmetlenül simogatja borotvált fejét, és hevesen felkiált:
— Tudja mit, lelkecském — utazzunk egyet! Szerezzünk egy csónakot... villám van... Egy hónapra, kettőre. Le a Donon. He? Ugye, pompás!
És mesélni kezd arról, hogyan hajózott egyedül a Don ismerős vizén, milyen vidám kalandok történtek vele. Szinte minden évben tett ilyen utazásokat. Ha elnézed ezt a vidám, élményekre szomjazó embert, arra gondolsz: hogy szereti ez az ember az életet! És úgy tetszik, sohasem volt beteg, soha nem volt kishitű, mindig pompás egészségnek örvendett. Bizonyára valaha olyan dalia volt, mint a fia, Igor, és talán minden erőfeszítés nélkül törte a patkókat. Talán ezért szomjazta olyan olthatatlanul a mozgást? Emlékszem közös autóutunkra Gorkijba. Gyakran ült a kormányhoz és váltotta fel a fiát. A kocsi nehezen engedelmeskedett neki — szeszélyeskedett, leállt, hirtelen nekilódult — de ő kitartóan küzdött vele, és elérte a célját. Fia idegeskedett, és gyakran közbeavatkozott. Alekszandr Szerafimovics ösztönösen a fejét simogatta, zavartan nevetett, és felkiáltott:
— Ej te, az ördög vigyen! No várj csak! Ne zavarj, Igor!
Útközben gyakran megálltunk, ő kiszállt a kocsiból és tornázott: lengette a kezeit, leguggolt, körbeszaladta az autót. Mire Vlagyimirba értünk, mindannyian elfáradtunk, pihenni szerettünk volna, Vlagyimirban egy jót aludni. De Alekszandr Szerafimovics hirtelen élénken és kihívóan bejelentette:
— Tudjátok mit, fiúk... Mi az ördögnek!.. . Mit lötyögjünk itt: a szállodai szoba ócska, a tea pocsék, a poloskák csípnek... Utazzunk éjjel! Milyen jó lesz hajnalban megérkezni Gorkijba!... Az Oka! A Volga!
És egész éjjel utaztunk.
Kevés olyan embert ismertem, akik így szerették volna a baráti társaságot és ennyire szükségét érezték volna, hogy emberek vegyék körül őket. Ha összejöttek nála a barátok, mindig ő kezdett először énekelni. Élvezettel, önfeledten énekelt. És nagyon elégedetlen volt, ha valaki nem énekelt, félrehúzódott.
— Énekelj, hogy az ördög böködjön meg!... No, mind együtt!.. . — és vezényelt, mint egy karmester.
Az áradó, sodró orosz dalokat szerette, különösen a doni kozák nótákat.
Alekszandr Szerafimovics mélyen orosz ember volt, és kiválóan ismerte az orosz embert. Ellentétben az ernyedt entellektüelekkel, a kilencszázas évek hanyatló íróival, akik lényegében nem ismerték a népet, bár gyakran rágalmazták, ő mindig mélységesen hitt az orosz ember alkotó erejében, tehetségében, nagy jövőjében. Egész életében vállvetve haladt a néppel, akikkel már ifjúkorában összekötötte a sorsát. Az orosz társadalmi és munkásmozgalomnak közvetlen tanúja és résztvevője volt. Elmondhatjuk róla a költő szavaival: „Áldott, aki meglátogatta e világot, végzetes perceiben". És hány ilyen végzetes perc volt ezekben az években! És ő mindezekre a percekre ragyogó, okos regényekkel és elbeszélésekkel válaszolt. Az elmúlt öt évtized társadalmi harcainak igaz krónikása volt. A munkások nagy tömegei olvasták és szerették. Amikor a hatvanadik születésnapját ünnepelte, a munkások rengeteg ajándékot vittek neki. Egyszer egy nagyszerű gőzmozdony modellel a kezében, és ifjúi örömmel a szemében fogadott Trjohgornaja utcai szerény lakásában:
— Engedje meg, uram, hogy gyönyörködjem! A fűtőház munkásai hozták. Csak irigykedjen nyugodtan! Az a nő meg is mondta neki... Kieresztem a gőzt, és megyek, ahová akarok.
De a szeme könnyes volt a meghatottságtól.
Az öröm gyakrabban hozta ki a sodrából, mint a felháborodás. A haragja csöndes volt. De türelmetlen volt az igazságtalansággal, képmutatással, kétszínűséggel, lavírozással szemben. Egyik fellépésére a RAPP néhány szomorú emlékezetű vezetőjével szemben mindig emlékezni fogok. Leleplezőként állt előttük, dühösen, haragos arccal. Remegett a hangja, a keze, de szavai keményen ostorozták ezeket az embereket.
Szívből szerette az irodalmat, mint az emberi lélek kifejezőjét, az igazság és a lelkiismeret hangját, az emberi méltóság és jóság megnyilvánulását. A művészettel nem szabad játszani, a karrierista vágyak, a politikai zsarolás, az elvtelen harcok arénájává tenni nem lehet. Az irodalom — a nép ügye, szent ügy. Az a feladata, hogy a nemes eszmékre nevelje, azokhoz emelje az embereket. Az író alkotása a személyes magatartása is. Ezért volt Alekszandr Szerafimovics mindig kedves és gyöngéd a kezdő írókhoz. Nagyon sokaknak segített megerősödni, a saját lábukra állni és elindulni a nagy úton. Ma is hálával emlékszem baráti segítségére moszkvai tartózkodásom első évében. Ő jött el hozzám a Szmolenszki körúton levő alagsorba, türelmesen végighallgatta az elbeszéléseimet, és atyai tanácsokkal látott el. Ezzel az atyai kedvességgel lágyította meg a kezdő irodalmárok számos éretlen alkotásáról mondott kemény bírálatát, erősítette meg hitüket a tehetségükben, és mutatta meg az utat a művészi tökéletesség eléréséhez.
Mindenkivel úgy bánt, mint egyenrangúval, mint barát és kortárs. Szívesen vitatkozott, és keményen védte az álláspontját, de sohasem mutatta, hogy többet tud, mint a tapasztalatlan, kezdő író. Senkit sem nyomott agyon személyiségével, tekintélyével, ellenkezőleg, igyekezett felemelni az embert, szárnyakat adni neki, föllelkesíteni új gondolatokra, további, még nehezebb küzdelmekre.
Alekszandr Szerafimovics csodálatos életet élt mint az igazság, a nagy realista művészet, az emberi szabadság és boldogság nemes eszméinek fáradhatatlan harcosa. Ez az erényes és becsületes, nemes lelkű lovag, ez a szerető szívű, szerény, egyszerű és kedves ember az önfeláldozóan harcos író, az alkotó hazafi példaképe volt és marad örökre.
1938-1955
GÁLVÖLGYI JUDIT fordítása
Néhány szó Fjodor Gladkovról:
Sz. 1885-mh. 1958. Szegényparaszt családból származott. Tanítóképzőt végez, előbb Szibériában, majd Kubanyban tanít. 1900-tól jelennek meg írásai. Forradalmi tevékenységéért börtönbe vetik, majd száműzik. Világsikert aratott regénye a Cement (1925), a szocialista-realista irodalom egyik mintapéldánya, 1944-ben jelent meg először magyarul. Jelentős még önéletrajzi ciklusa (Gyermekkorom története, 1949; Szabad élet, 1950; Nehéz esztendők , 1954). A ciklus befejező könyvén dolgozott (Lázadó ifjúság), amikor meghalt.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/3. sz., 93-98. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése