VALENTYIN KATAJEV
A zászlós
1919-ben behívták katonának. Kora tavasszal. Nem kérdezték tőle, akar-e harcolni, azt sem kérdezték tőle, rokonszenvez-e az önkéntes hadsereggel. Kötelezően harcolnia és rokonszenveznie kellett a csendőrszakállú hadseregtábornokkal, akinek a Szent György-érdemrend szalagjával átfont és keresztbe tett puskákkal ékesített portréja mindenütt ott díszelgett. Csak azt kérdezték meg a zászlóstól a bevonulási helyen, hogy hol kíván szolgálni, és miután megtudták, hogy neki ez teljesen mindegy, egy páncélvonatra osztották be telefonosnak. A páncélvonat kezdetben egy vasúti főműhelyben vesztegelt javításon, és Csaban zászlós harmadnaponként a vonat mellé kirendelt őrség parancsnoki tisztét látta el. Az őrség kiképzetlen junkerekből, tejfölösszájú kadétokból és bokáig érő, vörös váll-lapos tüzérköpönyeget viselő önkéntesekből állt.
A tankokra emlékeztető, roppant erős láncokkal a bekormozódott ablakú mennyezethez felerősített több tonnás páncélozott kocsik, fekete tátongó nyílásaikkal figyeltek minden irányba, és belőlük mint akasztott ember elnyílt szájából a nyelv, géppuskák dagadt csövei lógtak ki. Ebben a rettenetes vasdübörgésben, amely szinte megsiketítette azt, aki nem szokott a zajhoz, az izzó vas bűzében, a kőszén kékes füstjében lámpák éles, szikrázó csillagfényei úsztak. A derékig csupasz munkások — koromtól és zsírtól csillogó testük akár a négereké — a kemencék előtt, a szerszámgépek mellett sürögtek-forogtak, hatalmas, súlyos kalapácsokkal futkostak fel s alá, szögecseltek, szitkozódtak, a csap alá tartva hűtötték áthevült fejüket, és szívták a mahorkát. Dühödt és megvetést tükröző, kemény vonású, haragos arcuk fel-feltűnt a bizonytalanul pislákoló lámpák fényében, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugtalanságot keltett Csaban lelkében. Azután, hogy a páncélvonat parancsnoka, egy fiatal repülőezredes, igazi jól fésült gentleman, pipával, és fehér kereszttel kék zubbonyán, kiadta a parancsot, hogy erősítsék meg az őrséget, és a páncélvonaton szolgáló tiszt uraknak tudomására hozta, hogy a munkásokkal legyenek rendkívül körültekintőek, és óvakodjanak tőlük, mert az illegális kommunisták felrobbanthatják a páncélvonatot, Csaban zászlóst még félelmetesebb érzés fogta el, amikor végig kellett járnia az éjszakai őrségben álló játékkatona-szerű puskás embereit. Rettenetesen siettek a páncélvonat javításával, és két műszakban, napi huszonnégy órában dolgoztatták az embereket. Nap mint nap hoztak valahonnan újabb angol géppuskákat, távmérőket, hűtőket. Időről időre a főműhely kapujához gördült egy csodás, csillogó, acélkék limuzin, és tábornokok egy kis csoportja (angol hadnagyok és francia kapitányok kíséretében) hangosan és vidáman csevegve különböző nyelveken, ellenőrizte, hogyan haladnak a munkálatok.
Csaban zászlós nem értette, hogy mi történik körülötte. Nem értette, miért akarják felrobbantani a páncélvonatot a munkások, és miért akarja a felsőbb vezetés, hogy a páncélvonatot minél előbb megjavítsák. Nem értette, miért harcolnak a vörösök a fehérek ellen, és miért szakadt kétfelé egész Oroszország bolsevikokra és nem bolsevikokra. Igaz, a páncélvonat tisztjei, akikkel Csaban együtt lakott a kocsiban, folytonosan csak arról beszéltek, hogy mindaddig, amíg a kommunisták maradnak hatalmon, Oroszországról nem múlik el a nyomorúság. De hogy ez miért lenne így, azt senki sem magyarázta el neki, és Csaban, aki otthon Umanyban megszokta az egyszerű, keresetlen beszélgetéseket az időjárásról, az egyetemről meg a vadászatról, idegen maradt itt a kapitányok, főhadnagyok és junkerek körében.
A legutóbbi időben még jobban hajszolták a munkásokat, és mind gyakrabban gördült oda a tábornokokkal zsúfolt autó. Az újságok győzelmekről és a vörösök megfutamodásáról írtak. De a városban nőttön-nőtt a nyugtalanság, s már az is'előfordult, hogy a külvárosban legyilkolták az önkéntes hadsereg tisztjeit. És egyszer csak elkészült a páncélvonat, sínre tették, összeállították. Még ugyanazon a napon az ezredparancsnoknak meghozták az utasítást a törzskartól, utána nyomban megtiltott minden eltávozást a városba. Másnap aztán a már teljesen elkészült, felfegyverzett páncélvonatot hozzákapcsolták egy hosszú katonaszerelvényhez, mely indulásra készen vesztegelt a rámpánál. A tisztek, kadétok és junkerek plédeket, remek bőröndöket rakodtak be a kocsikba; kisírt szemű dámák és kecses, szép fiatal lányok vették körül a páncélvonat terepszínűre festett acéltömbjét. Az őrök állig fegyverben feszítettek a toronyban, és az első löveg parancsnoka, tábori táskával és a vállán lógó látcsővel ügybuzgón futkosott fel és alá, ellenőrizte a telefondrót kihúzását. A rámpán rövid istentiszteletre készülődtek, a papok magukra öltötték miseruhájukat. Azután énekelt a kórus, égő gyertyákat osztottak szét, suttogva beszélgettek egymás közt a limuzinon odaérkezett tábornok segédtisztjei. A mise után a parancsnoknak átnyújtottak egy csillogó, vadonatúj, Szent Nyikolajt ábrázoló ikont, és a tábornok beszédet mondott. Arról beszélt, hogy a vörös ellenség erős, és hogy minden katonai erejüket meg kell feszíteniök ahhoz, hogy legyűrjék. Beszélt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésről is, és arról, hogy a Déli Hadsereg parancsnokának nevében megparancsolja: a foglyokat a helyszínen végezzék ki. Beszéd közben ősz harcsabajusza csak úgy remegett.
A mise alatt Csaban zászlós hányta a kereszteket, a tábornok beszéde alatt feszes vigyázzban állt, és annak végeztével a többiekkel együtt hurrázott.
A vonat indulása előtti utolsó percekben a pályatesten sétálgatva összetalálkozott egy régi gimnazista társával, akinek a nevét ugyan elfelejtette, de az arcára jól emlékezett. Köszöntötték egymást.
— Üdv neked, öregfiú — szólt Csaban jól szemügyre véve barátjának széllel bélelt kabátját és borostás arcát. — Ezer éve nem találkoztunk. Mit csinálsz te itt?
A barát a régi kedves, diákos mosollyal felelte:
— A vasúti kórházban dolgozom. Hát te meg önkéntes lettél?
— Behívtak.
— Értem. És ezzel a vonattal készültök legázolni Szovjet-Oroszországot? És Moszkvában akartok reggelizni, ugye?
— De furcsán beszélsz... — Csaban lehalkította a hangját, és körülnézett. — Csak nem vagy kommunista?
— És te talán kémelhárító vagy?
— Nem én.
— Igen. Kommunista vagyok.
A két barát egy kis ideig hallgatott, majd Csaban megszólalt:
— Valahogy olyan furcsa ez az egész. A tábornok a beszédében éppen az imént azt mondta, hogy a foglyokat lőjük agyon, és hogy a kommunisták a legdühödtebb ellenségeink, de mi iskolatársak voltunk, együtt jártunk mindenhova, együtt adtuk el a régi tankönyveinket. És te most kommunista vagy, én meg az önkéntes hadsereg katonája, nekem le kellene lőnöm téged, neked meg az első adandó alkalommal be kellene kísérned a Csekára. Semmit sem értek az egészből. Magyarázd ezt meg nekem, kérlek.
De Csaban egykori iskolatársa csupán elnézőn mosolygott, és legyintett:
— Hosszú lenne ezt elmagyaráznom neked, de majd ha harcba indulsz, mielőtt elsütnéd az ágyút jól gondold meg, hogy kire lősz. Mert megeshet, hogy egyszerre nyolc régi katona-bajtársadat teríted le.
Ezzel elment. Csaban pedig visszatért a páncélvonatra, ahol már minden készen állt az indulásra. És egészen az indulás pillanatáig egyre csak értetlenül fürkészte a rózsás arcú, harci lázban égő ifjú önkénteseket.
A szerelvény egész éjjel teljes gőzzel robogott. A szél a tetőt tépázta, az eső bevágott a vagonok résein. A lovak patkói a padlódeszkákat döngették, amikor meg-megugrottak a megállókban felvillanó lámpafényre. Egy vasúti csomópont főnökét, amiért három percre feltartóztatta a szerelvényt, agyonlőtték, és holttestét a vizesárokba lökték. Senki sem tudta, hova száguldanak, és miért kell így rohanniok. Csak a törzsparancsnoki kocsiban, ahol a nehéz réz gyertyatartóba tett vastag vasúti gyertyák rázkódtak a kártyaasztalon, csak az ott ülő, és a telirajzolt térképre könyöklő, folytonosan a pipáját tömködő kékmundéros ezredes tudta, mi a helyzet. De az arca szenvtelen. Álmatlanságtól püffedt szemhéja alól nézve gyorsan átfutotta a táviratokat, melyeket a segédtisztje nyújtott át neki az állomásokon, sárga ceruzájának a végét rágcsálta, és közbe-közbe teát kortyolgatott a zötyögő pohárból.
Délidőre a vonat, mint egy agyonhajszolt ló, dübörögve és sivítva, vörösen és fújtatva bedübörgött egy állomásra, ahol valami okból kifolyólag hosszasan vesztegelt, és megint nem tudta senki sem, hogy miért állnak és mikor indulnak tovább. Az állomás és a környező vidék teljesen kihalt volt, ijesztő a csend, nem hallatszik a vasúti kocsik kerekeinek kattogása, nem mozgatnak szerelvényeket sem. A vonat kiszolgáló személyzete várakozott vagy öt percig, aztán tízig, majd egy álló órát... Lassacskán mégis lekászálódtak a kocsikról, szétszéledtek a sínek között, és a váltókon át elindultak a kis vasutastelepülés irányába. Körös-körül egyre mélyebb lett a csend, az ezredes is leszállt a vagonból, bement az állomásfőnökség távírdájába, sokáig ült a távírókészülék előtt, saját kezűleg kopogott le valamit, és figyelmesen olvasta a szalagot, amely hosszú forgácsként bújt elő a karika alól. Majd hirtelen felpattant, és a peronra kilépve nagyot kiáltott: „Kezelőszemélyzet a helyére!" — és kiadta a parancsot, hogy a páncélvonatot kapcsolják le.
És csak most hallották meg mindannyian azt, amire eddig senki sem figyelt fel, és amitől oly kihaltnak tűnt körülöttük a vidék. Valami könnyű, kongó és furcsa dübörgés volt ez, mint amikor a gőz pöfögve tódul ki egy szelepen. Néhány perc múlva a távcsöves főhadnagy macskaügyességgel kapaszkodott fel a szemaforra, kesztyűje elszakadt, sarkantyúját beakasztotta az oszlop fogazatába, majd hirtelen valami nagy nyüzsgés támadt, és a szerelvény parancsnoka, egy kapitány, a kis vasutastelepülésről kihajtott maga előtt egy kormos képű halálsápadt mozdonyvezetőt. Fegyverét a férfi tarkójának szegezte, és azt kiabálta: „Dezertőr, mocskos gazember, agyonlőni!" — és a következő pillanatban a távolban, ahonnan a furcsa hangok hallatszottak, kirepült valami szemmel nem látható, könnyű és minden környezőtől olyan idegen dolog.
Mintha szél korbácsolta volna végig őket, valami süvített, fütyült, és Csaban zászlós, aki éppen a nadrágját húzta fel a töltés mögött, látta, hogy az állomásépületből fekete füst csap fel, és szilánkok repülnek szerteszét. Az első gránát után elfütyült felettük a második, majd a harmadik is. A szerelvényeken érkezett gyalogos katonák csatárláncba fejlődtek. Az előretörő lovasság lovai felbuktak, a lábukat törték. A jobb szárnyról rohamozó kozákszakaszt elsöpörték. A kocsik előtt, alatt és mögött fel-alá futkosó emberek százai, a legkülönbözőbb hangon kiáltoztak, az állomás úgy zúgott, mint egy megbolydult méhkas, de azokat, akik támadásba lendültek ellenük, még most sem lehetett látni, és ettől minden még sokkal ijesztőbbnek tűnt.
— Telefonosok! Vezetéket a harcálláspontra! Telefonosok! Csaban zászlós, az ördög vinné el! — kiáltotta valaki eszelős hangon.
De Csaban zászlóst, ezt a bátor tisztet, aki oly sokszor nézett már farkasszemet a halállal, most valami érthetetlen, leküzdhetetlen félelem kerítette a hatalmába. Csak futni, futni, amilyen hamar csak lehet, el innen, bárhová, csak minél messzebb a harctól. És futni is kezdett. Meneküléshez nem szokott lába beleragadt a felszántott fekete földbe. Friss szél süvített a fülébe. Mögötte robbanások dübörögtek, üvöltött a szerelvény. De Csaban zászlós minden erejét megfeszítve csak futott, tüdeje majd szétpattant a nyitott száján át betóduló levegőtől. Néhány perc múlva egyedül találta magát a mezőn, egy kis emelkedésen. Balra tőle húzódott a vasútállomás, felvillanó játékvagonjaival, minden csupa kék füstbe burkolt mozgás. Jobb felől nyugalmas, üde, zöld, tavaszi szántóföld terült el, fölötte tornyosuló felhők, madarak, ragyogó napsütés. A gyér kis ligetekben csak úgy világítottak a mohafoltok. Fénylőn csillogott egy törött üveg feneke. Előtte a sakktáblaszerű földeken mint szétguruló gyöngyszemek gördültek előre a támadó gyalogság csatárláncai. Ágyúik is voltak, amelyek fehér füstfelhőket eregettek, meg egy kozák lovascsapat, a pikák hegye szikrázott a napfényben. Egy eltévedt golyó a lába előtt csapódott a földbe, hosszasan csengett belé a füle. Mögötte két kozák lovas közeledett, felemelkedve álltak a kengyelben, puskatussal hadonásztak, ijesztő hangon kiáltoztak. Ekkor Csaban zászlós elővette a revolverét, magasba emelte a bal karját, és átlőtte felső karjának vastag húsát. A lövés megperzselte ingzubbonyának ujját, és az hirtelen átnedvesedett. De fájdalmat nem érzett. Eldobta revolverét, visszafelé futott, sebesült karját oldalához szorította, és a sebe úgy fájt, mintha valaki egy vasdoronggal vágott volna rá a karjára. Futott, de mégis mintha egy helyben maradt volna, a szörnyű körforgás kellős közepén, és körülötte egyre gyorsabban forgott minden, a lovak, házak és felhők.
Amikor magához tért, a szerelvényt ide-oda dobálta a száguldás ereje, szemébe vágott a megállóhelyek lámpáinak fénye, a szikrák tűzfelhőben dongták körül, húztak el a kocsik mellett, a srapneles ládák dübörögtek, egymáshoz ütődtek, és egy fehér köpenyes, fekete kesztyűs férfi, szétvetett lábbal igyekezve egyensúlyát megőrizni, egy dézsa fölött mocskos rongyot csavart ki, amelyből valami vörhenyeges színű, sötét lé csörgött. Körülötte emberek nyögtek, jajgattak. Tucatjával, százával lehettek... Töméntelenül sokan voltak. A karja égett, a válla nyilallt, úgy érezte, mintha ez a fájdalom, ez a forróság a szívéből áradna szét. S ettől egyre jobban elgyengült a szíve, s valahová a mélységbe zuhant. Üvegszárnyaikkal verdeső szivárványos szitakötők töltötték be a sötétséget. És csak az esthajnal éles sárga fénye hasított beretvaként a szemébe.
Egy hatalmas termetű vöröskatona, zöld fülessapkáján ötágú csillaggal keményen kezet szorított egy kalapácsos, fehér kötényes munkással. Kettétört, súlyos lánc hevert a lábuknál. Mögöttük sugarasan kelt fel a sáfrányszínű nap, valamit meglátott ott rajtuk túl, de hogy mit, azt sehogy sem lehetett megérteni, de mintha egy feliratra hasonlítana, vagy a szivattyútelep felől a sínek mellett közeledő széllel bélelt kabátú diák hangjára. Igen, a katona is rá hasonlított elnagyoltan megrajzolt, ifjú arcával.
De az is lehet, hogy mindez csak így tűnt neki.
És Csaban zászlós sehogyan sem tudta felidézni emlékezetében, hogy hol látta mindezt: talán álmában vagy a valóságban. De azt már tudta, hogy ez az igazság, a való igazság.
Mindent betöltött az éter szaga...
1921
NIKODÉMUSZ ELLI fordítása
Néhány szó Valentyin Katajevről:
Szül. 1897-ben, Odesszában. Helybeli tanító fia. 1918-1920-ban a Vörös Hadsereg katonájaként har:ol az ukrajnai fronton, és haditudósítóként működik. Szépirodalmi munkásságát szatirikus írásokkal és forradalmi romantikát tükröző rövid novellákkal kezdi. Első sikerét Rasztratcsiki (A sikkasztók, 1926) című szatirikus kisregényével aratja, amelyet csaknem valamennyi európai nyelvre lefordítanak. Ezt vígjáték követi, a Kvadratura kruga (A kör négyszögesítése, 1928). Ugyancsak a világ sok színpadán bemutatják. Az első szovjet regények egyike a Vremja, vperjod (Idő, előre, 1932, magyarul Hajrá címen jelent meg), az ötéves tervek, az építés, a munkaverseny-mozgalom krónikája. Hazájában és külföldön is mint ifjúsági írót tartják számon: a Belejet parusz ogyinokij (Távolban egy fehér vitorla, 1936) az 1905-ös forradalom odesszai eseményeit örökíti meg, a Szin polka (Az ezred fia, 1945) pedig a második világháborúból veszi tárgyát. A honvédő háború idején a Pravda haditudósítójaként járja az arcvonalakat. Riportokon kívül erőteljes elbeszélésekben is bemutatja a háború igazi képét. Ifjúsági regényeiből film is készült. A Sikkasztók-at és a Hajrá-t a felszabadulás előtt is kiadták Magyarországon, szatirikus vígjátékát 1931-ben bemutatták.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/3. sz., 9-12. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése