2011. november 30., szerda

Dosztojevszkij különszám (3)


FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés - folytatás)


III
A legnemesebb ember,
de ezt magam sem hiszem el


Nem tudtam elaludni. Hogy is tudnék, amikor a fejemben egyre lüktet valami ér. Mindezt meg akarom érteni, ezt az egész piszkot. Ó, piszok! Ó, micsoda piszokból húztam ki őt akkor! Hiszen ezt meg kellett volna értenie, becsülnie, amit tettem! Igaz, kedvemre voltak különféle gondolatok is, például, hogy én negyvenegy éves vagyok, ő pedig alig tizenhat. Az egyenlőtlenségnek ez az érzése lenyűgözött, gyönyörűséges ez, gyönyörűséges.


Én például á l'anglaise (angolosan, angol módra - franciául * ford. megj.) akartam rendezni az esküvőt, azaz kizárólag kettesben, két tanú jelenlétében, az egyik Lukerja lett volna, aztán rögtön vonatra ülni, például akár Moszkvába utazni (ott különben úgyis akadt dolgom), ott egy szállodába, vagy két hétre. Ő ezt ellenezte, nem akarta, s én kénytelen voltam tisztelettel elmenni a két nagynénihez, mint rokonokhoz, akiktől elviszem. Én engedtem, s a nénik megkapták, ami járt nekik. Még ajándékoztam is száz-száz rubelt azoknak a nőszemélyeknek, s még ígértem valamennyit, őneki persze nem szóltam róla, nehogy elkeserítsem a helyzet alantasságával. A nénik nyomban kezes bárányokká változtak. A hozomány körül vita támadt: neki szinte semmije sem volt, de nem is akart semmit. Sikerült azonban meggyőznöm róla, hogy egészen minden nélkül nem lehet, s a kelengyét én szereztem be neki, hiszen ki más szerezte volna be? No, de fütyülök magamra. Különféle eszméimet azonban mégiscsak el tudtam mondani neki, hogy tudja legalább. Talán el is siettem, lehet. A lényeg az, hogy ő kezdettől fogva, akármennyire erőt akart venni magán, szeretettel futott elém, rajongva fogadott, amikor este hazatértem, és csacsogva (ártatlanság elbűvölő csacsogása!) beszélte el egész kicsikorát, gyermekéveit, mesélt szülőházáról, apjáról és anyjáról. De én ezt az egész mámort nyomban hideg vízzel öntöttem le. Éppen ebben rejlett a legfőbb eszmém. A rajongásra hallgatással, persze jóindulatú hallgatással válaszoltam... mégis gyorsan ráébredt, hogy mi két különböző ember vagyunk, s hogy én — rejtély vagyok, azt is akartam, hogy rejtélynek látsszam! Hiszen talán azért csináltam ezt az egész butaságot, hogy ő megfejtse a rejtélyt. Először is a szigorúságom - szigorúan vittem el a házamba is. Egyszóval akkor, elégedetten járva-kelve, egész rendszert dolgoztam ki. Ó, de hiszen az szinte magától teremtődött meg, minden erőfeszítés nélkül. Nem is lehetett másképp, egy leküzdhetetlen körülmény kényszerített, hogy ezt a rendszert kidolgozzam — de mit is rágalmazom magamat! Valódi szisztéma volt. Nem, hallgassanak meg, ha már pálcát törnek az ember felett, törjenek úgy, hogy ismerjék az ügyet... Hallgassanak meg!


Hogyan is kezdjem, hiszen nagyon nehéz. Ha az ember mentegetőzni kezd — az még csak a nehéz! Tudják: a fiatal megveti például a pénzt — én hát rögtön a pénzzel kezdtem, kihangsúlyoztam a pénz jelentőségét. De annyira, hogy ő egyre többet és többet hallgatott. Tágra nyitotta a szemét, figyelt, nézett és hallgatott. Tudják: a fiatalság nagylelkű, mármint a jófajta fiatalság, nagylelkű és heves, de nem eléggé türelmes, amint valami nem tetszik — rögtön megveti. Én azonban nagyvonalúságot akartam, egyenesen a szívébe akartam oltani a nagyvonalúságot, beleoltani, hogy a szívén keresztül nézzen mindent, nincs igazam? Alantas példát veszek: hogyan magyarázhattam volna meg a zálogházamat ilyen jellemnek? Természetes, hogy nem kereken mondtam meg ezt neki, mert az úgy festett volna, mintha bocsánatot kérnék tőle a zálogházért, hanem, hogy úgy mondjam, a büszkeségére hatottam, majdhogynem szavak nélkül beszélve. Én mestere vagyok a szótlan beszédnek, egész életemben szavak nélkül beszéltem, egész életemben szótlanul éltem át a tragédiáimat. Ó, hiszen én is boldogtalan voltam! Számkivetett voltam, számkivetett és elfeledett, és ezt nem tudja senki, senki! És ez a kis tizenhatéves egyszercsak aljas emberektől megtudott rólam minden részletet, és azt hitte, hogy mindent tud, s közben a legrejtettebb titok ott maradt a lelkemben! Én egyre csak hallgattam, különösen előtte hallgattam, egészen a tegnapi napig — miért is hallgattam? Mert büszke ember vagyok. Azt akartam, hogy ő maga tudja meg, nélkülem, de nem az aljas emberek elbeszéléséből, hanem magától fejtsen meg és értsen meg engem! Amikor a házamba fogadtam, teljes tiszteletet igényeltem. Azt akartam, hogy imádattal nézzen fel rám; a szenvedéseimért megérdemeltem volna! Ó, én mindig büszke voltam, és mindig vagy semmit akartam, vagy mindent! Éppen azért, mert én sohasem felezni akartam a boldogságot, hanem az egészet kívántam — éppen ezért voltam kénytelen így cselekedni akkor: „magad fejts meg engem, és úgy becsülj!" Mert, és ezt higgyék el nekem, ha én magam kezdek neki magyarázkodni és sugallni, csűrni-csavarni, és a megbecsülését kérni — az annyi, mintha alamizsnát kérnék... Különben... különben, minek beszélek én erről!


Ostoba, ostoba, ostoba és ostoba dolog! Kereken és könyörtelenül (hangsúlyozom, hogy könyörtelenül) megmagyaráztam neki akkor, két szóban, hogy az ifjúság nagylelkűsége bájos, de — garast sem ér. Miért nem? Azért, mert nem kerül sokba, nem az élet adta, mindez, hogy úgy mondjam, „a létezés első benyomása", de lássunk csak benneteket munka közben! Az olcsó nagylelkűség mindig könnyű, az életet adni érte — még az is olcsó, mert itt csak a vér pezseg és a fölös erő, a szépség szenvedélyes vágya. De vegyük példának a nagylelkűség hőstettét, az nehéz, csöndes, nem hallható, csillogás nélkül való, tele rágalommal, sok áldozattal jár és egy csepp dicsőséggel sem — ahol te, ragyogó ember, mindenki előtt mint aljas ember állsz, amikor pedig a világ legbecsületesebb embere vagy — rajta, próbáljátok ezt a hőstettet! Nem, kitértek előle! Én pedig — én mást sem tettem egész életemben, mint ennek a hőstettnek a terhét hordoztam. Ő eleinte vitába szállt velem, jaj, de még hogyan, aztán elkezdett hallgatni, de egészen, csak a szeme nyílt tágra rettenetesen, amikor hallgatott, nagy, nagy volt a szeme, figyelmes. És... és egyszer csak megláttam a mosolyát, a bizalmatlan, szótlan, nem jó mosolyát. Ezzel a mosollyal fogadtam őt a házamba. Igaz az is, hogy már nem volt hová mennie...




IV
Tervek, tervek


Melyikünk kezdte? Egyikünk sem. Magától kezdődött, már az első percben. Mondtam már, hogy szigorú rendet vezettem be a házamban, de ezt már a legelején enyhítettem. Még menyasszony korában elmagyaráztam neki, hogy a zálogtárgyak átvétele és a pénz kifizetése lesz a dolga, akkor nem szólt rá semmit (ezt jegyezzék meg). Sőt mi több - szinte buzgalommal látott munkához. Persze a lakás, a bútor - minden maradt úgy, ahogy volt. A lakás két szobából áll; az egyik - nagy fogadószoba, amelyből a zálogházamat lekerítettem, a másik szintén nagy, a közös szobánk, egyúttal a hálónk. A bútorzatom szegényes, még a nagynéniké is különb volt. Az ikontartó polcom az örökméccsel a fogadóban van, ahol a zálog ügyleteimet bonyolítom; a szobámban a szekrényem, benne néhány könyv, meg a zálogtárgyak, a kulcsa nálam; ott az ágy is, asztalok, székek. Még menyasszony korában megmondtam neki, hogy a háztartásra, vagyis élelemre nekem, neki és Lukerjának, akit átcsalogattam hozzánk, napi egy rubelt szánok, nem többet: „Nekem, mondom, három év alatt össze kell gyűjtenem harmincezret, és csak így tud gyűlni a pénz." Nem szólt rá semmit, de én magam megtoldottam ezt az összeget harminc kopejkával. Ugyanez történt a színház dolgában is. Menyasszonyomnak megmondtam, hogy színház nem lesz, rnégis megengedtem havi egy színházat, tisztes helyen, zsöllyében. Együtt mentünk, három alkalommal, megnéztük A boldogság kergetése és Az éneklő madarak című darabokat, ha jól emlékszem (fütyülni rá, fütyülni!). Szótlanul mentünk a színházba, és szótlanul tértünk haza. Miért is, miért is kezdtünk hallgatni már a kezdet kezdetén? Hiszen eleinte viták sem voltak köztünk, még hallgattunk. Ő akkor, emlékszem, folyton rám-rámlesett lopva; én, amikor ezt észrevettem, mégjobban hallgattam. Igaz, én erőltettem a hallgatást, nem ő. Az ő részéről egyszer vagy kétszer tapasztaltam kitörést, nyakamba borult, megölelt, de mivel ezek beteges, hisztérikus kitörések voltak, én pedig tartós boldogságot akartam, s azt, hogy tiszteljen — hidegen fogadtam ezeket a kitöréseket. Igazam is volt: minden ilyen kitörés után vita volt másnap közöttünk.



2011. november 29., kedd

Dosztojevszkij különszám (2)


FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Jámbor teremtés
(Fantasztikus elbeszélés)




AZ ÍRÓ ELŐSZAVA


Bocsánatot kérek olvasóimtól, hogy ezúttal a megszokott formájú Napló helyett csak egy elbeszélést teszek közzé. De valóban ezen az íráson dolgoztam a hónap legnagyobb részében. Mindenesetre kérem az olvasó szíves elnézését.
Most néhány szót magáról az elbeszélésről. A címben „fantasztikusnak" neveztem, amikor pedig a legnagyobb mértékben reálisnak tartom. De csakugyan van benne fantasztikus, éppen az elbeszélés formájában, s ezt szükségesnek tartom megmagyarázni.
Arról van szó, hogy ez nem elbeszélés és nem feljegyzés. Képzeljenek el egy férjet, aki előtt az asztalon ott fekszik kiterítve a felesége, öngyilkos lett, néhány órája vetette ki magát az ablakon. A férj zavart lelkiállapotában még nem tudta összeszedni magát. Szobáit rója, és értelmezni próbálja a történteket, „pontokba szedni gondolatait". Amellett megrögzött hipochonder, az a fajta, aki magával beszélget. Egyszóval társalog önmagával, elbeszéli a dolgot, megvilágítja a maga számára. Beszédének látszólagos következetességétől eltekintve, néhányszor ellentmond magának, mind logikájában, mind érzelmeiben. Mentegeti is magát, vádolja az asszonyt, mellékes magyarázatokba bocsátkozik: érezni itt a gondolatok és a szív durvaságát is, a mély érzelmet is. Apránkint valóban megvilágítja magának a dolgot, és „pontokba szedi gondolatait". A felidézett emlékek sora végül is ellenállhatatlanul elvezeti az igazsághoz; az igazság ellenállhatatlanul megnemesíti eszét és szívét. A vége felé még az elbeszélés hangja is megváltozik zűrzavaros elejéhez képest. Az igazság elég világosan és határozottan tárul fel a boldogtalan előtt, legalábbis a maga számára.


Íme a téma. Az elbeszélés folyama néhány óráig tart, megszakításokkal és szünetekkel, kuszáit formában: a férfi hol magában beszél, hol valami láthatatlan hallgatóhoz, vagy bíróhoz. De hát ez mindig előfordul a valóságban is. Ha egy gyorsíró kihallgatná és minden szavát feljegyezhetné, akkor érdesebb és bárdolatlanabb volna a szöveg, mint ahogy én tolmácsolom, de úgy érzem, a pszichológiai folyamat talán ugyanaz maradna. Ez az elképzelés a mindent feljegyző gyorsíróról (aki után én átdolgoznám a szöveget), ez az, amit én fantasztikusnak nevezek a történetben. De részben hasonló már nem egyszer megengedtetett a művészetben: Victor Hugó például A halálraítélt utolsó napja című remekművében majdnem ugyanezt a fogást alkalmazta, és bár mellőzte a gyorsírót, még jobban eltért a valóságtól, amikor feltételezte, hogy a halálraítélt képes (és ideje is van rá) jegyezgetni nemcsak utolsó napján, hanem utolsó órájában is, sőt szó szerint az utolsó percében is. De ha nem engedi így szabadjára a képzeletét, nem született volna meg a mű sem — a legreálisabb és legigazabb valamennyi írása között.




ELSŐ FEJEZET


I
Ki voltam én, és ki volt ő


... Most még itt van — még jó minden: percenként odamegyek hozzá, és megnézem; de holnap elviszik, és — hogyan lesz, ha egyedül maradok? Még itt van a szalonban az asztalon, két összetolt kártyaasztalon, a koporsót holnap hozzák, fehér, fehér gros de Naples szemfedővel, különben, nem erről akarok... Fel-alá járok, és meg akarom magyarázni magamnak ezt az egészet. Már hat órája, hogy tisztázni akarom, s még mindig nem tudom pontokba szedni a gondolataimat. Járok, járok, fel-alá. Hogy is történt. Legjobb, ha elmondom rendre. (Rend!) Uraim, éntőlem távol van az irodalom, önök látják is ezt, de jól van, elmondom úgy, ahogy magam értelmezem. Éppen az számomra a legrettenetesebb, hogy mindent értek!


Ha tudni akarják, azazhogy a legelején kezdjük, rövidre fogva, eljött hozzám annak idején elzálogosítani a holmiját, hogy ki tudja fizetni a Harsonában közzétett hirdetése árát: így meg úgy, nevelőnő ajánlkozik, vidékre is, házi oktatást is vállal, és a többi, és a többi. Ez még a kezdet kezdetén volt, és én persze nem különböztettem meg őt másoktól: jön, mint a többiek, no, aztán ahogy szokás. De aztán kezdtem felfigyelni rá. Vékonyka volt, lenszőke hajú, középmagas termetű, velem mindig egy kicsit félszeg, mintha zavarban volna (azt hiszem, minden idegennel szemben ilyen volt, bár én természetesen olyan voltam a szemében, mint bárki más, vagyis nem mint zálogház-tulajdonost nézett engem, hanem mint bárki más embert). Amint megkapta a pénzt, sarkon fordult és elment. S mindezt szó nélkül. Mások vitatkoztak, kunyeráltak, alkudoztak, hogy többet adjak; ez nem, elvette, amennyit adtam... Azt hiszem, folyton belegabalyodom... Azt hiszem, most mindent összekeverek... Igen: mindenekelőtt azok a tárgyak leptek meg, amelyeket elzálogosított — aranyozott ezüst fülönfüggő, egy hitvány kis medaillon, csupa krajcáros holmi. Maga is tudta, hogy garast érő dolgok, de az arcán láttam, hogy számára drága kincs valamennyi — valóban, az utolsó holmik voltak, mint később megtudtam, amik a papuskájától meg mamuskájától rámaradtak. Egyetlen egyszer merészkedtem csak odáig, hogy nevessek a zálogtárgyán. Ezt ugyanis, tudják kérem, sohasem engedem meg magamnak, én megőrzőm a gentleman-modort az ügyfeleleimmel: kevés szó, de az udvarias és szigorú. „Szigorú, szigorú és szigorú." De ő egyszercsak arra vetemedett, hogy a maradványait (ezt szó szerint értem) hozza el egy öreg nyúlprém-kacabajkának — akkor nem tudtam fegyelmezni magamat, és váratlanul valami élces megjegyzést tettem. Uramisten, hogy lángra lobbant az arca! Kék szeme van, nagy ábrándos szeme, de az is hogy kigyúlt! De nem szólt egy szót sem, fogta a „maradványait" — és kifordult. Akkor vettem észre először úgy igazában, és gondoltam róla valami effélét, vagyis hogy éppen valami különöset. Igen: emlékszem még a benyomásra is, vagyis ha óhajtják, a legfőbb benyomásra, az egésznek a szintézisére: arra, hogy rettenetesen fiatal, olyan fiatal, hogy nem lehet több tizennégy évesnél. Pedig akkor már tizenhat volt három hónap híján. 
Különben, nem ezt akartam mondani, a szintézis nem ez volt. Másnap újra eljött. Később megtudtam, hogy azzal a kacabajkával járt már Dobronravovnál is, Mozernél is, akik el sem vették, szóba sem álltak vele. Én egyszer már elfogadtam tőle egy kámeát (olyan hitványkát) — később aztán, megfontolva a dolgot, elcsodálkoztam: én aranyon és ezüstön kívül nem veszek át semmit, az ő kámeáját mégis átvettem. Másodízben akkor gondoltam rá, emlékszem.


Ezúttal egy borostyán szivarszipkát hozott hozzám - Mozertől -, csinos holmi, már aki kedveli az ilyesmit, de nálunk megint csak nem ér semmit, mert mondom, mi csak aranyat fogadunk el. Mivel a tegnapi lázadás után jött hozzám, szigorúan fogadtam. Az én szigorúságom — ridegség. Mégis, amikor kifizettem neki a két rubelt, nem tudtam megállni, és kissé ingerülten mondtam: „Ezt csakis az ön kedvéért teszem, mert Mozer például nem fogad el effélét." Azt, hogy az ön kedvéért, különösen hangsúlyoztam, és éppen bizonyos értelemben. Mérges voltam. Neki megint lángra lobbant az arca, amikor azt hallotta: az ön kedvéért, de hallgatott, nem dobta vissza a pénzt, elfogadta — lám, a szegénység! De hogy kigyúlt az arca! Megértettem, hogy sértő volt, amit mondtam. Aztán, amikor már elment, váratlanul azt kérdeztem magamtól: ugyan megért-e ez a rajta aratott diadal két rubelt? He-he-he! Emlékszem, kétszer is megkérdeztem magamtól: „megérte? megérte?" És mind a kétszer nevetve azt feleltem rá: igen, megérte. Ettől nagyon jó kedvem kerekedett. De nem volt ebben semmi rossz: én megfontolt szándékkal kérdeztem, próbának akartam alávetni őt, mert váratlanul gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Ekkor gondolkoztam róla úgy igazában harmadszor.


... Nos, hát akkor kezdődött az egész. Magától értetődik, hogy rögtön igyekeztem kerülő úton megtudni a körülményeit, és különös türelmetlenséggel vártam, hogy újra eljöjjön. Hiszen sejtettem, hogy rövidesen újra betoppan. Amikor megint eljött, rendkívüli udvariassággal nyájas beszélgetésbe elegyedtem vele. Hiszen én meglehetősen jó nevelést kaptam, és van némi modorom. Hm. Akkor sejtettem meg, hogy jó és jámbor lélek. A jók és szelídek nem sokáig ellenkeznek, és bár nem tárják ki nagyon magukat, sehogy sem tudnak kitérni a beszélgetés elől: kevés szóval válaszolnak, de válaszolnak, s minél tovább, annál többet mondanak, fő, hogy az ember maga ne fáradjon el, ha kíváncsi a folytatásra. Ő maga akkor, természetesen, nem magyarázott nekem semmit. Csak később tudtam meg mindent a Harsonáról és az egyéb körülményekről. Akkor ő utolsó erejéből hirdette magát, eleinte persze fennhéjázva, hogy azt mondja: „nevelőnő, vidékre is, egyéb részletek levélben", aztán: „minden megoldás érdekel, elmennék oktatónak, társalkodónőnek, háztartásra felügyelni, beteg mellé, tudok varrni is", és a többi, és a többi, ismerjük ! Természetesen, mindezt különféle módon csatolta a hirdetéshez, aztán végül már kétségbeesésében arra került a sor, hogy „fizetés nélkül is, ellátásért". Nem talált állást! Ekkor határoztam el, hogy utolsó próbát teszek vele: fogtam az aznapi Harsonát, és megmutattam neki a következő szövegű hirdetést: „Fiatal teremtés, teljes árva, nevelőnőnek menne kiskorú gyerekek mellé, idős özvegyemberek előnyben. Segítene a háztartásban is."


—  Látja, ezt ma reggel közölték, és a hirdető estére bizonyára állást talált. így kell hirdetni!


Megint lángra lobbant, megint kigyúlt a szeme, sarkon fordult, és azonnal távozott. Ez nagyon tetszett nekem. Különben akkorra már mindenben biztos voltam, és nem féltem: a szivarszipkát senki sem fogadja el tőle. Igaz, addigra már a szipkái is elfogytak. Úgy is volt, a harmadik napon sápadtan, izgatottan lépett be hozzám — sejtettem, hogy otthon történt nála valami, valóban történt. Rögtön elmondom, mi, de előbb még azt akarom megemlíteni, milyen finoman bántam vele, s ezzel mekkorát nőttem a szemében. Váratlanul ilyen szándék született meg bennem. A dolog lényege, hogy elhozta hozzám azt a szentképet (rászánta magát, hogy elhozza) ... Jaj, figyeljenek! figyeljenek ide! Most kezdem, eddig folyton összezavartam... Egyszóval, most mindent vissza akarok idézni, minden apró részletet, minden mozzanatot. Egyre pontokba akarom szedni a gondolataimat, de nem tudom, ezek a mozzanatok, a mozzanatok...
Szűz Mária-ikon. A Szűzanya a gyermekkel, otthoni, családi, régi, aranyozott ezüst palást — hat rubelt ha érhet. Látom, kedves neki ez az ikon, zálogba adja az egészet, nem veszi le róla az ezüstpalástot. Mondom neki: jobb lenne a palástot adni zálogba, a szentképet pedig hazavinni, hiszen az mégiscsak szentkép.


—  Magának tilos levennie?
—  Nem, nem az, hogy tilos, de maga talán...
—   Hát akkor vegye le róla...
—  Tudja mit, nem veszem le, hanem ide teszem az ikonsarokba — mondtam egy kis gondolkodás után -, a többi szentkép közé, az örökmécs alá (amióta a zálogházamat megnyitottam, mindig égett nálam az örökmécs), és az egészért, tessék, adok tíz rubelt.
—  Nem kérek tízet, adjon ötöt, feltétlenül kiváltom.
—  Nem akar tízet? Az ikon itt áll — tettem hozzá, észrevéve, hogy megint villant egyet a szeme. Hallgatott. Öt rubelt fizettem ki neki.
—  Ne vessen meg senkit, magam is voltam ilyen szoros helyzetben, még rosszabban is, s ha most így lát engem, ilyen foglalkozást űzve... azok után, amiken keresztülmentem...
—  Most bosszút áll a társadalmon? Ugye? – szakított félbe váratlanul, meglehetősen gúnyos mosollyal, amelyben különben jó adag ártatlanság volt (mindenkinek szóló, hiszen én neki akkor éppen olyan voltam, mint bárki más, tehát szinte sértő szándék nélkül mondta). „Aha! – gondoltam –, hát ilyen vagy, kiütközik a természeted, jellemed egy új oldala!"
—  Nézze csak — jegyeztem meg nyomban félig tréfásan, félig titokzatosan. — Tudja, ki vagyok én? „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel..." (Goethe: Faust I. rész. Jékely Zoltán fordítása)


Gyors pillantást vetett rám, nagy kíváncsisággal, amelyben mellékesen sok gyerekes vonás volt:
—  Várjon, kérem... Kinek a gondolata ez? Honnan van? Valahol már hallottam...
—  Ne törje a fejét, ezek Mefisztó szavai, Faustnak mutatkozik be így. Olvasta a Faustot?
—  Nem... nem nagyon figyelmesen.
—  Vagyis egyáltalán nem olvasta. El kell olvasnia. Egyébként, megint ott látom az ajkán azt a kis csúfondáros mosolyt. Kérem, ne tartson annyira ízléstelennek, hogy zálogos szerepemet szépítendő, Mefisztóként kívánok bemutatkozni önnek. A zálogos — zálogos marad. Ezt tudjuk, kérem.
—  Milyen különös ember ön... Egyáltalán nem volt szándékom effélét mondani...
Azt szerette volna mondani: „Nem gondoltam volna, hogy ön művelt ember", de nem mondta, én azonban tudtam, mi jár a fejében; nagyot nőttem előtte.
—  Nézze — jegyeztem meg —, minden életpályán lehet jót tenni. Természetesen nem magamról beszélek, én valószínűleg csupa rossz dolgot cselekszem, de...
—  Természetes, hogy minden pályán lehet jót cselekedni — mondta, gyors és átható pillantást vetve rám. — Úgy van, minden pályán — tette hozzá váratlanul. Ó, emlékszem, minden pillanatra emlékszem! S még hozzá akarom fűzni, hogy amikor az ifjúság, az a kedves ifjúság valami okosat és nyomatékosat akar mondani, olyankor nagyon is őszintén és naivul az arcára van írva: „most pedig okos és nyomatékos dolgot fogok mondani neked" — és, ha nem is hiúságból, mint a magunkfajta, de látszik rajta, hogy mindezt roppant sokra becsüli, és hiszi, és tiszteli, és azt gondolja, hogy a másik is éppen úgy becsüli, mint ő maga. Ó, őszinteség! Ezzel győznek. Benne pedig milyen bájos volt ez az őszinteség!


Emlékszem, nem felejtettem el semmit! Amikor elment, nyomban döntöttem. Még aznap utolsó nyomozásra indultam, megtudtam róla minden egyebet, minden rejtett titkát; eddigi rejtett titkait a náluk szolgáló Lukerjától tudtam meg, akit már napokkal előbb megvesztegettem. Ez a titok olyan rettenetes volt, hogy nem is értem, hogyan volt képes nevetni, mint előző nap is, és Mefisztó szavai iránt kíváncsiskodni, amikor maga is ilyen borzalomban él. De hát — ifjúság! Pontosan ezeket gondoltam akkor róla, büszkén és örömmel, hiszen van ebben nagylelkűség is: mintha azt mondaná, bár a pusztulás szélén vagyok, de Goethe nagy szavai tündökölnek. Az ifjúság, ha csak egy cseppet is, és ha néha rossz irányba is, de mindig nagylelkű. Azazhogy én róla, egyedül róla beszélek. S ami a fő, már akkor úgy néztem rá, mint az enyémre, nem kételkedtem hatalmamban. Tudják, micsoda kéjes gondolat ez, amikor már nem kételkedik az ember?


De mi van velem! Ha így folytatom, mikor szedem pontokba az egészet? Gyorsan, gyorsan, hiszen egyáltalán nern erről van szó, ó istenem!


II
Házassági ajánlat


A „rejtett titkot", amit róla megtudtam, röviden megmagyarázom: apja és anyja rég meghalt, három éve, és ő rendetlen nagynénjeinél maradt. Illetve nem elég őket rendetlennek nevezni. Az egyik nénikéje özvegysorban élt, nagy családú, hat gyereke volt, kisebbnél kisebbek. A másik vénlány maradt, öreg volt és visszataszító. Mind a kettő visszataszító. Apja hivatalnok volt, de csak írnok, nemesember, de nemessége csak szerzett volt — egyszóval: minden a kezemre játszott. Én mintha egy felsőbb világból szálltam volna le közéjük: mégiscsak nyugalmazott törzskapitánya egy ragyogó ezrednek, született nemes, független stb., ami pedig a zálogházamat illeti, arra a nénikék csak tisztelettel tekinthetnek. Ő három éve volt a nagynénik rabságában, de valahol mégis levizsgázott, volt ideje a vizsgát letenni, kitört a mindennapos kegyetlen munka igájából, hogy letegye — ez pedig már elárult valamit abból, hogy törekszik a magasabbrendűre, a nemesre. Hiszen miért akartam én megházasodni? Különben, magamra fütyülök, erről majd később... És hát erről van-e szó? Tanította a nénikéje gyerekeit, fehérneműt varrt, végül már nem csak fehérneműt, és a gyengemellű, még padlót is sikált. A nagynénik még meg is verték, szemére vetettek minden falatot. Betetőzésül úgy döntöttek, hogy eladják. Pfuj! A részletek mocskát elengedem. Később mindent elbeszélt nekem apróra. Mindezt egy kerek esztendeig figyelte a szomszéd kövér boltos, de nem akármilyen boltos, két csemegeüzlete volt. Már két feleség életét édesítette meg, s most harmadikat keresett, hát őt nézte ki magának: „csöndes teremtés, szegénységben nőtt, én pedig az árváim kedvéért házasodom meg." Csakugyan voltak árvái. Megkérette a lányt, megállapodott a nénikékkel, ráadásul — ötven éves; a lány borzad tőle. Akkor kezdett hozzám járni, hogy a Harsonában hirdetést tehessen közzé. Végül könyörögni kezdett a nénjeinek, hogy csak egy cseppecske gondolkodási időt adjanak neki. Azt a cseppecskét megadták, de már további cseppecskét nem, egyre rágták: „Magunknak sincs mit zabálni, nincs szükségünk fölösleges szájra." Mindezt már tudtam, s aznap a reggel történtek után elhatároztam magamat. Este elment hozzájuk a boltos, vitt az üzletéből egy font cukorkát, fél rubel árát; a lány ott ült vele, én meg kihívtam a konyhából Lukerját, és meghagytam neki, menjen be, és súgja a fülébe, hogy a kapu előtt várom, a legsürgősebben mondani akarok neki valamit. Elégedett voltam magammal. Egyáltalán, azon az egész napon rettentően elégedett voltam.



2011. november 27., vasárnap

Dosztojevszkij különszám (1)


PAVEL ANTOKOLSZKIJ
Dosztojevszkij


Pavel Antokolszkij
Az volt a kezdet. Az az éj, melyen 
Belinszkij s Nyekraszov meglátogatta. 
S egymás szavába vágva, lelkesen 
Biztatták, dicsérték elragadtatva 
S őszintén. Néki elakadt szava, 
Feledte mérnöktudományát nyomban. 
Állt sután, akár egy próbababa. 
Megdermedve egy görcsös mozdulatban.


Mit vendégeit — mit vendégeit! 
Testvéreit! — úgy megrázta, a próza 
Erős hát igazán, s szivük szerint 
Való a szelleme is?. . . Ó, mióta 
Várt erre, — istenem, hogy reszketett, 
S összefüggéstelenül eldadogta, 
Hogy eladósodott, rég nem fizet 
A szobáért sem,
s az Anyicskov hídra 
Hogy járt ki három hétig, azt a lányt 
Várva, aki a legjobb és a legszebb, — 
S hogy, őszintén megmondva, van talán. 
Igen, uraim, micsoda szerencse, — 
Félretett egy kis bort s fehér cipót. 
Szegény embernél ritka ám a vendég. 
Bocsássák meg, hogy ily ügyefogyott! 
Még hellyel sem kínálta őket... Tessék! 
Ifjúi hit töltötte el, s a szó 
Ajkáról áradt feltartózhatatlan, 
S a falon túl a sivár folyosó, 
És a jövendő ásít: szörnyű katlan, 
A rejtélyes hasonmás megjelent, 
Szomszéd vagy egy kispénzű hivatalnok, 
Az ajtó mögött állt, leselkedett, 
Fület-szemet a kulcslyukra tapasztott.


Ezután kell majd találkoznia 
Véle is. És még mennyi próba várja! 
A Szemjonovszkij téri reggel, a 
Várakozás ítéletre, halálra, 
S a kényszermunka és a rohamot 
Megelőző pillanat szörnyű súlya. 
Míg idejét letölti, s győzni fog. 
Mert óriásként jelenik meg újra.


Kőkolosszusként már kísértenek, 
A jövőből homálylanak, dörögnek 
Regényeiből a fejezetek, 
S leomló sziklafalként rágörögnek 
Minden gyilkosra, öngyilkosra. Ő 
Szakad szét bennük és támad fel újra. 
Légy testté, eszme! Gomolyogj elő, 
Bíbor füst, — az ő boldogsága, búja.


Nincs most jövő! El kell felejteni 
A kéziratok macskakaparását, 
És Nyekraszovnak sem kell sejteni, 
Hogy zokogó anapesztuszok várják. 
De Belinszkij kendőbe köhögi 
Rongyait félig-égett tüdejének. 
S az éj sötét. S szilaj a kor — veri 
Egyformán mind, akik csak benne élnek.


Múlik az éj. Az ablaküveget
Szürke borúval festi be a reggel.
Köszönöm hát a segítségüket!
S hogy eljöttek — még egyszer hadd köszönjem.
Sok mindent kéne még elmondani,
Hogy micsoda égető kín feszíti.
Dadogott, összezavarodtak szavai.
Hallgatott Nyekraszov. Értette őt Belinszkij.


BAKA ISTVÁN fordítása



Néhány szó Pavel Antokolszkijról:


Sz. 1896-mh.1978. Szovjet-orosz költő, műfordító. Szentpéterváron gyermekeskedett, majd a család Moszkvába költözött. Rajongott a képzőművészetért, tehetségesen rajzolt. Jogi tasnulmányokat végzett, de író és szímész lett. Első verseskötete 1922-ben jelent meg. Sokat fordított a francia, a grúz, az örmény, az azerbajdzsáni stb. irodalmakból.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 5-6. oldalak)

2011. november 25., péntek

Vologya tovább énekel...


V. Viszockij moszkvai
emléktáblája

VLAGYIMIR VISZOCKIJ


Fehér csend


Fordul az év és fordul száz és fordul ezer, 
Tél fagyától, hó-arcától minden délre száll.. . 
E madarak mért húznak a zord Északra fel, 
Mikor várja őket lent a forróövi táj?


Dicsőséget nem ismernek, hirt s jutalmat sem... 
S lám, a gyönge szárnyak alatt kásás már a jég — 
Csöpp szivük bár zakatol még félelmetesen, 
Élnek, győztek, célba értek s ez nekik elég!


Mért nem éldegéltünk s mért nem aludtunk nagyot? 
Mi űzött a vészes útra hullámokon át? 
Mert nem láttuk még idáig azt a csillagot, 
Ritka fény az — olcsó pénzen nem adja magát!


Csend. Az égen a sirályok fent villámlanak... 
Etetjük őket semmivel üres tenyérből. 
De nekünk a szóért, mi a torkunkon akadt 
hang lesz a jutalmunk, ami mégis előtör!


Álmunk fehér, ó mily régen és csakis fehér — 
A hó minden árnyalata végleg elveszett. 
Megvakultunk, már a sötét a szivünkig ér, 
Meggyógyulunk, hogyha látunk olvadt földeket!


Torkunk görcsben néma szót szül, csöndet formál szánk, 
Hirünk tűnik mint az árnyék, nincs omlékonyabb. 
Dijunk, amiért megéltük ezt az éjszakát, 
Fennen ragyog: sérthetetlen Örök Sarki Nap!


Ó Észak! Te tiszta szándék! Remény! Végtelen! 
Hó itt nem latyak, élet nem bárgyú, locsogó. 
Holló nem vág szemünk felé, mert itt nem terem, 
Mert itt nem jár bűzös csőrrel semmilyen holló!


És ki nem hitt dög-igékben, bűz-jóslatokban 
S nem dőlt hóba megpihenni csukott lélekkel, 
S kiben a sziv a magánnyal már együtt dobban, 
Jutalma ez: más szivekkel találkozni kell.


Kupolák / Купола


Telt fényben


Telt fényben, figyelő szemek előtt 
Belefogtam szokásos dolgomba, 
A mikrofonhoz, szentképhez hivő,
úgy léptem, vagy lőréshez, ki tudja? 
A mikrofon kedvence nem vagyok, 
Hangom unja, hallotta eleget... 
S tudom jól, ha valahol hazudok, 
Felbőgeti a hazug szöveget —
Rivaldafény a bordám alá ver,
Lámpák arcomba világítanak,
Oldaltüzként a fényszóró seper,
és izzik mint a nap!... 
Ó, gazfickó, ravasz és körmönfont! 
És felfülel minden hamis hangra. 
Fütyül rá, hogy a formám elhagyott, 
Csak dalolj, orrod előtt a kotta. 
Habár ma szörnyűmód rekedt vagyok, 
De lejjebb-feljebb csúszni nem merek, 
Ha lelket-hangot meghajlitgatok, 
Ő semmi görbét ki nem egyenget!
Ütnek a fények... 
Hajlékony nyakán ez a mikrofon 
mint kigyófej sziszeg és imbolyog. 
Ha elhallgatok belém mar, tudom, 
Dalolnom kell, amig szivem dobog. 
Maradj, megállj és moccanni ne merj, 
Kigyó, láttam lüktető nyelvedet! 
Büvőlő vagyok, ki nem énekel, 
De kobrát bájol, miközben remeg.
Ütnek a fények... 
És falánk is, madárfiók-mohó, 
Torokból rántja ki a hangokat. 
Homlokomba lő revolvergolyót. 
S gitár-bilincsben kezem bennragad. 
S hogy volt! S hogy volt! Sose lesz vége már! 
Mi a mikrofonom, ki mondja meg? 
Most épp, mint mécses a festett arcnál; 
De nem: ő sem ég, s én sem vagyok szent.
Ütnek a fények... 
A dal mit éneklek, oly egyszerű, 
De térjek át egy hamis dallamra, 
Azonnal keményen arcomba üt 
Egy árny, mely mintha a lelke volna. 
És ha a végére érek hűen, 
s nem hibázok, az ő jutalma ez:
 betöltötte létét gyönyörűen,
s velem őszinte barátként szemez.
Telt fényben, figyelő szemek előtt 
Mit várjak - csendet, zúgó tapsvihart? 
A mikrofon néz: ikon térdeplőt? 
Nem. Ma mint lőrés, hidegen pillant.


A fekete zakó / Чёрные бушлаты

Szeretlek téged


Én most szeretlek téged,
S nem titkon — kigyújtom fényed,
S nem „régről" s nem „örökké", égek eleven sugaradban,
Sírva-nevetve, érted, vagy nem érted.
Én most szeretlek téged.
Nem ások a múlt gödrébe s nem nézek jövő-káprázatba.


Ha múlt időben mondom: „Szerettelek", 
Úgy érzem el is temettelek, — 
Mi szárnyalt bennem öröm, lezuhan tétován. 
Bár költők költője volt, vele nem énekelek: 
„Szerettem önt, de szerelem lesz még ezután..."


Arról beszélnek így, ami elhullt, elhervadt —
S a hangban szánalom és lenézés rezeg,
Trónfosztott király utolsó palástja ez.
És sajnálkozunk a múltba tűnt miatt,
S hevülve igyekszünk a kihűlt vágy helyett,
S a „szeretemre" szívünkben gyanú ébredez.


Én most szeretlek téged,
Higgy akkor is, ha nem Ígérek!
Enyém e század — csuklóm felvágva itt nem hagyom!
Ki-belélegzem a jelenidejűséget,
A múlt árka nem nyel el s a jövő nem nyom agyon.
így gázolok és úszók én feléd,
Halálos utam csak kicsit értenéd,
Lábamon mázsás súly és lánc zörög.
Könnyelműn számra ne csalj oly igét,
Hogy a „szeretlek"-hez tegyek jövő időt.


Mert ily ígéretben, hidd el nekem,
Hamisan áll ott mai kézjegyem,
S lelkemben romlandó út lapul, mely tőled elvezet,
Mint pohár alján méreg, színtelen;
És arcul csapunk mindent, mi jelen,
S megrontjuk nagy hitem, hogy én most szeretek.


Tudom, hogy' álmodnak a franciák. 
Nyelvükben az idők tágan vonulnak át, 
Külön völgyben a múlt s külön bércen jövő. 
Nekem a nyelvük állít kalodát, 
S e határhoz érve rám mered a párbajpisztolycső.


Ó, más nyelv, és ó, más szabadság! 
Nekem bukás, e határt nem léphetem át! 
De mi ketten majd megtaláljuk az utat. 
Most szeretlek, legyőzve minden ragozást, 
Szívem a múlt és jövő között forrón felmutat!


CSUKÁS ISTVÁN fordításai


Ballada a szerelemről / Баллада о любви


Ballada a szerelemről


Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,


S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák, 
Akik magukba szívják e csudát,


S nem várnak büntetést, kitüntetést sem, 
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát 
Annak, ki éppen így zihál egészen.


Szenvedélyedet, miként hajót, 
Úgy sodorják áradó folyók, 
Mielőtt kimondod: „szeretek”, 
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.


A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön – ez az ország végtelen. 
S a próbák napról napra szigorodnak, 
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.


Elválás, búcsú – akit erre fognak, 
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat, 
Számukra nincs elég nagy áldozat,


Nem drága ár az életük sem érte; 
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad 
A szál, mely ezt az eszelős hadat 
Bűvös kötéssel összefűzte végre.


Friss szél a kiválasztottakat 
Részegíti, újra él a holt, 
Mert nem lélegezhet, élhet az, 
Ki szeretni sohasem tanult.


Aki a szerelem tavába fulladt, 
Nem húzza ki, nem éri el szavad, 
A mendemonda bármit is locsoghat, 
De az a tó a vérétől dagad.


S mi égő gyertyát állítunk a holtnak, 
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan 
Eggyévált lelkük is virágosan,


Lélegzetük is összeforrt örökre, 
Egy ingó híd alattuk, sóhaja 
Ajkuknak egy, nem válik szét soha, 
Így lépnek együtt minden földi rögre.


Ágyuknak én a rétet megvetem, 
S hallom alva, hallom éberen: 
“Lélegzem, mert élek – szeretek, 
A szerelem ad csak életet.”


BAKA ISTVÁN fordítása

A Nagymedve nyolcadik csillaga


VIKTOR TYELPUGOV
A Sziklás gázló


Rjasencev, az egykori katona, miután megkapta a beutalót a Kaukázusba, és megtette a több ezer kilométeres repülőutat, nem sokáig kezeltette régi sebeit. Már a harmadik napon, elaltatva a medicina éberségét, elindult a hegyekbe, a turisták állomáshelyére, amit a szanatóriumba jövet már az úton kinézett magának. A sátorvároskában megállított mindenkit és mindegyiket ugyanazzal a kérdéssel:
—  A Sziklás gázlóhoz, polgártársak, ki tudná megmutatni az utat?
—  Hová, hová? Hogy milyen gázlóhoz? Nem, nem tudjuk, apó — vonták meg vállukat a napbarnította. magas legények.
Az egyik még el is nevette magát:
—  Nincs itt semmiféle Sziklás gázló, papa. Magának rossz címet adtak.


Rjasencev elkedvetlenedve tért vissza a szanatóriumba. De másnap a reggelinél a felszolgálónő, miközben az újonnan érkező elé letette az illatozó kávéskannát, így szólt:
—  Jött magához valaki.
—  Hozzám? Kicsoda? — csodálkozott Rjasencev.
—  Egy fiatalember. Az előcsarnokban vár.
Az öreg hozzá sem nyúlt a kávéhoz, besietett a hatalmas, ebben az órában üres helyiségbe. Egy cowboy-kalapos, farmeros legény várta őt.
—  Agadzsanov, Nyikolaj — mondta, és Rjasencevnek nyújtotta hatalmas kezét. — Mondták, hogy maga érdeklődött a Sziklás gázló után.
—  Igenis! — válaszolta katonásan az öreg. — Tán ismered?
—  Voltam én egyszer ennél a Sziklásnál. Zord hely, és az út, törje ki rajta a nyakát az ördög — de rövidebb, mint a hágón át, szerintem nincs, nekem meg itt van ez a távirat, hogy menjek sürgősen az intézetbe, a disszertáció miatt hívnak, következésképp az útjaink egybeesnek — az enyém és a magáé. A felszerelés mind itt van velem — mutatott a legény a sarokban álló hatalmas hátizsákra. — Ha egyetértünk — tíz perc elég, hogy összepakoljon. Egyetértünk?
Rjasencev nem tudta elrejteni az örömét:
—  Maga az úristen küldött téged, fiam! Hála néki!


... A két vándor lába síkos sziklákon csúszott, talpuk alatt csapágyként forogtak, csikorogtak az apró kövek. Rjasencev hallgatagon ment, a maga katonatöprengéseibe mélyedt. Agadzsanov pedig a maga ifjonti gondolataiba. Időről időre azonban felhangzott az ifjú turista elragadtatott hangja:
—  Egy pillantást vessen legalább erre a csodára! Az én havasi gyopárjaim családjába tartozik. Ha törik, ha szakad, elhozom ide egyszer az egész társaságot — hadd gyönyörködjenek benne!
—  Úgy, úgy — felelt szórakozottan Rjasencev. — Úgy, úgy...


Így mentek órákon át. Mentek, megálltak, hogy kifújják magukat, azután a köves út vitte őket tovább. Észre sem vették, hogy elromlott az idő, és korábban kezdett alkonyodni. Meg kellett állniuk éjszakára. Tábortüzet raktak, kibontották a hálózsákokat, amelyeket minden eshetőségre Agadzsanov vitt magával, és bebújtak. De a nehéz út után a kimerültségtől nem tudtak elaludni. Ki-ki megint a saját gondolataiba merült. A katonát emlékei egyre magasabbra vitték a hegyen. A turistát épp fordítva, lefelé vonzották a gondolatai, a „társasághoz", amelyet alkalomadtán igazán el kell hozni ide, ezekre a havasi gyopárra emlékeztető virágokkal teleszórt tisztásokra.
—  És maga látott már valahol? — kérdezte Agadzsanov az útitársát, de csak azért, mert ellenőrizni akarta, alszik-e vagy sem.
—  Kit? — kérdezte Rjasencev teljesen éber hangon.
—  Hát, igazi havasi gyopárt.
—  Neked a te havasi gyopárjaidon jár az eszed fiam, nekem meg a magamén — ismerte be Rjasencev, és rázni kezdte a gyötrelmes köhögés. — Torkig vagyok ezzel, egészen. Lehet, hogy ez már az öregség? Igen, valószínű. Ezt te még nem érted, sportoló elvtárs. De ötven év múlva majd megérted. Addig meg tanulmányozd a Honvédő Háború történetét. A te havasi gyopárjaidról más könyvek szólnak, mint az enyémről.


Végleg kirepült Agadzsanov szeméből az álom. No lám, kiderül, mi vitte ezekbe a hegyekbe Rjasencevet! Nyikolaj elszégyellte magát, hogy nem értette meg azonnal az öreg katonát, szégyellte, hogy olyan értetlennek bizonyult ezzel a sok vihart megért emberrel szemben. És valószínűleg micsoda viharokat! Lám, most is, milyen hörgés szakad fel a melléből.
—  Fázik? — kérdezte Agadzsanov. — Mindjárt dobok a tűzre.
S a fiatalember máris kezdett kifelé mászni a hálózsákból, de Rjasencev határozottan megállította :
—  Megállj! Tudod, hogy micsoda edzésben volt nekem részem? Gyere, jobb, ha aluszunk egy kicsit, különben még holnap sem jutunk el a gázlónkig.
Így mondta, pontosan, „a gázlónkig", és ez tetszett Agadzsanovnak — azt jelentette, hogy az öreg semmilyen határt nem von közöttük, úgy beszél vele, mint egyenrangú féllel.
Rjasencev beburkolózott a zsákba. Nyikolaj követte a példáját.


De így sem sikerült lehunyni a szemüket ezen az éjszakán. Az öreg, bár igyekezett, hogy ne forgolódjon, mégis szinte percenként kénytelen volt változtatni a helyzetén. Oly akkurátusán csinálta, amennyire csak lehet, hogy ne üssön zajt, de az apró kövek keményen csikorogtak alatta, s egyre gyakrabban fojtogatta a köhögés.
—  Nem tud aludni? — kérdezte végül Agadzsanov.
—  Nem jön álom a szememre.
—  Én is így vagyok vele.
—  Miattam nem tudsz aludni. De bocsáss meg, most már igyekszem csendben lenni.
—  Ugyan már, papa! Ne nyugtalankodjék. — Agadzsanov odatartotta karján az órát a tábortűz parazsához, amely málnaszínből fokozatosan hamuszürkévé kezdett válni, mintha átadta volna színeit az ég aljának: pirkadni kezdett.
Ránézett az öregre. Látta, hogy már nem fekszik, hanem ül — nyilván azt remélte, hogy így csillapíthatja fojtó köhögését.
Agadzsanov felugrott, elszaladt rőzsét szedni. Amikor visszatért, Rjasencevet még mindig csak úgy rázta a köhögés. A tábortűz egyszeriben új erővel lángolt fel. Fényénél Agadzsanov világosan láthatta Rjasencev könnyező szemeit.


Az öreg nagy nehezen legyűrte a köhögési rohamot, és keserűen elnevette magát:
—  Ugye, elátkoztad a napot és az órát, amikor a sors összehozott minket?
—  Miért beszél így? — állította meg őt neheztelőn Agadzsanov. — Beszéljünk valami másról, papácska. Jó?
—  Hát legyen, rendben van, bocsáss meg a vén dörmögőnek. Miről szeretnél?
—  Miről? Hát maga mondta, hogy mi más-más havasi gyopárra gondolunk. Bocsásson meg nekem, nem jöttem rá mindjárt, hogy pontosan itt, ezen vidéken vonult át a német „Havasi gyopár" hadosztály. És maga ellenük küzdött, igaz?
—  Pontosan, Agadzsanov, pontosan.


Elhallgattak. Ki-ki megint a magáét gondolta. De a gondolataik most már valahol közel jártak egymáshoz. Rjasencev ezért nem is nagyon csodálkozott, amikor Nyikolaj megszólalt:
—  Isten tudja, milyen furcsa lehet ez magának, de a havasi gyopár lesz a témája a disszertációmnak. Az intézeti tervben feketén-fehéren ott áll: „A havasi gyopár. Genetika és elterjedtség." Maga szerint ez nevetséges, ugye? És naiv, igaz? Mindenféle bibék meg porzók!
—  Miért beszélt így? - mondta most Rjasencev Agadzsanovnak. - A bibékről is meg a porzókról is kell írni — nélkülük nem virágzik a virág. Ha elküldenek nyugdíjba, ezzel a dologgal komolyan foglalkozni is fogok. Te meg csak foglalkozz a bibékkel és sok minden mással, de tanuld meg, a Honvédő Háborúról sem szabad senkinek sem elfelejtkezni. Irkálj csak a genetikádról annyit, amennyit akarsz, de találd meg a helyet, és feszítsd meg a fasisztát a disszertációdban. Feltétlenül, s mondd meg, hogy egy katona hagyta meg ezt neked. Az ördögbe is, micsoda sátáni lélek kellett ahhoz, hogy ezek a szörnyetegek „Havasi gyopár"-nak nevezzék el a hadosztályukat! Mi? Ennek a genetikája lenne csak a genetika!


Rjasencev úgy fellelkesedett, hogy még a köhögést is abbahagyta.
—  Hányban születtél, fiú?
—  Ötvenötben.
—  Tehát huszonnégy vagy kereken — számítgatta Rjasencev. — Ez a kor, amikor az embernek ki kell mondani a maga szavát. Az a kor, bizony! A bibékről is, a porzókról is, de arról is, hogyan nézed az életet. Ez lenne csak a disszertáció! Ha nekem lenne a toll a kezemben, néhány szót még az én Rjaskámról is beleírnék.
—  Kiről, kiről? — kérdezte Nyikolaj, mert nem értette.
—  Az öcsémről. Az volt aztán a férfi!
Rjasencev közelebb húzódott a tűzhöz, és ahogy a láng beragyogta, hirtelen negyven évvel fiatalabb lett. Agadzsanov nézte, és nem ismert rá. Azt szerette volna, ha az öreg most azon nyomban mesélt volna az ő Rjaskájáról. De a katona megrázta a fejét.
—  Úgy elfáradtál már, hogy csuda. Majd egyszer, más alkalommal.
Agadzsanov arra gondolt, hogy más alkalom talán nem is lesz. Igen, valószínűleg nem lesz második alkalom: elérnek a Sziklás gázlóhoz, és mindegyikőjük halad tovább a maga pályáján. Mondta is az öregnek, aki meg is erősítette:
—  Bizonyára.


Minden jel arra vallott, hogy Rjasencev előtt a múlt képei merültek fel, egyre élesebben, egyik a másik után. és már teljesen a hatalmukba került. „Így van vagy sem?" — kérdezte önmagától Nyikolaj. És felelt magának: „Pontosan így. Világos — nemcsak a tábortűz lángjaitól pirult ki annyira az öreg arca, gyúlt ki a tekintete és lett bronzszínű az ősz halántéka."
Néhány percig megint hallgatagon ültek. Hol az egyik, hol a másik piszkálta meg a tüzet, közben fel-felpillantottak az égre, amely még mindig sötét volt, egészen az alját érintette még csak színeivel a közeledő hajnal.
—  És az öccse, az sokkal fiatalabb volt magánál? — kérdezte Agadzsanov.
—  Önként jelentkezett a frontra, a kilencedik osztályból. Az iskolában hívták őt Rjaskának. Így nevezték a században is. Fiatal létére mégis kitűnő katonának bizonyult.
—  Géppuskás volt?
—  Nekünk ott nem volt géppuskánk, fiú. Csak háromvonásos puskánk. Szintén nem rossz darab. De a „Havasi gyopárok" — speciálisan kiképzett, felszerelt, állig felfegyverzett egység volt. Nálunk összesen egyetlen optikai irányzékkal ellátott karabély jutott valamennyiünknek. Mesterlövészek, igaz, akadtak köztünk. Egész sor jutott arra a karabélyra. Rjaska különösen kitűnt közülük sasszemével. Nálunk ez családi vonás. Lám, én hamarosan eljutok korban egy szép kerek számhoz, de a szemem még éles. A Nagy Medvének könnyedén látom a nyolcadik csillagát is.
—  Hogyan, a nyolcadikat? — csodálkozott Nyikolaj, és akaratlanul felnézett az égre, melyet még hajnali köd burkolt.
—  No, ha kivilágosodik, bebizonyítom neked, hogy van benne egy nyolcadik is. De hát mit is várhat az ember egy ilyen szemüvegestől?
—  Ezt a nap ellen viseljük, papa, olvasni szemüveg nélkül olvasunk.
—  A nap ellen, a nap ellen... — dörmögte nem minden irónia nélkül Rjasencev. — Én, látod, sosem hordok üveget. Éjszaka, amikor nem tudok aludni, nem gyújtok világot, hogy ne zavarjam az enyéimet — könyvet veszek a kezembe, és mindent teljesen tisztán látok.
—  Sokat olvas? — kérdezte Agadzsanov.
—  Mindig, amikor nem jön álom a szememre.
—  A háborúról, ugye?
—  A könyvekben? Arról is.
—  Bikovot olvasott? Vaszilt?
Rjasencev valamiért zavarba jött, elkomorodott, és hirtelen elhallgatott.


—  Nem emlékszik a szerzőre? — Nyikolaj elhatározta, hogy segít beszélgetőtársának kivergődni szorult helyzetéből. Az öreg kapott a kínálkozó lehetőségen:
—  Épp ez az! A neveknél kezd romlani az emlékezetem. De a címekre emlékszem, különösen, ha a könyv szívem szerint való. Az utolsó igen jó volt, jaj, de jó! Nem úgy, mint némelyik mostanában, amelyiknél nem tudja az ember, hogy mi lesz neki a vége.
Agadzsanov, visszatartva mosolyát, a beszélgetést az eredeti témára fordította:
—  Szóval egy egész hadosztály volt maguk ellen?
—  Hát, egy egész, legalábbis egy darabig. A parancsnokunknak nem kellett a szomszédba menni ötletért. Szembe nem támadhattuk meg a „Havasi gyopárokat". A következő taktikát gondolta ki: a németek a hágón keresztül vonulnak, és mi is azon. Csak nem hátulról és nem is elölről, hanem egy kicsit oldalról.
—  Ezt meg hogyan? — Agadzsanov nem értette. — Olyan út, amin egy hadosztály át tud jutni itt, egy van.
—  Hát mi át is adtuk nekik ezt az utat. Menjetek magatokban, trappoljatok. Mi meg, mint a gyík, kúszunk a meredek sziklafalon, a németekkel párhuzamosan haladva.
—  Hát lehetséges ez? — csodálkozott Nyikolaj. — Én nem vagyok újonc itt a hegyekben; de aligha tudom elképzelni, hogy lehet itt „párhuzamosan" haladni az úttal.
—  Eleinte mi sem tudtuk, fiú, aztán rájöttünk. Hol a bokorban, hol egy kiszögellésben kapaszkodsz meg, hol egy kis erdőbe, hol egy hasadékba surransz be, hol a ködbe burkolódzol, a németet ugyanakkor nem veszíted szem elől, és az első alkalmas pillanatban — tűz! Ritkán lőttünk, az igaz, de pontosan. Aki nem volt jó lövő, az is mesterlövész lett. No, és az öcsém, arról nincs is mit mondani, mindegyiknél különb volt. Különösen a Sziklás gázlónál.


Az öreg mesélt, és Agadzsanov megpróbálta elképzelni a számtalan sebből vérző, elcsigázott embereket, akik össze-összecsaptak Hitler elit-hadosztályával, megpróbálta maga elé idézni ezeket a kőfalon felfelé igyekvő „gyíkokat". Megpróbálta, de nem sikerült elképzelnie. A tekintete a hajnali égboltot fürkészte, különösen azt a táját, ahol minden számítás szerint meg kellett jelennie a Nagy Medve csillagképnek. Meg is jelent — egész kaukázusi erejével ott lobogott a hajnali felhők között.
Nyikolaj gyorsan megszámolta a csillagokat. Hét és egy csillaggal sem több. Megszámolta a másik végéről. Megint hét. Aztán a felhők újra betakarták az égboltnak ezt a néhány másodpercre feltárult darabját.
„Jaj, ezek az öregek! Miket nem mesélnek, mit ki nem találnak!"


—  Hát, jól van, Nyikolaj, telebeszéltem a fejed, igaz? Az idő meg közben szalad. Kelj fel, gyerünk, sorakozó! — vezényelte Rjasencev, és egyetlen ügyes mozdulattal kiszabadult a zsákból.
Sietve haraptak valamit, majd indultak tovább.
Az álmatlan éjszaka természetesen megtette a hatását. A vezető elég hamar észrevette, hogy lassan haladnak, sokkal lassabban, mint előző nap és ennek oka — bármilyen kellemetlen is ezt beismerni — nem az öreg volt, hanem ő, a tapasztalt sportember. A lábai egyre kevésbé engedelmeskedtek, a léptei rövidültek. Rjasencev meg épp ellenkezőleg — Agadzsanov ezt világosan érzékelte —, mintha újjászületett volna, közvetlenül a vezetőjének a nyomában lépkedett, majdnem a sarkára hágva, és ráadásul még ő bátorította:
—  Ott, már nincs messzire, fiú! Megismerem a helyet. Látod ott azt a hegynyerget?
—  Melyiket? — kérdezte Agadzsanov.
—  Hát ott, azt, a két domb között, a két legmagasabb között.
—  Látom — mondta a fiatalember. — Arra lesz egyébként valószínűleg a Sziklás gázló is. Csak ezeket a hegyeket ne nevezze soha dombnak, kérem, mert kinevetik.
—  Így igaz — Rjasencev megadóan egyetértett. — Már ki is nevettek.
—  Hogy-hogy kinevették? Mikor? — csodálkozott Agadzsanov.
—  Még akkor, negyvenháromban. Mind ezzel ugrattak, hogy dombok, dombok...
—  Tehát akkor maga már három háborút...!
—  Pontosan így van, kísérő elvtársam! Úgy bizony. De a te szemed is, látom, élesebb lett. Megláttad a hegynyerget a ködben! Hamarosan a célnál leszünk. Tudok ott egy átjárót - legalább öt versztát biztosan megtakarítunk.

2011. november 23., szerda

Olzsasz Szulejmenov verseiből


Zápor


Végre!
Ó, goromba nyári zápor,
víz hatalmas-zengő dallama!
Kertemben az aszú szilvafáról
zúdul,
mint az ifjúság maga.
Gyökerét a föld torkába dugva,
juharfa
csavarodik, forog,
zeng az ég, az ablakot benyomja,
ég és föld közt
vaskos oszlopok,
kezek,
folyók,
záporok vagyunk ma,
vár ránk mennyi munka!
Igyatok hát egyszer igazából!
Hiszen az is munka!
Ég és föld szép lakodalma, zápor!




Egyre késnek a vonatok


Egyre késnek a vonatok. 
Vigyázz: zöld szemaforok égnek. 
Egy szürke csillag lefutott. 
Mind késnek a repülőgépek. 
Barna fény pillant tétován, 
egy jó század gondolkodója —
tanácsod várom már mióta, 
karnyújtásnyit késik csupán.
Jövőnk árnyéka rávetül 
arcképedre,
megtörik képed. 
Hány éve rendületlenül 
várom —
késik a gyengédséged! 
A billentyűsor felkiált! 
És viharzón, mint Liszt zenéje, 
régi eposzból daliák 
vágtatnak —
több száz évet késve...




Szeressetek, hegyek


Szeressetek, hegyek, 
fenyők, szeressetek engem, 
kékbe-fehérbe öltözött évek 
repültek el felettem, 
magukkal vitték 
kedves neveid, fű, virág,
harsány színeik
felitták
a csend valamennyi árnyalatát. 
Hegyek tustollával
írom a síkság múltját, 
mentem lavinás meredélyen 
és éveim
kanyargós, hosszú nyomát 
porka havak 
befújták. 
Illúzióim évei — 
izzó meteor-fényjelek. 
Hegyek, szerettek-e engem? 
Szerettek-e, 
emberek?




A szó


Hegyek, titeket 
kisimítani nem lehet, 
gyűrődéseitek 
kivasalhatatlanok. 
Szabálytalanok vagytok. 
A laposság — az a szabályos. 
Rátok, hegyek, 
hasonlatot se lelek. 
Korsóba töltve
minden folyadék 
az edény formáját
gyorsan kitölti. 
De a szó,
mely a lélek-mélyben ég, 
formáját
a léleknek megjelenti. 
Az ÉJben
sötét, torzult képsorok. 
A LÓban
üldöző ellenség vágtat. 
Mindig, 
mindig túlzengi
a torok
határát rémítő harmóniáknak. 
Világra jövünk,
s már más a világ. 
Az csak lepel,
mi vagyunk az alapja. 
Világom leng,
libben, mint délibáb.
És a SZÓt formájának elfogadja. 
Füst szikráz —
az utolsó kötet ég... 
Száll az elégett betűk könnyű hamva. 
De él a jel
a sátorlapok, kőlapok felett: 
a gondolat ívként feszülő 
HANGja.




A februári bárány


Karabásznak
(bocsáttassák meg a hasonlat)
malac-rózsaszínű az arca
a friss levegőtől.
Zavarja öles termete.
Négyszer sebesült.
Derékul harcolt bizonyára,
amikor magam-koru volt.
A birkaellés ideje van.
Szénahegyek. A szénában üregek.
Kétnapos bárányok bégetnek
a csobán örömére.
Egy fehér homlokú meg se száradt,
sír és remeg.
A juhászkutya az üregbe bújik,
melléfeküszik.
Simogatom a báránykákat. Jólesik tenyeremnek.
—  Mesterségesek?
—  Nem — felelte szemérmesen Karabász — :
szerelemgyerekek.
A sofőr ostobán hahotázik:
—  Majd az ízükről kiderül! 
A pásztor csak neveti. 
Más képen vágta volna.
De hát — vendég a sofőr is.
No, jól van. A jurtában leülünk,
töltünk Dzsambul italából
a bő fakupákba. Iszunk.
Falatozgatunk kövér ürühúst.
Ritkán ejtjük a szót.
Karabász dalba fog vendégei tiszteletére.
Halkan sír a kisbárány.
Már a kutya se mentheti meg.
A jurta mögött, a szénaüregben
haldoklik a kétnapos élet.
Karabász csobán kiereszti zavartan
mély hangját.
Foltozott ölében
eldőlve fekszik a dombra.
Se apja, se asszonya, gyermeke sincs,
maga van.
Egész családja — a nyáj
meg a bárányok,
s kutyája, amely sohasem
ugatja a főnököket.
Száján a szavak
pőrék és tüzesek.
Igazi sztyepplakó:
nyírfákról énekel, juharokról...
„Pusztában magányos tüskebokor,
erdőbe vágyakozik..."
Borostás sofőröm
csak bámul maga elé.
Csend van. Csend van.
Kiszenvedett
a kisbárány a szénaüregben.




Aludj nyugodtan


Aludj nyugodtan, öregapám, te is, apám,
virrasztok helyettetek.
Hallgatnak, bámulattól tátott szájjal
a kisgyerekek.
Mindegy, felszáll-e az ember,
vagy vizesésként a kövekre leárad.
Gazdag vagyok — minden drága nekem.
Gazdag legyek — azt kívántad?
Átvágok a félelmen,
juhok csapásán megyek az éjbe,
fejemet, mint koporsót, emelem,
belemártom karom a sötétbe.
A sztyepp végtelen, ki tudná, ha nem én?
Valami zaklatja szivemet.
A sejtelem!
A hegyeknek sejtelmével
mit tehetek?




Farkaskölykök


Egy ember ment.
Sokáig ment a pusztán.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Ment, egy bozótos völgybe ért le aztán.
Farkas rejtőzött ott,
farkas-anya.
Behúzódott az üröm sűrűjébe,
vicsorgott, négy lába elnyújtva már,
sebzett torkából úgy buzgott a vére,
löketekben,
és sűrűn, mint a sár.
Ki tette? Farkas? Vadászok kopója?
Mit tudták azt a vak farkasfiak!
Csak szopták, lökdösődve és morogva,
hatalmas és közömbös anyjukat.
Éhükben elfeledték, milyen édes
a kaporvirág szagától a rét,
odatapadtak mind anyjuk sebéhez,
s mohón itták a hűlő, sűrű vért.
Itták vele együtt a bosszú szomját.
Kin állnak bosszút?
Csak állhassanak!
Nem együtt —
külön-külön megbosszulják,
egymáson is, ha összebotlanak.
Az ember pedig ment tovább tűnődve.
Hová? Minek?
Nem tudjuk meg soha.
Farkasvadász volt.
Békén hagyta őket.
Nem védte őket már
farkas-anya.




A Farkaskölykök c. vers - oroszul, a költő előadásában / youtube




Ajnalajn


A szívünknek drágát szólítjuk így — ajnalajn. 
„Keringek körülötted" — szó szerint azt jelenti, 
„Magamra veszem nyavalyáidat" és „Szeretlek" — 
értelmi fordítása meg ez.


Nomádkodom a fehér-fekete világon. 
Építsek házat, emeletest, javallja barátom. 
Én ahelyett csavargok örökkön, Afrikában, Ázsiában, Franciaföldön, 
New-Yorkban dasztánokkal mondom a versem, 
Alepában arabok szemét nyitom fel, 
hazatérek —
nincs a zsebemben egy árva fitying sem, 
majd szerzek —
s újra lovam röpítsen! 
Az utolsó hordabelit
az utolsó tengerpartra! 
A térképen —
öblök, szavannák, hegyek ormai — rajta! 
Bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal, 
milliárdok nyugosznak nyugatnak lábbal, 
a mongol sztyeppék sárga szemfedője alatt 
najmánok, nogájok és kazahok — 
nem tudva, hogy Ázsia nyugatabb
Nyugatnál! 
S Nyugat keletebbre van,
mint a Kínai-tenger,
s bennünket úgy temettek — nyugatnak lábbal! 
Hátam mögött zúg-zeng
az utolsó tenger. 
Keringj, ajnalajn, én Bolygóm! 
Értelek ma, 
mint senki, sohasem. 
Nyavalyáidat
magamra veszem, 
nomádútjaidat
becsavargom.


RAB ZSUZSA fordításai




LEONYID MARTINOV
A part meghatározása


Nem kedvelem az előszavakat. Különösen versekhez. Azoknak maguk helyett kell beszélniük Olzsasz Szulejmenov azonban megkért, hogy írjak előszót a könyvéhez (A part meghatározása 1979). Az előszavakat ő sem szereti. „De a kiadó — mondta — nagyon ragaszkodik az előszóhoz. Valamikor ön bocsátotta útjára a központi sajtóban megjelent első verseimet, kérem hát, írjon megint előszót a könyvemhez!" Hát megírtam. Nagy nehézségek árán.
Igyekeztem nem tűzdelni tele írásomat életrajzom ilyen-olyan tényeinek ismertetésével s az előszó végül olyanra sikerült, amilyennek lennie kell egy becsületes előszónak. De mitévő legyek emlékeimmel, amelyeknek ugyan nincs közük az előszóhoz, de kétségtelenül közük van nemcsak hozzám személyesen, hanem ahhoz a néphez is, amelynek fia az én Olzsasz barátom.


Kazahok!