2011. november 25., péntek

Vologya tovább énekel...


V. Viszockij moszkvai
emléktáblája

VLAGYIMIR VISZOCKIJ


Fehér csend


Fordul az év és fordul száz és fordul ezer, 
Tél fagyától, hó-arcától minden délre száll.. . 
E madarak mért húznak a zord Északra fel, 
Mikor várja őket lent a forróövi táj?


Dicsőséget nem ismernek, hirt s jutalmat sem... 
S lám, a gyönge szárnyak alatt kásás már a jég — 
Csöpp szivük bár zakatol még félelmetesen, 
Élnek, győztek, célba értek s ez nekik elég!


Mért nem éldegéltünk s mért nem aludtunk nagyot? 
Mi űzött a vészes útra hullámokon át? 
Mert nem láttuk még idáig azt a csillagot, 
Ritka fény az — olcsó pénzen nem adja magát!


Csend. Az égen a sirályok fent villámlanak... 
Etetjük őket semmivel üres tenyérből. 
De nekünk a szóért, mi a torkunkon akadt 
hang lesz a jutalmunk, ami mégis előtör!


Álmunk fehér, ó mily régen és csakis fehér — 
A hó minden árnyalata végleg elveszett. 
Megvakultunk, már a sötét a szivünkig ér, 
Meggyógyulunk, hogyha látunk olvadt földeket!


Torkunk görcsben néma szót szül, csöndet formál szánk, 
Hirünk tűnik mint az árnyék, nincs omlékonyabb. 
Dijunk, amiért megéltük ezt az éjszakát, 
Fennen ragyog: sérthetetlen Örök Sarki Nap!


Ó Észak! Te tiszta szándék! Remény! Végtelen! 
Hó itt nem latyak, élet nem bárgyú, locsogó. 
Holló nem vág szemünk felé, mert itt nem terem, 
Mert itt nem jár bűzös csőrrel semmilyen holló!


És ki nem hitt dög-igékben, bűz-jóslatokban 
S nem dőlt hóba megpihenni csukott lélekkel, 
S kiben a sziv a magánnyal már együtt dobban, 
Jutalma ez: más szivekkel találkozni kell.


video
Kupolák / Купола


Telt fényben


Telt fényben, figyelő szemek előtt 
Belefogtam szokásos dolgomba, 
A mikrofonhoz, szentképhez hivő,
úgy léptem, vagy lőréshez, ki tudja? 
A mikrofon kedvence nem vagyok, 
Hangom unja, hallotta eleget... 
S tudom jól, ha valahol hazudok, 
Felbőgeti a hazug szöveget —
Rivaldafény a bordám alá ver,
Lámpák arcomba világítanak,
Oldaltüzként a fényszóró seper,
és izzik mint a nap!... 
Ó, gazfickó, ravasz és körmönfont! 
És felfülel minden hamis hangra. 
Fütyül rá, hogy a formám elhagyott, 
Csak dalolj, orrod előtt a kotta. 
Habár ma szörnyűmód rekedt vagyok, 
De lejjebb-feljebb csúszni nem merek, 
Ha lelket-hangot meghajlitgatok, 
Ő semmi görbét ki nem egyenget!
Ütnek a fények... 
Hajlékony nyakán ez a mikrofon 
mint kigyófej sziszeg és imbolyog. 
Ha elhallgatok belém mar, tudom, 
Dalolnom kell, amig szivem dobog. 
Maradj, megállj és moccanni ne merj, 
Kigyó, láttam lüktető nyelvedet! 
Büvőlő vagyok, ki nem énekel, 
De kobrát bájol, miközben remeg.
Ütnek a fények... 
És falánk is, madárfiók-mohó, 
Torokból rántja ki a hangokat. 
Homlokomba lő revolvergolyót. 
S gitár-bilincsben kezem bennragad. 
S hogy volt! S hogy volt! Sose lesz vége már! 
Mi a mikrofonom, ki mondja meg? 
Most épp, mint mécses a festett arcnál; 
De nem: ő sem ég, s én sem vagyok szent.
Ütnek a fények... 
A dal mit éneklek, oly egyszerű, 
De térjek át egy hamis dallamra, 
Azonnal keményen arcomba üt 
Egy árny, mely mintha a lelke volna. 
És ha a végére érek hűen, 
s nem hibázok, az ő jutalma ez:
 betöltötte létét gyönyörűen,
s velem őszinte barátként szemez.
Telt fényben, figyelő szemek előtt 
Mit várjak - csendet, zúgó tapsvihart? 
A mikrofon néz: ikon térdeplőt? 
Nem. Ma mint lőrés, hidegen pillant.


video
A fekete zakó / Чёрные бушлаты

Szeretlek téged


Én most szeretlek téged,
S nem titkon — kigyújtom fényed,
S nem „régről" s nem „örökké", égek eleven sugaradban,
Sírva-nevetve, érted, vagy nem érted.
Én most szeretlek téged.
Nem ások a múlt gödrébe s nem nézek jövő-káprázatba.


Ha múlt időben mondom: „Szerettelek", 
Úgy érzem el is temettelek, — 
Mi szárnyalt bennem öröm, lezuhan tétován. 
Bár költők költője volt, vele nem énekelek: 
„Szerettem önt, de szerelem lesz még ezután..."


Arról beszélnek így, ami elhullt, elhervadt —
S a hangban szánalom és lenézés rezeg,
Trónfosztott király utolsó palástja ez.
És sajnálkozunk a múltba tűnt miatt,
S hevülve igyekszünk a kihűlt vágy helyett,
S a „szeretemre" szívünkben gyanú ébredez.


Én most szeretlek téged,
Higgy akkor is, ha nem Ígérek!
Enyém e század — csuklóm felvágva itt nem hagyom!
Ki-belélegzem a jelenidejűséget,
A múlt árka nem nyel el s a jövő nem nyom agyon.
így gázolok és úszók én feléd,
Halálos utam csak kicsit értenéd,
Lábamon mázsás súly és lánc zörög.
Könnyelműn számra ne csalj oly igét,
Hogy a „szeretlek"-hez tegyek jövő időt.


Mert ily ígéretben, hidd el nekem,
Hamisan áll ott mai kézjegyem,
S lelkemben romlandó út lapul, mely tőled elvezet,
Mint pohár alján méreg, színtelen;
És arcul csapunk mindent, mi jelen,
S megrontjuk nagy hitem, hogy én most szeretek.


Tudom, hogy' álmodnak a franciák. 
Nyelvükben az idők tágan vonulnak át, 
Külön völgyben a múlt s külön bércen jövő. 
Nekem a nyelvük állít kalodát, 
S e határhoz érve rám mered a párbajpisztolycső.


Ó, más nyelv, és ó, más szabadság! 
Nekem bukás, e határt nem léphetem át! 
De mi ketten majd megtaláljuk az utat. 
Most szeretlek, legyőzve minden ragozást, 
Szívem a múlt és jövő között forrón felmutat!


CSUKÁS ISTVÁN fordításai


video
Ballada a szerelemről / Баллада о любви


Ballada a szerelemről


Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,


S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák, 
Akik magukba szívják e csudát,


S nem várnak büntetést, kitüntetést sem, 
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát 
Annak, ki éppen így zihál egészen.


Szenvedélyedet, miként hajót, 
Úgy sodorják áradó folyók, 
Mielőtt kimondod: „szeretek”, 
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.


A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön – ez az ország végtelen. 
S a próbák napról napra szigorodnak, 
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.


Elválás, búcsú – akit erre fognak, 
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat, 
Számukra nincs elég nagy áldozat,


Nem drága ár az életük sem érte; 
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad 
A szál, mely ezt az eszelős hadat 
Bűvös kötéssel összefűzte végre.


Friss szél a kiválasztottakat 
Részegíti, újra él a holt, 
Mert nem lélegezhet, élhet az, 
Ki szeretni sohasem tanult.


Aki a szerelem tavába fulladt, 
Nem húzza ki, nem éri el szavad, 
A mendemonda bármit is locsoghat, 
De az a tó a vérétől dagad.


S mi égő gyertyát állítunk a holtnak, 
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan 
Eggyévált lelkük is virágosan,


Lélegzetük is összeforrt örökre, 
Egy ingó híd alattuk, sóhaja 
Ajkuknak egy, nem válik szét soha, 
Így lépnek együtt minden földi rögre.


Ágyuknak én a rétet megvetem, 
S hallom alva, hallom éberen: 
“Lélegzem, mert élek – szeretek, 
A szerelem ad csak életet.”


BAKA ISTVÁN fordítása





MARINA VLADY
Vologyáról


Először mindig a tehetség van; ez a tehetség el is tűnhet, vagy megmaradhat mint egy fiatal teremtmény vágyálma: Vologyának szerencséje volt — a színház világában önmagára talált, és ez megadta azt a lökést, mely nélkül a tehetsége talán csak álom maradt volna. De aztán eljön a felnőttség ideje, és akkor munka kell, csak munka — a napok, az évek, az idő múlik, az ember meg, vesződséggel dolgozik önmagán. Energia, erőfeszítések, kíváncsiság, szerelem — mindez akár egy égő, izzó, hatalmas katlan, de csak így tudja felgyújtani mások lelkét... Ehhez általában egy hosszú élet is kevés. Vologyának rövid léte ebben a században elég volt, hogy lelkek millióit gyújtsa fel — nagyon sokat dolgozott, és mindent átadott másoknak. A halál — akár a pont. Utána — következik a csend. De Vologya tovább énekel...




NATALJA KRIMOVA
Akit a színház tett költővé


Amíg élt, szerették és tartottak tőle, kerülték és lelkesedtek érte. De senkinek nem jutott eszébe, hogy „tanulmányozza" őt. Most, amikor Viszockij már nincs köztünk, megmaradt a szeretet, a fájdalom, és elkerülhetetlenné vált, hogy mélyebben is elemezzük munkásságát.
... Néha úgy tetszett, nem is gondolkodik alkotás közben. Egyszerűen csak mesél arról, ami körülötte történik. Lenyűgözően gyorsan és természetesen szedte rímbe mindazt, ami az életben korántsem rímel. Dalainak költői rendjébe könnyedén illeszkedett bele a „költőietlen", és megtalálta a maga „zeneietlen" dallamát. S mindez olyan egyszerűen, erőltetettségtől mentesen állt össze, hogy ugyanolyan természetesen vissza is tért az életbe, amely befogadta, amelyben feloldódott, így volt ez, amíg Viszockij élt.


Ma már máshogyan nézzük és hallgatjuk őt. A halál mindig figyelmesebbé teszi a hátramaradottakat, nemcsak az iránt, aki elment közülük, hanem önmaguk, a veszteséget elszenvedettek iránt is.


Viszockij szerette a „munka" szót, minden színészkedő felhang nélkül ejtette ki azt. Ő maga hihetetlen erőfeszítéssel dolgozott a színházban, a filmfelvételek során, bármilyen pódiumon, de mindenekelőtt, ha magára maradt a szavakkal. Amikor fellépett, szinte fizikailag is érzékelni lehetett egy más természetű munkát, azt, amellyel tudatunkra hatott. Ezzel a felhalmozott idegen tapasztalattal harcba szállt, és úgy küzdött, akár a súlyemelő, akinek a nehézkedést kell legyőznie. Föl kell emelnie a súlyt, meg kell birkóznia vele, minden erejét megfeszítve le kell győznie az idegen tehetetlenségi erőt, kitágítania a horizontot — ez volt számára a munka értelme, és ez határozta meg közérzetét.


A közkézen forgó magnetofonfelvételeknek köszönhetően Viszockij dalai sokak számára jelenthettek szórakozást. Ám tőle magától távol állt ez a szerep: nem gyönyörködtetett és nem szórakoztatott. Úgy lépett be a tömegek ízlésének szférájába, hogy senkitől nem tűrte el művészi önérzetének csorbítását. Ma már tudjuk, hogy sok vonatkozásban átalakította ezt az ízlést, új, lényegi kritériumokkal gazdagítva azt.


A művész halálával ez a munka véget érhetett volna. De nem ez történt, hanem valami egészen más, aminek most is tanúi vagyunk. Életében zajos siker övezte Viszockijt. Halála után elmélyült, minden mesterkéltségtől és puszta hangoskodástól mentes figyelmet vívott ki magának. Temetése napján úgy látszott, hogy ő — aki örökre elnémult, aki aláveti magát ennek a ceremóniának — még mindig dolgozik. A sokezres tömeg néma csendben állt a Taganka téren — az ő erejének, az ő nevének hatására. Amikor koporsójával vállukon a színészek kiléptek a színház kapuján, különös hang zendült a tér fölött: mintha halkan és hosszan tapsolnának. A teret övező házak tetejéről kisfiúk galambokat engedtek a magasba. Körös-körül rengeteg nagyszerű emberi arcot lehetett látni. Valaki azt mondta: nem volt ott egyetlen rossz arc sem. A színház épülete elől már elgördült az autóbusz, de az emberek továbbra is ott álltak. így álltak már reggel óta, sőt előző este óta, majd egész nap.


Viszockijnak azért adott ilyen erős, tömegekben megnyilatkozó választ az élet, mert műveiben torzítás nélkül önmagát adta. A költői életmű befogadta az élet legkülönbözőbb formáit és sajátosságait, a vidámat, a szomorút, a keserűt, a magasztosát, az alantast, a durvát, az iszonyút, a gyönyörűt. Csak a hamis és a hazug nem nyert bebocsáttatást. Viszockij nem tudott hazudni. Ez (az első) magyarázat talán túlságosan egyszerű, pedig ez a legfontosabb. Viszockij maga is egyszerű volt. Időnként igen nagy hiányát érezzük ennek az egyszerűségnek. Egy levélből idézek:


„Viszockij nélkülözhetetlen ember volt. Akár gondolt rá az ember, akár nem, az a tudat, hogy ő létezik, valami állandó, biztos örömet adott." Színészként és költőként is nélkülözhetetlen, szükséges emberré vált. Mintegy „kitágította a horizontot".


Kezdetben sok mindent egyszerűen csak furcsának, esetleg szokatlannak tartottunk.


A Taganka Színház Tíz nap, amely megrengette a világot című előadásain az előcsarnokban éneklő színészek között volt egy kis tengerész is, gitárral a kezében. Mintha a tömegből jött volna, ott állt az emberek között, meg lehetett volna érinteni, de arckifejezése visszautasított minden családias közvetlenkedést. Zárkózott volt, valamilyen belső dühöt tükrözött. És úgy markolta gitárját, hogy nyilvánvaló volt: ha leütik, sem tudják tőle elvenni.


Jurij Ljubimov rendező akkoriban az „utcaszínház" esztétikáját vallotta. A művészetben időről időre fölmerül az, hogy stílusának megújítása érdekében szorosabb kapcsolatot kell létesítenie minden művészeten kívülivel.


Ami Viszockijt illeti, nála nem stílusról volt szó, hanem a professzionális és az emberi egyedülálló egységéről. Az emberi annyira erős volt ebben a színészben, hogy nem tűrt meg semmiféle, a színházban elkerülhetetlen finomítást. Ő máshogyan változott és érett felnőtté, mint a többiek. Egyre tökéletesebb művésszé vált, de nem adta fel önmagát, az embert. A színházban minden nyúlfarknyi szerepből kibontott valamit, ami jelentőségében messze meghaladta a szerepet. Minden rendezői utasításból megragadott valamit, amit a színészek általában nem szoktak megjegyezni.


Az „utca ítéletének szabadsága", amelyből hajdan a színház eredt (megszületvén — ahogyan Puskin mondta — „a téren a nép mulattatására"), ez a szabadság Viszockij önálló alkotói munkásságából nem tűnt el. Ellenkezőleg, az évek múlásával ez vált tevékenységének elismert alapjává, a legkomolyabb shakespeare-i szerepben is. és abban az „egyszemélyes zenés színházban" is, amelyet Viszockij képviselt.


A művészetben megtett első lépéseitől kezdve bonyolult kapcsolat alakult ki szerepei tartalma és dalai között.


Saját dalából indult ki, és azt formálta szereppé. Dalát egy egész előadás érzelmi tartalmává vagy csúcspontjává tudta tenni. A Ház a rakparton című előadást még ma is az ő hangja fogja össze, pedig mindössze háromszor zendül fel. Néha viszont a színházi szerepen keresztül jutott el egy egész dalciklusig, megsokszorozva és variálva benne az előadás tartalmát, hogy később teljesen eltávolodjék tőle, tökéletesen önálló szerepeket alkosson megzenésített monológjaiban és dialógusaiban.


Az volt a legcsodálatosabb, hogy a merész jelképes megoldásairól híres színház színpadán ő valami nagyon fontos dologban kívül maradt a jelképességen. Úgy is mondhatnánk: semmilyen külsődleges jelképesség nem kötötte gúzsba, nem nyomta agyon ezt a színészt. Mindig biztos pszichológiai alapról, benső emberi megalapozottságból indult ki. És a ködös valószerűség sem fenyegette: ennek mindig pontos formát kölcsönzött. Ebből a szempontból a színház vezető egyénisége volt. Színpadi mozgása az évek során elvesztette „utcai" lezserségét, könnyeddé és kecsessé vált.


„No, hál' istennek, csakhogy már itt a vonat. Hány óra?" A színpad legszélén állva halk, hétköznapi hangon mondta ezt el Viszockij, de közben úgy nézett valahová a távolba, ahogyan egy céltáblára szoktak nézni. Lopahin kereskedőt játszotta a Cseresznyéskertben, egy olyan embert, aki nem akar megölni senkit, és mégis meggyilkolja azokat, akiket szeret. Lopahin szenvedett, gyötrődött, arra biztatta a többieket, hagyják el a kertet, ahol eldördülnek majd a lövések. Majd szemünk láttára jutott el egy gyilkos állapotáig. Részeg diadala iszonyú volt. Szikrányi valódi örömet nem adott neki, semmiféle „új élet"-tel nem kecsegtette. Muzsik apjáról kiáltozott valamit, de ő maga már nem volt muzsik, mint egy betegséget, magába fogadta valami újnak a tudását. Részeg mámorban tombolva is tudta, hogy a mámor elmúlik, ezért fokozta a tombolást a legvégsőkig. Kezdetben csodálatos belső finomság, majd nem is hang, hanem bömbölés, valami állati, és emberi üvöltés, és a befejezéskor, mint temetés után kiürült lélek: „Szóval a viszontlátásra tavasszal, uraim és hölgyeim! Mehetünk..." Azt, amit oly nagyszerűen mutatott be Viszockij a Csehov-előadásban, Sztanyiszlavszkij valaha perspektivikus szerepnek nevezte. Viszockij mindig így játszott, még a legrövidebb színpadi jelenetben is. Mindig az egészet jelenítette meg. A kezdetben a befejezést, a végén a kezdet emlékét. És közben a kezdetet és a véget együtt. Az egészet.
Sokan csodálkoztak: úgy játszotta el Lopahint, mintha nem ez lett volna az első Csehov-el-adás a Tagankán, hanem az ötödik, akár annak idején a Moszkvai Művész Színházban. Mintha minden tapasztalatát nem másban, éppen Csehov-művekben szerezte volna, és nem lenne más dolga, mint mindezt átszűrni az utolsó Csehov-dráma költészetén.


Nyilvánvaló volt: a csehoviság (a szó összefoglaló értelmében, az eszményien csehovi, a férfias, könnytelen, erélyes, de finoman megfogalmazott) megfelel e színész és ember legbelsőbb lényegének. Viszockij csak azt tudta eljátszani, ami lelki alkatával egybevágott.


Az Elesettek és élők című előadás sokban meghatározta a költő Viszockij útját. Nehéz lenne játéknak nevezni azt, amit ebben az előadásban láthattunk. Még kevésbé mondhatnánk felolvasásnak vagy versmondásnak. Az előadásban történtek lényegét leginkább talán azonosulásnak nevezhetnénk. Egy új, a harcot nem ismerő színésznemzedék azonosult a témával, amelyet Ljubimov a történelemből merített.


Viszockijnak volt egy különleges tulajdonsága és különleges adottsága: meghallotta és befogadta az elmúlt nemzedékek hangját. Az azonosulásnak ez a különleges átérzése csakis a költőnek adatik meg. Az emléket feltámasztva már semmivel nem lehet újra kioltani. Nem véletlenül nevezte Viszockij legkedvesebb előadásának az Elesettek és élőket. Örök fájdalommal töltötte őt el azoknak a költőknek az emléke, akiknek sorsa elválaszthatatlan a nép sorsától, és akiknek korai pusztulása oly tragikus volt. Akik úgy távoztak az életből, hogy nem tudták végigírni, végigmondani, ami megadatott nekik, nem tudták végigcsillogtatni egész tréfálkozó kedvüket, nem tudták végigélni a szerelmet. Erről szól Viszockij egyik legjobb dala. (Valaki kinézett egy gyümölcsöt, amely még nem érett meg.) Ezért van az, hogy az ő háborús dalai nem „visszaemlékezések", amelyekben lágyabbá, romantikusabbá válik valami, nem a „tovatűnt napok"-nak szentelt elégiák. Amit ő énekelt meg, az ma is él az emberben, mint a tompa fájdalom, amely bármelyik pillanatban újra fellobbanhat.


A költő Viszockij azt teremtette meg, amit őelőtte — különféle körülmények hatására — mások nem hozhattak létre: a háborúról szóló tragikus dalokat. Lehet, hogy megszületésükhöz évtizedeknek kellett eltelniük. Az érzést, amit ezek a dalok kiváltanak, talán katarzisnak nevezhetjük, a megrendülés keltette megtisztulásnak. Harminc évvel korábban aligha volt ez még átélhető, túlságosan is közeliek voltak a valóságos megrendülések. Akárhogy is, a téma feldolgozást, sokoldalú megközelítést és filozófiai mélységet követelt. Viszockij vállalkozott erre, tudván, hogy csak egyvalami mentheti meg: a teljes igazság, minden egyes konkrét helyzet és minden költői szó igaza. És ő semmiben nem hazudott. Úgy vizsgálta a háborúba sodródott ember lelkiállapotát, ahogyan azt a pszichológusoknak kell tenniük. Akár egyes szám első személyben, akár többek nevében, akár egy büntelőosztagost, akár egy hőst megszólaltatva beszél, akár az első szirénákról, akár a zsákmányolt harmonikákról dalol, mindez oly eleven átérzéssel szólal meg, hogy a szerző legszemélyesebb élményének tartjuk. Ezért kérdezik gyakran: „Viszockij részt vett a háborúban?" Nem. ő nem harcolt. De átélte, tudatán átszűrte azoknak a sorsát, akik harcoltak.


Viszockij költészetének belső intonációs tartalmát ugyanennek az előadásnak a címével jellemezhetjük: az „elesettekről és az „élők"-ről írt. Az elesettekről, akik elmentek, elpusztultak, nem álltak többé lábra. És a pusztulásról, a gyors, a halálos, a véletlen, a nevetséges és a borzalmas, a méltó és a megtorlásra váró, az egyéni és a közös, a rövid és a hosszan tartó elbukásról. És az élőkről is írt. Mindenekelőtt az élőkről. Arról, hogyan lüktet az emberben az élet mohó vágya a legutolsó pillanatig, a végső megállásig a „szakadék peremén". Az életről írt, amely elkeseredetten küzd azért, hogy el ne torzítsák, meg ne nyomorítsák. Viszockij mindenben ezt az életet védelmezte, minden és mindenféle előítéletet félresöpörve.


Ma már világos számunkra: egy olyan színész útját követhettük figyelemmel, akinek megadatott a tragikum iránti rendkívül ritka érzék. Azért olyan ritka ez a tulajdonság, mivel hordozóját védtelenné teszi.


Viszockij soha nem védekezett és semmit nem imitált. Fogékony volt a tragikumra, és nem tért ki előle, nem rejtőzött el, hanem elébe ment. Teli torokból válaszolt neki, feszülten hallgatta, egész teste beleremegett. Nehéz volt segíteni neki.


Ezért volt az, hogy Galilei Brecht által epikusan kibontakoztatott sorsa Viszockij alakításában nélkülözte az epikus színházra jellemző racionális nyugalmat és a brechti megfontoltságot. Ennek a Galileinek hatalmas, de lázas, pontosabban lángoló elméje volt, és a nagyvonalúság jellemezte. Nagyon orosz volt az ő Galileije.


Ám mégsem Brecht volt Viszockij igazi közege. Ennek a színészi tehetségnek ki kellett tombolnia magát, egy kiáltással felérő szerepre, egy különleges hangbeli feszültséggel teli szerepre volt szüksége. És Ljubimov megtalálta neki ezt a szerepet. Jeszenyin Pugacsov című poémájának színpadi változatában Hlopusa, a kényszermunkás nem belépett, hanem örjöngő üvöltéssel berobbant a színpadra: „Vezessetek, vezessetek elébe, látni akarom ezt az embert!"


Viszockij nemcsak a jeszenyini költészettel, de magával Jeszenyinnel is sajátos rokonságot mutatott. Már felületes pillantásra is fölfedezhetünk rokon vonásokat. Nem sok olyan költő van, akinek sorsa könnyen legendává válik. Mintha ők maguk teremtenék meg ezt a legendát — még életükben. Szergej Jeszenyin élete éppen ilyen volt. És ilyen volt Viszockij élete is. Megmutatkozik egy másfajta, mélyebb rokonság is köztük, ez sok vonatkozásban magát a költészetet érinti, és még tanulmányozásra vár. Mindkettőjüknél fellelhető a „kocsma-motívum" és az a hazaszeretet-honvágy, amelytől sehol, sem külföldön, sem otthon nem szabadulhatnak. Mindkettőjüknek megvan a maga „fekete ember"-e és „hanyatló Oroszország"-a, a szó iránti gyöngédsége, heves kitörései, a vers belső dallamossága, és az időnként rájuk törő csillapíthatatlan és gyógyíthatatlan bánat is közös bennük.


A Pugacsovban a színész Viszockij megtalálta és az előadás szolgálatába állította az alakítás alapját, a hangját, annak teljes skáláját. Fogcsikorgatás és fájdalmasan éneklő, elnyújtott beszéd, vad üvöltés és hörgés meg harsogó, mozgósító kiáltás: ezek voltak ennek a színházban ritkán tapasztalható skálának egyes elemei.


A Pugacsov című előadás tragikus alaphangját egy másik motívum kísérte: a bohóc parodikus, familiáris, játékos hangja. Az előadásnak ebben az „alsóbb" szférájában Viszockij szövegíróként Jeszenyin társául szegődött. A tragikus és a bohóchang az előadásban szétválaszthatatlanul összefonódott. Viszockij eljátszotta benne Hlopusa tragikus szerepét és egyben az igricet, a dalszerzőt is. Ott volt az emelvényen, ahol a lázadóknak fejét vették, és ott volt a bámészkodók tömegében is, nekik súgta szavait. Mindent egyaránt belülről és kívülről szemlélt, a szökött kényszermunkás, a muzsikok szemével, és egyben önmaga, a művész tekintetével.


Az orosz bolond egyébként mindig „önmaga" . Ott áll a tömegben, de kívül is marad. Az igric, a bolond az, akinek minden szabad. Belerúghatnak, leüthetik, meg is ölhetik, de szükségük van rá, fizetnek neki, méghozzá bőkezűen. Oroszországban az igric mondta ki azt a szót, amely sokak megalázott, közös gondolatát fejezte ki. Nem volt bolond, a tömeg kényszerítette rá a bohócsipkát. Ez a sipka jelentette mulatságos elkülönülését, és egyben védelmét is.


Röviden, a Pugacsov tette lehetővé Viszockij számára, hogy megérezze nagyon mélyre és a távoli múltba nyúló gyökereit. A költőnek szüksége van erre az érzésre, ami azonban természeténél fogva intim, ezért erre nem is térek ki.
Viszockij megérezte szabadságát a népköltészet közegében, és ettől mintegy új lendületet kapott, színészként is, költőként is. Új, hatalmas áramlat tört be dalaiba, kitágította költészetének medrét.
Furcsának tetszik az első pillantásra: a vásári kuplék szerzője Flamlet szerepét alakította. Ám, ha meggondoljuk, Shakespeare és „az utca ítéletének szabadsága" között nagyon szoros a kapcsolat.


Másrészt a színész életében elkövetkezett a pillanat, amikor túláradt benne az alkotó erő. a világ drámairodalmában pedig van egy szerep, amely mérhetetlenül sokat ölel magába. A bölcs rendező éppen ezt a szerepet nyújtotta az áradó alkotó erőnek. A maga módján megszelídítette (egy időre) ezt a viharos áradást, a színpadi fegyelem formáiba öntötte. Shakespeare segítségével állította fel az áradat lehetséges határait. Azt egyébként senki nem láthatta előre, milyen lesz a szerep belső mozgása. Ez egyedül az időtől függött, és attól a művésztől, aki képes volt ezt az időt magába fogadni.


A Taganka Színház Hamletje kezdetben óvatos értetlenséget váltott ki a kritikusokból. Például : az előadás Paszternak versével kezdődött; hogy lehet ezt gitárkísérettel előadni? És ha már azonnal a kezdéskor, egyetlen verssel, ráadásul ilyen erőteljesen meghatározzák a mondanivaló lényegét, mit játszanak el utána?


És sokan úgy érezték, Viszockij hangja durva, gesztusai nem csak Gertrúdot sokkolták. „Ha Shakespeare tragédiáiban úgy beszélnek a hősök, mint a kocsisok, ez nem furcsa nekünk" — írta Puskin. És számunkra mégis furcsa volt. A színház évszázadokon keresztül mindig a maga szájíze szerint alakította át Shakespeare-t, durvaságát sem kerülte el az esztétizáló átdolgozás. Viszockij kifejezésmódjából hiányzott a szokásos máz, a csillogó külsőség.


A színpadra is önmagaként lépett, úgy, amilyen valóban volt. És nem mást játszott el, mint tulajdon sorsát, az időbe kivetített megvilágosodást. Ezt ő maga aligha értette meg. És még kevésbé értettük meg mi, nem hittünk a próféciák erejében. De milyen világosan látjuk ma már!


Nem egyenletes színvonalon játszotta Hamletet, de sokszor ihletetten. Néha úgy, hogy szinte nem volt magánál, Amikor a közönségnek hátat fordítva a Szellemhez szólt, ezeknél a szavaknál : „Dorgálni jössz-e kétkedő fiad?", arca oly elgyötört, önmagából kivetkezett, szürke volt. hogy partnereinek elakadt a lélegzete. Ez már túlment annak a határán, amit színháznak neveznek.
Az évek múlásával már másképp játszotta Hamletet, mint kezdetben. Ez legkevésbé sem a színpadi eszközök átalakulásán múlt. A változásokat nem a színház törvényei diktálták. Egyszerűen csak telt az élet az emberben magában és körülötte. Újabb emberi tapasztalatok születtek. Bölcsebbé, idősebbé vált maga az ember, és az élet keserű bölcsességgel töltötte meg Hamletjét. Ebben a mindent felölelő szerepben összegeződött mindaz, ami korai és késői tapasztalata volt, az utolsó, a halál előtti tapasztalata: „Nem szeretem a hideg cinizmust... Nem szeretem a jóllakott magabiztosságot... Nem szeretem, ha hátulról tüzelnek rám..." Ez a dal épp úgy kifejezte az első előadások Hamletjét (agresszív és védtelen természetességét), mint Shakespeare zseniális LXVI. szonettje, amely, mint azt a Shakespeare-kutatók állítják, a nagy tragédia visszfényét viseli magán:


Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál; 
az Érdem itt koldusnak született 
és hitvány Semmiségre pompa vár 
és árulás sújt minden szent Hitet 
és Becsületet rut gyanú aláz...


A szerep alakítója idővel egyre férfiasabbá vált. Ám az utolsó televíziós felvételen olyan feszült figyelemmel mondta ki a „Nem szeretem..." szavakat, hogy az már nem szerep volt és nem dal, hanem eskü. A felvétel halála előtt néhány hónappal készült.
Partnerei mondták el, hogy az utolsó években azok voltak a legjobb előadások, amelyekben hosszabb szünet után lépett föl Viszockij. A Hamletben alapvetővé vált a visszatérés momentuma (az, hogy nem ismer rá otthonára, más szemmel nézi). Az idő új értelemmel töltötte meg az előadást.


A Hamlet gyűjtőmedence volt, és összegezés és ösztönzés. A Farkasvadászat című dal korábban íródott, de bizonyos vonatkozásban kétségtelenül ez a motívum is jelen volt a Hamletben. Mintha a dán királyfi torkából is feltörne a kiáltás: „Bekerítettek, körbefogtak!", és mint a dalban a vadászokat, úgy vezeti orránál fogva Rosencrantzot és Guildensternt. Hiszen ő is „megtagadta az engedelmességet". Sok versében, így a Ház és a Fekete szemek címűben is szerepel az üldöztetés, a hajsza és a pillanatnyi megmenekülés motívuma.


Az élet biztosította (Hamlet szerepében) Viszockij számára költészetének fő elemét, a tudatosan választott legveszélyesebb utat. A kötél, amelyen biztosító öv nélkül kell végigmenni, az idegen kerékvágás, a szakadék szélén húzódó ösvény, a gleccser pereme, a versenypálya. . . Fejvesztve száguld az ember, vagy vánszorog, amerre a lába viszi, mindenképpen magányos az útja, „külön a nyájtól". Lehet ez futás, üldözés, repülés, egy helyben állás, mint valami álomban, baljós mozdulatlanság a „szakadék peremén", amelynek csak az élettel együtt szakadhat vége. És ami a legfontosabb, ezzel együtt is mindig az éber tudatosság állapota ez, a döntés előtt és a már megszületett döntés után is. Viszockijnál minden és mindenki dönt: az emberek, a gépek, a lovak, az állatok. És minden körülmények között dönteni kell: háborúban és békében, sportpályán, betegágyon, úton, otthon, tragikus vagy nevetségesen abszurd helyzetben. (A körülmények képtelenségét szintén mindig a végletekig kiélezi, de abszolút reális marad az, aki e körülmények között „kalimpál".)


Hamlet magányérzete paradox módon összefonódott a felelősségérzettel, a vállalás szükségességével. A személyes felelősségérzet Viszockij egész költészetét áthatja. Ez teljes nagyságában bontakozik ki a háborús dalokban, de nem kisebb erővel szolgál hátteréül valamennyi dalának. Bizonyára lesznek olyanok, akik túlzásnak találják azt a fentebb említett gondolatot, hogy a shakespeare-i szerep és e dalok mélységesen orosz (és más nyelvre aligha lefordítható) szövegei között valamilyen kapcsolat van. De hát a „nemzeti" jelleg Shakespeare-nél is teljesen feltételes. Az angol drámaíró megírta a dán királyfi történetét, de a legcsekélyebb figyelmet sem fordította arra. hogy Helsingőrt hitelesen ábrázolja, hogy Dánia éppen és csakis Dánia legyen. Amint azt a színháztörténet is bizonyítja, mindig csak egy dolog számított: Hamlet vagy megmaradt tisztán színpadi személyiségnek, vagy valóban kifejezte saját népe és saját kora szellemét. Viszockij Hamletjét külföldön „orosz Hamlet"-nek nevezték. Ez így is volt. és éppen ezért figyeltek rá.
A Taganka Színházban mindig szerették a költőket. Előadásokat szenteltek a nagy költők munkásságának, figyelmesen tanulmányozták őket. Az elesetteket felemelték és egy sorba állították az élőkkel, az elfeledetteket felidézték, a mainknak fórumot adtak. Ami a költőket illeti, ők is szerették a színházat. A költészet iránti odaadásnak, a költészet állandó közvetítésének ez a légköre váltotta ki azt. ami bekövetkezett.


Sok költőt szerettek itt. egyikük pedig itt vált költővé.


És lényegében ebben rejlik Viszockij költői egyéniségének titka:  a színház tette költővé.
Költőként gyorsan fejlődött, de — ahogyan az gyakori a színháznál — színészi népszerűségének növekedése szembetűnőbb volt. Mintha tollai nei is vett volna kezébe, a gitárt tartotta. És közben már búcsúzott a színháztól, szinte már a küszöbön állt.


A színháznak megvan a maga rendje, a maga törvényei. Viszockij pedig „a tiszta szó szolgája" volt, és érezte hivatását. Ő is úgy volt ezzel, mint Cvetajeva: „A hivatás számomra ostor!" A színház visszafogta és lefékezte őt. Dalaiban a lovak és lovasok állandóan szerepet cseréltek, ezek a képek sorsának sok drámai változását tükrözik.


A színház nevelte őt költővé, ez volt számára az iskola és a szárnyaláshoz szükséges tér. És ami a legfontosabb, a színház nem fojtotta el, nem nyomta el költői hangját, ellenkezőleg, azt követelte tőle: énekelj! „Utcai" dalok szerzőjeként került a színházhoz, és értelmiségi művészként lé-pett ki onnan.


Ejtsünk néhány szót arról, ami élesen elkülönítette ezt a színészt környezetétől.


Nyoma sem volt benne annak a kétértelműségnek és alakoskodásnak, amely néha áthatja a színészeket. A színház látványos és álságos világában, ahol a játék és a valóság szétválaszthatat-lan, ahol az állandó felfokozott légkör, a szikrázó idegfeszültség olyan, mint a gyógyíthatatlan dadogás, ahol vonzó a cinizmus, ahol a legőszintébb vallomás képmutatásban keres védelmet ebben a világban Viszockij egyszerű volt és minden teatralitástól mentes. Ezért vonzódtak hozzá különös szeretettel a nézők, közvetlenül tartozott hozzájuk, minden közvetlenkedés nélkül. Mindenki csak jót akart neki.


Milyen volt az életben? Korrekt. Zárkózott és összpontosított figyelmű. Boldog az, aki megismerhette a gyengéd Viszockijt.
Nagyszerű hallgató volt. Mindenkinek így maradt meg az emlékezetében. Eltúlzott „figyelmesség" nélkül, minden hízelgés nélkül hallgatta a másikat. Úgy hallgatta, hogy a beszélő önkéntelenül is pontosabban válogatta meg szavait.


Ideális színészi hallásán túl is volt egy kiváló képessége. Verseiből és dalaiból érthetjük meg, mit és hogyan hallott meg, milyen volt a természete ennek a hibátlan és szuperérzékeny hallásnak, amellyel az életet figyelte. Életünk és létünk minden hangját magába szívta, nem ismert semmiféle társadalmi elfogultságot vagy akadályt. Viszockij „hallása" megszállottan demokratikus volt, ennek a szónak betű szerinti értelmében. Ezért tudta művészileg úgy újjáteremteni mindig más ember szóhasználatát, hogy az soha nem torzult el. A legnagyobb figyelemmel hallgatta azokat a történeteket, amelyeket a népi bölcsesség oly pontosan alakít át rövid mesévé, egy anekdota csattanójává, vagy kurtít röpke szólásmondássá. És mindaz, amit meghallott, sajátjává vált, és mindenét, amije volt, nekünk, az embereknek ajándékozta. Mi hallgattuk őt és szerettük, de sehogyan sem fért a fejünkbe, hogyan lehetséges, hogy nem falun, hanem a városban bukkant föl ez a népi énekes és az ő sorsa. Azt hittük, ilyenek már nincsenek. Kiderült, hogy tévedtünk.
A korszerű tömegkommunikációs eszközök kialakítják a maguk elszemélytelenedett nyelvét, és ezzel elvégzik kártékony munkájukat beszédünkön, kapcsolatteremtésünk eszközén.


Viszockij szövegei ellenállnak a holt technicizálásnak. A szemébe nevetnek. Az élő népnyelv sok mindenen úrrá tud lenni, hál' istennek. Viszockij dala a maga módján bánik el a mindenféle „formulákkal": a brechti elidegenítő módszerrel olvasztja magába. Kívülről szemléli őket. és megmutatja nekik (és nekünk), hol van valódi helyük az életben. Az élő, költői emberi beszéd pedig halad a maga útján.


Viszockij költészetében nem volt semmiféle előítélet és semmiféle válaszfal - még a legtör-vényszerűbb sem - az élet és a halai között. E téren Viszockij szinte példa nélkül álló költői bátorságról tett tanúbizonyságot. Állandóan játszott azzal, amivel, mint tudjuk, nem szokás játszani. Sok minden volt ebben: a félelem leküzdése, erő, kihívás, szinte közömbös kíváncsiság, az elkerülhetetlen józantudomásulvétele. Benne volt saját közeli végének előérzete, és emellett és ezzel együtt humor, nem is akármilyen. Csak egyvalami nem volt benne a halállal kapcsolatban: cinizmus.


Sokat elmélkedünk manapság a felgyorsult időről. Viszockij, az ember alávetette magát a kor ritmusának. Sietett élni: fellépni, utazni, pénzt keresni és elkölteni azt, útvonalat és állomást változtatni. „Kalapál a szívem, mintha kiugrana. . ." — de a szíve benne kalapált, vert egyre erősebben és erősebben, és néha már ki-kihagyott. Ez a szívverés néha rémülten lüktetett a hangjában, gitárja dühödt akkordjaiban. És verseiben hangot kapott az ember tragikus konfliktusa az elszalasztott határidőkkel.


Ám Viszockij költészetében ezzel együtt nyoma sincs a fejvesztett kapkodásnak. A zűrzavar azt jelenti, az ember aláveti magát annak, aminek nem kellene. Első, szinte futtában vagy a társa-ság kedvéért szerzett dalaiban még van sietség és szükségtelenség. Minden érett dalában már mást tapasztalhatunk, szóljon az bármilyen sietségről, rohanásról, és bármilyen ritmusban is szólaljon meg. A lovak vágtathatnak, hogy patájuk se érje a földet, Viszockij, a költő nem siet, szinte ijesztő élességű pillantással mér fel mindent útján. Dalaiban minden repül és vágtat, de ő, a költő ruganyos és könnyed léptekkel halad, észreveszi valamennyi mérföldkövet (önmagában és maga körül), minden jellegzetes vonást, s ezek bekerülnek dalába, ezekből épül föl a dal.


Létezik egy fogalom: a sors. Ez nem teljesen azonos az ember valódi életéről alkotott fogalommal. Viszockij, a színész élete véget ért. De a költő sorsa, amely több és nagyobb szerepeinél, csak most bontakozik ki és tárul fel. Erre gondolva nem hátra pillantunk, hanem magunk köré, nem egy emberre figyelünk, hanem sokakra, önmagunkra. És ahogyan Blok mondta egyszer: „nem jobb-e egy költőnek az ilyen emlékezet, mint kritikai cikkek egész kötetei vagy a márvány emlékmű?"


WEISZ GYÖRGYI fordítása

Néhány szó Vlagyimir Viszockijról:


Sz. 1938-mh. 1980: szovjet (orosz) színész, költő, bárd. Apja katonatiszt volt, aki végigharcolta a II. világháborút. 1947-1949-ben a szüleivel a Berlin melletti Eberswaldban élt (ahol apja akkor állomásozott), aztán már csak az anyjával, Moszkvában. Az iskola után egy ideig műszaki főiskolára járt, de otthagyta és belépett a MHAT (Moszkvai Művész Színház) Stúdiójába. (1956-1960). Előbb a moszkvai Puskin Színházban, majd egy sor más moszkvai színházban játszott. 1964-ben került az akkor alapított Taganka Színházba és a tagja maradt azután élete végéig. Több mint ezer dalt írt, zömük életében nem került kiadásra, csak agyonjátszott magnetofon-felvételeken terjedt. Versei életében nem jelentek meg. Harminc filmben játszott. Harmadik felesége, Marina Vlady, francia színésznő segítségével sikerült egy amerikai koncert-körutat megszervezniük. Tüntetésszerű temetésén Moszkvában, a Vaganykovói temetőben hatalmas tömeg jelent meg.


Néhány szó Natalja Krimováról:


Orosz színházi kritikus, a Lunacsarszkij főiskola végzettje, majd ott asporáns. At írószövetség tagja. Másfél évtizeden át a Tyeatr c. folyóirat kritikai rovatvezetője. A szovjet színjátszással kapcsolatos több alapmunka szerzője, népszerű Sztanyiszlavszkij monográfiája.




(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982/3. sz., 180-192. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése