 |
| V. Viszockij moszkvai emléktáblája |
VLAGYIMIR VISZOCKIJ
Fehér csend
Fordul az év és fordul száz és fordul ezer,
Tél fagyától, hó-arcától minden délre száll.. .
E madarak mért húznak a zord Északra fel,
Mikor várja őket lent a forróövi táj?
Dicsőséget nem ismernek, hirt s jutalmat sem...
S lám, a gyönge szárnyak alatt kásás már a jég —
Csöpp szivük bár zakatol még félelmetesen,
Élnek, győztek, célba értek s ez nekik elég!
Mért nem éldegéltünk s mért nem aludtunk nagyot?
Mi űzött a vészes útra hullámokon át?
Mert nem láttuk még idáig azt a csillagot,
Ritka fény az — olcsó pénzen nem adja magát!
Csend. Az égen a sirályok fent villámlanak...
Etetjük őket semmivel üres tenyérből.
De nekünk a szóért, mi a torkunkon akadt
hang lesz a jutalmunk, ami mégis előtör!
Álmunk fehér, ó mily régen és csakis fehér —
A hó minden árnyalata végleg elveszett.
Megvakultunk, már a sötét a szivünkig ér,
Meggyógyulunk, hogyha látunk olvadt földeket!
Torkunk görcsben néma szót szül, csöndet formál szánk,
Hirünk tűnik mint az árnyék, nincs omlékonyabb.
Dijunk, amiért megéltük ezt az éjszakát,
Fennen ragyog: sérthetetlen Örök Sarki Nap!
Ó Észak! Te tiszta szándék! Remény! Végtelen!
Hó itt nem latyak, élet nem bárgyú, locsogó.
Holló nem vág szemünk felé, mert itt nem terem,
Mert itt nem jár bűzös csőrrel semmilyen holló!
És ki nem hitt dög-igékben, bűz-jóslatokban
S nem dőlt hóba megpihenni csukott lélekkel,
S kiben a sziv a magánnyal már együtt dobban,
Jutalma ez: más szivekkel találkozni kell.
Kupolák / Купола
Telt fényben
Telt fényben, figyelő szemek előtt
Belefogtam szokásos dolgomba,
A mikrofonhoz, szentképhez hivő,
úgy léptem, vagy lőréshez, ki tudja?
A mikrofon kedvence nem vagyok,
Hangom unja, hallotta eleget...
S tudom jól, ha valahol hazudok,
Felbőgeti a hazug szöveget —
Rivaldafény a bordám alá ver,
Lámpák arcomba világítanak,
Oldaltüzként a fényszóró seper,
és izzik mint a nap!...
Ó, gazfickó, ravasz és körmönfont!
És felfülel minden hamis hangra.
Fütyül rá, hogy a formám elhagyott,
Csak dalolj, orrod előtt a kotta.
Habár ma szörnyűmód rekedt vagyok,
De lejjebb-feljebb csúszni nem merek,
Ha lelket-hangot meghajlitgatok,
Ő semmi görbét ki nem egyenget!
Ütnek a fények...
Hajlékony nyakán ez a mikrofon
mint kigyófej sziszeg és imbolyog.
Ha elhallgatok belém mar, tudom,
Dalolnom kell, amig szivem dobog.
Maradj, megállj és moccanni ne merj,
Kigyó, láttam lüktető nyelvedet!
Büvőlő vagyok, ki nem énekel,
De kobrát bájol, miközben remeg.
Ütnek a fények...
És falánk is, madárfiók-mohó,
Torokból rántja ki a hangokat.
Homlokomba lő revolvergolyót.
S gitár-bilincsben kezem bennragad.
S hogy volt! S hogy volt! Sose lesz vége már!
Mi a mikrofonom, ki mondja meg?
Most épp, mint mécses a festett arcnál;
De nem: ő sem ég, s én sem vagyok szent.
Ütnek a fények...
A dal mit éneklek, oly egyszerű,
De térjek át egy hamis dallamra,
Azonnal keményen arcomba üt
Egy árny, mely mintha a lelke volna.
És ha a végére érek hűen,
s nem hibázok, az ő jutalma ez:
betöltötte létét gyönyörűen,
s velem őszinte barátként szemez.
Telt fényben, figyelő szemek előtt
Mit várjak - csendet, zúgó tapsvihart?
A mikrofon néz: ikon térdeplőt?
Nem. Ma mint lőrés, hidegen pillant.
A fekete zakó / Чёрные бушлаты
Én most szeretlek téged,
S nem titkon — kigyújtom fényed,
S nem „régről" s nem „örökké", égek eleven sugaradban,
Sírva-nevetve, érted, vagy nem érted.
Én most szeretlek téged.
Nem ások a múlt gödrébe s nem nézek jövő-káprázatba.
Ha múlt időben mondom: „Szerettelek",
Úgy érzem el is temettelek, —
Mi szárnyalt bennem öröm, lezuhan tétován.
Bár költők költője volt, vele nem énekelek:
„Szerettem önt, de szerelem lesz még ezután..."
Arról beszélnek így, ami elhullt, elhervadt —
S a hangban szánalom és lenézés rezeg,
Trónfosztott király utolsó palástja ez.
És sajnálkozunk a múltba tűnt miatt,
S hevülve igyekszünk a kihűlt vágy helyett,
S a „szeretemre" szívünkben gyanú ébredez.
Én most szeretlek téged,
Higgy akkor is, ha nem Ígérek!
Enyém e század — csuklóm felvágva itt nem hagyom!
Ki-belélegzem a jelenidejűséget,
A múlt árka nem nyel el s a jövő nem nyom agyon.
így gázolok és úszók én feléd,
Halálos utam csak kicsit értenéd,
Lábamon mázsás súly és lánc zörög.
Könnyelműn számra ne csalj oly igét,
Hogy a „szeretlek"-hez tegyek jövő időt.
Mert ily ígéretben, hidd el nekem,
Hamisan áll ott mai kézjegyem,
S lelkemben romlandó út lapul, mely tőled elvezet,
Mint pohár alján méreg, színtelen;
És arcul csapunk mindent, mi jelen,
S megrontjuk nagy hitem, hogy én most szeretek.
Tudom, hogy' álmodnak a franciák.
Nyelvükben az idők tágan vonulnak át,
Külön völgyben a múlt s külön bércen jövő.
Nekem a nyelvük állít kalodát,
S e határhoz érve rám mered a párbajpisztolycső.
Ó, más nyelv, és ó, más szabadság!
Nekem bukás, e határt nem léphetem át!
De mi ketten majd megtaláljuk az utat.
Most szeretlek, legyőzve minden ragozást,
Szívem a múlt és jövő között forrón felmutat!
CSUKÁS ISTVÁN fordításai
Ballada a szerelemről / Баллада о любви
Ballada a szerelemről
Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,
S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,
S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.
Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.
A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön – ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.
Elválás, búcsú – akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,
Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.
Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.
Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.
S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,
Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.
Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
“Lélegzem, mert élek – szeretek,
A szerelem ad csak életet.”
BAKA ISTVÁN fordítása
