2019. május 5., vasárnap

Jevgenyij Vinokurov: Tilalmas kékség (1)


Válogatta, fordította, utószóval ellátta: Rab Zsuzsa


(Ismét levetettem - egy időre, persze - a Szovjet Irodalom gúzsát, mert olyan verseskönyv került a kezembe, amely szintén Rab Zsuzsa műfordítói tehetségének köszönhető és a szovjet költészet új hullámával köt össze bennünket. Egy ideig Vinokurov Tilalmas kékség c. kötetéből – Európa, 1975 – válogatunk szellemi csemegét.)

Jevgenyij Vinokurov líráját egy jó évtizede ismerték meg verskedvelő olvasóink. A szovjet költészet „új hullámával" érkezett hozzánk, neve nálunk is összefonódott Voznyeszenszkijével, Jevtusenkóéval. Az ő nemzedékükhöz tartozik, bár néhány évvel idősebb náluk, költészetének struktúrája, hangszerelése is merőben más.
Első magyar nyelvű kötete, az 1964-ben megjelent Hétköznapok gyönyöre, olyan költőről adott hírt, aki személyesen hozzánk szól, aki a lélek legbelső tájaira vezet el, olyan tájakra, ahol minden ismerős. De sohasem valamiféle ünnepélyes költői nyelven kalauzol bennünket, hanem olyan közvetlen egyszerűséggel, ahogy magunkban szoktuk végiggondolni apró-cseprő dolgainkat. Ez a különleges egyszerűség - ez Vinokurov modernsége.
Talán a háború, amit tizenhét éves korától végigharcolt, az tanította erre a dísztelen beszédre, arra, hogy igazán elemi erővel az egyszerű szavak hatnak.

Közénk ereszkedett, s velünk 
egytálból eddegélt az Isten.

Ebben a két sorban, amelyet régi századok festőinek nevében írt, alighanem a maga költészetének lényegét fogalmazta meg.
Munka közben sokat tűnődtem e költészet titkán. Mi az benne, ami nem engedi tovább sem a rafinált versélvezőt, sem a verseket egyébként csak ímmel-ámmal lapozgatót? Egyáltalán: mitől vers a vers? Mitől vers például Mandelstamnak ez a nyolc sora:

Jó a konyhazugban ülni még. 
Édesszagú petróleum ég. 
Éles kés, meg egy cipó fele. 
Töltsd a lámpát egészen tele, 
vagy ha nem, hát adj egy kötelet -
lekötjük a kosárfödelet. 
Reggel majd a vasútra vezess, 
ahol minket senki sem keres.

Nincs benne egyetlen emelt szó, egyetlen bizarr szókapcsolás. Az alapszín: szürke. Rá sötétebb szürkével felvázolva két ember. A másikat inkább csak sejteni. Csak egy késpenge villan ki a szürkéből, és a kötél riaszt meg egy pillanatra.
Konyhazug, petróleumlámpa, cipó, kosár: ezek a díszletek. Mikrovilág? Ezzel a szóval jellemezte egyszer valaki Vinokurov költészetét is. Valóban, nem a kozmoszba löki fel ökleit, nem a végtelen horizontot kémleli. Lefelé ás, kis átmérőjű területen, de olyan helyekig hatol, ahonnan felhozhatja az emberi lélek legmélyebb rétegeinek talajmintáit.
Ritkán találkoztam ennyire földön álló költővel. Nem is akar a földtől elszakadni, tudatosan vallja:

Tapintva igaz a világ. Elég már 
a libegés! Baktass völgyön-hegyen. 
A költő, az mezítlábas legyen. 
Lábujjai közt üssön át kövér sár.

Pedig emberi és költői világa két pólus között feszül. Az ügyes-bajos polgár és a próféta vitatkozik szünetlenül egymással, jóformán minden versében. A gondokkal megrakott, gyakorlatiatlan férfiember a próféta szabad nincstelenségét áhítja:

Naponta megkinoz ezer csip-csup dolog. 
Hány apró bosszúság gyötör sokszor halálra!

Élnék bibliai pusztában! Pásztorok
és csillagok között, versekről prédikálva!

Az otthon fészekmelege és a szabad felhők sziszegő hidege között szállnak ezek a sorok is:

Az otthonod . . . Meghitt állat-meleg.
A szoba, mint egy kajüt, reng veled.
A pamlag messzi útra készen mozdul,
morajló óceán az ablakon túl. . .
A gyermek felgügyög. Tejpára, langymeleg.
Ó, hogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek!

Elég neki, hogy a langymelegből lefusson a boltba s egy ravasz sikátor elvezesse a folyópartig - már világokat, éveket csavarog be.

Szatyrodban sáros sárgarépa csokra. 
Állsz, mint lógós diák, órákon át. 
És felhő, szél, folyó arcodba csapja 
a nyers szabadság régi illatát.

Ezek a versek is két ellentétes anyagból épülnek, mint Vinokurov szinte valamennyi verse. A környező valóság, a hétköznapok megnyugtatóan vaskos, szilárd köveiből és az áhított más légies, irreális anyagából. A vágyakozás ki-kicsap a semmibe, az ember azonban szinte fizikai törvényszerűséggel a valóság biztos kövei között, a „tapintva igaz" világban marad.
„A költő feladata ugyanaz, ami az iránytűé útközben: mindig az igazság égtája felé mutat" - írja egy tanulmányában a költő, másutt pedig így vall hivatásáról: - „Ha beszélhetünk a költészettel kapcsolatban haszonról, az nem kicsinyes, gyakorlati haszon. Tudatosítani a fájdalmat az emberben, megmutatni neki, mi fáj, miért fáj. Ha ezt a két kérdést meg tudja válaszolni -már majdnem gyógyít is a költő."

[Rab Zsuzsa]


KISGYEREK / PEБEНOK

A város utcáján, a zűrzavarban
döcög a töksi fejű kisgyerek.
Kockán a léte. Mint az arcvonalban.
Körül autók, csörlők, emberek.

Marka tele cukorka ragacsával. 
Hogy gonoszság is van, nem érti még. 
Háborítatlan, lassú mosolyával 
nem versenyezhet, csak az égi kék.

A város zúgó medrébe terelte. 
Kalauz harsan rá: „Vigyázz, komám!" 
Ő sértődötten megtorpan egy percre 
s durcásan néz a villamos után.

Az autókürt neki - hárfa hangja. 
Tudatlanság vigyázza lépteit. 
Hiszi, hogy sérthetetlen a nyugalma. 
Hozzá képest gyávák vagyunk mi mind.


ISKOLAKERÜLÉS / ПOБEГ C УPOKA

De jó lógni az iskolából!
Kitárva kabátom. A fán
egy nagyhangú szarka rikácsol, 
énrám árulkodik talán. 
Csupa tintamaszat az ujjam. 
Hová rohanjak? Mit tegyek? 
A szabadságtól ittasultan, 
fénytől káprázva lépkedek. 
A tanító eddig feleltet, 
az osztály padokban lapul. 
A szálak eltépve! Tekergek 
mámorosan, hazátlanul. 
Hősök mentek így lángviharba, 
máglyatűzbe mártírok! És 
bolygok a Szokolnyiki parkban, 
szívemben kéjes rettegés. 
Új zászlót bontok, s rebbenését 
alatta vonulva, lesem. 
Érzem, a nagy, tilalmas kékség 
hogy vonz édesen, bűnösen.


KAMASZOK / B ПAPK ГИTAPOЙ

A parkba tódultunk, mell-domborítva
jártunk. Egyikünk gitárt pöngetett.
Aznap először dőltünk rá a pultra, 
és rendeltünk sört málnaszörp helyett. 
Szép volt a könnyű hab pezsgő futása, 
de keserű a sör, mint az epe! 
Nyeltük azért, hősen, a gyantasárga 
italt, arcunk se fintoruk bele. 
Nem kell mostantól semmi, ami édes! 
Már nem vagyunk csokoládéfaló 
kis kölykök. Fanyar-vad, keserű-mérges 
az kell nekünk, az férfihoz való! 
A gyerekkor? Elmúlt bizony. Nem illik 
édesség hozzánk, nyalánkság, cukor. 
Fanyart, csípőset! ízlik vagy nem ízlik: 
keserűt, ami torkunkba csikar!

Mentünk hetykén tovább.
     Az öreg árus
elénkbe állt az úton, és kinált 
mézest és nápolyit és marcipános 
golyót, drazsét és cukrosmandulát!


KÁMA / KAMA

Folyik a háború egy éve már.
Ó, parti kisváros kihalt magánya!
Az öblön túl nyugodt látóhatár.
Hajókürtöknek felelget a Káma.

Hadirokkant üldögél a padon. 
Vásott köpeny, kórházi ing alatta. 
Papírra szór fél kézzel egy halom 
finánclábas dohányt és sodrogatja.

Az iskola már éppen véget ért, 
kilencedikbe jártunk.
                                 A legényke
elmondta, hogy lőtték ki jobb szemét, 
s hogy karját Rzsevnél egy repesz letépte.

Ott álldogáltam a part-magason. 
Hívott a táj, gombával teli, hallal.

Fél év se kell. És ott kúszom hason, 
mentőcsomagot tépve fel fogammal.

MÁR ELFELEDTÜK / HAM ИMEHA ИX

Már elfeledtük rég a lányokat, 
kikkel kószáltunk, vállukat ölelve, 
s lódítottunk históriát, olyat, 
hogy különb annál tőlünk ma se telne.

Holdfény, meleg. Ráérős éjszaka. 
S mi - néhány nagyhangú és zöld legényke 
hittük, hogy ami bennünk van: maga 
a szerelem sokszálú bölcsessége.

A kedves lányok egyszerű-meleg 
szerelme nem sokat nyomott a latban. 
Nevettünk rajta. S hittük, gőgösek: 
jön majd a szenvedély, a halhatatlan.

Az évek mentek. Éltünk eleget.
S most fáj, hogy vártunk, és hiába vártunk.
Ott, a régi lányok közt lehetett
az is... az is, kit végül sem találtunk.

(a Jégcsapon fénycsillám c. ciklusból)

Folytatjuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése