2011. szeptember 8., csütörtök

Mihail Bulgakov: Morfium (2)


IV.


A Bukgakov múzeum - az író szobája
... 7. január 20.
... és nagyon örülök. Hála istennek: minél messzebb, annál jobb. Látni se akarom az embereket, itt meg úgyse látok senkit, csak betegeket meg parasztokat. Azokat aztán igazán nem izgatja az én sebem. Mellesleg, a kollégáimat is ugyanígy szétszórták falusi körzetekbe. Az egész évfolyamot, akik megúsztuk a háborút (ez az 1916-ban végzett évfolyam, katonai szempontból másodosztályú népfelkelőnek minősítve), falusi elöljáróságokhoz helyeztek. Különben, ez amúgy is érdektelen. A barátaim közül csak Ivanovról és Bomgardról tudok. Ivanov az arhangelszki kormányzóságot választotta (ízlés dolga), Bomgardról pedig azt mondja az itteni felcsernő, hogy három járással odébb egy ugyanilyen isten háta mögötti körzetben gubbaszt, Gorelovóban. Gondoltam, írok neki, de meggondoltam. Senkire se vagyok kíváncsi.


Január 21. 
Hóvihar. Semmi.


Január 25.
Micsoda fényes napnyugta. Migrenin: kombinált por. 1,0 az adagolás... Hát lehet 1,0?... Lehet.


Február 3.
Ma megjöttek a múlt heti újságok. Nem volt kedvem elolvasni őket, de azért nem állhattam meg, hogy bele ne nézzek a színházi műsorba. Az Aida ment a múlt héten. Eszerint ott állt a színpadon, és Amneris ruhájában azt énekelte: „Térj vissza, győztesen..."
Gyönyörű hangja van, furcsa, hogy egy ilyen sötét lélek ilyen tiszta hanggal párosuljon.
(Itt megszakadnak a feljegyzések, két vagy három lap kitépve.)
... nem szabad így gondolkodni, Poljakov doktor, méltatlan dolog ez. Micsoda gimnazista tempó: ilyen ocsmány szavakkal mocskolni egy asszonyt, csak azért, mert faképnél hagyta. Nem akar velem élni, hát elmegy, és kész. Tulajdonképpen milyen egyszerű minden. Egy operaénekesnő összeállt egy fiatal orvossal, egy évig élt vele, aztán otthagyta.
Megöljem? Megölni! Milyen ostoba, milyen üres minden. Reménytelen!
Nem akarok gondolkodni. Nem akarok...


Február 11.
Hóvihar és hóvihar... Betemet itt a hó. Egyik este a másik után, és csak ülök egyedül. Lámpát gyújtok és ülök. Nappal még látok embereket. De gépiesen dolgozom. A munkát megszoktam. Nem olyan szörnyű, mint hittem. A hadikórházi tapasztalat is sokat segít. Mégiscsak tudtam már egyet-mást, amikor idejöttem.
Ma először operáltam bélcsavarodásos beteget.
Hárman vagyunk itt eltemetve a hóban: én, Anna Kirillovna, a szülésznő, meg a felcserünk. A felcser nős. Ők ketten (a szülésznő meg a felcser) a szárnyépületben laknak. Én külön, egyedül.


Február 15.
Tegnap éjszaka érdekes dolog történt. Már lefeküdni készültem, amikor egyszerre csak fájdalmam támadt a gyomor tájékán. De micsoda fájdalom! A homlokomat kiverte a hideg veríték. Ez a mi egész orvostudományunk eléggé kétes tudomány. Az embernek abszolúte semmi baja a gyomrával vagy a beleivel (pl. vakbél), tökéletesen rendben a veséje és a mája, száz százalékig normálisan funkcionál a bélrendszere, és éjszaka egyszerre csak olyan fájdalom jön rá, hogy fetreng az ágyán!
Nyögve kibotorkáltam a konyhába, ahol a szakácsnő alszik a férjével, Viasszal. Viaszt átszalajtottuk Anna Kirillovnáért. Ő mindjárt éjjel átjött hozzám, és kénytelen volt morfiumot beadni. Azt mondja, egészen zöld voltam. Mitől?
A felcserünket nem szeretem. Mogorva ember, Anna Kirillovna viszont nagyon kedves, fejlett gondolkodású ember. Nem győzök csodálkozni rajta, hogy egy asszony, aki még nem idős, hogyan élhet ilyen árva magányban ebben a hókoporsóban? A férje német hadifogságban van.
Hálával kell gondolnom arra, aki elsőnek sajtolt morfiumot a mákgubókból. Igazi jótevője az emberiségnek. A befecskendezés után hét perccel elmúlt a fájdalom. Egyébként érdekes: addig egyetlen áradatban jött a fájdalom, egy pillanatra sem enyhült, a szó szoros értelmében fulladoztam tőle, mintha tüzes vasat forgattak volna a hasamban. Négy perccel a befecskendezés után már érzékelni lehetett a hullámok egymásutánját, köztük a szüneteket.
Jó lenne, ha az orvos minél több gyógyszert kipróbálhatna önmagán. Akkor egészen másképp ítélhetne a hatásukról. A befecskendezés után hosszú hónapok óta először aludtam mélyen és igazán jól — egyáltalán nem gondoltam őrá, aki megcsalt.


Február 16.
Anna Kirillovna ma a rendelésen megkérdezte, hogyan érzem magam, és azt mondta, mióta itt vagyok, először lát nem mogorvának.
—  Hát mogorva szoktam lenni?
—  Nagyon — felelte mély meggyőződéssel, és még hozzátette, azon sem győz csodálkozni, hogy sohasem lehet a szavamat venni.
—  Ilyen a természetem.
De ez hazugság. Nagyon is vidám ember voltam, míg meg nem csaltak.
Korán alkonyodik. Egyedül vagyok a lakásban. Este rám jött a fájdalom, de nem volt erős, mintha csak árnyéka volna a tegnapinak, valahol a mellcsontom mögött. Attól féltem, hogy visz-szajön a tegnapi roham, és beadtam magamnak egy centigrammot.
A fájdalom szinte azonnal megszűnt. Szerencse, hogy Anna Kirillovna itthagyta a fiolát.


18.
Négy befecskendezés nem vészes.


Február 25.
Furcsa ez az Anna Kirillovna. Mintha bizony nem orvos volnék. Másfél fecskendőnyi... Ugyan már.


Március 1.
Poljakov doktor, azért csak legyünk óvatosak!
Hülyeség.
Alkonyatkor.
Már egy fél hónapja, hogy egyszer se gondoltam arra az asszonyra, aki megcsalt. Az Amneris-ária sem jutott eszembe. Büszkén gondolok erre. Férfi vagyok.
Anna K.-val titokban úgy élünk, mintha feleségem volna. Nem is lehetett másképp. Itt vagyunk összezárva, ezen a lakatlan szigeten.
A hó valahogy megváltozott, megsötétedett. Már nincsenek azok a kemény fagyok, de még időről időre fölkavardul a hóvihar.
Az első percben azt érezni, hogy az ember nyakához ér valami. Aztán ez az érintés melegebb lesz és fokozatosan terjed. A második percben hirtelen hideg hullám fut végig a gyomorszájnál, és a nyomában rendkívüli módon megvilágosodnak a gondolatok, szinte robbanásszerűen nő a munkaképesség. Minden kellemetlen érzés abszolút módon eltűnik. Az ember lelkiereje a csúcsponton! Ha nem fertőzött volna meg az orvosi képzés, megkockáztatnám, hogy az ember csakis akkor dolgozhat normálisan, ha morfiumot fecskendezett be magának. Végtére is mit ér az ember, ha a legkisebb idegfájdalom is földre teperheti!
Anna K. fél. Megnyugtattam, hogy gyermekkoromtól fogva mindig is hatalmas akaraterővel rendelkeztem.


Március 2.
Óriási eseményekről érkeznek hírek. Állítólag megdöntötték II. Miklós uralmát.
Nagyon korán fekszem le aludni. Kilenc óra tájt.
És nagyon nyugodtan alszom.


Március 10.
Ott forradalom van. A napok hosszabbak, az alkonyatok mintha egy kicsit kékesebbek volnának.
Még sohasem láttam hajnalban ilyen álmokat. Afféle megkettőzött álmok.
Az alapálom, talán így mondanám, üvegszerű. Átlátszó.
Például vakítóan világító lámpát látok, belőle tarka tűzfények lobognak. Amneris zöld toll-legyezőjével integetve énekel. Rendkívüli erővel harsog a földöntúli zenekar. Különben szavakkal ez úgysem adható vissza. A normális álomban a zene hangtalan... (A normális álomban? Egyelőre még kérdéses, hogy melyik álom a normálisabb! Különben csak tréfálok.) Igen, hangtalan, az én álmomban viszont mennyei hangon szól a zene. És ami a leglényegesebb: tetszés szerint erősíthetem vagy halkíthatom ezt a zenét. Emlékszem, a Háború és béke leírja, hogy Petya Rosztov élt át félálomban ilyesmit. Lev Tolsztoj — micsoda író!
Ami az átlátszóságot illeti: az Aida összemosódó színein keresztül átüt íróasztalom teljesen reálisan érzékelhető pereme, ahogy a dolgozószoba ajtajából látom, és ugyanígy a lámpa, a csillogó padló, a Nagyszínház zenekarának hullámán, a világosan kopogó léptek ütnek át, a kaszta-nyetta csattogására emlékeztető ritmikus lépések.
Eszerint nyolc óra van — Anna K. jön, hogy felébresszen és jelentse, mi a helyzet a rendelőben.
Nem is sejti, hogy nem kell engem ébreszteni, mindent hallok, máris beszédbe elegyedhetem vele.
Tegnap is folytattam egy ilyen kísérletet:
ANNA: Szergej Vasziljevics...
ÉN: Hallom... (És halkan a zenének: „Harsányabban!") Hatalmas akkord a zenében.
Dísz...
ANNA: Húszan iratkoztak fel.
AMNERIS: (énekel)
Különben mindezt úgysem lehet visszaadni a papíron.
Ártalmasak-e ezek az álmok? Dehogy. Utánuk erősen és frissen pattanok ki az ágyból. És jól megy a munka. Még érdeklődöm is újabban a dolgok iránt. Ez azelőtt teljességgel hiányzott nálam. Nem csoda, hiszen akkor minden gondolatom a volt feleségemre koncentrálódott.
Most pedig nyugodt vagyok.
Nyugodt.


Március 19.
Éjszaka összevesztem Anna K.-val.
—  Többet nem készítek oldatot. 
Kérlelőre fogtam a dolgot:
—  Csacsiság, Annuska. Mi vagyok én, taknyos kölyök?
—  Nem teszem. Elpusztul így.
—  Jó, ahogy akarja. De értse meg, micsoda fájdalom van a mellemben!
—  Kúrálja magát.
—  Hol?
—  Menjen el szabadságra. A morfium nem gyógymód. — Aztán gondolkodott egy darabig és még hozzátette: — Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy akkor készítettem magának egy második üvegcsével is.
—  Mi az, talán morfinista vagyok?
—  Igen, így morfinista lesz magából.
—  Szóval, nem hajlandó érte menni?
—  Nem.
Akkor először fedeztem fel magamban azt az undok hajlamot, hogy gyűlölködve haragudjak, sőt ráförmedek az emberekre, ha nincs igazam.
Különben ez se egyik pillanatról a másikra történt. Bementem a hálószobába. Körülnéztem. Az üvegcse alján még lötyögött egy kevés. Felszívtam a fecskendőbe — a negyedére volt elég. Odacsaptam a fecskendőt, kis híja, hogy el nem törtem, egészen beleborzongtam. Óvatosan felemeltem, alaposan megvizsgáltam — sehol egy repedés. Húsz percig gubbasztottam a hálószobában. Mire kijöttem, neki se híre, se hamva.
Elment.
Képzeljék csak el, nem bírtam megállni, átmentem hozzá. Bekopogtam a szárnyépület kivilágított ablakán. Nagykendőbe burkolózva kijött a tornácra. Csendes, nesztelen éjszaka. Körül a megereszkedett hó. Valahonnan messziről már érződik a tavasz.
—  Anna Kirillovna, legyen szíves, adja ide a patika kulcsait. Suttogva felelte:
—  Nem adom.
—  Kartársnő, legyen szíves a patika kulcsait. Mint orvos mondom.
Láttam, ahogy a homályban elváltozott az arca, egészen elsápadt, a szeme beesett, feketén néz rám. És ahogy válaszol, a hangjától megmozdul bennem a szánalom. De máris megint elönt a düh. Ő:
—  Miért beszél így? Jaj, Szergej Vasziljevics, hisz sajnálatból teszem.
Kiszabadítja a két kezét a kendője alól, és látom, hogy a kulcsok ott vannak a kezében. Szóval magához vette, mielőtt kijött hozzám. Én (durván):
—  Adja ide a kulcsokat!
És már ki is téptem a kezéből.
És rohanok egyenest a kórház fehérlő épületéhez, a billegő korhadt fapallókon.
Sistergett bennem a vad harag, főképpen amiatt, mert a leghalványabb fogalmam sincs róla, hogyan kell morfiumoldatot készíteni a bőr alá fecskendezéshez. Orvos vagyok, nem pedig felcser!
Mentem, és csak úgy rázott a düh.
És hallom: jön mögöttem, mint a hűséges kutya. Gyöngédség ébredt bennem, de elfojtottam. Hátranéztem és vicsorogva kérdeztem:
—  Elkészíti vagy sem?
Csak legyintett rá, beletörődve: „úgyis mindegy", és halkan annyit felelt:
—  Jó, elkészítem.
... Egy óra múlva normális állapotban voltam. Természetesen bocsánatot kértem tőle esztelen gorombaságomért. Magam sem értem, hogyan történhetett meg velem. Azelőtt udvarias ember voltam.
Furcsán fogadta a bocsánatkérésemet. Térdre borult előttem, arcát a két kezemhez szorította, és azt mondta:
—  Nem haragszom én magára. Dehogy. Most már tudom, hogy elveszett ember. Most már tudom. És átkozom magamat, hogy akkor beadtam magának azt az injekciót.
Amennyire lehetett, megnyugtattam, egyre azt hajtogattam, hogy ő aztán semminek sem az oka, magam felelek a tetteimért. És megígértem, hogy már holnaptól mindent megteszek, hogy leszokjam, csökkentem az adagokat.
—  Most mennyit fecskendezett be?
—  Ugyan már, ne nyugtalankodjon!
... Az igazat megvallva, megértem a nyugtalanságát. Valóban nagyon hamar rászokik az ember. De az a kis megszokás még nem morfinizmus...
Az igazat megvallva, az egyetlen igaz, hűséges emberem ez az asszony. Őt kell feleségül vennem. Azt a másikat elfelejtettem. Igen. El.


1917. április 8. 
Kínszenvedés!





Április 9.
Borzalmas tavasz.
Az ördög van abban a fiolában. A kokain maga az ördög!
A hatása a következő:
Befecskendezés után szinte egyetlen pillanat alatt beáll a nyugalmi állapot, majd azonnal boldog örömittasságba csap át. De ez csak egy-két percig tart. Aztán nyomtalanul eltűnik, mintha nem is lett volna. Jön a fájdalom, a rettegés, a sötétség. Tombol a tavasz, fekete madarak röppennek ide-oda a csupasz ágakon, a távolban fekete erdők sövénye mered az égre, azon túl pedig az ég negyedét elfogva ott vöröslik az első tavaszi alkony.
Fel-alá járok orvosi lakásom üres nagyszobájában, átlósan, ajtótól az ablakig, ablaktól az ajtóig. Hányszor tudom megtenni ezt az utat? Tizenötször vagy tizenhatszor, nem többször. Aztán hátra arc, és gyerünk a hálószobába. Fehér gézpárnán ott hever a fecskendő, mellette a fiola. Fogom, szinte oda se figyelve bedörzsölöm jóddal összeszurkált combomat, a bőr alá döföm a tűt. Egyáltalán nem érzek fájdalmat. Éppen ellenkezőleg: várom az eufóriát, amely mindjárt itt lesz. És már itt is van. Arról ismerek rá, hogy a harmonika hangjai — a tavaszon örvendező házmesterünk, Viasz játszik odakint a tornácon —, a harmonika rekedt, elfulladó hangjai, amelyek tompán csapódtak ide hozzám az ablakon át, most egyszerre angyalhangokként muzsikálnak, a brummogó basszusok mennyei kórusban zúgnak. De még egy pillanat, és a kokain valami titokzatos törvénynek engedelmeskedve, amelyet soha nem írt le még egyetlen farmakológus sem, máris új alakot ölt a vérben. Tudom: az ördög keveredik el a véremmel. És már ellankad Viasz odakint a tornácon, és én már gyűlölöm őt, ez a nyugtalan alkonyat pedig égeti a belsőmet. És így megy ez, sorozatosan, egymás után, egyetlen este alatt jó néhányszor, amíg rádöbbenek: meg vagyok mérgezve. A szívem úgy elkezd verni, hogy a csuklómban, a halántékomon érzem... Aztán lezuhan valahová a mélybe, és vannak másodpercek, mikor már arra gondolok, hogy vége Poljakov doktornak. Többé nem tér vissza az életbe...


Április 13.
Én, a szerencsétlen Poljakov doktor, aki ez év februárjában a morfinizmus betegségébe estem, óva intek mindenkit, aki hasonló sorsra jut, mint én, meg ne próbálja felcserélni a morfiumot kokainnal. A kokain a legszömyűbb és legalattomosabb méreg. Tegnap Anna alig tudott magamhoz téríteni kámforral, ma is félholt vagyok...


1917. május 6.
Régóta nem vettem elő a naplómat. Kár. Tulajdonképpen ez nem is napló, hanem kórtörténet, és úgy látszik, a szakmai érdeklődés vonz ehhez az egyetlen jó barátomhoz (ha nem számítom szerencsétlen, minduntalan sírva fakadó jó barátomat, Annát).
Tehát, vezessük csak pontosan a kórtörténetet: naponta kétszer fecskendezek be magamnak morfiumot...
Eddigi feljegyzéseim kissé hisztérikusak. Nincs ebben az egészben semmi különös, semmi szörnyű. Munkaképességem egyáltalán nem látja kárát. Éppen ellenkezőleg, egész nap az éjszaka befecskendezett adag éltet. Más az, ami kínoz. Egyre attól rettegek, hogy valaki felfedezi a bűnömet. És miközben rendelek, a hátamban érzem asszisztensem, a férfi felcser súlyos kutató pillantását.
Hülyeség! A felcser semmit sem sejt. Semmi áruló jel. A pupillám legfeljebb este árulhat el, este pedig sohasem találkozom ezzel az emberrel.
A morfium rohamos eltűnését kipótoltam házipatikánkban, bedöcögtem a járási székhelyre. De ott is kellemetlen percekben volt részem. A raktárvezető átvette az igénylésemet, amelyre előrelátóan mindenféle más vacakot is rávezettem, mint például koffein (holott abból aztán volt nálunk, amennyi csak kellett), és azt mondta:
—  Negyven gramm morfiumot?
Éreztem, hogy lesütöm a szememet, mint valami kisdiák. Éreztem, hogy elvörösödöm... Ő pedig:
—  Nincs ennyi raktáron. Tíz grammot adok.
És tényleg nincs neki annyi, de én úgy érzem, hogy leleplezte a titkomat, végigtapogat, átfúr a két szemével, izgulok, gyötrődöm.
Nem, csak a pupilla veszélyes. Csakis a pupilla. Ezért óvatossági rendszabályhoz folyamodom : este senkivel sem szabad találkoznom. Mellesleg ehhez keresve sem találhatnék alkalmasabb helyet, mint a körzetem, fél esztendeje egy lelket sem látok a betegeimen kívül. Ők aztán végképp nem kíváncsiak rám.


Május 18.
Fülledt éjszaka. Vihar lesz. A fekete felhő ott az erdőn túl nőttön-nő, egyre hasasodik. Most már villámlik is bágyadtán, fenyegetően. Jön a vihar.
Előttem egy könyv fekszik, benne pontos leírás arról, hogyan hat az emberre a morfium elvonása:
„... nagy nyugtalanság, szorongó sóvárgásállapot, ingerültség, memóriakihagyás, olykor hallucinációk és kisebb fokú tudatelhomályosulás..."
Hallucinációkat nem tapasztaltam, de a többiről elmondhatom, hogy ezek a tompa, hivatalos szavak meg se közelítik a valóságot.
„Sóvárgásállapot!..."
Nem, én, aki magamon tapasztalom ezt a szörnyű betegséget, figyelmeztetem az orvosokat: legyenek könyörületesebbek a betegeikkel! Nem „sóvárgásállapot" ez, a lassú halál keríti hatalmába a morfinistát, ha csak egy-két órára is megfosztják a morfiumtól. Mintha a levegőben nem volna oxigén... Mintha a testben nem volna többé egyetlen sejt sem, amely ne szomjazna vadul. .. Mire? Ezt lehetetlen meghatározni vagy megmagyarázni. Mintha maga az ember szűnne meg. Mintha kikapcsolták volna. Csak egy halott mozog, sóvárog, kínlódik. Semmit sem akar, semmire sem gondol, csakis a morfiumra. Morfiumot!
Aki szomján hal, áldott, mennyei véget ér ahhoz képest, aki morfiuméhségben szenved. Az utóbbi, mint akit élve eltemettek, görcsösen kapkodja az utolsó légbuborékokat a koporsóban. És tíz körmével szaggatja a bőrt a mellén. így kínlódik és jajgat a máglyán az eretnek, amikor már az első lángnyelvek nyaldossák a lábát.
Ez a halál, a száraz, lassú halál...
Ezt jelenti hát valójában a professzor meghatározása: „sóvárgásállapot".
Nem bírom tovább. Fogtam a fecskendőt és beadtam magamnak az újabb adagot. Nagyot sóhajtok. És még egyet.
Most már könnyebb. És már érzem... a jótékony hűvösséget a gyomorszájban... .. .Ez most már elég éjfélig.
Hülyeség. Az egész bejegyzés hülyeség. Nem olyan rémes ez. Előbb-utóbb leszokom!... Most pedig aludni, aludni. Ezzel az ostoba viaskodással a morfium ellen csak kínozom és legyengítem magam.


1917. november 14.
Végül hát megszöktem Moszkvából doktor... (a név gondosan kisatírozva) gyógyintézetéből, és újra itthon vagyok. Ömlik az eső, fátyollal takarja el előlem a világot. Hadd takarja el! Nincs szükségem a világra, mint ahogy a világon senkinek sincs szüksége rám. A tűzharcot és a politikai fordulatot még a gyógyintézetben vészeltem át. De már a moszkvai utcai harcok előtt megérett bennem a gondolat, hogy megszököm a kúra elől. Hála a morfiumnak, bátorságra tettem szert... Én aztán nem félek a lövöldözéstől. Egyáltalán, mi riaszthatja azt, aki kizárólag egyetlen dologra gondol: azokra a csodálatos mennyei kristályokra. Amikor a főápolónő, aki halálra rémült az ágyúdörgéstől...


(Itt egy lap kitépve)


... tem ezt a lapot, hogy senki se olvashassa ezt a szégyenletes leírást, hogy egy diplomás ember tolvaj módjára szökik, a saját ruháját is úgy kényszerül ellopni!
De mit ruhát!
A kórházi hálóinget is magammal vittem. Nem is voltam tudatában ennek. Aztán másnap, amikor már befecskendeztem magamnak, magamhoz tértem, és visszamentem N. doktorhoz. Sajnálkozó tekintettel fogadott, de a szánakozásán keresztül is éreztem a megvetését. Pedig nem jól teszi, ha lenéz. Elvégre ő pszichiáter, meg kell értenie, hogy nem vagyok mindig ura a cselekedeteimnek. Beteg vagyok. Akkor meg miért vet meg engem? A kórházi hálóinget visszaadtam.
Azt mondta:
—  Köszönöm. — És még hozzátette: — És most mihez akar kezdeni? Rávágtam (abban a percben még eufóriás voltam):
—  Úgy határoztam, hogy visszatérek falura, ráadásul a szabadságom is elfogyott. Nagyon köszönöm a segítségét. Már sokkal jobban vagyok. Most már otthon folytatom a kúrát.
Azt felelte rá:
—  Semmivel sincs jobban. Egyszerűen nevetséges, hogy nekem mondja ezt. Elég egy pillantás a pupillájára. Engem akar becsapni?...
—  Professzor, azonnal nem tudok leszokni... Különösen most, amikor ezek az események itt körülöttünk... Egészen megtépázta az idegeimet ez a lövöldözés...
—  Már vége. Új hatalom van. Feküdjön vissza.
Eszembe jutott minden... a hideg folyosók... az olajfestékkel lemázolt csupasz falak... Vánszorgok, mint a kutya, amelyiknek ellőtték a lábát... Valamire várok. De mire? Forró fürdőre?. .. Egy csöppnyi befecskendezésre... Egy akkorka adagra, amelytől éppen hogy nem hal meg az ember... Az egész sóvárgás pedig megmarad, nehéz kőként fekszik rajtam, ahogy eddig is... A sivár éjszakák, az ing, amelyiket csíkokra szaggattam magamon, miközben könyörögve kértem, hogy engedjenek ki innen!...
Nem! Nem! Feltalálták a morfiumot, kisajtolták a mennyei növény kiszáradt, felpattanó gu-bóiból, hát akkor tessék megtalálni a módját, hogy kínok nélkül meggyógyítsanak! Konokul ráztam a fejemet. A professzor felállt, én rémülten az ajtóhoz rohantam. Azt hittem, rám akarja zárni az ajtót, és erővel itt tart a gyógyintézetében...
Elvörösödött.
—  Nem vagyok börtönőr — mondta nem minden ingerültség nélkül —, és ez itt nem börtön.
Üljön csak nyugodtan. Két héttel ezelőtt még azzal hencegett, hogy teljesen normális. Márpedig ... — azt a rémült mozdulatomat utánozta —, én nem akarom itt tartani.
—  Professzor, adja vissza a nyilatkozatomat. Könyörgöm — még a hangom is szánalmasan remegett.
—  Tessék.
Kulcsával kinyitotta a fiókját, és átnyújtotta a nyilatkozatomat (arról, hogy kötelezem magam a kéthónapos kúrára, és hogy erővel itt tarthatnak a gyógyintézetben, és a többi, egyszóval, ahogy ez már szokás).
—  Köszönöm.
Azzal felálltam, hogy otthagyjam. Az ajtóhoz indultam.
—  Doktor Poljakov! — kiáltott utánam. Megfordultam, kezem a kilincsen. — Nézze — mondta —, gondolja meg. így is, úgy is ideggyógyintézetbe kerül, csak egy kicsit később... És ráadásul sokkal rosszabb állapotban. Mégiscsak úgy bántam magával, mint egy orvossal. De akkor már teljes idegösszeomlással fogják bevinni. Magának nem is volna szabad praktizálnia, barátom, egyenesen bűnt követnék el, ha nem értesíteném a munkahelyét.
összerándultam, pontosan éreztem, hogy a vér kifut az arcomból (bár addig se lehetett benne sok).
—  Professzor — mondtam tompán —, könyörgöm, senkinek egy szót sem! Kitesznek az állásomból. .. Beteggé nyilvánítanak... Miért akarja ezt tenni velem?
—  Menjen — förmedt rám bosszúsan —, menjen. Egy szót se szólok. Úgyis visszaküldik. Eljöttem, és becsületszavamra egész úton remegtem a fájdalomtól és a szégyentől... De hát
miért?...
Egyszerű az egész. Te hű napló, te a jó barátom vagy, te nem árulsz el. Nem arról van itt szó, hogy hogyan jutottam a ruhámhoz, hanem arról, hogy morfiumot loptam ott a gyógyintézetben. Három köbcentit kristály formában, és tíz gramm egyszázalékos oldatot.
De nem is ez érdekel igazán, hanem valami más. A kulcs ott volt a szekrényen, de ha nem lett volna ott? Felfeszítettem volna a szekrényt? Na? De őszintén!
Szóval, Poljakov doktor tolvaj. Lehet, hogy ezt a lapot még kitépem.
A praktizálást illetően azért mégiscsak túlzott a professzor. Jó, degenerált lettem. Tökéletesen igaz. Kezd széthullani a személyiségem. De dolgozni, azt tudok. És egyetlen betegemben sem tehetek kárt.
Na és, mekkora lehet ez a személyiségszéthullás? Elég, ha ezekre a feljegyzéseimre hivatkozom. Szaggatottak, de elvégre nem vagyok író! Ki talál bennük őrült gondolatokat? Szerintem teljesen józanul gondolkodom.
A morfinistának van egy nagy szerencséje, és ezt senki el nem veheti tőle: képes teljes magányban élni. A magány pedig: lényeges, jelentős gondolatok, szemlélődés, nyugalom, bölcsesség...
Feketén és némán múlik az éjszaka. Valahol nem messze a kopár erdő, azon túl a folyó, a hideg, az ősz. És valahol távol, messze távol a felbolydult szilaj Moszkva. De nekem semmihez sincs közöm, nekem semmi se kell, engem semmi se vonz.
Csak égj, láng a lámpámban, égj csendesen, pihenni szeretnék a moszkvai kalandok után, el akarom felejteni őket.
És elfelejtettem.
El.


November 18.
Korai fagyok. Fölszikkadt. Kimentem, hogy egyet járjak a folyóhoz vezető ösvényen, mert soha nem szívok friss levegőt. A személyiség széthullása persze csakugyan széthullás, de próbálom elkerülni...
Hát... Bizony... Amikor... rosszul lettem, elhatároztam, kínlódom egy kicsit (ez tetszett volna a professzornak), elodázom az injekciót. Lementem a folyóhoz.
Micsoda sivatag! Se hang, se nesz. Még nem szürkül, de a szürkület már ott lappang a lápon, a zsombékok között, a fák tövében... És nyomul, egyre nyomul a levkovói kórház felé... Én pedig botra támaszkodva vánszorgok (az igazat megvallva egy kicsit elgyengültem az utóbbi időben).
És egyszerre csak látom, hogy a folyócska felől a töltésen röpül felém, nem is, szedi a lábát a tarka harangszoknyája alatt egy sárga hajú vénasszony... Az első pillantásra nem ismertem fel, meg se ijedtem tőle. Vénasszony, olyan, mint a többi. Csak az az egy különös, hogy ebben a friss időben miért van fedetlen fővel, egy szál mellényben az a vénasszony?... És honnan került elő? Miféle vénasszony ez? Hiszen amikor vége nálunk a rendelésnek, szétszélednek a muzsik fogatok és tíz verszta körzetben nem marad egy árva lélek. Csak a ködök, a láp, az erdő! És akkor egyszerre kiverte a hátamat a hideg veríték — most már értettem! Ez a vénasszony nem szalad, hanem repül, a lába nem érinti a földet. Szép kis eset! De mégse ettől ordítottam fel, hanem amikor a kezében megláttam a vasvillát. Mitől ijedtem úgy meg? Mitől? Térdre hullottam, a kezemmel takartam magam, hogy ne lássam, aztán megfordultam és rohanva sántikáltam hazafelé, a biztos menedékbe, csak az az egy kívánságom volt, hogy a szívem meg ne szakadjon, hogy mielőbb ott legyek a meleg szobában, megláthassam az eleven Annát, meg a morfiumot.
És már hazaértem.
Hülyeség. Merő hallucináció. Véletlen hallucinálás.


November 19. 
Hányás. Ez rossz jel.


Éjszakai beszélgetésem Annával 21-én.
ANNA: A felcser tudja.
ÉN: Tényleg? Mindegy. Nem számít.
ANNA: Ha nem mész el innen a városba, hallod? Nézd meg a kezedet, csak nézz rá.
ÉN: Egy kicsit remeg, de cseppet sem zavar a munkában.
ANNA: Nézd meg. Már egészen áttetsző. Csak csont és bőr. Nézz a tükörbe. Milyen az arcod? Hallgass rám, Szerjozsa. Menj el innen, könyörgöm, menj el.
ÉN: Este?
ANNA: Menj el. Menj el. Elpusztulsz.
ÉN: Na, azért ez túlzás. Bár őszintén szólva magam sem értem, miért gyengültem el ilyen gyorsan. Hiszen még esztendeje sincs, hogy betegeskedem.
ANNA: (szomorúan) Mi téríthet még vissza téged az élethez? Talán ez a te Amnerised, a feleséged?
ÉN: Jaj, dehogy. Nyugodj meg.
ANNA: Istenem... mit csináljak?


Azt hittem, hogy csak a regényekben vannak ilyen nők, mint ez az Anna. És ha egyszer meggyógyulok, örökre összekötöm a sorsomat az övével.


December 27.
Régóta nem volt a kezemben ez a füzet. Bundába bugyolálva, útra készen állok. Várnak a lovak. Bomgard elment a gorelovói körzetből, engem küldenek a helyére. Az én körzetembe pedig egy orvosnőt.
Anna itt marad... Majd sűrűn meglátogat...
Pedig harminc verszta az út.
Szilárdan elhatároztuk, hogy január elsejétől kiveszek egy hónap betegszabadságot, és felutazom a professzorhoz Moszkvába. Megint kötelezvényt írok alá neki, és egy hónapig embertelen kínokat fogok kiállni a gyógyintézetében.
Isten veled, Levkovo, Anna, a viszontlátásra.


1918. január.
Nem utaztam el. Nem tudok megválni ettől az oldható kristályos istenemtől.
Belepusztulok a kúrába.
És egyre gyakrabban gondolok arra, hogy mi szükségem arra a kúrára egyáltalán.


Január 16.
Operációs napom van, ezért jobban megtartóztatom magam — éjszakától egészen este hat óráig.
Alkonyatkor — ez a legszörnyűbb időszak — már otthon a lakásomon monoton, fenyegető hangot hallottam, amely egyre ezt ismételgette:
— Szergej Vasziljevics. Szergej Vasziljevics.
Miután befecskendeztem, azonnal abbamaradt.


Január 17.
Hóvihar — nincs rendelés. Megtartóztattam magam, és addig a pszichiátriai tankönyvet olvasgattam, borzasztó hatással volt rám. Elvesztem. Nincs remény...
Itt óvatosnak kell lennem. Itt van a felcser meg a két szülésznő. Nagyon kell vigyáznom, hogy el ne áruljam magam. De most már tapasztalt vagyok, nem árulom el magam. Senki nem sejt semmit (ameddig kitart a morfiumkészletem). Az oldatokat magam készítem, vagy még időben küldök receptet Annának. Egyszer megpróbálta (ostoba módon), hogy az ötszázalékos oldat helyett kétszázalékosat adjon. Maga hozta el Levkovóból, a kemény fagyban, a hóförgetegben.
Csúnyán összevesztünk emiatt akkor éjjel. Megérttettem vele, hogy ne tegyen ilyet. A munkatársaimmal közöltem, hogy beteg vagyok. Sokáig törtem a fejemet, hogy milyen betegséget találjak ki. Azt mondtam, hogy reumás a lábam, és súlyos neuraszténiám van. Előre figyelmeztettem őket, hogy februárban elutazom Moszkvába kúrálni magam. Minden simán megy. A munkában semmi fennakadás. Az olyan napokon, amikor ellenállhatatlan hányás és csuklás kínoz, lehetőleg nem operálok. Ezért kénytelen voltam kitalálni még azt is, hogy gyomorhurutom van. Jaj, túl sok betegség egy embernek.
A személyzetem jószívű, ők maguk sürgetik, hogy mielőbb szabadságra menjek.
A külsőm: lesoványodtam, viaszsápadt vagyok.
Megfürödtem és fürdéskor megméredzkedtem a rendelői mérlegen. Tavaly hatvannégy kiló voltam, most ötven vagyok. Megrémültem, ahogy a mérleg mutatójára néztem, de aztán elmúlt.
A felső karomon állandó gennyes kelések, ugyanígy a combomon is. Nem tudom sterilen elkészíteni az oldatokat, és ráadásul háromszor is kiforrázatlan tűt használtam, nagyon siettem indulás előtt.
Az ilyesmi megengedhetetlen.


Január 18.
A következő hallucinációm volt:
Várom, hogy a fekete ablakokban megjelenjenek valamiféle sápadt emberek. Elviselhetetlen. És sehol függöny! A kórházból áthoztam gézt, és beakasztottam vele az ablakot. Nem tudtam ürügyet találni rá.
A fene egye meg! Miért kell nekem végtére is minden cselekedetemre ürügyet kitalálnom! így egyszerűen kínszenvedés, nem élet. Vajon gördülékenyen fejezem-e ki gondolataimat? Szerintem gördülékenyen.


Január 19.
Ma a rendelés szünetében, amikor a patikában pihentünk és cigarettáztunk, a felcser a pc kat kevergetve arról mesélt (és ráadásul nevetve), hogy egy morfinista felcsernő, aki nem tud morfiumhoz jutni, fél kupica ópiumpárlatokkal csillapította magát. Azt se tudtam, hova néz: ez alatt a gyötrelmes történet alatt. Mi van ebben nevetséges? Gyűlölöm ezt az embert. Mi ebben nevetséges? Mi?
Kiosontam a patikából.
— Mi nevetségeset talál ebben a betegségben?
De türtőztettem magam, türtőz...
Az én helyzetemben nem szabad kötekedni az emberekkel.
Jaj, ez a felcser. Ugyanolyan kíméletlen, mint a pszichiáterek, akik egyáltalán, egyáltalán, ej általán nem tudnak segíteni a betegen.
Egyáltalán.
Az előző sorokat a morfiumtól való megtartóztatás alatt írtam, és nem egészen igazságosak...


Február 1.
Anna megjött. Sárga, beteg.
Tönkretettem. Igen, tönkretettem. Nagy bűn nyomja a lelkemet.
Megesküdtem neki, hogy február közepén elutazom.
Vajon megtartom-e az eskümet?
Igen. Megtartom.
Ha még élek.


Február 3.
Lejtő. Jeges, éktelen lejtő, mint amilyenen gyerekkorom meséinek egyik figuráját elröpítette szán. Ez az utolsó lesiklásom a lejtőn, tudom, mi vár odalent. Jaj, Anna, nagy bánatod lesz nem sokára, ha szerettél...


Február 11.
Döntöttem. írok Bomgardnak. Miért éppen őneki? Mert ő nem pszichiáter, fiatal, és együt tanultunk az egyetemen. Erős, egészséges ember, de szelíd, ha jól emlék... Talán majd ő... Benne részvétre találok. Majd kigondol valamit. Vigyen el Moszkvába. De én nem tudok odautazni hozzá. A szabadságot már megkaptam. Fekszem. A kórházba se járok.
Mielőtt írtam volna Bomgardnak, minden eszembe jutott. Főképp az a pályaudvar, Moszkvában, novemberben, amikor szöktem Moszkvából. Micsoda szörnyű este! A W. C-ben fecskendeztem be a lopott morfiumot... Micsoda kínszenvedés. Folyton dörömböltek, csikorgó hangok szitkozódtak, hogy feltartom a sort, a kezem ugrándozik a remegéstől, és ugrándozik a rigli is, bármelyik percben rám nyithatják az ajtót.
Azóta vannak a furunkulusaim.
Éjszaka sírtam, amikor mindez eszembe jutott.


Tizenkettedikén éjjel
Megint sírtam. Miért van ez a gyengeség és szorongás éjszakánként?


1918. február 13. hajnalban, Gorelovo.
Gratulálhatok magamnak: már tizennégy órája bírom injekció nélkül! 14! Elképesztő szám! Zavarosan, lepedékesen világosodik. Mindjárt teljesen egészséges leszek.
Gondolkozzunk éretten a dolgokról: semmi szükségem Bomgardra, és senki másra. Gyalázatos dolog lenne akárcsak egy perccel is meghosszabbítani az életemet — nem, ezt az életet nem szabad. Az orvosság itt van a kezem ügyében. Hogy nem jutott eddig eszembe?
Rajta, lássunk hozzá. Nem tartozom elszámolással senkinek. Csak magamat tettem tönkre. És Annát, de hát mit tehetek?
Az idő mindent meggyógyít, ahogy Amner énekelte. Persze, vele minden olyan egyszerű és könnyű.
A füzet legyen Bomgardé. Kész...


V.


1918. február tizennegyedikén hajnalban abban a távoli kisvárosban elolvastam Szergej Polja-kov fenti feljegyzéseit. És most közreadom csonkítatlanul, minden változtatás nélkül. Nem vagyok pszichiáter, nem tudnám biztosan megmondani, tanulságosak-e, fontosak-e? Szerintem fontosak.
Most, tíz esztendő távolából már nem érzem azt a szánalmat és azt a rémületet, amellyel akkor olvastam őket. Ez természetes is, de azért amikor most újra elolvastam az egészet, az érdeklődésem nem csökkent irántuk, pedig Poljakov teste régen elporladt már, nyomtalanul eltűnt az emléke is. Talán mégiscsak fontosak? Magamra vállalom, hogy igennel feleljek. Anna K. 1922-ben meghalt kiütéses tífuszban ugyanott, ahol addig is dolgozott. Amneris, Poljakov szerelme külföldre ment. És nem jön vissza.
Közzétehetem-e a feljegyzéseit, amelyeket nekem ajándékozott?
Igen. Közzéteszem. Bomgard doktor.


1927 őszén.




KONSZTANTYIN SZIMONOV
Egy elfeledett beszélgetés


Mint köztudomású Mihail Bulgakov életrajzából, az író kitüntetéssel végezte a kijevi egyetem orvostudományi fakultását és friss - ahogy akkoriban mondták — „orvosdoktori" diplomájával körorvos lett az akkori szmolenszki kormányzóság egyik legeldugottabb zugában. 1916-ban és 1917-ben ott folytatott orvosi gyakorlatot. Később, már a húszas években, ez az életanyag, amelyre Bulgakov körorvos korában bukkant az első világháború utolsó éveiben ott, a Szmolenszk-vidéken —, az alapját alkotta aztán egy nagy elbeszélésciklusnak, amelynek Bulgakov ezt a címet adta: „Egy ifjú orvos feljegyzései". Bulgakov, aki 1891-ben született, az elbeszélések írásakor olyan huszonöt esztendős volt már. Vagyis kétszeresen fiatal volt akkoriban: korát és orvosi gyakorlatát tekintve egyaránt, és gondolom, a cikluscím erre is, arra is utal.
A ciklus ismertté vált elbeszéléseit a húszas években a Medicinszkij Rabotnyik (Egészségügyi dolgozó) című folyóirat közölte.
A hatvanas években, amikor úgy megnőtt az érdeklődés Bulgakov munkássága iránt, szinte valamennyi elbeszélését előbányászták a réges-rég könyvészeti ritkasággá gyérült folyóiratkötegekből, és újra leközölték — lapokban is, Bulgakov egykötetes válogatott gyűjteményében is.
Akadtak azonban kivételek. Ilyen kivételszámba megy a „Morfium" című elbeszélés is... 1927-ben jelent meg a Medicinszkij Rabotnyikban, aztán feledésbe ment, és sokáig nem került újra az olvasók szeme elé.
Ez az elbeszélés mély meggyőződésem szerint Bulgakov első korszakának legerősebb írásai közé tartozik. Kegyetlen, siralmas történetet mond el, olyasmit, ami az utóbbi évtizedben a nyugati világban szinte normatívan ismétlődő mozzanata lett az életnek.
Arról szól ez az írás, hogy milyen elháríthatatlanul pusztul el egy ember, mert fokról fokra, s eleinte a maga számára is jóformán észrevétlenül, egy sor körülmény hatására rátér a narkotikumok fogyasztására, és az elkövetkezőkben már nincs elég ereje ahhoz, hogy megálljon az úton, hogy elkerülje a pusztulást.
A dolgok nagyszerű ismeretéről tanúskodik ez az írás, orvos írta, aki könyörtelenül ad diagnózist okokról és következményekről egyaránt.
Bulgakov írói pozíciója nem ismeri a kompromisszumot. Szereti az embereket, részvétet érez irántuk, segíteni akar rajtuk, éppen ezért kíméletlenül elemzi az akaratgyengeséget, amely végső soron oda juttatja az embert, hogy elveszítse magamagát, és mindezzel felveti a végső dilemmát: vagy véget vetsz a létednek vagy tovább tengeted állattá süllyedve.
A „Morfium" természetszerűen nem a narkotikumok ártalmasságáról szóló értekezés, hanem minden ízében művészi alkotás, kíméletlenül igaz és velejéig realista elbeszélés. De nyilván éppen ezért szenvedélyes vádiratként hangzik. Bulgakov mindvégig megmarad a művész álláspontján, de közben nem fél olyan gyengeségek bírójaként fellépni, amelyek szerinte méltatlanok az emberhez.
Mint a Bulgakov hagyatékát gondozó bizottság elnöke, őszinte örömmel ajánlom az olvasók figyelmébe az írónak ezt a méltatlanul elfeledett művét.


ELBERT JÁNOS fordításai


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/6. sz., 142-143.,  149-161. oldalak) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése