(Részletek)
— Varpet (Örményországban így nevezik a dolgát valóban mesterien végző embert - a ford.), ön 1935-ben járt először a Szovjetunióban, majd negyedszázaddal később ismét ellátogatott hozzánk. S íme, most újból vendégünk. Amint látja, meglehetősen tekintélyes idő telt el látogatásai között. Ezért is szeretném feltenni az ilyenkor hagyományos kérdést: milyen változásokat tapasztalt?
— Elsősorban azt kell mondanom, hogy önmagamban látok változásokat. Nem félek, hogy mint korábban, ismét azzal vádolnak, hogy túlságosan vonzódom az önéletrajzszerűséghez, önarcképem rajzolásához. Hiszen éppen ezekben a pillanatokban mennek végbe bennünk a változások. Képzeljék el, amikor először Örményországba érkeztem, mindössze huszonhét esztendős voltam. Második alkalommal már ötvenkét éves múltam, most pedig hatvannyolc vagyok. Immár öregember. Akár a feledhetetlen Szárján filozofikus ihletésű, híres önarcképe: a művész három különböző időből származó portréja egy vásznon. Voltaképp három különböző ember. De a három különböző William Saroyanban minden egyes útja alkalmával volt valami közös: a belső izgalom, amellyel szülőföldemre léptem. A változásokat általában nehéz két szóban leírni. Csak annyit mondhatok: első itt jártamkor Csarenc, Iszahakjan, Demircsjan, második látogatásomkor Maari, Kocsar, Zarjan képviselték számomra az örmény irodalmat, s lám, most új nemzedék jelentkezik, a fiatalok. Érezhető a folytonosság. S nem csak az írók között. Ma tudtam meg például, hogy egy hatvanéves, régi kőfaragó családból származó mesterrel, a csodás hacskarok, vagyis kőkeresztek alkotójával együtt dolgozik három fia. Megőrződik hát az örmény kőfaragó mesterek hagyománya. Látom, megfigyelem, érzékelem a változásokat. Negyvenegy évvel ezelőtt nemcsak Jerevánt, de Moszkvát is először láttam. S most is Moszkván keresztül utaztam ide. Észrevettem, hogy mindkét város nagyon megváltozott. Egyszerre lettek elegánsak és hatalmasak...
— Többször is találkozott Martirosz Szárjánnal, akinek festményeit, miként az ön könyveit is, világosság, álmok lengik át. Szárján megfestette az ön arcképét...
— Szárján a képeivel együtt él emlékezetemben. Néztem őt, s arra gondoltam, de jó, hogy nyolcvanesztendős! Örültem, hogy ilyen hajlott korban is derűs, értelme tiszta, keze biztos. Ez reményt ébresztett bennem, hogy én is alkothatok ilyen hosszú ideig. A művészről nehéz beszélni. Tegnap meglátogattam a mester múzeum-házát, s csak egy valamit akartam ott — hallgatni. Hiszen nem én hatok a képekre, hanem azok rám. Egyszóval, egyre csak azt hajtogatom, amit a kritika már régóta a szememre vet.
— Az úgynevezett életrajzszerűséget? Jogos ez a vád?
— Miközben vádoltak, a kritikusok nem sejtették, hogy ezzel akarva-akaratlan írói egyéniségemet határolták körül. Hiszen minden regény azonos az írójával, minden elbeszélés a novellistával. Az író kézjegyét nemcsak stílusa alapján ismerjük fel, hanem a szerző — az ember, az egyéniség — élményeinek mélységéből is. Nem hinném például, hogy azt az elviselhetetlen lelki szenvedést, amit Dosztojevszkij hősei átélnek, ki lehet ötölni az íróasztal mellett. Valahol szemet szúrt nekem egy ilyesféle cím: „Átélt történet" vagy „Valós történet". Arra gondoltam, nem szabad ilyen címet adni egy műnek, hiszen az író mindig arról ír, amit átélt. így hát nem fogadom el az önéletrajzszerűség vádját. Hemingway magánélete ott van könyveiben. Igen kedvelem és nagyra tartom Thomas Wolfe-t, emlékszem, még örültem is, amikor hírhedtnek nevezték.
— Mester, ön azt állította magáról, hogy pogány lélek, több istene van, akik írás közben gyámkodnak ön felett. Nevezzen meg néhányat közülük.
— Igazság, őszinteség, iróna...
— Mint ismeretes, ön annak idején Így múlik el az életünk című drámájáért megkapta a New York-i kritikusok díját. Mi a véleménye most a kritikáról?
— Ami engem illet, nemcsak hogy elboldogulok a kritika nélkül, de még örülök is ennek. Úgy vélem, bizonyos szempontból az irodalom is meglehet nélküle, amit viszont nem mondhatunk el a kritikáról, ez ugyanis aligha létezhetne irodalom nélkül. Azokban a régmúlt időkben, amikor az Iliászt és az Odüsszeiát megalkották, kritika hivatalosan még nem létezett. S ennek ellenére, azt hiszem, az öreg Homérosz korántsem ettől vesztette el a szemevilágát. Ami engem illet, beismerem, szeretem, ha dicsérnek, s nem szenvedek túlságosan, ha lehordanak. Ebben, mint sok másban is, rendkívül közel áll hozzám és rokonszenves számomra Csehov, akitől — hogyan is fejezhetném ki ezt a legpontosabban — talán legfőképp a kulturáltságot tanultam. Csehovnak az volt a véleménye, hogy nem kell a bírálatokkal törődni. Ez ragyogó alapelv. Ám nem mindenki rendelkezik kellő bátorsággal és méltósággal ahhoz, hogy ne válaszoljon a bírálatra. Pedig, ha meggondoljuk, mindössze arról van szó, hogy igaza van-e a kritikusnak vagy sem. Ha igaza van, akkor ostobaság válaszolni, ha nincs, annál inkább semmi értelme beleavatkozni, mivel ebben az esetben a kritikus vagy ostoba, vagy tisztességtelen. Ennek ellenére ösztönöm azt súgja, hogy a kritika önálló irodalmi műfaj. Vagy legalábbis véleményem szerint így kellene hogy legyen.
— Csehovon kívül kik állnak önhöz legközelebb, kikkel rokonszenvez leginkább az orosz és szovjet írók közül?
— Csehovon kívül?... No, természetesen elsősorban maga Csehov.
