Árasztás előtt (1)

VALENTYIN RASZPUTYIN: 
Isten veled, Matyora!


(A regény első 5 fejezete)

1.


És megint eljött a tavasz, éppen ez a sorban, amely végtelen. De Matyora falu és a sziget számára, melyeknek egy a nevük, az utolsó. Megint dübörgő szenvedéllyel sodorta a jeget, torlaszokat halmozott belőle a partokon, és megszabadultan feltárult az Angara hatalmas, villózó árama. Megint sürögve zúgott a sziget felső fokánál a víz, két irányban gördült tovább lefelé; megint végiglobogott földön és fákon a zöld, megint eső esett, megjöttek a sarlósfecskék meg a füstifecskék, és az életbe beleszerelmesedve a mocsárban megint brekegtek éjszakánként a feléledt békák. Mindez sokszor volt már így, és sokszor volt Matyora a természetben végbemenő változások részese, és le se maradt, de nem is sietett előre egy napot se. Most is kiültették a zöldséget — csakhogy nem mindenki: három család elment még az ősszel, különböző városokba költöztek. Másik három pedig még annál is korábban hagyta el a falut, mindjárt az első években, amikor világossá vált, hogy igazak a hírek. Mint mindig, elvetették a gabonát most is, csakhogy nem minden földön: a folyón túli szántókhoz nem nyúltak, csak itt a szigeten, ahol valamivel közelebb volt. És a krumplit meg a sárgarépát sem egyszerre ültette, illetve vetette a falu ezen a tavaszon, hanem ahogy jött, ki mikor győzte: sokan tartoztak most két otthonhoz, amelyek között jó tizenöt kilométer a víz meg a hegy, úgyhogy majdnem ketté szakadtak. Matyora ez és mégsem: de helyén áll minden, csak tán egyetlen roskatag faházat meg egy fürdőházat szedtek szét tüzelőnek. Még minden él, szorgoskodik. Ugyanúgy kukorékolnak a kakasok, bőgnek a tehenek, ugatnak a kutyák. De elsorvadt már a falu. Látnivaló, hogy sorvad, mint a félig kivágott fa, gyökere szakadt; kitért megszokott kerékvágásából. Minden a helyén van és még sincs. Sűrűbben, pimaszabbul tör előre a csalán, holttá dermedtek az ablakok a kiürült házakban, s kitárultak a kapuk. A rend kedvéért mindig becsukták őket, de valami ördögféle újra és újra kinyitotta, hogy erősebb legyen a huzat, nyikorogjon és csapódjék; megdőltek mindenfelé a kerítések és sövények. Megfeketedtek, megromlottak az istállók, csűrök, fészerek, haszontalanul hevertek rudak és gerendák, hosszú szolgálatra idomító, kiigazító gazdakéz többé már nem érinthette őket. Sok ház maradt meszeletlen, takarítatlan, sőt még a padlót is felszedték. Egyet-mást elvittek már az új helyre, kirabolt, komor zugok tátongtak, egyet-mást pedig itt hagytak kényszerűségből, mert hát vissza kell még járni, kell még itt tenni-venni. Állandóan csak az öregek laktak most Matyorán. Ők vigyázták a veteményest és a házat. Ők gondozták a jószágot, vesződtek a gyerekekkel, tartották a tűzhely melegét, hogy megóvják a falut a túlságos pusztulástól. Esténként összejártak, halkan beszélgettek, s mindig ugyanarról: ami lesz. Sűrűn és nehezeket sóhajtottak, és riadozva pillogtak a jobb part irányába, az Angarán túlra, ahol az új nagy telep épült. Különböző hírek jöttek onnét.


Az az első parasztember, aki több mint háromszáz éve ezt a szigetet szemelte ki megtelepedése helyéül, jó szemű és jó eszű volt. Okosan ítélte meg, hogy ennél jobb földet nem találhatna. Több, mint öt verszta hosszú volt a sziget. De nem ám mint egy keskeny szalag, hanem vasalóforma. Volt itt hely szántóföldnek, erdőnek, békákkal teli mocsárnak, az alsó végnél pedig a sekély, kanyargó folyóágon túl még egy sziget horgonyzott le közel a Matyorához. Azt hol Béresnek, hol Térdesnek nevezték. Hogy miért Béres, az világos. Amit Matyora földje nem nyújtott, azt megadta ez, de hogy miért Térdes, azt egyetlen lélek meg nem magyarázta volna eddig sem, most meg már annál is kevésbé. Rábotlott valakinek a nyelve és elterjedt a szó. Mert hát tudjuk, minél furább egy név, annál kedvesebb az a nyelvnek. Van ebben a történetben még egy ismeretlen eredetű név: Bogodul, azaz Istenfújta. Így neveztek egy messze földről ide származott öreget, és hohol, vagyis ukrán módra Bohgodulnak ejtették a szót. De itt legalább sejthető a csúfnév forrása. Az öreg, aki azt mondta magáról, hogy lengyel, szerette az orosz szitkozódást, s feltehető, hogy egy iskolázott átutazó, meghallván, kifakadt: Bogohul, ami istenkáromlót jelent, de a helybeliek vagy nem értették a szót, vagy szándékosan kificamították, és így lett Bogodul. Hát persze, biztosan nem lehet megmondani, de ez a magyarázat nagyon kívánkozik.


Sok mindent látott életében a falu. Mellette vonultak a régi időben felfelé az Angarán a szakállas kozákok, hogy megépítsék az irkutszki erődöt. Sokfelől jött, sokfelé tartó kereskedőemberek tértek be ide egy-egy éjszakára. Fegyenceket szállítottak erre a folyón, és amikor az orruk előtt lakott part bukkant föl, odaeveztek, tábortüzeket gyújtottak, és hallevest főztek a frissen fogott halból. Két teljes napig dühöngött itt a harc a szigetet bitorló kolcsakisták és a partizánok között, akik kétfelől csónakokon közelítették meg Matyorát. A kolcsakisták után csak egy fabarakk maradt, amelyet ott ácsoltak a felső szigetcsúcsnál, és az utóbbi években nyáron, amikor meleg van, ott bújt meg Bogodul, mint egy csótány. Látott árvizeket a falu, amikor víz alá került a föld fele, a Béres fölött meg — mert ott lejtősebb és laposabb volt a föld —, csak szörnyű tölcsérek örvénylettek; látott ez a falu tűzvészeket, éhínséget, fosztogatást.


És volt a falunak egy kis temploma is. Magas, nyílt helyen, amint illik. Jól látszott mindkét part felől. A kolhoz létrejötte után raktárrá alakították a templomot. Igaz, pópa híján már korábban megszűntek ott az istentiszteletek, de a csúcsán megmaradt a kereszt, és reggelenként arrafelé hajlongtak az öregasszonyok. Azután a keresztet is levették. Volt egy malom a szigetorrnál, ahol forgott egyet a víz, mintha szándékosan ezért vágta volna az öblöt, s ha túlsággal nem is, de mégis kölcsön nélkül elég volt a liszt, amit adott. Az utóbbi években hetente kétszer repülőgép szállt le a régi marhalegelőn, s a nép megtanult levegőben repülni a városba meg a kerületbe, így élt tehát jól-rosszul a falu, tartotta a helyét a bal part meredélyének közelében, fogadta és búcsúztatta az éveket, akár a vizet, amelyen át érintkezett a többi faluval, és amely örök idők óta táplálta. S úgy tűnt fel, amiképp nem ér véget a víz futása, úgy nincs vége a falu életének sem: temetőbe kerültek némelyek, megszülettek mások, összeroskadtak az öreg házak, ácsoltak újakat, így élt túl a falu mindenfajta időt és több mint háromszáz év csapásait, miközben a víz félversztányi földet elvitt a felső csúcsról; egyszer aztán híre kelt, hogy nincs tovább: erőművet építenek lejjebb az Angarán, a gáttól a víz megemelkedik a patakokban és folyókban, szétárad, sok földet elönt, és elsősorban persze a szigetet, Matyorát. Ha öt ilyen szigetet raknának egymásra, akkor se bukkanna ki még egy fa csúcsa sem a víz alól. A hely sem látszik majd, ahol azelőtt emberek éltek. El kell költözni. Nem volt könnyű elhinni, hogy csakugyan igaz, hogy a világ vége, amivel a sötét népeket ijesztgették, Matyora számára most valóban elközelgett. Egy évvel a legelső hírei után bizottság érkezett egy kis hajón, hogy felbecsülje az építmények értékét, és megállapítsa a fizetendő kártérítési összeget. Matyora sorsa tovább nem volt kétséges; utolsó éveit élte. Valahol az Angara jobb partján épült már a szovhoz lakótelepe, amelybe összevonnak minden környékbéli, sőt nem is nagyon közeli kolhozt. S hogy a lomokkal vesződni se kelljen, úgy határoztak, hogy a falvakat a tűznek adják. 


És most már csakugyan az utolsó nyár kezdődik: ősztől emelkedni kezd a víz.


2.


Hárman ültek öregasszonyok a szamovár körül, s hol elhallgattak, töltöttek és kortyintottak a csészéből, hol pedig szinte kelletlenül és fáradtan vonszolták a gyenge, szakadozó beszélgetést tovább. Darjánál ültek; ő volt a legidősebb. A maga korát nem tudja pontosan egyik öregasszony sem, mert a pontos dátumot egyházi anyakönyvekbe írták a kereszteléskor, a könyveket meg azután valahová elvitték. Merre keressék? Az életkorukról így beszéltek:


—  Én, lányom, a Vaszka öcsémet már a hátamon cipeltem, amikor te megjelentél — Darja mondta ezt Nasztaszjának —, akkor már nyiladozott az eszem, emlékszem.
— Akkor három esztendővel vagy öregebb nálam.
—  Mit hárommal? Én már férjhez mentem, te meg, gondolj csak vissza, pendelyben szaladgáltál. De amikor én férjhez mentem, arra bizonyos, hogy emlékezel.
—  Emlékszem.
—  Lám. Hogy érnél utol. Messze az. Fiatalka vagy te énhozzám egészen.


Szima, a harmadik öregasszony, nem vehetett részt az ilyen régi időkre vonatkozó emlékezésekben. Jövevény volt. Tíz éve sincs, hogy Matyorára sodródott Podvolocsnajából — angarai falu az is —, oda pedig valahonnan Tula alól érkezett és azt beszélte, hogy kétszer is látta Moszkvát, a háború előtt is, a háború alatt is. De ezt a faluban az ősi szokáshoz híven — amely szerint ne nagyon bízzunk az ellenőrizhetetlenben — ironikusan fogadták. Hogy láthatta Szima, ez a semmi kis öregasszony Moszkvát, ha közülük nem látta senki? Mit számít az, hogy közel lakott Moszkvához? Oda aligha engednek be akárkit. Szima nem gurult méregbe, nem erősködött, elhallgatott. De azután újra elmondta ugyanazt, amivel ki is érdemelte a „moszkvai" csúfnevet. Éppen illett is rá. Tiszta volt Szima, takaros, tudott olvasni egy kicsit, és volt egy énekeskönyve, amiből, ha a hangulata úgy hozta, szomorú és vontatott dalokat énekelt a keserves sorsról. A sorsa valóban nem volt édes, ha egyszer annyit kellett bolyongania: a háborúban elhagyni a szülőföldjét, ahol felnőtt; egyetlen lányt szülni és azt is némát; és most öregségére egyedül maradni a kisunokával, akiről nem tudhatja, hogy mikor, s miképp állíthatja majd lábra. .. De Szima mindmáig nem veszítette el a reményt, hogy talál egy embert, aki mellett lehet melegednie és akit elláthat. Mosna, főzne, tálalna. Éppen ezért került Matyorára annak idején. Meghallotta, hogy Makszim apó egy szál maga maradt. Kivárta az illendő időt, azután elhagyta Podvolocsnaját, ahol addig élt, és elindult a szigetre, boldogságot lelni. Hanem a boldogságot csak nem találta meg: Makszim apó megmakacsolta magát, az asszonyok meg, mivel nem ismerték eléggé Szimát, nem segítettek. Az öreg nem kell ugyan egyiküknek se, de mégiscsak közülük való. Szégyen lenne idegen kezekre adni. Makszim apót minden bizonnyal Szima néma lánya, Valka rémítette el, aki nagyocska volt már abban az időben, és valahogy különösen viszolyogtatóan kiabáló hangon vakogott. Szüntelenül követelőzött, ideges volt. A sikertelen próbálkozás után így köszörülték nyelvüket a falusiak: „Hiába Szima, mégsem sima." De Szima nem bántódott meg. Nem hajózott vissza Podvolocsnajába. Matyorán maradt, és beköltözött egy üresen álló kis házba az alvégen. Zöldséget ültetett, szövőszéket állított fel, rongycsíkokból szőnyegeket szőtt másoknak, így tartotta el magát. Valka meg, amíg az anyjával élt, eljárt a kolhozba.


Most Kolka kapaszkodott Szima szoknyájába, Valka zabigyereke, az ötéves unoka. A kisfiú nem az anyjára ütött. Nem volt néma. De rosszul és keveset beszélt. Vad lett, félénk, el nem moccant volna a nagyanyja szoknyája mellől. Nem igazi fiú, csak anyámasszony katonája. Az öregasszonyok szánták, kedveskedtek neki, de ő csak szorosabban simult Szimához, s valami nem is gyermeki, keserű, szelíd megértéssel nézett rájuk:
—  Ki vagy te, hogy így nézel énrám? — lepődött meg Darja. — Kit látsz a hátam mögött? A halálomat? Tudok én róla tenélküled is. Nézzék csak, rám meredt ez a kuka. Majd átszúr a szeme.
—  Nem kuka — bántódott meg Szima, és magához szorította Kolkát.
—  Nem egészen kuka, de hallgat.
Megint elejtették a beszélgetés fonalát, elbágyadtak a teától meg a nyugatra néző ablakon betűző éles alkonyi napsugaraktól. Az öreg, szikár Darja egy fejjel volt magasabb a mellette ülő Szimánál. Az asztallap felé fordította szigorú, vértelen, beesett arcát, s beleegyezően bólogatott valamire. Magas kora ellenére megállt még a lábán, ura volt a kezének, bírta az erejéhez mért, de korántsem jelentéktelen ház körüli munkát. Mert most, hogy fia meg a menye az új telepen laknak, és hetenként egyszer ha látogatják, az egész udvar meg a veteményeskert gondja is őrá hárul. Az udvarban meg ott a tehén, a kis bikaborjú — téli ellésű —, a malac, a tyúkok meg a kutya. Igaz, megmondták Darjának, hogy ha nem győzi vagy megbetegszik, forduljon segítségért Verához, a szomszédasszonyhoz. De erre még nem került sor, elboldogult maga is.


Mihelyt beköszöntött a június, derűs, verőfényes napok jártak, amelyeket alig szakítottak meg a rövid, inkább alkonynak számító éjszakák.


Hőség egy szigeten, víz közepén nem fordul elő; esténként, amikor elült a szellő, és langyos pára szállt felfelé az átmelegedett földről, szinte paradicsomi béke és nyugalom áradt szét. Sűrűbben, üdébben ragyogott a zöld, még jobban megemelte, a víz fölött lebegtette a szigetet. Tiszta, derűs zengéssel gördült a köveken az Angara, és olyan szilárdnak, örökkévalónak tűnt fel minden, hogy semmi sem volt hihető: sem a költözés, sem az elárasztás, sem a búcsú. S akkor még a dús hajtások a mezőn és a veteményesekben, a jókor jött esők és a jókor jött meleg, ez a ritka egyezés, ami jó termést ígért; a nyár várva várt lassú gyarapodása...


—  Reggel, ahogy felkelek, az az álom... Jaj, majd elakad a szívem verése — mondta az öreg Nasztaszja.  — Uramisten! Jegorom meg sír-rí, mondom neki: „Ne sírj, Jegor, minek?... Ő meg: „Hogyne sírjak, Nasztaszja, hogyne sírjak?!" „így is indultam neki, kővel a mellemben, az udvart rendbe tenni. Megyek, megyek, látom Darja fenn jár, Vera fenn jár, Domnyida is. S mintha könnyebb lennék egy kicsit, bírom már. Azt gondolom, hátha csak ijeszteni akarnak, aztán nem is csinálnak majd semmit.


—  De minek ijesztgetnének bennünket ok nélkül? — kérdezte Darja. - Hogy ijesztetlen senki ne maradjon.


Mióta Nasztaszja és Jegor ketten maradtak (két fiuk nem jött vissza a háborúból, a harmadik jég alá szakadt a traktorral és megfulladt, a lányuk pedig a városban halt meg rákban), Nasztaszja egy kicsit furcsán viselkedett. Ráfogta az emberére, hogy folyton valami beteges dolgot művel: egyszer kis híján halálra égette magát, másszor egész éjjel hangosan kiáltozott, mert úgy érezte, belülről akarja megfojtani valaki, hol meg hogy „sír, másodnapja sír, fürdik a könnyeiben". Pedig mindenki tudta, hogy Jegor apó nem sírós fajta. Az öreg eleinte rápirított. Igyekezett ráijeszteni. Próbálta jobb belátásra téríteni a feleségét. Nem segített semmi. Végül ráhagyta. Minden egyéb dolgában normális, egészséges asszony, de most mintha meglazult volna benne valami csavar, és lötyögne: kelekótya lett, és olyasmiről fecseg, ami nem volt és nem is lehetett. A jó emberek iparkodtak észre se venni Nasztaszja ártalmatlan bolondosságát, a rossz emberek viszont szívesen kérdezgették.


—  Hogy van ma Jegor? Él még?
—  Jaj — kapott rajta Nasztaszja lelkendezve —, Jegor... Jegor.. . majdnem meghótt máma. Nincs esze az öregnek. Fogta, lekaparta a szemölcsét. Csak úgy ömlött a vére. Egy egész tál tele lett vérrel.
—  És most hogy van? Elállt már?
—  Kifolyt már mind, hát elállt. Alig él. Jaj, hogy sajnálom az öregemet. Szaladok és megnézem, mi van vele.


Jegor meg eközben ott baktatott az utca túloldalán, és tehetetlen haraggal nézte Nasztaszját, amiért megint róla mesél meséket a bolondja, hogy száradna el a nyelve.


Őrájuk várt a legközelebbi, a többiekénél is korábbi búcsú Matyorától. Amikor az ügy arra a pontra jutott, hogy dönteni kellett, ki hová költözik, Jegor apó mérgében yagy zavarában a városba iratkozott fel, ahol az a bizonyos erőmű épül. Ott az olyan magányosoknak, amilyenek ők is, az elárasztandó zóna „árváinak", felépítettek két külön házat. Cserét ajánlottak nekik. Nem kapnak a házukért egy kopejkát sem, viszont adnak nekik egy városi lakást. Később Jegor apó
—  s volt ebben része Nasztaszja nyafogó unszolásának - meggondolta, és át akarta cserélni a várost a szovhozra, ahol szintén adnak lakást, de pénzt is. Hanem kiderült, hogy már késő, nem lehet.


—  A szovhoz a dolgozóknak ad lakást, te meg már nem vagy dolgozó — okította Voroncov, a községi tanács elnöke.
—  Az egész életemet a kolhoznak adtam.
—  A kolhoz az más. A kolhoz nincs többé.


A kerületi központból már két ízben is megsürgették Jegort, költözzék; a számukra kijelölt lakás készen áll. Várja őket. De az öregek csak halasztották, nem mozdultak, és mintha a halál ott várna rájuk, igyekeztek teleszívni magukat az otthoni levegővel. Nasztaszja teleültette a konyhakertet, hol ilyen, hol olyan dologba kezdett.  Csak húzhassa, csak becsaphassa magát. Legutóbb a kerületi ember alaposan rájuk kiabált, megijesztette őket. Azt mondta, elfoglalják előlük a lakást és ők hoppon maradnak. Akkor Jegor apó eldöntötte, ha mindenképp költözni kell, hát költözzenek. És rászólt Nasztaszjára.


—  Pünkösdre kész legyen minden. És pünkösdig alig két hét volt.
—  Viszont semmi dolgod ott nem lesz — mondta félig csúfondárosan, félig vigasztalóan Darja. — Amikor én a lányoméknál a városban voltam, hát csak csudálkoztam. Egy helyt van erdő is, az Angara is, fürdő, vécé. Ha nem akarod, akár kerek esztendeig ki se dugod az orrod az utcára. Ha a csapot elforgatod, akár a szamovárét, ömlik a víz, hideg az egyikből, forró a másikból. A tűzhelybe sem kell fát rakni. Csapja van annak is. Megnyitod, árad a meleg. Süss-főzz, tessék. Csupa jó dolog! Elkényeztetik a háziasszonyokat. De a kenyér! Az nem házi sütetű. Bolti kenyérke. Én ott csudálkoztam, mert hát szokatlan is, álmélkodtam a csapok mellett, a lányomék meg nevettek, hogy nekem furcsa ez. De még nagyobb csuda, hogy a fürdő meg a vécé mint valami pogányoknál, ott van mindjárt a konyha mellett. Ez se akármi dolog. Az embernek ki kell mennie szükségre, és reszket, kínlódik, nehogy meghallják az asztalnál. És a fürdő! Micsoda fürdő! Kész nevetség. Egy pólyást ha megmárthatsz benne. De azok ott még lubickolnak is, és vizesen másznak elő. Heverészhetsz ott majd Nasztaszja, mint egy úriasszony. Otthon van minden, mozdulni se kell. No és még... azt a... telefont is kérd. Azt mondja: csin-csin. Te meg neki: hal-hal. Beszéltél, pihenhetsz tovább.
—  Jaj, ne fájdítsd már a szivem — rémüldözött Nasztaszja, mellére szorította petyhüdt bőrű kezét, és lehunyta a szemét. — Én ott a bánatba egy hét alatt belehalok. Idegenek közt. Istenkém, hát ki ültet új helyre öreg fát?
—  Mindnyájunkat átültetnek, lányom, nem csak téged. Ez a sors vár mindőnkre. Csak siess, szedelőzködj. 
Nasztaszja ingatta a fejét, nem tudott egyetérteni ezzel:
—  Ne hasonlíts engem magatokhoz, Darja, ne hasonlíts. Ti mind együtt lesztek egy helyen, én meg külön. Ti, matyoraiak összegyűltök majd egymásnál, vidáman lesztek, mintha csak itthon volnátok. De én. Jaj, ne is beszéljünk róla!
—  Hányan is leszünk mi összesen? — mondta rá megfontoltan Darja. — Senki sem marad. Hallgasd csak meg. Agafját elvitték, Vasziliszát elvitték, Lizát is csábítják a kerületbe, Katyerina fia még mindig a helyét keresi, rohangál, mint az eszeveszett. Pedig addig kell választani a tálból, amíg van miből. Natalja azt mondja, lehet, hogy elutazik a Lénához. Ott lakik a lánya.
—  Tatyjana, Domnyida, Manya, te, Tunguzka, egész raj összegyűlik. Bezzeg én egyedül leszek, mint a kakukk!
—  És kész is ezzel az egész Matyora. Úristen!
—  Magamról én hallgatok, hallgatok, hallgatok — nyafogta elnyújtva Szima, és közelebb húzta magához Kolkát. — Kolja meg én ladikba ülünk, ellódítjuk a parttól, és visz, amerre a szemünk lát, az Óperenciás-tengeren is túlra.
Szimának nem volt ingatlana, nem voltak rokonai. Egy útja maradt: a szociális otthon. De mint kiviláglott, akadály várta ott is: vele van Kolka, a szeme fénye. A szociális otthon nem mutatott különös hajlandóságot, hogy őt Kolkával együtt befogadja. Valka, Szima lánya megbolondult és elveszett. Amikor felserdült, megismert egy férfit, azután egy másikat, harmadikat, s úgy belejött, annyira megtetszett neki a dolog, hogy a végén már maga kéredzkedett szégyenkezés nélkül a férfiakhoz, sötétben játszani. És igen hamar szert is tett Kolkára. Szima bottal hajkurászta Valkát, az anyák, feleségek szidták, ahogy bírták, s Valka megdühödött. Elszökött, bizony több mint egy éve már, hogy hír sem jött felőle. Szimát felvilágosították, hogy hová forduljon, hogy kell kerestetni, de abban a zűrzavarban és sürgésben, ami mostanában kezdődött az Angaránál, nem volt könnyű feladat megtalálni néma Valkát, akinek igazolványa sem volt.



—  Ha megkerül is, Kolkát nem adom neki - mondta Szima. - Mi Koljával, ha sántikálunk is, de egy botba kapaszkodunk.
—  Mért nem tanítod meg tisztességesen beszélni — zsörtölődött Darja. — Ha felnő, ezt nem köszöni meg neked.
—  Tanítom. Tud beszélni. De inkább hallgat.
—  Megpróbálta őt a sors, mindent ért.
—  Megpróbálta.


Darja anélkül, hogy kérdezte volna, fogta Nasztaszja poharát, löttyintett bele a teafőzetből, azután a poharat a szamovár csapja alá állította — nagy volt a szamovár, kereskedőknek volt régen ilyen, tiszta rézszínben fénylett a teste, cirkalmas rács volt az alja, onnét parázslott le a szén a szép, hajlított, tömzsi lábakra. Feszesen, egyenletesen, fröcskölés nélkül indult meg a csapból a forró viz. Úgy látszik, volt még benne bőven. S a megbolygatott szamovár magas hangon sípolni kezdett. Darja azután öntött Szimának, és töltött a magáéhoz is. Kifújták magukat, letörölték homlokukról a verejtéket, hozzákészültek az új körhöz, oda-odahajolva, krákogva fújták a csészét, és óvatosan csücsörített ajakkal kortyintottak.


—  Ez már a negyedik pohár — számolta össze Nasztaszja.
—  Igyál leányom, amíg ilyen teát kapsz. Ott nem lesz szamovárod. Lábasban teszed majd föl a teát a városi sparhelten.
—  Miért lábasban? Lesz teáskannám.
—  Mindegy az. Szamovár nélkül nincs tea. Íze sehol. Majdhogynem hideg. Víz, oszt kész. S fölnevetett Darja, mert eszébe jutott, hogy a szovhoz városi típusú lakásokat épít, úgyhogy ő éppen olyan körülmények közé kényszerül, mint Nasztaszja. S kár ijesztgetni Nasztaszját, mert, ki tudja, őneki lesz-e módja a szamovárba begyújtani. De nem. A szamovárról nem mond le, még ha az ágyon is kell alágyújtani — a többi viszont lesz, ahogy lesz. És szóhoz nem kapcsolódván, elfelejtvén, miről is beszéltek, váratlan duzzogással kijelentette:


—  Ha rajtam állna, nem mennék én innen sehová. Árasszanak el, ha muszáj.
—  El is árasztanak — mondta rá Szima.
—  Csak tegyék. Egyszer halunk meg, minek félni?!
—  Ó, nem akarnám vízbe fojtani magam — állította meg ijedten Nasztaszja. — Bűn az bizony. Tegyenek a földbe inkább. Egész sereget odatemettek előttünk, oda tegyenek minket is.
—  Úszni fog az a te sereged.
—  Úszni fog, ez így van — bólintott szárazán, óvatosan Nasztaszja.
Darja, hogy elterelje a beszélgetést a maga mutatta irányból, eszükbe juttatta:
—  Hogyhogy Bogodul nem jön ma?
—  Bizonyára bóklászik valamerre. Hát mulasztott ő már innét?
—  Vétek vele lenni, de nélküle meg unalmas.
—  Hát igen, a Bogodul!   Isten madárkája, épp, hogy csak mocskos a csőre.
—  Vess keresztet, Nasztaszja!
—  Bocsáss meg, Uram! — Nasztaszja szófogadóan keresztet vetett a sarokban levő ikon felé, kényelmetlenül, lihegve felsóhajtott, kortyintott a teából, aztán újra keresztet vetett, ezúttal suttogva még imádkozott is egy kicsit, bűnbánata jeléül.


Édes, égett szagot árasztott a szamovárban üszkösödő szén, ferdén és lomhán függött az asztal fölött a poros napcsóva, oly sűrű volt, alig mozdult; a kakas verdesett a szárnyával és kukorékolt a kertben, aztán odament az ablak alá, fontoskodva lépkedett sodronyhoz hasonló erős lábán, és benézett pimasz, vörös szemével. A másik ablakból az Angara bal oldali ága látszott, naptól meleg, szikrázó vize és a túlparti, nyírfával, virágzó vadmeggyel ékes rét. A nyitott ajtón át a deszkajárda egyszerre száraz és korhadó szaga szállt be. Egy tyúk ugrott fel a küszöbre, kinyújtotta félig megkopasztott, csúf nyakát, és megnézte az öregasszonyokat, együtt vannak-e még. Kolka rátoppantott, a tyúk megrémült, és fülrepesztő kodácsolásban tört ki. De nem ment messzire, ott maradt azért a tornácon. Ám hirtelen pánik fogta el, ott szaladgált a pitvarban, neki-nekiugrott a falnak. Leverte a dézsáról a merítőkorsót, s végső kétségbeesésében berepült a szobába, készen akár a késre is. A nyomában, valamit mormogva, loncsos, mezítlábas öregember lépett be. Megbökte botjával a tyúkot, és kidobta a pitvarba. Azután kiegyenesedett, ráemelte az öregasszonyokra szőrrel körülnőtt, kicsiny szemét, és megszólalt:


—  Kur-va.
—  Na, itt a fonákjáról szent ember — mondta nyugodtan Darja, és felállt pohárért. — Mi meg már azt mondtuk, ez a Bogodul valahogy nem jön ma. Ülj le addig, amíg a szamovár egészen ki nem hűl.
—  Kur-va — kiáltotta újra, akárha károgna, az öreg. — Szamovár? A holtakat rabolják! Szamovár!
—  Kit rabolnak? Mit beszélsz? — Darja kitöltötte a teát, de megriadt, és nem vette el a poharat a csap alól. Olyan idő járja, hogy a hihetetlent is el kell hinni; ha valaki azzal jönne, hogy a sziget megindult, s viszi az ár, mint egy forgácsot, ki kellene futni megnézni, nem úszik-e csakugyan. Mindaz, ami nemrégiben még örökkévalónak és biztonságosnak látszott, olyan könnyeden felkavarodott, hogy jobb oda se nézni.
—  Keresztet hasogatnak, fejfát fűrészelnek — kiabált Bogodul, és a padlót verte a botjával.
—  Hol? A temetőben? Beszélj értelmesen.
—  Ott.
—  Ki? Ne kínozz — Darja fölkászálódott az asztal mellől — ki hasogat?
—  Idegenek. Sátánok.
—  Jaj, de hát kik lehetnek azok? Sátánok, azt mondja — sóhajtott Nasztaszja. Darja sietősen megkötötte teázás közben kibomlott kendőjét, és kiadta a parancsot:
—  Fussunk oda, lányok! Vagy meghibbant, vagy igazat beszél.


3


A temető a falun túl volt, a malom felé vezető útnál, egy száraz, homokos dombon, nyírfák és fenyők között. Jól látszott onnan az Angara körös-körül, meg a partok.


Legelöl, erősen előredőlve, kinyújtott karral, mintha akadályokat hárítana el, Darja ment; szorosra zárt ajka elárulta, hogy fogatlan az ínye; Nasztaszja, akit légszomj gyötört, alig ért a nyomába, bólogatva kapkodott levegő után. Hátul, unokáját kézen fogva, Szima botorkált. Bogodul a falut zargatta föl, elmaradt, s az öregasszonyok nélküle rontottak be a temetőbe.


Azok, akiket Bogodul sátánoknak nevezett, dolguk végéhez közeledtek már . Máglyába hordták a lefűrészelt fejfákat, kerítéseket és kereszteket, hogy egy tűz eméssze el őket. Medve termetű, zöld vitorlavászon kabátot viselő férfi vitt épp egy ölre való korhatag fát, amikor Darja utolsó erejéből előrelendülve, végighúzott a karján egy útközben felvett bottal. Az ütés gyenge volt, de váratlan. A férfi a meglepetéstől leejtette a tűzrevalót, és megrökönyödött.


—  Mi az, néne, mi az?
—  Rajta, mars innét, te pokolfajzat — zihálta a félelemtől és a felháborodástól Darja, és újra ütésre emelte a botot. A férfi félreugrott.
—  No, no, néném, no-no. Te itt... izé... csak ne nagyon hadonássz. Különben összekötözöm a kezed. Te... ti — nagy, rozsdaszín szemét végigsiklatta az öregasszonyokon — hogy kerültetek ide? A sírokból? Vagy mi?
—  Eredj innen! Neked beszélek — indult támadván az ember felé Darja. A férfi hátrált, megrökönyödve az asszony félelmetes, mindenre elszánt arckifejezésétől. — Nyomod se maradjon, te, te pokolfajzat. Sírokat szétrombolni? - Darja felvisított. - Temettél te itt akárkit is? Apád, anyád itt fekszik ? A gyerekeid itt fekszenek? Nem volt teneked, pokolravaló se apád, se anyád! Nem ember vagy te! Hát ember, akinek ehhez lelke van ? — Ránézett az összegyűjtött, összedobált keresztekre és fejfákra, és még magasabb hangon sivította: — Ó-ó-ó! Sújts le rá Uram, de itt nyomban, meg ne szánd, meg ne szánd! Nem — vetette rá magát az emberre újból — te innét nem mégy el így! Felelned kell! Felelni fogsz a világ előtt!
—  Szállj már le rólam, néném — ordította az ember. — Felelni? Megparancsolták, megcsinálom, kellenek is nekem a ti halottjaitok.
—  Ki parancsolta? Ki parancsolta? — gurult feléje oldalról Szima, mint egy hordó, de Kolka kezét nem engedte el. A kisfiú szipogva húzta visszafelé, minél messzebb a felbőszült bácsitól, és Szima engedte magát. Hátrált, de tovább kiabált. — Nektek már semmilyen hely sem szent ezen a földön! Bitangok!


A lármára előjött a bokrok közül egy másik ember is, kisebb, fiatalabb, rendesebb külsejű, de ő sem olyan, aki a maga árnyékától megijedne, és ő is vitorlavászon ruhát viselt. Előjött — kezében fejsze — megállt, hunyorgott.
—  Nézd csak! — mondta neki megörülve a medveformájú. — Rám támadtak. Botokkal hadonásztak.
—  Mi a baj, elárasztandó polgártársak? — kérdezte fontoskodva a második ember. Mi közegészségügyi, brigád vagyunk. A zóna megtisztításával foglalkozunk. Ez KÖJÁL utasítás.


Az ismeretlen szót Nasztaszja gúnyolódásának értette.
—  Mi az, hogy köpötöjál — gurult méregbe. — Idős asszonyokon gúnyolódnak? Magad vagy töráj, telhetetlen áspiskígyók vagytok mind a ketten. Meg kéne büntetni benneteket! És ne fenyegess avval a fejszével engem, ne fenyegess, lökd el azt a fejszét.
—  No, ez aztán a cirkusz! — Az ember belevágta a fejszét a mellette álló fenyő törzsébe.
—  És ne hunyorogj! Nézzétek, hunyorgat avval a zsivány szemével! Egyenesen nézz ránk! Mit műveltetek itt, gonoszok?!
—  Mit műveltetek, mit műveltetek?! — kapta föl a szót Darja is.


Az elárvult, csupasz sírok látványa, az, hogy egyforma, néma halmokká váltak, keserű gyötrelmet keltett benne. Igyekezett felfogni a történteket, s mindjobban elkomorult. A megcsúfoltatás ostorcsapásként érte, úgyhogy eszeveszetten vetette magát újra a hozzá közelebb álló medvetermetű férfira. De az elkapta, és kirántotta kezéből a botot. Darja térdre esett. Nem volt annyi ereje, hogy azonnal felálljon, de hallotta Szima tébolyult üvöltését, a kisfiú kiáltozását, meg hogy a férfiak visszakiabáltak valamit. Aztán a lárma új hangokkal bővült. Megnőtt, szétáradt. Valaki megfogta Darját, felsegítette, és Darja észrevette, hogy a faluból odacsődült a nép. Itt volt Katyerina, Tatyjana, Liza, itt voltak a gyerkőcök, itt volt Jegor apó, Tunguszka, Bogodul és még mások is. Eget verő lett a zaj. Bekerítették a két férfit, azok nem győztek visszaacsarkodni. Bogodul megkaparintotta a fenyő törzséből a belevágott fejszét, és egyik kezével a hegyes végű, göcsörtös botjával böködte a medvetermetű férfi mellét, a másik karját hátranyújtotta, s mintegy készenlétben meglóbálta a fejszét. Jegor apó némán és tompán nézett hol a keresztekre meg a fejfákról letört csillagokra, hol az emberekre, akik ezt az egészet véghezvitték. Vera Noszareva, egy erős, energikus asszony, meglátta az egyik fejfán az édesanyja fényképét, és olyan őrjöngő dühvei vetette magát a két munkásra, hogy azok hátraugorva próbáltak védekezni, és komolyan megrémültek. A lárma meg csak nőtt.
—  Mit tárgyalunk ezekkel? El kell intézni őket mindjárt. Úgyis a legjobb helyen vannak.
—  Móresre kell tanítani ezeket a pogányokat!
—  De minek bemocskolni a földet? Az Angarába velük!
—  Hogy nem száradt le a kezük! Honnan kerülnek az ilyenek?
—  Úgy rángatták ki a földből, mint a sárgarépát... Még belegondolni is...
—  Tisztítsuk meg tőlük az anyaföldet. Megköszöni.
—  Kurvák.


A második férfi, a fiatalabb, kakas módra kapkodta fölfelé a fejét, és ide-oda forgolódva próbálta túlkiabálni az embereket.
—  Miért mi, miért mi? Értsétek meg! Utasítást kaptunk, úgy hoztak ide! Nem magunktól jöttünk!
—  Hazudsz - szakították félbe -, titokban jöttetek.
—  Engedjetek szólni - erősködött a férfi. - Nem titokban jöttünk. Jött velünk egy illetékes. Ő hozott ide. És a ti Voroncovotok is itt van.
—  Az lehetetlen!
—  Menjünk együtt be a faluba, ott majd meglátjuk. Ők ott vannak.
—  Igaz is, menjünk a faluba.
—  Ezt mondani is kár. Ahova piszkítottatok, ott verjük bele az orrotokat.
—  Nem lógnak el mitőlünk sehova. Gyerünk.


És elindították a két férfit a faluba. Azok megkönnyebülve, örömmel szaporázták a lépést. Az öregasszonyok nem értek a nyomukba. Követelték, hogy lassítsanak. Bogodul szökdécselve haladt, mint a béklyóba vert állat, el nem eresztette volna a nagydarab embert, folyvást böködte a botjával a hátát. Az visszafordult, rámordult. Válaszul Bogodul elégedetten röhintett, s felmutatta a másik kezében a fejszét. És ez az egész lármás, dühös és heves tömeg — amely előtt és mögött gyerkőcök futottak, középütt pedig az idegeneket gyűrűbe fogva egységes felindulással kiabáló, tépett, felháborodott, hétrét görnyedő öregemberek és öregasszonyok haladtak felverve az út minden porát —, a falu szélén egyszerre szembe találkozott két elébe siető emberrel. Egyikük Voroncov volt, a községi tanács elnöke. A másik egy ismeretlen, irodista külsejű, szalmakalapos, cigányarcú férfi.


—  Mi az, mi történik itt? — kiabálta Voroncov már messziről.
Az öregasszonyok egyszerre ricsajozni kezdtek. Hadonásztak, félbeszakították egymást, és a két férfira mutogattak, akik felbátorodva kiváltak a tömegből, és a cigányképű felé furakodtak.
—  Mi kérem, tesszük amit kell, ők meg ránk vetették magukat - magyarázta a fiatalabbik.
—  Mint a kutyák — folytatta a megtermettebb, és tekintetével Bogodult kereste a tömegben.
—  Én téged, te madárijesztő...


Nem fejezte be, Voroncov félbeszakította őt is és az öregasszonyokat is, akik felháborodott zúgással feleltek a „kutyákra".
—  Csendet - adta ki elnyújtott hangon a parancsot. - Meghallgatjuk egymást, vagy a piacon vagyunk? Megértjük, miről van szó, vagy se? Ők — Voroncov a két férfi felé biccentett — a temető higiéniai felszámolását végezték. Erre utasítás van mindenütt. Világos? Mindenütt. Utasítás van rá. Tessék, itt áll Zsuk elvtárs, ő az elárasztandó zóna illetékese. Ő foglalkozik ezzel, és ő majd elmagyarázza a dolgot. Zsuk elvtárs hivatalos személy.
—  Hát ha személy, akkor feleljen a népnek. Azt hittük, hazudnak, de nem. Tessék, itt a személy. Ki tétette földdel egyenlővé a temetőnket? Emberek nyugszanak ott, nem vadállatok. Feleljen, mielőtt a halottak is megkérdik.
—  Ezt nem viszik el szárazon.
—  Mennyei édesanyánk! Mit meg kell érni. Az ember szeretne elsüllyedni szégyenletében.
—  Meghallgatjuk egymást, vagy mi lesz? — kérdezte ismét Voroncov, de már keményebb hangon.


Zsuk nyugodtan várta, hogy a nép lecsillapodjon. Mintha megszokta volna már az ilyesmit. Fáradtnak, kimerültnek látszott, cigányképe kimerültségről tanúskodott. Nyilván nehezére esik ez a munka, hát ha még hozzáképzeljük, hogy nem először kellett ilyen hangulatban látnia egy-egy falu lakóit. Beszélni azonban határozottan és sietség nélkül kezdett. A hangjában nem volt leereszkedés.
—  Elvtársak! Az önök részéről itt meg nem értéssel találkozunk. Létezik egy külön rendelet — Zsuk ismerte az olyan szavak erejét, mint „rendelet", „határozat", „utasítás", bármilyen finoman ejtik is ki őket — létezik egy külön rendelet, a víztározó egész medrének egészségügyi megtisztításáról. Ily módon a temetőket is... mielőtt beeresztenénk a vizet, rendet kell csinálni a zónában. Elő kell készíteni a területet.


Jegor apó nem bírta tovább.


—  Ne kerülgesd a forró kását. Arra felelj, hogy a kereszteket mért kellett kivágni?
—  Felelek is - Zsuk megsértődött, megrándult, és gyorsabban kezdett beszélni. - Önök tudják, hogy ezen a helyen mesterséges tenger lesz. Nagy hajók úsznak majd rajta, embereket visznek. Turisták jönnek, az Inturiszttal is... És akkor egyszerre ott úszkáljanak a maguk keresztjei? A víz alámossa és felszínre hozza őket. A víz alatt ugyanis nem maradnak meg a helyükön, a sírhantokon. Gondolni kell erre is.
—  És miránk gondoltak? - fakadt ki Vera Noszareva. - Mi eleven emberek vagyunk, és egyelőre itt élünk. Te már a turistákra gondolsz, én meg az elébb a földről szedtem fel az édesanyám fényképét a disznaid után. Ez micsoda dolog? Hol keressem most a sírját? Ki mutatja meg? Hajók úsznak majd... De mikor lesznek itt a te hajóid, és hova legyek én most? A ti turistáitokra én... - Vera elfulladt. - Amíg itt lakok és a talpam alatt föld van, ne gyalázzátok meg azt a földet. Megcsinálhattátok volna ezt a tisztogatást a végén is, hogy nekünk legalább ne kelljen látni...


—  Mikor a végén? Hetven áttelepítendő helység van, és mindegyikben van temető. - Zsuk hangja észrevehetően keményebb lett. - Aki nem ismeri a helyzetet, ne beszéljen. Amellett nyolc temetőt teljes egészében át kell költöztetni. Hát ez marad a végére. Tovább nem húzhatjuk. Nekem sincs felesleges időm.
—  Ne nézz félnótásnak minket.


Tudták a faluban: Jegor apót nehéz kihozni a sodrából, de ha sikerül, akkor ajánlatos vigyázni vele, mert nem lehet megállítani. És most Jegor apó egyre jobban tűzbe jött.
—  Menjetek vissza oda, ahonnét jöttetek - mondta. - A temetőnkhöz többet ne nyúljatok. Különben a puskámért megyek. És nem nézem, hogy személy vagy. Egy személy tiszteletet is tudjon adni a népnek, ne csak kalapot viseljen. Nézze meg az ember. Idejöttek, munkát találtak. Az ilyen munkáért a régi időkben...
—  Miket beszélsz? — Zsuk elsápadt, és segélykérőén nézett Voroncovra. — Úgy látszik, nem értik. Nem akarják érteni. Mi az, talán nem kaptak tájékoztatást arról, hogy mi történik nálunk?
—  Kurva! — kiáltotta előrefordulva Bogodul. Voroncov kidüllesztette a mellét, úgy kiabált :
—  Mit zajongtok itt? Mit zajongtok, nem a piacon vagyunk.
—  Te meg, te Voroncov, miránk ne kiabálj — akasztotta őt meg közelebb tolakodva Jegor apó. — Te magad is csak rövid ideje vagy itt. Turista vagy te is. Épp csak a víz előtt úsztál ide. Neked édes mindegy, hol laksz, nálunk vagy másutt. De én Matyorán születtem. És az apám is Matyorán született. És a nagyapám is. Gazda vagyok én itt. És amíg én gazda vagyok itt, te nekem nem parancsolsz — Jegor apó fenyegetően Voroncov orra alá dugta az ujját —, és engemet ne gyalázz. Hagyd, hogy szégyen nélkül éljek.


—  Ne izgasd a népet, Karpov. Azt tesszük, amit tennünk kell. Nem tőled fogjuk megkérdezni.
—  Menj a... — És Jegor apó elküldte Voroncovot melegebb tájra.
—  Ez már más — bólintott Voroncov. — Ezt megjegyezzük.
—  Jegyezd meg. Engem nem ijesztesz meg.
—  Lám, micsoda prókátoruk akadt!
—  De sokan vagytok!...
—  Takarodjatok, amíg még baj nem esik!


Megint felfortyantak, lármázni kezdtek az öregasszonyok. Szorosabb gyűrűbe fogták Voroncovot, Zsukot meg a két munkást. Vera Zsuk orra alá dugta az édesanyja fényképét. — Zsuk elhúzódott és megvetően fintorgott; a másik oldalról Darja és Nasztaszja támadt rá. Zsuk kalapja félrecsúszott, előbukott kátrányfekete, fürtös haja, úgyhogy most még cigányosabb lett. Úgy rémlett, nem állja meg, s egyszerre, hoppadáré, fölugrik, és hányja-veti majd cigány módra jobbra-balra magát, hogy egyszerre szabaduljon mindenkitől. Az öreg Katyerina kapta most el Voroncovot, és egyre hajtogatta: „nincsen ilyen jog, nincsen ilyen jog". Amikor Voroncov szabadúlni próbált, Tunguszka bukkant fel előtte, aki egész idő alatt szótlanul szívta a pipáját, és most is szótlanul mutatta Voroncovnak, hogy hallgassa csak meg Katyerinát. Alaphangként zúgott Jegor apó basszusa. S ebben az egyre növekvő zűrzavarban Voroncov és Zsuk — alig tudván félszavakat is váltani —, kikecmeregtek valahogy a tömegből, és elindultak a falu felé. A nagydarab férfi megpróbálta elvenni Bogodultól a fejszét. De az felhorkant, és meglóbálta; Jegor apó, aki épp melléjük keveredett, jóakaratúan így szólt a medvetermetűhöz:
—  Ne szívóskodj vele, fiú. Ez ide van toloncolva. Egyszer már megsimogatott a fejsze fokával valakit.
—  Bűnöző? Vagy mi? — kíváncsiskodott az egészségügyi.
—  Ühüm.
—  Hátha én is az vagyok.
—  Na, akkor próbáld meg. Mi pedig majd nézzük.
A nagydarab ember azonban miután topogott még egy kicsit és Bogodulra sandított — aki iszonytató, vörös, szinte izzó szemekkel rápillogott, futásnak eredt, hogy beérje társait. Egy órával később mind a négyen elhajóztak Matyoráról.


... Az öregasszonyok meg késő éjszakáig csúsztak-másztak a temetőben, visszadugták a kereszteket, a helyükre állították a fejfákat.

HARSÁNYI ÉVA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/1. sz., 6-16. oldalak)