ANATOLIJ KIM
Akvarell
A.jó akvarellképen látszania kell a papír-alapnak, az kell, hogy áttessék a festékrétegen, hogy egyetlen sűrűre, tömörre mázolt, úgynevezett ,,eltömődött'' folt se legyen a képen. Az akvarellista számára a papír nem egyszerűen kétdimenziós festészeti felület. mint a lealapozott vászon, karton vagy fatábla - nem, számára a fénylő papirlap valóságos titkos, törékeny reménység. a megfoghatatlanul tünékeny világegyetem mélysége, szélte és hossza, és tulajdonképpen mindaz,
ami be sem szorítható az akvarellfestészet szerény keretei közé. És a művész erre a mélységre, szélességre és magasságra viszi fel könnyű vonásokkal a bő vízben oldott festéket, Úgy, hogy közben nem téveszti szem elől a térnek e három kiterjedését. Hunyorog a feszültségtöl és a lelkét megrázó izgalomtól, az alkotás pillanatában nem küzd verejtékes arccal makacs modelljével, hanem gyengéden napvilágra hozza a papírlap-téren, hiszen ez a vágyott modell már rég ott rejtezik, csak egy csöppet hangsúlyosabbá kell tenni a színek segítségével legkiemelkedőbb, legfeltűnőbb részeit, az éles hajlatokat és a csillámló széleket.
Bizonyára világos hát a célom: kedvelt hivatásomról szeretnék szólni, és persze arról, mindez hogyan kezdődött - mikor éreztem először elhivatottságot, hogy akvarellfestő legyek.
Az egész dolog természetesen még kora gyermekkoromban kezdödött. . . Kérem, ne kezdjenek máris ásítozni, ne dobják félre feljegyzéseimet! Képzeljék csak: mindez Kamcsatkán történt, ott láttam meg először egy tigrist, amely kő alól előkúszó kígyóhoz hasonlatosan lopakodott elő egy szikla mögül. Önök most persze rögtön közlik, hogy Kamcsatkán nincsenek tigrisek. Így igaz, így igaz ! Mégis, legyenek türelemmel, hallgassanak végig, hadd fejezzem be ezt a kis etűdöt.
Bármily jelentéktelennek tartjuk is egy művész munkáját, az mégis mindig része sorsa teljének, mint ahogyan a szirom vagy a zöld levél is része a virágnak, a fűnek. Es félretéve a fontos ügyeket, ugye néha képesek vagyunk elgyönyörködni egy egyszerű kis virágban, egy aprócska fűszálban, melyben fölleljük az eleven, önálló, egyedi sorsú lényt, vagyis azt, ami velünk rokon - a reménység, az örömök és a naphoz zengett hálaének hordozóját.
Nincs Kamcsatkánál bámulatosabb vidék (azt akartam írni, hogy ,,gyönyörűbb'', de nem állt rá a kezem erre a banalitásra, inkább felcseréltem a jelzőt). Amikor a tengeren tizenkettes erősségű szélvihar dühöng, olyankor itt vízhab röpül az aszfaltszürke égbolt alatt, jókora habfoszlányok. A szél gyerekméretű darabokban hordja szerte ezt a habot. amely rátapad a tengerre néző ablakokra és házfalakra, s ahogy szálltában nekiütközik a távírópóznáknak, hangtalan bombaként robban szilánkokra.
Emlékszem a kutyákra is, a bozontos kamcsatkai kutyákra, ők ott a legfőbb igavonók. Télen felszerszámozva futnak a kutyaszánok előtt, nyelvük hosszan kilóg, vaskos lábuk futását a szikrázó, tömör hókéregbe mélyedő körmeik segítik. A kutyaszánok közt van teherszán s van utasszállító. A teherszállító - vaskos, de igen alacsony és hosszú talpakra szerelt közönséges szán, hanem az utasszállító, az igazán díszes sporteszköz, az ülések fonott támlája akár az apró gyerekszékeké, s a szán elején cifrán faragott ív, hogy legyen mibe kapaszkodnia a hajtónak. Ezeket az íveket néha vörös szalaggal tekerik be, hogy szebben mutassanak. Egyszer éppen az utcán korcsolyáztam, s véletlenül egy ilyen személyszán alá kerültem : emlékszem, hogyan villant el fölöttem a kutyák nedves nyelve és szemfoga, meleg kutyaszag áradt a fekete, fehér és szürke hasalji szőrökből, aztán a szántalp hosszan siklott keresztbe a lábamon. Időm sem volt megijedni, meg aztán nem is éreztem különösebb fájdalmat. Fölszedtem a sapkám a földről, és félresántikáltam - nem tudom, egyáltalán észrevette-e a hajtó ezt a jelentéktelen balesetet.
Elmondom még, hogy nyáron a kutyák a különleges, kopár foltokkal tarkitott Kutya-sziklán éltek. A szikla zöldjét szétszabdaló kopár foltok mindegyikén egy-egy földbe vert cövekhez láncolt kutya hevert. A kutyáknak jukolt, vagyis a veremben megrohadt halat hajigáltak vashoroggal a gazdáik. A Kutya-szikla lakói nagy egyetértésben, vadul megugatták az arra járókat. s ha nem volt kit ugatni, hát vonítva hívták az anyjukat, apjukat a szegény párák.
Bámulatos élet ! Miért is forog mindig csak egy irányba, miért nem lehet visszapergetni ezt a filmet? Szeretném, ha a Gejzírek-völgyébe menet újból elhaladhatnék a Kutya-szikla mellett : kezemben útitarisznya helyett egy párnaciha, s a cihában illatos, langyos zsömlék. Azokat a zsömléket anyám csomagolta, s közben csüggedten csóválta a fejét, sűrű könnyei mellére peregtek: féltett és sajnált, amiért egyedül kellett megtennem a halkombináttól a hőforrásokig a hét kilométert, ahelyett, hogy teljes biztonságban, apámmal tenném meg az utat. Csakhogy apám egészen váratlanul kórházba került, s azon nyomban fel is vágták a hasát: gennyes vakbélgyulladása volt. Anyám meg én nem sokat konyítottunk az orvostudományhoz, és szörnyen aggódtunk apám miatt. De hát a beutalót nem hagyhattuk veszni - apám szabadságon volt, s hogy ne tengjünk-lengjünk otthon, anyám elhatározta, hogy üdülni küld bennünket, valami ismeretség révén szerzett két beutalót; egy felnőtt s egy gyerek számára, félárút. És akkor, micsoda csapás - apám a kórházi ágyat nyomja, enyhén megereszkedett, domború hasát felvágták. Volt miért sírnia anyámnak : a baj nem jár magában, kárba veszett a felnőtt-beutaló, nem sikerült senkinek átadni (afelől azonnal határozott anyám, hogy engem küld el magamban, mert a munkahelyén mérleget készitettek) ráadásul anyám félt a medvéktől, amelyek csapatostul halásztak a folyónál, márpedig az üdülőbe éppen a folyó mentén vitt az út)... De hát anyámba hösi lélek, s ráadásul, úgy látszik a jövőbe látás adománya szorult; sok-sok év fátyolán át a távoli jövőben bizonyára látott egy szürke, apró termetű férfit, aki türelmesen rajzszögeli az állványra a Whatman-papírt - rnert énnékem medvék sűrű csapatán kellett átverekednem magam, hogy akvarellista lehessek.
Magam mögött hagytam a Kutya-sziklát, és a magas folyóparton kanyargó ösvényen ballagtam.
Egy kicsit féltem a medvéktől, egy kicsit sajnáltam apámat, de mindezen az érzésen felülkerekedett az izgalom, amelyet a barátommal, Afonykával nemrég lezajlott beszélgetés ébresztett bennem. Mindjárt indulás után találkoztam vele, alig tizenöt lépésnyire házunktól. Elmondtam, hová megyek, s belőle máris vagy jó félórán át ömlött a szó, aminek eredményeként végül én elszórtam a zsömléket, Afonyka szeméből pedig valósággal sütött az elszántság. Mint minden zseniális ötlet, ez is váratlanul támadt; az volt a lényege, hogy Afonyka megszökik hazulról, s eljön velem a Gejzírek völgyébe. Ott majd egy félreeső helyen kunyhót építünk, úgy élünk, akár a paradicsomban, zsömlét eszünk, amikor meg a zsömle elfogy, halászunk a folyóban, egy kicsit medvére is vadászunk, íjjal és nyíllal ; konzerves üvegek tetejéből csinálunk hegyet a nyílvesszőkre, hogy biztosan elejtsük a tányértalpúkat. Elmagyaráztam Afonykának, hogy ha sikerül a medvét ágaskodásra késztetni, s aztán eltalálni a nyíllal a legsebezhetőbb pontját - a köldökét - , hát a bozontos mackó holtan vágódik hanyatt, mellső mancsával a kiálló nyílvesszőhöz kapkodva - megpróbáltam mindezt eljátszani, így aztán szétszórtam a párnacihából a zsömléket. Sokáig csúsztunk-másztunk az úton, szedegettük az elemózsiát, fújkáltuk róla a port, s közben életre-halálra szóló szerződést kötöttünk. Afonyka most, azonnal nem jöhetett, mert meg kellett keresnie az elkódorgott kacsákat, aztán kenyérért menni, meg hazahozni az óvodából a kisöccsét - no de majd holnap! Holnap igyekszik már jókor reggel elbújni a pincében, s amikor anyja és apja elmennek a halfeldolgozóba, máris lélekszakadva vágtat a Hőforrásokhoz!
Majd elfeledtem; a kebelembe rejtve gondosan összegöngyölt alsónadrágot vittem magammal. No, de erről majd később szólok. Teljes útieleganciám a következő volt: kezemben a már emlitett párnaciha a zsömlékkel (mindmáig nem tudom, miért csomagolta anyám - tán, hogyha medvék szegődnek a nyomomba, egyesével adjam oda nekik), fejemen sapka, rövidnadrágomat a vállamon átvetett szíj tartotta, a lábamon meg hosszú, kislányoknak való harisnya. Pedig
már kilenc éves múltam, a tizedikben jártam. Ezt a harisnyát, amikor eljött az ideje, a tűzbe hajítottam !
Nem emlékszem már a Gejzírek völgyébe vezető út minden részletére. Csak arra emlékszem, hogyan vándoroltak fölfelé a folyón, végtelen oszlopban az ívásra készülő lazacok. A sekély vízben jól kivehető nagy, sötét halak lassan, fáradtan mozogtak, de a zúgóknál, ahol csak Úgy habzott a víz az éles, nedves kövek körül, az oszlop legyező alakban szétterült, s a halak sebesen úsztak szembe az árral, s a kövekhez érve ki-kivetették magukat a vízből. A nehéz, ezüstös haltestek fölrepültek a levegőbe, sok a kövekre zuhant, összezúzta magát, s a vér sötét foltokban lebegte
körül a sikertelenek vízsodorta testét. Ó, ezek a sikertelenek ! A siker olyan egyszerű dolog, a siker az, ha azt teheted, amire születtél, légy bár lazac, akvarellista vagy szánvonó kutya. És mindnyájan némák vagyunk, ha sikerek öveznek, és égrekiáltó lármát csapunk, ha nem mennek rendjén a dolgok.
Emlékszem még a kompra a révnél, ez már a Hőforrások közvetlen közelében volt. Valahonnan a kéklő kősziklák felől egy számomra ismeretlen út vezetett ide a folyóhoz. Emlékszem a révészre is (mi lehet most veled, révész?), ingéből elővillanó barnára sült, meztelen testére, ahogyan a rúddal ellökte a parttól a nehézkes, vízzel átitatott katamaránját. A bozontos szemöldökű, pirospozsgás fiatal legény valami fontos, vidám dologról ábrándozott, arcán üdvözült mosoly ült, s úgy vitt át engem, semmi kis bogárkát, egyetlen utasát a túlparta, hogy rám se pillantott.
Szerencsésen megérkeztem hát a Hőforrásokhoz. Legelőször is, még mielött az idegen társaság előtt mutatkoztam volna, lehúztam a harisnyát, s helyébe fölvettem az alsónadrágot. Persze, nem a kurta rövidnadrág tetejére, hanem annak rendje-módja szerint, s amikor a nadrágtartó szíját is rendbe raktam, kissé eredeti, de kétségkívül tisztes férfiúi öltözék feszült rajtam. A madzagot rendesen megkötöttem a bokámnál, s úgy húztam föl a cipőmet.
Anyámnak határozott elképzelései voltak a gyermekdivatról, és nyáron rövidnadrágot kellett hordanom. Már csak azért is, mert elkészítése nem volt valami bonyolult - csak le kellett vágni a rongyosra hordott régi nadrág szárát. Csakhogy Kamcsatka zord éghajlata még nyáron sem engedte, hogy meztelen combokkal szaladgáljunk, ezért aztán kiötlötték azokat a gyűlöletes harisnyákat, amelyeket rejtett gombolás erősített a nadrág szárához. Távol a szigorú anyai szemtől azonban a magam ízlése szerint öltözhettem, ezért hoztam hát magammal, összehajtogatva, kebelembe rejtve a bőröndből elcsent alsónadrágot. Anyám varrta, kérésem szerinti pontos másolataként apáménak - másként föl se vettem volna : vászonból valót, fehéret, bokában megkötőset.
Amikor beléptem a kis üdülőbe, kezemben a beutalóval, udvariatlan hahota harsant, s ebből azonnal rájöttem, hogy rossz társaságba kerültem. A krákogó, köhögő, koros férfiak, akik kinevettek, hitvány, érdektelen embereknek bizonyultak. Mást sem csináltak, mint hogy elreteszelve az ajtót, sorra itták ugyanabból az egy pohárból a vodkát, meg csapkodták az asztal lapján a dominókockákat. Bele is haltam volna az unalomba s a magányosságba, ha meg nem ment egy váratlan csoda, amire a gerendákból összerótt üdülő fatornácán bukkantam rá.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
Az ilyen masnis csodára valamennyien rátalálunk a nekünk rendelt időben, és mindnyájunk csodája azonos : finoman összemosódó gyengéd valőr, a legtisztább vízzel festett akvarell, egyetlen festékréteggel írt kézjegy.
Egyszóval, kilencéves voltam, és a tornácon valósággal szemtől szembe kerültem az első szerelemmel. Vagyis inkább szemtől tarkóba, amely tarkón pedig dúsan virágzott egy fehér selyemszalag-csokor. Megkerültem a szalagcsokrot, megláttam a sápadt arcból világító hatalmas szempárt - és bár több mint húsz év telt el azóta, attól a naptól fogva mindmáig az ilyen arcok hoznak izgalomba, vonják magukra figyelmemet titokzatos erejükkel. Később fölfedeztem, hogy Botticelli is vonzódott az ilyen típusú nők iránt : angyalainak, gráciáinak és Vénuszainak tűnődő bájában és titkos bánatában annyi törékeny kecsesség és védtelenség rejlik, hogy . . . De hagyjuk ezt.
Mint szakértő és tapasztalt férfiú, azonnal rájöttem, hogy váratlan szenvedélyem tárgyát azzal tudom meghódítani, ha mindjárt ismeretségünk kezdetén halálra rémisztem. E célból közelebb léptem az ismeretlenhez, miközben két kisujjammal szétfeszítettem szám két sarkát, szabad mutatóujjammal pedig lefelé húztam a bőrt a szemem alatt, amitől az utóbbi olyan vörössé és félelmetessé vált, mint az öreg mopszliké és bulldogoké. A kislány halkan fölsikoltott, hátratántorodott, és halvány kezét ajkára szorította. A kezdeti sikeren fölbuzdulva körülnéztem, és megláttam, hogy egy zöld gyíkocska fut arra. Egyetlen ugrással beértem, ráborítottam a sapkám, elkaptam a szerencsétlen állatkát, és megpróbáltam begyömöszölni a kislány ruhájának kivágásába. Mindez nem volt egyéb, mint életem első kísérlete arra, hogy szerelmi vallomást tegyek. A kislány agonizáló sikolyaira előrohant a házból édesanyja, Tatyjana Vasziljevna, és én igencsak kínos helyzetbe kerültem - Tatyjana Vasziljevna, ha nem is a mi osztályunkban, de a mi iskolánkban tanított. Nem tudtam, hogy velem egykorú kislánya van - mint kiderült, nemrég hozta ide a kontinensről. Tatyjana Vasziljevnáról azt suttogták az iskolában, hogy tüdőbajos, s ezt én, mai eszemmel nézve, igencsak furcsán értelmezte: mintha ez valami bűnös, pontosabban erkölcstelen dolog lett volna. Azt hittem, ez valami erkölcstelen dolog lehetett, attól volt hosszúkás, halványra oldott szépiaszínű arca mindig komoly, és azért sugárzott nyomasztó bánat mélyen fekvő, áttetszően kék szeméből. A tetejébe még folyton hosszú cigarettákat szívott. Ha összefutottam vele az iskolai folyosón, mindig félénken, a falhoz simulva köszöntöttem. Az üdülőben felszabadultabban viselkedett, mint az iskolában, mindenkivel közlékeny, barátságos volt, s az egész férfitársaságból csak kettőt nem állhatott - engem, és a nagydarab lgorjánt. Engem mindenért megszidott - külsőmért, meg azért, hogyan viselkedem a közös ebédlőben, az asztalnál. Olyannyira fölbosszantott, hogy egy szép napon föllázadtam, s a szakadéknál elégettem a harisnyámat. A vörös hajú, mackó termetű Igorjánt állandóan kicsúfolta, unos-untalan olyan dolgokról faggatta, amikre az, ki tudja, miért, nem tudott felelni, csak elvörösödött, és esetlenül, mackósan mosolygott. Rövid, göndör haja alatt meredeken ívelő, málnavörös homlokán nagy zavarában valósággal megnőttek a halvány dudorok. Sajnáltam érte: mérnök volt, és nagyon kedveltem. Ha jól emlékszem, egész idő alatt egyetlen szót sem váltottunk, de hát már csak ilyen a titkolt rokonszenvek természete - az egész dominócsapkodó társaságból egyedül őt kedveltem. .
Nos, tehát, első kísérletem, hogy szerelmet valljak, nem járt sikerrel. A továbbiakban azonban sokkal jobban alakult a dolog. Gidácska - így nevezte édesanyja, s nevezzük mi is így - békülékeny teremtésnek bizonyult, ráadásul rajtam kívül nem volt kivel barátkoznia. A krákogók meg a köhögők, akik naphosszat csak a dominót csapkodták, nem jelentettek számára társaságot, mamácskáját meg, az egyetlen nőnemű szövetségest - leszámítva a koreai szakácsnőt, aki egy személyben gondnoknő és kulcsár is volt - egyszóval a mamácskát állandóan elfoglalta az Igorjánnal való évődés; bizonyára úgy határozott, hogy a végsőkig próbára teszi annak türelmét. A magas, illedelmes pár, karjára vetett köpennyel rendszerint a Gejzírek völgyének dús füvében sétált, néha egészen a völgy széléig elmentek, mi meg, Gidácskával a magunk gondjaival törődtünk. Igyekeztem rávenni Gidácskát, hogy legyen a feleségem - nem most, hanem majd ha felnövünk -, és a félelemtől reszketve könyörögtem neki, hogy egyelőre el ne szólja magát az édesanyja előtt. Gidácska, női óvatossággal, nem adott egyenes választ, de figyelmesen és jóindulattal végighallgatott. Én meg hetet-havat összehordtam, hogy majd tiszt leszek, igazi hivatásos katona, pisztollyal az oldalamon. Az udvarunk teli lesz ágyúkkal és géppuskákkal, én majd többször is megsebesülök a háborúban, de túlélem és megjelenek nála egy nyaláb kitüntetéssel és féllábbal. Mindebből világosan kitetszik, hogy már első szerelmemnek fűt-fát, aranyhegyeket igértem, s még jó, hogy akkoriban nem tudott dönteni, mitévő legyen. Pedig nagy volt a veszély, mert tetszettem neki, s ő volt az egyetlen, aki érdeme szerint becsülte öltözékemet : amikor lehajoltam, hogy megkössem rövidnadrágomból hosszan kilógó alsóneműm kibomlott madzagját, Gidácska mélységes tisztelettel bámult - mégsem mondta ki a végleges ,,igent'', - talán finom, női ösztönével megérezte, hogy csak egy nyomorult fecsegővel, egy akvarellistával, egy ábrándos bohóccal áll szemben. . . Az ő orcája is halovány szépiaszínű volt, valamelyes kékes árnyalattal. Zsenge, vitamindús fűre volt szüksége - milyen ligetekben kóborol most az én halovány arcú Gidácskám?
És egyszerre csak, a legtüzesebb házasodási hadjárat kellős közepén, előttem termett barátom, Afonyka. Zavaros tekintettel, értetlenül meredtem rá. Ő meg úgy állt ott, mint a szemrehányás szigorú angyala, a mellén keresztben szilfa-íj húrja feszült, kezében egy csomó fémvégű nyilat szorongatott. Csodálkozva felfújta orcáit, úgy bámulta, hogyan masszírozom Gidácska lábát, mert megrándította árokugrás közben. Én persze rögtön otthagytam a kékes színű, sovány lábacskát, még a cipőt sem húztam rá, Gidácska kénytelen volt fél-patácskán odaugrálni érte. De hát gondolhattam-e abban a pillanatban arra a komor világra, ahonnan Afonyka jött? Abban a világban feszes íjak húrja pengett, nyílvesszők szelték süvítve a levegőt, és földön fetrengő bozontos medvék szorították hasukra mellső mancsukat, míg pofájukat görcsös fintorba rántotta a kín. Az a világ is szép volt a maga módján, amíg magányos voltam - de most, ugyan, kellett is az rnost nekem ! Csakhogy Afonykától távol álltak az effajta ékes szavak, ő azért szökött el hazulról, hogy kunyhójában éljen, és kövér medvékre vadásszon a Gejzírek völgyében. Így hat ideiglenesen kénytelen voltam magára hagyni Gidácskát, s eltávoztam komor pajtásommal, de minden másodpercben visszafelé pislogtam. A kislány sértetten, egyenes tartással távolodott, még sántítani is elfelejtett, és egyszer sem nézett hátra. Hej, Afonyka, Afonyka ! Kényszeredetten mutogattam végig új birodalmamat - a Gejzírek völgyét, amelynek szélén a Höforrások Üdülő állt.
Pedig volt mit megmutatni ! A hatalmas, természetes völgykatlant szép, dús fű nőtte be, körös-körül kékesfehér, fogazott hegyormok törtek az égbe : kéklettek a vaskos párába burkolózó szikla-izmok, amelyek még a világ teremtése előtt dagadtak ekkorára - örök hófehérlett a hajlatokban. A völgykatlan alja egyenletes volt - csak a legtávolabbi részét törte meg egy szakadék szörnyű meredélye - , s a völgy egész területén itt is, ott is párologva bugyogtak a különös fornájú kövek közé ágyazódott gejzírcsészék. A közelükben melegre fűti a talajt a természet kifogyhatatlan gőzfűtése, s a meleg hatására a Gejzírek völgyében valószínűtlen, nem e világról való fák nőttek, gigászi nyírek és nyárfák: tán még a madár sem repülhet a csúcsukig. Azt hiszem, ha föl kéne kutatni a földnek azon részét, ahol a Hüvelyk Matyiról szóló mese született, hát az csak a Gejzírek völgye lehetne : a mesemondónak akkor ötlött eszébe ez a történet, amikor hátravetett fővel egy ilyen fa alatt álldogált.
Némelyik fa ferdén nőtt a szakadék sötét meredélye fölé, az egyik nyírfa meg egyenesen fekvő helyzetben, valóságos hidat alkotva a vízmosás-szakadék fölött, és ezen a sárgásfehér, pikkelyes törzsön akár kerékpárral is át lehetett hajtani. A völgy másik végén, messze a szakadéktól, egy kiszáradt gejzír-tó mutogatta sápadt-vörös alját, amelyen a szikkadt agyagot át- meg átszabdaló repedések egyenletes hálózata cseréppadló képzetét keltette. Sehol egyetlen fűszál, egyetlen kavics, csak ezek a szabályos, geometrikus, sokszögű, zavaros bánatot árasztó, csillogó, enyhén fölfelé kunkorodó szélű cserepek.
Afonyka a gazda szemével nézte végig a völgy minden zegét-zugát, és úgy döntött, hogy a kunyhót a kiszáradt tó mellé kell építeni, ott ugyanis olyan meleg a föld, hogy takaró nélkül is elalhatunk. Én elkezdtem csűrni-csavarni a dolgot; hogy már későre jár a kunyhóépítéshez, lhogy mindjárt beestéllik, és egyáltalán, ha józanul meggondoljuk . . . a zsömlék egészen kiszáradtak, beletörik a fogunk, medvének errefelé nyoma sincs, a halászathoz meg jókorát kell a folyóig caplatni. Szó, mi szó, Gidácska után vágytam. Afonyka megsejthetett valamit, mert komoran végighallgatott: elgondolkodott, és beleegyezett, hogy egy éjszakára visszatérjünk az emberek közé, vagyis az üdülőbe - mind a ketten farkaséhesek voltunk. . . Akkor mentünk be az ebédlőbe, amikor már mindenki rég megvacsorázott, és a csontos arcú szakácsnő egy jókora tál, zsíros tejföllel feljavított sóskascsít rakott elénk. Pukkadásig ettünk, és, akár a jóllakott kölyökkutyák, a nekem rendelt ágyba kóvályogtunk aludni.
Reggel szörnyű lármára ébredtünk. Ágyunk körül ott tülekedtek, krákogtak, köhögtek és hahotáztak a dominócsapkodók, a nagydarab Igorjánnak még a könnye is potyogott a kacagástól, olyan vörös volt a képe, mint a kelő nap. Mindenki mulatságosnak találta, ahogy fehér alsóban, Afonykát szorosan átölelve aludtam, és lábamat furamód átvetettem a testén. Nagyon szégyelltem Afonyka előtt, hogy ilyen hitvány emberek között élek.
Afonyka még aznap otthagyott: akármilyen egyszerü lélek volt is, megértette, hogy most semmi szükségem rá. Nagylelkű hallgatással siklott át árulásom felett, búcsúzáskor tiszta szívből felsóhajtott, lendületes indiánléptekkel vágott neki a komphoz vezető útnak, és a vállán keresztbevetve vitte a feszes szilfa-íjat. Ez volt az első alkalom, hogy egy nő miatt a férfibarátság árulója lettem, de nem tartok ezért késői bűnbánatot: amint a klasszikus irodalom tanúsítja, hasonló esetben sokan még gonoszabbakat műveltek, valóságos bűncselekményeket követtek el, mi volt azokhoz képest, amit én tettem... Ráadásul azóta már több mint húsz év telt el - ezt hívják elévülésnek . . .
Egy alkalommal a szulák bogyóit szedegettem, a növény sűrű bokrai közt egy kis faépítmény húzódott meg, tövében fűvel benőtt földhányás; ebben a kertvégi házikóban élt a koreai szakácsnő a férjével. Rendszerint egy ócska újságlapból csavart zacskóba gyűjtögettem a szivar alakú, lilás bogyókat; az újságot valamelyik dominócsapkodó hagyta elöl. Mindmáig érzem a bogyók húzós, fanyar ízét, látom az újságpapíron átütő lé élénk foltjait. És ha tiszta lila krapplakkba
mártom az ecsetem, aztán a fehér lapon szétterítem a színt, hát összefut a számban a nyál.
Szóval, szulákért indultam, hogy összegyűjtsem Gidácska számára a mindennapi áldozati ajándékot. Már nem emlékszem, de bizonyára csend volt az ezüstös bozótban, csak valami megriadt madárka röppent fel, néma szemrehányással. Semmi különleges körülményre nem emlékszem, és a mai napig nem tudom, miért döntöttem akkor hirtelen úgy, hogy belépek. a kunyhó kitárt ajtaján. Alaptalanul hisszük, hogy sorsunkat más törvények igazgatják, mint az egyszerű rnezei virág vagy a rajta ülő méh sorsát. A virág képessége, hogy bájos sziromkoszorúját boldogan ringatva magasztalja az eget, vagy a méhé, hogy szívókájával előhozza illatos rejtekéből a nektárt, vagy az emberé, hogy akvarell-etűdöket fessen - mindez a képesség a maga ősi, természetes útján alakul ki bennünk, magától tör fel az érinthetetlen mélységekből. És a sikertelenségek lelkünkben cseppenként felgyülemlő nedűjét valaki más édes nektárként szívja magába, hogy aztán mézet alkosson belőle.
Oly bátortalanul léptem be a házikóba, hogy szinte láthatatlanná és súlytalanná váltam, és megálltam a házigazda mögött, aki meztelen lábbal, törökülésben ült a padlón. Ez az inas férfi, akinek bőre oly sötét volt, mint a cédrus gyökere, rendszerint a konyha körül járkált, és tempósan tette a dolgát : összeszedte a forgácsot, a hosszú rönköket kimérten darabolta kisebb tuskókká a kézifűrésszel, pontos fejszecsapásokkal hasogatta fel a tűzifát, és vödörszám hordta a forrásról a. vizet. Agyonhordott szalmakalapját mindig mélyen a szemére húzta.
Födetlen fejét most csak rövidre nyírt hajának szürke mohája borította. Előtte, a földön vakrámára feszített fehér vászon támaszkodott egy támla nélküli, kis kerek székhez. A férfi mezitelen lábánál lakkozott fadoboz sárgállott, benne tollhegytartóhoz hasonló, hosszúkás teknőcskék, s ezekben a teknőcskékben festék volt. A doboz mellett apró vizestálka fehérlett, szélére bambusznyelű ecset támaszkodott. Ugyanilyen ecset volt a férfi kezében is.
Megmártotta, megforgatta a vizestálban az ecsetet, s barna kezének lágy mozdulatával feloldotta a fekete festéket, majd kissé előre hajolt, és két alig megfogható, könnyed csapást mért az ecset hegyével a vászonra. Két egyenetlen fekete folt terjedt szét a fehérségen, s a vászon beitta őket. A két folt néhány másodpercen belül ősi dühtől lángoló szempárrá változott - s így, a szemétől kezdve formálódott ki hamarosan a tigris ; csíkos volt és ruganyos, citromsárga, félelmetes pofája szélesre tátva. Kígyó módjára kúszott elő egy magas szikla mögül . . . És a maradék vászon egy csapásra megszűnt fehér anyagnak lenni - nem, ez már feneketlen mélység volt, a kerek világ hossza és végtelen szélte, az, amiről még oly keveset tudtam, de amelynek nagyságát és csodás sokféleségét már kezdtem felfogni : ott rejtőzött a vásznon a Gejzírek völgye, meg egy titokzatos sziklás vidék, hosszú ködfátylak tekeregtek a hasadékok zegzugaiban, lovasok vágtáztak dübörgő hidakon át, és aprócska törpék csákánya alól gyémántpor kavargott. . .
Nos, végre elértem célomat. Mint látják, igenis akadnak Kamcsatkán tigrisek... Kell-e mondanom, hogy azon a napon túljutottam még valamin. Többé nem bolygattam Gidácska nyugalmát, nem csillogtattam előtte Hymen aranyláncát. Lelkem mélyéig megrendített az alkotás csodája, cserbenhagytam barátnőmet és naphosszat a szakácsnő háza körül sündörögtem. Folyton-folyvást új és új csodák születésének tanúja vágytam lenni, bár ez a különös, névtelen és boldog keleti művész kizárólag tigriseket festett - fenséges, nyugodt pózban fekvőket, hatalmas körmeiket kimeresztve ugrókat, meg a patakból szomjasan hörpölőket.
Húsz esztendő valóságos időóceán, de a Gejzírek völgyét nem nyelhette el. Gyakorta úgy tűnik elém, mint úszó sziget a váratlanul felszakadó ködből : csodás, zöld növényköntösében, gigászi fák árnyékában, bugyogó gejzírek fehér párájában. S ilyenkor, ecsettel fölfegyverkezve, festéket húzva magam elé, szeretnék újból megfogni és megőrizni legalább egy keveset a tovasikló valóságból.
Attól a naptól kezdve, ott az ősziesen szürke szulákbokroknál, mint oly sok embert, engem is csöndes, ártatlan zavarodottság szállt meg: valamiféle cinkos varázslat útján szeretném megállítani azt, ami megállíthatatlan. Sok mindenről le kell mondania az embernek, hogy ilyesmivel foglalkozhassék, sok-sok esztendőnyi félelmet, bizonytalanságot, széttépett emberi kapcsolatokat és nagy reményeket kell maga mögött hagynia. És e sok lemondásért cserébe keménypapírlapokat kapsz, némi szivárványszín porral a tér ama felületéről, ahová sikerült elérned az ecset nedves hegyével.
BALOG JUDIT fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 86-92. oldalak)
Dr. BOTOS KATALIN
„Lélek-mindenütt-örökre”
(Részlet egy olvasónaplóból)
...Anatolij Kim a XX század vége felé a kortárs orosz írók egyik legismertebb alkotója . Kim a koreai diszpóra tagja. Keleti, koreai gyökereihez képest számára Oroszország -Nyugat... Identitását ezért furcsa kettősség jellemzi ..Orosz nyelven ír, része az úgynevezett európai kultúrkörnek, ( - ide számítva Oroszországot is - ), de tudatosan őrzi koreai eredetének tényét . Éppen ezért sajátos módon nézi a világot. Művészetének alapja egy új paradigma az „Én-itt-és most” helyett a „Lélek-mindenütt-örökre”. Ezek az időhöz, helyhez nem kötött szellemi értékek még időtállóbbá teszik mondanivalóját. Nem jelenti azt, hogy ne érezné a kisebb, nemzeti közösségekhez tartozás fontosságát... Novellájának [Apám történetei - szerk. megj.] egyik hőse, a nagybácsi, folyton arra vágyik, hogy visszajusson Koreába. Hiszen csak az öccséért ment Koreából Oroszországba, aki oda 1918-ban vagyonkát gyűjteni ment, hogy hazavigye. Miután testvére meghal, s annak özvegye újra férjhez megy, ő neveli tovább a gyerekeket. Viselt dolgain keresztül mondja el nekünk az író, hogy mi a véleménye a kor ordas eszméiről. Komszomolistává lett unokaöccseit vasseprű nyelével alaposan eltángálja, s azt mondja nekik, hogy nem szabad engedni az új eszmék kísértésének, bedőlni minden badar mesének. Szegények és gazdagok mindig is voltak, „s az új élet pedig, amiről össze-vissza fecsegnek, csak részeges zsellérek meg szökött börtöntöltelékek kitalációja.” A regény szerint persze ez csak a nagybácsi szemlélete, a fiatalok már másképp gondolják az új világot... No , ha másképp gondolták is akkor, a szovjet uralom kezdetén, bizonyára belátták mára, hogy az öregnek igaza volt...
Olyan humanista – ha tetszik, keresztény - erények villannak fel elbeszélésében, mint a másokért élés vágya, az adni jó érzése, s az utódok felnevelésének kötelessége.
A fiúk egyszer például egy óriás harcsát fognak, nem kevés szenvedés és sebesülés árán. Ezt bácsikájuk szétdarabolja, maguk is jót esznek belőle, de megvendégelik a szomszédokat is. Elégedetten állapítják meg, hogy jó dolog adni... A nagybácsi, amikor felnevelte őket, - az elbeszélés végén - útnak is ered Koreába. Így búcsúzik el öcsköseitől az egyébként korántsem hiba nélkül élő, ópiumkedvelő férfi:
”Te, édes öcsém, hamarosan tanult ember leszel. /.../ Nekem most vissza kell térnem oda, ahonnan jöttem. Ott várnak rám, itt meg már semmi dolgom. A magam emberi boldogságát nem éltem föl, hanem egyenlően elosztottam köztetek, örüljetek hát, hogy fiatalok vagytok, és igyekezzetek boldogok lenni. Legyen sok gyermeketek, s utódjaitok sokáig élvezzék még az én boldogságom darabkáit. Nem volt hozzám fukar a sors: szép voltam, erős, és tudatlansággal sem vert meg a Mindenható. De ha mindezt magamra pazarolom, akkor velem együtt a sírba szállt volna. Így azonban reménykedhetek abban, hogy jól gazdálkodtam a vagyonommal...”
(Forrás: Misztikus realizmus és humanizmus - Impressziók és reflexiók a szovjet-orosz irodalom szemelvényei alapján)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése